– Úgy szeretnék egy ilyet…! – sóhajtok lekonyuló ajkakkal, szinte rátapadok az üzlet üvegfalára, mint az általános iskolás gyerekek a fagyizóknál. Vagy az öregek a húspultnál. Tekintetemet egyenesen a prédára, egy pezsgőszínű Michael Kors kézitáskára szegezem, hogy Watt akkor is értse, melyikre célzok, ha amúgy nem lenne teljesen egyértelmű. Aztán pillantásom egy kicsit lejjebb vándorol, egyenesen az apró betűkkel kiírt árra. – De ha megveszem, bérbe kell adnom a méhem egy meleg párnak. Hjaj. – Ismét felsóhajtok, ezúttal úgy, mintha valóban elgondolkoznék rajta; a napok legnagyobb többségében könnyen jön a hasonló témákkal való viccelődés, és képes vagyok kiverni a fejemből Aidant. Boldog vagyok és izgatott a mai nap miatt, és az sem tud lelombozni, hogy bár péntek van, már lenyomtam egy tíz órás műszakot. Én nyitottam. Ahhoz persze, hogy ebből a kirakatból bármit meg tudjak venni, akár azt a műanyag vackot is, amivel kitámasztják a táskákat, legalább harminc órát kéne dolgoznom egy nap. Szegénynek lenni elég szar. Csalódott sértődöttséggel fordulnék sarkon, mikor az áruház fényei megcsillannak a kirakat egy másik ékén, egy rózsaarany női karórán. – Ó, nézd már, ez is de aranyos! – kiáltok fel, és rögtön vissza is tapasztom magam a kirakatra, mint az a rózsaszín vízicsillag a Nemoban. Imádtam azt a mesét, és azt hiszem, már túl régen láttam; Dante is szerette, még ha azt is vágta a végén a fejemhez, hogy olyan vagyok, mint Szenilla. Valószínűleg haragudtam volna rá, ha két perc múlva nem felejtettem volna el, miért sértődtem meg. Nem, egyébként is sokkal egyszerűbb valakinek lekeverni egy taslit vagy megcsavarni a karját, minthogy emlékezzek, kire miért haragszom. – Te szereted a Nemo nyomábant? – szegezem a kérdést hirtelen Wattnak, akit valószínűleg lefoglal, hogy a túlvilágra sóhajtozza magát, hátha akkor korábban szabadul a vásárlástól. Az, amennyire ágál ellene, elég gyanús; mint mikor valaki túlkompenzál. Ez csak melléékes gondolatként suhan át a fejemen, a legtöbbször inkább csak nem törődöm Watt hirtelen fellobbanó hisztijeivel, mert utána valahogy visszavedlik férfiba, akit elég megkínálnod egy Milk Dudszal, és máris szent a béke. Végül mégis ráveszem magam, valami elnyújtott halálhörgéssel, hogy elszakadjak a kirakattól és ismét a Queens Center pláza gyanútlan vásárlótömegét vizslatom, ahogy a több emeletnyi cikk-cakkos folyosókon özönlenek, sétálgatnak, tanakodnak, és már most, február végén igyekeznek megtippelni, vajon mikor kerülnek majd fel a hálaadási díszek. Én egyelőre csak élvezem, hogy kezd enyhülni az idő, ami igazából csak azt jelenti, hogy a csontrepesztő hideg helyett csak fogvacogtató jön. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ma már szoknyát húzzak, és a kérdésre, miszerint fázom-e: nem, mert fűt a szeretet. Amit Watt szerintem kicsit félreértelmezett; nem Dantéra céloztam vele, hanem Anselre, akihez egészen más típusú odaadás fűz, egy olyan, amikor nem azért akarom a legjobb oldalamat mutatni neki, mert le akarom nyűgözni, hanem mert nem akarom a sértéseit hallgatni. Amik nyilvánvalóan építőjellegűek, és mindig ügyel arra, hogy ne taposson személyesen a lelkembe; valószínűleg még Dante sem ismeri olyan jól, hogy kell effektíven megnyugtatni, mint Ansel. És mintha csak emlegetni kellett volna, hirtelen meglátom, hogy az egyik mozgólépcsőről sétál felénk. A mosolyom egészen kislányos vigyorrá szélesedik, és hasonlóan gyermeteg módon szaladok felé, nem törődve az emberek rosszalló pillantásaival, habár meglehet, hogy azok inkább a belőlem feltörő örömmámoros sikoly-szerű kiáltásnak szólnak. Mert hogy igen, muszáj volt, mint a filmekben, a nevét sikítva ugrani a karjaiba. Szó szerint, mert hogy a nyaka köré fonom magam, mint egy lajhár, és rácsimpaszkodom. – Anseeeeeeel! Megvagy! Ha valaki nem ismeri Anselt, és nem tudja, hogy történetesen süt, mint a kályha, félreérthető is lehet a helyzet, azonban ez nem olyasmi, ami különösebben érdekelne, pont amennyire nem érdekel a hangszórókból szóló Shawn Mendes szám, amit pedig egyébként imádok. Végül ráveszem magam, hogy elengedjem, még ha kartávolságon kívülre nem is lépek tőle, és úgy tapogatom végig a karját, mintha most növesztett volna új végtagokat egy sérülés után. – Nézzenek oda, Mr. Broadway! Csak nem próbáról jöttél? Hová lett a bőrdzseki? Vagy ez a 2019-es férfidivat?
