A takaró susog, ahogy én fújtatva vergődöm benne, fülemre párnát szorítva. Ez semmit sem tompít a konyhából átszűrődő edénykoncertből, és mivel jó szokásomhoz híven a parkettán (pontosabban Mac jógaszőnyegén) aludtam el, érzékelek minden cipőben tett lépést a padló rezgéseiben. A vérnyomásom már amúgy is túl magas ahhoz, hogy vissza tudjak aludni, úgyhogy vetődöm még párat, aztán előbb-utóbb feladom. A hátamra fordulok, és két tenyeremet végighúzom elnyúzott arcomon, mintha ezzel letörölhetném a szemeim alól az ott sötétlő lila karikákat.
Mivel az NYPD-nél magasról tesznek a szépítő alvásra, és ördögien kacarászva zsonglőrködnek a nappali meg az éjszakai műszakokkal, időnként engem is meglepnek egy éjféltől nyolcig tartó bulival. Egy kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha egy csúnyán félresikerült éjszaka után hevernék az ágyban, minimum kéttizedes véralkohollal. Hirtelen csak annyit tudok felidézni az elmúlt pár órából, hogy kihívtak minket egy negyvenes pasasra, aki beszállt egy liftbe, és meztelenre vetkőzött, mert zuhanyzónak nézte... A liftet. Vagy lehet, hogy ezt álmodtam? Nem, nem álmodtam, Seth-nek hívták, és nagyon udvarias volt.
Ülőhelyzetbe tolom magam, és immár készen állok véres vendettát venni az egyetlen emberen, aki ebben a háztartásban – vagy úgy egyáltalán ebben a városban –, bajlódik még olyan formaságokkal, mint a főzés. Ez nem más, mint Jasmine Mackenzie, aki mindig pont annyira pirítja meg a bacont, amennyire szeretem: kellően vörösre süti, de ügyel rá, hogy ne ropogjon az ember foga alatt. A szalonna ígéretére már kezd is elpárologni a felháborodásom, mert egy ilyen éjszaka után nem csak hullafáradt vagyok, hanem farkaséhes is.
Ahogy a torzonborz fejemmel és karikás szemeimmel, fehér pólóban és szürke melegítőben kilépek a hálószoba ajtaján, úgy festek, akár egy hat láb és két hüvelyk magas mosómedve, aki a kajaszagra bújt elő a bokorból. Mióta nincs barátnőm (elég régóta), menzákról hazahozott és újramelegített, olajban kisütött mindenféleségeken élek, de Mac megjelenése jelentős változást hozott az étrendemben. Ő maga is többnyire büdzsé-alapanyagokból gazdálkodott, de valahogy így is ki tudta hozni belőlük a legtöbbet. Hazudnék, ha tagadnám, hogy az elmúlt időben túlságosan hozzászoktam a jó kajához, és már nem elégszem meg teljesen a saját szénízű omlettemmel. Gondolom, ezért okítják mindig a gyerekeket, hogy ne etessenek mosómedvét, mert az odaszokik hozzájuk, és onnantól kezdve nem lehet majd lerázni. Be kell fogadnod és a sajátodként felnevelned, ahogy Mac is tette velem.
Lehunyt szemekkel masszírozom a tarkóm, és már bőven a nappali közepénél tartok, amikor felnézek, és egy Thyfault-szerű selyemfiúval találom szembe magam. Hozzászoktam már az itteni forgalomhoz, úgyhogy még annyira sem lepődöm meg, hogy megtorpanjak útközben. A srác úgy néz ki, mint egy SoHo laboratóriumban tömeggyártott klón, úgyhogy elsőre nem tudom eldönteni, melyik lakótársam ágyából pattanhatott ki, mert tudtommal többen is a fehér bájgúnárokra buknak közülük. Még jó, hogy nem érdekel.
