Bellamy mérgező személyiség, s ezt tudja is magáról. Volt persze ő is fiatal, volt ambiciózus, álmodott arról, hogy belép a rendőrség berkeibe, és majd megmenti a világot – ezt pedig lassan, de biztosan irtották ki belőle az évek, ahogy egyre gyűltek a megoldatlan bűnesetek, szabadultak ki, akiket kitartó munkával rácsok mögé juttattak, s tűntek el életéből a számára fontos emberek.
Mára befásult, cinikus, elzárkózó ember lett, aki a reményt hírből sem ismeri, de szerencsére jóval intelligensebb annál, minthogy egyáltalán bizakodjon, nem hogy álmokat kergessen. A saját képességeivel s korlátaival tisztában van, ismeri az értékeit, de mivel ezzel párhuzamosan destruktív képességeit is, régóta maga mögött hagyta a nagyképűséget, s legtöbbször az sem érdekli, ha gúnyolódnak rajta. Fele annyira sem utálhat senki, mint amennyire magamat gyűlölöm, szokta mondogatni éles tekintettel, epés cápavigyorral. A legtöbben azt hiszik, viccel, de egyébiránt senki sajnálatából nem kér. Régen másokat, a körülményeket hibáztatta elfuserált életéért, de már rég elfogadta, hogy egyedüli ellensége csakis saját maga.
Tisztább pillanataiban megdöbbentően tájékozott és informált, az agya igazi detektív agy: minden információt magába szív s megjegyez, a legapróbb részletekbe menően, még ha nagyjára sosem lesz szüksége, vagy nem áll össze neki elsőre a kép. Épp ezen információáradat végett néha szétszórtnak tűnik, egyenesen szórakozottnak, ahogy a témák között csapong vagy látszólag oda nem illő kijelentéseket tesz. Akik ismerik, azok nagyon is tudják, hogy érdemes odafigyelni rá; azt viszont másokra hagyja, hogy adnak-e a szavára, ő senkit sem áll neki győzködni.
Alapvetően igencsak halvérű, már idegesítően az, ám ha bekapja a horgot, képtelen másra gondolni – mikor nyolc évvel ezelőtt az akkori társát s legjobb barátját egy általuk üldözött tömeggyilkos saját otthonából elrabolta majd brutálisan meggyilkolta, másfél éven keresztül minden ébren töltött percét az ügy felgöngyölítésének szentelte. Annak körülményeit, amelynek folyamán a rendőri intézkedésnek ellenálló gyanúsítottat végül Bellamy maga lőtte le, a mai napig emlegetik rendőrség-szerte.
Humora fanyar, akárcsak a mosolya, s bár első pillantásra erősnek tűnik, folyamatosan az önvád marcangolja. A legtöbb kocsmában ismerik a nevét, a média s a végrehajtó-bírói berkeken belül pedig különös ambivalencia övezi a nevét; egyszerre az egyik legsikeresebb nyomozó és a testület legrondább szégyenfoltja, akit egyesek szerint csak kapcsolatai, ismerősei, régi jó barátai tartanak a felszínen.
Feketére áztatta az eső a járda betonját, a nyirkos levegőben az egyik sikátor bűze terjeng. Ez az, amiről nem szól a fáma, ha valaki New Yorkról olvas, amit nem reklámoznak az utazási irodák vagy tévéműsorok: az eső. Az a rohadt sok eső és a bűz, amit én magamban már csak Brooklynnak nevezek.
Az ember hozzászokik egy idő után.
Érzem, hogy a pulóverem háta átnedvesedik, ahogy az épület téglafalának vetem. A cigarettára koncentrálok, az égő végből felszálló füstre, amely absztrakt mintákat fest elém. Vagy hallucinálok. A megvonásnak vannak hasonló tünetei.
Néha egészen szórakoztató tud lenni, milyen ostoba is az emberi test, nem? Hagyja, hogy rászokj valamire, ami egészségtelen, sőt, mérgező, sejtről sejtre járva pusztítja el azt, s nem csak, hogy nem tesz ellene semmit, de még a leszokást is ellehetetleníti.
