Fogalmam sincs miért várom olyan izgatottan ezt a párizsi aukciót, mint ahogy egy kisgyerek várja a Karácsonyt. Imádom a régiségeket, ez nem kérdés, de most nem olyan izgatottság lett úrrá rajtam, mint szokott. Nem az érdekel a legjobban, hogy miféle csecsebecséket fognak eladásra szánni vagy, hogy mi lesz az, amit majd a drága férjem meg is tud szerezni, mert az én fogam valami olyasmire fáj, amit nem dobnak ma licitálásra. Egy finom, érzéki száj, egy vesébe látó szempár, erős, izmos karok és egy brutálisan férfias kisugárzás. Igen. Más se jár a fejemben, mint a tiltott gyümölcs és kezdem teljesen átérezni, milyen is az, amikor az ember epekedik valamiért. Pedig, inkább kellene arra vágynom, hogy felpofozzam azt a pimasz dögöt, de nem. Az én elmémben teljesen más dolgok jelennek meg újra és újra, ami miatt kerül fordul elmélázok. Paulnak ebből, csak annyi tűnt fel -remélhetőleg-, hogy egyre többször merülök el a gondolataimban de, ha tudná, hogy min jár az eszem, biztosan kiborulna. Nem sejthet semmit abból, hogy mire is vágyom valójában, mivel az nem ő. Nem tudok mit tenni és fogalmam sincs, meddig leszek még képes megjátszani magam. Mindeddig egészen jól elvoltam ebben a semmilyen világban. Abban az életben, ami olyan, mintha nem is az enyém lenne, de Forrest teljesen felkavarta az állóvizet. Folyton az jár a fejemben, amit mondott, hogy tudnék változtatni, ha akarnék. Hogy akár simán el is válhatnék és igen. Beletrafált abba is, hogy már rég nem volt részem olyan szexben, mint amilyet érett nőként igényelnék. Paul nem tudja azt nyújtani, amit kellene és hiába játszom én meg magam, előbb-utóbb úgyis rájön, hogy színészkedek. -Megérkeztünk, édesem.- pillant rám a limuzin hátsóülésén, mire én elmosolyodok és bólintok. Már jóval azelőtt, hogy megállna az autó, kifelé lesek a csodás épületre, mely otthont ad ma este az aukciónak. Nagyot nyelek, miközben izgatottan végig mérem az épületet és az éppen besétálókat. Egyetlen egy arcot keresek köztük, de végül a limuzin megáll, így magamra varázsolom legbájosabb mosolyomat és amint a sofőr kinyitja a kocsi ajtaját, Paul kezébe csúsztatva tenyeremet és elfogadva a segítségét, én is kiszállok. -Imádom ezt a várost!- sóhajtom ámuldozva, ahogy körbe pillantok a környéken és bár, már jó párszor jártunk Párizsban, mégis újra meg újra elbűvöl az, amit képvisel. A reneszánsz, a fényűzés, a szépség és divat városa. Azt hiszem, ha van olyan ember a Földön, akinek nem tetszik, az minden bizonnyal elmeháborodott. Az épületbe szép lassan sétálunk be. A szokásos sznob köszöntgetéseket és az üres érdeklődéseket most is végig kell hallgatnom, de közben eltöprengek azon, hogy vajon Paul tényleg élvezi ezeket a beszélgetéseket, vagy ő is csak színészkedik? Igazából szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy miközben ő azon van, hogy mindent megadjon nekem, én valaki másra gondolok és más hoz lázba, nem pedig ő. De mit tegyek, ha az első pillanattól kezdve forr a vérem, mióta az a szempár rám talált? A kis táblát, melyen a mi számunk áll, végül pillanatok alatt megkapjuk, hiszen semmi egyebet nem kell mondania Paulnak, mint a nevét. A legtöbb helyen kivételezett a vagyonának és a hírnevének köszönhetően. Ezekben a körökben kevés olyan ember van, aki ne ismerné vagy tudná, hogy ki is ő és épp emiatt mindenki igyekszik a kegyeibe férkőzni. Nyájasan mosolyognak rá, megkérdezik, hogy van vagy épp próbálnak valami nyomi poént ellőni, de én már, csak azt várom, hogy végre leülhessünk a helyünkre. Vajon, Forrest is ott lesz valahol?
Egy hét telt el azóta, hogy a balkonon egy órát fagyoskodva megismertem Ella-t. Nem gondoltam volna, hogy Paul ilyen gyöngyszemre bukkan, nem is haragszom azért, amiért feltűnően igyekezett tudtomra adni, a csinos hölgy bizony az ő tulajdona. Nem tudom, mit várok jobban. Az aukciót, ahol tulajdonképpen megsokszorozhatom a vagyonom, vagy a pillanatot, amikor újra találkozunk Ella-val. Mert hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt egy hétben nem jutott eszembe a mosolya, az alakja, vagy a kínos nevetése, amik után mindig azt vártam, mikor hagy faképnél. De nem tette, nem vette le a lábáról a Whitfield sárm és ez egy cseppet idegesített. Kétnapi váltás ruhát csomagolok magamnak, valószínűleg nem is lesz rá szükség, mert általában az aukciók estéjén hazautazom. Nem szeretem a hotelszobákat, jobban alszom, ha a saját ágyamban fekhetek le. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, előttem hány ezren feküdtek azon a heverőn. Talán ezért is inkább é hívok magamhoz nőket, semmint én menjek bárkihez. Rigolya? Talán, de maradjunk annyiban, hogy éltem már annyit ezen a Földön, hogy lehessen ilyen és ehhez hasonló problémám. Farmerben és pólóban szállok fel a repülőgép leső osztályára és kényelmesedem el a székben. A szokásos whisky nem maradhat el, hisz csak ettől tudok kellően ellazulni. Igen, jól gondolod, rettegek a repüléstől. Minden alkalommal, akárhányszor csak gépre szállok, képes vagyok belefutni a legdurvább repülőgép szerencsétlenségeket feldolgozó dokumentumfilmekbe, ez most sem volt másképp, így már egy pohár itallal indítottam a reggelt a szokásos kávé helyett. A megengedettnél több cigit szívtam el, most úgy sípol a tüdőm, mint egy láncdohányosé. Csak nem a fellegekben érjen a halál és minden rendben lesz. Az aukció előtt landol a gépem három órával, így van időm átkeveredni a városon és gyorsan letusolni. Párizs mindig is a kedvenc városaim között szerepelt, talán azért is, mert az első közös nyaralás alkalmával ide látogattunk el a szüleimmel. Lehettem vagy 8 éves, minden érdekelt, ami felkeltheti egy ennyi idős fiú figyelmét. Sem előtte, sem pedig utána nem voltunk sehol sem. Szeretem, ha minden úgy alakul, ahogy azt fejben elterveztem, így magam gondoskodom arról, hogy minden a lehető legjobban menjen majd az este folyamán. Egy órával a műsor előtt már az épületben járkálok, egyeztetek és rendezek, nehogy valami apró hiba is becsússzon a jól olajozott gépezetbe. Rengeteg minden forog kockán, többek közt a hírnevem is, ezért meglehetősen erősen odafigyelek a részletekre. A kristálypohár oldalát kaparom, a minta kitüremkedik a vastag üveg falán, elvonja figyelmemet az épületbe beözönlő tömegről. Ismerős arcok mosolyognak rám, kézfogással üdvözölnek, az idősebb hölgyek arcon csókolnak, tekintetük lustán méreget, amitől bevallom, egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Többségük anyám korabeli, kedves, jó humorú teremtések, akik nem félnek a világ tudtára adni, csak és kizárólag férjük vaskos bankszámlája miatt viselik még mindig az ő nevüket. A tömegben nem nehéz kiszúrni Őt, már csak a vörös hajkoronája miatt sem. Illedelmesen lépked Paul mellett, cseveg és mosolyog, de talán én vagyok az egyetlen, aki tudja, olcsó színjáték az egész. Távolról figyelem, kiiszom a poharam tartalmát, de nem kérek még egyet. Majd akkor, ha vége ennek a hacacárénak. Lassacskán megtelik a bálterem, mely most helyéül szolgál az eseménynek. Az emberek beszélgetése egyetlen, hangos masszává olvad össze. Mindenki rám vár, elvégre én vagyok az, aki miatt most összegyűltek és készülnek akár milliós tételeket is megvásárolni. Hallom a nevem, mosolyt erőltetek magamra, fellépek a színpadra és néhány keresetlen szó után távozom is. Tapsolnak, örömködnek, én pedig meghúzódom a homályban. Kiszúrom az asztalok között, nem veszem le róla a szemem még akkor sem, tekintetünk összetalálkozunk. Féloldalas mosollyal nyugtázom ittlétét, miközben félszemmel az összeget fixírozom a kivetítőn.
Szinte mindig ugyanazok az emberek vesznek részt egy-egy ilyen aukción, legyen az a világ bármely pontján. Nagyon ritka, hogy új arcok lennének vagy, ha vannak is, a számuk igen csekély. Meg vannak a már megszokott vevők, akiknek annyi a pénzük, mint égen a csillag és alig várják, hogy kitegyék a villájuk egyik szobájába az új kincsüket, amit majd büszkén mutogathatnak. A legtöbb azt az egy-két mondatot jegyzi meg csupán a tárgyról, amit ilyenkor elmondanak, de azon felül utána se néz, hogy ki volt az, aki ránk hagyta vagy, hogy mit is ér az az emberiségnek. Elég, ha egy-egy estélyen verhetik a mellüket, hogy "nézzétek, mim van!" és kész. Az egójuk rendben van, a többiek ámuldoznak, miközben meg tudnák folytani a tagot egy kanál vízben, amiért olyan nagyképű, de erre mondta egy kedves ismerősöm, hogy, ha vannak, akik irigyek rád, biztos lehetsz benne, hogy valamit jól csinálsz. Nos, itt sokan irigyek egymásra, de engem jelen pillanatban ez nem érdekel. Egy valamire vagyok irigy: a szabad emberekre. Visszasírom az időt, amikor más gondom se volt, mint vizsgázni vagy épp hat liter kávé mellett kihúzni az éjszakát, hogy megtanuljam, amit kell. Nem feleltem senkinek, azt csináltam amit és ahogy akartam és nem szólt bele senki a dolgomba. Most viszont meg van kötve a kezem. Nem tehetek meg bármit, amit csak szeretnék és nem viselkedhetek úgy, ahogy éppen jól esik. Tudnom kell viselkedni, mert itt sokat számít mások véleménye. Annyit viszont megengedhetek magamnak, hogy a háttérben ácsorgó Forrest félmosolyára egy apró biccentéssel és egy hasonló fémlmosollyal reagálok. Nem tudom miért, de így, hogy látom, rajtam tartja a szemét, némiképp zavarba is jöttem. -Az a váza jól mutatna a kandalló párkányon, nem gondolod?- súgom oda Paulnak, ahogy meglátom a licitálásra szánt tárgyat, mire ő is alaposabban szemügyre veszi. -Valóban. Igazán szép darab. Szeretnéd?- sandít rám, miközben kezemet finoman megfogja, én pedig lágyan elmosolyodok. -Csak, ha tetszik neked is.- pillantok rá kíváncsian, mire visszamosolyog rám és felemeli a kis táblát. Már rég kitapasztaltam, hogy tudom Pault manipulálni, szóval ez már számomra nem nagy feladat. Ezért is történik meg az, hogy még legalább nyolc tárgynál emelgeti a tábláját addig, míg nem lesz a büszke tulajdonosa, én pedig újra meg újra Forrest felé pillantok. Biztosan örül, hogy ilyen jól alakul az aukció, mert igen szép bevétele lesz ebből, főleg, hogy egy-két tárgy talán nem is ér annyit, mint amennyiért elkelt. Az aukció végén aztán felállok a helyemről és, ha már Pault úgyis le fogják foglalni az ismerősök na és persze a papír ügyek, kihasználom az alkalmat. -Elmegyek a női szakaszra. - súgom oda a férjemnek, kezem a karjára simítom és elmosolyodok. Annyira bele van merülve a beszélgetésbe, hogy csak egy "rendben" és egy gyors bólintás érkezik válaszul, így el is indulok a hátsó rész felé, amerre a mosdók és véletlenül Forrest is található. Már, ha még ott van, hiszen lehet, hogy az aukció végén ő is elindult beszélgetni a kedves vásárlókkal, bár tekintve, hogy tudom, nincs oda a sznobokért, kétlem. Kíváncsian vizslatom azt a helyet, ahol legutóbb láttam, majd a folyosó felé pillantok, melynek végén, ha jobbra fordulok, a mellékhelyiségek felé haladhatok tovább. Mivel Forrestet nem látom sehol, így követem az eredeti tervet. A falon lévő lámpácskák nem túl erősen világítanak, inkább, csak szolid félhomályt biztosítanak, minek köszönhetően elég horrorisztikusnak hat az egész, szóval igen. Szép lassan és óvatosan sétálok végig, s fordulóhoz érve pedig nagyot sóhajtok. Kellett nekem régen annyi hülye horrorfilmet nézni...