– ’Reggelt – vetem oda, miközben elcsoszogok az ebédlőasztal mellett. Az egyéjszakás kalandorok általában nem kíváncsiak rám, és én sem rájuk, úgyhogy természetesnek veszem, hogy élni hagyjuk majd egymást. Még mindig nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy az ideiglenes otthonom egy MTV-s bangbus-megálló, de igazából amúgy is csak összeroskadni járok vissza a műszak végén, szóval tőlem aztán az kufircol azzal, akivel akar.
Szemügyre veszem a gondosan az asztalra készített felhozatalt, és az egészséges választék láttán egy kicsit ódzkodom, de épp ez a jó a palacsintában: a lehetőségek tárháza végtelen. Azt tesz rá az ember, amit akar – és én máris tudom, mivel fogom megkoronázni. Az egyik konyhaszekrény mögül előveszek egy tányért, a fiókokból meg kést-villát, majd a tűzhelyhez oldalgok, ahol egy régi sült szalonnával teli serpenyőt találok. Ez az adag nyilván nem mostanság készült, valószínűleg a többiek hagyták hátra még kora reggel, de én a kiszáradt maradékokkal is beérem, szóval a tányéromra kaparom az egészet. Olajozatlan, álomittas mozdulataim valóban egy mosómedve matatására hasonlítanak. Hasam vakargatva a hűtőhöz ballagok, és felnyitom az ajtaját, hogy a reggeli rutinom első lépéseként kivegyek belőle egy üveg Guiness-t.
Sörömmel és baconmaradékaimmal az ebédlőasztalhoz sétálok, és levetem magam a vendégtől legtávolabb eső széken, anélkül, hogy egyszer is ránéznék.
– Ebből kaphatok? Köszi. – Meg sem várom a választ: mire ezt elmormolom, már a tányéromon van az első palacsinta. Aztán a második, aztán a harmadik, aztán a negyedik, az ötödiken még gondolkozom. A számhoz emelem az üvegem, a kupak pedig felszisszen, ahogy rutinszerűen lepattintom a fogaimmal. Ha az nem volna önmagában elég szentségtörő, hogy kiszáradt szalonnával párosítom a palacsintát, mindennek tetejébe még a számomra teljesen természetes hagyománynak is hódolok: a Guiness-palacsintának. Ha tehetném, sajtos makarónival szórnám meg, de az most nincs itthon.
Jól nyakon öntöm a négy emeletes reggelit, azzal neki is látok. Lereszelek egy sörben ázó falatot, mellé felszúrok egy darabnyi őszi falevélként ropogó szalonnát, és a számba tömöm ezt az istentelen kombót. Úgy ropog a fogam alatt, mintha Doritos volna. Amint megízlelem és felfogom, miféle reform anyuka-recepttel mérgeztek meg, két szemöldököm középen összetalálkozik, és úgy pillantok fel a tőlem átlósan elhelyezkedő idegenre, mintha személyes sértés ért volna a részéről. Ezek a kaukázusiak mindig meg tudnak lepni. Igazából nem is olyan rossz – igaz, nálam már a félnapos bacon is megugrotta a lécet –, úgyhogy vállat vonok, és táplálkozom tovább.
Megkérdezném a vendégtől, hogy a göndör srác vagy mexikói lány hozta ide – valószínűleg nevekre nem emlékszik, én legalábbis nem szoktam –, de közben az is eszembe jut, hogy konyhatündérünk az imént zabból csinált palacsintát, úgyhogy a válasz magától értetődő. Reméljük, nem élte bele magát túlságosan, tekintve, hogy Thyfault tagadásban él, úgyhogy aligha állhat készen bármi komolyra.
Három részletben be is vágok egy egész palacsintát. A második adagot megkezdve újabb falatot szúrok a villámra, és az asztalon könyökölve, udvariasan a srác felé bökök vele.