- Megyek… Találkozok Mac-kel és Wattal –csuklómra csúsztatva a kopott barna aktatáskát lépek Zeke elé, tenyeremet valahova a mellkasa és a válla közé ejtve merülök el a szemében egy olyan idült vigyorral, amire legnagyobb jóindulattal is csak azt lehetne mondani, hogy ezt kizárólag egy jó adag kábítószer eredményeképp lehet elérni. Persze, ő idegenkedik az effajta közelségtől nyilvános helyen, de megmakacsolva magam, kiállva az érdekeim mellett csípem hüvelyk- és mutatóujjam közé pólójának anyagát, így érve el, hogy meg se próbáljon kihátrálni az ajkára nyomott puszi elől. Fene se gondolná, hogy ez a folyton marcona, mindig a szemöldökét ráncoló, a világgal mosolyszünetet kötött egyed otthon kenyérre kenhető. Jó, nem mindig… sőt, az esetek többségében kevésbé, de a négy fal közt nem ennyire élesek és mondanom se kell, szexik a vonásai, mint itt, amikor ő a kisfőnök, mint éppen aktuális rendező. - Na, mosolyogj már egy kicsit! Tudod, hogy jól áll –mutatóujjaimmal kísérlem meg feltolni szájának sarkát, amivel elérek egy valamiféle szegényes görbületet, de ahogy elengedem, ugyanúgy visszahullik a vízszintes vonallá. – Mindegy, én megpróbáltam –érdektelenül rántom meg a vállamat, majd távolodok el tőle egészen az ajtóig. – Vigyázz magadra! –a tőlem telhető legszélesebb vigyort lövellem felé, majd hátammal kilököm az üvegajtót, és kifordulok a szmogos, koszos, dudaszótól hangos New Yorki levegőre, a kontrák ellenére is mélyet szippantok, és már tartom is az utcafrontra a kezemet, hogy fogjak egyet a sárga taxik közül. - Queensbe a Queens Centerhez, legyen szíves –még nem is éri el a hátsóm a bőrülést, már a sofőr fejéhez vágom az úti célt, hogy az ajtó határozott becsapása után rá is taposhasson a gázra, és maga alá gyűrje a manhattani utcákat. Már amennyire azt a közel csúcsforgalomban tudja… bár a belvárosban minden perc csúcsforgalomnak számít. Sürgősen kapom elő a vaskos lapköteget, amin a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde különleges esete” cím díszeleg nagy, Times New Roman betűtípussal írott, fekete betűkkel, hogy még a vak is láthassa, milyen színdarab bemutatására készül a New York City Center. Két hét múlva premier, nálunk mégis még javában zajlanak a próbák… a vendégszereplések miatt nem tudtuk tartani az ütemtervet, ezért kissé elcsúsztunk időben. Ennek is köszönhető Zeke folytonos aggodalma, mert ugye ő a maximalizmus királyaként nem tud megbirkózni azzal, hogyha valakinek a premier napján az előadás előtti próbán le kell súgni a szöveget. Pedig a színház világában gyakran előforduló helyzet… ő nem elégszik meg a tökéletessel, neki alsó hangon a 150% kell, hogy élesben 120%-on tudjon teljesíteni a társulat. Hajszol minket, megállás nélkül… a mai szökésem is csak annak köszönhető, hogy az első szereposztásból többen játszanak a ma esti Hamletben, így kénytelen volt a drága rendezőúr berekeszteni a próbát, és lelkünkre kötni, hogy nem érdekli őt, ha az előadásnak tizenegykor van vége, és éjfél lesz, mire hazaérnek, akkor is bent lesznek holnap reggel fél hétkor. A szívem szakad bele, hogy legalább ötkor fel kell ébrednem, hogy egy óra alatt szalonképessé, és sugárzóvá varázsoljam magam, de gyakran mondta édesanya a nővéreimnek: „a szépségért meg kell szenvedni”. Mégis úgy adódott, hogy ez a tana hozzám jobban elért, mint nőnemű testvéreimhez, akik hisznek abban, hogy „egy kis szempilla mindig elég”. Mázlijuk, hogy jó géneket örökölve nem is kell az egész sminkes készletet magukra kenni, így alapvetően nem törik be a tükör, hogyha belenéznek. Nyilván adhatnának a külsőségekre is, nem csak a magas intelligenciájukra, de idősebbünk már elkelt, neki nincs miért aggódni. Leila viszont leragadt az egyéjszakásoknál… hiába, nem véletlenül az én vérem, csak úgy falja a pasikat, és nem mellesleg baromi jó ízléssel viseltet a nemem iránt. Vallomása szerint, ha tehetné, lecsapná Zeke-et a kezemről… piszok nagy mázlim, hogy ő nekem rendeltetett, és nem a gyengébbik nemnek. Erőset fékez a taxi alig negyven perc múlva a Queens Center közvetlen közelében, majd rögvest a visszapillantón mered rám a nem nemzetünk-béli faszi fekete, nem túl bizalomgerjesztő pillantása. - Ötven dollár lesz! –közli ridegen a szomorú tényeket. Bólogatva túrom elő a pénztárcámat, majd a kezébe nyomva a bankót köszönöm meg a fuvart, és azzal a lendülettel perdülök is ki az utastérből. Sűrű, gyors léptekkel, fülemig húzva a vállamat teperek a bejárat felé- hiába, nem télre teremtett egyed vagyok. Jobban szeretem a tavaszt, a kora nyarat, amikor nem szükségeltetik egy bundabugyi is a mindennapi viseletek alá, hogyha az ember nem akar megfagyni. Futtában zsákmányolok be egy zöldalmás, közepes bubble tea-t, így a Shawn Mendes dalra menetelve elégedetlenül nyammogok az articsókán. Hiába nem szeretem, mégis mindig kérek bele. Ezer közül is felismerhető hang visongja a nevemet, mely révén fültől-fülig érő vigyor terpeszkedik el a képemen, míg a borzas hajú drágám őzikeként szökdécselve tart felém, és vetődik a nyakamba. - Csókollak, sózsák! –már amennyire a viselt terheimmel sikerül, körbefonom körülötte a karjaimat, és hangos, cuppanós puszit nyomok az arcára. - Én, drágaságom, folyton próbáról jövök –ajkamhoz emelve a kék szívószálat hörpintek egy kortyot a teából és a gyümölcsbuborékokból. – A classic bézs ballonkabát mindig jó választás! De tudod… inkább ne beszéljünk a divatról. Láttad a Gucci bemutatóját a divathéten?! Borzalom! –állapítom meg heves karmozdulatokkal, egyáltalán nem titkolva, hogy kitértem a hitemből a képek láttán. Piros bőrbugyi? Kösz, nem! - Na de… Hol van az én kedvenc Watsonom? –széles vigyorral pillantok el Mac torzomborz haja mellet Watt irányába. Szélesre tárt karokkal indulok el felé, mert akkor is meg fogom ölelni, ha őheterósága bele döglik is!
