Az utolsó simításokat végzem a sminkemen, miközben meghallom odalentről a hegedű kellemes hangját, mire azonnal milliónyi emlék rohamoz meg. Emlékszem még kislányként mennyire vártam ezeket a puccos partykat, hiszen olyankor mindig úgy érezhettem magam, mint egy igazi hercegnő. A dadám egész nap a hajamat csinálgatta, még ki is sminkelt egy picit majd előkerült a gyönyörű ruha, ami általában passzolt az édesanyám ruhájához, persze inkább csak színben, mint fazonban. Most, hogy az est királynője valóban én vagyok, már nem annyira élvezem az egészet. Üdvözölni mindenkit külön-külön ugyanazzal a nyájas mosollyal és a megszokott kérdésekkel valahogy, már nem olyan izgalmas. Persze, valahogy mégis el szokott telni az idő azzal, hogy a hozzám hasonló hölgyekkel beszélünk a semmiről vagy épp pezsgőbe, esetleg martinibe fojtom a pocsék hangulatom és idővel inkább a háttérbe húzódva figyelem az eseményeket. Odafentről, a lépcső tetejéről valahogy mindig jobban fest az egész. -Üdvözlöm Rex! Örülünk, hogy eljött.- nyújt kezet Paul az egyik befektetőjének, aki széles vigyorral az arcán -bár azt cseppet elrejti a nagy, ősz bajusza- köszönti a férjemet pár kedves szóval, majd felém fordul és kezet csókol. -Mrs Whitney. Ön még mindig káprázatosan gyönyörű. Irigyellek Paul. Csodás villa, gyönyörű, fiatal feleség, sok pénz... ki vele! Hogy csinálod?- pillant nevetve a férjemre, de olykor-olykor visszasandít rám az ocsmány, perverz vigyorával. Paullal körülbelül egy idős, milliárdos és egy igazi nagyképű barom, ráadásul meglehetősen félek tőle, mióta egyszer bepróbálkozott nálam. Igyekszem elkerülni és nem egy légtérben maradni vele, főleg nem kettesben. -Ez az én nagy titkom, Rex, de a kedvesemmel azt hiszem, a mázli is közre játszott.- szorít magához finoman a derekamnál fogva én pedig hálásan elmosolyodok. Nem tudom, észre veszi-e, amikor egy-egy gazdag, pökhendi üzletfele úgy méreget, akár egy ragadozó de, ha fel is tűnnek neki ezek a sandítgatások, nem hozza szóba soha. Azt hiszem, teljes mértékig megbízik bennem, ráadásul tudja jól mi a véleményem a legtöbb barátjáról. Csak az nem esett még le neki, hogy valamicskét ő is szaporítja azt a tábort, kivéve, hogy ő egy igazi úriember, míg amazok akkora barmok, hogy érdemes lenne letaglózni és feldolgozni őket. -Édesem. Ott van Herold, akiről meséltem. Be szeretnélek mutatni neki.- mutat az egyik férfira, aki számomra tök ugyanolyan, mint a többi. Ugyanaz a drága öltöny, ugyanolyan csinos bombázó mellette és ugyanaz a hivalkodó viselkedés, mint mindegyiknél. "Hallod, milyen hangosan nevetek? Milliomos vagyok és rohadt nagyképű.” Csak bólintok egyet lágy mosollyal az arcomon, hogy felőlem aztán nyugodtan mehetünk, majd Paulba karolok és megvárom, míg elnézést kér Rextől a szokásos szöveg kíséretében. Herolddal körülbelül tíz percet töltünk el, a hosszas beszélgetésből pedig, csak annyit tudok megjegyezni, hogy pénz és pénz, szóval nem bírom már tovább. -Megyek, levegőzök kicsit. Elnézést uraim.