– Hé, nem valami craiglistes fétis-valaki vagy, akinek fizetni kell ezért, ugye? – Elröhögöm magam, azzal lapátolom is a következő falatot a számba, pedig még meg sem rágtam az előzőt. Hallottam már egyet s mást emberekről, akik fizetnek idegeneknek, hogy törjenek be hozzájuk és rakják őket seggbe, meg ilyenek. Ha ő is ilyesféle, hát, nem én rendeltem, úgyhogy nem fizetek. – Ha igen, akkor bocs, de nem vagy az esetem.

Ugyan, kérlek! – hangzik az asztal túlsó oldaláról, és teletömött pofazacskóim akaratlanul is mosolyra húzódnak. Persze csak a tányéromnak mosolygok, és nem egyenesen a srácra nézek közben, hiszen most már egészen biztos vagyok benne, hogy Thyfault barátjáról van szó. Még csak az hiányozna a mi – így is zötyögős – lakótársi kapcsolatunknak, hogy még az egyéjszakás kalandjait is lecsapjam a kezéről, márpedig az én ellenállhatatlan karizmámmal ez a veszély nyilván folyamatosan fennáll. Sőt, felmerül a kérdés, hogy maga W.F.T. mégis hogy nem habarodott még belém, mikor minden reggel teljes tökvakargató pompámban tűnök fel a konyhában. Ezen akár meg is sértődhetnék, de helyette inkább elfogadom újabb cáfolhatatlan bizonyítékként arra, hogy Thyfault valójában hetero. Általánosságban véve elmondható rólam, hogy ha valami magyarázható egy összeesküvés-elmélettel is, akkor én azzal fogom magyarázni.
Mióta beköltöztem, kisebb mellékprojektemmé vált kideríteni, hogy a vádlott mégis miért tündöklik egy ártalmatlan homoszexuális szerepében, mikor számtalan szemtanú alátámaszthatja, hogy volt már korábban ellenkező nemű partnere – méghozzá az én barátnőm, vagyis az én tettetett barátnőm személyében, aki csak egyike a három nőnek, akiket W.T.F. baráti kedvezménnyel elszállásol. Véletlen volna? Kétlem.
Főleg, mivel most még a SoHo-klónról is kiderül, hogy nem az ő ágyából ugrott ki, és nem is a Craigslistről hozott análgolyót. A név említésére először végig kell pörgetnem a mentális telefonkönyvem ahhoz, hogy végre kiüljön a megvilágosodás az arcomra: ő Mac meleg BFF-je, vagy mije. Valami azt súgja, hogy ha a srác nem ódzkodna a vagináktól, már rég volna minimum két gyerekük, mert ezekkel a palacsintákkal aligha lehet felvenni a versenyt. Még jó, hogy az anyatermészet úgy keverte a lapokat, hogy nem lehet valaki egyszerre tökéletes és hetero is, úgyhogy Macnek be kell érnie velem. Már nem mintha ez a srác képes volna elrettenteni a mániákus expasit, aki miatt engem megtűrnek itt – mit csinálna, megdobálná zabpalacsintával? Megtámadná egy ollóval, és trendibb frizurát vágna neki?
Mellesleg nagyon remélem, Mac nem azért küldte ide, hogy velem is így járjon el. Igazából azért hordom így a hajam, mert a seregben a többiek fallikus motívumokat tetováltak a homlokomra, míg aludtam, és nincs pénzem lelézereztetni. Ha szolgáltál volna már a tengerészgyalogságban, akkor simán el tudnád képzelni, hogy igazat mondok, de sosem fogod biztosra megtudni. Még senki nem látta a homlokomat, talán nincs is homlokom.
A bemutatkozását először egy bárgyú pillantással veszem tudomásul, majd visszatérek a palacsintához. PacMant megszégyenítő tempóban be tudok burkolni szinte bármit, bár az indiai néha kifog rajtam. Sok helyen úgy reklámozzák a garam masalát, hogy azt egyenesen Punjabból hozzák, de szerintem inkább valami aktív vulkán mélyéről szerzett parázzsal szórják meg a curryt – azóta az ominózus chilis naan óta csak sanda gyanúval fogadok el ételt sejtelmesen mosolygó Rajivoktól, Guptáktól vagy Chiragoktól. A Connoroktól, Lucasoktól és Anselektől persze nem kell óvakodni, ők még a halálos mérgekből is ízetlent és szagtalant használnak, úgyhogy ha ez a srác meg akarna mérgezni, az életben nem jönnék rá, legfeljebb a halálban. Valahogy így működhet a Trump-kormány is.