-Tessék, mit, mit csinálsz a méheddel?! – Kérdezek vissza, homlokomon mély barázdákat vet az értetlenség. Fel nem foghatom, hogy vannak olyan nők a mai világban, akik megtennék ezt csupán azért, hogy megvegyenek egy méregdrága márkás táskát, esetleg ruhát, vagy cipőt. – Eszedbe se jusson. – Inkább megveszem neki én, kizárt dolognak tartom, hogy lábon kihordjon egy gyereket, arról nem is beszélve, hogy talán veszélyeztetett lesz a folytonos pattogásától. Egy percig képtelen megülni, mindig dolga van és szinte nyughatatlan. De imádom és vigyázok a méhére. -Figyelj, már elköltötted előre a fél éves fizetésed. – Vigyorgok, majd szemügyre veszem az órát én is. Rózsaszín, igazi lányos cucc, de el nem tudom képzelni a karján. – Majd megkapod szülinapodra. – Legalább tudom, mire gerjed, de azért azt a Kors táskát még én sem tudom kitermelni. Úgy sem, hogy anya olykor pénzt csúsztat át nekem borítékban, amikor apa épp bealszik egy focimeccsen a fotelban. -Az unokahúgommal néztem meg először, azóta szinte akármikor találkozunk, újra meg kell néznem. Már kívülről tudom az egészet. – Égnek emelem a tekintetem, felcsendül fejemben Szenilla idegesítően ostoba hangja, de Aisha mosolya is, amitől ez az elviselhetetlen mese elviselhetővé válik. Amúgy is bírom a kölyköket, őt meg nem lehet nem szeretni, göndör fekete hajával és csokoládé barna szemeivel elbűvölő teremtés. – De ne akard, hogy veled is megnézzem. – Nem, kizárt dolog, verd is ki a fejedből. Hömpölygök a tömeggel tovább, kezd úgy festeni a dolog, mint a heringek a konzerv dobozban. Vállak ütköznek nekem, gyerekek lépnek a cipőm orrára és senkinek nincs eszében, hogy esetleg elnézést kérjen. Ha mégis megjegyzem hangosan, hogy én is ezen járok, csak a másik felén, akkor nem kapok mást, mint rosszalló pillantásokat, kuss legyen hajasbaba, vagy menj a picsába válaszokat. Ezeket senki nem tanította meg a jómodorra?! Arról nem is beszélve, hogy egyesek úgy gondolják, azért, mert a nap egy kicsit erősebben süt, már ki kell vetkőzni magukból. Ami egyrészt nem olyan rossz, tekintve, hogy egyre több lány kap magára rövid szoknyát. Mac is elég hosszú időt töltött a szobájában, hogy megtalálja a megfelelő szettet, de szerintem csak azért, mert retteg Ansel kritikájától. Ezzel szemben én a szokásos szűk farmer, pulóver és bőrkabát kombináció mellett döntöttem. Amúgy sem az operába készülünk, csak a francos plázába. Még a hajammal se babráltam annyit a szokásosnál, összekötöttem és kész. Én még javában egy lánnyal szemezek, amikor Mac már Ansel nyakában csimpaszkodik, de szükségét érzem lerendezni a pillanatot a szőke bombázóval. Kevés alkalmak egyike, hogy kiszúr magának egy lány a tömegből, ráadásul fényes nappal, józanul. Vajon a szűk gatya, a felkötött haj vagy Ansel és Mac látványa teszi? Sürgősen rá kell jönnöm. -Nem lehetne ezt halkan lerendezni?! – Mint egy durcás óvódás, úgy ballagok feléjük, a vigyorom kiszélesedek, bár menekülnék az ölelés elől, mégsem térek ki, megpaskolom a hátát és zsebembe csúsztatom kezeimet. – Mindenki minket bámul… – Fakadok ki, de azért örülök, hogy hosszú idő óta végre ismét együtt vagyunk. –És mit akartok csinálni? – Érdeklődöm, lélekben felkészítem magam a fél napos shoppingolás gondolatára, mély levegőt veszek, igyekszem nem mutatni a feltörő agyérgörcs első jeleit. Jobban örültem volna, ha inkább rendelünk valami kaját, megnézünk otthon egy filmet és jókat nevetünk.