Illuminált állapotban lévő lány tántorog ki a sikátorból, abból, ahogy a ruháját igazgatja, nem nehéz kitalálni, mit csinált ott. A sminkje erős, a ruházata ledér, tekintete ködös. Azzal áltattam magam, hogy volt rosszabb az én függőségemnél. A drogból nincs visszaút.
A lány bárgyú vigyort villant felém, félreérthetetlen kézmozdulatot tesz a keblei felé, de igen hamar feladja, mikor sokkal jobb áldozatnak tűnő fickó lép ki a kocsmából. Kopott, majdnem szakadt bakancsomban, festékfoltos nadrágomban és elnyűtt, sötét pulóveremben valóban nem tűnök olyannak, mint akinek lenne pénze egy prostituáltra. Nincs is.
Elnyomom a cigarettát a földön, a fejemben megjelenik Lilian rosszalló tekintete. Pillantásom a kukára téved; majd sarkon fordulok és elindulok az utcán.
Majd átmehetnek hozzád, ha rendet raksz, ez volt az alku.  Egy hónapja volt Bailey születésnapja, azon a hercegnős helyen, amiről azt hittem, túl kislányos neki, de nem lepődtem meg, hogy tévedtem; nem engedtek be oda. Rakj rendet. Egy hétbe telt, de az összes felhalmozódott lomot kidobtam a kukába. A főbérlőm megfenyegetett, hogy így emelni fogja a szeméttranzitot. Az összes szomszéd megutált, mikor a hajnali ötkor érkező szemetesek beborították a kukába az üres üvegeimmel teli zacskót. Olyan hangja volt, mintha egy toronyház összes ablaka egyszerre tört volna ki. Ma a vendégszobát festettem ki, aztán ahogy ott álltam a festékszagtól kissé kábán, hirtelen olyan értelmetlen lett az egész. Csöndes. Kongó.
Zsebre dugom a kezem és sétálok, sietős léptekkel, mintha mennék valahová. Céltalanul lődörgöm csak, de itt legalább nincs csend, autók húznak el mellettem, szórakozni induló fiatalok és hazasiető idősebbek. Ismét nyílik a bár ajtaja – az előbb látott lány és férfi támolyog be nevetve. Régen sokan jártam ide, ismerős minden zuga, még az is, ahogy az ajtó megakad az utolsó három centiméteren. Kiszűrődik a rádióból szóló oldschool rockzene, a biliárdgolyók csattogása, és az alkoholt is érezni vélem. Valami megpendül bennem, összeránt, mintha a mellkasomnál ragadna meg egy kéz és húzna befelé.
Ujjaim hideg fémet tapintanak, s a szorítás megszűnik. Charlie készíttette az érmét, miután én elhagytam azt, amit az AA gyűlésen kaptam. Nem mintha számított volna; azért hagytam el, mert részeg voltam, akkor pedig egyébként is mindegy már. De azt mondta, megsajnált, és bízik bennem. Miután ezt mondta, két hónapig még sört se ittam.
Elsétálok a bár mellett, anélkül, hogy egyszer is visszanéznék.


Felcsapom a kis jegyzetfüzetet. Vannak kollégák, akik egyszerűen kinevetnek, amiért nem a tabletet használom, de az az otromba gépezet nem fér bele a zsebembe, ráadásul arra is megharagszik, ha véletlen leöntöm.
– Neve?
– Marcus Dawson. És a magáé, ember?
Nem ez volt a tanúk kikérdezésének szokásos rendje, de ma jó kedvemben vagyok. – West nyomozó.
– West? Frankón? Mint Kanye?
Gyűlölöm Kanye West. – Ja, Frankón. Mint Kanye. Lakcíme?
– Ismeri őt?
– Lakcíme? – Megmondja, bár később a rendszerből is utána lehetne nézni. Szeretek nem futni felesleges köröket. – Mikor történt az incidens?
