dante&eudora

Szigorú elvekből álló rendszeremet annak a biztos pontnak találom már évek óta, amelybe nyugodt szívvel kapaszkodhatok, ha ingataggá kezd válni a lábaim alatt a talaj. Ezek viszont nem csak a munka terén nyújtottak segítséget, hanem a magánéletemet is irányítás alatt tartották. Egyszerűbb volt úgy szembenézni a hétköznapok sodrásával, hogyha mindenre felkészült voltam és nem engedtem befolyásoló teret azoknak a dolgoknak, amik túlságosan kizökkenthettek volna. Nem engedhettem meg ugyanakkor azt sem magamnak, hogy hibázzak, ahogyan egy újabb áthelyezést sem kellett volna kiharcolnom, így maradtam az alkalmazkodás és a saját gondjaim csendes megoldása mellett és még véletlenül se hagytam, hogy elmosódjanak azok a bizonyos határok. Első teendőim közé soroltam azoknak a helyeknek felkutatását, ahol szabadon kiereszthetem a gőzt és teret engedhetek a nap során felhalmozódott gondolatoknak anélkül, hogy különösebb bajba keverném magamat. Úgy éreztem az utóbbi időszakban ez többnyire működik és képes vagyok általa tiszta fejjel gondolkozni, ha az emberek elviseléséről vagy az ügy részleteiről van szó. Sokszor meglehetősen nehéz volt egyensúlyozni azon a vékony vonalon, amely elválasztott az őszinte véleményem elmondásától, legfőképp akkor, mikor újra meg újra felhozták a múltban történteket mindazok ellenére is, hogy legalább öt másik szemszögből nézve bebizonyosodott, hogy tudom kontrollálni szélsőséges érzelmeimet. A főnök azonban aggódott, és egyik bizonyítékot sem találta elegendőnek ahhoz, hogy ne méregessen gyanúsan egy-egy döntés során. Észrevehetően próbálkozott nem kihozni a sodromból, és ez a kötéltánc, amelyet tudatosan vívott egy olyan problémával, ami csak csekély módon létezett, kívülről nézve eléggé nevetséges színben tüntette fel őt. Többnyire ezért sem viselem könnyedén, ugyanakkor hatalmas türelmemet gyakorlok, ahogyan a bokszzsákra mért két ütés között azt kell unásig hallgatnom miként tárgyalja ki két jelenlévő az életének elvileg jelentőségteljes pontjait a házasságon át a hétvégén történő házibuli tartalmáig. Behunyom szemeimet, az oxigént élesen beszívva juttatom be tüdőmbe és megpróbálom kizárni őket, de a negyedik sikertelen próbálkozás után feladom. Erős túlzással ugyan, de az edzőterem olykor a nyugalom színterének számítana, míg másszor a pletykák biztonságos helyévé változik, amely akarva és akaratlanul is fültanúvá teszi a környezetben tartózkodókat, bármennyire is ne legyenek kíváncsiak a másik magánéleti problémáira. Ilyen szerencsésnek közel sem nevezhető eset által jutott tudomásomra egy olyan hely állítólagos létezése, ahol nem ennyire korlátoltak az edzési lehetőségek és nem telt bele pár percbe, hogy főhőseink nyilvánosan tárgyalják ki a címet egymás között, olykor-olykor félrepillantva, hátha valaki rajtakapta őket, azonban túl sok időt nem szántak ennek a tevékenységnek, mert jobban lekötötte őket a szervezés lebonyolítása. Követve a példájukat az idővel kapcsolatban, én sem kívántam gondolatok mélységébe bonyolódni és érveket felhozni a miért tegyem avagy miért ne tegyem kérdéskörökre, és mihelyst a lehetőségeim úgy engedték, első dolgomnak éreztem a Bronx felé tartó utam megtételét. Jóllehet fejben annyi találgatásra hajazó gondolat lejátszódott már a helyszínnel és annak körülményeivel kapcsolatban, de mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy még mindig sötétben tapogatózok, ez viszont közel sem csillapította bennem azt az érzést mennyire égetően szükségemmé vált a közelebbi ismeretség első lépcsőfokát elsajátítani. Jelen pillanatban a jelvény és az azzal járó kötelességek múlandó szeszélynek hatottak, mert mindaz az önuralom, ami miatt a magaménak tudhattam a szimbolikus kitűzőt, felülmúlt minden észérvet.
A zsebemben rostokolt és egyben leharcolt papírfecnim segítségét nyújtott a tájékozódásban, amelyre még az edzőteremben véstem rá sebtében a címet, ezen kívül azonban az utca emberére hagyatkozhattam a továbbiakban. Utóbbi esetében viszont mégsem mondhattam el végső célomat, így leleményesebbnek kellett lennem és a magam módján eljutni az épülethez anélkül, hogy bárkit is belekevernék terveim részleteibe. Az este ezen pontján könnyebb elvegyülni az utcán lézengő embermassza között mégis rossz szokásomhoz híven a bűn akár kezdeti jelét is megpróbálom kiszúrni, noha lényegében magam is egy törvénytelen programban keresem épp a megnyugvást. Nem kerüli el a figyelmemet az alkoholmámorban úszó tekintetek megsokasodott száma és valahogy az edzőteremben látott két alak látványa is rásegít a sejtelmemre, hogy közel járhatok a megkaparintott címhez. Lelassítom lépteimet, két kezem pedig farmerzsebeimbe mélyednek ahogyan egy kis időre megállok és kerülve a feltűnést olvadok bele a környezetem tevékenységeibe, mely egy nikotinszál meggyújtását veszi igénybe. Kevés alkalmat tudnék felhozni, amikor káros szenvedélyem egyikére áldozok időt, de olykor elkerülhetetlennek tűnik mérgezni magunkat még ilyen módon is. Lehetnék az egyszerűség híve is és odasétálhatnék hozzájuk egy bájcsevej kezdeményezésére, hogy aztán velük tartsak, de ez sosem volt az én terepem. Követni őket barátságosabb volt az én lelkemnek, mintsem újra és újra végighallgatni a problémáikat, melyekkel kapcsolatban van egy olyan sejtésem, hogy a feleségek létezése most nem kerül felszínre. Még egy darabig a falat támasztják és obszcén megjegyzéseket kiabálnak az arra sétáló nők többségének, végül pedig elindulnak és ez nekem épp elegendő jel arra, hogy tisztes távolságot fenntartva velük tartsak. A közel sem barátságosnak tűnő épület falai között már kevesebb emberrel akadok össze, de arra pont elég, hogy innentől kezdve csak egynek tűnjek közülük és ne annak a személynek, aki az előtte haladókat követi. Egy-két személyt aligha az utolsó pillanatban kerülök ki, és bár minden érzékem rosszat sejtet velem, mégis a mellette megformálódott szilárd kíváncsiság erősebbnek bizonyul aggodalmaimnál, mely végül vegyes érzelmekké alakul át az épület tetejét elérve. Éljenzések, és fogadásokról elkapott szófoszlányok mellett haladok el, hogy közelebb jussak a fiatalokból képzett embergyűrűhöz, melynek közepén két másik kerül reflektorfénybe és az egymással vívott harcuk. A közelben állok meg, és egyelőre csak felmérem a környezetemet, mely nem várt módon sokkal inkább tűnik számomra a lehetőségek kiaknázatlan tárházának, mintsem egy olyan helynek, amit fel kellene számolnom pusztán a jelvényemre meg a képzettségemre hivatkozva. A győztest kiáltják ki, a tömeg egyik része felhördül, míg másik fele őrjöng a győzelem hatásaként és újabb jelentkezőket várnak a szórakoztatás kedvéért. Magamban eljátszok a gondolattal, hogy egyike legyek ennek, de ehhez túlságosan ismeretlennek tűnik a terep, ahogyan az ellenfelekből álló felhozatal is, így jobbnak tűnik a háttérből követni az eseményeket.
- Eltévedtél? - fülig érő vigyor és túlzott közelség fogad egy idő után a szőke tincsekkel megáldott alaktól, majd felmérem váratlan társaságomat, kinek keze elég sokat időzik el karom mentén, de mielőtt válaszra méltatnám a tagot, tovább szövegel. - A magadfajta hercegnőket itt elevenen felfalják. - figyelmeztetően cseng a hangja, és a kezével lejjebb vándorol derekam mentén.
- Fogadjunk? - kapom el a karját és veszem fel vele a szemkontaktust, mielőtt tisztességtelen terepre érkezett volna. Ez az incidens pedig épp elegendőnek tűnt a figyelemfelkeltésre, melynek oroszlán része rám irányul.
- Úgy látom meg is van a következő vállalkozónk. - jelzésértékűen mutat rám a mellettem álló tag ezzel bedobva úgymond a mélyvízbe, ha már képes voltam nem befogni és egyfajta kihívásnak tekintetni őt. Szólásra nyitnám a számat, tiltakozásom minden jelével együtt de egy hang se jön ki a torkomon, a körülöttünk lévők pedig nem engednek most már ebből az elképzelésből, hogy én legyek a következő, akit helyben hagynak. Veszek egy mély levegőt és a bőrdzsekimtől megválva indulok el eleinte bizonytalan léptekkel afelé a pont felé, ahol előbb még a verekedés zajlott, ezzel pedig egyúttal beljebb is sodorva magamat egy olyan eseménybe, melyre nem feltétlenül érzem magamat még felkészültnek. Ennyit arról, hogy kerülöm a bajt...