Van az a dal, Lukas Graham Mama Saidje; na, az tökéletesen leírja, milyen is volt Portlandben élni. Az, meg jó pár East Coast rap szám, amit Dee, a nővérem, mindig is utált, ellenben Reese és Tay nagyjából nem is hallgatott mást, én pedig felnéztem rájuk (nem csak azért, mert magasabbak voltak!), úgyhogy nekem is meg kellett szeretnem. De a lényeg az, hogy miként a dán csodagyerek is megénekli: sosem mentünk igazán vásárolni, és ha évszakonként egy cipő jutott, már jónak mondhattuk magunkat. Mivel én rendszerint mindig elnyűttem a sajátjaimat a sok focizással, általában nem is kaptam szépeket. Az, hogy most már megengedhetem magamnak a shoppingolást, olyan formában, mint ahogy korábban csak a Bajos Csajok-szerű vígjátékokban láttam, még mindig szédítő koncepció. És oké, meglehet, hogy az ilyen Kors-féle tervezők holmijairól csak álmodhatok, meg keresgélhetek hasonlót az Etsyn, de ez akkor is hatalmas előrelépés – s ráadásul olyan, amiért keményen megdolgoztam. Szóval ezek után Watt ajánlása szinte sértő. – Nem, igazából nincs szükségem rá – rázom meg a fejem, és próbálom elnyomni a lemondó sóhajt. Már így is elég pocsékul érzem magam néha amiatt, hogy milyen olcsón hesszelhetek az egyik szobájában (már New York-i viszonylatban), meg hát mégiscsak kérdés nélkül odaköltöztettem Dantét is, és oké, hogy ő is fizet neki, de azért… Szóval egy kicsit mégis kínosnak érzem az élősködést. Egy drága óra, amit nem is indokol semmi (hiszen az emberek úgyis a telefonjukon nézik az időt) már tényleg sok lenne, és valamiért az az érzésem, hogy Tay sem rajongana érte… Ellenben a Nemo! – Jó, de velem még nem láttad! És tuti, hogy az unokahúgoddal nem csináltatok ivós játékot abból, hányszor hangzik el Nemo neve. De mindegy, akkor majd megnézem Tayjel – vonom meg a vállamat. Ő sem nevezhető különösebben lelkesnek a mesenézést illetően, valószínűleg érthető és nyilvánvaló okokból, de tequilával vagy vodkával kábé bármire rá lehet venni. Kivéve a táncra, arra még nem sikerült. Anselt valószínűleg jóval könnyebb lenne meggyőzni erről a kérdésről, bár őszintén, kicsit félnék, hogy a csoport összes pasasát lenyúlná előlem. A salsában egyébként sincs igazán női vagy férfi táncmozdulat, egyszerűen a férfi mutatja az irányt. Egyébként elkezdtem járni egy tanfolyamra, ami kevésbé simulós-dörgölőzős verzióban tanítja, és a kedvencem továbbra is az igen széles közönség, akiket vonz. Ansel tulajdonképpen nem is rína ki onnan – már azt leszámítva, hogy Ansel természetesen mindenhonnan kirí, egyszerűen van benne valami, amitől az ember rá figyel. Az aurájában. Meg a mozgásában. Meg abban az illatfelhőben, ami körbelengi; drága férfiparfüm lehet, nem tudnám megsaccolni (még ha a bent lakása idején tisztában is voltam az aktuális trendekkel, minekután egyszer azt mertem mondani, hogy a férfi illatszerek mind ugyanolyanok), de pont kellemes mennyiség. Érzed, ha elhalad melletted, de nem kell a szádon venned a levegőt, ha közel kerülsz hozzá. Muszáj is vagyok kommentálni. – Olyan jó illatod van! – lelkendezek, és olyan elégedetten mosolygok fel rá a puszija után, mint egy kiskutya, akit megdicsértek. – Úú, mit iszol? Kapok? – Nem tudom, mi ez a lekűzdhetetlen vágy, amit érzek, mikor egy ismerősömet enni vagy inni látom, de kérdezni sosem árthat, legfeljebb nemet mond, nem sértődöm meg. Annyira. De még ha így is volna, a találkozás jobban leköt holmi sértettségnél, szóval nagyon beleélem magam az egész divathetes cikizésbe is. – Ne is mondd! Láttad azt a latexra húzott epermintás kötényt? Mint Ellie nagynéném július negyedikén, tudod, az a kicsit huzatos! – körözök a halántékom felett az ujjammal. – A kedvencem mondjuk Watanabe volt… Magamban elnevetgélek azokon a farmeres összeállításokon meg a modellek fura hajain (kíváncsi vagyok, vajon paróka-e, vagy a saját hajuk? Amilyen morcos fejeket vágnak, bármelyik lehet), aztán azon a kellemetlenkedő ölelésen is, ami Watt részéről nyilvánvaló. Szerintem nagyon muris, ahogy próbál feltétlenül az öregedő társadalmi kisebbség által forszírozott férfiideálokhoz felérni azzal, hogy nem hajlandó kinyilvánítani az örömét, meg olyasmikkel foglalkozni, mint az ölelés, pff. – Jaj, ne duzzogj már megint, Watt! Nagyon jól tudtad, hogy mire vállalkoztál, mikor rámondtad az áment – forgatom meg a szemeimet, jelentőségteljes pillantást küldve Ansel felé. – Esküszöm, nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de hiszt… bocsánat, nyűgösebb lett, mióta Dante beköltözött. Képzeld, kétszer annyi ideig nyirbálja azóta a szakállát! Tudom, hogy Watt utálja, ha összebeszélünk a háta mögött, vagy ahogy egyszer nevezte, pletykálunk, mint a mosónők, szóval odapattanok mellé, és egy bocsánatkérő mosoly keretében belekarolok. – Jaj, ne húzd fel magad, jó? Nagyon szépen trimmelt szakálad van. Hipster-irigylésre méltó. A hátsód pedig szépen tölti ki a szűkszárú farmered, úgyhogy nincs okod panaszra. Watt szinte naiv kérdésére persze megint összenézek Ansellel. – Hát mit gondolsz, mit keresünk itt?! – nevetek fel, bár igazából konkrét irányt nem tudnék mondani, mármint, azt leszámítva, hogy a Dior és hasonló boltokat inkább kerülném az árak miatt. Persze, ha Ansel szeretne venni valamit, nem fogok ellenkezni. – Jön a tavasz! Én pedig szeretnék legalább… nem tudom, néhány olyan cuccot, amiből legalább egy tucatnyi kombinációt ki tudok hozni, anélkül, hogy feltűnne. Ősz eleje óta erre gyűjtök! Amúgy is rám fér egy kis anselesítés. Neked sem ártana. Magadtól úgyse jössz vásárolni, barátnőd meg ugye nincs, szóval… Ami egyértelműen nem jelent semmit. Ugyan. Dehogy. Nem akarom végig hurcibálni magammal a sorok között, úgyhogy inkább elengedem a karját, és rátapadok Anselre, aki valószínűleg sokkal nagyobb lelkesedéssel válogat majd velünk. – Na és mondd csak, mi jón dolgoztok most? Esetleg valami olyasmin, amire tudnál szerezni néhány potyajegyet…? – pillogok fel rá reménykedve. Sose voltam még a Broadwayen; egyszerűen nem az én pénztárcámnak készült.
