Bárhogyan is gondolok bele, valahogyan sosem éreztem, hogy az életem úgymond monoton lenne, mert a gyerekek, a munkám és a családom tettek róla, hogy ne unatkozzak. Ha nem éppen az iskolában adódott gond, otthon értek utol a teendők, melyek lassacskán olyan érzést keltettek, mintha maguk alá akarnának temetni. Azt nem mondanám, hogy nem éreztem szükséget arra, hogy kikapcsolódjak és úgymond kiszakadjak a hétköznapok mókuskerekéből, de általában ezt letudtam annyival, hogy megnéztem egy jó filmet egy pohár bor társaságában vagy hétvégenként kirándulni jártam Manuellel, és ha még úgy alakult, a jógaóra is ott volt, mint egy mentőkötél a részemre. Baltimoreban ezeket könnyebb volt beiktatni, de attól a délutántól kezdve, amikor is az életünk nem várt fordulatot vett a kilakoltatással és Manhattanbe kényszerültünk Nicohoz, valahogy az események sem engedték, hogy engedjek a gyeplőn és szusszanjak egy kicsit a saját javamra, főleg Nico beépülése után, ami úgy tűnik jobban elnyúlik, mint ahogyan arra mindannyian számíthattunk. Jóllehet az otthoni helyzetünk lassan, de lerendeződött, viszont túl kellett adnunk az ottani lakásunkon, amelyről a szüleim már amúgy is győzködtek rengetegszer, hiszen annyi gond volt a hellyel. Ha nem éppen a fűtés krepált be, akkor sorban tört el valami és tekintetbe véve a baráti árat, amivel hozzájutottam még annak idején, valahogy nem is csodálkoztam, hogy ilyenek történnek, egyszerűen csak beletörődtem és alkalmazkodtam a helyzethez. De a kilakoltatás egy jel volt, mégpedig arra, hogy túladjak rajta, így mihelyst biztosabbnak éreztem az életemet Manhattan fronton, meg is tettem. Bár egy részem olykor visszavágyik a nyugodtabb környezetbe, az itt kapott lehetőségeim jobbnak tűnnek a Baltimoreban kínált lehetőségeknél, és nekem azt kell figyelembe vennem, ami Manuelnek a későbbiek a legjobb. Ezért is örülök annak, hogy sikerült Flor személyében egy kellemes ismeretségre szert tenni, vele együtt pedig elkezdeni a spanyol órákat is, hiszen már egy ideje ezek jelentik azt, amik azért történnek, hogy saját magamnak kedvezzek vele, ez pedig megmagyarázhatatlan érzés. Szeretem az életemet, a fiamat, a vele töltött pillanatokat és a munkámat is, de mint ahogyan azt megszokhattunk az életnek nevezett játék során, hogy az ösvény amin végighaladunk olykor nem könnyű, így jó ha megengedünk magunknak egy kis kitérőt. - Annak örülnék. - fűzök hozzá ennyit egy kedves mosollyal az arcomon, amikor felajánlja, hogy pár masszőr elérhetőségét összegyűjti majd nekem. Tudom, hogy jót fog tenni és talán, ha nyugodtabbnak érzem magamat minden szempontból, az segít majd abban, hogy pár dolgot át is értékeljek. A sikerélmény nem marad el az órát illetően, és ez az én kedvemet is a pozitív irányba billenti. Ugyan van még mit tanulnom, de milyen tanár lennék, hogyha nem hinnék a saját elveimben, hogy a gyakorlás úgymond csodákra képes?! Így magamnak elraktározom ezt a jó tanácsot, amit egyébként örömmel adok át a diákjaimnak is, mert tudatában vagyok annak, hogy segítségre válik a tanulás szempontjából. Tudatosítva magamban a szavait bólintok egyet úgy, mintha megvilágosodtam volna amikor az operát emlegeti. - Szóval mindent gyorsan és egybe, mi? - érdeklődök enyhe szórakozottságot csempészve a szavaim tartalma mögé, de lényegében ezzel azt is összefoglaltam, ahogyan én értelmeztem az elhangzottakat. Mindenesetre meglep, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő, habár úgy szokták mondani, hogyha az ember jól szórakozik, az idő általában követhetetlenül rohan. - Persze, tudom jól, hogy így lesz. - gondolkozok el egy pillanatra, mielőtt felnézhetnénk az információkkal túlbuzgó füzetemből, melyekkel kapcsolatban a kérdéseket inkább a következő alkalomra ígérem, mert jelen pillanatban túl sok minden kavarog a fejemben ahhoz, hogy biztosra tudjam mondani mi az amit értek, és