Emelkednek a tétek, magasba lendülnek a táblák, egyre több pénzt számol a gép mellettem, Callum laptopja minden egy milliós összeg után hangjelzéssel adja tudtunkra, a mai este talán életünk legnyereségesebb estéje lesz. Szemem hol a színpadot, hol pedig Ella-t vizslatják. Látszólag jól szórakozik, rendes feleség módjára viselkedik, ha úgy kívánja a helyzet, bájosan csacsog az asztalnál ülő vendégekkel, ha kell, háttérbe vonul és hagyja, hogy Paul érvényesüljön. Olykor a fülébe suttog, aminek hatására a tábla a magasba rugaszkodik, ezzel is jelezvén, emelik az összeget, igényt tartva, jelen esetben, egy igen értékes vázára. -Két és fél milliónál járunk Forrest és messze még az est vége. Honnan szereztél ennyi cuccot? – Felnéz a gép mögül, kaján vigyorral kémleli az arcom, mire magam is elmosolyodom. Nem szoktam titkolózni előtte, az esetek többségében megosztom vele minden gondolatom, most az egyszer jobb, ha csak én tudok arról, hogy sikerült ennyi tárgyat begyűjtenem. -Te a pénzzel foglalkozz, tíz százalék a tiéd belőle. – Az egyetlen ember a bizalmi körömben, aki hozzáfér a mocskos pénzügyeimhez, akinek belátást engedtem a növekvő vagyonom mennyiségére. Kölyökkorom óta a cimborám, testvérem helyett is testvérem, túl sokszor segített ki a szarból, megérdemli, hogy most én tegyek érte valamit. -Hadd emlékeztesselek a múlt hétvégére. – Bök fejével az épp távozó Ella után. Én Paul-ra sandítok, aki árgus tekintettel követi neje minden rezdülését. A színpad háta mögé lépek, oda, ahol a fények már nem érnek el. A kristálypohár cirádás díszítése visszaköszön tenyeremen, ahogy közrefogom ujjaimmal. Belefehérednek perceim, úgy szorítom, majd hirtelen lendülettel döntöm magamba a maradék borostyán folyadékot. Töltök még egyet a mellettem álló üvegből, egyet Callum elé lökök, ne hogy azt higgye, hagyom szomjazni. Utólag visszagondolva, nem kellett volna elcsábítanom, ha egyszer inni kezd, nem tud megállni, annak pedig végzetes eredményei lennének. -Egyetlen pohár, nem több. Ha elcseszed az estém, megöllek! – Távozóban vagyok, mutatóujjam fenyegetően talál épp helyet mellkasának bal felén, szívének magasságában. - Nem viccelek. – Visszafordulok még utoljára és Ella után sietek. Természetesen nem megy zökkenőmentesen, miért is menne. Sorban állítanak meg vendégek, neves politikusok, híres színészek, bájgúnár stylistok és hozzá hasonló, aranyásó feleségek. Többségük – ha nem itt lennénk és most - önként és dalolva ajánlkozna fel nekem, szemernyi erkölcs megléte nélkül, eldobva az addigi életüket, remélve, hogy férjük szemet huny bűnös tettük fölött. Engem azonban csak egy nő érdekel, ő pedig jelen pillanatban valahol az épületben kóvályog. Ugyan nem utánam kutat, de én utána, szóval kedvesen lerázok mindenkit arra hivatkozva, hogy ezernyi a dolgom, felügyelnem kell az aukció rendben zajlását. Szapora léptekkel indulok előbb az udvar irányába, ahol a kijelölt dohányzóhelyiség található, de nem látom a szememmel, így okosabb gondolat híján, a női mosdók felé veszem az irányt. A fordulóban megpillantom, félhomály van, lépteimet nem hallhatja a bálteremből kiszűrődő zaj miatt. Nem akarok ráijeszteni, a nevén szólítom, ahogy közelebb érek hozzá, ujjaim bilincsként fonódnak csuklója köré, úgy fordítom magam felé. Dereka után nyúlok, rálépek a ruhájára, nyilván méregdrága dizájner alkotás, de ki nem szarja le. Ha kell, a többszöröséért veszek neki. Magamhoz húzom, érzem parfümjének illatát, keveredik a belőlem áradó whisky aromájával, különös elegyet alkotva. Lopva nézek a hátam mögé, nem ólálkodik e itt valaki. Megnyalom ajkam és gondolkodás nélkül kóstolok az övébe…..
Miközben ott ácsorgok a folyosón megfordul a fejemben a kérdés, hogy mégis mi a frászt művelek? Ép eszű nő nem kóvályog egyedül a folyosón azt remélve, hogy összefut egy férfival, aki rohadtul nem a férje. Nem helyes, amit művelek de, ha más szemszögből nézzük, akkor az sem helyes, ahogy élek. Nem helyes és a lehető legkevésbé boldog. Egy hete másra se tudok gondolni, mint arra, hogy Forrestnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy simán elválhatnék. Ő átlátott a színházba illő előadáson, hiába hittem azt, hogy bárki, aki rám és Paulra pillant könnyen elhiszi, hogy szerelemből házasodtunk össze. Hiszen, a férjem jóképű. Miért ne lehetne, hogy valóban azért vagyok mellette, mert beleszerettem? Láttunk már ilyet mindannyian és a gondok, csak akkor szoktak előtérbe kerülni, mikor a korkülönbség miatt túl sok a vita. Az egyik rájön, hogy még fiatal és bulizna, de a másik már rég túl van azon az időszakon. Az egyik gyereket szeretne, de a másik már nem képes összehozni, vagy épp fordítva és, mint nálunk is, én nem akarok még. Paultól főleg nem. Nem azért, mert rossz apa lenne, csak... nem akarnék egy gyereket ebbe az életbe kényszeríteni, ráadásul egyre inkább ott lebeg a levegőben, hogy el akarok válni. Hátamat a hűvös falnak vetem, miközben sóhajtok egy nagyot. Bárcsak akkor rég tojtam volna az egészre és inkább léptem volna le otthonról. Egyáltalán, hogy kérhették tőlem a szüleim, hogy áldozzam fel értük az életem? Persze olyan sznoboknak, mint ők, szent meggyőződésük, hogy én tök boldog vagyok, mert Paul gazdag és megad mindent és ez így is van. Megad nekem mindent, de van, amit nem tud. Az álmaim, a vágyaim... ezeket mind mind el kell fojtanom jó mélyen magamba, de ez idővel tönkre tesz. Ellököm magam a faltól és pár pillanat gondolkodás után úgy döntök, hogy elmegyek a mosdóba, aztán visszamegyek a férjemhez, aki mellett a helyem van. Elég a gyermeteg álmokból. Épp mozdulni készülök, mikor a nevemet hallom lágy, selymes baritonon, majd a csuklóm köré fonódik egy kéz. Pontosan tudom ki az, amitől máris hevesebben ver a szívem. Lélegzetemet visszatartom, ahogy derekamnál fogva magához húz, miközben kérdőn rápillantok, de a kérdő pillantás ellenére testem azonnal szorosan hozzásimul. Epekedve figyelem ajkát, melyet finoman megnyal és mindenféle szó nélkül az enyéimre tapaszt. Majd, hogy nem felnyögök a csóktól, miközben átkarolom a nyakát és hátammal ismét annak a falnak tolatok, ahol épp az imént döntöttem el, hogy semmi ilyesmin nem szabad agyalnom. Erre tessék. Ha ez a fal beszélni tudna, most biztos az orrom alá dörgölné, hogy megszegtem a szavam. -Megláthatnak...- suttogok ajkaiba, ahogy egy pillanatra megszakítom a csókot és felpillantok rá, tekintetét látva viszont, szinte már el is felejtem, mit mondtam az imént. Helyette inkább ismét szájára simítom ajkaimat és tovább csókolom, mert talán sosem lesz még egyszer alkalmam erre. Érzem rajta a whiskyt és megfordul a fejemben, hogy annak a hatása, hogy így se szó, se beszéd lesmárolt, de őszintén. Kit érdekel? Egyik lábam szép lassan felhúzom, ügyelve arra, hogy combom belső része finoman végig simítsa lábát egészen fel a csípőjéig, közben áldom az eszem, amiért olyan hosszú ruhát választottam, aminek fel van sliccelve az oldala. Basszus, képtelen vagyok parancsolni magamnak. Ha lenne eszem, most szimplán ellökném magamtól, esetleg felpofoznám, végül elvonulnék innen...
Szeretek veszélyesen élni. Akár a középső nevem is lehetne, ha anyám nem habarodik bele a Wolf-ba. Jó ég tudja, hol, mikor és kitől hallotta és miért gondolta úgy, hogy ez megfelelő lenne egy kisfiú nevének, de mégis emellett döntött. Apámnak nyilván beleszólása sem volt, bár ha ól emlékszem, néhai apai nagyapám után neveztek el. Nem zavar a tudat, hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk, sőt, egy kicsit még feljebb is löki a pulzusomat a megszokottnál. A whisky fanyar íze visszaránt a valóságba, ahogy újra nyelvem végére csúszik. Állkapcsaim egymásnak feszülnek, ujjaim puha combjának bőrébe marnak, nem tudom türtőztetni magam, kezem a méregdrága öltönynadrág sliccére vándorol, de észbe kapok. Nem itt és nem most! -Leszarom! – Ennyit vagyok képes kinyögni és ez az egy szó teljes mértékben fedi is minden gondolatomat. Fogadni mernék, hogy nem csak mi élvezzük ennyire ezt az aukciót és most nem arra célzok, hogy kisebb vagyont elköltve, kirakatba rakhatok egy Csontváry – Kosztka festményt a falra. Az ilyen és effajta rendezvények a fülledt, heves vágyak melegágya, ha most benyitnék a mosdóba, nyilván egymás karjaiba bugyolált párocskákat találnék. Tenyerem a hideg falnak feszül, testem Elláénak. Ajkai az enyémeken, ujjaim a hajával játszadoznak. Őrület az egész, mégis minden percét élvezem. Az életét teszem kockára azzal, hogy ne bírok parancsolni a farkamnak, de a saját bőrömet is vásárra viszem azzal, hogy az évek alatt felépített bizalmi kapcsolatunkat alapjaiban rengetem meg. A tartópillér, mely kínkeserves hónapok alatt épült fel, most meginogni látszik. Mindez azért, mert megbabonázott ez a nőszemély. A vágy, a szenvedély, úgy pumpálja fel a szívemet, hogy menten kirobban a helyéről. Különös érzés, idejét sem tudom már, mikor kerített hatalmába hasonló emóció. A fenekébe markolok, félmosolyra húzom a számat, pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. A rohadt életbe, amiért épp itt vadásztam le magamnak és nem a múlt héten, amikor lehetőségünk lett volna félrevonulni. Bár, az se lett volna rizikósabb ennél, de legalább rájöttem arra, hogy szükségem van rá. Kell nekem és bármit megteszek azért, hogy az enyém legyen. Még időben lököm el magam tőle és fordulok neki háttal, rendezve vonásaimat, mielőtt még szemet szúrnánk a felénk közeledő idős házaspárnak. Paul asztalánál láttam őket, biztosan barátok, mert mosolyuk ezt sugallja, ahogy Ellára pillantva elvonulnak mellettünk. Isteni szikra pattant elém, felnyitva a szememet és a másodperc utolsó tizedében sikerült megmentenem magunkat a lebukás okozta veszélyektől. Így is elég érdekes látványt nyújthattunk. New York egyik leggazdagabb férfijének neje az aukció megálmodójával és létrehozójával a félhomályban, félúton a mosdók és a bálterem közötti szakaszon ácsorog. Felhevülve, le sem véve egymásról a szemüket. Ella ajkai duzzadtak, arca kipirosodott, még a homályban is jól látni, hogy kapkodva veszi a levegőt. Aprókat lélegez, pontosan úgy, ahogy én. Mintha lefutottam volna egy félmaratont. Hátamat a falnak vetem, a távolodó pár alakját fixírozom, hunyorogva fókuszálok rájuk és amikor eltűnnek a szemem elől, újra lecsapok. Ezúttal keményebben, követelőzőbben, szinte beleharapok ajkaiba. Fogalmam sincs, meddig tudok még megálljt parancsolni a bennem lakozó állatnak, de ha nem akarok botrányt, muszáj lesz.
Nem tudom hány éve szunnyadó vágyat ébreszt fel bennem Forrest csókja, de képtelen vagyok visszafogni magam. Nem tudnám azt mondani, hogy "Ne, ezt nem szabad", hiszen amióta megláttam más se jár a fejemben, mint az, hogy megízleljem az ajkait. Basszus! Hogy lehet egy férfinak ilyen izgató ajka? Az ember csak ránéz és mindenféle perverz dolog suhan át az agyán, szóval az vesse rám az első követ, aki képes lenne neki ellenállni. Nem beszélve arról, hogy évek óta nem volt ilyesmiben részem. Paul sosem volt ilyen vad és szenvedélyes, ráadásul sosem tudta feléleszteni bennem azt, amit Forrest most seperc alatt előcsalogatott. A szívem majd' kiugrik mellkasomból, testem az érintéséért sóvárog, ajkaim szüntelen ízlelgetik ezt a tiltott gyümölcsöt, ami biztos vagyok benne, hogy a vesztemet okozza majd. Sosem volt még szeretőm és, ahogy Ő is mondta, rohadt pocsékul tudok hazudni. Az ide-oda vigyorgás megint más téma de, ha most visszamegyek majd és Paul megkérdezi, mi tartott ilyen sokáig, fogalmam sincs mit fogok mondani. Beszélgettem valakivel? És a pillantásom vajon ezt fogja sugallni vagy inkább az igazat, miszerint úgy simultam egy szinte idegen férfihoz, mint ahogy hozzá kellene? Nehezemre esik hangot adni az aggodalmamnak, de csak sikerül kinyögni azt az egy szót, ami szinte el is tűnik köztünk, mert igazság szerint, annyira nem is érdekel. Na és, ha meglátnak? Rajtam kívül szinte mindegyik nőnek van szeretője és mindegyik férfinak saját prostija van. Akkor én miért ne csókolhatnám meg azt a férfit, aki felélesztette bennem a vágyat már egy pillantásával is? Mellesleg, a hiúságomat is legyezgeti az, ahogy Ő be van rám gerjedve. Érzem, hogy képes lenne akár itt és most a magáévá tenni, de az végképp nagyon veszélyes lenne, ráadásul nem hiszem, hogy érdemes lenne azt elkapkodni. Ha már egyszer az enyém lehetne, szeretném minden pillanatát kiélvezni nyugodtan, agyam pedig máris azon kattog, mikor is lehetne sort keríteni ilyesmire. A legtöbb programom a többi sznob feleség társaságában zajlik, legyen szó wellnessről, szépségszalonról vagy a golf pályáról. Semmi olyat nem csinálok, ahol egyedül vagyok és akár sumákolhatnék is, de ki fogok találni valamit. Akarom ezt a férfit, az élményt, a veszélyt, mert az életem úgy megrekedt, hogy lassan belehalok az unalomba. Ha csak egyszer is, de élnem kell ezzel a lehetőséggel, aztán teszek én rá magasról mit fog rólam gondolni. Szavai hallatán kacér mosoly kúszik ajkaimra és egyetértve a véleményével, folytatom a csókot. Kezem már zakója alatt élvezi az izmok játékát és már épp azon lennék, hogy megszabaduljak az apró akadályoktól, vagyis a gomboktól, mikor hirtelen elhátrál tőlem. Pillantásom rögtön a folyosó végére kúszik és az első gondolatom, hogy ennyi, vége, jön Paul és fogalmam sincs mit fog velem csinálni, de az idős párocska láttán valamennyire megnyugszom. Ezek az emberek általában, ha látnak is valamit, szemet hunynak fölötte, mert mindenkinek meg van a maga kis titka. Ha egy szennyes borul, borul a többi is, de ettől függetlenül próbálok úgy tenni, mintha csak egy rettentő unalmas beszélgetés zajlott volna köztünk. -Az a váza... gyönyörű darab volt. Biztosan nehéz volt hozzájutni...- köszörülöm meg a torkom, de szerintem a hangomon és a mellkasom gyors emelkedésén is észre lehet venni, hogy kurvára nem érdekel most épp az a váza. Már épp azon lennék, hogy felhagyok ezzel a rizikós folyosón való egymásnak eséssel, mikor az idős pár eltűnik, Forrest pedig ahelyett, hogy azt tenné, amire számítottam -azaz fogja magát és lelép-, még vadabbul esik nekem. Ahogy ajkaimba harap felnyögök, kezem most már magabiztosan az inghez nyúl és sietve elkezdi kigombolgatni, hogy legalább csak egy pillanatra megérinthessem forró bőrét, miközben csipőmmel teljesen nekifeszülök. Basszus, soha nem kívántam még ennyire senkit, de mentségemre szóljon, hogy most épp az évek óta elfojtott vágy akar eluralkodni rajtam. -Vissza kell mennem...- suttogom ajkaiba és annak ellenére amit mondok, kezem tovább foglalatoskodik a gombokkal, végül erőt veszek magamon és pihegve nyakába fúrom arcomat. Lehunyt szemmel szippantom be arcszeszének illatát, miközben igyekszem megnyugodni de esküszöm, legszívesebben itt maradnék örökre ezen a nyamvadt folyosón.