Élnek bizonyos sztereotípiák a melegek kapcsán… 1) A reggeli készülődéseinket hangosan bömböltetett, női előadók által felénekelt slágerekre táncikálva, a szöveget torkunk szakadtából ordítva prezentáljuk, rendszerint a hajszárítót, vagy a fésűt használva mikrofon gyanánt. 2) Mivel azt hisszük, hogy megegyezünk az identitásunkat képviselői női egyedekkel, mi is megrögzötten számoljuk a kalóriákat, és nem eszünk többet, ha átléptük a napi kalóriaszintet, mondván, hogy vigyázunk az alakunkra. 3) Mindent, ismétlem… MINDENT széles gesztikulálásokkal adunk elő, olyan buzis hanglejtéssel, hogy a heréink megkísérelnek visszamászni a hasfalunkba, mondván, ők nem ehhez a testhez tartoznak. 4) Kibekkeljük a férfi ruhákat, és rendszerint a női részlegen korzózunk, mintha az onnan nyert darabokból kívánnánk összeállítani a ruhakölteményeinket. 5) Túlérzékenyek vagyunk, mint női társaink, így ha valami fáj –legyen lelki vagy fizikai-, azt egy bödön fagyival próbáljuk orvosolni (ilyenkor a kettes pont létjogosultságát veszti). 6) Ha egy plázában sétálunk, mindenekelőtt meg akarunk torpanni bizonyos kirakatok előtt, hogy toporzékolva, mint kezdő buzi a gőzben, tapsikolva rikkanthassunk fel, hogy „CUKIRUCI!”. Nos, ez utóbbinak helyt adok, mert ütemes menetelésem közepette szívem szerint felkenődnék a Stradviarius egyik, pofámba tolt ruhakollekcióját rejtő üvegére, hogy csorgathassam rá egy kicsit a nyálam- majd amikor rájövök, hogy elmúltak már azok az idők, amikor egy C&A-s farmert nem engedhettem meg magamnak, bemennék, és megvenném. Viszont így, hogy időre érkezek, márpedig egy színházi ember nem késik (maximum hét percet, mint a műsorkezdés), így kénytelen vagyok fájó szívvel visszarebegni a bábúra, szinte elmotyogva a nem létező bajuszom alatt, hogy „még visszajövök érted, apuci szeret téged!”. Mert ugyebár nincs az a ruhamennyiség, ami kellően kielégítő lehetne egy divatmániás fél számára… még akkor se, hogyha a szóban forgó egyed történetesen egy pasi. Testben legalábbis biztosan. Ezért is vagyok képes felfogni a belém csapódó Jasmine-t… most már értem, hogy milyen is lehetett az a bizonyos „Nagy BUMM”, aminek ezt a csodás, de velejéig romlott bolygót köszönhetjük. Hogy ennek az ütközésnek mi lesz az eredménye, azt még nem tudhatom. - Ugye? –a kérdéssel egyidejűleg emelem orromhoz a csuklómat, hogy magam is beszippanthassam az adott aromát. – Pedig csak egy egyszerű Givenchy. Fekete bors és levendula… ha egy kicsit tovább szagolod, érzed, hogy van benne valami tiszta, egészen virágszerű tónus –kavarva a nyakam körül a levegőt igyekszem minél hatékonyabban eljuttatni hozzá az általam nagyon szeretett illatot. Potom összeg volt, mégis pazar… egészen meglepő. - Meglep, hogy kérdezned kell, és nem cuppansz csak úgy rá önműködően –széles vigyorral tartom felé a mostanság meglehetősen divatossá és felkapottá lett itókát. Bár, szó se róla, én is minden nap beújítok eggyel, úgyhogy egy rossz szavam se lehet az ázsiaiak újsütetű remekművére. - Most őszintén, kedves Jasmine… miért akarsz te nekem rosszat? Így is a retinámba égett a látvány, te pedig csak olajat öntesz a tűzre –olyan drámainak ható sóhaj szakad fel belőlem, ami még a színpadon előadott teátrális mivoltomat is túlszárnyalja műviességben. De hát mit tegyek, hogyha egyszer megint előjöttek a latexban és piros bőrbugyiban vonagló pipaszárlábak?! Nevetséges, ugyanakkor sértő, hogy sokan ezt vallják divatnak… mázli, hogy a ruhaboltokba már kevesebb kerül ki belőlük. Szerencse, hogy itt van ez a nem túl jól öltözött, de a viseletét leszámítva annál szemrevalóbb melák, akit úgy ölelek magamhoz, mint ahogy egy óriáskígyó szorongatja az áldozatát. Mert nekem ennyire nagyon hiányzott, még ha ő magasról szarik is a fejemre, és egy egyszerű hátlapogatásnál nem kapok többet… pedig a melegradarom… - Tényleg?! Ne viccelj! Nem hinném, hogy ez lehetséges, úgyhogy csak annyit mondok: hiszem, ha látom –mert ugyebár mind tudjuk, hogy túl azon, hogy Watt érzékeny a külsejére… na jó, csak arra a loboncra, amit ő hajnak nevez, világéletében egy megkeseredett öregúr volt. De az, hogy magán is túlteljesít e tekintetben, na az számomra lehetetlen elképzelés, még úgy is, hogy kellően élénk a fantáziám. - Ezt alátámasztom! –igazolom rögvest a Mac által méltatott személyjegyeket… na jó, csak az egyiket, de azt hiszem a sejtelmes félmosolyból mindahányan tudhatjuk, hogy pont nem a szakálla az, ami kifejezetten érdeklődést vált ki belőlem. - Ugyan, ne mártírkodj itt nekem! Sőt!... ahogy Mac mondja, neked is kénytelenek leszünk szerezni pár értékelhető ruhát, mert ez, ami rajtad van… -néminemű undorral az arcomon fogom össze mellkasa előtt pulóverének anyagát, majd mintha az viszolygást váltana ki belőlem, vissza is tulajdonítom a kezemet. Nem szűz kéz már… olcsó pamutot fogott… - … nos, legnagyobb jóindulattal is azt tudom rá