mi az amit kevésbé. - Ritka az, hogy gyorsan elmúlik a lelkesedésem, szóval emiatt én nem aggódnék. - jegyzem meg elmosolyodva, mert magamat általában kitartó személyiségnek tartom, és néha van, hogyha már csillapodnának a kedélyek, ismételten találok valamit, amivel ismételten a felpörgött állapot szinten lehetek. Önmagam ösztönzése mindig is jól ment még a reménytelen helyzetekben is. - Hát.. - kezdek bele elgondolkozóan kérdésének hatására, és tekintetemet jelzésértékűen a közelben játszó fiamra vezetem. - Leginkább ez rajta múlik. - biccentek fejemmel Manuel felé, mielőtt felállhatnék a helyemről. - De mindjárt ki is derítem, hogy állunk álmosság szinten. - indulok meg a homokozóban építgető kisfiú felé, és mögé settenkedve kapom fel őt mire persze nagy meglepődés lesz a végeredménye és apró kuncogások is mellé, ahogyan megindulok vele a padunk felé. - Nem vagy álmos, Maszat? - pillantok végig rajta és a feje búbjáig homokkal teli ábrázatán, melynek hatására csak a fejemet csóválom rosszallóan, ő pedig a kérdésemet csak egy tiltakozó fejrázással reagálja le. - Akkor maradunk még? - igazgatom el a felsőjét, de úgy tűnik ez az opció most csak nyomokban áll fent, és bár érdemi választ nem kapok, így helyette hozom meg a döntést. - Ez esetben megmossuk a kezünket, majd maradunk még egy kicsit amíg megeszed a szendvicsedet, utána meglátjuk. - mondom el a következő lépéseket és miután ezzel mind megvagyunk, az ölembe ültetem őt a szendvicset pedig kicsomagolom és átadom neki. - Kezd egy kicsit álmos lenni, de még jól elvan, szóval úgy tűnik maradunk még. Te viszont közben mesélhetnél miről maradtam le, amíg nem találkoztunk. - kíváncsiskodok egy sort Flor felé intézve szavaimat, hiszen azért kimaradt idő, amíg nem láttuk egymást és biztosan történt vele egy-két dolog, amibe ha szeretne beavatni, én örömmel meghallgatom.
Néha elképedek, hogy egyesek hogyan képesek annyi mindent bezsúfolni egy átlagos napjukba, mint Jules, aki tanít, programokat szervez a tanulóinak, szeretettel, figyelemmel és odaadással neveli a kisfiát, vezet egy háztartást, és még ki tudja, mennyi mindent csinál egy átlagos napon, ráadásul most még időt szakít a spanyol órákra és tanulásra is, úgy hogy nincs ideje kikapcsolni, lazítani. Utána végig nézem a saját életemet, és igaz, hogy én is sok mindent csinálok, mert dolgozok, tanítok, már amikor van diákom, táncórára járok, és még jó néhány edzésre, és mégsem érzem úgy, hogy ez olyan zsúfolt lenne, mint mások élete. Nekem az iskolai időszakom volt nagyon nehéz, mert nem akartam kizárólag Tíora támaszkodni anyagilag és munkailag, így tizennyolc éves koromtól részmunkaidőben vagy diákmunkában dolgoztam az iskola mellett. A házimunka is jórészt azért rám maradt, mert Tío nem nagyon adott ezekre a „formaságokra”, de szerettem, ha főtt étellel tudtam várni, amikor hazajött. Szóval ez a mostani életforma nagyon könnyű a régihez képes, így igazából nincs okom panaszra. Akkor is voltak edzéseim, de akkor inkább önvédelmet és egy kis harctechnikákat tanultam a saját érdekemben, na meg persze lőni, de egy mesterlövész mellett ez nem meglepő. Viszont akkor még nem éreztem ezt annyira megterhelőnek, hogy arra gondoljak, kellene egy kis lazítás vagy masszázs néhanapján, de most már határozottan érzem. Sok helyet ajánlottak és sokra magamtól találtam, így van néhány hely, amit szívesen ajánlok Julesnak. Ezekben általában elindulni nehéz, de utána maguktól jönnek az újabb és újabb helyek, főleg, ha te mész ilyen helyekre, és nem hozzád mennek, mert másoktól rengeteg infót lehet összeszerdni. Jules ebből a szempontból kicsit korlátozottabb, de amennyire tudok, a segítségére leszek ebben. Biztos jól fog neki esni az az idő, amíg ellazítják kicsi úgy, hogy neki semmi dolga nem lesz, csak relaxálni, főleg, hogy még Manuel is ott lesz a közelében. - Akkor a következő órára az anyagok