   Eudora & Dante

good cop, bad cop

Egy tetőtéri ventilátor zúgása, dudák és riasztók felhallatszó zaja, körülöttem összemosódó kiáltozások és füttyszó. Így hangzik a Bronx egy átlag péntek este, amikor három másodpercre szünethez ér a hangszórókból dübörgő zene. Nem tudom, ki ma az önjelölt DJ, de szerencsétlen nem is mer mást játszani a jól bevált 2Pac-Kenny-Cole szentháromságon kívül, nehogy valaki szétverje a HiFijét vagy éppen a seggét, amiért volt mersze itt Drake-re buzulni. Így megy ez nálunk: egyetlen rosszul vett levegő, és máris az arcodban ugrál valaki, aki csak valami kifogásra várt, hogy balhét szíthasson. A mi bunyónk is így kezdődött, bár Skippel csak a műsor kedvéért oltogattuk egymást. Igazából kedvelem a srácot, de ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt két percben nem végeztem el rajta éber orrműtétet. Még csak le sem gomboltam érte hat rugót, úgyhogy nem mondhatja, hogy nem járt baráti kedvezmény.
Igaz, ha nem színtiszta adrenalin lüktetne most az ereimben, talán össze is szarnám magam, akkorát intézett nekem a gyomorszájba az előbb, méghozzá térddel. A legutóbb, mikor csekkoltam, hatvan fokot mutatott a telefonom, a bőrömben most mégis füllesztő meleg van, hiába süvít idefent ez a tavaszi szellő. Kipislogom a szememből az izzadtságot, de így is duplát látok mindenből: kettő van a srácból is, aki tőlem két méterre a mögötte sorakozó szurkolótáborra borul, mert már meg sem tud állni a saját lábán. A tekintete hullámokban homályosul el; látom, hogy az ájulás kerülgeti, de nem akarja bedobni a törölközőt. A srácok sem hagyják bealudni, két oldalról pofozgatják és így köpködnek az arcába:
– Kelj fel, Skip! Gyerünk, rúgd szét a seggét!
Zihálásom kurta nevetéssé fajul, ahogy szám sarkai kárörvendő mosolyra rándulnak.
– Dőlj csak ki, Skippy – kapok levegő után –, nem szégyen az. Így is tovább bírtad, mint a múltkor.
Skip fogsora feketén csillog, ahogy rám vigyorog (vagy talán inkább vicsorog), majd elfordul, és a földre köp egy kiadós adag vért, meg esetleg egy-két tejfogat. Nagyjából egykorú az öcsémmel, nem is véletlen, hogy a fiatalos sebességéről kapta a nevét.
– Soha – szól vissza, amint kellően összeszedte magát a beszédhez, és már neki is lódul. A hozzám hasonló öreg motorosok soha nem mondják, hogy soha, de Skip elég pisis még komolyan azt hinni, hogy egy nap a versenyszerű kakaskodás fogja kiemelni a gettóból. Majd kinövi, mind kinőjük, de a rossz szokás nem múlik.
Nem fogok hazudni, tényleg irdatlan gyors a gyerek; pehelysúlyú, de az a fajta, amelyikkel szemben nem szabad pislogni, mert arra nyitod majd a szemed, hogy már kiosztott neked kettőt is, a harmadikat meg a fal adja. Idefent az nem egy életbiztosítás, tekintve, hogy a tetőt keretező, graffitivel borított falak térdig sem érnek. Mindketten fáradtak vagyunk, de akinek a kardió a fő támpontja, az nagyobb szarban van nálam, akit már csak egy jól irányzott ütés választ el attól, hogy kiosszon egy K.O.-t. Lehet, hogy Skippy pelenkája mellé gyorsaság jár, de pont emiatt nincs a sügérnek annyi esze, hogy ne vesse be másodjára is a korábbi mellkasütést. Lehet, hogy az előbb bevált neki, csakhogy amint felemeli a jobbját, már tudom, hogy mire készül – és azt is, hogy hogyan fogok válaszolni.
Egy jobb horoggal, ami arccal a földre küldi.
Nem tudom, hogy a vér dobol-e a fülemben, vagy a csendháborításért perelhető hangerejű basszus, de a dobhártyám szinte némává tompítja a lassított felvételben feltámadó nézősereg rivalgását. A jelenleg bíróként működő tag – akit csak X-nek hívunk, azt hiszem, Malcolm X után, mert Harlemből jött, és mert nem tudjuk a családnevét – már rá is veti magát Skipre, nehogy az megpróbáljon felkelni, és ennél is jobban összetöresse azt a pelyhes képét. Valaki más is odasiet az oldalára fordítani, nehogy megfulladjon a saját vérében: egy lány az, igen, a barátnője, Sierra. A válla felett felpillant rám, összevont szemöldökeiből és elkerekedett szemeiből elárultságot olvasok ki, ami először rendesen összezavar. Mindenesetre örülök, hogy Mac nem tud erről az egészről, mert ő is valahogy így nézne, amikor kiterülök, és azt meg az önérzetem nem élné túl.
– Mi a fasz, Tay? – formálják a szavakat az ajkai, bár a hangjából nem sokat hallok. Ha nem ebben a pillanatban hasítana belém a felismerés, talán ki sem tudnám venni a zsivaj közepette, amit ezután mond:  – Nem így dumáltuk meg!
Hát persze, én barom. Már megint túlságosan beleéltem magam, és elfelejtettem, hogy előre le volt zsírozva Skip győzelme, mert kimatekoztuk az egészet. Mikor láttuk, hogy ma tömve a tető az új arcokkal, rögtön tudtuk, hogy őt nézik majd a gyengébb félnek, mert rénézésre vasággyal is könnyebb nálam. Úgy adtuk meg, hogy az én győzelmemért nagyobb tételt lehetett feltenni kevesebb profitért, míg az övére kisebb tételt kockáztathattak, valamivel nagyobb profitért. Lényeg, hogy ha engedem Skipet nyerni, ahogy meg volt beszélve, azzal kaszáltunk volna, mert perkált volna rendesen mindenki, aki biztos volt a győzelmemben. Mellesleg általában nem ilyen lebundázós stílusban nyomjuk, de ma este valamiért különösen nagy az érdeklődés – szinte már gyanúsan nagy –, és az ilyen forgalmas napokon elég szép summát lehet összekaparni a fogadásokból.
A háttérben elkezdődő Migos-dalban éppen Hondákban elrejtett bankókról kezdenek rappelni, mintha nem fájna így is eléggé a felismerés, hogy most csúszott ki a markomból egy kiló zseton. Annyira meglepődöm a saját impulzuskontrollom hiányán, hogy nem is hallgatok a bekiabáló srácokra, akik a becenevemen szólítanak. Manny Pacquiao után kaptam, mivel a többségben afro-és dél-amerikai társaságunk sem kevésbé rasszista a többinél. Igaz, mivel a beceneveket egymásra ragasztjuk rá és nem magunk választjuk, így errefelé senki sem fut túlságosan hízelgő alias alatt. Persze megelőlegezhetsz magadnak egy menő nevet, de úgyis annak a leértékelt változatát kapod majd, mint az egyik UFC-s álmokat dédelgető srác, akit a valóságban Peter Chou-nak hívtak. Úgy reklámozta magát, hogy át fogja venni a Vasököl címet Mike Tysontól, de a vége az lett, hogy elneveztük Pikachunak. Ha emlékszel, ő milyen szorulásos fejet vágott, mikor áramot próbált generálni, akkor azt is tudod, a krapek hogy nézett ki, mikor így hívtuk.
– Nagy tapsot a győztesnek, emberek! Szép munka, Paquito! – sorol be mellém X, és csuklón ragad, hogy helyettem is győzedelmesen az égnek emelje a karomat. Szabad kezével arcon is csapkod egy kicsit, részben a ballépésemért cserébe, részben meg azért, mert látja, hogy már csak félig vagyok magamnál. Lejjebb tekeri a hangja erejét, és így hajol az arcomba. – Tay, mi a szar ütött beléd? Ezt elbasztad. Már megint!
– Csak belefeledkeztem egy kicsit, oké? Hé, ez van. De belefér még egy kör, simán megnyerem nektek. Eskü!
– A szart nyered meg, mindjárt összeesel. Inkább ülj le, mielőtt beüt a kóma. – Elenged, és elkezd körbejárni a kör szélén, hogy két tenyerét összecsapva elkezdje begyűjteni a (vártnál kevesebb) bevételünket. – Kösz, hogy Skippity-Doo-ra fogadtatok, lúzerek! Lehet virítani a dohányt!
X ismerhetne már annyira, hogy tudja: nekem nem szabad azt mondani, hogy képtelen vagyok valamire, mert akkor már csak azért is meg fogok próbálkozni vele. Igazából kicsit még mindig a győzelmem hatása alatt állok, akármilyen hülyén is jött ki az egész – arról nem is beszélve, hogy kaptam párat a (már alapból is üres) fejemre, és az adrenalinroham felér egy levél Percocettel, szóval összességében eléggé jót érzek.