– Kösz – felelem a lehető legkurtább módon az ajánlatára. Ha simek volnánk, most valószínűleg feltűnne egy zöld pluszjel a fejem felett, ami azt mutatná, hogy most egy fokkal jobban kedvelem ezt a srácot, mint a kávé előtt. Igazából nálam elég könnyen kimaxolható a kapcsolatmutató, csupán addig kell etetni, amíg be nem telik a sáv. Mac is valahogy így csinálta.
Bár ellátott koffeinnel, mégis olyan Bajos csajokba illő módon méreget, hogy így, pár perc elteltével már nekem is feltűnik. Az őszintétlen kijelentésre nem válaszolok, helyette ugyanúgy vizslatom, ahogy ő is engem, majd egy idő után megjegyzem: – Kezdek megsértődni. Tudod, több vagyok, mint egy darab hús.
Azzal fel is hörpintem az eszpresszót. Nem tudom eldönteni, hogy ez most akar-e valamit tőlem, vagy hogy csak alapból ilyen az arca, de bizonytalanság esetén általában az előbbi lehetőséget feltételezem. Szokványos körülmények között ez egy horogütésben nyilvánul meg, de valamiért kétlem, hogy ez a srác most benne volna egy bunyóban. Én ellenben mindig benne vagyok, akármit is akarnak kiprovokálni belőlem, úgyhogy alkalmazkodom, és felveszem az alapállást. Esetünkben ez most nem a kisterpesz és az arc elé emelt öklök, hanem ez a hetyke, kissé lesajnáló fej, amivel Ansel engem vizsgálgat. Igaz, lehet, hogy rajtam nem áll olyan jól, mert állam elfordított vonalával egy kicsit felnagyítom; és az is lehet, hogy ez csak azoknak a fehér ficsúroknak az arcberendezésével működik igazán, akik valami görög betűkből kirakott nevű, exkluzív diákklub elnökeinek nevezik magukat. Akik Halloweenkor beöltöznek cholónak vagy mariachinak, és mikor meglátnak, kijelentik, hogy „lo siento, amigo, nem ellened szól!”
...Pedig még csak nem is vagy mexikói.
Függetlenül attól, hogy a srác reagált-e a kifigurázásomra, vagy sem; előbb-utóbb megunom, és inkább kézhez veszem a dobozos söröm.
– A legendás Ansel, mi? Kezdhetek félni. – A szám egyik sarkában bujkál egy mosoly, miközben hátradőlök a székemben. – Úgy nézel ki, mint aki tud dolgokat. Nem tudod, hová tettem a kulcsaimat? – Úgy forgatom a kezemben a sört, mintha legalábbis vörösbor volna, majd utoljára meghúzom. Ezzel ki is végeztem ezt a dobozt, úgyhogy összegyűröm a markomban, ahogy szoktam. – Vagy mondjuk, hogy Thyfault mióta... Tudod. – Felvont szemöldökökkel és fanyar mosollyal biccentek egyet, utalásképp.
– Amúgy mondd már, te hogy is kerülsz ide? Tuti nem a Craigslisten találtak? – vetem fel még a kérdést egy zavart szemöldökráncolás alól. Igaz, hogy a többiek sokat beszélnek róla, de az agyam egyszerűen kikapcsol, amikor idegenekről esik szó, mivel engem normál esetben semmi sem érdekel kevésbé, mint az, hogy mások mit csinálnak, mivel foglalkoznak, élnek-e vagy halnak. Ha Ansel ismerne, láthatná, hogy Mac kezd egy kicsit kiforgatni az alaptermészetemből, mivel egyébként soha senki sem szokott annyira érdekelni, hogy nyomozzak utána, de esküszöm, ez az egész „meleg ex” dolog messziről bűzlik. Ha Ansel valóban olyan mindentudó, mint amilyennek a lányok beállítják, akkor talán az aggodalmamat is megérti. Főleg, mivel azt hiszi, hogy én és Mac tényleg járunk.