mondani, hogy silány –grimaszolva tekintek végig rajta tetőtől talpig… meg talptól tetőig. Jó, nem mondom, azért a szűk naci maradhat, pont ott, és pont úgy domborodik, ami azt érzékelteti, hogy „mindent a szemnek, semmit a kéznek”. - Ja és a legfontosabbat kihagytam… nem ellenkezhetsz! –bökök rá jelentőségteljesen a bodri fejű szegycsontjára… vagyis… a pasi bodri fejűre. Hogy nekem nincs egy egyenes hajú barátom se! - Most? Most kérlek szépen egy Jekyll és Hyde sztorin ügyködünk, a hetekben lesz a bemutatója, amire… -hatásvadászként pillantok először Wattra majd vissza Mac-re. – Amire természetesen első soros tiszteletjegyeket fogtok kapni! Első sor, tipikus „spit zone”, de annál jobb helyet minden viszontagság ellenére keresve se lehet találni. Na és persze a premier partyra is hivatalosak vagytok! –és hogy kinek dagad a mája nagy elégedettségében? Úgy bizony, nekem!
Jó, szóval hiába mondják azt, hogy nem szégyen, ha a férfi kimutatja az érzéseit, olykor megölel egy másik hímneműt, de akkor nem látnám azokat a pillantásokat, amiket elém lövellnek férfitársaim, miután Ansel a „magáévé” tett a pláza közepén. Megölelem, megteszem, mert tényleg hiányzott. Fogalmam sincs, mikor láttuk egymást utoljára. És most nem arra gondolok, amikor futólag pillantjuk meg a másikat a nyüzsgő utca egyik felén. Hanem ilyen, minőségi találkozásokra. Amikor még azt is elviselem, hogy ketten, egyszerre szívják a vérem. De attól még mindig lehidalok, ahogy ezek ketten viselkednek. Konkrétan lefagyva állok és némán hallgatom a kettejük közt zajló interakciót. Mindig is lenyűgözött, mennyire megértik egymást, vagy Ansel mennyire ki tudja hozni az emberből a legjobbat. Még belőlem is, akit szegény anyám gyakran elemzett, gyerekkori traumáimat tekintve. Pedig ezerszer elmondtam neki, semmire sem emlékszem, nem hagyott bennem mély nyomot életem első néhány hónapja és azóta is teljesen normális életet élek. Képes vagyok ellátni magamat – sőt, néha a velem együtt élőket is - és az egész tortúra egyetlen emlékeztetője az alkalomadtán remegő bal kezem. Most is remeg, fáradt vagyok, legtöbbször ennek tudom be, szeretem elvonni róla a figyelmem és jelentéktelen hülyeségekkel leplezni nyomúrságom. -Csak te érzed úgy, hogy kétszer annyi idő. – Bökök vissza, nem szándékozom elmondani senkinek sem, hogy az amúgy is dús szakállam hogyan ismerkedett meg a hajszerkezet növelő samponnal. Nem tudom, melyik tyúk öntögeti állandóan más flakonba, se esküszöm szabályokat fogok hozni a lakásban való élettel kapcsolatban. Mac pöndördik mellém és fogalmam sincs, hogy ezt jó jelnek vegyem és engedjem, hogy belém karoljon, vagy lépjek el tőle egy lépést, mert ismerem már annyira, hogy egyetlen, kósza, számára ostobának vélt mondatom után belém marjon, csak mert a lányok ilyenek. A legutóbb Cherry rúgott bokán, amiért leszóltam Ines rajzát. Nem tehetek róla, teljesen más szemmel nézek egy illusztrációra, ha azt nem én készítettem. Nem, nem vagyok elfogult magammal szemben, mielőtt még felmerülne a kérdés. -Titkon reménykedtem abban, hogy csak eszünk valamit és dumálunk, de megszoktam már, hogy élő vállfa vagyok. – Nos igen, más elmenni a haverjaiddal vásárolni, hazamenni egy táska cuccal, amiben benne van az összes aznapi szerzemény és megint más elmenni egy lánnyal shoppingolni – ahogy ők hívják – és cipelni azt a tömérdek papírtáskát. Egy idő után vágja az ujjad, szétveri a térded… -Amit nem tudsz… – Utalok a barátnő szóra, bár az, hogy Vanessa havonta kétszer nálam alszik és kellemesen eltöltjük az éjszakát, még nem jelenti azt, hogy kapcsolatban vagyunk. Ő nem firtatja és erőlteti, nekem meg megfelel így a dolog. Sértődöttséget mímelve húzom ki kezemet Mac kezei közül. -Már te is és miért nézel így rám?! – Lenézek a volt lakótársunk felsőmet összecsippentő ujjaira, majd Mac-re. Tovább játszva szerepemet – nyilván nem annyira jól, mint ha ugyanezt Ansel tenné -, ajkaim résnyire szétnyílnak. Nem érdemelnék elismerést az alakításomért. – Mi bajotok van a cuccaimmal? – Most már vigyorgok, anyám szerint rémes az öltözködési stílusom, de ő az anyám, azért van, hogy mindenért kritizáljon amellett, hogy szeret. – Csak, hogy tudd Ansel, az a gatya a kedvencem, amit a múltkor kaptam tőled. – Minden bizonnyal azért, hogy némileg embernek nézzek ki a sok szűk farmer és póló mellett. -Eszemben sincs ellenkezni. – Tudom, hogy ezt a mondatot még a mai nap folyamán vagy ezerszer megbánom majd, de maximum azokat a holmikat, amiket rám tukmálnak és nem tetszik, elajándékozom. Anya rengeteg cuccomat vitte be különböző otthonokba. -Naccerű, nincs egy normális öltönyöm. – Kezdek rájönni, hogy talán ezért lettem ide rángatva. – Ugye nem kell magammal vinnem senkit se? És senki nem fog zaklatni, hogy néhány információt kiszedjen belőlem a főszereplővel kapcsolatban? Ha iszom, hajlamos vagyok túl sokat pofázni.