– Na, ki lesz a következő, emberek? Nem kell beszarni, csak dumálunk egy jót – szólalok fel emelt hangon, és széttárom a karjaim, ahogy körbetekintek az egybegyűlteken. X fásult, hitetlenkedő arccal tekint vissza rám, amitől egy gyenge pillanatomban el is hiszem, hogy vele csesztem ki, és nem magammal. Abból, ahogy félig visszatartott mosollyal, jelentkezők után kutatva elkezdem körbejárni az emberek gyűrűjét, egyből látszik, hogy most rendesen el vagyok szállva magamtól.
– Megjött érted az anyukád, Slim? – vetem oda az állam biccentésével a srácnak, aki előtt megállapodom, mivel elég szembetűnő egy párost alkotnak az oldalán feszítő nővel. Főleg, mivel az épp most ripakodott rá az elkalandozó érintéséért. – Már nem tudod hová tenni a kezeidet unalmadban, mi? Hát, itt az alkalom. Meglátod, hamar túl leszünk rajta, utána jobban leszel.
A nőt még sosem láttam ezelőtt, úgyhogy gőzöm sincs, kinek a csaja lehet, mert biztos nem Slimé. Rajta kívül tudjuk minden jelenlévő lányról, hogy kivel van, és ezt részben tiszteletben tartjuk, részben meg pont nem. Rajtuk szokott csattanni az élc is, amikor nagyon fel akarunk hergelni valakit, és én éppen ezért hagyom ki Macet ebből az egészből, na meg azért, mert ő biztosan nem támogatná ezt a... hobbimat. Néha kicsit elfajul a játék, eldurvul egy-egy menet, úgyhogy igazából jobb is, hogy nem lát engem így.
Jobban belegondolva valószínűbb, hogy a nő egyedül érkezett, különben az elkalandozó kezű szerzetet már rég megugrotta volna valami területét védelmező alfahím. Sajnos ismerem a tagot, aki a szőke fejéről kapta a nevét: általában a csapat bomlasztójaként rontja itt a levegőt. A világító bőrszíne miatt néhányan már elsőre sandán néznek rá, de nem emiatt ilyen népszerűtlen az eredeti tagok körében, hanem mert ők még emlékeznek rá, amikor kis híján letaszította Skippyt a tetőről. A Wall Streeten talán megfér az a tenyérbemászó, sunyi modora, de a Bronxban az ilyenektől zsigerből irtózunk, akár a kígyóktól. Talán valamiféle ösztönválasz van a génjeinkbe írva, hogy így érezzünk bárkivel kapcsolatban, aki a kizsákmányoló főbérlőinkre vagy a szomszédság történelmét díszítő korrupt politikusainkra emlékeztet minket.
Idefent elég sokáig Slim volt az egyetlen ilyen gyíkarc, de nemrég elkezdtek kívülről tömegesen beszállingózni szebbnél szebb egyedek, és pár hónapja a könnycsepptetkósok táborának létszáma ugrásszerűen megnövekedett. Igazából jobban tenném, ha vigyáznék a számra. Errefelé sosem lehet tudni, kik a gerincesek, meg kik azok, akikben egy csepp bizalmad sem lehet, és Slimre még az aranyhalam életét sem bíznám rá. Az ő börtönviselt fejének mindegy pár újabb év a sitten, úgyhogy nem szabad arra számítani, hogy a törvény majd elrettenti attól, hogy lelökjön a tizenhetedikről. Lehet, hogy a legtöbben csak ki akarják engedni a gőzt, vagy intenzíven edzeni, de a rendszerünk bevonzza a szociopatákat is. Még szerencse, hogy nem kell ahhoz kedvelni valakit, hogy megcsépeljük az arcát, nem?
Slim sajátos módon értelmezi a kérdésemet, és érdekes ötlettel hozakodik elő: a nőt ajánlja be mellém, én pedig csatlakozom a nézőkben felébredő nevetgéléshez. Először alig akarom elhinni, hogy megpróbálta áthárítani a kihívást valami jöttment nőre, de kétlem, hogy azért tette volna, mert tartana egy veréstől. Ő egyszerűen csak ilyen seggfej.
– Ez a legalja, Slim, még tőled is – jegyzi meg mögülem X, a hangjában leplezetlen megvetéssel. Ő nálam egy kicsivel jobban neheztel a Skippy-incidensért, mert van valami bénán titkolt gyengepontja a juniorok iránt. Erről sosem beszélünk, de szerintem van családja – és valami azt súgja, hogy ahogy mi sem tudunk róluk, úgy ők sem tudnak rólunk.
– Hagyd a francba – intem le, immár az újoncot méregetve. – Úgyis unom már, hogy Shadynek mindig szétrúgom a seggét. Talán a mama többet tud.
Állammal a nő felé biccentek, innentől kezdve rajta a világ szeme, nem Eminemen. Most, hogy így pellengérre állítottuk, már a gyülekezet tagjai is egymást karon könyökölve figyelik, és valami agyhalott el is nyávogja magát. Ismét hálát adok az Égnek, hogy Mac nincs most jelen.
– Segíthetünk, Señora? A jógaóra balra a második ajtó. – Vigyorogva utalok arra, hogy a beugrónk nem csak nemben es bőrszínben, de korban is eltér valamennyivel a helyi átlagtól, tekintve, hogy lassan már én is kezdek kiöregedni innen. A következő szellemes megjegyzésem hangsúlyozásául kinyújtóztatom a jobb öklöm, és szabad kezemmel szorosabbra húzom a félujjas kesztyűm. – Vagy a kozmetikába jött?
A vetkőzését igennek veszem, és meglepetésemben a hajvonalamba szöknek a szemöldökeim. Már nem mintha ide olyan törékeny borsószem királykisasszonyok járnának, de bunyóra azért elég ritkán szánják rá magukat, főleg úgy, hogy még csak most toppantak be. Többen egy emberként hördülnek fel, mintha éppen valami súlyos oltás hangzott volna el, de a levetett bőrkabátot értékelő füttyszó is felhangzik. Nem számítottam rá, hogy a csaj komolyan fogja venni a kihívást, és a huhogások közepette először egy kicsit értetlenül sandítok X-re, aki összecsapja két tenyerét.
– Paco -230, a csaj +110! – kiáltja ki a tippmix-értékeinket anélkül, hogy velem konzultálna. Egy páran felnevetnek kissé, mert a számaiból az derül ki, hogy nem bízik olyan biztosan a győzelmemben. Talán az állapotomra való tekintettel, de az is lehet, hogy csak dacból akart beégetni. Bosszús pillantásom már csak a tarkóját érintheti, mert már el is kezdte begyűjteni a pénzt, és ezúttal nincs osztozkodás, úgyhogy csak úgy nyerhetünk, ha legyűröm a csajt. Ahogy a kör közepe felé hátrálok, tekintetem a nőre szegezem, majd tetőtől talpig felmérem. Fölényes mosoly ül ki az arcomra: látszik, hogy gyors menetre számítok.
– Honnan kerültél ide? – vetem oda a kérdést hunyorogva, hitetlenkedő nevetéssel. Egy pillanatra ki is esem a szerepemből, mert valóban eltűnődöm a válaszon: ordít a csajról, hogy még csak nem is a Bronxba valósi, lakótelepi tetőkre meg pláne nem illik, egy hordányi színesbőrű, kivarrt srác közé, akik farmerben vagy kosárlabdás növidnadrágban püfölik egymást. Igaz, ma elég sok külsős gyűlt össze itt, és néhányan különös egyentetkókat viselnek.
A nyakamat zenére ropogtatom, miközben visszasétálok a rögtönzött ringbe, de miután az ellenfelem is a helyére talált, megfordulok és szemtelen mosollyal egészen közel lépkedek hozzá, hátha sikerül zavarba ejteni. X még időben közénk áll, és a mellkasom elé akasztja a kezét, hogy hátrébb tessékeljen, de már nem nézek rá, csak az előttem rendületlen kitartással szobrozó nőre. Azért nő és nő között is van különbség, de rajta látszik, hogy egyértelműen nem szívbajos, és tudja, mire vállalkozott. Régebben elvből szóba sem jöhetett volna, hogy én egy nővel verekedjek, de a PD tele van hozzá hasonlókkal, úgyhogy nem zavartatom magam a másodlagos nemi jellegei miatt. Inkább az zavarna, ha veszítenék ellene, ami nyilvánvalóan kizárt.
– A bőrkabát maradhatott volna, egy kicsit koszos a föld. – Szarevő mosollyal és egy szemforgató bíróval a háttérben leporolok valami képzeletbeli piszkot a csaj válláról. Azt akartam felmérni, hogy összerezzen-e a hirtelen mozdulattól, de mint mondtam, nem látszanak rajta önértékelési problémák. – És elég csúnyán tud horzsolni. Tudod, még nem késő dobbantani, hermana. Ugye vágod, hogy amikor azt mondtam, csak dumálni fogunk, az poén volt?
Több egérutat már nem adok neki, nehogy még a végén úgy nézzen ki az egész, mintha én félnék belemenni a játékba. Mivel ő sem hátrál meg, beletörődve elmosolyodom.