- simítom meg finoman Paul poharat tartó karját, majd egy kedves mosoly után végre elvonulok onnan. Kell egy kis levegő, különben megőrülök és persze nem árt hozzá egy kis pezsgő, melyet egy finom mozdulattal leemelek a mellettem elhaladó pingvin tálcájáról és az erkély felé veszem az irányt. Útközben ide-oda pillantgatok, figyelem az arcokat, hallgatom a felszínes beszélgetéseket, míg meg nem pillantom az épp érkező férfit. Egy pillanatra még meg is torpanok, annyira meglep a látvány, végül háttal az egyik oszlopnak dőlve megállok és a poharam rejtekéből figyelek. Egészen más, mint azok, akikkel találkozni szoktam. Már a kisugárzása is olyan rejtélyes és határozott, hogy képtelen lennék levenni róla a szemem. Úgy sétál át a jelenlévők között, mintha egy nagyvad lenne a gazella csordában, aki épp felméri, ki legyen a következő áldozat. Esküszöm, még a szmokingon keresztül is látni, hogy csodásan kidolgozott testtel rendelkezhet, nem beszélve finom, érzéki ajkairól és bugyiszaggató pillantásáról. Legalábbis, ha jól emlékszem, ezt nevezik annak, ennek örömére pedig fantáziám el is kalandozik erre-arra, így jobbnak látom, ha végül tényleg inkább az erkélyre vonulok. A retikülből, mely természetesen passzol a ruhámhoz és egész este az oldalamon csüng, elő veszem a cigarettatálcámat, majd egy szál koporsószeget helyezek ajkaim közé.
Callum a kanapémon ül, lábait a dohányzó asztalom tetején pihenteti és üvegből issza a whiskyt. Úgy tapad az üveg szájára, mint a szaharai kalandor, aki hosszas kínlódás után megtalált egy vízzel teli oázist. Bárgyú vigyorral méri fel a következményét annak, ha most feláll és eltápászkodik a konyhapultig. Ugyanis én ott ülök, a laptopom mögé bújva, veszettül nyomkodva a billentyűzetet, száraz torokkal. -Te Forrest… - Artikulálatlanul beszél hozzám, fröcsög a nyála, a szájából a legtöbb ital a kezemre csöpög, ugyanis megkockáztatta a lehetetlent és odajött hozzám. Megtántorodik kinyújtott lábamban, úgy nyúlok utána, nehogy szétverje fejét a kisasztal sarkában. -Rohadtul nem érek rá, mit akarsz? – Kérdezem tőle, az idegeimen táncol, húzza azt a maradék kevés időmet is, de szerelmi bánata van a szerencsétlennek, ezért van most nálam. Megígértem neki, hogy magammal viszem este, de ha így folytatja, amíg én befolyásos emberekkel múlatom az időt, ő addig a wc fölött görnyed majd. -Hát én csak... én csak... - Néha tényleg nem értem, miért vagyunk mi barátok, üzlettársak, lelki szemetesládák egymásnak. -Ezt add ide, mosakodj meg. Perceken belül indulunk. – Elveszem tőle az üveget, eszembe sincs belekortyolni. Kiskutya szemekkel néz rám, ajkát is lebiggyeszti, de ismerhetne már annyira, hogy engem kicsit sem hat meg. Főleg nem tőle, mert ha még mellei lennének és vaginája – közlöm, veleszületett dolgai -, talán még akkor sem éreznék késztetést arra, hogy megsajnáljam, akár egy tizednyi időre is. - Menj már az istenért!! – Felemelem a hangom, meglepődik, de nem kérdez vissza, pedig szokása. Sarkon fordul, megindul az egyik irányba, de mire szólhatnék neki, már megbotlik az egyik dobozban. Felnevetek, nem bírom ki, annyira idiótán fest kiterülve a padlón, hogy eszembe sincs összekaparni. Van fontosabb dolgom is, háttérinfókat gyűjtök, mindent tudni akarok azokról az emberekről, akikkel találkozni fogunk. Többségüket ismerem és Callum igazából azért a célért kísér el, hogy felmérje a terepet, adatokat gyűjtsön és kihúzzon a szarból, ha épp nyakig benne vagyok. Ehhez képest, a második krehácsolást hallom kiszűrődni a fürdőszoba csukott ajtaján. Orrnyergemet