Megléptem újra. De ezúttal beszélek vele, tudnia kell, hogy nem őrült meg. Persze, erről már tudhat, ez biztos. Élek és virulok, csak azóta történtek dolgok már. Szerencsétlennek érzem magam. Miért? Mert a terveim nem akképp kerülnek a terülj terülj asztalkámra, ahogy azt akartam. Taylor is megsérült. Aaron is célpont volt többször és most lehet Cherry is terítékre kerül. Meg kellene állítani ezt az egész természetcsapást. Egyedül akartam neki látni már akkor nap, mikor megtudtam a nagy tervet. De nulla esélyem volt. Aztán csak sodródtam… és most itt vagyok. Gondolkodom és eljutottam odáig, hogy tényleg beszélek vele kerüljön bármibe. Titkon.
Tudom, hogy hol szokott mostanában többször megfordulni, tehát ma itt várok rá. Náluk. A kocsiban, a ház előtt és a fegyveremet forgatva a kezeim között. Nincs kibiztosítva, tulajdonképpen kivettem a tárat belőle… Miért? Mert kissé haragos vagyok és simán lelőném a csaj szomszédjait…az meg nekem nem lenne valami jó. Sem senkinek. Jobb a biztonság. Jelenleg senki sem tudja, hogy eljöttem. Már megcsináltam Lopeznek a feladatot. 5 órát adott erre, két óra alatt meg lett, a maradék hármat Cherry-vel töltöm és majd igyekszem vissza a nagyfejűhöz. És mit akarok mondani a lánynak? Nem tudom, túl sok minden van és lehet nem fér bele a 3 órába. De beszélnem kell vele. Honnan is tudhatnám, hogy amint vége ennek a társalgásnak, Lopez és a derék bandája ki fognak ütni a divatból? És hogy Aaron-nál fogok menedéket keresni? Senki sem fog tudni erről, még én sem. Hiszen Lopez tervez…
No de az órámra pillantok és körül nézek…. bingó. Érkezik is a várt hölgyemény. Amerre jó múltkor elszöktünk az apja elől… óh ha tudná, hogy mi folyik az apja körül… Kinyitom a kocsit és kiszólok. A hangom alapján felismerhet, fekete kapucnis pulóvert viselek.
- Van egy kis ideje a hölgynek? Eltévedtem kissé. - semmi mosoly nincs az arcomon, tanácstalan vagyok, hiszen hetek óta nem találkoztunk… amit bánok, hiszen még mindig szeretem. Szeretem? Vagy csak az miatt van ez az egész, mert hazudtam neki. Nekik.
- Kérem! - legyen ideje rám, csak 5 perc, az is elég lesz, az anyósülés felőlit nyitom ki belülről és várok. Várom hogy mellém üljön, várom hogy lecsapjon, hogy veszekedjen velem. Csak legyen vége rendesen. Élek. És ezt tisztázni akarom vele.

Cher & Wyatt

What do you want from me?!