– Hát, te akartad. Majd vigyázok a hajadra, ők meg imádkoznak érted. El Señor es contigo. – Megemelt állam mögül vigyorogva rátenyerelek a saját, izzadtságtól gyöngyöző mellkasomra, és ahogy elengedem, felfedem az ott virító keresztény jellegű tetoválásokat, mint például két fohászkodón összetett tenyeret. Hát igen, az emós időszak után magától értetődően következik a keresztény fázis.
Miközben megindulunk a kör két végébe, X még figyelmeztet a tető széléről meg arról, hogy sérülésekért felelősséget nem vállalunk, és halál esetén forduljunk orvoshoz, aztán ő és a közönség is elcsendesednek. Egy pillanatig viszonylagos csend honol a vidéken, leszámítva a zenét, na meg persze az áruló Sierrát, aki két tenyerével tölcsért formál a szája köré, és bekiabálja:
– Rúgd szét azt a nagy képét, csajszi!
Azzal egyszerre felharsannak a többiek is, és ebből lehet tudni, hogy ezennel kezdetét vette a meccs.

dante&eudora

Bármennyire is igyekezhetnék elszántan találni valami barátságosra hajazó pontot ennek a helynek a hallatán, nem járnék túl nagy sikerrel. Minden egyes elejtett mondatba, tettbe ott lapul az a törvénytelenség, amely ellen a hétköznapok során magam is szembeszegülök, most viszont az összes létező erőmmel azon vagyok, hogy félretegyem a nyomozót és helyette teret engedjek önmagamnak, annak az énemnek, akit visszafogottan kell kezelnem a munkám során és aki a legtöbbször inkább bajba keverne, mintsem kisegítene a pácból. Emlékszem még az első elbeszélgetésre Findlayben. A nyomasztó irodában, amelyet valami intenzív füstölő illat lengett körbe, melynek az lett volna a célja, hogy nyugalommal árassza el az ott lévőket, ehelyett viszont inkább fullasztóan hatott rám. A nő szerint csak az első pár percben kellemetlen, aztán észre sem veszem csak az utóhatásait, de bármennyire is próbáltam megtapasztalni azt a fajta kellemes állapotot, amit ígért számomra, az sosem érkezett el igazán, pusztán az eszméletlenül kínzó fejfájás. Helyette viszont megkaptam, hogy ez a fajta düh, amelyet a társamon vezettem le, nem feltétlenül felé irányult - dehogyisnem -, sokkal inkább az évek alatt felhalmozódott érzések váltottak ki belőlem, Randy pedig csak rosszkor volt, rossz helyen. És bár hiába próbáltam értelmes szavakkal, lassan és sokszor megmaradt türelmemmel elmagyarázni a velem szemben ülőnek a magam verzióját, az sosem ért igazán célba. Ezek után könnyű volt hinni ebben és tartani attól, hogy mi történik, ha ez az eset megismételődik majd? És bármilyen jó szándékkal próbált a nő segíteni rajtam, csak elindított egy olyasfajta lejtőn, amit korábban nem volt merszem vagy éppen szerencsém megtapasztalni és aminek tudata beárnyékolja a hétköznapjaimat. Az egyszerű három lépés távolság, amit magammal kapcsolatban teszek, ha arról van szó, hogy kontrollálni kell haragomat. Addig a beszélgetésig és a Randyvel történtekig ez fantasztikusan ment, mostanra viszont olyan pontra érkeztem el, amin már csak az segít, ha feszegetem a határaimat. Kapaszkodókat keresek, olyan pontokat és helyeket, ahol levezethetem a bennem dúló haragot és elejét vehetem egy újabb hasonló cselekedetnek, ami most már biztosan a jelvényembe kerülne. Mert nem engedhetem meg magamnak azt a fajta meggondolatlanságot, hogy nyíltan bevalljam mi zajlik le bennem, egyszerűen csak teszek róla, hogy az sose kerüljön felszínre.
Bronx számomra egy ismeretlen terepnek számít, habár ha szigorúan veszem Queens sem vált éppenséggel olyan hellyé, ahol csukott szemmel tudnék tájékozódni. Findlayt némiképpen sikerült megismernem az ott leélt idő alatt, de a gyerekkorban történő sok költözés után megtanultam már, hogy csakis a szükségesebb helyekkel kell törődnöm, amik segítenek a hétköznapokban, hiszen a többivel úgysem fogok találkozni többet és idő sem lesz rá, hogy felfedezőtúrákat tegyek. Jelen pillanatban viszont kapóra jön a hallgatózás és a két tudatokon kívül is segítő személy helyzete, akiket követni szinte már gyerekjátéknak tűnik. Kedvem lenne melléjük szegülni és elmagyarázni egy-két elkövetett hibát, ami miatt könnyedén kerülhetnének veszélybe, de nem az én dolgom tanácsokat osztogatni nekik túlélésből és amúgy sem vágyom magam ellen játszani. Ahhoz túlságosan is érdekel hol is kötünk ki, ahogyan az is, hogy mi vár még rám ezek után. Valahogy sosem aggasztott fejest ugrani az ismeretlenbe vagy egy kicsit túlságosan is feszegetni a határaimat. Voltak pontjai az életemnek, amiket különösen kedveltem, de a veszéllyel olykor jól esett szembenézni és kijátszani azt, ha arra került sor. Nem éreztem szükségét annak, hogy visszafogjam magamat, de mindez csak pár területét fedte le az életemnek, míg a többivel kapcsolatban jobb szerettem a szabályokhoz hű lenni. Mindig is túl sok ellentét volt bennem és ez mostanra sem csillapodott, sőt az idő múlásával minél több bonyodalomnak lettem részese, annál több megválaszolatlan kérdéssel találtam szembe magamat önmagamat és az engem körülvevő világot illetően. Ezekre viszont olykor olyan helyzetekben bukkantam megoldásra, ami elég nyilvánvalóan igényelte, hogy meggondolatlanok legyünk így ennek fényében megérte kockáztatni.
Az elhagyatottnak ugyan nem nevezhető épület szerkezetén több helyen nyomott hagyott már az idő, mégis ezt a hatást könnyedén megcáfolja az a pár ember nyüzsgése, akik velem együtt tartanak a felfelé vezető úton vagy éppenséggel pont elhagyják a helyszínt, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt. Bármi is zajlik odafent, a többi hátrahagyott ember látványa csak még inkább fokozza bennem ezt a kíváncsiságot, ami már így is teljes lángon ég. Findlay nem túlságosan hemzsegett a különleges esetektől és ha mégis, akkor azon voltunk, hogy minél előbb kiirtsuk a bűnt az utcákról. Most viszont ez a kettősség, ami bennem lakozik arról, hogy ugyan a bűnözőket kajtatom 0-24-ben, most viszont mégis olyan dolognak válok a részesévé, ami már megszólaltatná a munkám által nyakamba aggatott vészcsengőt csak még inkább arra ösztönöz, hogy részese legyek a rám váró ismeretlennek. A levegőre érve a már természetesnek vett friss érzés helyett valami egészen más fogad. Egy tőlem nem messze lezajló verekedésbe csöppenek bele, melyet egy olyan tömeg követ, akik éheznek ennek a látványára. Nem tart sokáig, hogy az egyik olyan helyen megállapodjak, ami által képes leszek majd felmérni a körülöttem történő eseményeket, ahogyan arra sem kell sokat várnom, hogy valaki egyből kifogásolja ittlétemet és úgy gondolja pusztán a  pocsék tájékozódási képességemnek köszönhető, hogy itt vagyok. Eleinte simán levegőnek nézem, de aztán mikor úgy gondolja jó ötlet a kezét rajtam pihentetnie, mégsem tudom őt csak úgy figyelmen kívül hagyni. Alapjáraton nem vagyok oda az emberek közelségéért, attól pedig irtózok, hogy bárki is magától értetődőnek vegye, hogy oda tegye a kezét rajtam, ahova csak kedve tartja. Nekem sem kell sokkal több, hogy érzékeltessem vele a hibáját, de ez pont elég egy rábólintáshoz a következő körhöz, na meg ahhoz is, hogy a többiek figyelmét is magunkra vonjuk. Egyik alak sem tűnik olyannak, akivel éppen szabadidőben leállsz unaloműzésként szórakozni és némelyikük szinte már megszokott tagként van jelen. Ő tőlük nem nehéz megkapni azt a fajta hangulatot, hogy nem szívesen látott vendég vagy közöttünk és jobb, ha minél előbb felveszed a nyúlcipőt. Másnál ez biztosan bejön, nálam kevésbé hatásos, mert vagyok olyan típus, hogy akinek azt mondják ne, az többnyire egyenlő azzal, hogy: tedd meg. És ez esetben sem vágyom semerre sem moccanni, habár egy részem által megjelennek a vészjelzők, amik még a maradék józan eszemnek tudhatók be és amelyeket túlságosan is beárnyékol a bennem gyökeret vert harag és feszültség páratlan keveréke. A szellemes megjegyzéseket többnyire figyelmen kívül hagyom és tudom, hogy most visszatáncolni badarság lenne a részemről és én nem az a fajta vagyok, aki szeret csalódást okozni saját magának. A maximumra törekszem. Arra, hogy addig hajtsam magamat, amíg nem válok elégedetté, márpedig csak így minden próbálkozás nélkül elsétálni innen olyan érzéseket ébresztene bennem, amikkel kapcsolatban nem tudnék dűlőre jutni. Sokkal inkább leköt most, hogy felmérjem a környezetemben lévőket és azt, aki úgymond az ellenfelemnek tudható majd be.