mellett hozok neked ilyen szórólapokat is - ígérem egy kedves mosoly kíséretében. Nekem ezt az összefüggést az operával és a spanyol kiejtéssel kapcsolatban az az egyetemi professzor mondta, akinek az órájára néha volt szerencsém beülni. Ahhoz képest, hogy két anyanyelvű vagyok, és lényegében Puerto Ricon nőttem fel, rengeteget tanultam tőle még spanyolból is, nemcsak angolból. - Később igen - mosolyodom el szélesen, ahogy összegzi az ő szempontjából a dolgot -, de most még egyáltalán nem kell gyorsan. A sebesség majd később jön. Egyelőre koncentráljuk a pontosságra, helyességre, és ahogy egyre többet tudsz, és egyre jobban, úgy fogsz egyre gyorsabban is beszélni. - A gyorsaságot nem szabad előtérbe helyezni, mert akkor több a hibalehetőség. - A szavak helyes kiejtése után jön majd az egybeejtés, és ha majd ezek jól mennek, akkor fogjuk gyakorolni, ha szükséges, a gyorsabb beszédet - vázolom a terveket. - De senki nem fogja megmondani, hogy külföldi vagy kizárólag abból, ha lassan beszélsz, de egyébként egybe ejted a szavakat - árulok el neki egy kis bennfentes infót. - Néha még én is szoktam lassabban beszélni főleg, ha fáradtabb vagyok és nem forog annyira a nyelvem - mosolygok rá hamisan. A spanyol is olyan, mint bármely más nyelv, ha izgatott vagy, gyorsabban beszélsz, ha fáradtabb, levertebb, lassabban. Az már más kérdés, hogy ezt az idegen fülek gyorsnak érzik, még akkor is, ha kérik a lassabb beszédet, mert inkább jobban kiemeljük a hangsúlyt, mint a szavak végét, elejét. Örülök, hogy úgy gondolja magáról, hogy nehezen ábrándul ki a dolgokból. Szüksége lesz a belső motivációra, mert én nem lehetek mellette állandóan. - Ezt örömmel hallom - viszonzom a mosolyát. - De ha úgy érzed, hogy valami nem olyan, mint kezdetben, vagy csak ellaposodott az óra, az anyag, akkor rögtön szólj, és kitalálok vagy kitalálunk valami érdekesebb dolgot - kérem tőle őszintén. Nekem sokat segít, ha a tanuló jelzi, hogy melyik feladattípus tetszett neki jobban, melyik kevésbé, és amennyire lehet, próbálom e szerint összeállítani az anyagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy esetleg bizonyos részeket kihagyunk, vagy nem dolgoztatom meg az agyát, de ha élvezi a diák az órát, akkor könnyebben ragad az anyag, és egyedül is hamarabb nekiül tanulni. Nem tudom igazából, hogy gyerekkel hogyan is működnek az ilyen programok, de nem lep meg, hogy ebben nem kizárólag Jules dönt. Csak mosolyogva bólintok, hogy nyugodtan menjen kideríteni mi is a helyzet a maradás-hazamenetel fronton. A mosoly viszont kiszélesedik az arcomon, ahogy Jules Manuel háta mögé lopakodva felkapja őt, és a kisfiú nevetve veszi tudomásul anyukája „támadását”. Manuel „jó gyerek” lévén tetőtől talpig tiszta homok, de szerintem ez a normális és nem az, ha egész nap valamilyen technikai kütyü előtt ül. Az sem igazán meglepő, hogy nem vágja egyből rá Jules kérdésére, hogy menjenek haza, hiszen melyik gyerek akarja önszántából abbahagyni a játékot? Nem értek a gyerekekhez, de nem ülhetek itt kukán, amíg itt van, így veszek egy kis bátorságot, és köszönök neki. Esküszöm, hogy a kiképzésen a feletteseim megszólítása nem volt ennyire nehéz, mint most ez, és ez tényleg gáz. - Szia! Te Mauel vagy igaz? - kérdezem kedvesen - Én Flor vagyok, anyukád egyik ismerőse - mutatkozok be neki miközben Jules az ölébe ülteti. Miközben Manuel falatozik, Jules az elmúlt időszakról kérdez, de nem is igazán tudom, hogy mit is meséljek. Sok minden történt velem, de egy része nem gyereknek való, na, nem mintha beszélni szeretnék arról a katasztrofális randiról bárkivel is, a katonásdit meg nem oszthatom meg senkivel. A féltestvéremmel, Bennel való kapcsolatom rendezéséhez meg Julesnak tudnia kellene az előzményeket, de az megint egy olyan téma, amihez még nem ismerjük egymást eléggé. - Azon kívül, hogy júliusban átmentem az itteni környezetvédelmi hivatalhoz, nem tudok másról mesélni - gondolom végig, hogy mégis mit oszthatok meg vele, de ez az egyetlen, amiről szívesen, későbbi problémák felmerülése nélkül, beszélek.