masszírozva próbálok napirendre térni, amikor kivágódik a bejárat és mintha mi sem történt volna, mellém penderedik, bűzlik a piától és a hányástól, de legalább magánál van. -Ha elbaszod az estét, soha többet nem állok szóba veled. De esküszöm, viszlek magammal a sittre, ezt jobb, ha tudod. – Lecsukom a gépet, halkan duruzsol, miközben a zakómat a vállaimra kanyarítom. Kivételesen nem az én autómmal megyünk, a kis szemét luxus négykerekűje jobban illik az est hangulatához, mint az enyém. Csak remélni tudom, hogy egy rendőr sem szándékozik megállítani, mert valószínűleg kiakadna az alkohol szonda mutatója. Útközben aztán rájövök, hogy miért nem engedem, hogy ez a suttyó üljön a volán mögé. Amíg percekkel ezelőtt a whisky-től okádott, én addig a vezetési stílusától fogok, amivel átszeli a várost. Lehúzom az ablakot, levegőhöz kell jutnom, de már túl későn. Leparkol az épület előtt, mély levegőt veszek és remegek egy pohár szeszért. Mire beérünk, már két gyöngyöző pezsgő csúszik le a torkomon, én balra, Callum jobbra egy, feltérképezi a terepet, ismerkedik, jelent az esetleges konkurenciáról. Hamar kiszúróm Domíngez-t a tömegben, lehetetlenség nem észrevenni, egyszerűen anélkül is kitűnik, ha épp csak tüsszent. Észrevesz, magához invitál, újabb itallal lesz több a fejemben. Fogalmam sincs, miről beszélnek, képtelen befogadni az agyam a szavakat. Nem is érdekel igazán, leszarom, mennyit költöttek ékszerekre és jachtokra. Ismeretlen a ház, nem tudom kihez kötni, de józan paraszti ésszel azért ki lehet következtetni. Körbefuttatom tekintetem a díszes, felszínes társaságon, hányni tudnék tőlük, de ha ők nem lennének, nekem sem lenne néhány millió a bankszámlámon. Elsuhanok az arcok felett, egyik sem fog meg annyira, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele. Mosolygok, mert úgy illik, válaszolok, ha kérdeznek, de többre nem futja tőlem. Mogorvának tűnhetek, de nem szeretem a felesleges köröket. Anélkül is tudom, hogy engem néznek, hogy felpillantanék a poharamból. Érzem tekintetét az arcomon, a testemen. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy az öltönyöm ára érdekli, vagy az, ami alatta van. Szemem sarkából látom, hogy elhagyja a helyiséget, követem hát az erkélyre. Nem vagyok félénk típus, tisztában vagyok az adottságaimmal, nem esik nehezemre megszólítani egy nőt. Most csupán annyira kell vigyáznom, hogy ne a házigazda nejét próbáljam meg az ágyamba citálni. -Piszok rosszul áll az a cigaretta a kezedben. – Két ujjam közé csippentem a bagót, elveszem tőle és mélyet szívok belőle. Mennyire hiányzott már. Hátat fordítok a korlátnak, könyökeimmel támaszkodom meg, a cigivel játszom ujjaim közt. - Ennyi sznobot egy helyen… – Kékes füst kígyózik az arcom előtt, képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Elmélázva szívok bele jó mélyen a cigarettámba, melyet újabban különleges képességgel ruháztam fel. Még pedig azzal, hogy képes kiüríteni a fejemből a felesleges, már-már nevetséges gondolatokat. Mintha a füst kifújásával minden keserűséget eltüntethetnék magamból, pedig tudom, hogy erre csakis én lennék képes. Változtatnom kellene. Vagy mégse? Körülbelül három éve vacillálok ezen, hiszen már hat éve vagyok Paul felesége. Hat év! Te jó Isten. Hat évet pazaroltam már el