– Tudom is én! Izé... Vége volt már az Oprah Shownak... Tudja, a nőm nézi, aztán meg kiabált velem, hogy Mark, húzd le a beled tejért, mert ha tej nélkül kell innom a kávémat reggel, arcon öntelek vele, és figyelek, hogy jó forró legyen! Úgyhogy, érti, lehúztam a belem, jobb szeretem a békességet. Itt is van, látja? Szóval megvolt a tejem, de tettem egy kitérőt erre, mert hallottam, hogy valaki valami nehezet dob bele a szemetesbe. Ez meg ám olyan környék, ahol frankó cuccokat dobnak a szemétbe! Innét guberáltam a gyerek konzolját is, mert kicsit koszos volt, de érti, még működő cucc. Nem is járok én erre, nem az én fajtámnak való, az itteni népek meglátják az arcom színét és már üvöltenek, mint a fába szorult féreg, én mondom! De na, hát csak-csak közeleg az évforduló, jó lenne valami kidobott holmi. A nőm aranyfuksza is innen van, de el ne mondja neki, jó kis bige, jól is főz, de olyan egy kényes...!
– A lényeget, ha kérhetném.
– Azt lököm, tesó! Szóval ide jöttem, vártam egy kicsit, míg elhúz az autó, fullos egy járgány volt, még ellopni se merném, már nem mintha tennék ilyet. Szóval nézek befele a szemetesbe, arrébb túrok pár káposztás zacskót a kínai kajáldából, és mit látok! Hát beszarás! Ott a hulla! Lepedőben, meg minden! Annyira beszartam, hogy a tejet is eldobtam, meg egy kicsit be is csurrant, na, szaladtam haza a tesómhoz, hogy baszd meg, Trevor, ezt látnod kell, ő meg totál begőzölt, mert épp a kedvenc sorozata ment a tévében, de hallja, aztán idejött, és így azt vágja a fejemhez, hogy baszd meg, ez egy hulla!, mondom baszd meg, tudom!
A másik delikvensre pillantok, akit az egyik kolléga hallgatott meg néhány méterrel arrébb, hogy lássuk, stimmel-e a történetük. Biztos voltam benne, hogy fog, és nem azért, mert összebeszéltek; ha így is lett volna, ezek az észlények nem tudták volna megjegyezni, mit kell kollektíven hazudniuk. A telefonhívásra először kiérkező járőrök azonban nyilvánvalóbbnak látták a helyzetet; egy helyi lakos jelentette be, hogy két fekete férfi kószál a környéken, és valami hulláról üvöltöznek egymással. Azelőtt a földre teperték őket, hogy azt mondhatták volna: Oprah.
Szerintem ártatlanok voltak, s bizonyíték híján mások szerint is.
Hátradőltem a rendőrség halljában lévő széken. Éppen az összes kihallgató szoba dugig volt, arra pedig senki sem vetemedett, hogy ezekre a nyolcvanas évekből itt maradt zöld förmedvényekre üljenek. Jobb napokon fogadás zajlott, vajon egerek vagy csótányok lakják-e. Ráadásul a finom kávét csináló automata is két folyosóval arrébb volt.
– El tud esetleg mondani valamit az autóról, amelyet láttak elhajtani?
– Ember, én fekete vagyok, de azért a sötétben nem látok, érted-e? Szóval láttam, hogy fullos verda, ja, fasza kis felnijei voltak, meg olyan baba hátsója, mint a nőmnek se, de na, nem láttam semmi konkrétat. Eskü.
– Semmit? Se márkajelzést, se a színt, se valami megkülönböztető jelet...?
– Nem én, ha mondom! Szerintem olyan izé volt... sötét színű. De aztán anyám szerint úgyse nincsen nekem színérzékem, vagy mi a szöszöm, szóval lehetett az kanárisárga is.
Mélyet sóhajtok, s a tompán lüktető fejfájásomon túl olthatatlan vágy fog el egy cigarettára. Végigtapogatom a farmerem és az ingem zsebét, de csak a kulcsaim csörögnek. – Az autóban lévőket esetleg látta? Nagyjábóli magasság, kor, bármi segítene.
– Nem én. Le volt sötétítve az üveg... Ja de várjon! Az egyik pasas kipöckölt egy csikket. – Több csikket is találtunk a helyszínen, ám mivel nem volt mivel összehasonlítani, és azt sem tudtuk, ki dobta oda őket, akár én is lehettem volna a tettes. – Én hármat láttam belőlük. Mármint, az emberekből. A sofőrnek az ujjain voltak tetoválások, de néha a reggeli müzlimet se látom, nem hogy odáig...
– Tehát látta a kezét. A bőrszínét meg tudná mondani?