Zene füleimnek minden egyes hang, ami elhagyja száját. Ezzel csak még inkább felspannolva érzem magam, a tűz egyre hevesebben lobog ereimben, bár az előbbi incidens után jobban kell vigyáznunk. A veszély velem együtt jár, akár a középső nevem is lehetne, ha apám épp nem részegedik le annyira, hogy minden szabályt áthágva, átírja nevemet az aprócska, kék cetlin, mely az ágyamul szolgáló kenyeres kocsin díszelgett. Belemarok combja húsába, úgy vonom közelebb magamhoz, szinte lihegve kapkodok levegő után, az a néhány pohár whisky kellő vakmerőséget adott ahhoz, hogy itt helyben megdugjam. Tetszik, hogy akar, élvezem ujjainak érintését, ahogy a zakóm alatt kutakodik, beférkőzik az ingen alá. Szex és szex között is van különbség, sajnálatos, hogy erre a felfedezésre harminchat évet kellett várnom. Szóra se méltatom kijelentését, már rég elfelejtettem azt is, hogy hol vagyunk. Ki nem szarja le az aukciót, rohadtul nem érdekel az a szaros váza és legfőképp az nem, hogy valami olyat teszünk, ami akár az életünkbe is kerülhet. Ismerve a férje kapcsolatait, az összeköttetéseit az alvilággal, nem lennék meglepve, ha a hét hátralévő részében minden egyes lépésemnél a hátam mögé kéne néznem. Paul a barátom, de azt ő sem tűrné el, hogy valami jöttment belepiszkítson a magánéletébe. Már pedig, én most épp ezt teszem. A szó legnemesebb értelmében is. -Mi?! – Kérdezek vissza, homlokomon mély barázdákat vet a pillanatnyi értetlenség. Jelen helyzetben képtelen vagyok felfogni, mire is utalhat ez a kijelentés. - Dehogy mész vissza. – Eljutnak tudatomig a szavak, elszakadok ajkaitól, lehámozom kezeimet húsáról, hogy aztán ujjaiért nyúlva, magammal vonszoljam. Szó szerint, hisz én sem állok épp biztos talajon. Számban még érzem a méregdrága pezsgő ízét, keveredik az általam legurított, jó minőségű whisky aromájával, a dohányfüst utánozhatatlan zamatával. A félhomályban nehezen tájékozódom, ismeretlen számomra a helyszín, csupán egy napja vagyok itt, nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz egy olyan helyiségre, ahol senki nem talál ránk. De így van és most meg vagyok lőve, hogy mégis merre induljak. Francia beszéd csapja meg fülemet, egy fiatal pár incselkedik egymással, szavak, amiket megértek, nem egész mondatok, de gyanítom, ők is hasonló cipőben járhatnak, mint mi. A folyosó végén jól látható molinó, még az is tudja mit jelent, aki nem beszéli a nyelvet. Megszaporázom lépteimet, Ella lobog utánam, nem tehet mást, ha folytatni akarja. Bár, meg se kérdeztem, akarja e egyáltalán. Szorosra fűzte ujjait az enyémek között, így minden bizonnyal velem tart. Berobbanok a helyiségbe, fertőtlenítő szag csapja meg az orrom. A gyér világítás mellett szinte vakon tapogatva rázom kulcsra az ajtót. Gyorsan végigfuttatva szemem a szobában rájövök, hogy sikerült megtalálni az emelet egyetlen életmentő sarkát… az orvosi szobát. Derekánál fogva rántom magamhoz, mellkasunk keményen találkozik, kipréseli tüdőmből a bent tartogatott levegőt. Beleharapok alsó ajkába, miközben lerázom vállaimról a zakót, nem törődve annak drágaságával. Feneke alá nyúlok és az ágyra ültetem, ami valami oknál fogva jóval magasabbra van állítva a megszokottnál. Valaki tudta, hogy nekem kell ma még ez a helyiség… Szétnyitom combjait, hogy beférkőzhessek közé, egyelőre csak azért, hogy közelebb tudhassam magamhoz. Legszívesebben letépném róla ezt a göncöt, de nem teszem. Tenyereimbe fogom melleit, melyek azóta izgatnak, hogy egy hete megláttam őket abba a szűk estélyibe szuszakolva. Sikítanak az érintésemért, mellbimbója megkeményedik attól, hogy meleg levegőt fújok rá. Elmosolyodom, a cipzáramhoz nyúlok, nem gondolkodok, nem mérlegelek, nem bánom a következményeket… csak érezni akarom Őt!
Megzavarnak minket, amiért részben hálás, részben pedig dühös vagyok. Egészen addig, míg el nem húzódott tőlem képes voltam szinte teljesen megfeledkezni arról, hol is vagyunk. Nem létezett számomra semmi más, csak Ő és ez az Isten verte folyosó, ami magasan az utóbbi éveim egyik legboldogabb eseményének szinhelyéül szolgál. Pedig, csak egy egyszerű folyosó, egyszerű félhomályba burkolózva, de mégis most oly sokat jelent számomra, mintha kincsre bukkantam volna. Bár mit sem érne ez a folyosó Nélküle. Szétrebbenünk, de pillantásom le sem veszem róla, miközben elhalad mellettünk az idős pár. Tekintetem ajkain pihennek, testem minden része, melyet ezidáig megérintett érte sóvárog, szívem pedig zakatol a vágytól és az izgatottságtól, amit annak felismerése okoz, hogy könnyedén le is bukhatnánk akár. Soha nem értettem, miért folyamodnak arra emberek, hogy viszonyt folytassanak valakivel, de azt hiszem, most sikerült megértenem. A szenvedély, a vadság, az egymásnak esés és a lebukás lehetősége. Az adrenalin és a kéj, ami elborítja az ember elméjét és testét, ami aztán újra és újra követeli a jussát. Aztán belép a képbe a józan ész. Biztos, hogy ki akarom tenni magunkat ennek? Hiszen, Ő is és én is hatalmasat bukhatunk, ha észre vesz minket valaki, aki ismer és tudja, hogy a férjem odakint a nagyteremben cseverészik. Tuti nem tenném zsebre azt, amit Paultól kapnék, ha a tudomására jutna mit művelek most itt és az is biztos, hogy Forrest sem járna sokkal jobban. Elvileg jó ismerősök és üzlettársak, azaz számára legalább akkora a tét, mint számomra. Na és mi van, ha Paul veszélyesebb, mint gondolnám? Hiszen, hallottam már pletykákat arról, hogy talán egy-két olyan üzletben is benne van a keze, amiről álmodni sem mernék. Mi van, ha csupán addig olyan kedves, megértő és édes velem, amíg úgy viselkedek, ahogy elvárják tőlem? Egészen addig agyalok ezen, míg végül hangot nem adok gondolataimnak, miszerint vissza kellene mennem. Na nem olyan magabiztos kijelentés ez, hiszen cseppet sem vágyom abba a társaságba, hogy aztán ezen élmények után ott bájcseveglyek mindenkivel. Másra se tudnék gondolni, csak Forrest forró csókjára, ami elképesztően lehengerlő, vad és követelőző. Egyszerűen elbódít, így amikor a kezemért nyúl és elindul Isten tudja merre, szó nélkül követem. Nem állok neki visszakozni, ellenkezni vagy észérveket sorakoztatni amellett, miért nem helyes az, amit teszünk vagy épp tenni készülünk, mert a kíváncsiság és a bennem tomboló vágy sokkalta erősebb, mint bármi más. Ebben a pillanatban még abban is totálisan biztos vagyok, hogy bárhová követném Forrestet, mert számomra olyan, mint épp most döntöttem volna úgy, hogy igenis, élni akarok. Mert az, amim eddig volt, az nem élet és bár biztos vagyok benne, hogy bármi történjék is ma este, úgyis ugyanott fogok kikötni, ahol voltam, most akkor is követem. Ha ez az egyetlen este is, amit valaha Vele tölthetek, nekem már az is olyan, mint éhezőnek egy falat kenyér. Az izgalomtól -és a bennem zubogó adrenalintól- halkan kuncogni kezdek, ahogy beront az általa kinézett ajtón. Úgy érzem magam, mint valami gimis kiscsaj, aki most készül a takarítószertárban odaadni a szüzességét a pasinak, akiért éppen odáig meg vissza van. Ehhez elég jól társítható a fertőtlenítőszer szaga, csak épp ez nem takarítószertár, hanem orvosi szoba. Forrest sietve kulcsra zárja az ajtót, majd úgy húz magához, hogy a bunkó pasik által hangoztatott "lökhárítók" nélkül biztosan elrepedne egy-két bordám, de most még az sem érdekelne. Szívem eddig is folyamatosan dübörgött de, ha lehetséges, most még jobban felgyorsul, ahogy alsó ajkamba harap, majd -mintha tudnám, mire készül- segítek neki megszabadulni a zakójától, miközben igyekszem nem megszakítani a csókunkat. Idejét nem tudom már, mikor volt részem legutóbb ilyen forró pillanatokban. Semmi színjáték, csak a puszta vágy, amit a másik vált ki belőlem, nem pedig a tudat, hogy ügyesnek kell lennem. Tilosban járok. Olyannyira tilosban, hogy annál tilosabb már nem is lehetne, de esküszöm, talán soha nem voltam még ennyire eleven, mint most, amikor Forrest a fenekem alá nyúl, hogy felültessen az ágyra, elmémben pedig tudatosul hová vezet mindez és szemernyi ellenérzet sincs bennem. Ha valamiben biztos vagyok, hát az az, hogy akarom Őt. Az első perctől kezdve, mióta megpillantottam másra sem vágyom, mint arra, hogy magamban érezhessem. Hülye lennék megállítani. Ahogy combjaim közé furakodik, majd melleimre markol, már szabályszerűen lihegek a vágytól. Lábaimmal átkulcsolom csípőjét, hogy valamennyire sikerüljön megemelnem a fenekemet és, ha ő nem cibálja föntebb a ruhámat, hát majd megteszem én. Az sem érdekel, ha le kell tépjem magamról az akadályokat, melyek közénk állnak, így amint az egyik megszűnik, már nyúlok is a másikért, azaz Forrest nadrágjáért. Elvigyorodom, ahogy észre veszem, hogy Ő is arrafelé matat, de két sóhajtás között folytatom az utat eredeti célom felé. Alsó ajkamat beharapom, ahogy sikerül kicsatolni az övet, megszabadulni a gomb okozta gáttól és elkezdeni letolni fenekén a nadrágot, miközben ismét forró csókot kérek tőle. Orromon élesen szívom be a levegőt, nyelve érintésétől felnyögök, miközben átkarolom nyakát és, míg egyik kezem vállára simul, másik hajába túr a tarkóján. Cseppet sem olyan, mint ahogy elképzeltem. Ez annál sokkalta émelyítőbb. Az illata, a csókja, az érintése és az, ahogy vágyik rám. Hiszen tisztán érzem rajta, hogy legalább annyira akar, mint ahogy én Őt és félő, hogy ez az aprócska szoba fel fog gyulladni a bennünk tomboló tűztől.