Beszélgetésünk közben különböző programok és tervek pörögnek le a fejemben, melyeket még szeretnék megtenni a közeljövőben és bár jól esik majd egy kis szusszanás, mindenesetre életem egyetlen részét sem bánom. Anya multifunkcionális személyiségnek nevelt, így otthon is hat helyen kellett lennem egyszerre, miközben fejben már a hetedik feladatomat végeztem el, hogy mikor odakerülök, ne okozzon majd a probléma, ha élesben megy a dolog. Egy idő után könnyű volt beleszokni ebbe, és ez azóta is valahogy eggyé olvadt az életemmel, még ha nem is szándékosan történnek az egymást követő események. Néhány részletébe sikerült Flort is beavatnom, azonban sok mindenről még ő sem tud, és őszintén nem is szívesen zúdítanék mindent a nyakába az életemmel kapcsolatban. Nagy vonalakban már ismeri a családom temperamentumát, a hétköznapjaim menetét és az életem legfontosabb szereplőjét, Manuelt is, azonban untatni sem akarom őt a részletekkel vagy mindazokkal, melyek Manhattanbe vezettek. A spanyol óra már most tetszik, és ezt neki is ugyanúgy kifejtem. Még pár dologra kitérünk, de valahogy nyugodtabbnak érzem magamat annak a tudatában, hogy nem vagyok reménytelen eset és talán kezdhetek is magammal valamit ezen a téren. - Lépésről, lépésre. Értem én. - mosolyodok el az általa felvázolt tervek hatására, de igazat adok neki ebben. Ha csak arra koncentrálnék, amire még nem állok készen, akkor valószínű az elején elhasalnék a tanulás közben. Mindenesetre sikerül felnevetnem azon, amikor megosztja velem, hogy még néha neki is sikerül az általam említett úgynevezett problémát elsajátítani. - Írjuk a fáradtság számlájára. Szerintem teljesen elnézhető az ilyesmi. - mosolyodok el biztatóan, hiszen ha magamból indulok ki, nagyon sok egyébként is jellemző, de kikerülhető problémába ütközök, ha éppen a kialvatlanság vagy a munka általi nyúzottság uralja a testemet és az elmémet egyaránt. Ilyenkor gyorsabban találom meg az ajtófélfát vagy keveredek össze a mondandómba, de olyan is megesett már, hogy háromszor kellett elmagyarázni egy tök átlagos szöveget, mert egyszerűen nem volt képes felfogni egyetlen szót sem belőle. Szóval igen, tudom milyen aljas dög tud lenni a fáradtság és az ingerlékenységről ne is beszéljünk, mert ekkor jelenik meg csak igazán a bennem lakozó házisárkány is, aki képes minden apró dologért leharapni a másik fejét. Így a Flor által említett 'hiba' nem is tekinthető akkora vésznek, mint amekkorának én képzeltem el a saját magam esetében. - Mindenféleképpen jelzek majd valahogy, ha ebbe az irányba haladnánk. - bár kétlem, mindenesetre megnyugtatom afelől, hogy nem fogok elsiklani a dolog felett, nehogy a későbbiekben apró problémából egy akkorát varázsoljunk, hogy rajtunk is túlnő. Az óra végeztével sikerül elgondolkoznom a kérdésén, hiszen leginkább ez nem rajtam múlik, így elnézést kérve tőle kapom el a fiamat egy gyors csevejre, melynek a szótlanság lesz a vége meg az, hogy tiszta maszatos pofikáját törölgessem le, amíg ő eldönti, hogy végül maradunk avagy sem. Olykor több az energiája még nálam is, máskor viszont már egy fél óra múlva nyűgösködik, hogy menne haza, aminek az lesz az eredménye, hogy otthon megint mindenhova terelődik a figyelme, csak a pihenésre nem. Most viszont úgy veszem észre, hogy jól érezte magát a megszokott kis csapatával, még ha túlságosan sokat nem nyilatkozik ezzel kapcsolatban. Flor kérdésére azonban egyből felfigyel és heves bólogatásba kezd a nevének hallatán, melyet egy félénk 'szia' is követ, melyért jutalom gyanánt egy puszit nyomok a feje búbjára, de nem zavarom meg őt a szendvics elfogyasztásában, helyette Flor irányába terelem érdeklődésemet. - Tud ő sokkal beszédesebb is lenni