– Hófehérke volt az, már megbocsásson, mint maga.
Csalódottan csuktam be a noteszt. Nyilvánvaló volt, hogy Marcusból már semmit sem tudok kiszedni, hacsak nem azt, hol tudnék jó elektronikus cikkeket guberálni. – Köszönöm a türelmét. Lehet, hogy még felkeressük majd magát, úgyhogy ne hagyja el a várost. – Ahogy felállt, hallottam, hogy arról dünnyög, a nője ki is nyírná azért, ha lelépne. A folyosó végén a másik kikérdezést vezető kolléga húzott el, de csak megcsóválta a fejét. Trevorral se jutottak sokra. – Hé... Véletlenül nincs egy cigije?
– Nincs nekem, tesó! Leszoktam.
– Azt mondják, leszokni nem lehet, legfeljebb szüneteltetni.
– Hát maga aztán egy kibaszott napsugár! – Felhúzta a kabátját, majd bizonytalanul visszafordult felém a sarkon. – Hé, frankón nem ismeri Kanye-t? Mert ha esetleg úgy van, érti, van ez a mixem...


– Hé, nagyon letörtnek tűnsz, szivi. Nem szeretnéd, hogy felvidítsalak kicsit?
Úgy pillantok a lenge öltözetű lányra, mintha akkor vettem volna csak észre, hogy az utcán vagyok, s nem egyedül. Valójában nagyon is tisztában voltam azzal, hogy egy ideje engem néz, várja, hogy végezzek a cigarettával.
A téglafal sarka kényelmetlenül nyomódik lapockáim közé, mégsem mozdulok. A bárt hirdető neonfelirat vöröses-lilás derengésbe vonja koszos, csendes mellékutcácskát, a városban bevezetett új szemétrendeletnek hála pedig már szelektív kukák körül is tömörülhetnek a félredobott flakonok és tasakok. A lánynak ma lassú estéje lehetett, ha maga ment a kuncsaftok után.
Most viszonylag tiszta ruhákat viselek. – Az én bajomra nincs gyógyír.
Felnevet. Meglepően kedves a nevetése, ahhoz képest, hogy a könyökhajlatának lilasága erős narkóhasználatról árulkodik. – Mind ezt mondják!
Egészen csinos. Ahhoz képest, mit dolgozik; a ruhái egyértelműen túl kicsik rá, a melltartója legalább egy számmal kisebb, hogy dúsítsa a hatást, de az érme szinte égeti zsebre dugott kezemet. Bailey szeretné, ha holnap elmennék megnézni a balettelőadását.
– Ha szeretnél felvidítani… – Észre sem veszem, és már csak a szűrő maradt. Elpöckölöm a járdára, kifújom az utolsó adag füstöt, s randa vigyorral sétálok el a lány mellett. – Öltözz fel. Hideg van.
Nehéz megállapítani, hogy krákogva nevetet mögöttem, vagy épp elátkoz valami spanyol nyelven.


Bailey haja vaníliaillatú, pont olyan, mint az anyjáé; fogalmam sincs, mikor szokott le a gyerekszappanokról, amikről mindig azok az undorító, márcos köhögéscsillapítók jutottak eszembe, de a lányok imádták őket. Magamhoz ölelem, ő pedig vissza; a szorításában van valami határozott, mintha azt hinné, soha többé nem láthatna. Épp annyira nem is hajlandó levenni rólam a tekintetét. Igyekszem bíztatóan mosolyogni, míg gyorsan felkapom Charlie-t, és puszit nyomok az orra hegyére.
Abból ítélve, ahogy az én Oroszlánszívűm rám nézett, azokkal az átható, jégkék tekintettel, még az is meglehet, hogy tényleg nem látom őket többé.
Tudom, hogy nem kellett volna magammal vinnem őket. A mai az én napom volt, átvállaltam, mert Ő épp valami esti elfoglaltságra ment; én úgy sejtettem, találkozott valakivel, de nem kérdeztem rá. Féltem, hogy válaszolna.