Kézfejeim remegnek a drogelvonástól. Jó pár nap után most először érzem úgy, hogy ha nem jutok semmiféle droghoz az elkövetkezendő tizenöt percben, megőrülök. Így is ordítani tudnék. Napközben még csak-csak sikerült elnyomnom, hiszen tudom, hogy a munkahelyemen nem nyúlhatok semmi ilyesmihez, mert Bennek sem lenne tovább türelme hozzám, az is biztos. Nem is szoktam nagyon szenvedni, ugyanis eléggé elfoglalt vagyok, be vannak sűrűsödve most a napok rendesen. Csakhogy ahogy az utolsó órába érek, már egyre jobban csak a drogra tudok gondolni, semmi másra. Ennyire viszont még egyszer sem voltam rosszul emiatt. Az átlagos negyvenöt perces utat most valami csoda folytán harminc alatt megtettem, és már látom a háztömböt, csak pár lépés… nem több.
Gyors léptekben közeledem, mikor meghallom, hogy valaki utánam szól. Na nem, kisapám, nincs időm eltévedt emberekre most.
- Rohanok – mondok ennyit hátra, mikor aztán fejbe kólint a felismerés, hirtelen állok meg. Pár pillanatig csak állok ott, még nem tudom eldönteni, hogy visszamenjek-e vagy menjek tovább nem is törődve vele. Miért jött megint? Mégis mit akar még? Így is örülök, hogy egy kis ideje leszállt rólam a rendőrség, és végre nem jár a nyakamra minden szarság miatt. Mélyet sóhajtok. A kezeim még jobban remegni kezdenek, de most már az idegesség is közrejátszik.
A kíváncsi természetem nem enged tovább, így visszafordulok és a hang irányába nézek. Nem látom, hogy Wyatt az, ugyanis a kapucnija az arcába is belelóg, de nagyon jól tudom, hogy ő az. Túlontúl jól ismerem a hangját. Gyors léptekkel megyek a kocsi felé és ülök be az anyósülésre, magamra csukva az ajtót. Fél percig meg sem szólalok. Csak bámulok magam elé a szélvédőre, és próbálom egyenletesen venni a levegőt, lenyugtatni magam, mielőtt itt helyben megfojtom.
- Mit akarsz? – kérdezem röviden és tömören. Legyünk túl rajta, bármit is akar. Jó nagy hülye vagyok, hogy megálltam neki, mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen továbbmegyek, és hátra sem nézek. Csakhogy ne lennék ilyen kurva kíváncsi. A legutóbbi találkozásunk sem most volt. Hónapok teltek el azóta, ha akart volna valami fontosat, már rég felkeresett volna. Túltettem magam rajta, nem akarok már semmit sem bolygatni.  
- Ne merj innen elhajtani ezzel a kocsival – figyelmeztetem, mert egyrészt még mindig pánik fog el néha, ha itt ülök elől, másrészt pedig ne vigyen csak sehova. Mondja mit akar, és lépjünk tovább.

Mérges. Tudom, hiszen izzik a levegő kettőnk között. És most nem a rózsaszín fellegek miatt. A harag, amit felém gerjeszt. Tudom az okát és mondania sem kell semmit. Olyanba kevertem bele, amihez semmi köze nem lett volna. Halottat játszani a szeretteink körében? Nem jó dolog, nem épp okos húzás, de csak így nyerhettem meg a dolgaimat. Mert az volt fontos. Fontosabb mint bárki más!
Aztán mikor rám szól, csak felemelem a kezem és elmosolyodom.
- Nem volt tervben, hogy lelépjek veled nyaralni valami szép helyre… - meg amúgy is. Hova mehetnénk? Hónapok óta semmi sincs közöttünk már, a haverom látta őt Aaronnal jó párszor. Zavar-e a dolog? Csak zavart. Nincs jogom….nem lenne jogom beleszólni az ő életükbe ilyenek után. Húúú józanul milyen okos gondolataim vannak. Nem szabadna sokáig igy maradnom, irritáló! Jusson eszembe később is, de most dolgom akadt. Cherry fontos és az is hogy beszéljünk erről.
- Nincs jogom itt lenni. De köszönöm neked Cherry Sullivan. Az az egészet, míg együtt voltunk. Apád egy suttyó barom ma is, igaz? - neki sincs joga azokhoz a szarokhoz, de majd csak kikeveredünk belőle, nem? Egyszer vége lesz vagy így vagy pedig amúgy.
- Nem tudom mit mondhatnék, de egy sajnálom ide kevés. Tudom. Amíg valamilyen formában nem tudom lerendezni ezt az egész cécót…addig mi nem találkozhatunk. Ha vége, akkor fel foglak keresni… - vagy nem, de ez más tészta, ha akarom ha nem, akkor újra meglátogatom. De nem azért hogy szerelmet valljak… Más valami pörög az agyamba… mondjuk szétverni a mostani hapiját ha van… mivel én már eljátszottam magam nála, talán már esélyem sincs. De nem baj, nem akarom veszélybe sodorni. Újra. És ennél nagyobbra. Az ő fejére már nem vadásznak, legalábbis ezt mondták, aztán meg kitudja, nem?
- Legszívesebben a dutyiban látnál, tudom, de addig oda nem mehetek, míg ez az egész le nem rendeződik végleg. - nem azt mondom, hogy utána önként és dalolva mennék...

Cher & Wyatt

What do you want from me?!