az életemből arra, hogy sznobok közt villogjak, holott ezt már akkor megutáltam, mikor kamaszodni kezdtem. Akkor döbbentem rá igazán, mennyire képmutató egy társaság ez, mikor egy nap az egyik wellness szalonban mögöttem ücsörgött anyám két barátnője és undorító módon beszélték ki mások apró titkait. Jót mulatva persze minden bakin vagy épp nyomorúságon, mint például az anyám alkoholizmusa. Gusztustalan, kétszínű népség ez, akiknek addig vagy valaki a szemükben, amíg tele van tömve a zsebed pénzzel. Lepillantok az alattunk elterülő városra, melynek fényei olyanok, akár egy csapat szentjános bogár vagy mondjuk egy díszes, színes Karácsonyfa füzér. Egek! A Karácsonytól is hányingerem van már, ha csak eszembe jut. Party party hátán, még több műmosoly, ráadásul mindez olyan emberek közt, akiknek a felét zok szó nélkül nyírnám ki és tudom jól, hogy ez az érzés kölcsönös. Rengetegen néznek rám csúnyán, de nem azért, mert köztudottan érdekből házasodtam, hanem azért, mert irigyek rám. Paul igen közkedvelt férfi most is, előttem pedig még inkább az volt. Fogalmam sincs, hogy mivel fogtam meg éppen én, de olyan könnyen csavartam az ujjaim köré, hogy még én is meglepődtem a képességeimen. Kifogtam a milliárdos, minden pénzsóvár nő által áhított férfit és tessék, most mégis úgy érzem, hogy nem jártam jól. Izgalomra vágyom, hiszen sosem voltam egy, a hátsómon nyugodtan üldögélős nő, most meg olyan vagyok, mint a Dallas egyik főszereplője, aki mást se csinál egész nap, csak ül vagy épp szépségszalonokban tengeti az időt és a férje pénzét. A kellemes bariton valamint a férfi által elkövetett mozdulatsort követően a lélegzetem is eláll. Nem az ámulattól, hanem a csodálkozástól, hogy valaki csak úgy fogja magát és kiveszi a kezemből a cigarettámat. Már épp fellázadnék a pofátlansága ellen, mikor megpillantom az elkövetőt. Hirtelen önt el a forróság, elmémet furcsábbnál furcsább képek lepik el, majd egy műmosoly kíséretében megregulázom magam és igyekszem a lehető legjobb póker arcomat vágni. A pasas veszélyesen szexi. Üvölt róla, hogy épp az a típus, akit egy okos nő elkerül és meg is fordul a fejemben egy pillanatra, hogy talán nekem is azt kellene tennem, de vagy buta vagyok vagy nagyon bátor. -Éppenséggel nem is azért gyújtottam rá, hogy divatoljak, de csak tessék. Bár, ha kért volna, szívesen megkínálom egy szállal.- fonom össze karjaimat magam előtt, úgy mérem végig tetőtől talpig a férfit, aki valóban, magasan a legjóképűbb az itteni vendégek között. Épp ezért vagyok biztos benne, hogy még nem láttam. Tuti, hogy emlékeznék rá, ha valaha összefutottunk volna már. -Üdv az alvilágban. Leginkább ahhoz szoktam hasonlítani ezt a díszes társaságot, viszont van egy rossz hírem...- hagyom függőben a mondatot és, mielőtt folytatnám, nyomatékosan rápillantok. Így legalább van alkalmam közelebbről is szemügyre venni anélkül, hogy azt gondolná rólam, hogy őrült vagyok. -Mivel mi is itt vagyunk, valószínűleg valamilyen módon közéjük tartozunk. Én legalábbis biztosan.- vigyorodok el, hiszen ez számomra elég vicces. Épp olyan emberek között élek, akiket évek óta megvetek és az a legrosszabb, hogy nem találom a kijáratot. Mármint persze, elválhatnék, de utána mégis mihez kezdenék? -Na és Ön, hogy keveredett ide ebbe a sznob társaságba, ha ennyire nincs velük kibékülve?