- Rendkívül eredeti. Azért gondolod, hogy nem itt lenne a helyem mert tartasz attól mi lenne abban az esetben, ha alulmaradnál egy nővel szemben? Jól sejtem nem vetne jó fényt a hírnevedre. - úgy érzem bármennyire is a szűkszavúságot részesítem előnyben és azt az elvet, ahol a tettek helyett a szavak lépnek érvénybe, mégis hiba lett volna nem tisztán látni a helyzet eredeti kifogását. Nem kételkedek a saját képességeimben, azonban az övét sem szívesen becsülném alá. Csupán szeletét sikerült elkapnom abból mit művelt a belső körben, de épp elegendő volt ahhoz, hogy tudjam kivel állok majd szemben. Mégsem érzem, hogy emiatt futásnak kellene iramodnom.
- Számít az? - úgy gondolom lényegtelen honnan fújt ide a szél és bár sok ehhez hasonló helyzetben és helyen nem fordultam meg még életem során, de kétlem, hogyha a szülővárosomat megemlítem az majd segítségére válik. Findlay amúgy sem volt arról híres, hogy utcai verekedéseket kapcsoljunk le vagy titkos harcosok klubját, mint amilyen ez is itt. Azt pedig várhatja, hogy az orrára kötöm milyen munkát is végzek, hiszen nem szívesen lennék az, aki elrontja az este hangulatát a jelvényem emlegetésével. Mindenesetre ez a fajta kérdezz-felelek dolog és az, hogy ennyire biztos a dolgában nemhogy eltántorít mindettől, hanem épp ellenkezőleg: csak még jobban ösztönöz. A bőrdzsekimtől megválok, hogy ne zavarjon, ámbár nem könnyű figyelmen kívül hagyni a körülöttünk lévő tömeg vegyes véleményét, mégsem engedem, hogy a fejembe férkőzzenek ezáltal. Közelebb lépek a sráchoz, és próbálok visszaemlékezni azokra az ütésekre, amiket tőle láttam. Mindenkinek megvan a maga stílusa, tudása, amit ha az ellenfelünk kiismer, akkor rettentő nagy problémába vagyunk, ámbár annak, aki a másik oldalon áll, ez baromi sokat segíthet. Nem mondom, hogy képzett utcai harcos vagy úgy simán olyan személy lennék, akinek a kisujjába vannak az ilyen mozdulatok, de gyűjtöttem egy-két tudást az elmúlt évek során, amelyek akár hasznomra is válhatnak ez alkalommal.
Komolyan hihetetlen, de mindazok után, hogy azt éreztettem vele, semmilyen kétség nem maradt meg bennem a programunkban beállt változást illetően, még mindig különböző oldalról közelíti meg a lebeszélést és ezt bármennyire is nem szeretném, mégis egyfajta az őszinteségtől nem túlcsordult mosoly jelenik meg az arcomon.
- Szóval ez lenne a módszerered? Irtózatos sok szövegeléssel lefárasztod az ellenfeled? - kérdezek rá, mert mint ahogyan azt már említettem, mindenki a saját magának kedvező lépéseket sorakoztatja fel. A túlzott önbizalom egyes helyzetekben eléggé árulkodó tud lenni, és többnyire nem olyan módon, mint ahogyan azt a másik fél gondolja. - Kérlek, ne legyél már ennyire ünneprontó. Mégis mennyiszer fogod még felhozni, hogy nő vagyok? Szerintem mindenki észrevette már. - értem én, hogy ez a módi, ahogyan azt is, hogy többnyire kirívó eset vagyok itt, de ettől még nem valami csodabogár, akit minden úton-módon ki kell elemezni. Túl nagy kérés, hogy bárminemű felesleges megjegyzés nélkül csak kipróbáljam magam egy olyan területen, ahol még soha nem tettem? Meglehet, hogy itt és most jól helyben hagynak majd, de akár vehetem ezt valamiféle tanulópénznek is. Máskor tudom miben és hol kell majd fejlődnöm.
A szívem nem várt ütemben dobog a mellkasom fogságában, mégis az adrenalin jobban dominál a szervezetemben. Ötletem sincsen hogyan kezdek majd mindebbe bele, de valahol szórakoztat a helyzet ismeretlensége és miközben az utolsó szavak elhangzanak, lelkiekben felkészülök a legrosszabbakra és legjobbakra egyaránt. Ezt látná a dilidokim. Valószínű soha az életben nem bólintott volna arra rá, hogy nekem újra fegyvert adjanak a kezembe vagy visszakapjam a jelvény által hozott szabadságomat. Veszek egy mély levegőt és kizárom a tömeget, csakis egy személyre koncentrálok igazán. Valahogy már nem én uralom a lépéseimet, hanem ők vezetnek engem közelebb az ellenfelemnek titulált férfihez, és a kezdő ütés jogát átveszem tőle, fejben viszont valahol egy olyan bokszzsákot képzelek el, ami a túlzott kimerültség után hallucinációkat okoz és vissza is üt. És valószínű ezek után egyáltalán nem fog kímélni...

   Eudora & Dante

good cop, bad cop

A nő válaszain még röhécselek pár sort, ahogy azt az ellenfeled oltásaira általában szokás, de ezután már nem sokáig húzzuk az előjátékot. Látszik a csajon, hogy nem drámázni jött, hanem küzdeni, amit egyébként tudok értékelni. Több (jó értelemben véve) brutális női meccsünk volt már, viszont bezavar a képbe az a néhány idióta, aki szexinek tartja ringbe küldeni az ökölharchoz távolról sem kapcsolódó barátnőjét valami másik csaj ellen. Általában felvezetik a cicaharcot egy kis Jersey Shore-ba illő rikácsolással, és fél percen belül már egymás afro-fonatait cibálják. Oké, nem mondom, hogy műsornak nem szórakoztató, de tényleg nincs sok értelme. Éppen az ilyenek miatt akad egyeseknek problémája a hozzánk hasonló „az a szabály, hogy nincs szabály” helyekkel, sőt, az efféle értelmetlen és amatőr balhék még nálunk is megosztják a régi meg az új tagokat. Az eredeti példányok, mint például X vagy Skip inkább edzeni járnak ide, mert vagy nincsenek kitömve, vagy csak megszokásból ragadtak itt még 2016 előttről, amikor az MMA bármely formájú megnyilvánulása illegális volt New Yorkban. A spektrum másik végén pedig ott vannak az olyan ámokfutók, mint például Slim, akikkel nem egy életbiztosítás ringbe szállni, mivel néha elfelejtik, hogy azért az emberölés még idefent se pálya, hiába reklámozzuk magunkat úgy, hogy nincsenek szabályok.
Szeretem azt gondolni, hogy én az arany középutat képviselem, ahol a kőkemény professzionalizmust fűszerezzük mindössze egy csipetnyi elmeháborodottsággal. Még jó, hogy a többiek nem tudják szerkeszteni a monológom, mert ők valószínűleg másképp nyilatkoznának rólam meg a hírhedt cséplőgép-technikámról; de magáért beszél az a tény is, hogy képes voltam lazán elfogadni egy nő kihívását. Az igazat megvallva nem is érdekelhetne kevésbé, tekintve, hogy amint felvesszük az alapállást, már ránézésre látom, hogy nagyon is tudja a csaj, mire vállalkozott. Mindene ott van, ahol lennie kell: vállterpesz, áll behúzva, könyök az oldalban, hüvelykujj kívül, az ökle épp megfelelő távolságban az arcától. Ebből rögtön leveszem, hogy van gyakorlata, sőt, máris túlteljesítette sok, nála két golyóval gazdagabb ellenfelemet, akik meglepődnek, hogy a bokszzsákkal ellentétben én vissza is ütök. Vagy hogy a saját öklük találja őket arcon, ha azt végig a szájukban tartják.
– Az fájni fog– jegyzem meg még jó messziről, amikor a csupasz öklét az arcához emeli. Míg én kosaras nadrágot viselek hosszú aláöltözettel és egy pár Nike-val, addig az utcai ruhás vendégünk nem igazán van betonbunyóhoz öltözve. Ha X-ék nem akarnának engem győztesnek, talán már kapott volna tőlük bandázst a kezére, de itt most elég szép summa forog kockán, úgyhogy a fiúk inkább elsunnyogták az egészet (mintha nem volna így is egyértelmű, ki lesz a győztes). Azt senki nem mondta, hogy mi itt vendégszeretők is vagyunk, és ez kiderül a rapzenét túlharsogó ordibálásból is, melyben a tömeg igyekszik egymás ellen uszítani minket.