ennél. - jegyzem meg Manuel szűkszavúságát kielemezve, végül azonban arra reagálok, amelyet megosztott velem a kihagyott időszakunk legfőbb momentumaként címezve fel. - Eléggé komolyan hangzik ami azt illeti. - jegyzem meg kezdetlegesen, miközben úgy helyezkedek, hogy mindketten kényelmesen elférjünk a vékony padon. - És jól érzed magad ott? - érdeklődök tovább, de most Manuel kezd el fészkelődni és álmosan fúrja bele arcát a felsőmbe. - Azt hiszem ez lesz a végszó az ő esetében. - mutatóujjammal célzatosan mutatok le az ölemben pihenő kisfiúra és még jót is mosolygok mellé. - Szeretnéd, hogy elkísérjünk haza? - ajánlom fel, hátha annyira messze nem lakik, és akarna még egy kis társaságot, miközben lesegítem Manuelt a földre, a dolgaimat pedig a táskám aljára mélyesztem. Talán egy kis plusz sétával azt is elérhetem, hogy Manu még inkább elálmosodjon és utána képes leszek a dolgozatok átnézésére vagy a következő órai tananyagra is koncentrálni. Ének tanárnőként ugyan ez nem annyira vészesen sok, viszont beosztottak helyettesnek is egy-két helyre, ott pedig nem ártana még valamiből remekelni vagy kitalálni olyasmit, amivel leköthetem a diákokat. A kicsikkel még elbírok, de a nagyobbak olykor szeretik másféle irányba terelni a témát, így ő hozzájuk érdemes kreatívabb módon állni.
Ez a mai spanyolóra nagyon felkészületlenül ért, így most nem is koncentráltam annyira az órára, mint más esetben szoktam. Valószínűleg az is hozzátett egy jó nagy lapáttal, hogy most ért véget egy olyan kiképzés, amire mások előre készülnek, testileg, lelkileg és mentálisan egyaránt, de nekem szinte alig volt időm bármit elrendezni, jó a nagyját megcsinálták helyettem, de mire felfogtam, hogy mennem kell, már ott is voltam az események sűrűjében. Ez a könnyed beszélgetés, amit az óra kezdése előtt végeztünk viszont jót tett. Az meg csak plusz, hogy egy-két dologban tudtam segíteni Julesnak egyéb dolgokban is. Sokszor szívesebben foglalkozok más gondjaival, mint a sajátjaimmal, amivel tudom, hogy az enyémeket elodázom, de ezt csak ritkán bánom meg. Örülök, hogy Julesnak tetszik az óra, amit a tudtomra is hoz. Remélem maradni fog végig ezen a véleményen. Kicsit szerintem kevés az önbizalma, de ez majd a tudásával remélhetőleg elmúlik. Én nem látom reménytelennek, de még csak gyengébbnek sem az átlagnál, hiszen csak azok a nehézségei vannak, amikre alapvetően számítottam. Vele mosolygok, amikor megerősíti a terveimet a tanulással kapcsolatban, annak meg kifejezetten örülök, hogy még meg is tudom nevettetni, amikor elárulom, hogy nekem sem pörög mindig úgy a nyelvem, mint általában. Az meg még meg sem említettem, hogy mi van akkor, ha egy kicsit még becsípnem is sikerül, akkor tényleg csak azok értenek meg, akik anyanyelvűek, már ha sikerül egy nyelvnél maradnom. Minden esetre úgy gondolom ezzel sikerült Jules fejéből kiűznöm, hogy az nem hiba, ha lassan beszél. - Nyugodtan írhatjuk - helyeselek Jules megállapítására. Én még senkit nem láttam, hogy csúnyán nézne valakire, csak mert lassabban beszél, akkor viszont már láttam érdekes, – ha nem is csúnya – pillantásokat, amikor valaki minden második, harmadik szavában hibázik. A kapkodás sok hibát eredményez, ezért sem fogom erőltetni ezt a rész, majd magától is alakulni fog később. Ráadásul, ha valaki az adott nyelven sem hadar, akkor egy idegen nyelven sem fog, és Jules nem tűnik hadarósnak, én már inkább az vagyok. - Csak nyíltan és őszintén - mosolyok rá kedvesen, amikor megosztja velem, hogy „majd valahogy jelez”. Sokan nem merik nyíltan megmondani, hogy mi a baj, de én mégis jobban szeretem, ha őszinték és nem kertelnek, főleg ilyen tanulós esetben. Itt neki, főleg neki, érdeke, hogy jól haladjunk az anyaggal és gyorsan megértse, megtanulja. Az viszont nem szerencsés, ha sok idő elteltével én jövök rá, hogy valami nem stimmel, mert azon kívül, hogy az idő