Pár pillanat beletelik, mire felfogom, hogy az autóból kiszóló idegen nem más, mint Wyatt. A picsába, hát mit akar? Nem akarok újra belefolyni semmibe, mert már talán éppen sikerült kimásznom a nagy mocsárból, ami lefelé húzott minden egyes kibaszott héten legalább egyszer. Végre. Erre nem megjelenik? Soha jobbkor.
Vacillálok, nem biztos, hogy jó ötlet beülnöm mellé a kocsiba, de végül mégis megteszem. Hogy miért? Nem tudom. Talán hallani akarok valamit a szájából. Egy bocsánatot, vagy valamit. Vagy én akarok már pontot tenni ennek az egésznek a végére.
Azért felhívom a figyelmét, hogy ne merjen elhajtani innen, mert nem csodálkoznék rajta. Abszolút rá vallana.
- Ilyen ötletekkel valóban korábban kellett volna jönnöd – morgom az orrom alatt, de nem nézek rá. Hihetetlenül mérges vagyok. Képtelen vagyok egy értelmes gondolatot is összerakni most a fejemben egyrészt azért, mert remegek egy kis drogért, másrészt pedig tombolnak az idegeim.
Mikor beszélni kezd, meglepődöm kicsit. Nem is kicsit. Összeráncolom a homlokom és végül ránézek.
- Wyatt te most szakítani próbálsz velem, vagy úgy mégis, mi a terved? – nézek rá kérdőn. Nem igazán értem az egész képletet. – Mert ha igen, akkor remélem, azt tudod, hogy nem vonultam zárdába, míg te ki tudja, merre jártál – akadok ki egy kicsit, mert tényleg úgy hangzik ez az egész, mint aki pontot tesz a végére. Tulajdonképp helyesen teszi, csak én ezt már rég megtettem. – Én már rég lezártam ezt magamban – mondom halkan, hogy tudjon róla, bár mivel ismer, valószínűleg tudja azt is, hogy nem vagyok az a típus, aki túl sokáig egy helyben toporog. És itt most nem arról beszélek, hogy addig, amíg abban a tudatban voltam, hogy tényleg meghalt, hanem miután kiderült, hogy nem. Egy ideig vártam, hogy megjelenjen valahol és árulja el, mégis mi a franc folyik itt, de nem tette. Egyszer, de akkor is túlzottan nem voltam magamnál, szóval az nem is számít annyira.
- Nem kellene ilyen mocskos ügyekbe keveredned. Nem tudom, mi a helyzet és mi történik, és nem is akarom – szögezem le, mert ha megtudok valamit, akkor csak rosszul járok. Jobb megmaradni a tudatlanságban. – Azt pedig nem feltétlen tartom jó ötletnek, hogy ezek után bármikor is felkeress – halkítom le a hangom miközben kifelé bámulok az ablakon. Itt ülünk egymás mellett, mint két idegen, holott nemrég még odáig voltunk a másikért. Durva, hogy mennyi minden változott azóta.
- Valahogy így – mondom a börtönös megjegyzésére. – Nem akarlak a dutyiban látni, de kurva mérges vagyok, hogy így át lettem cseszve és azért is, hogy nem tudattad valamilyen formában, hogy nem haltál meg és azért is, hogy így belekevertél. Mégis mi a francért nem tudtad ezt nélkülem intézni? – Mert itt már rég nem egy emberről van szó. Benne van ebben már a jóisten is, és kurva nehéz kikerülni a gyanú sötét árnyékából. Az ülésnek vetem a fejem és mély levegőket veszek, egyrészt, hogy lenyugtassam magam, másrészt pedig azért, hogy koncentrálni tudjak.
- Ennél még az is jobb lett volna, ha anno rám sem nézel – nyögöm ki. – Akkor most nem itt tartanék, hogy mindjárt megőrülök, ha nem jutok droghoz úgy tíz percen belül. – Igen, most visszavezettem és mindenért őt hibáztatom, de annyi harag van bennem, hogy felgyülemlett és egyszerűen ki kellett adnom magamból. A francba is.