Mindenesetre a nő állásából nekem eléggé úgy tűnik, hogy bokszolóval van dolgom, ami a vérben ázó kesztyűm mögül alig látható mosolyt csal az arcomra. Önmagában ez nem jelent akkora hátrányt a számára, de valami azt súgja, hogy míg én számtalan kesztyűs kézzel álltam már szemben, addig ő nem sok muay thai-t pipált még szemtől szemben, legalábbis én kétlem. A bokszolók ráadásul hírhedten gyengék a bokszkesztyű nélküli blokkolásban, tőlem meg köztudottan elég egy jól sikerült bal-jobb, és a harmadikat a beton adja, főleg, ha egy ilyen kis Pöttöm Pannáról van szó. Persze pont a méretkülönbség miatt tudna simán elhajolni, plusz akár tévedhetek is minderről, úgyhogy jobb volna levakarnom a képemről ezt az önelégült mosolyt, de szeretek biztosnak tűnni a dolgomban. Sokan beszarnak tőle, ami egy küzdősportban mindig jó pont.
– Ring ding ding ding! – hallom ki a kiáltozások közül, ahogy valaki imitálja a meccsek kezdetét jelző csengőt. Mindenki arra vár, hogy végre elkezdjük, mivel már lassan tíz másodperce próbálom csalogatni az ellenfelem a lábmunkámmal, amitől úgy tűnik, mintha csinálnék valamit, pedig igazából nem. Arra várok, hogy kimutassa a foga fehérjét, hiszen ő látott már engem verekedni, míg én legfeljebb tippelgethetek vele kapcsolatban.
– Hölgyeké az elsőbbség – szólok oda kihívó hanghordozással. A bunyóban általános szabály, hogy érdemes versenyt futni az első ütésért, de a hölgy szerencséjére (vagy éppen az én szerencsétlenségemre) pont elég arrogáns vagyok az ő javára lemondani erről az előnyről. Továbbra sem néz ki úgy, mint aki megbánta volna a részvételt, sőt, nem habozik a szavamon fogni engem, és ütést kezdeményezni. Elsőre elég minimalistára veszi a figurát: semmi felvágós kombó vagy meglepi trükk, egyszerűen csak megüt, mintha bokszzsák volnék. Jelenleg nem vagyunk olyan helyzetben, hogy cseverésszünk, mert a másik rögtön kiütné a fogunkat, ha elkalandozna a figyelmünk, de másképp már egész biztosan beszóltam volna erre a várakozásaimon aluli húzásra. Csak ennyit tudsz?
Az ütése legurul a védekezésképp felhúzott vállamról, a túlsó öklöm pedig szabad, mint a madár; egy madár, ami egyenesen az ellenfelem arcába repül egy jobbegyenesben, hacsak nem védi ki. Ha sikerrel járok, akkor balegyenes jön; ha nem, akkor az ő öklének is bőven van ideje és helye arcon találni. A megkísérelt jobb-bal sorozatot követően már remélhetőleg minimum egy éljenzéssel gazdagabban távolodom el a riválisomtól – hogy az nekem szól vagy neki, esetleg mindkettőnknek, az rajta is múlik.
A külvilág felé mutatott önbizalmam ellenére látszik, hogy egy kicsit alacsonyabban tartom az öklöm és nehezebben szedem a levegőt, mint az előző mérkőzésem három menete alatt. Skiptől kaptam már egyet-kettőt arra a kemény fejemre, és nem sok pihenőre jutott időm utána. Erre elég kényelmetlen érzés egy meccs kellős közepén ráébredni, de igen, az adrenalin ellenére is kezdek fáradni, és ez meglátszik a bőrömön csillogó kihűlt izzadtságból, az orrom alá száradt vérből, meg az arcomba lógó ázott tincsekből, melyek mögül elszántan figyelem a vártnál méltóbb ellenfélnek bizonyuló nőt. Egy bokszolóhoz képest mindig alacsonyabbra helyezem a súlypontom és nagyobb terpeszbe állok, mert inkább ütni és támadni szoktam, mint rúgni vagy védekezni, de ezúttal ez valamennyire azért szükségmegoldás is. Egyrészt tudom, hogy egy erős ökölcsapás volna a legjobb esélyem egy gyors K.O.-ra, másrészt meg túl fáradt vagyok felegyenesedni.
A hűvös éjszakai levegőben fémes szagot érzek; nem tudom, kinek a vére, de a lábunk alatt is barnára festi a betont. Fokozatosan ritmusos kántálás ébred a tömegben, mivel a férfikórus szokás szerint máris kicsit elragadtatta magát.
– Mo-ri-rás! Mo-ri-rás! – szól a klasszikus spanyol induló. Nem tudom, melyikünk a kedves üzenet (Meg-dög-lesz!) címzettje, de jellemző ez a vehemencia, amikor ennyi ember összegyűlik egy helyen, pláne ha illegális bunyózásról van szó. Szinte már úgy néz ki, mintha a nézők terveznék meglincselni a két küzdőfélt, azaz minket, mivel időközben összezsugorodott kissé a harctér, mert a mérkőzés hevében az első sor közelebb araszolt. X körülöttünk köröz, és a karjait széttárva terelgeti hátrébb az embereket, de én továbbra is egyedül az ellenfelemre összpontosítom a figyelmem. Nincs többé se energiám, se kedvem a viccelődéshez: a következő lépésemet fontolgatom.
Végül nem várom meg a hölgyválaszt, ahogy az előbb. Pár másodperc alatt kiszusszanom magam, és befizetek egy második menetre. Most végre megtudjuk, igazam volt-e, amikor azt feltételeztem, hogy Lara Croftnak még nem sok muay thai-jal volt dolga. Az egyik védjegyemet tervezem bevetni, ami a helyi becenevemet is ihlette. A cél egy bal-jobbal kijátszani az ellenfél várakozásait, aztán meglepni egy horoggal, a hab a tortán pedig egy (remélhetőleg döntő) keresztütés. Skippyt is egy ilyennel küldtem földre, mivel a sorozatokban és cselekben osztályelső vagyok, ezért is ajánlatos tőlem tisztes távolságot tartani a ringben. Talán most pont én tettem volna jobban, ha távol maradok és védekezni kezdek, mert már az első ólomnehéz lépésemből érzem, hogy kezd bennem lemerülni az elem.

dante&eudora

Túlzottan nincs mit azon szépíteni, hogy számomra azok a helyzetek, amelyeket nyomban a baj és a kellemetlen következmények követték sokkal inkább kedvezőbbnek hatottak, mintsem pedáns énem felszínen tartása. Tapasztalataim nem feltétlenül voltak a viselkedési mintákkal kapcsolatban és bár a nevelőszülők folyamatos váltakozása által sok egyéb más nevelést is elsajátítottam, mindazonáltal egyik sem érdekelt annyira, hogy olyasmivé formáljam személyiségemet, mely manapság úgy jellemezhető, mint egyfajta követelmény vagy elvárás a társadalom részéről. A kíváncsiság hajtott, az életnek az az oldala, amelyet inkább elkerülendőnek tekintenek, mintsem felfedezésre várónak. A határaimat feszegettem és aszerint alakítottam elveimet, ami szerint úgy éreztem nekem élnem kell. Elzárkóztam egy világban, ami csak és kizárólag az enyém volt és olyan keretek közé építettem fel, ami számomra is elfogadhatóvá vált. Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy miért is küzdöttem fel magamat nyomozóvá és miért nem maradtam inkább a mélyen a bűnözők sorát erősítve, hogyha az utóbbi világ jobban vonzott?! Bár meglehet, hogy sajátos életvitelem és elveim olykor a határokat feszegetik, de sosem lépik át. Mélyen elítéltem azokat, akik gyilkosságra adták a fejüket vagy indokolatlanul támadtak a másikra, pusztán a kedvtelésre hagyatkozva. Az ilyenek megérdemlik, hogy megkapják méltó büntetésüket és mindig is úgy éreztem, hogy ezzel egy plusz egy darabot visszaadhatok magamnak abból az egészből, amiből folyamatosan vettek el azok, akik az életem részét képezték. Gyerekkorom nagy része nagyvonalakban egy büntetésként is értelmezhető. Ha rosszat tettem, egyből visszakaptam és valahol logikusnak tűnt az az elv, miszerint ha jót teszel a világgal, vissza is ugyanezt kapod. Meglehet több sebből vérző és közel sem garantált elképzelés volt ez, de a tudat éppen elég ösztönző volt ahhoz, hogy ne tántorítson el attól, amit mindennap teszek és aminek keretei között lehetőségem nyílik gyógyulást hozni a menthetetlennek tűnő önmagam számára.
Túlzott érdeklődésem legnagyobb előnytelensége, hogy olyan helyzetekbe sodor, amiket többszöri tanácsolásra is inkább az elkerülendő csoportba soroltak és amikre kifejezetten felhívták a figyelmemet, hogy jobb elhagyni őket, ha kordában szeretném tartani azt a személyt, aki már így is elég problémát okozott az életemben. Mégis ott volt bennem az a kettősség, mely azt mutatta nekem erre van szükségem ahhoz, hogy háttérbe szorítsam és a magam módján megfékezzem énem nem kedvelt részét, amely úgy tűnik vakmerőbbnek mutatja magát, mint amire kezdetben gondolni mertem volna. Szembesülve a helyzet valójával egyre abszurdabbnak tűnik mindaz, amit művelek és elnézve a velem szemben állót ez csak még erősebb tudattá válik. Ideérkezésemkor sikerült elcsípnem egy darabot a tudásából így ebből nem volt nehéz levonnom a következtetéseket, miszerint az, amire készülök nem éppen válik majd a javamra. De fogjuk fel másképp! Tapasztalatszerzésként egy olyan világból, ami merőben különbözik a hétköznapitól. Amiből tanulhatok és építkezhetek. Mint egy tanulmányi kirándulás, csak a legvégén ennek laposra vernek, de legalább okulsz belőle. Megismered a képességeidet, azokat a gyengeségeket, amelyek fejlesztésre várnak és amelyekre a későbbiekben összpontosíthatsz a jobb eredmény érdekében. Bár biztosra veszem, hogy léteznek ennél barátságosabb módszerek is ezek kivitelezésére, de úgy vélem néha muszáj sarokba szorítani magunkat ahhoz, hogy az igazi valónkkal álljunk szembe.