A terv csodálatosan haladt, voltunk a bronxi állatkertben és épp a parkban sétáltunk, amikor megláttam azt az autót. Tökéletesen megfelelt a tanúleírásnak és a kameraképeknek. Először azt hittem, csak képzelem; ám aztán hirtelen kattant valami. A következő pillanatban már a sebességkorlátozás felett szlalomoztam végig a sugárúton, a lányok a hátsó ülésen. Ha jobban figyeltem volna, feltűnt volna, hogy Bae az üléshuzatba mélyeszti a karmait félelmében.
Jószerivel autósüldözést rendezni egy fantom után, a gyerekeimmel mögöttem… Ostoba voltam. És mit értem el vele? Nekisodródtam egy standnak, halálra rémítettem a lányaim, és mire a kollégák utolérték az autót, a tulaj már nem volt sehol. Lopott volt. Tisztára törölték. Semmi nyom.
Akkor sem próbáltam volna leplezni, mi történt, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Lilia már tudja. A tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy valakitől megtudta. A tárgyalóteremben, még ha ellentétes oldalon álltunk, akkor sem fagyasztotta ily’ könnyedén belém a szót; soha nem remegtek annyira a térdeim, mint most. Félek, hogy mit mond, hogy mikor mondja ki, amit már sejtek: nem akarja, hogy közöm legyen hozzájuk. Én sem akarom; nem érdemlem meg őket, egyikőjüket sem.
Szóra nyitja a száját, újra meg újra, miután a lányok már bementek a házba. Késő ősz van, az idő szeles, száraz és hideg, rajta pedig csak egy felkapott köntös van a ruhája felett. Oda akarom adni a kabátomat neki, ahogy régen imádta; volt, hogy direkt nem vitt kabátot, hogy odaadjam neki az enyémet. Szerette az illatát, azt mondta; ez nyilvánvalóan azelőtt volt, hogy a legtöbb átitatódott volna dohányfüsttel.
Én szólalok meg végül. – Gyönyörű vagy – lehelem, a hangom még nekem is szánalmasan csend. Rám emeli a tekintetét a földről, a fejét csóválja, és sóhajt. Ahogy az anyák, mikor rájönnek, hogy a fiuk ezúttal komoly bajba került. Tényleg Oroszlánszívű, az én Oroszlánszívűm, makacs, kitartó és erős, de most kiscicának tűnik. Ezt is én tettem.
– Ez nem mehet így tovább – mondja végül, sarkon fordul, és vissza sem néz. Azután is az ajtót bámulom, hogy rég becsukódott; rágyújtok egy cigarettára, az sem érdekel, hogy lassan csepegni kezd az eső, nekidőlök az ütött-kopott Honda Civic oldalának. A füstön túl figyelem a házat, amiben a családom élt, amiben én soha. A válás után eladták az előzőt.
Az egyik emeleti ablakban mozgás támad, és egy apró, szőke fej bukkan fel az aljában. Előveszem a kezem a zsebemből és lassan integetek neki, Charlie pedig lelkesen visszainteget. Az utcai lámpa fényénél is látom, hogy mosolyog.
Ő még nem ért semmit.
Ellököm magam az ajtótól, a frissen meggyújtott cigaretta pedig a képződő pocsolyában landol.


Izom remeg a puha bőr alatt, sós íz ül a nyelvem hegyén, ajkairól imaként peregnek a szavak, felismerem a nevemet – hideg izzadtság csorog végig a hátamon, ajkam az övére tapad, de csak egy pillanat erejéig. Túl sok a szó, amit szeretnék kimondani, egymásra tolulnak és összegabalyodnak – épp mint mi –, de a torkom összeszorul. A sápadt holdfény sem tompít arany hajának csillogásán, kezem a hasa aljára simul; utálja, hogy ott van, tudom, pedig alig látszik már a császármetszés hege. Felnevet azzal a gyöngyöző kacajjal, talán érzékeny ponthoz érek, mert megrándul, saját nevetésem a bőrébe fúl.
Az idő ilyenkor mindig megtéveszt kissé; nem tudom, túl korán van-e vagy sem, mikor megfeszül valami a derekam táján, majd ezer apró, cérnaszálon függő darabra hullik. – Szeretlek – jelentem ki, puszta tényként, s mennék tovább, kérdezném, te miért szeretsz engem?, de nem teszem, mert félek, hogy válaszolna.
