Meglepő mód nem hagytam abba ezt a terápiásdit az első alkalom után. Párszor megfordult a fejemben, hogy többet be sem teszem ide a lábam, de végül adtam még egy esélyt neki. Úgy döntöttem, veszíteni valóm nem igazán van, szóval miért is ne. Azóta már nem is számolom, hanyadik terápián veszek részt. Kicsit kiszakít a mindennapokból, olyan emberek között lehetek, akiknek szintén van valamilyen problémájuk, kicsit „otthon” érzem magam. Már nem idegenkedem annyira, ha meg kell szólalnom a csoportban, néha-néha még beszélgetni is hajlandó vagyok másokkal. Az első alkalommal mellettem ülő Jade nevű, nálam nem sokkal idősebb nővel egyszer a csoporton kívül is találkoztam. Kávéztunk, aztán sétáltunk egy nagyot, közben pedig végig beszélgettünk. Be nem állt a szája, de meglepő módon nekem sem. Egész sok dolgot megtudtam róla; ő is házas volt, de elhagyta a férjét, mert kiderült róla, hogy egy hűtlen görény. Régebben általános iskolai matematikatanár volt, aztán létszámleépítés miatt elküldték. Azóta egy elektronikai üzletben eladó, néha pedig egy kávézóban dolgozik. A zord külső – fekete haj, több piercing, tetoválások, fekete ruhák, bakancsok – egy nagyon kedves belsőt rejt. Megtudtam, hogy egy fia is van, Arthur, aki volt férjével él a kokainfüggősége miatt. Csak néha látogathatja, akkor is felügyelet mellett. Elvileg, ha fél évig tiszta marad, akkor kettesben is elmehetnek már valahova egy-egy délutánra. Azt is megtudtam, hogy imádja a macskáka, de allergiás a szőrükre, úgyhogy nincs háziállata. Szfinx macskát tarthatna, de azok nem tetszenek neki. Kiderült, hogy a közös kedvenc ételünk a pizza, mielőtt még elindultunk a lejtőn, mindketten sokat olvastunk és Grace Klinikát néztünk. Meg is beszéltük, hogy ha úgy adódik, együtt nézzük újra az összes évadot az elejétől kezdve.
Az utóbbi néhány alkalmat egészen kikapcsolódásként éltem meg, amit ebben a teremben töltöttem. Ennél nagyobb kikapcsolódást már csak az jelent, ha kiszabadulok a mindennapi kerékvágásból. Amit tőlem egy kicsit ironikus, tekintve, hogy nincs olyan sok tennivalóm. Mégis itt vagyok ebben az óriási városban, az emberek pörögnek körülöttem, szinte meg sem állnak. Már csak figyelni őket is fárasztó. Azt hittem, New York jobb lesz, mint New London. Jobbnak nem jobb, viszont más. Az egy nyomasztó kisváros, ez pedig egy folyamatosan pörgő nagyváros. Úgy tűnhet, mindennel elégedetlen vagyok, pedig csak én magam sem tudom, mire lenne szükségem. Egy ideje fontolgatom, hogy ellátogatok egy régi, ismerős helyre, de még nem tudtam rávenni magam. Néhány hete fogant meg először bennem a gondolat, de egyből el is vetettem. Aztán ismét eszembe jutott, hogy jó lenne elmenni West Hempstead-be. Közel van, ráadásul tényleg rám férne egy kis gondolatelterelés. Azon kívül, hogy nem tudtam magam rávenni a kis látogatásra lelkileg, a másik akadályozó tényező, ami felmerült bennem, az volt, hogy egyedül sem akartam menni. Az embernek néha szüksége van egy kis „alone time”-ra, de West Hempstead nem az a hely, ahol erre időt kell szánni. Talán azért gondolom ezt, mert sosem voltam ott még egyedül. Ki tudja... Némi agyalás után a legmegfelelőbb partnernek egy olyan valaki jutott eszembe, akitől bevallottan távol áll mindenféle lovas dolog, mert egyszer gyerekként esett. Nem ült vissza, ami tényleg elég nagy hiba volt, de pont itt az ideje bepótolni. Persze, nem árultam el neki, hova megyünk, mert attól tartottam, egyből nemet mondana. Így egy kis nyomas helyeződik majd rá; ha már ott leszünk, csak nem fordul vissza, ha pedig mégis ellenállást tanusítana, egy kis noszogatás hatására csak beadja derekát. Nagyjából egy óra zötykölődés és további öt perc séta után érünk oda. A majdnem üres parkoló fogad minket. Ha csak ezt vesszük alapul, akkor még bárhol is lehetnénk, de a a bejárat mellett ágaskodó, nagyjából három méter magas szobor, ami lovat és lovasát ábrázolja, elég árulkodó lehet. Kíváncsian pillantok Russell arcára, próbálok valamilyen érzelmet leolvasni róla. Eleinte nem számítok semmi pozitívra a lovakhoz való viszonyát alapul véve.
- Ne sértsen meg, hogy be sem jön – közlöm vele egyszerűen, majd elindulok a bejárat felé. – A nagyapám árgus szemekkel figyeli, mit csinál – bökök menet közben a szobor felé, aminek aljára a Cedric Lockhart & Apollo’s Chariot szöveg van vésve. Nem ő hozta létre ezt a helyet, nem ő volt az alapító, hanem még az ő apja, mégis nagyapám volt az, aki felfutatta. Neki köszönhetően tart ott az Equestrian Center, ahol tart.