Fülébe suttogok, ócska, elcsépeltnek tűnő szavakat, néha mosolyra húzom számat, de épp csak annyi időre, hogy ne csüngjek annyit mézédes ajkain. Mély levegőt veszek, a helyiség egyre kisebbre zsugorodik körülöttünk, ahogy mélyebbre és mélyebbre merülünk egymásban. Szó szerint… mert az eddigi józan eszem, ami megálljt parancsolt, pár lélegzetvételnyi idővel ezelőtt elveszett. Mohón, türelmetlenül cipzárazok, majd gombolkodom, káromkodom egy sort, miután hirtelenségemben felsértem ujjaimat nadrágom húzózárával. Ujjaink összegabalyodnak nadrágomnál, elnevetem magam, de engedem, hogy letolja rólam. Feneke alá nyúlok, félresöpörve minden ruhaanyagot – vagyis csak rásegítek, mert megteszi helyettem ő - , és egy rántással magamhoz közel tudom. Lábait derekam köré fonja, fenébe a körítéssel. Öklöm az ágy puha anyagába süpped, ahogy közrezárom karjaimmal, elveszem benne, homlokomat az övének nyomom. Nem éri felkészületlenül, ugyan akkora hévvel és vággyal teljes, mint én magam. Nem gondolkodom, egyszerűen csak élvezem a percet. Tulajdonképpen, sosem jutott eszembe a felelősségteljes szexualitás, annál sokkal ösztönibb, elvenebb vagyok, mint sem azon agyaljak, miféle betegségekhez jutok azáltal, hogy nem védekezem. Ajkaiba mormogok, bele is harapok, csak hogy tudja, nem álom az egész. A múlt heti beszélgetésünk a balkonon, a lopott pillantások, az elbújtatott flörtölések, ezek mind itt és most csúcsosodnak ki. Tudom, érzem, hogy ugyan úgy akar, mint én Őt és ettől csak még inkább feltüzel. Arról nem is beszélve, hogy tilosban járunk. Egyetlen kósza moraj, egy elsikkantott sóhaj és máris lebukunk. Következményekkel terhes, intim pillanat főszereplői vagyunk, de megéri kockáztatni. Bőrének illata, parfümjének aromája olyan különleges eleggyé olvad össze, amivel még életemben nem találkoztam. Kedvem lenne beleharapni, megkóstolni testének minden négyzetcentijét, de nem teszem. A kezdeti lassú, tapogatózó, kíváncsiskodó mozdulatokat a vad, gyors és szenvedélyes lökések veszik át, haját a markomba gyűrve húzom közelebb magamhoz, hogy újra és újra megpihenjem ajka az enyémen. Néha még levegőt is elfelejtek venni, amikor lejjebb kalandozok és nyelvemmel ingerlem mellbimbóit a puha szöveten át. Az igazat megvallva, letépném róla és teljes valójában gyönyörködnék benne, de tudom, hogy jelenésünk van még. Nem lehetek ennyire meggondolatlan. Cipősarkak kopogása szűrődik be az apró szoba ajtajának hézagjain keresztül. Lefejtem kezemet derekáról, lassabb tempót diktálok, ami nem csak engem őrjít meg, de érzem, hogy Őt is. A Paradicsom bejárata egyre szűkösebb lesz, én meg lassan elhagyni készülök ezt a világot. Épp abban a percben robbanok, amikor meghallom nevének dallamos csengését. Elmosódva hallom a zajokat, de biztos vagyok benne, hogy női hang szólítja. Tehát már mindenkinek feltűnt, hogy túl régóta van távol. Ellépek tőle, zsebkendőért matatok a félhomályban, sikerül is valami törölköző féleséget találnom. Letisztítom magam, majd adok neki is egyet, amit valamelyik szekrényből túrok elő. Még mindig hallom a hangot, de már halkabban. Elvigyorodom, felöltözöm – mert már a bokámig csúszott a nadrág – és megtámaszkodom vele szemben, egy ősrégi műszernek dőlve. Végignézek rajta és szívem szerint újra elkapná és megadnám neki azt, ami jár. Mindenki tisztában van azzal, hogy a fiatal feleségek beleesnek abba a hibába, hogy csak a pénzt látják, a luxus életet és a hozzájuk tartozó megannyi méregdrága kiegészítőt. De egy idő után már nem lesz elég nekik a sok vacak, valami többre vágynak. Olyasmire, amit a férjük már nem, vagy csak nehezen tud nekik megadni. -Túl régóta mentél el. – Állapítom meg szenvtelenül, érzelemmentes hangon. - Mit mondasz majd, hol jártál? – Érdeklődöm. - Ha netán Paul érdeklődik. – Sose vallanám be neki, de tartok a férjétől. Mégis csak idősebb nálam, meglehetősen jó kapcsolatokkal rendelkezik, az enyém semmi ahhoz képest, ami neki van. Keze után nyúlok – ha már ismét partiképessé varázsolta magát és engedi – óvatosan lesegítem az ágyról és ujjainkat összefűzve, fenek után nyúlva, egész közel engedem magamhoz. -Hozzád tudnék szokni. Úgy értem, csak tehozzád. – Ezzel együtt kinyilvánítom véleményem afelől is, hogy mellettem lenne a helye, nem pedig ott, ahol jelenleg tartózkodik. - Válj el a francba. Nem vagyok olyan gazdag, mint Paul, sőt, hozzá képest csóró vagyok, de mellettem boldog lehetnél. – Vagyis próbálnám azzá tenni, igyekeznék, minden erőmmel, igaz előfordulhat, hogy a farkam előbb gondolkodik az eszem helyett, de néhány hét és beállna a megszokott garázsba.
Ahogy kezeink összetalálkoznak nadrágjánál halkan kuncogok egyet a kamaszokéhoz hasonlatos bénázáson, ami a kapkodásunknak köszönhető, ettől pedig csak még édesebb percek ezek. Megrészegít a tiltott gyümölcs, ami most az ölembe pottyant, nem beszélve arról a temérdek önbizalomról, amit az okoz, hogy ez a férfi rám vágyik. Na nem, mintha nem éreztem volna a szikrát kettőnk között már az első pillantástól kezdve, de hát annyi más nő csüng még rajta. Láttam már nem egyszer, miféle pillantásokat vetnek rá az elit kör kiéhezett nőszemélyei, akik otthon nem kapják meg azt, amire a legjobban vágynak -olyanok, mint én-, most mégis velem van itt ebben a sötét kis szobában és az én fülembe suttog apró semmiségeket, miközben utat engedünk a vágyunknak. Készségesen emelem meg fenekem, hogy a ruhám okozta akadályt is meg tudjuk szüntetni, majd ajkamat szinte véresre harapom -ezzel is megakadályozva, hogy olyat nyögjek, amit biztosan hallanának még odakint is- ahogy teljesen közel nyomul hozzám. Csak még jobban megőrjít, hogy tudom, halknak kell lennünk, mert a lebukás veszélye folyamatosan ott lebeg a levegőben. Olykor nyakába fúrom arcom, néha csókkal igyekszem elérni, hogy szinte hangtalanul éljem át ezt a varázslatot, de sóhajaim még így is sikoltásokként hatnak a csendes ki szobában. Csak kettőnk egyre szaporább lélegzetvételeit hallom, csak ezt az elemi vágyat érzem és ezeken kívül semmi más nem köti most le figyelmemet. Karjaimmal átkarolom nyakát, szinte kapaszkodom belé, tenyeremmel hajába túrok vagy olykor lesimítok izmos hátán. Érezni akarom mindenét, hogy a lehető legjobban megőrízhessem elmémben ezt a pillanatot, mert tartok tőle, hogy jó ideig ez lesz életem legcsodásabb élménye. Ez a titkos kis randevú ebben a nyomorult orvosi szobában, ami számomra most a legcsodásabb helynek tűnik. Ahogy mozdulatai egyre keményebbé és gyorsabbá válnak, úgy válik szükségessé egyre sűrűbben levegőért kapkodnom, ezt pedig csak fokozza az, ahogy ajkai hol számra tapadnak, hol melleimet kényeztetik. Elképzelni sem tudom mi lenne, ha még ez a nyamvadt ruha se lenne rajtam és forró leheletét a csupasz bőrömön érezhetném. A gyönyör épp akkor söpör végig testemen, melytől hirtelen őrülten élőnek és elevennek érzem magam, mikor újra lassabb, kéjesebb tempóra vált. Egyik tenyerem sietve ajkaimra tapasztom, arcom mellkasába fúrom, miközben remegve élem át a robbanáshoz hasonló érzés lökéshullámait. A szívem úgy kalapál, hogy félő, mindjárt kiugrik mellkasomból, fülemben csak a vér dübörög, de még így is hallom valamennyire, hogy valaki rohadtul az én nevemet kiabálja a folyosón. Csak az nyugtat meg és hagy boldogan elmerülni az élvezetben, hogy nem egy férfi hangja az -mondjuk a férjemé-, hanem egy nőé. Ennek örömére inkább Forrest nyakára lehelek apró csókokat, ahogy az ő gyönyörének köszönhetően további remegésen cikáznak végig testemen, ajkaimat forró bőréhez passzírozom -pedig szívem szerint beleharapnék, hogy biztosan ne tudjak felnyögni-, de így is sikerül aránylag hangtalanul átvészelnem ezt a mindent elsöprő érzést. A tény viszont, hogy már keresnek, apró, gonosz lényként furakodik be elmémbe és késztet arra, hogy sietősen összekapjam magam, amint elhúzódik tőlem. Egy hálás pillantással fogadom el tőle azt a kendőt vagy rongyot, ami előhalászott valamelyik szekrényből, majd már-már kapkodva igyekszem rendbe szedni magam. A hajam mondjuk elképzelni sem tudom, hogy áll, de próbálom kezeimet rögtönzött fésűként használva szalonképessé tenni, majd a ruhámat is sietve lesimítgatom és megigazítom. Ő eközben átható pillantással figyel, de nem zavar cseppet sem. Sőt. Apró, bújkáló mosollyal az arcomon sandítok fel rá újra és újra, mintha valami visszaigazolásra várnék tőle, hogy most már rendben van minden, mehetek utamra, még mielőtt Paul állna neki fel-alá járkálni az épületben azon aggódva, mi lett a nejével. Kérdése hallatán sóhajtok egy nagyot, miközben két tenyeremen megtámaszkodom az ágy pereménél és eltöprengek, vajon mit is kellene mondanom, hol is voltam? -Azt hiszem, ráfogom a kis osztrigás szendvicsekre az egészet.- vonok vállat, hiszen ez lehet a legjobb megoldás. Ha Paul azt hiszi majd, hogy kidobtam valahol a taccsot -legyen az osztrigától vagy bármi mástól-, biztosan megfordul majd a fejében, hogy netán terhes vagyok végre és ez el is tereli majd kellőképp a gondolatait. Gondolja csak ezt, nem bánom, hiszen mit sem tud arról, hogy titokban szedem a bogyóimat, hogy még véletlenül se kelljen örökre hozzáláncolnom magam. Amíg nincs gyerek, addig legalább van egy kiskapu, amin át még mindig megszökhetek, ha akarok. Elfogadom a kezét és hagyom, hogy lesegítsen az ágyról, majd szemernyi ellenkezés nélkül húzódom még közelebb hozzá, ahogy fenekemre simított kezével magához von. Szavai viszont teljesen megdöbbentenek és fogalmam sincs, hogy örüljek vagy sírjak inkább. Mégis, mit mondhatnék erre? Hogy én is szívesebben ébrednék mellette minden áldott reggel, mint a férjem mellett? Hogy máris olyannyira elcsavarta a fejem, mint egy hülye, buta fruskáét szokták a romantikus regényekben? A szívem már megint olyan hevesen dobog, mint pár perccel ezelőtt, de most a szavai vannak rám ilyen hatással és a félelem, ami a puszta gondolattól költözik belém, ahogy elképzelem, hogy közlöm Paullal; el akarok válni. Fogalmam sincs, hogyan reagálna. Számára ez felérne egy árulással, nem beszélve arról, milyen sokat ad arra mit gondolnak róla mások. Nem hagyná, hogy aztán mindenki azon köszörülje a nyelvét, hogy elhagyta a felesége. -Forrest...- suttogom, miközben bepárásodott szemeimmel felpillantok rá, egyik tenyerem pedig az arcára simítom. Nem kérhet tőlem ilyet. És mi van, ha ez csak valami múló fellángolás? Mi van, ha csak addig izgattam a fantáziáját, amíg meg nem kapott. Sutba dobnék érte mindent, aztán meg ott maradnék tök egyedül, két szék között pislogva, hogy mit rontottam el? Paul, akármennyire nem vagyok belé szerelmes, egy biztos pont. Forrest pedig... vágyaim megtestesülése, ami talán elillanhat pár pillanat alatt. -Vissza kell mennem.- nyögöm ki végül, majd finoman ajkaihoz hajolok és egy lágy, gyengéd csókot lehelek rájuk. Nem tudok és nem is akarok most mit mondani, mert még én magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Vagyis, azt pontosan jól tudom, mit szeretnék, csak azt nem tudom, érdemes-e amiatt felrúgnom mindent és felégetnem a hidakat. Válasz nélkül hagyom és azt hiszem, megérti, hogy miért. Legalábbis nagyon remélem.
Totál idiótának érzem magam, amiért egyáltalán engedtem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Kibontakozom ujjaiból, zsebem mélyébe süllyesztem kezeimet és visszadőlök annak az ősrégi műszernek, ami az előbb is nyugalmat adott hátamnak. Hálát adok az égnek, hogy a félhomályban nem körvonalazódik arcomon a csalódottság, amit elsuttogott szavai okoznak. Nem erre számítottam. Ugyan arra sem, hogy mindent felégetve a karjaimba menekül, majd Bonnie és Clyde módjára elhagyjuk az országot, hogy aztán olcsó motelekben szálljunk meg, pitiáner bűncselekményeket elkövetve éljük tovább az életünket, minden gond és felelősség nélkül. Megvakarom az állam, körmeim különös hanggal adják tudtomra, ideje lenne előkotorni a borotvát, vagy legalábbis azt a szakállnyíró masinát, amit még az a hülye cimborám ajándékozott nekem valamelyik születésnapomra. A nem megszokott zaj mégis hagy nekem annyi időt, hogy átgondoljam ezt az egészet. Magam sem tudom, mit akarok. Illetve de, tisztában vagyok vele, hogy Őt akarom, de önző módon eddig csak a sajátdolgaimmal törődtem. Nekem könnyebb kilépnem egy kapcsolatból, mint neki egy házasságból. Arról nem is beszélve, hogy nem egy senkiházi a hites ura, hanem maga Paul Whitney. Nem szólok, jobbnak látom, ha csendben maradok. Nehezemre esik tiszta fejjel gondolkodni, egymás után rakni a szavakat úgy, hogy ne csak káromkodásból álljon a mondat, hanem legyen valamicske értelme is. Az osztrigás szendvicset, mint okot a hosszú elmaradásra jónak találom, bólintok is rá. Én ugyan gyűlölöm a tengeri herkentyűket, maximum halat eszem, de hát ebből is látszik, a társadalmi létra hányadik fokán állok én és hányadikon van ő és a férje. Hanyagul csókolok vissza, joggal érezheti azt, hogy részemről ennyi volt a dolog, de ez annál sokkal mélyebb és több. Nem tudok beletörődni abba, hogy ilyen könnyen, ilyen egyszerűen feladja és még csak erőfeszítést sem keres arra, hogy megoldást találjon. -Nekem is akad még elintéznivalóm, nemsokára vége az aukciónak. – Halkan nyílik az ajtó, a folyosón egy árva lélek sincs. Én balra fordulok, nem nézek vissza, egyelőre lekötnek a saját gondolataim. Callum harminckét foggal vigyorgó pofáját pillantom meg néhány lépés után. Látom mozogni a száját, hallom a hangját, csak egyszerűen nem érdekel, mit beszél. Csak akkor emelem rá a tekintetem, amikor meghallom a Whitney nevet. -Micsoda? Mond még egyszer… – Értetlenül bámul rám, nem tudom mióta beszélhetett hozzám. -Mr Paul Whitney kéri, hogy az aukció után menj fel a lakosztályába. – Megpaskolja a mellkasomat, látom szemei előtt a dollárjelet felvillanni, teljesen felspannolt állapotban taszajt rajtam egyet, kilök a rivalda fénybe, ahol több százan engem éljenezve tapsolnak. Elvakítanak a neon lámpák erős sugarai, hunyorogva mosolygok, mint egy idióta, miközben nyakkenőjénél fogva rántom magam mellé az ősfasz cimborámat.