A frizurámra tett megjegyzés hallatán meglepetésemben először a hajvonalamba szöknek a szemöldökeim, mígnem végül kitör belőlem egy otromba röhögés. A korábbi tapasztalataim alapján nem gondoltam volna, hogy Macnek vannak vicces barátai is, de úgy tűnik, Hewitt hű a hírnevéhez, mint helyi meleg megmondóember. Íme egy ok, amiért nem szabad bedőlni a sztereotípiáknak. Lehet, hogy Thyfault száját egy hónap alatt sem hagyta még el semmi szórakoztató, de ettől még létezhet a humorérzék és a homoszexualitás metszete. Élő példának itt van erre Hans, vagy ki – ezek a fehér nevek egy idő után összemosódnak az ember fejében, főleg az újhullámosabbak. Bentley, Bennett, Beckett, Omlett, meg a rák tudja, még mi. Ötven éve még beérték a John-Paul-George triásszal meg időnként egy Ringóval; ezt mára felváltotta a Khaleesi-Arya-Cersei.
Miután alábbhagyott a nevethetnékem, még somolygok magamban egy sort, hiszen nekem is hűnek kell maradnom a hírnevemhez, mint helyi eszelős verőember. Sokan értetlenül állnak a látszólag véletlenszerű humorérzékem előtt, de igazából nem olyan nehéz kiigazodni rajta: amikor mások hüledeznek vagy sikítoznak, akkor én nevetek. Velem horrorfilmet nézni egyenesen sértő.
– Uff. Ez hazatalált – ironizálok. Mellkasomra tapasztom egyik tenyeremet, de sajnálkozó arckifejezésemet megmérgezi egy fölényes mosoly. – Te nem is vagy olyan unalmas, mint amilyennek kinézel. A végén még jóban leszünk.
A mosolyom láthatóan az arcomra fagy a Watsont illető válasz hallatán. Az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy minden gondolatom azonnal kiül az arcomra, a bosszúság meg pláne, mint elsődleges alapérzelmem. Első hallásra még megfordul a fejemben, hogy Hans talán csak baszakodik velem, csakhogy a hadseregben kalibrált melegradarom már régóta Thyfault heteroszexualitása felé mutat. Szokásomhoz híven a legrosszabbra gondoltam, amikor először meghallottam, hogy a lakásán négy lányt szállásol el kedvezményesen – beleértve a „barátnőmet”, aki ráadásul az ő volt barátnője. A nap rejtélye, hogy ezek után miért kajáltam meg mégis a meleg-mesét, és hogy Macnek egyáltalán honnan jött ez. Nem úgy ismerem, mint aki szándékosan félrevezetne, de mégse ringat végtelen nyugalomba a tudat, hogy az exe mégsem olyan homoszexuális, mint állította. Akkor mégis minek terjeszti az ellenkezőjét? Miért bérel lakást az exétől? Miért főz még mindig az exére? Mi a rák folyik itt?
Már nem mintha érdekelne, elvégre Mac igazából nem a barátnőm. Tőlem aztán azt csinál, ami neki jól esik. Csak tudni akartam az igazat, és most, hogy tudom, megnyugodhatok. És meg is vagyok nyugodva, nyugodt vagyok, soha nem voltam nyugodtabb.