Tudom jól, hogy a harag az úr most mindenkinél, akinél eljátszottam ezt az egész halál és berántás dolgot. De ki gondolta volna hogy mindez idáig fajul majd? Most már tök mindegy, túljutok ezen az egész mizérián és elkezdem a startvonalról az új életemet. Ha sikerül elvonóra is eljutnom.
- TE! Te lehet lezártad ezt az egészet, de én még nem. Én most akarok szemtől szemben megszabadulni ettől a sok szartól. - jó ez kicsit durva volt, hiszen ő egy csoda volt az életemben, amit eldobtam magamtól ezért a sok fáradságos munkáért. Olyanért, amiben bárki meghalhat mert útban van.
- Nem kell tudnod róla… hamarosan vége. - csak én szeretném, hogy vége legyen, hogy tisztább utat járhassak és hogy a bátyámnak ne kelljen szégyenkeznie miattam. A világ már kifordult önmagából, ahogy mi imádtuk egymást, most szétváltak útjaink. Ahogy én belerántottam minden őrültségbe, ő most úgy kepeszt ki belőle.
- Nem kereslek… soha többé. - nehezek a szavaim, hiszen fáj ilyet mondanom pont neki, hiszen ő volt életem első komolyabb kapcsolata. Elszúrtam, hát szenvedek. Nem gáz. Megérdemlem. Csak őt ne érje el Lopez keze, valahogy hát így kirántom őt a karmai közül. Már nem fog számítani nekem, már nem találkozunk. Még ha ez fájó pont is lesz számomra. Mit sem számít mindez, ha életben marad. Túllépett a holt ponton és ez jó.
- Ha még nem lenne vége ennek az egésznek és mégis összefutnánk…meg kellene  hogy öljelek…. - és nem csak őt. De ezzel be is fejezem ezt a részét a mondandómnak, hiszen sok mindent amúgy sem mondhatnék, nem igaz? Pipa rám, hogy nem nélküle intézkedtem, hogy belefojt ő is ebbe. Hogy nem értesítettem semmiről.
- Figyelj Cherry. Ha bármit is mondok, nem mentél volna bele. Így legalább elhitted és nem kerestél, mert ha tudsz mindenről, hogy mik a tervek… ellenezted volna. Ha meg egy óra csúszással fejezem be a melót… megölt volna! - hogy ki? Az lényegtelen, de erről tudnia kell. Azért is tettem, hogy őket óvjam. Mert ha már benne vagyok, akkor túlélem.
- Nekem jól esett… - motyogom, noha nem az ő drogozása, amibe belevezettem, hanem hogy az enyém volt. Mindenestül.
- Figyelj csak… vezesd le ezt az egész megőrülök, ha nem jutok droghoz dolgot. Nekem a boksz bevált rá… két napig remekül vagyok nélküle. - adok egy tippet, de jelenleg nincs itt senki és semmi rajtunk kívül, szóval jobb ötletet adok neki.
- Üss meg! Gyerünk! - vigyorom ezer wattos, noha okom sincsen rá, mégis a közelsége az, ami kihozza belőlem ezt az énemet.

Cher & Wyatt

What do you want from me?!