-Tetőtér, 322-es lakosztály. – Leporolja zakómat. - És ha lehet, ne baszd el. – Ráncba szalad homlokom, hirtelen a másik oldalon találom magam. -Te mégis mi a retkes faszt képzelsz magadról?! – Eltolom magamtól, vigyorogva zavarok le neki egy baráti sallert, majd elindulok az utamra. Fogalmam sincs, mi az istent akar tőlem Paul, de valami rosszat sejtek. Vagy nincs megelégedve az áruval, amit vásárolt, vagy rájött a kis légyottunkra Ella-val. Nem tudom, melyik a rosszabb, de valahogy kimagyarázom magam ebből a szar helyzetből. Az ajtóhoz érve hangos beszédre leszek figyelmes. Nem is beszéd, inkább ordibálás csapja meg a fülemet. Tárgyak tompa puffanása. Poharak koccanása. Hármat kopogok, az ajtót feltépi egy izmos, két méter magad fickó. Arcvonásaiból ítélve európai lehet. Beinvitál, miközben a tágas nappali felé int fejével. A hálószoba résnyire nyitott ajtajánál is jól látszik Ella ruhájának fodra, hajának lángvörös foltja. Kezem ökölbe szorul, testem ugrásra készen várja a pillanatot, amikor közbeavatkozhat. Amikor megvédheti a nőt, akivel az imént annyira bensőséges kapcsolatba került. Elfordulok az ajtótól. Látni sem akarom, mit művel vele. Tehetetlen vagyok. Nem tehetek érte semmit…
Borzalmas dolog, mikor odabent csatát vív egymással az ember elméje és a szíve. Forrest szavai hideg zuhanyként érnek, mert nem számítottam rá, hogy ilyesmit fogok hallani tőle és bár őrülten megrémiszt mindaz, amit mond, akkor is ezek a legszebb szavak, amelyeket valaha hallottam. Kérdés, hogy a pillanat heve okozza-e vagy tényleg így érez? Tényleg boldoggá szeretne tenni? Képes lenne egy ilyen partiképes agglegény épp engem választani? A nőt, aki pénzért házasodott és lényegében semmivel sem jobb, mint egy prosti? Néha napján eszembe is jut, hogy épp olyan vagyok, mint Julia Roberts a Micsoda nő című filmben, csak nálunk nincs meg az a happy end, az a nagy szerelem Paullal. Inkább nevezném üzletnek az egészet, de Forrest... te jó ég, szinte lángol a bőröm még most is ott, ahol megérintett vagy megcsókolt. Szinte fáj, hogy nem mondok semmit, hogy nem omlok a karjaiba, mint ahogy egy romantikus filmbéli főhősnő tenné, de meg kell próbálnom tiszta fejjel gondolkozni. Még akkor is, ha a hallgatásommal megbántom Őt, már pedig biztos vagyok benne, hogy megbántottam, mert a csókot, melyet búcsú gyanánt lehelek ajkaira, szinte alig viszonozza. Egy közömbös, érzelemmentes mondatot követően kisétál onnan úgy, mintha mi sem történt volna, de nem tudok emiatt neheztelni rá. Megsértettem, ami bár nem volt szándékos és tudom, hogy pár óra múlva úgyis meg fogja érteni, most mégis pocsékul érzem magam. A női mosdó felé veszem az irányt, ahol igyekszem a tükörből rám néző nőszemély ábrázatát rendbe szedni és bár van mit igazítani a sminkemen, a fájdalmat mégsem tudom róla eltüntetni. Talán nem is baj, hiszen valószínűleg ennek köszönhető, hogy amikor visszatérek Paulhoz és a kérdésére, hogy "Hol voltál ilyen sokáig kedvesem?" a Forrestnek is említett okot hozom fel, szó nélkül elhiszi. Sőt. Lágyan megcirógatja az arcomat és közli, hogy azonnal visszamegyünk a hotelbe, hogy kipihenhessem magam, nekem mégis ez a túlzott kedvesség olyan, mintha a kivégzésemre kísérne a hóhérom gyengéden átölelve, nem pedig a férjem. Ismerem már. Ajkai kedves mosolyra húzódnak ugyan, de a pillantása elárulja, milyen dühös rám. Szinte megfulladok a gondolattól, hogy rájött mit műveltem és most ki tudja, mi vár rám? Talán, valaki meglátott minket még a folyosón? Vagy, hogy egymást követve jöttünk ki az orvosi szobából? Basszus, mégis mi a franc lesz most? Nem szól hozzám egy árva szót sem se a kocsiban, se a liftben, amíg felmegyünk a lakosztályok emeletére és még akkor sem, amikor a belépő kártyájával kinyitja az ajtót. Még, csak előre se enged, ami már önmagában igazolja, mennyire dühös lehet, hiszen az udvariasságra mindig ügyel. -Talán le is feküdhetnél aludni, ha olyan borzalmasan rosszul vagy, drágám.- vágja hozzám előttem sétálva, hanyagul intve kezével a hálószoba felé, miközben felém sem pillant. Inkább az italos szekrényt célozza meg. -Igazad lehet. Megyek is és letusolok.- motyogom halkan, mint valami ijedt kisgyerek, akit a szülei rendre utasítottak, majd remegő kézzel a hálóba nyitok és a gardrób felé veszem az irányt, hogy a selyem kombinémat előkerítsem. Fogalmam sincs, hogy most azért dühös rám, mert hosszú időre eltűntem és felmerült benne, hogy talán féltékenynek kellene lennie, vagy azért, mert pontosan jól tudja, hogy mit tettem. Akkor nekem tuti, hogy végem. -Na és, mégis ki volt az, aki fogta a hajad? Vagy egyedül voltál, hm?- sétál be utánam a szobába, hanyagul belökve maga mögött az ajtót, miközben szikrázó szemeit rám veti, majd kortyol egyet a pohárba töltött italból, ami minden bizonnyal whiskey lehet. Olyan düh sugárzik belőle, amit szerintem még soha nem tapasztaltam. Úgy értem, voltak már kisebb vitáink apró hülyeségeken, de ez most más. Soha nem nézett még így rám és ez megrémiszt. -Senki. Szerinted melyik nő szeret közönség előtt hányni? Elbújtam a lehető legtávolabbi wc-be...- vonok vállat és igyekszem a lehető leglazább maradni, ennek érdekében pedig könnyed léptekkel elindulok a fürdő felé, mintha tényleg szót sem érdemelne az egész történet. Mondjuk, ha valóban hánytam volna, akkor tényleg így lenne, de Paul nem hisz nekem, így cseppet sem ilyen egyszerű a helyet. Miközben elhaladok mellette sietve utánam kap. Keze erősen fonódik felkaromra, minek hatására felszisszenek és igyekszem kikerülni a szorításából, dühös pillantásom pedig az övébe fúrom. -Kivel voltál, Ella? Ne próbálj meg átverni vagy hazudni nekem! Majd' egy órára eltűntél! Kivel voltál? - sziszegi dühösen az arcomba, poharát hanyagul a szoba túloldala felé hajítja, az üveg csörömpölése hallatán pedig összerezzenek. Te jó ég. Csak most esik le, ahogy közelebb került hozzám, hogy ez már nem az első pohár volt neki ma este. Biztos vagyok benne, hogy nem, másképp nem viselkedne így. -Már elmondtam mi történt!- vágom a képébe rezzenéstelen arccal, de a szorítása csak erősödik, így lepillantok elfehéredő karomra, majd ismét rá. -Engedj el! Ez fáj!- rántok is egyet karomon, mintha így akarnám a tudtára adni miről is van szó, szavaim hallatán pedig, mintha most térne vissza a jelenbe lenéz a kezére, majd sietve elenged. A szívem majd kiugrik mellkasomból, olyannyira kalapál, mert lélekben már felkészültem mindenre. Elkezd fojtogatni, megüt, bele veri a fejemet a falba és még megannyi más jelenet zajlott le előttem, mintha ez nálunk megszokott volna. És ez az, ami igazán megrémiszt, hogy Paul közelében ilyesmi még soha nem jutott eszembe. Elképzelni nem tudtam volna eddig, hogy bántana, most pedig pusztán a gyanú miatt majd' eltörte a karomat. Mi lenne, ha tudná, hogy mi történt? A félig becsukott ajtó felé pillantok, melynek résén át megpillantom Forrestet. Az ijedtség, csak még jobban elhatalmasodik rajtam, de igyekszem uralkodni magamon, mintha teljesen hidegen hagyna, ki ácsorog odakint. -Azt hiszem, vendéged érkezett.- vágom oda maró gúnnyal, Paul pedig immár teljesen a megszokott, normális állapotában az ajtó felé pillant és egy nagy sóhajt követően elindul kifelé a szobából. Miközben kitárja az ajtót, akaratlanul is Forrestre pillantok némileg szégyenkezve, hiszen akárhogy próbálom bizonygatni magamnak, hogy nem hallott semmit, biztos vagyok benne, hogy tévedek. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az ökölbe szorított kezei, melyeket szorosan maga mellett tart és aminek láttán elhatározom, hogy én is kimegyek inkább a vendégünkhöz. A selyem kombinét ledobom az ágyra és követem a férjemet, aki a megszokott kedves modorával üdvözli Forrestet. Pedig, ha tudná, hogy mi történt nem rég köztünk kétlem, hogy így mosolyogna rá. -Mr Whitfield... akarom mondani, Forrest. Nagyon köszönöm, hogy szakított rá időt, hogy feljöjjön hozzánk! Megkínálhatom egy itallal?- nyújt kezet az udvarias köszöntése mellé, én pedig felszegett állal, büszkén és magabiztosan sétálok el Paul mögött az italos szekrény felé, mintha mi sem történt volna percekkel ezelőtt. -Igazán pompás volt ez az aukció. Nézze el nekem, hogy a kedves feleségem a nagy részén nem volt jelen, de rosszul lett szegény. Talán, imáink meghallgattattak és végre bővül majd a családunk.- közli, mire szemeim elkerekednek -még szerencse, hogy háttal állok nekik- és úgy ledöbbenek, hogy még mozdulni is elfelejtek. Pedig, most akartam tölteni magamnak valami jó erős italt. Te jó ég! Tényleg ebben reménykedik, hogy talán azért voltam rókázni -hála az égnek, talán végre elhitte a sztorit-, mert terhes vagyok? És miért közli ezt Forresttel? Akárhogy is nézem, ez talán megint egy olyan "körbe pisilem azt, ami az enyém" dolog lehet vagy szimplán ennyire ügyel rá, hogy miféle pletykát hintsen el az helyett, hogy "Ella Whitney hosszú percekre eltűnt az aukcióról és biztos félre kefélt valakivel"? -Na de térjünk az üzletre! Foglaljon helyet, kérem!- int az egyik igen kényelmesnek tűnő fotel felé, én pedig megfordulok az ásványvizemmel és igyekszem szándékosan kerülni Forrest pillantását, ugyanakkor nem akarok elvonulni sem. Biztos akarok lenni abban, hogy minden rendben zajlik idekint. Nem szólja el magát, Paul nem kezdi gyanusítgatni és semmi olyasmi nem történik, aminek nem kell megtörténnie.