- fordulok felé kíváncsi pillantással, mert valóban érdekelne, mit keres egy ilyen férfi ezen a borzalmas helyen. A viselkedése egyáltalán nem olyan, mint az itteni vendégeké -jó példa erre az, ahogy lenyúlta a bagómat vagy, hogy simán letegezett, ami errefelé nem szokás-, de azért nem is tűnik éppenséggel idegennek ebben a közegben. Ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy valami üzlet által keveredett ide, ahogy sokan mások is, akik idő közben megszedték magukat és most úgy viselkednek, mintha ők tojták volna azt a bizonyos spanyol viaszt.
Idegen férfiak bámulnak rám, fogalmam sincs, mire véljem ezt a viselkedést. A dohányzás szúrja a szemüket, vagy a vörös démon, aki kitüntet a figyelmével? Sikerült egyből lecsapnom a házigazda nejére? Hogy lehet ekkora szerencsém… más miatt nem figyelnék minden gesztusom. Ha csak Callum el nem baszott valamit és a személyleírást követve, épp engem elemeznek. A könyököm elfáradt súlyom alatt, megfordulok, alkarommal támaszkodom immár a korlátnak és elmosolyodom, ahogy felidézem az iménti néhány pillanatot. Anyám halála óta nem volt, aki megneveljen, így ami számomra természetes, az másnak nem az. Apámnak köszönhetően nem veszett ki belőlem az úriember magasztos eszménye, de én már nem az a generáció vagyok, mint hajdanán apám és az ő apja volt. Én elveszem, amit akarok, nem köntörfalazok, nem udvarolok. Nem veszek virágot és viszem el vacsorázni, mert nem az ilyen típusú nők fordulnak meg az életemben. Nem szeretem azt, ami unalmas. Tulajdonképpen, azért is szeretek ilyen rendezvényekre járni. Mert itt szabad a vadászat. A legtöbb feleség nem szerelemből ment hozzá hites urához, sokkal inkább megmozgatja őket a bankszámlákon csücsülő vastag bankók növekedése, mint a férjük erekciója. Egyelőre, nem tudok más véleménnyel lenni újdonsült ismerősömről sem, noha alattam sokkal jobban mutatna, mint az alatt a fickó alatt, akinek karikagyűrűjét az ujján hordja. Felnevetek, bár nevetésem nagy részét elviszi a szél. Fogaim közé veszem a cigit, ahogy kivarázsolom ingem két legfelső gombját a helyéről. Ajkaim közé szorítom, beleszívok, hátat fordítok neki, de csak azért, hogy elpöcköljem a bagót. Egy ideig lent tartom, élvezem, ahogy a tüdőm megtelik a füsttel, szinte hallom felsírni a hörgőket. Az orromon fújom ki, felbőszült bikára emlékeztető stílusban. -Messze az este vége, úgy sejtem, gyakran találkozunk majd idekint. – Legalábbis reményeim szerint. Meglep ez a magázódás, mintha a múlt században élnénk, de ha Sznobfalván ez a módi, én akkor sem hódolok be a hóbortjuknak. Túlságosan ésszerűen látja a világot, amiben él. Realisztikus az egész, amit lefest azzal az egy szóval, amit alvilágként emleget. Ha tudná, hogy amit most ő egyszerű hasonlatnak szánt, az valójában a kegyetlen igazság? Vajon még mindig élvezné a méregdrága pezsgőt, az ékszereket, a nyaralásokat? Minden bizonnyal… - A legmélyebb bugyrából jövök. – Kommentálom mondandóját, nem bocsátkozom magyarázatokba, eszemben sincs arról beszélni, miféle ügyekbe bonyolódok nap, mint nap. Anyám forog a sírjában, hogy az lett belőlem, akiktől mindig is óvott. Abban a kis időben, ami kettőnknek adatott, foggal-körömmel igyekezett a jó útra terelni, de a