Portland az utóbbi időben elkezdett modernizálódni. Ezt érthetjük arra is, hogy megnyílt a második Walmart, lett egy Dunkin’ Donuts, a születésemkor 92%-os arányú fehér lakosság leredukálódott 84%-ra, és kiszedték azt az évtizedek óta ott rothadó hajóroncsot a kikötő mellől. De BubbleTea, na, az még nincs, és biztos vagyok benne, hogy anya például nem is értené a lényegét. A tea nem buborékos. A kóla meg nem cukormentes. Lehet, hogy évek óta itt lakom már, de New York még bőven tud meglepetésekkel szolgálni, úgyhogy sose utasítanék vissza egy ilyen ajánlatot. Már csak azért se, mert valami földöntúli élvezettel tölt el belekóstolni mindenbe, amit mások esznek vagy isznak. – Ez nagyon finom – jelentem ki, immár a semmin csámcsogva, mint egy nagyon béna sommelier. Aztán ránc ül a szemöldökeim közé, és lekonyul a szám széle. – Most már én is akarok…! De jobban becsülöm azt az időt, amit Ansel velünk tölt, minthogy nekiálljak két pofára zabálni, mert ha most elmennénk az éterudvarba, akkor tuti megcsapna valami ellenállhatatlan illat, és nem csak a saját buborékos teámat csapnám a hónom alá, de legalább három különböző kontinens kajáját is. – Az biztos, hogy kétszer több idő, mint amit el kellene töltened vele – sóhajtok fel szimpatetikusan, mintha legalábbis egy utcára kidobott kiskutya szomorú történelmének járkáló epitómája lenne. Sose jöttek be a szakállas pasik. Mármint, egy ponton nyilván Watt is bejött, bizonyos értelemben. Látom én, hogy helyes, szép szeme van, jó a haja, és mikor épp nem hisztizik, tök jó társaság is, de egyszerűen, ha megnézzük az exeim felhozatalát... Igen, határozottan nem esik bele a „Jasmine típusa” kategóriába. Túl… jó. Ezért néha egy kicsit rosszul is érzem magam, amiért cukkolom, de néha tök jól veszi, néha meg megsértődik, arról nem én tehetek, hogy előre sosem mondható meg, épp melyikhez van több kedve! – Ha enni akartam volna, akkor főzök, buta – billegek előre-hátra a lábamon. – Egyszer annyira szeretnék egy olyan igazi vacsoraestet csinálni…! Több fogással, porcelánokkal, tudjátok… Mikor a gyertyatartót nem rögtönzött hamutálnak használják. Olyan felnőttesen. Kicsit olyannak érzem ezt a felnőtté váláshoz, mint egy… vallásfüggetlen bar mitzvah. – Ezt nem konkrét ötletnek szánom persze, inkább amolyan Mac-féle előrejelzésnek, hogy ha majd fél év múlva előhozakodom egy konkrét tervvel, akkor ne lepődjenek meg, hogy ez mégis honnan jött. És amikor majd mégsem fognak rá emlékezni, akkor elmondhatom nekik, hogy pontosan ez volt az a pillanat, amikor belementek. Bár ez főleg Wattra vonatkozik nyilván; Ansel nagyon is az a vacsoraadó típus, főleg, mióta külön lakik. Gondolom. Még nem nagyon voltam náluk, de instán azért követem, mint egy őrült ex. – Szerintetek el kellene kezdenünk felosztani az ünnepeket…? Tudjátok, hogy mikor ki lesz a házigazda. Mondjuk, annyira nem lesz meglepő, mivel csak te laksz külön, Sera meg úgyse tud főzni… Ansel sértésén magamban kuncogok, de amint elkapom Watt tekintetét, úgy teszek, mintha sose tettem volna így, és csak a vállamat vonogatom. Nem arról van szó, hogy felvállalhatatlan lenne a ruházata (kivéve Ansel mértékével), de mindig lehet min javítani, ugye? Mármint, nem szeretem a sztereotípiákat, de van, ami okkal lett az, és az, hogy kifogtuk az egyetlen meleget, akinek nincs divatérzéke, szinte sértő. És tekintve, hogy egyébként neki lehetősége is adódik arra, hogy vásároljon, amit csak szeretne, elvégre, a szülei azért elég jól élnek és ezáltal ő is, még kevésbé értem a dolgot. De egyiket sem mondom ki hangosan; az egyiket azért, mert Watt megsértődne, és megint hisztizne, a másikat meg azért, mert hármunk közül igazából már csak én vagyok csóró, aminek megvannak a maga előnyei, és igazából hozzászoktam, de azért jobb szeretem nem felhívni rá a figyelmet. – Awww! – Csak ennyit mondok, és megpaskolom Watt kezét, mintha egy különösen aranyos kiskutya volna. Ezek után azért már tényleg felfejlődök inkább Ansel mellé, mert a végén még direkt nekivezet egy oszlopnak. Mikor először találkoztam Ansellel (azon kívül, hogy első benyomás alapján határozottan bejött, és lesúlytott, amikor kiderült, hogy meleg), még a Julliardra járt, és csak beszélt arról, hogy mekkora filmsztár lesz. Volt benne valami, amivel el is hitette velem, hogy ha rajta múlik, tényleg az lesz; de úgy