megy, lehet, rossz dolgok is rögzülnek benne, amit javítani nagyon nehéz. A gyerekeknek önálló akaratuk van, amit szülőknek figyelembe kell venni, még akkor is, ha ez nehezükre esik, de jó látni, hogy Jules hagyja érvényesülni a kisfiát, és engedi, hogy ő döntse el, hogy meddig maradnak. Manuel anyukája ölében felel a kérdésemre elég félénken, de ezt már megszoktam, mert velem szemben általában ilyenek. Én is távolságtartó vagyok velük szemben, amit ők még jobban érzékelnek, mint a felnőttek, így ennek megfelelően is reagálnak rám, amit nem szoktam bánni. Jules mentegetőzésére csak kedvesen és megértően elmosolyodok - Biztos vagyok benne - mosolygok Manuelre is, aki éppen a szendvicsét fogyasztja. - Igen, a kollégák és főnököm is nagyon kedvesek, megértőek és nagyon segítőkészek - válaszolok az új munkahelyemre vonatkozó kérdésére. - Jó egy ilyen csapat részének lenni - foglalom össze az új hellyel kapcsolatos érzéseimet. Bár nem sokat voltam még ott, így most megint tanulhatom újra a dolgokat. - Vannak kihívások, mert a szakmai rész sem egyszerű erről az oldalról - utalok arra, hogy ez az „ellenőrző” oldal, és nem az „ellenőrzött” -, de a rendszerek nagyon összetettek, így azokkal még nem vagyunk „hű, de nagy barátok”, de idővel majd megszokom - mondom bizakodva. Általában a technikával sem állok hadilábon, de idő kell mire átlátom az egészet, úgy, ahogy én kényelmesen szeretem használni a technika vívmányait; átlátva az egészet, megértve szinte a működésének az elvét is. Válaszom közben Manuel is elkezd fészkelődni az anyukája ölében, amit Jules fordít is az általam is értett nyelvre: fáradt. Csak megértően elmosolyodom a dolgon, és segítek összerendezni a dolgokat, amiket Jules majd elpakol magának. - Szerintem inkább én kísérlek el benneteket, ha nem baj - válaszolok közben a kérdésére. - Én elég messze lakom innen, és úgy is metróval kell mennem, az meg már mindegy, hogy melyik megállóban szállok fel - indoklom válaszomat. Bérlettem van mióta ide költöztem, mert jobban megéri, mint egy autó, hiszen azzal csak a dugóban állnék fél napokat, amit kerülök, amennyire csak lehet, főleg a maiak után. - Sok dolgod lesz még otthon? - érdeklődök Julestól.
Jól érzem magamat ebben a számomra nem túlságosan hétköznapi szituációban és ennek nyomát néha-néha elejtem szavaim közben. Az óra végeztével úgy érzem még jó pár kitöltetlen űr hagy helyet bennem, mindenesetre úgy érzem, hogy ezekre a későbbiekben sikerül majd megoldást találnom. Ennek viszont várnia kell, mert úgy tűnik Manuel bármennyire is csendes az elmúlt percekben, mégsem akar sehova se mozdulni, így nem marad más választásunk nekünk sem, mintsem maradunk még pár percet, amíg némiképpen többet tudok majd belőle kihúznia a csendes bólogatásokon kívül. Amíg Manuel a magunkkal hozott szendvicsek egyikét majszolja és az ölemben ücsörögve lóbálja a lábait, addig én Flor felől érdeklődök. Első találkozásunk nem egy olyan esetnek hatott, amellyel nap, mint nap találkozni lehetne, mégis a végén jól alakult. Azután viszont jó pár hónap kihagyásnak néztünk elébe, és ugyan az én életem egy jó nagy kavalkádhoz volt hasonlítható, amit elmondani is kacifántos lenne, ezért inkább úgy döntök, hogy ő felőle érdeklődik és arról az irányról, amerre haladt az élete. Jóllehet nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, hiszen még csak most találkoztunk másodszor és nem várom el, hogy azonnal beavasson minden egyes kis részletbe, amely a magánéletéhez kapcsolódik, de bármit amit úgy érez el szeretne mondani, szívesen meghallgatok. Hiszen jómagam is elárultam egyet és mást, amelyek soha nem hatottak titoknak, mégis Nicoról, a munkájáról vagy kettőnk kapcsolatáról már kevésbé vagyok ennyire beszédes. Csendben hallgatom Flor válaszát, majd a visszakérdezésem után elmosolyodok. Én már megtanultam azt a hivatást, amelyet mindig is szerettem