Végigmérem ellenfelemet és egy pillanatra hagyom, hogy koncentrációm az elhangzottakra irányuljon, kizárva ezzel a körülöttünk lévő tömeg lelkesedését, akik ma valami élet-halál harcra éheznek, melynek kettőnk között kellene lezajlania. Tudatlanságom nem csak annak a műve, hogy csak a közelmúltban érkeztem a városba, hanem annak is, hogy rettenetesen óvatosak és körbevédik magukat minden létező módon. Érthető, hisz végignézve a szedett-vedett bandán könnyedén lejön az is, hogy egyik sem egy ártatlan lélek és csak a jóindulatom az, ami visszatart attól, hogy egyenként hurcoljam be őket valami kevésbé barátságosabb helyre meg valahol az is, hogy magyarázattal kellene szolgálnom ittlétemre. Gordon valószínű kitérne a hitéből, hogyha elsőként értesülne az egészről meg az én közreműködésemről is azok után, hogy még mindig túlságosan aggasztják őt azok a papírfecnik, melyeket a dilidokimtól kapott. Hajlamos erőszakra. Ki nem? Senkinél sem szakad el a cérna, ha nem bolygatják azt, márpedig nálam többszörösen is megtették. Ebben a helyzetben nem a felbujtót kellene hibáztatni? A nagyokosok szerint épp ellenkezőleg, így bármennyi bizonyítékkal is támasztom alá igazamat, attól még nem válik valóságosabbá, csak mentegetőzésemmé a tetteimnek, amelyek figyelembe véve jelenlegi helyzetemet inkább tűnnek ismétlődő tendenciának, mint olyannak, amelyek felé az ember lánya egy idő után megbánással adózik majd.
A kezdeti ütés után az események egy egymást követő masszává válnak. A legjobb tudásomat csalogatom felszínre és aszerint védem ki a felém intézett ’válaszokat.’ Tisztában vagyok vele, hogy ellenfelem nem a kezdők csoportját erősíti és ezt minden mozdulata is alátámasztja, ahogyan az érte szurkoló tömeg sem mutatja ezt másképp. Hozzá mérten az esélyeim meglehetősen alacsonyan tendálnak, mégis a maximumra törekszem és néha adok-többször kapok menet szerint folytatjuk tovább elkezdett meccsünket. Őszintén megvallva jól esik a hatáskörömnek ellentmondani és aszerint járni el, amely már nem férne bele a nyomozói státuszba vagy csak akkor, ha önvédelemre van szükség. A jelvényem azonban otthon pihen az asztalom lapján, mellette pedig szorosan ott lapul meg mindaz a kötelezettség is, amelynek meg kellene felelnem, most mégis épp az ellenkezőjét teszem.
Egy pillanatra állok csak le, nem túl észrevehetően megtorpanok és a fejemben valamiféle terv kovácsolódik a továbbiakkal kapcsolatban. Mérlegelek, közben nem tévesztem szem elől azt a férfit sem, akin meglátszódnak a kimerültség jelei, melyet a korábbi harcai hagyták hátra következményként. Mit ér meg ez nekem? – a kérdés megfogalmazódik bennem, és hagyom, hogy tekintetem a tömegre vándoroljon, majd vissza a velem szemben állóra, de miközben magamban keresem a feltett kérdésre a választ, nem hagyom, hogy alulmaradjak kettőnk úgymond csatájában. A válasz talán az lenne, amit már korábban is feszegettem, hogy egyszerű tapasztalatszerzés céljából vagyok csak jelen. Számomra ez csak valami felmérés, amivel magamnak bizonyíthatok, de semmi több, náluk viszont ez másképp csapódik le. Fogadásokat tesznek, pénzeket mozgatnak és azért imádkoznak, hogy az általuk választott személy győzedelmeskedjen. Számomra sosem töltött be meghatározó szerepet a versengés, őket viszont úgy tűnik épphogy ez élteti. Ha nyerek – amit erősen kétlek -, akkor az egy olyan folt lesz számára, ami meghatározza a további jelenlétét a körben. Ami számomra szórakozás, számára még ha talán nem is kimondottan, de egy nagyobb célt szolgál. Kimerültsége átformálja a gondolataimat és úgy érzem, amiért bevállaltam mindezt, már rég megkaptam, így nincs értelme tovább húznom az elkerülhetetlent. Nem azért, mert ne bíznék abban, hogy egy kis sikerrel akár győzedelmeskedhetnék felette, hiszen elég csak kihasználnom fáradtságát, amely egyenesen a célirány felé repítene, de épp az ellenkezőjét szeretném elérni mindet azonban úgy, hogy percig se keltsen gyanút miszerint arra játszok, hogy ő nyerjen. Továbbra is jelen vagyok a pillanatban, de belül már nem a maximumra törekszem. Kezdetben jó pár trükköt elsajátítottam az edzőim által és most is ezeket vetem be, ahogyan azon a leheletnyi vékony határon egyensúlyozok, amely meghúzódik a feladás és a győzelem felé vezető út között, de csak az egyikre koncentrálok igazán. Magamhoz mérten pár ütést még kivédek, de többet hagyom magamat úgy jelezve ezt a külvilágnak, minta méltó ellenfélre akadtam volna és valahol így is van, megfelelve ezáltal a kezdeti aggályoknak, miszerint a magamfajtának nem itt a helye. Valóban nem itt lenne a helyem, és bár lehet hogy csakis azért, mert nem kaptam rá még az ízére nem érdekelnek a fogadások következményei vagy éppenséggel az milyen képet is fest ez rólam, amikor jómagam tisztában vagyok a képességeimmel.
Meccsünk nem húzódik sokáig és az utolsó ütés éppen elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy ellenfelemnek nyert ügye legyen. Érzem, hogy ennek nyoma lesz, mégis most jobban érdekel a tömeg reakciója, amely valahol egy kisebb részről az elégedetlenség, nagyobb részről pedig az ellenkezőjének egyvelegévé válik, ahogyan a vesztes címében tetszelgem. Az egyetlen, amiért jómagam ugyanakkor elégedettséget érzek, hogy aligha vette észre bárki is tervemet, így megkímélhetem magamtól a felesleges szövegeléseket. Az ütés hatásától összeszedve magamat hagyom, hogy a tömeg némiképp lecsillapodjon és így lehetőségem nyílik közelebb lépni a férfihez, aki felé a kezemet nyújtom amolyan békejobbként.
- Köszönöm az élményt! Mindig szerencsés a nagyoktól tanulni, nemde? – engedek meg egy egyszerű mosolyt, végül pedig összeszedem a magammal hozott bőrdzsekimet, hogy kihátráljak az őt éljenző tömegből és némiképpen felfogjam a korábban történteket. Meg valami magyarázatot sem ártana kreálni az igazgatónak, hogy mégis mivel érdemeltem ki egy újabb jelét a meggondolatlanságomnak.

   Eudora & Dante

good cop, bad cop

Péntek este van, szóval már a hátam mögött van az a bazinagy szarvihar, ami öt napja próbál magába temetni. Mindig vannak mélypontok, mint például a hétfői bolti lopás, amit még mindig nem sikerült felemlegetnem Mac előtt. Talán el is engedem az egészet, elvégre nem olyan nagy cucc, csak a szokásos Glockkal hadonászó utcakölykök.  Még szerencse, hogy a szakaszvezetőnk ilyenekről nem szokott fotókat tweetelni; ehelyett néha odaállít minket egy asztalhoz, kiborítja rá a hét során elkobzott összes pisztolyt, átlagosan három-négy siralmas darabot, és lő róluk egy képet. A lőszereket is oda szoktuk pakolni, töltényfüzérekkel, patronostul. Szétszereljük az egészet, mint valami morbid, fordított ikeás kirakós, hátha úgy többnek tűnik a stósz, aztán azt mondjuk a kamerának, hogy cheese. Mint valami elvont posztmodern installáció a Metben, ami Amerikát hivatott parodizálni, és mi is a kiállítás részei vagyunk azzal, hogy ehhez a vérszegény helyzetjelentéshez adjuk azt a flegma képünket. Igazából szívesebben pózolnék a kerékgumik mellett, amiket csütörtökön segítettünk kicserélni egy meglepően jó fej tatának az I-95-ös mellett.