A kis színjáték, ami az orrom előtt zajlik, kezd egyre idegesítőbbé válni. Még mindig igyekszem elkerülni Ella pillantását, akinek alakját minduntalan meglátom, akárhányszor csak tekintetemet a szoba felé kapom. Mert azok után, hogy olyan rútul elbánt velem néhány órával ezelőtt, még mindig érdekel annyira, hogy szemmel tartsam. Zsebeimbe süllyesztem kezeimet, ott talán el tudom rejteni azt a dühöt, amit arcommal annyira igyekszem nem kimutatni. Olykor ugyan megrándul az ajkam, amikor meghallom a hangját, de csupán ennyi. Megpróbálom lekötni a figyelmem azzal, hogy kitaláljam, mégis melyik európai ország szülötte ez a bitang nagy állat, amelyik az imént szó nélkül betessékelt a szobába. Talán orosz lehet, vagy esetleg magyar. Kedvem lenne oroszul beszélni, ahhoz konyítok egy keveset, de azt is inkább konyhanyelven, egy régi szeretőmnek köszönhetően. Nem teszem, inkább feltérképezem a helyiséget. A falakon híres képek ócska utánzatai, kiráz a hideg, ahogy a pocsékul elkészített másolatokat vizslatom. Ki az isten engedte a „művészt” a vászon közelébe? És egyáltalán, egy ilyen puccos, drága hely, hogy engedheti meg magának, hogy ilyen förvedményekkel díszítse az amúgy is luxus áron kiadott szobáikat? Sürgősen jeleznem kell ezt az igazgatónak, bántja a szemem a látvány. Kihasználom az emberei lankadt figyelmét és az egyik asztaldíszt használva álcaként, a hálószoba irányába lépek. Homlokráncolva, minden idegszálammal a szoborra koncentrálok, miközben szinte mindent hallok arról, mi zajlik a szobában. Nyilván nem jött rá arra, hogy mi ketten hol, mikor és mit csináltunk, de az feltűnt neki, hogy Ella elmaradt mellőle. Minden bizonnyal épp azokon a licitálásokon, amikor szüksége lett volna a szakértelmére. Így biztos, hogy elesett néhány olyan darabtól, aminek elvesztésével feleségét okolja. Pedig kizárólag én vagyok a hibás. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk, bemennék érte, megfognám a kezét és futnék vele, addig, ameddig bírom szusszal. Ehelyett csak nézem az arcát, forr bennem a tehetetlen düh, megfojtanám Paul-t, amiért így bánik vele. Ennek ellenére mély levegőt veszek és tovább fixírozom a díszt. Hirtelen jelenik meg mögöttem, hangjától hánynom kell. Legszívesebben ádámcsutkán vágnám és hagynám, hogy levegőért kapkodva megfulladjon. Az igazat megvallva, megérdemelné. A viselkedése semmit sem változott, a tényezők együttese az oka annak, hogy most mégis másként látom. Már nem az a jóságos apafigura, akinek sikerei miatt felnézek. -Paul, reméltem, hogy tudunk találkozni. – Viszonzom üdvözlését, finoman rázok vele kezet, de annál férfiasabban. - Whisky-t kérek jég nélkül. – Alig, hogy kimondom, a már oly sokat emlegetett fickó az italos szekrényhez sétál és kinyitja. Orosz szavak hagyják el száját, Paul válaszol rá kurtán, mire a kezembe nyomja a kristálypoharat, benne a borotyán sárga nedűvel. Szóval jól tippeltem… büszke vagyok magamra. -Köszönöm, igyekeztem a lehető legjobbat kihozni magamból. – És véletlenül se megemlíteni, hogy a szakma csínját tőled tanultam, te mocskos, feleségverő féreg. - Az igazat megvallva, magam is elfoglalt voltam egy kis időre, ha érti, mire gondolok. – Kaján vigyorral a számon kortyolok az italba, végig tartva a szemkontaktust a férfivel, aki hangosan felnevet és vállon vereget akkora erővel, hogy majdnem kiesik kezemből a pohár. - Ezek a francia lányok nem sietősek. – Toldom még meg egy mondattal a mesémet, még egy kicsit kiszínezném, talán be kéne avatnom egy kicsit jobban, de inkább ráhagyom. - Gratulálok Mrs Whitney. – Ugyan háttal áll nekem, de tiszteletképp megemelem a whisky-t, ezzel is jelezvén, rohadtul semmi közünk egymáshoz. Szófogadó kisfiú módjára foglalok helyet Paul-al szemben, érzem nyakamban az egyik dögje leheletét. Iszonyatosan zavaró, ahogy szinte a fejemre csöpög nyála, miközben tudom, hogy egyik kezét a zakója alatt elbújtatott fegyveren tartja. Tulajdonképpen mire számít? Hogy öngyilkos merénylőként a főnökére rontok? Ennyire még nekem sem ment el az eszem. -A kollégám elküldte az ön által megvásárolt tárgyak listáját. Mellesleg, a legszebb darabokat sikerült megvásárolnia. Az a Rembrandt festmény maga a csoda... – A zakóm belső zsebébe nyúlok - mögöttem a fickó megmoccan – és kiveszem a mobilom. Megnyitom az emailt és felsorolom őket. - Utalni kívánja a pénzt, vagy kézpénzben fizet? – Érdeklődöm, hátradőlve, elkényelmesedve, ujjaim közt forgatva a mobiltelefont. -Nem mondaná meg az ebének, hogy lépjen egyet hátra? A tarkómra liheg… – Felnézek mosolyogva a pasasra, nem hinném, hogy érti, mire célzok, mert egy szájrándulással jelzi, hogy veszi a vigyorom. -Mrs Whitney, jobban érzi már magát? – Csak próbálok kedvesnek tűnni, olyannak, aki törődik az emberek hogylétével. Megiszom az italt, a pohár mintájával játszom, Paul-t figyelem, parancsoló tekintete a választ sürgeti Ella-tól.
A férjem és a szeretőm (?) szívélyesen üdvözlik egymást, én pedig nem tudom eldönteni, hogy sírnék-e vagy inkább nevetnék ezen a teljesen abszurd jeleneten. A szívem még mindig vadul dörömböl attól, ahogy Paul az imént teljesen kifordulva önmagából, cseppet sem gyengéden megrángatta a karom én pedig mióta ismerem, most először éreztem azt, hogy félek tőle. Forrest jelenléte viszont picit megnyugtat. Nem hiszem, hogy amennyiben szükség lenne rá, felrúgná a barátságukat és az egyezségüket azért, hogy megvédjen, de ettől függetlenül a jelenléte biztosítja számomra, hogy Paul egy jó darabig békén fog hagyni és talán el is fejejti a ma este történteket. Nem hülye, ezt mindig is tudtam, de reménykedtem benne, hogy vagyok annyira ártatlan bárányka a szemében, hogy gondolkodás nélkül elhiggye, amit mondok, miszerint rókázni voltam és kész. Amíg háttal állok nekik Forrest hangja hallatán akaratlanul is visszatérek gondolatban abba a kis orvosi szobába és még most is beleborzongok érintéseibe, Paul szavai viszont sokként érnek. Isten őrizzen, hogy valaha terhes legyek. Nem szerepel a terveim közt az, hogy végképp mellé láncoljam magam, főleg, mióta más se jár az agyamban, mint az, hogy elpazarolom az életemet mellette. Egyre többször jut eszembe, hogy le kellene lépnem és magasról tenni a szüleimre, Forrest megjelenése pedig, csak olaj volt a tűzre. Amiket mondott nem rég... teljességgel összezavartak és bár tudom, hogy a szex utáni mámor miatt mondhatta azokat a csodálatos dolgokat, mégis jó lenne elhinni, hogy ilyen egyszerű lehetne az egész. Elválok és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, mint valami hülye tündérmesében. Kár, hogy ez nem lenne ilyen egyszerű. -Biztosíthatom róla, hogy ez sikerült. Tényleg, remek aukció volt. Gondosan meg volt szervezve és csodálatos holmikat bocsátottak áruba. Megérte eljönni.- nyájaskodik Paul, nekem pedig felfordul a gyomrom, ha eszembe jut, mennyivel másabb hangulata volt még az imént. Őszintén meglepett, hogy úgy rám förmedt és valóban kezdtem attól félni, hogy megüt. Tényleg eljutottunk erre a pontra a házasságuknban, hogy már félnem kell majd tőle? Eddig soha nem tettem még olyat, amivel igazán felhúztam volna, most viszont sikerült, a reakciója pedig elképesztő volt. Meg sem fordult a fejemben valaha, hogy ilyen is tud lenni, s most, hogy láttam és éreztem benne az erőszakosságot, mintha lekerült volna róla egy évek óta felfestett smink. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy talán nem is ismerem a férjemet. - Ó, igen. A franciák elég... szabad szellemek.- fűzi Forrest szavaihoz nevetve Paul, nekem pedig megfordul a fejemben, hogy mégis mit tudhat ő a francia a nőkről? Na jó. Ez hülyeség, hiszen előttem is volt élete, nem beszélve arról, hogy könnyen lehet, hogy a házasságunk alatt, mikor olyan sokat utazgatott, belekóstolt néha azokba a francia nőkbe. Furcsa, de nem érzek emiatt sem dühöt, sem féltékenységet. Sőt. Igazság szerint örülnék, ha elém állna azzal, hogy beleszeretett valaki másba és el akar válni. Legalább nem nekem kellene gondolkoznom azon, hogy szálljak ki ebből az egészből, amibe fiatal felnőttként belesétáltam. Forrest gratulációja rángat vissza gondolataimból, minek köszönhetően most először rá pillantok. Tekintetem az övébe simul és legszívesebben elnevetném magam azon, hogy épp a nem létező terhességem miatt gratulál. Más esetben heves tiltakozásba kezdenék, de most jól jön, hogy Paul ebben bízik. Legalább nem gondolkodik tovább azon, hogy mégis hol lehettem. Vagy ez csak álca? Amint Forrest elmegy, folytatódik majd a vita? Talán meg is fog verni? Jézusom, soha nem kellett még ilyesmin gondolkoznom. -Köszönöm, Mr. Whitfield.- válaszolom ahogy rezzenéstelen arccal feléjük fordulok, teljesen hidegen, mintha cseppet sem hozna lázba, hogy épp Ő beszélt hozzám, holott a hangjától libabőrös leszek. Olyan csodás volt ami köztünk történt, hogy, ha akarnám se tudnám elfelejteni. Ahogy felidézem magam előtt forró csókjait, érintéseit és szavait, még a szám is kiszárad, így sietve megnyalom ajkaimat, majd kortyolok az ásványvizemből és erőszakkal arra kényszerítem magam, hogy elpillantsak róla. Ha Paul nem is figyel, az a nyamvadt testőr igen és a pillantásom könnyen elárulhat. Észnél kell lennem. -Azt hiszem, mindkettőnknek az a legkényelmesebb, ha utalom a fizetendő összeget. Gondolom, nem szeretne egy zsák pénzzel szaladgálni Párizsban.- kuncog Paul a béna viccén, miközben derekammal a mögöttem álló mahagóni asztalnak dőlök és a poharam mögé igyekszem rejteni arcvonásaimat. Kezdem más szemmel látni. Soha nem feltételeztem róla, hogy veszélyes is tud lenni, de most, hogy figyelem az őrt és Pault, aki halálos nyugodtsággal szemléli Forrestet, mint valami veszélyes ragadozó... hirtelen kezdem magam nagyon nagyon idiótának érezni. Ez a testőr nem egy egyszerű testőr, amit a celebek mellett lehet általában látni. Ez a pasas simán képes lenne egyetlen mozdulattal megölni valakit, legalábbis, ha rápillantok simán el tudom róla képzelni. Hogy ez eddig eszembe se jutott? Ráadásul orosz, azok pedig köztudottan életveszélyesek. Apropó. Paul mióta beszél oroszul? Egyre furább nekem ez az egész. -Elnézést. Jurij...- és a férfi neve után egy büdös szót nem értek, mert már megint olyan nyelven beszél a kedves férjem, amiről nem is tudtam, hogy ismeri. Mi a fene? Döbbent arcom ezt a Jurijt méregeti, aki főnöke szavai hallatán három lépést elhátrál és megáll, mint valami kőszobor, ami arra hivatott, hogy a frászt hozza az emberekre egy sötét temetőben. Legalábbis, ez jelenik meg lelki szemeim előtt, ahogy végig nézek rajta. -Igen. Köszönöm kérdését, most már sokkal jobban vagyok. Az ásványvíz sokat segített.- válaszolok Forrestnek illedelmesen, de úgy, mint ahogy bárki mással szoktam csevegni. Semmi érzelem, csak ez a nyájas sznobizmus, miközben kezem akaratlanul is oda simul, ahol Paul nem rég megszorította, hogy eltakarhassam Forrest pillantása elől. Nem, mintha nem lenne tisztában vele mi történt, de nem akarom, hogy lássa, mert csak még jobban szégyellném magam. -Foglalj inkább helyet kedvesem, nehogy újra rosszul légy.- pillant rám hátra a férjem, miközben maga mellé mutat a kanapéra, de eszem ágában sincs mellé ülni. Érezze csak, mennyire elvetette az imént a sulykot. Szóval, inkább a fotelhoz sétálok, ami balra helyezkedik el a két kanapétól azonos távolságra és helyet foglalok. -Már sokkal jobb, de tényleg.- mosolyodom el lágyan, pedig legszívesebben szikrázó szemekkel bombáznám a kedves férjemet, de nem akarom feldühíteni, hogy aztán tényleg attól kelljen félnem, hogy mi lesz, ha Forrest elmegy és mi kettesben maradunk. -De ugye nem csak a holnapi kiállítás megnyitó miatt mondod, amire olyan nagyon el szeretnél menni? Jut eszembe...- pillant Forrest felé elterelve ezzel a figyelmet és a témát rólam, amiért én csak hálás tudok lenni. Nem akarok vele nyájasan beszélgetni, főleg Ő előtte nem. -Ha jól sejtem, ott is találkozni fogunk, Forrest, tekintve, hogy ön is rajong a műtárgyakért.- félig kérdés, félig közlés amit mond, tekintetem pedig kíváncsian Forrestre szegeződik. Az eszem azt súgja, hogy az lenne a legokosabb, ha a történtek után nem nagyon találkoznánk, de a szívem mást szeretne. Többet és még többet akarok belőle, de azok után, hogy olyan csúnyán válasz nélkül hagytam, nem vagyok benne biztos, hogy Ő is így van ezzel.