volna csinálni, így tudom mennyire megkönnyebbült érzés tudni, hogy jó úton haladsz és nem vágysz egyáltalán változtatásra, ha munkáról van szó. Az pedig, hogy olykor akadnak akadályok melyek legyűrése hosszas fejtörést okoz már csak a való élet furmányos ajándéka, hiszen bármilyen területen is próbálunk helytállni, mindig lesz valami, ami megnehezíti a dolgunkat. De hát attól szép ez az egész, ha zajlik. - Ezt jó hallani. – jegyzem meg kezdetlegesen és csak ezután folytatom. – Újnak lenni nem feltétlenül könnyű, de ha segítőkészek a többiek, az maximálisan megkönnyíti a dolgod. Szerintem hamar beilleszkedsz majd. – osztom meg vele gondolataimat, hiszen eddig olyan személyiségnek találom őt, aki könnyen be tudja lopni magát a másik ember szívébe, és a tudása valami példaértékű. Nem hinném, hogy bármilyen probléma is lenne azzal kapcsolatban majd, hogy ne találná a későbbiekben a helyét ott. – Persze, hogy így lesz. Baltimoreban az iskola teljesen más szabályrendszerrel épül fel, mint itt Manhattanben és annyi minden pluszt kellett bemagolni ahhoz, hogy ne hasaljak el mindennap az újabb dolgoktól. Meg természetesen a Baltimoreban megszokottak nagy részét el is kellett felejteni. – mesélem el neki az én kezdeti nehézségeimet. – Én úgy gondolom idővel sikerül majd összebarátkoznotok. – teszem hozzá még, hogy biztassam valamennyire őt. Manuel lelkesedése nem tart túlságosan sokáig, és mihelyst már a szendvics nem köti le a figyelmét, egyből nyűgösen bújik hozzám és már indulna is hazafelé. Flor felé ezt kedvesen is jelzem, és bár felajánlom, hogy hazakísérjük őt, mégis úgy tűnik ez fordítva történik majd meg. – Egyáltalán nem. – nyugtatom meg afelől, hogy én bármelyik verzióval könnyedén ki tudok békülni, így problémát nem fog okozni, ha hazafelé társaságunk lesz még. – Kijátszod a forgalmi dugót, mi? – célzok itt korábbi beszélgetésünk nehézségére egy mosollyal egybekötve, majd miután összeszedjük a cuccainkat, megfogom Manuel kezét és így indulunk el hármasban a hazafelé vezető úton. A táskámat eligazítom a vállamon, míg Manuelét a hátán és néha lepillantok rá, de úgy tűnik csak leskelődik és próbál nem elaludni, míg haza nem érünk. – A nagy részét amit akartam még indulás előtt elvégeztem, de biztosan akad majd valami, amivel lefoglalhatom magamat. Tudod, ez így szokott menni. Hogyha úgy érzem nincsen semmi, biztosan találok még ezer mást helyette. Csak hogy ne unatkozzak. – válaszolok bővebben a kérdésére, noha jelen pillanatban csak pár apróság kúszik be gondolataim közé, de majd otthon kiderül. – Szerintem még egy-két dolgozat ott hever az asztalon, amit nem néztem meg. – gondolkozok el most már, ami még egy pluszt ígér a folytatást illetően. - A hétvégére terveznek majd egy ilyen vételkedős-akadályokkal teli programot a tanár-diákok részére. Megkaptam a felsős tagozat egyikét így kezdetben, de persze ez még változhat, viszont már most érzem, hogy nem fogunk jól kijönni egymással, de az igazgató úgy gondolta, hogy velük is megismerkedhetnék. – jut eszembe, ha már a dolgozatjavításról volt szó, majd mikor beérünk az ismerős utcába, felveszem Manut és így teszem meg vele azt a pár lépést a lakásig. – Ha gondolod, jöhetsz besegíteni náluk. – ajánlom fel, mégis elmosolyodok mellé. – Szeretnél bejönni vagy sietned kell? – érdeklődök, közben viszont megpróbálom a kulcsot is előhalászni a zsebem mélyéről.