A kijelentése egy kicsit szíven üt, még ha tudom is, hogy nem rám értette teljes mértékig, akkor is látszik az arcomon, hogy nem esett jól.
- Hát kösz – morgok erre ennyit. Mondjuk nem is igazán vártam többet, Wyatt sosem volt a szavak embere, ha úgy vesszük, hisz az együttlétünk alatt is csak párszor hallottam olyat a szájából, amit egy nő szeretne normális esetben.
- Vége? És mégis hogyan lesz ennek végre vége? – érdeklődöm, de teljesen feleslegesen, hiszen ahogy mondtam is, semmiféle új információval nem szeretnék gazdagabb lenni, mielőtt még jobban bajba sodrom magam. – Mindegy is, hagyjuk a francba – erősítem meg, hogy ne mondjon semmit. A szavai azért egy kicsit fájón hatnak, hiába tudatosítottam ezt már magamban, hogy köztünk már semmi nem lesz soha. Még ha lehetne sem valószínű, hogy akarnék. Azért annyi eszem már csak van, hogy nem evezek újra a veszély tengerére. Így is nagy hülye vagyok, hogy beültem az autóba. Nem kellett volna még csak megfordulnom sem, ám ezzel együtt azért jó, hogy így kimondva is pontot teszünk a dolgok végére és semmi sem lóg a levegőben.
- Jó – köszörülöm meg a torkom és egyezek ezzel bele, hiszen tudom, hogy ez lesz a legjobb. A mondandója következő részére azonban felé pillantok.
- Akkor inkább tényleg ne fussunk össze – rándul meg a szám széle, de azért kicsit megrémiszt ez a mondat. Komolyan, már nem tudom, mikor ironizál vagy mikor nem, pedig valaha jobban ismertem a saját tenyeremnél is. Legalábbis azt gondoltam, hogy jobban ismertem, aztán kiderült, hogy mégsem.
- Igen, elleneztem volna. Ki ne ellenezne egy ekkora őrültséget, könyörgöm?! – akadok ki újra és értetlenül állok a dolgok előtt. – Kicsoda? – kérdezek rá a személyre. Mégis mi a jó égbe keveredett, hogy ilyen „tétek” repkednek itt?
- Fejezd ezt be – mondom, mert még a végén nekem fog lelkiismeret furdalást okozni, miközben nagyon nem nekem kellene, hogy legyen egyáltalán. Jól esett? Hát nekem is jól esett, amikor együtt voltunk, de az utána levő hónapok nagyon nem „estek jól”.
Felvont szemöldökkel fordulok felé és kémlelem az arcát. Mi van? Na, ha valamire, hát erre tényleg nem számítottam.
- És két nap után? – teszem fel a keresztkérdést. – Két nap után meg szétcsúszol? – Mert akkor nem sok értelme van. Viszont azt sem igazán tudom elképzelni, hogy leszokott volna a drogról. Az képtelenség, hogy neki megy és nekem nem.
- Vagy megtérsz nekem itt a végén? – sandítok rá, hiszen a fülemnek is alig akarok hinni. Nem gondoltam volna, hogy kettőnk közül ő lenne az, aki jobban próbálkozik a leszokással.
A kérése pedig nem is áll annyira távol attól, amit most szívesen tennék vele, de nem ő lesz az, akin levezetem a feszkót, úgyhogy csak egy halvány vigyorral óvatosan meglököm a fejét.  
- Nem ütlek meg – jelentem ki. – Inkább adj valami erőset – mondom neki. – Jössz ennyivel – teszem hozzá, hogy nyomatékosítsam benne a dolgot. Aztán utána már itt sem vagyok, de egy Wyatt-féle drog most igazán jól jönne. Főleg így, hogy még meg is jelent. Most már még jobban kell.

Nem tudom mikor lesz vége ennek az egész őrületnek, de lehet soha. Lehet, hogy hamarabb, mint hogy kimondanánk, hogy csííz. Nem tudni mikor. Ezt senki sem tudja előre megjósolni.
Csak megingatom a fejem arra, hogy jobb ha tényleg nem futunk össze.
- Nem lenne helyes két okból sem Cherry. Tényleg nem… találkozhatunk innentől kezdve… - nehéz kimondani, de ez van. Ennek így kell lennie, ez a helyes út. Ennek kell lennie, nem igaz?
Tudom, hogy ellenezte volna, mindenki ezt tette volna. Én hülye meg csak mentem a fejem után. Mentem oda ahol sok a zöldhasú és sok drog folyik. Nem cselekedtem méltóan a Bennett névhez. Csak fejet csóválok, nevet nem adhatok ki, az még rosszabb lenne, mintha elé vinném. Bárány az éhes farkasok között.
- Tudod Cherry én ezt már jó pár éve űzőm, nehéz lenne leszoknom róla véglegesen… újabb évek kérdése lenne. - ha megélem persze. - Neked meg még könnyű, te nem vagy benne nyakig… - húzom el a számat, hiszen én ismertettem meg vele, de őt még nem kebelezte be mindez. Nehéz. Őrülten nehéz mindez. Most veszem csak észre igazán?
- Megtérni? Ne viccelj. Még megunnátok. - persze a hülyülés ilyenkor megy ezerrel, józan fejjel teljesen más az ember. Önmagam vagyok. Jó érzés-e? Inkább mondanám kissé idegennek. Olyan mintha nem is én lennék, pedig de, nagyon is én vagyok. Így kellene meglátogatnom a szüleimet is… álmodozz csak kis Bennett, álmodozz csak.
Ahogy ütés helyet megkapom az adagom, hát csak vigyorogni tudok rajta. Tessék, nesze neked. Itt komolykodok és Ő az aki elhülyüli az egészet. Még ilyet! Csak bólintok és nyúlok is az ülés alá, egy zacskót szedek elő, abban akad kisebb zacskónyi porban és bogyóban is. Át is passzolom neki egy kisebb dobással, viheti, ez az útra valója. Nem, nem terveltem ki, hogy itt bedrogoztatom és a hátsó ülésen meg megmutatjuk mink van fél óra alatt.
- Aztán jót ne haljak rólad. - vigyorgok rá még utoljára, ahogy készül kiszállni a kocsiból. Ha mindezt megtette akkor a gázra taposva hagyom el a tett helyett, a mosolyom lankad, a visszapillantó tükörbe meg már bele sem merek nézni. Mert meggondolnám magam és visszafordulnék? Meglehet, van rá esély. De nem... neki élnie kell.
Nem okozhatok több galibát a környezetemben élőkre. Le kell játszanom.