Nehezen veszem le szemeimet Ella-ról. Valahogy, meg akarok bizonyosodni arról, hogy minden rendben van vele. Az iménti incidens kissé feltornázta a pulzusom, kedvem lett volna szétrúgni Paul seggét, de valljuk férfiasan… nem merném megtenni. Egyrészt, az ölebei szitává lőnének, másrészt, sok idő kellett ahhoz, hogy felépítsem a barátságunkat, hogy elnyerjem a bizalmát. Nem dobhatom csak úgy el egy nőért. A nőért, néhány órával ezelőtt gyakorlatilag a porba tiporta az önbecsülésem azzal, hogy visszakozva magamra hagyott. -Jövő hónapban Madridba készülök. Összeköthetnénk a kellemest a hasznossal és eltölthetnénk néhány napot a házamban. – Ajánlatom nem konkrétan nem neki szól. Remélem, a célzás elérte azt, akinek címeztem és elgondolkodik azon, mennyire gondoltam komolyan az orvosi szobában elejtett szavaimat. - Megmutatnám a környéket. – És megmozdul bennem a veszély iránti vágy. Az én házamban - miközben Paul is ott tartózkodik a sleppjével – hancúrozni a kedves kis feleségével maga lenne a mennyország. Továbbra is fent tartom a lehetőségét annak, hogy Paul azt higgye, eltöltötte néhány kósza percet pár ostoba, viháncoló francia fruska társaságában. Legalább nem gyárt elméleteket és Ella is könnyedén tisztázhatja magát bármilyen felmerülő vádpont alól. Remélem, hogy az az idős pár megtartotta magában a látottakat. Hosszú idő óta először akad össze a tekintetünk. Amióta csak beléptem ebbe a szobába, gondosan kerüli a kontaktust velem. Hátat fordít nekem, az italába temetkezik és gyakorlatilag Oscar díjas alakítást nyújt. Kedvem lenne felállva tapsolni színészi játéka miatt, de tudom, hogy ez nem nekem szól. Retteg a gondolattól, hogy lebukunk és ettől valamiért csak még jobban kívánom Őt. Az érzés, hogy tilosban járunk, a veszély illata teljesen megbűvöl. -Reméljük, valóban meghallgattattak az imák. – Undorral az arcomon kortyolom ki az utolsó csepp whisky-t is a pohárból, hogy oldalamra kitartva követeljek még belőle. - Egy kislány igazán elbűvölő lenne. – Cifrázom még a gondolataimat, a számba furakodik egy jégdarab, elropogtatom, talán segít lehűteni bolond fejemet. -Ha nem bánja Paul, felhívom az üzlettársam. Nála vannak a szükséges papírok. – A kezemben lévő készülék sípoló hangot ad, amikor feloldom ujjammal a biztonsági kódot. Szélsebesen írom meg Callum-nak az sms-t, arra nincs időm, hogy kitérjek a részletekre, de rohadtul remélem, hogy nem bassza el az estém és mindketten élve távozunk ebből a lakosztályból. - Pár perc és itt lesz. – Ugyan a cimborám csak néhány vigyorgó szmájlit küldött, tudom, hogy itt lesz ugyan azzal a kaján vigyorral a képén, mint amiket az előbb kaptam tőle az üzenetben. -Semmi gond, ami azt illeti, a vonzerőmnek nehéz ellenállni. – Felpillantok a magas fickóra, lövése sincs arról, mit magyarázok, de kurvára jól esik látni az arcán az értetlenséget. -Örömmel hallom. – Biccentek egyet mondandóm nyomatékosításaként, majd Paul-ra emelem tekintetem. Eddig még sosem mélázott el rajta a szemem. Egyszerűen megtartottam a távolságot, noha barátként kezelt és úgy is bánt velem. Nem voltam kivétel, sem felsőbbrendűbb, mint bármelyik másik üzlettársa, de itta a szavaimat a kezdetektől fogva. Hamar megtaláltuk a közös hangot és ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, most már mindenkinek az. Megegyezik az ízlésünk… Bassza meg! Elfelejtettem a holnapi kiállítás megnyitót és már leszerveztem egy teljesen más tevékenységet New York-ban. Ha holnap nem leszek ott a kiállításon, nem tudom, mikor találkozhatnánk legközelebb. Alaposan át kell gondolom a találkát ezernyi lehetőségét, de oda kell figyelnem a részletekre is. Általában azokon áll vagy bukik egy akció sikeressége. - Nem biztos, hogy ott leszek Paul, vissza kell utaznom New York-ba. – A lábam alatt pihenő mobiltelefon rezegni kezd, a pár kortynyi ital a padlóra csöppen, ahogy hirtelen állok fel a kanapéról. Mire az ajtóhoz lépnék és váltanék pár szót Callum-al, már a helyiség közepén ácsorog vigyorogva, kezében az aktatáskával. - Szép jó estét, Callum Westwood vagyok, Mr Whitfield jó barátja és üzleti partnere, társa a szarban, a futtatója. – Elégedetten húzza ki magát, nekem meg kedvem lenne az öklömmel megcirógatni a gyomorszáját. A fejem oldalra billen, a szemem összeszűkül, ő pedig idomított kiskutyaként ül le mellém. Időközben magam is újra a kanapé kényelmességét élvezem, az italomat a dohányzóasztalra téve. Intek, hogy a cimborám nem kér a whisky-ből. Nem hiányzik, hogy bódult állapotában eljárjon a szája. -Nos Mr Whitney, másfél millió euró értékben vásárolt az aukción. – Felpattintja az aktatáskát, papírokat szed elő belőle, melyeken már ott díszeleg az én aláírásom. Az esetek többségében előre szignózok mindent, így nem kell azzal is időt tölteni. Gondosan lefekteti az asztalra őket és továbbra is azzal az idegesítő vigyorával az arcán, hátradől a kanapén. Lopva rápillantok, valamit tátog felém, gyanítom, hogy az Ella-val eltöltött percekre akar emlékeztetni, de időben sikerül leállítanom. Még mielőtt bárkinek feltűnne az egész abszurd jelenet. -Remélem, nem kell beszélnem a műtárgyakról, majd ha kettesben maradnak, a felesége minden elmesél róluk. – Nem volt olyan rég, hogy ne emlékeznék arra, mi volt Ella vágya, mielőtt fásult, unalmas, luxus feleség nem vált belőle. Szerette a műkincseket, vonzotta a felfedezési vágy, az új feltárása. Mégis engedett a nyomásnak és férjhez ment. Eldobta mindenét és ez lett a veszte. -Kérem, nézze át a papírokat, írja alá mindegyik oldalon és már itt sem vagyok. Folytatódhat a buli. – Homlokára szalad szemöldöke, meg sem tudom számolni hányszor. Nem tudom, hogy Callum tényleg ennyire hülye vagy csak megjátsza…
Csupán annak köszönhetem, hogy ilyen nyugodt tudok maradni annak ellenére, hogy Forrest épp itt ücsörög alig pár méterre tőlem, hogy az évek során igen jól megedződtem, ami a színészi teljesítményemet illeti. Megtanultam póker arccal létezni, nem kimutatni az érzelmeimet, pedig valójában őrülten jó látni, csak ne jutna eszembe minden egyes pillantásnál az, ami nem rég történt kettőnk között. Vajon, helyesen cselekedtem? Most akkor rossz ember vagyok? Megszegtem a házassági eskümet. Hogy lettem végül ennyire feslett nőszemély? Soha nem akartam olyan lenni, mint a legtöbb gazdag nő az elit körökben, hogy fűvel-fával csalják a férjeiket és szemrebbenés nélkül hazudnak. Mindig is elítéltem ezeket a nőket, erre ma beálltam én is közéjük. Az anyám biztos büszke lenne rám. Mégis, ha Forrestre pillantok mást sem érzek, mint azt, hogy szívesen megtenném újra ugyanígy, ugyanezt. Egy pillanatát sem bánom annak, ami történt köztünk, mert hosszú ideje végre újra úgy éreztem, hogy élek. Hogy hús-vér nő vagyok, aki igenis többet ér, mint egy bábu, hiszen Forrest olyan édesen bánt velem, mintha a legcsodálatosabb lény lennék a Földön. Szavai pedig azóta is visszhangoznak a fejemben és ahogy egy jövő havi madridi utazásáról kezd beszélni, akaratlanul is úgy érzékelem, mintha ez kifejezetten nekem szólna, mint valami meghívás. -Lesz egy pár üzleti utam jövő hónapban de, ha épp szabad leszek, szívesen ellátogatunk, igaz édesem?- pillant rám Paul, mire én csak egy szelíd mosolyt engedek meg magamnak és egy apró bólintást, de ettől függetlenül nem kifejezetten tartanám jó ötletnek, hogy Forrest rezidenciáján tébláboljunk. Veszélyes lenne. Baromi veszélyes, de talán épp emiatt lenne izgalmas. Fogalmam sincs, hogy mi lesz még jövő hónapig. Az is lehet, hogy lebukok és Paul agyonveret a gorilláival, hogy aztán elássanak valami kietlen helyen, ő pedig özvegyként éldegélhet tovább. Az is lehet, hogy benyögöm, hogy válni akarok, de az is lehet, hogy... hát nagyon sok minden lehet addig. -Madrid gyönyörű hely, nekem már volt szerencsém hozzá, de azt hiszem, a nejem még nem nagyon járt ott, vagy tévedek?- pillant rám Paul újfent én pedig legszívesebben megint csak valami fejmozdulattal reagálnék, de annyira igyekszik bevonni a társalgásba, hogy bunkóság lenne, ha nem nyitnám szóra ajkaimat. -Valóban, még nem jártam ott, csak futólag egy árverésen. Nem sok időm volt akkor megnézni a várost, de azóta is vágyom rá.- mosolyom továbra is szelíd és felszínes, amilyen az elit körökben úgy általában szokott lenni, Forrest pillantását pedig folyamatosan kerülöm. Ha tudná, mi mindenre vágyom még azon kívül, hogy elmenjek hozzá a madridi otthonába, talán még bele is pirulna. Na jó, annyira nem tűnik pironkodós típusnak, de biztos díjazná az ötleteimet legalább egy mosollyal. Azt azonban, amikor szóba kerül az állítólagos terhességem, szerintem nem kifejezetten díjazhatja. Legalábbis nem tudom eldönteni, hogy a whisky vagy a téma rántja grimaszra az arcát, de igyekszem nem is figyelni nagyon erre. Alkalom adtán azért elmondom neki, hogy nem kell tartania semmilyen terhességtől sem, mert titokban gyógyszert szedek. Már, csak azért sem ártana ezt elmondanom neki, mert még a végén elkezd aggódni nekem, hogy talá van rá lehetőség, hogy felcsinált az orvosi szobában. Gondoskodtam én arról, hogy ne legyen gyermekáldás nálunk, mert semmiképp sem akarom, hogy egy gyerek örökre Paulhoz kössön. Idővel úgyis rendbe hozom az életemet, csak kérdés, hogy mikor lesz bátorságom hozzá. -Akár kislány lenne, akár kisfiú, számomra csodás lenne, ha bővülne a családunk. Ella bizonyosan remek anya lenne...- ecseteli Paul, de a mondatába vágok, mert már felfordul a gyomrom attól, ha ilyesmikre gondolok. Dehogy akarok én akármilyen anya is lenni. -Édesem, ne untassuk Mr. Whitfieldet a magánéletünk foszlányaival.- simítom kezem a kézfejére és a lehető legédesebb mosolyommal kápráztatom el, hátha tényleg sikerül végre eltérnünk ettől a rohadt gyerek témától. Díjazom én, hogy a férjem gyermeket akar és teljesen biztos benne, hogy csodás kis családunk lenne, csak az a baj, hogy bennem nem ilyen érzések kavarognak ezzel kapcsolatban. Számomra egy életfogytiglani börtönbüntetéssel érne fel, bár a lelkiismeret furdalás sem jobb, amit az okoz, hogy átverem szegényt, mert gyógyszert szedek. Ő meg meg van róla győződve, hogy nem tud gyereket csinálni nekem. Aljas, szemét nőnek érzem magam, ha ez eszembe jut, de mindig oda lyukadok ki, hogy ez a helyes döntés. Ha valaha lesz egy gyerekem, az megérdemli, hogy olyan családban nőjjön fel, ahol apu és anyu valójában szeretik egymást és nem csak megjátszák magukat. -Igazad van, drágám.- közli Paul, kézfejemre egy apró csókot lehel, majd az utalás témájára térnek rá, ami lényegesen kellemesebb számomra. Rögtön lejjebb megy a vérnyomásom, ebben biztos vagyok. -Persze, szóljon csak az üzlettársának.- egyezik bele Paul, majd feláll a kanapéról és újabb adag whiskyt tölt saját magának és Forrestnek is. Édes Istenem. A férjem és a majdnem szeretőm együtt iszogatnak. Évek múltán biztos jól mulatok majd, ha erre visszagondolok, de jelenleg csak az az eredménye ennek, hogy a gyomrom görcsben áll. Jurij odébb hátrál Paul kérdésére, nekem pedig vissza kell fognom magam, hogy Forrest szavai hallatán ne röhögjek hangosan. A vonzerejének valóban nehéz ellenállni, ezt bármikor szívesen aláírnám két példányban, de ugye a drága orosz gorillánk nem ezért lihegett a nyakába. Úgy védi Pault, mintha tényleg félni kellene attól, hogy bárki az életére akarna rontani. Nevetséges. -Hát ez igen sajnálatos, de megértem, ha a kötelesség New Yorkba szólítja. Még velem is megtörténhet, hogy vissza kell utazzak holnap délelőtt, de talán a nejem egyedül is szívesen ellátogat a Louvreba.- sandít rám a férjem, nekem pedig értetlenkedés ül ki az arcomra. Mi van? Lehet, hogy vissza kell utaznia? És, ha jól hallom, talán engem itt hagy egyedül? Nem, az nem lehet. Ha itt is maradhatok, tuti, hogy a nyakamba varr majd egy másik idegesítő gorillát, hogy véletlenül se érezhessem jól magam, mint ahogy Svájcban is tette, amikor síelni voltunk, neki pedig el kellett mennie valami halaszthatatlan ügy miatt. -Lehet vissza kell majd utaznod?- kérdezem, mintha nem értettem volna pontosan, amit mondott ő pedig bólint egyet sajnálkozó ábrázattal. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez most valami kedvesség részéről, amiért olyan pöcs volt velem egy órával ezelőtt vagy mi akar ez lenni? De inkább nem most firtatom, hiszen Callum megérkezik és a tőle várható köszöntéssel üdvözöl minket. -Üdvözlöm Mr. Westwood. Ha jól emlékszem, már találkoztunk. Foglaljon helyet.- nyújt felé kezet Paul, mielőtt az újonnan érkezett vendég leülhetne, majd miután mindenki helyet foglalt, folytatódhat az üzlet, amit én legfőképpen cseppet sem rejtett unalommal hallgatok és nézek végig. Mindazonáltal, ha már eddig itt ücsörögtem, most miért vonulnék félre? Hamarosan úgyis megtörténik az átutalás meg az adás-vételi szerződések aláírása, addig pedig csendben ücsöröghetek én itt nyugodtan, igyekezvén nem Forrestet bámulni. -Szép kis összeg, de azért a sok szépségért megéri.- mosolyog elégedetten Paul, én pedig tekintve, hogy a fele aukción jelen sem voltam, nem nagyon tudom még pontosan mennyi pénzt is dobott ki az ablakon. Persze, mindent át fogok nézni alaposan és elmesélem, hogy mi miért értékes -azt inkább nem, ha valami nem az- és kész. Általában így szokott ez működni. Miközben a papírokat szép sorban kitöltögetik, Paul hűséges kutyája elintézi az utalást a számítógépen -bár még engem is meglep, hogy ilyen lazán engedi kezelni a számláit a kedves férjem-, és csak akkor pillant fel, mikor Callum megszólal. Gyanítom mondjuk, hogy az orosz nem érti mit mond, csak meg akar bizonyosodni róla, hogy a főnöke továbbra is engedélyezi az utalást. -Ön szerint így néz ki egy buli, Mr. Westwood?- kérdezem jó kedélyűen, bújkáló mosollyal az arcomon, miközben most, hogy a férjem és a kutyája is el van foglalva a maguk dolgaival, megengedem végre magamnak, hogy hosszabban Forrestre pillantsak. Szinte még ettől is libabőrös leszek, ami egyszerűen nevetséges, így inkább megköszörülöm a torkom és a papírokat kezdem szemlélni, hogy eltereljem a figyelmemet. -Apropó. Lehet már tudni valamit a következő aukcióról, Mr. Whitfield?- pillantok rá kíváncsian, hiszen titkon azt kutatom, mikor is láthatnánk újra egymást. Bár ő említette azt a madridi utazást, de kétlem, hogy lenne belőle valami, viszont a következő aukción biztos láthatnánk egymást. Persze, igyekszek minél semlegesebb hangon beszélni, ami tekintve, hogy muszáj vagyok magázódni, nem nehéz.