éreztem, hogy azért mégsem egészen rajta múlik. Mármint, feltétlenül tehetségesnek tartottam, és rámenősnek, és igazi jelenségnek, de volt egy csomó ugyanilyen ember az országban, ugyanilyen álmokkal. Valamiért egyébként is úgy éreztem, hogy Hollywood nem tenne jót neki; talán nem veszi észre, de nagyon is alkalmazkodik a környezetéhez, azt meg lássuk be, hogy Hollywood minden, csak jó ráhatás és egészséges életkörnyezet nem. A Broadway viszont más; oké, igazából nem értek annyira a színészet világához, mint szeretném, de míg a filmvásznat milliók nézik és mondják el a véleményüket (sokszor olyat is, amit nem kéne), addig a színház sokkal exklúzívabb. CGI effektekkel meg utómunkával bárki csinálhat látványos filmet; de mindezt élőben megcsinálni, limitált helyen, na, az tehetség. Láttuk már jó párszor fellépni, az első előadását (még az egyetemi színpadon) egész éjszakás bulizással aztán hétvégés józanodással töltöttük. A Broadway viszont egy új szint; egy új, izgalmas, csillogó szint. Önzésnek tűnik azt gondolni, hogy a támogatásunk végett nekünk is közünk van a sikereihez, egy kicsit mégis ez kerít hatalmába. De tényleg csak egy kicsit; nagyobb részt pedig csodálat. Első soros tiszteletjegy. Igazából nagyon fel se fogom, mit jelent, fájdalmasan széles mosoly kúszik az arcomra, és bár eddig is Anselen csimpaszkodtam, most megint kap tőlem egy koalaölelést. – Nagyon azt akarod, hogy elsírjam magam örömömben, ugye? Jaj, olyan büszkék vagyunk rád…! Watt is. Ugye, Watt? – Az ő öröme persze visszafogottabb, de nem baj, tudom, hogy Sera majd velem együtt fog örülni. Ő ráadásul újabban gondolkodott azon, hogy színházi koreográfus legyen, szóval lényegében hasonló körökben fognak mozogni. – Úúú, Jekyll és Hyde…! Őszintén, sose olvastam, de tudom, miről szól… Nagyjából. Kit alakítasz benne? – nézek fel rá csillogó szemekkel, remélve, hogy Jekyllt mondja, mert fogalmam sincs, ki van még benne rajta kívül. – Jaj, Watt, ne legyél már ilyen! Ez nem rólunk szól. Ha melletted egy fokhagymaszagú kövér olasz pasas fog is ülni, aki csirkecombot eszik, akkor is örülni fogunk, mert a lényeg a színpadon lesz…! Néhány másodpercet szánok még arra, hogy elmélyülten tanulmányozzam Ansel arcát. Állítólag túl empatikus vagyok, de nem tehetek róla, úgy élem át az örömét, mintha a sajátom volna. – Jaj, olyan jó lesz…! Sera is jön, ugye? Jaj, és adnunk kéne majd egy meghívót Inesnek is; tudod, találkoztál már vele. De egyikünknek sem kéne hoznia mást. Ez olyan… baráti dolog – magyarázom, és nem csak azért, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy Danténak esze ágában sem lenne öltönyt húzni és végigülni egy három órás előadást. – Én is nagyon szívesen meghívnálak titeket valahova, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelne titeket a kórház. Vagy az étterem – sóhajtok lemondóan. Nem, jelenleg egyik állásom se olyan, amit az ember szívesen mutogat másokat. Az egyik helyen túl sok a vér és az egyéb testből kijövő dolgok, a másikon meg a fűszer. – De... A többieknek már bedobtam ötletként, szóval ez most neked szól, Ansel. Nem lenne kedved elmenni mondjuk július negyedikén túrázni? Valahová távolabbra; pár napra, olyan képeslapra illő erdőbe, hegyekkel, meg minden... – Ábrándosan sóhajtok fel, ahogy rámutatok az első üzletre, amit szeretnék megnézni, és már be is fordulok a lopásgátló kapuk között. Miután mosolyogva köszönök az ott szobrozó biztonsági őrnek, rá is vetem magamat a pihe-puha, hosszú, szürke bolyhokkal (szőrhatású, de biztos, hogy nem az, mint azok a bolyhos párnák) tarkított, hosszú mellényre. – Tudod, kiskoromban rengeteget jártunk az Acadia Nemzeti Parkba. Gyönyörű az a hely...! Jó, nem ragaszkodom feltétlenül hozzá, de azért mindenképp benyomnám a top ötös listába. Mit gondolsz, Zeke benne lenne egy ilyenben? Tudom, hogy régen nem jöttünk ki túl jól egymással, de szeretném orvosolni a dolgot. Mert ha boldoggá tesz téged, azzal engem is, és... És boldog vagy, ugye? – pillantok rá kérdőn. Végigsimítok a mellényen, ami kábé egy angóranyúl puhaságával vetekszik (gondolom, sosem fogtam még angóranyulat), aztán meglátom az árcédulát, és inkább tovább állok a női ingek felé. – Na meg aztán... Ha mégis összecsapnánk mi ketten, azt csak egyikünk élhetné túl, és hol máshol jobb elásni egy hullát, mint az erdő közepén?
Kezdőlap