Cher & Wyatt

What do you want from me?!

- Felfogtam – jegyzem meg. Tudatosult bennem. Eddig is majdnem biztos voltam benne, hogy maximum véletlene folytán fogunk már csak összefutni, de remélhetőleg direkt, soha. A bíróságon sem. Ha kimászik ebből az egész ügyből úgy, hogy nem csukják le, megeszem a kalapom. Ez nem egy bolti lopás, vagy egy zsebtolvajlás. Ez emberölés. Komoly tett és nem vicc. És ahogy ez tudatosul bennem, rájövök, hogy tényleg nem is akarok többet találkozni vele. Nem azért, mert esetleg nem tudnám, mi lesz a következő mozdulata, hogy talán egy elborult pillanatában engem is lepuffant, mert tudom, hogy olyat velem nem tenne. Csupán azért, mert nem akarok még nagyobb szarba keveredni. Elég sok esőfelhő van enélkül is felettem, szóval nagyon nem hiányzik még több.
- Könnyű? – szökkennek a szemöldökeim fel és homlokomon az értetlenség barázdákat rajzol. – Nagyon nem az – sóhajtom, mert én már próbálkoztam, tényleg. Nem ment. Egy nap után meghalok egy kis szerért, minden ízületemben remegek.
- Majd ez a mondat lebeg a lelki szemeim előtt – emelem égnek a tekintetem, de nem nézek rá egy pillanatra sem. Annyira hihetetlen, hogy halál józanon itt ül mellettem, hogy meg kéne érintenem ahhoz, hogy elhiggyem. Ő is józan, én is józan vagyok. Tudom, hogy az, teljesen máshogy viselkedik ilyenkor, mint önkívületi állapotban, ismertem ennyire. És én mind a kettő pofáját bírtam.
- Én is attól félek – morgom az orrom alatt, a jobb kezem pedig már az autókilincset markolássza, várva arra, hogy mehessek. Várom, de mégis nehezen teszem meg a lépést, hiszen tudom, ő is mondta, nem találkozhatunk többet. Talán soha. Ki tudja, ebben a nagy szarban mikor fellegzik be neki. Talán holnap valaki lelövi az út szélén, mert felismerik, vagy valaki a mocskos ügyekben vájkálók közül, mert nem csinált meg valamit, amit meg kellett volna.
Persze azért a felém nyújtott adagot kérdés nélkül elveszem. Afféle „ennyi jár” gondolattal. A pirulákra és a porra meredek egy pillanatig, aztán oldalra nézek rá. Vigyorog, bassza meg. Mi a jó istent vigyorog, amikor ez a helyzet nagyon nem vicces. Reménytelenül megcsóválom a fejem és az én ajkaimra is mosoly kúszik még akaratlanul is.
- Reménytelen vagy Wyatt Bennett – suttogom és kinyitom az ajtót, de aztán valami azt súgja, hogy a nyugodt lelki békémért ezt meg kell tegyem. Odahajolok hozzá és egy utolsó, lágy csókot nyomok a szájára, aztán a kezemben lévő cuccot a táskámba suvasztom, erőt veszek magamon és kiszállok. Hátra sem nézve vágom be az ajtót és indulok meg határozott léptekkel a háztömb felé. Határozottan és minél gyorsabban, mielőtt még meggondolnám magam.