A rémálmod vagyok, és még szorozd meg kettővel. De ha nem, akkor is száz százalék, hogy szó nélkül nem mész el mellettem, elég feltűnő jelenség tudok lenni. Van valami a kisugárzásomban, ami azzá tesz, még akkor is, ha épp semmi különöset nem teszek.  Nem lenne nehéz dolgom, ha mindössze három szóval kéne jellemezni önmagam. Szabadszájú, határozott, spontán. Nem is kérdés, ezek, miket nyugodt szívvel kiemelhetek. Hosszabb utat bejárni személyiségem kacskaringós labirintusában, nem olyan egyszerű már. Nem azért, mert nem ismerem önmagam, pontosan tudom, ki vagyok, mit akarok, s miként érem el azt, az érdekes, te ki vagy, s mit akarsz.
Én vagyok az, akit nem érdekel. Aki magasról tesz rá. Akinek pofázhatsz órákig, akkor sem fog figyelni rád. Akit szidhatsz és átkozhatsz a stílusa miatt. Aki bunkó és képen vág, ha megunja a fecsegést. Ahol balhé van, biztos lehetsz benne, hogy ott vagyok valahol, hacsak éppen nem miattam robban ki. Elég nagy szám van, de valljuk be, megtehetem.
Én vagyok, aki rád mosolyog, mielőtt meghúzza a ravaszt. Akit nem szeretsz a csípős humora miatt.
Én vagyok az aki felett nem áll se isten se ördög.
… aki a végletekig gyakorlatias, és túlélő.

Nehéz egységben látni a személyiségem, nem az a típus vagyok, akit gyengéden vállon veregetsz, és egy koccintás mellett azt mondod: ezer éve nem láttalak, öregem, de nem változtál semmit.
És én mit is érzek?
nyomorúság, fájdalom, kétségbeesés, reménytelenség
bűntudat, mocskosság, szégyen, rosszakarat
düh, aggodalom, frusztráció, pánik
magány, elhagyatottság
a realitás hiánya, zsibbadtság

(Gyakori hogy nincs rálátásuk betegségükre, és nem is érzik magukat betegnek, miközben a környezetüket érzelmileg meglehetősen igénybe veszik. A személyiségzavart nehéz pontosan definiálni, de összességében azt mondhatjuk, olyan emberekről van szó, akik életük során nehezen tanulnak a tapasztalataikból, bizonyos érzések, lelkiállapotok felismerésével és átélésével komoly problémáik vannak, érzelmileg általában labilisak, kapcsolataikra pedig az azonos mintázatú konfliktusok rendszeres visszatérése a jellemző. Ezt az ismétlődést nehezen ismerik fel, pont amiatt, mert a tapasztalataikból nehezen tudnak tanulni. A környezet hamarabb méri fel, hogy valami baj van, mint maga a személyiségzavaros, aki az ilyen visszajelzésre értetlenül reagál: ?Miért lenne velem baj, amikor most is pontosan úgy csináltam mindent, ahogy mindig is szoktam!? Alapvetően éppen ez a baj.)

Fekete füles simul szorosan fejemre, dobhártyámat rezegteti a belőle áradó, hangos zene. Félhomályos szobám sötétbarna fotelében ülök, lábaim keresztben, cipőm talpa halkan kopog a padlón, a ritmust hűen követve. Csöppnyi, kerek asztalon árválkodó lámpám szolgáltat kevés fényt csak, de ahhoz, mit tenni készülök, ennyi éppen elég. Ölemben régi, szakadozott papírdoboz. Benne levelek, fényképek, minden, mi családom múltját őrzi. Óvatosan siklik vékony ujjam bele, cél nélkül kutat, míg kopottas lapra nem akad. Kíváncsian emelem ki, gondosan hajtogatom szét. Érdeklődve siklik pillantásom végig rajta, arcomra kisebb mosoly költözik. Évekkel ezelőtt írtam ezt, mikor hittem még a mesékben, a csodákban, mikor nem tűnt lehetetlennek az ajtón kopogtató fej nélküli lovas, vagy éppen a szerelem első látásra életérzés. Olyan voltam gyermekként, mire minden szülő vágyott. De nem kellettem senkinek sem, csak Dante-nak.
Tizenéves voltam, mikor gondolkozásom, igényem változni kezdett. Azelőtt is tudtam már, mire lehetek képes, de a tudni, és a tapasztalni között hatalmas a szakadék. Átvettem a makacsságot, az éjszakai élet imádatát, de gyerek voltam még, nem tehettem meg azt, mire vágytam, visszafogtak a szabályok, a vigyázó pillantások. Várnom kellett, míg elég idős lettem, hogy kitörjek a ketrecből, mit napról-napra fojtogatóbbnak éreztem. Mondjuk elég sok kivétel akadt, hisz volt hogy nem fogott meg semmi sem és mentem míg el nem értem célomat.
Kamaszkoromban kezdett ténylegesen megváltozni minden. Nem csak saját életemen fordítottam száznyolcvan fokot, hanem mindenki másén is, ki valamely mód hozzám tartozott. Kimaradtam az iskolából, rossz társaságba keveredtem, napokig otthonom felé se néztem. Azt mondaná most, ki nem ismer, megszokott dolog ez, mire nem kell kiemelt figyelmet fordítani, minden gyermek lázadni kezd, ha eléri a kort, de amint rájön ki ő, hol a helye, mihez kezd majd magával, rendeződik kedve, normális mederbe tér vissza gondolkodásmódja. Testvérem vágya is ez volt, nem kétlem. Láttam a reményt a szemében, hogy újra visszakapja azt az unalmas fiút, kit lelki szemei előtt felnőni akar látni. Nem váltam azzá soha, s nem is fogok, míg csak önállóan dönthetek sorsomról.
Nem akartam befásulni, robotként nap-nap után azt tenni, mit a körülöttem élő ismeretlenek elvárnak. Ledobtam magamról láncaim, bátorságot gyűjtöttem, azzá váltam, kivel boldogan, elégedetten néztem szembe a tükörben. Kukában végezték hétköznapi ruháim, helyettük szekrényembe olyan darabok kerültek, miket nem látsz minden második emberen, mik vonzzák pillantásod, ha akarod, ha nem. De bármennyire érdekesnek tűnik is sorsom neked, kit még mindig érdekel, mit gondolnak rólad mások, higgy nekem, bele lehet unni ebbe is. Az ivás, szórakozás, rövid távon csodás, de ha nem találsz magadnak új kihívást, oda jutsz majd, hol elkezdted. Saját hétköznapjaidba szürkülsz bele. Ezért is van egy csapat kölyök mellettem, kik egyidősen az utcát róják velem és csak egyet akarunk.
Szerencsém volt ezzel, hisz ennek hála hosszú ideig nem fogok unatkozni. Mi lesz miután elértem célomat? Fogalmam sincs. Szükségtelen ennyire előre gondolkozni.