Sajnos elég kevés olyan ember van az életemben, akivel bármiről tudok beszélni. Ez nem mások hibája, hanem az enyém. Nekem vannak olyan titkaim, amiket nem oszthatok meg mindenkivel, mert vagy nem akarom, hogy sajnáljanak, vagy őket próbálom a titkolózással védeni. Julessal most találkozok másodjára, és hiába tűnik egy nagyon kedves és aranyos lánynak, nem oszthatom meg vele a nyár részleteit, hiszen nem zúdíthatok rá olyan gondokat, amiben úgy sem tud segíteni. Neki is megvan a maga baja, hiszen már a múltkor is kiderült, hogy a munkahelyén sem olyan személyek veszik körbe, akikre támaszkodhat, és e mellett egy kisgyerekről ia kell gondoskodnia. De vannak olyanok az életemben, akikre támaszkodhatok, hiszen ott van nekem Tío, a kollégái, és bár ők Washingtonban vannak, tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Itt New Yorkban pedig Ryan és Rae az, akikre szintén tudok és merek is támaszkodni, bár mind a kettőjükre más-más módon. Julesnak nem tudok ilyen emberről az életében, ami persze nem jelenti, hogy nincs, de ameddig erről nem tudok biztosat, nem terhelhetem még olyan gondokkal sem, amik nem sodorják bajba. Nekem talán alapvetően vannak bizalmatlansági gondjaim, de erről nem Jules tehet, hanem én és a múltam. Tudom, hogy megbízhatok benne, hiszen ő is megbízik bennem, de nekem az igazi megnyíláshoz több idő kell, jóval több idő. Itt New Yorkban valami elképesztő szerencsém volt eddig a munkahelyekkel, hiszen a Rosa Italian Cafe és az EPA itteni csapata is nagyon segítőkész a vezetőséggel együtt. Hálása mosollyal nézek Julesra, amikor bíztató szavait megosztja velem. Ha nem lett volna ez a katonásdi, már biztos sínen lennék, de erről ugye nem beszélhetek Jules érdekében. - Nem is gondoltam, hogy rendszerbeli különbségek vannak a „normál” iskolák között is - csodálkozok rá. Az köztudott, hogy bizonyos iskolák másabb rendszerekkel működnek, de azt hittem, hogy a normál általános iskolák ugyanazokon az elveken működnek. Bár az sem kizárt, hogy valamelyik iskolája különleges, mondjuk magániskola. - Tudsz vagy szabad különbségeket mondanod a rendszerek között? - érdeklődök kíváncsian. - Akkor hazakísérlek benneteket - mondom mosolyogva, amikor rábólint. - Amennyire csak lehet - mondom vigyorogva. - Amúgy is rengetek káros hatása van az autóknak, ami ellen a szakmámból adódóan is küzdök, és nem kell, hogy még idegeskedjek is amiatt, hogy időben érkezek-e valahova - indoklom, hogy miért járok inkább metróval. A föld alatti pályákon nem túl valószínű, hogy dugó lesz. Közben átveszek néhány csomagot Julestól, ha engedi, hiszen neki több cucca van, mint nekem. Meg valahol talán számolok azzal is, hogy esetleg Manuel felkéredzkedik az anyukája karjaiba, hiszen nagyon fáradtnak tűnik. Ahogy megyünk Julesék lakása felé beszélgetünk, és elárulja, hogy biztos fog még valami tennivalót találni. - Igen, ezzel én is gyakran vagyok így - árulom el neki. - De néha, ha a végére érek valami csoda folytán a teendőimnek, mindig azon agyalok, hogy mit felejtettem el megcsinálni - mondom nevetősen. Van valami kis belső figyelmeztetőm, ami folyton jelez, hogy valami még hiányzik, valamit elfelejtettem, csak az a gond, hogy nem mindig jövök rá, hogy mi az, amire figyelmeztet. - Kell neked dolgozatot íratni - jegyzem piszkálódva, de persze nem sértően, amit le is olvashat az arcomról. A jegyekre szükség van, de a diákok sem szeretik, és a tanároknak is megvan vele a maguk baja. - Miből gondolod, hogy nem fogtok kijönni? - kérdezek rá a legelső szembetűnő dologra a hétvégi programjával kapcsolatban. Nekem olyan elképzelhetetlennek tűnik, hogy Jules valakivel ne jöjjön ki. - És egyébként milyen feladatokat tervezel? - kíváncsiskodom tovább. Közben lefordulunk egy csendesebb kisutcába, ahol végül Jules fel is veszi a kisfiát, de nem soká meg is érkezünk a lakásukhoz. - Mármint most vagy a hétvégén? - kérdezem kicsit zavarta, mert tényleg elvesztettem a fonalat, hogy mire is gondol pontosan. - Igazából nem sietek, de nem akarok zavarni sem, mert mondtad, hogy még dolgozatokat kell javítanod - árulom el, hogy igazából én ráérek, de teljesen megértem, ha ő inkább búcsúzna, hiszen biztos van még teendője. Bár szívesen segítenék neki, ha arról lenne szó. - Vegyem át Manuelt, amíg kinyitod az ajtót? - érdeklődök kedvesen. A zsebéből talán mégsem nekem kellene elővarázsolni a kulcsot.