Sejtelmes mosollyal veszem tudomásul, hogy Paul hajlandó meglátogatni kedves feleségével madridi otthonomban. Nem tudom még, mit veszek a nyakamba azzal, hogy meginvitálom a szerény házamba, mert bevallom, ahhoz képest, amilyen körülmények között ők élnek, az én kis vityillóm elég puritánnak tűnik. Még úgy is, hogy egykoron Kylie volt az, akinek rengeteg időt feccölt abba, hogy igazi kis ékszerdobozt varázsoljon az öreg, dohos épületből. Licitálás során jutottam hozzá, egy bukott spanyol politikus eldugott kis háza volt valahol a riviérán, mégis távol a kíváncsi tekintetek elől. Miután kiderült, hogy a nyilvánosság előtt annyira ellenzett, a házasságtörést hevesen elutasító államférfi valójában fűvel-fával csalja élete szerelmét, elvesztette hitelességét és megindult a lejtőn lefelé. A támogatók elfordultak tőle, a pénze megcsappant, ha nem akart éhen halni, meg kellett válnia attól, amit a legjobban szeretett. Erre csaptam én le és viccesen kevés összegért meg is vásároltam. Ide menekültem a világ elől, ha úgy éreztem, elegem lett a sznob, töketlen felső tízezerből. Most meg ide hívom meg a vezérüket egy hétre, láblógatás céljából. Ott hagytam az eszement abban a szűkös, fülledt orvosi szobában. Ellára pillantok, jelentőségteljesen, nem kerülve a tekintetét és az sem érdekel, ha ez feltűnik Paul-nak. Befejeztem ezt a baromságot, hogy még véletlenül se emeljem rá szemeimet attól tartva, hogy valakinek feltűnik, ha kicsivel hosszabb ideig legeltetem rajta a látószervemet. Azért van kitalálva… -Higgye el, élvezni fogja. – Elmosolyodom, értse úgy, ahogy akarja. Eszemben sincs megmagyarázni. - Amíg mi Paul-al feltérképezzük a múzeumok adta lehetőségeket… – Természetesen nem andalogni fogunk a tárlatokon és nem is azért megyünk oda, hogy gyönyörködjünk a spanyol művészetekben. A legtöbb műkincskereskedő felbukkan egy-egy kiállításon, óvatosan beszélgetve a markukban lévő tárgyakról. - …addig önnek lesz alkalma pihenni egy keveset. Távol leszünk a város zajától, senki nem fogja zavarni. – Remélem, azért betervez néhány programot az urának, ami nyüzsgő belvároshoz szólítja majd és megérti a mondataimba bújtatott kéréseimet. Okos nőnek ismertem meg, kifinomult és ravasz, talán sikerül eltöltenünk pár órát anélkül, hogy a nyakunkban lihegne a férje. -Ha az anyjára fog hasonlítani, minden bizonnyal elbűvöl majd mindenkit. – Jegyzem meg számra széles mosolyt akasztva, várva Paul heves reakciójára, de meglepetésemre csak hümmögést kapok, beismerő bólogatást, majd egy önfeledt nevetést. Megértette a poént, bár elég sokáig tartott neki. Callum megjelenése olaj volt a tűzre. Kényelmetlenül éreztem magam, csüngtem a száján, minden kiejtett szó hallatán görcsbe rándult a gyomrom, de valahol mélyen megbíztam benne és reméltem, nem itt és most, így kell majd meghalnom. Szitává lőve, egy orosz nyálával a nyakamon. A cimborám meglehetősen elviselhetetlenül viselkedett és ezt az aukció alatt bevitt whisky mennyiségének tulajdonítottam, de még így is elérte a célját és egy kis időre lefoglalta Paul figyelmét. Az ölebek amúgy is azzal voltak elfoglalva, hogy minden hitelesen történjen, így egyik sem törődött azzal, hogy le sem vettem a szemem Elláról. Szívesen átnyúltam volna a dohányzó asztalon és az ölembe rántottam. Ha valamit, hát azt megtanultam, hogy a kirakat feleségeknél egy valami fontosabb a férjeik számára. Még pedig a pénz… jelen esetben az, hogy csak és kizárólag annyi csöpögjön a számlámra, amennyit az imént Callum elmondott. -A legszebb műtárgyakat vette meg Paul, szerintem kevés is értük ennyi pénz. – Mondom kicsit szórakozottan, nem is figyelek arra, mit mondok, így szinte leolvasható az arcomról a kín, ahogy Cal az ujjaimra tapos cipője sarkával. Anélkül veszi át a szót, hogy erről tájékoztatna, hálás vagyok neki, amiért hagy levegőhöz jutni. -Felküldhetek néhány hölgyet, ha vadabb bulira vágynátok. – Rám néz, én rá nézek kiguvadt szemmel, legszívesebben lenyomnám a fejét az ölébe, de csak az ajtó felé biccentek. Tökélyre fejlesztettük a metakommunikációt egymást között, így akkor is érti, mire célzok, ha ki sem nyitom a számat. Most pedig azt jelenti, hogy kurva gyorsan kotródj ki innen… -Egyelőre még szervezés alatt van, Budapest a fő célunk, egyre több pozitív visszajelzést kapunk a városról. – Nézem Callum távolodó alakját, a hátát bámulom, biztos vagyok benne, hogy visszafordul még az ajtóban, hogy valami ócska grimaszt lenyomjon felém. Bingó! Vennem kellene egy lottószelvényt. - Pár napot szívesen eltöltenék ott. Hallott már az országról? Vicces kis neve van, sokan rosszul is ejtik, ami így inkább arra utal, mennyire kívánjuk az ételt. – Nyelvem végigsiklik alsó ajkamon, én nem ételre vágyom…
Fogalmam sincs miért, de Forrest szavai és pillantása hallatán megborzongok, melegség önt el és a szívem azonnal zakatolni kezd. Zavaromban inkább sietve iszok egy korty vizet és igyekszem inkább a falon csüngő egyik olcsó utánzatot figyelni. A bizsergés végig cikázik testemen, ahogy eszembe jut, ami az orvosi szobában történt és mást sem érzek, mint azt, hogy akarok még. Újra ott akarok lenni, újra átélni mindazt, ami történt köztünk és talán jelen pillanatban semmi másra nem is vágyom. Olyan, mintha Forrest visszarángatott volna a halálból, mert neki köszönhetően úgy érzem, hogy talán van még remény számomra. Kiléphetnék ebből a házasságból és újra kezdhetnék mindent. De vajon tényleg akar ő engem annyira, hogy azután is érdekelném, ha elválnék? -Ez valóban pihentetően hangzik. Köszönjük a meghívást, Mr Whitfield.- mosolygok rá udvariasan, a lehető legközömbösebb ábrázattal és hangnemben, de valójában még mindig elönt a forróság újra meg újra. Főleg, ahogy megértem a burkolt célzásait és elképzelem, ahogy egymásnak esünk az otthonában is, amíg Paulnak esetleg más elfoglaltsága adódik. -Ugyan. Ne hozzon zavarba, kérem.- legyintek egyet mosolyogva és valóban zavarba is jövök, de nem azért, mert ilyen hízelgő dolgot mondott, hanem, mert egyrészt tuti biztos, hogy nem vagyok terhes, másrészt pedig épp az imént szeretkeztünk. Elég durva arról beszélgetni, hogy milyen édi lenne Paul és az én lányom. Nem is akarok erre gondolni, mert csak az jut eszembe, hogy örökre itt ragadnék ebben az életben, amit csak a szüleim miatt voltam köteles választani. Jobban mondva választani se nagyon tudtam és úgy éreztem akkor, hogy ennyivel tartozim nekik, de a fenébe is! Ez az én életem! Nem kerüli el a figyelmemet, hogy amint Callum megjelenik, Forrest figyelmét teljesen leköti. Gyanítom nem azért, mert ennyire imádná. Sokkal inkább gyanús nekem, hogy talán tud valamit rólunk és netán elszólhatja magát, de ezt inkább a paranoiámnak tudom be. Szóval ilyen, ha valaki szeretőt tart titokban? Attól kell félnie, hogy mikor buktatják le vagy buktatja le valaki más? A kényelmes kanapén ücsörögve aztán lehetségem adódik kicsit kikerülni a kényelmetlen középpontból. Nem akarok többet beszélgetni a nem létező gyermekemről, így kapóra is jön, hogy most már inkább az anyagiakkal foglalkozik mindenki. Kivéve Forrestet, mert ő le sem veszi rólam a szemeit. Pillantásából pedig tökéletesen kiolvasható, hogy mi jár a fejében, ettől pedig bizsergés fut végig rajtam és kényelmetlenül fészkelődni kezdek. Azt hittem, ha történik köztünk valami, akkor majd kevésbé fogja izgatni a fantáziámat, de komolyan mondom, csak rosszabb lett. Most már van ismeretem arról, hogy mit is tudna nyújtani számomra, ez pedig annál inkább felkorbácsolta a vágyaimat. Megőrülök, ha sokáig kell még megállnom a pillantását. -Nagyon kedves, de ez inkább egy üzleti megbeszélés, mint... buli.- válaszol Paul Callum megjegyzésére és nagy meglepetésemre jó kedvet látok az arcán. Nem úgy jegyzi meg, mintha le akarná ezzel szidni vagy ilyesmi. Inkább, mintha beszállt volna a poénkodásba, ami meglepő. Ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy a terhességem gondolata dobta fel ennyire, de nekem inkább az jut eszembe, ahogy Forrest érkezése előtt ordított velem. Az ujjai nyomát még most is érzem a karomon és tekintve, hogy ilyet még soha nem csinált, szerintem örökre bevésősött az elmémbe. Mostantól attól fogok majd tartani, mikor történik majd újra ilyesmi, vagy ne adja az ég rosszabb. Pedig nem tudtam eddig soha feltételezni róla, hogy bántana. -Budapest? Sosem jártam még ott, de Bridget barátnőm mesélt már róla, mennyire szép város. Leginkább a régi épületeket dicsérte, melyek átvészelték a háborús időszakokat.- fecsegek nagy érdeklődéssel, pedig csak a figyelmemet próbálom elterelni arról a sok szarról, ami jelenleg kitölti a fejemet. Bár akad közöttük kellemes dolog is: az orvosi szoba emléke. -Pedig gyanítom, az ország nevének semmi köze az éhséghez.- mosolyodok el, de Forrest mozdulata arra késztet, hogy egyik lábam átvessem a másikon és ölemben pihenő kezemet ökölbe szorítsam, mert az ismerős bizsergés végig száguld minden porcikámon, eltűnve végül az ölem környékén. Most már itt tartok? Rám néz, végig nyalja az ajkát és én máris beindulok? De hát elég rápillantani. Lányos zavaromban megköszörülöm a torkom és a pohár vizemre koncentrálok jobb ötlet híján. Szerencsére Paul is végez közben a papírokkal és az utalással. -Az összeg átutakva, a papírok aláírva, Forrest és azt hiszem, biztosan mondhatom, hogy amennyiben véglegesítve lesz a következő aukció helyszíne és dátuma, értesítsen minket, mert mindenképp ott leszünk. Minden szép helyre el akarom juttatni a kedvesemet, ha lehet és persze némi szuvenír is kell egy-egy aukcióról.- ül vissza mellém Paul, kezemet finoman tenyerébe veszi és egy csókot lehel rá, én pedig szelíd mosollyal az arcomon figyelem. Ha tudná, hogy e pillanatban azt kívánom, bárcsak helyet cserélne Forresttel, tuti balhé lenne belőle. Még jó, hogy nem tud a gondolataimban olvasni. -Azt hiszem, akkor végeztünk, igaz?- pillant Forrestre el nem engedve a kezemet, de magamban azon rimánkodok, hogy a vendégünk maradjon még. Fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám azután, hogy kilép az ajtón, mert akárhogy nézzük, egy vita kellős közepén jelent meg. -Holnap hosszú út vár Önre és talán rám is. Nem szeretném tovább feltartani.- kezd bele Paul a búcsúzkodásba és a finom utalásba, hogy Forrestnek ideje mennie -sajnálatomra-, én pedig vetek még rá egy utolsó pillantást. Attól tartok, most jó darabig nem fogunk találkozni.
Kezdőlap