Nem válaszol, de a nevemet sóhajtja, aztán valaki másét, nem tudom, kiét, mert zúg a fülem, az illúzió pedig darabokra hullik.
Zihálva ébredek az ágyon, egyedül. Hiába keresem magam mellett az ismerős vonalú testet, nem találom sem őt, sem maga után hagyott melegét. Ez nem azon éjszakák egyike, amikor rámenősségem megnyerte volna magának, mikor elfeledkezik arról, milyen szar alak vagyok, valószínűleg abban a reményben, hogy az ölelése vagy a csókjai majd meggyógyítanak. Mindig megígérem neki, hogy így lesz, de végül soha nem változik semmi.
Én nem változom soha.
Képtelen vagyok visszaaludni, a rémálommá váló lidércnyomás mintha ott táncolna minden sötét sarokban. Nem nézem meg, mit kapok fel, csak megyek, sétálok, és próbálok úgy tenni, mint aki nincs tisztában minden kocsma és bár nyitvatartási idejével, ami mellett elhalad. A kék-bárokat rég magam mögött hagytam; és megint ott kötök ki, az utcafronton parkoló fehér Mercedes polírozása tükörként olvassa vissza a neon feliratot: Taffer’s.
A lány megint ott áll. Az 56. utcánál lévő razziák valószínűleg kijjebb szorították a futtatókat, mert korábban nem láttam. Rám néz, figyel, és fel is ismer. Elfelejtettem kapucnit húzni. – Hé, szivi. Neked aztán tényleg nincsenek jobb napjaid, huh?
Eddig nem figyeltem meg alaposabban, most azonban feltűnik, hogy közelről talán mégsem olyan fiatal, mint elsőre hittem. Huszonöt körül lehet, inkább felette, bár jól tartja magát, már ahhoz képest, hogy narkós. Camelt szív, férfi verziót. Valamiért olyan érzésem támad, hogy nem magának vette.
Elmosolyodom. – Jobb napom lesz, ha megkínálsz egy szállal – biccentek a doboz felé, amiből akkor vett ki egy újabb szálat. Utánozza a mosolyom élét, s könnyedén rácsukja a dobozra a fedelet, majd bedugja a melltartójába.
– Bocs. Kifogytam.
– Ilyen az én szerencsém. – Tovább indulok, anélkül, hogy egyszer is rápillantanék a villogó NYITVA feliratra. Innen még két tömböt szoktam sétálni, mielőtt egyszerűen visszafordulnék, esetleg betérek az éjjel-nappaliba Alihoz valami egészségtelen gyors kajáért, és hagyom, hogy az öregség és fáradtság ledöntsön a lábamról.
De a lány utánam szól. – De lehet, hogy találunk neked egy szálat odabent, ha meghívsz egy italra. – És ránézek az ajtóra és a NYITVA feliratra. Észreveszem, hogy nincs a zsebemben Charlie érméje; először az jut eszembe, hogy a másik kabátomban hagytam, aztán rájövök, hogy nincs másik kabátom. Egyszerűen elhagytam. – Vagy még mindig azt szeretnéd inkább, hogy öltözzek fel?
A lányra pillantok a szemei körüli ronda vörös karikát az alapozó sem tudja elfedni. Vállat vonok. – Egy italba még senki sem halt bele.


– Tudod… Sok időm volt gondolkodni. És lehet, ismétlem, lehet, hogy Roth tényleg maga volt a parti. Oké, elismerem: az Eat ’Em and Smile jobb album, mint az 5150. Túlzásba vitték a szintetizátort, de ez egy kicsit olyan, tudod, mint mikor a tinédzserek először fedezik fel a kölnit, és olyan sokat locsolnak magukra, hogy a végén bűzleni kezdenek. Előbb-utóbb túllépnek ezen a fázison is. Mármint, komolyan… Love Walks In? Mit gondoltak ezek a srácok? – Lemondóan nevetek fel, s húzok egy újabbat a sörömből. Purple Haze. Persze, hogy Hendrix járt a fejemben, mikor először kaptam fel belőle egy csomagot, mikor is, már húsz éve? Mark felé fordulok. – Hé, szomjas vagy? Adok szívesen. Neked. Másoknak ne mondd el, mert a végén még azt hinnék, jótét lélek lettem.