Csak a gondolatmenet végén ébredek rá, hogy időközben a lelket is kiszorítottam az eleve laposra préselt sörösdobozomból. Gyengéden visszahelyezem az asztalra, eleget szenvedett. Hans épp most ér egy mondat végére, de az agyamig már nem jutnak el a szavai. Ha annyira izgatna, fejben talán összeillesztgethetném és értelmezhetném az utoljára elhangzott szavait, de jelen pillanatban csak egyetlen dolog van, ami érdekelni tud:
– Oké, te most szívatsz? Thyfault nem is meleg? – Némi fáziskéséssel bököm csak ki, mivel igen, az előbb hazudtam, nem vagyok nyugodt, és igazából nem is voltam felkészülve erre. Egészen idáig tagadásban éltem. Az arcomra kiül a felháborodás, ahogy ültömben széttárom a karjaimat, majd az asztalra könyökölve a hajamba túrok, és inkább magamban morgolódom tovább, mintsem a betörőnknek: – ¿Me estás jodiendo? Lo voy a matar, lo juro.
Némi őrlődést követően elengedem a fejem, és hanyag módon Hans irányába gesztikulálok.
– De te meleg vagy, nem? Vagy már te sem vagy az? – vonom kérdőre fásult hangon. A lelki nyugalmam érdekében meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem hazugság minden, amit eddig igaznak hittem.
Miután efelől megnyugtat, bősz sóhajjal dőlök hátra a székemben, és a mellkasomon egymásba fonom a karjaimat. Ezidáig az a gondolat vigasztalt, hogy Thyfault hiába jobb nálam minden szempontból, az csak azért van, mert meleg, és ők már csak ilyenek. A trópusi esküvőjükön beidomított galambok hozzák a gyűrűiket, és megható, költői bókok jutnak az eszükbe, míg neked kong a fejed az ürességtől. Igen, ők már csak ilyenek, és szerencsére pont nem érdekli őket a csajod, akinek így nincs más választása, be kell érnie veled. Így működik a világ rendje, és nem ér úgy kijátszani a szabályokat, ahogyan Thyfault teszi, azzal a samponreklámmal a fején.
Egy pillanatra megfordul a fejemben az a vad gondolat, hogy mostantól talán nekem sem ártana néha megfésülködnöm. Töprengő tekintetem visszatalál az asztal túloldalán trónoló Ken-babára; illetlenül serceg a reggeli borostám, ahogy megvakarom az állam. Az egészet le szoktam borotválni, mielőtt elhagyom a házat, mert az minimális odafigyelést igényel, ellentétben egyesek egyenesre formázott arcszőrzetével. Ezen a tagon is látszik, hogy minden reggel vonalzó mentén farag le belőle.
– Tudod, mit? Ha már akkora stylist vagy – kezdem, utalva a frizurámra tett korábbi megjegyzésére –, elárulhatnád, mi a titkotok. Neked, meg a Thyfault-féléknek. Aftershave? GQ-előfizetés? Milyen sampont használsz? – Gúnyos mosolyra rándul a szám egyik sarka. Abból, ahogy kibontom karjaimat a fonatjukból, és felállok, úgy látszik, minta tényleg nem érdekelne a válasz; magamnak viszont be kell vallanom, hogy egy kicsit azért mégis. Pedig általában magasról teszek a szépségápolás témájára, úgyhogy gőzöm sincs, micsoda (vagy inkább kicsoda) ütött belém.
Nem szeretném, ha komolyan venne, ezért az asztal fölé hajolok, és mutatóujjamat fenyegetően a srác irányába bököm. – Hé, csak hogy tudd, ez poén volt. – Egy pillanatra megtorpanok: így utólag belegondolva szükségét érzem még inkább hangsúlyozni, hogy mennyire nagyon nem érdekelnek az ilyen hülyeségek. – És ha elmondod valakinek, hogy megkérdeztelek, kinyírlak. Vágod? Kinyírlak.
Ezután megragadom a tányéromat, kirúgom magam alól a széket, és elindulok visszaköltözni a vackomba. Mogorva, mély hangon még odavetem: – Kösz a reggelit.