Igazából az én hetem fénypontja sem az a nyomorult kerékcsere volt. Van egy bizonyos valaki, aki beragyogja nem csak a napjaimat, de az egész kibaszott életemet is. Pontosabban majdnem az egészet, a maradékról meg jobb, ha fogalma sincsen. Van egy részem, ahová még az ő mosolyának a fénye sem ér el; egy sötét sarok, ahol még mindig fáj valami, akkor is, ha az ő kedvéért igyekszem visszamosolyogni. Hiába próbálok kimozdulni a kényelmes tompaságból, hogy vele lehessek, néha még így is visszatér az a bizonyos érzés, amit sosem tudtam szavakkal leírni. Mintha a szobában valami vákuum keletkezne, vagy mintha a Marson volnék sisak nélkül. Hétfőn is valahogy így történt, amikor az egyik hülyegyerek elsütötte azt a kínai Desert Eagle hamisítványát, az agyam meg bemondta az unalmast. Ahelyett, hogy a kölykök után eredt volna, a partnerem megállt a hogylétem felől kérdezősködni, mert azt hitte, meglőttek. Én ellenben tudtam jól, hogy nincs bennem egyetlen golyó sem, de ettől függetlenül meg voltam győződve róla, hogy ott helyben kipurcanok. Csak úgy, magamtól, spontán. Fogalmam sem volt, hogy a torkomon akadt-e valami, vagy a szívbillentyűim játszanak-e Beethovent, csupán egy dologban voltam biztos: hogy ezt nem élem túl. El akartam tűnni, túlesni rajta, lehetőleg egyenesen a földbe süllyedni, hogy megspóroljam a nagyapámnak a temetésem költségeit. Úgyse volna jó buli, nem sokan jönnének el.
Ha akkor és ott tényleg feldobtam volna a talpam, ő lett volna az utolsó gondolatom. A lány, akinek még az ajkai is szeplősek. Most is vele kéne lennem, ahogy arra az egész műszak alatt vártam, és majdnem tényleg hazaindultam munka után, de tudod, hogy megy ez: eldöntöd, hogy csak beugrasz vállon veregetni Skippyt, aztán lépsz is. Viszont ha már ott vagy, akkor mégsem mehetsz el fogadás nélkül, és ha már fogadtál, akkor csak nem fogsz visszahúzódni a saját segglyukadba egy kihívás hallatán. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell vallanom, hogy talán épp a bunyóra vártam egész héten. Arra, meg Jasmine Mackenzie-re, de akármennyire is akarom, nem lehetek két helyen egyszerre.
Ez az én problémám: hogy semmiből nem tanulok. Ugyanattól a húzástól várok más eredményt, amit már ezerszer elsütöttem, sikertelenül. Csúnyán végződött kapcsolatok töretlen sora után egy részem még mindig azt várta Mactől, hogy... Na ez az, nem is tudom, hogy mit vártam. Talán azt, hogy ő majd megjavít. Hogy nem jön el olyan idő, amikor választanom kell közte meg a régi életem között, mert az utóbbit ő majd meg nem történtté teszi, vagy mi a frász. Mintha ő valami tündérkeresztanyó volna, aki a pálcája egyetlen suhintásával eltüntethetné minden gondomat. Pedig azt hittem, épp azt szeretem benne, hogy sosem próbált a saját képére formálni; hogy minden közös történelmünk ellenére sem tekintett rám úgy, mint valami ütött-kopott gyerekkori játékra, amit meg kéne javítani, hogy újra használható legyen. Elfogadott úgy, ahogy vagyok, és épp ez az, ami nekem viszont sehogy se megy. Kevés vagyok én ehhez, és kevés is maradok addig, amíg péppé kell veretnem a pofámat csak azért, hogy... Hogy miért is? Akármilyen okból művelem ezt magammal, az már rég rossz. Vagy legalábbis nem olyan jó, mint amit Mac érdemelne.
A gondolatfolyamból az ellenfelem ökle ránt ki, és ezúttal rajtam a sor, hogy egy néző karjai közé boruljak. Minden egybemosódott: az élek a fényekkel, az ének a dörejjel, a vér a verítékkel. Az égvilágon semmit nem érzek már – még szerencse, hogy én pont így szeretem. Igazából készen állnék kiterülni végre, és már ütne is be a K.O., ha oldalról valaki nem pofozna egy kis életet belém. Valami uszítás-félét üvölt egyenesen a dobhártyámba, de még így sem hallok belőle semmit a fülzúgástól. Már a nézésem is kissé görbe lehet, de amikor beúszik a látóterembe X arca, eszembe jut, hogy azért mégsem kéne ezt a pénzt is elherdálni. Magam elé hunyorítok, hogy nagyjából belőjem, a három közül melyik nő felé kéne majd vennem az irányt. Eközben szórakozottan eltolom az arcomból valaki kezét, mivel hiába kérdez a gyökér, meg nem tudnám mondani, hányat mutat. Asz’szem, hármat. Esetleg ötöt. Talán nyolcat, igazából leszarom.
A végső ütést már nem is annyira én viszem be, hanem a robotpilótám, esetleg az izommemóriám. Alig akarok hinni a szememnek, mikor X elkezd rászámolni, és a csaj a nyolcadikra se kel fel. Az utolsó balegyenese óta már csak testben vagyok jelen, lélekben nem, úgyhogy először kérdés nélkül elfogadom a győzelmemet. Ezt ugyebár meg is előlegeztem magamnak, ahogy mindenki más a tetőn, így meg sem lep igazán. Kaján vigyorral elfordítom a fejem, és a földre köpöm a számban gyülekező vért. X ismét égnek emeli egyik karomat, közben pedig a morajló tömeg elkezd bankókat cserélni egymással. Van köztük, aki a Pokolra kíván, mások viszont öt különböző irányból jönnek oda hátba veregetni. Bár csak pár perce agyaltam meg, az állandó tagok közül Skip is örül a sikeremnek, hiszen szeretjük mi errefelé egymást, csak kicsit furán mutatjuk ki. Úgy tűnik, a nyereménnyel Sierrát is kárpótoltam, mert maga is hahotázva tűnik fel előttem, és egy ropogós bankóval kezdi el itatni a homlokomról az izzadtságot. A pénz mindig előhozza nem csak a jókedvét, de az anyai ösztöneit is, úgyhogy egyből rám is szuszakol egy kapucnis pulóvert, nehogy megfázzak itt neki – mintha nem az lenne most a legkisebb bajom.
Időközben az ellenfelem is összekaparta magát, és igen korrekt módon még külön elém is járult, hogy kezet rázzon velem. Még egy dolog, amiben túlszárnyalta az ellenfeleim többségét, és ezt tudom értékelni. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg kézfogásra gondolt-e – ehelyett belecsapok a tenyerébe és ökölpacsit csinálok az egészből, mintha máris egy volna a srácok közül. Nálunk ez a vendégszeretet jele, meg a horogütés.
– Azért te sem vagy semmi, mija. De gyere inkább máskor is, van még hova fejlődni. – A mosolyom féloldalas, de sportszerű. Abból, ahogyan bunyó előtt oltogatom az ellenfeleimet, sokan azt gondolnák, hogy bunyó után is tajparaszt maradok, de igazából rohadtul nincs így. Ha valaki kivívja a tiszteletemet, akkor respekt van, és kész.
Engem voltaképpen a versengés éltet, a győzelem meg főleg, úgyhogy fokozatosan én is kezdem teljesen visszanyerni az eszméletemet. Kezd végre eljutni az agyamig, hogy mi is történt az elmúlt percekben – és kezd rendesen bűzleni is az egész. Viszont mire erre ráeszmélek, és elnézek az engem körülvevő fejek felett, a csaj már rég úton van a lépcsőház felé.
– Qué mujer! – Skip szintén utána néz egy ábrándos sóhaj kíséretében, és csak röhög azon, ahogy Sierra megcsapkodja.
– Hé... – Két összevont szemöldökömön látszik, hogy a fejemben már forognak a kerekek. Enyhén megcsóválom a fejem. – Ennek semmi baja. Akkor meg miért... – ...adta fel a küzdelmet?
– Kit érdekel? – Sierra vihog, és bankókkal legyezi az arcomat. – A lényeg, hogy megvan a fizu.
És ekkor összeáll a kép: a csaj átvert, és annyira nyerni akartam, hogy be is dőltem neki. Talán örülnöm kéne, de X-ékkel ellentétben engem a pénznél mindig jobban érdekelt a bunyó. Alig akarom elhinni, hogy valami jött-ment tyúk szánalomból – vagy a fene tudja miből – hagyott győzni. Mi vagyok én, az ötéves unokaöccse? Eskü, ez még rosszabb, mintha veszítettem volna. A tarka képemre újult ellenszenv ül ki, ahogy a távozófélben lévő nő után fordulok, és odakiáltok:
– Hé!
Azzal már el is kezdtem volna utat törni magamnak a tömegben, de erre végül nem kerülhetett sor, mivel még a mondandómat se tudtam befejezni, mielőtt az események turbó üzemmódba kapcsoltak volna. Mielőtt még bárki elhagyhatta volna a színt, egy srác feltépte a lépcsőházba vezető ajtót, és arcán színtiszta pánikkal kikiáltotta:
– Valaki swattolva lett, emberek! – A gyülekezet egy emberként hördül fel, és néhányan áthajolnak a tető peremén, hogy a saját szemükkel bizonyosodjanak meg a hírekről. – Ott parkolnak a telep előtt, basszki! Mindjárt tele lesz zsarukkal a lépcsőház, úgyhogy kuss legyen!