Az arany nedű egy része a fű helyett a sírkő talapzatára folyik, visszapattan, eláztatja a nadrágom egy foltban, de nem érdekel. Mark egyértelműen szomjas odalent. Ki ne lett volna ennyi év után?
Ismét nekivetem a hátamat a hideg márványnak; jól esik, már elért ide a nyári hőség. Nyelek újabb két kortyot, majd lehunyt szemmel figyelem a temető hangját. Mert van hangja. Nem a kaviccsal felszórt úton közlekedő gyalogosok, a távolról ide hallatszó fűkasza vagy a madarak csivitelése. A temetőknek mindig is megvolt a maguk sajátos hangja, amit a csontjaidban hallasz. – Igazából abban sem vagyok ám biztos, hogy a mai fiatalok használnak-e egyáltalán kölnit… Biztos arra is van valami appjuk. Egyszerűen nem értem őket, teljesen más világban élnek, látod őket, hallod őket, érzed, de nem érsz el hozzájuk, mint valami átkozott párhuzamos univerzum. Az őrs is egyre inkább hasonlít valami óvodára. Ha látnád azokat a pelyhesképűeket…!
De nem. Igazából nekik van itt a helyük, és mi vagyunk azok, akik ott ragadtak, ahol nincs keresnivalójuk. Őskövületek a múzeumban, kiállítva, tessék, lássék, csodálják: egykor ilyenek is éltek ezen a bolygón! Vagyis, csak én ragadtam ott. Felettem szállt el az idő, huss… Te mindig fiatal harmincas maradsz, te rusnya, jóképű ördög, te!
Kedélyesen paskolom meg a sírkőhöz ragasztott domborművet Mark ábrázatával. Egy előttünk elhaladó öreg pár rosszallóan súg össze, szép napot intek nekik a sörömmel és a jelvényemmel.
A sör kesernyés íze öreg barátként ölel a keblére. – Azt mondtad, megígérted, ha betöltjük a negyvenediket, elmegyünk Caboba. Még egyszer utoljára istenesen szétcsapatni magunkat, mielőtt végérvényesen rusnya öregemberek leszünk. De te azt már nem érted meg, úgyhogy tulajdonképpen valahol hazudtál. Persze, én is sokat hazudok. Hányszor is mondtam, hogy le fogok szokni? Harminc után elfelejti számolni az ember. De nekem már csak ez maradt; ez, a sör, az önutálat, meg a munkám. Ugyanaz a munka több, mint tizenöt éve.
Tudod, hol vannak a srácok, akikkel kezdtünk? Előléptették őket. Kiképzők, főnökök, igazi nagyágyúk, vagy korai nyugdíjasok, már ha, érted, nem halottak. Már bocs. És én hol vagyok? Ugyanott. Megígértem a lányoknak, hogy ha nem léptetnek elő, akkor nyugdíjazást kérek, de ugyan, mi végre? Mihez kezdek magammal és a sok szabadidőmmel? Még többet iszom? Vagy keresek valami állást? Mégis micsodát? Menjek el biztonsági őrnek egy telepre? Kidobónak? Faragjak kibaszott bútorokat, mint Jenkins?
Fogalmam sincs, mi mást csinálhatnék. Én csak ehhez értek, semmi máshoz az életben. Az őrsről engem már csak hullazsákban cipelnek ki. Tudom, hogy nem helyes. De minden más hidat felégettem már az életemben. Nem vár rám semmi.
Szerettem volna kérdezni tőle; nem a halálról, az annyira nem érdekelt, bár hittem a lélekben, legyen ez bármilyen szentimentális is. Szerettem volna megkérdezni, hogy vajon akkor is így alakult-e volna minden, ha azon az estén nyolc éve mégis inkább eljön velünk enni, az a rohadék pedig nem találja otthon. Akkor is itt lennék még? A fiunkat mindenképpen elvesztettük, de vajon a házasságunk is eleve bukásra volt ítélve, vagy én hajszoltam bele magunkat? Lett volna esélyem arra, hogy Charlie buta érme helyett egy valódit szorongathassak, és büszkén mondjam: már tíz éve…?
De nem kérdezem meg tőle, még gondolatban sem.
Félek, hogy válaszolna.