Vigyázva helyezem a képet vissza, mit ujjaim között szorongattam eddig. A tető is visszakerül helyére, akárcsak a doboz.
- Szükségem van egy kávéra. - túrom fel a szekrényemet idegesen, egy reggelinek nem mondható időpontban. Már rég elmúlt dél, talán délután van. De ahhoz lusta vagyok, hogy a falra pillantva megtudjam az időt.
Nem engedek a kísértésnek, hogy időhöz kössem magam, hogy belépjek én is abba az ördögi körbe, ahol az idő pereg, és nem tehetek ellene semmit.  Inkább cigarettát keresek, ami lenyugtat. Az egész házon végig megyek, végül a fogasra akasztott bőrdzsekimben találom meg a bontatlan doboz méreg rudat. Mélyre szívom az első slukkot, majd lassan engedem ki.
Tagjaim elgémberedtek, csak nehezen nyújtom ki őket, elnyomva a mai nap első szál mérgező cigarettáját. Már nincs szükségem kávéra, délután van, lassan sötétedik, most másra vágyom. Egy kis társaságra, de előbb egy zuhanyra. Hűvös vízre, ami a bőrömet verdesi, miközben összeszedem magam. Ez után a tükör előtt állva nézek farkasszemet saját magammal, de mégsem ismerem fel magam. Arcom nyúzott, tekintetem eszelős, mint aki készül valamire. Enyhe szédülés ölel magához, rosszullét. Talán az éhség? Megeshet. Alig eszem.
Mintha kiürült volna az elmém, ahogy a hűvös szél az arcomat éri. Nem tolakodó, kellemes hűvös ez, miközben gondolataim nehezen, de visszatérnek, és magukkal ragadnak.
Magához ölel a kétely, de mégis megyek. Előre, és megállíthatatlanul. A megtett utat nem figyelve hosszú idő után megállok. Közben még négy ifjú gyűlik e helyen.
- Néztétek a Harry Potter paródiát?
A kérdés hallatán kelletlen grimaszba torzul az arcom és ha a helyzet úgy hozná akkor nagy valószínűséggel már rég fejemhez kaptam volna és jajongva tépném a hajamat.
- Utálom azt az idétlen Harry Potter filmet aminek nem mellesleg semmi valóságalapja nincs. Ami meg a Halálfalókat illeti... inkább hagyjuk jó? - legyinteni is elfelejtek, inkább elfordítom a tekintetemet a másikról és egy nagy sóhaj kíséretében csak megforgatom a szemét.
Arcomról nem lehet semmi érzelmet leolvasni, olyan vagyok mint egy szépen faragott Bernini szobor.
Mostantól én leszek az, akire számíthatsz. Senki más!  


Az utóbbi időkben megint nagyon rosszul vagyok, rohadt ijesztő lett ismét minden, és egyszerűen nem értem miért nem tudom kontrollálni magam úgy, mint ezelőtt. Nagyon szar amikor a nyakadig ér a szar, pillanatról pillanatra süllyedsz, és megtennél bármit azért, hogy ne érezd magad így, de hiába, mert tehetetlen vagy. Csak egy kisebb külső behatás volt szükséges ahhoz, hogy megint ott kössek ki, ahol soha többé nem akartam.
Rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam, és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek, mint maguk. Lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, CD lemezem, elektromos konzervnyitóm, jó egészségem, biztosításom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, kocsimosás, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén, ha már nincs semmi, a halál.