halálával szertefoszlott minden álmom. Az, hogy egyáltalán diplomás ember lett belőlem, csakis annak köszönhető, hogy apám – abban a néhány józan évben – megelégelte a semmittevést és gatyába rázott. Nem lett belőlem bankár, sem ügyvéd. Nagy utat tettem onnan, ahonnan én indultam. A nulláról kezdtem és tessék. A legdrágább pezsgőt iszom, egy puccos bulin, dúsgazdag parasztokkal. -Nehéz lenne elhinni rólam, ha azt mondanám, Sznobfalván születtem, ezüstkanállal a számban? – Félmosolyra húzom a számat, megvakarom borostás állam. - Az sokkal izgalmasabb kérdés, hogy te hogy keveredtél bele? – Játszom vele egy kicsit, addig sem kell magamról beszélnem és így, ebben a pozícióban tökéletesen rálátok a töketlen cimborámra, aki megint kezd arra az állapotra hajazni, mint néhány órával ezelőtt a lakásomban. Gyakorlatilag síugróra issza magát, én pedig nem tehetek ellene semmit sem. Addig is, elvonja a sok kíváncsi tekintetet rólunk. Mert hogy minden azt nézi, mit eszetlenkedik egy üveg borral. - A férjed tudja, hogy nem szereted? – Teszem fel a nyilvánvaló kérdést, érdekel, mégis mi az istent csinál ez mellett az ostoba, gőgös, szerencsétlen fajankó mellett. -A kirakatban éltek, mindenki ismer benneteket Ella. – Olyan könnyedséggel ejtem ki nevét a számon, mintha világ életünkben ismerősök lettünk volna. Az a tömérdek információ, az a rengeteg fénykép az interneten. Még csak meg sem közelíti azt a szépséget, amit Ő képvisel. - És ne magázz, kiráz a hideg tőle. – Kérem tőle mosolyogva, mintha az előbb nem gyalogoltam volna bele elég mélyen a lelkébe. Faképnél fog hagyni, az úrinői mivoltja nem képes megbarátkozni az én barbár viselkedésemmel. De ha már a lábát arra használja, hogy eltipeg, nem pedig szétnyitja, akkor egy cigit azért itt hagyhatna.
A nevetése őszinte, ami már csak azért is meglepő, mert errefelé még ilyet is ritkán hallani. Itt még nevetni se nevet igazán az ember, csak a felszínes kacarászásokat hallani. Utoljára akkor röhögtem könnyesre magam, amikor a gimiben betéptünk a barátnőmékkel. Na de ez egy másik sztori... -Meg lehet. Ha tehetném, egész este itt lennék az erkélyen.- sóhajtok egy nagyot, hiszen valóban több kedvem lenne itt fagyoskodni -akár egyedül is-, mint bent játszani a színjátékot, de ahogy a Queen is megénekelte: Show must go on. Most viszont tarthatok egy kis szünetet két felvonás között, nem? Szavai hallatán elvigyorodok de csak, mert feltételezem, hogy viccel, hiszen a legmélyebb bugyrából én jöttem, tekintve, hogy igen csak alapköve vagyok a ma esti partynak. Ha a házigazdák a pokol urai, akkor én most a pokol királynője vagyok épp? Jesszusom, milyen hülyeségeken filozofálgatok... -Ezt most értsem úgy, hogy talán félnem kellene?- mosolygok szemtelenül és meglepetten veszem észre, hogy épp incselkedek, amit nem sűrűn szoktam csinálni. Veszélyes ezekben a körökben flörtölgetni, mert a végén az ember már, csak azt veszi észre, hogy mindenki lotyójaként emlegetik, ilyesmit meg nem szeretnék. Igyekszem vigyázni a jó híremre, de ez a pasi... olyasmiket mozgat meg bennem, melyekre már rég volt bárki is hatással. Veszélyes, csábító és halálos, legalábbis ez árad belőle. Mégis ki a fene lehet? -Azt hiszem nem kell sértésnek venned, ha azt mondom, hogy cseppet sem vagy olyan, mint a bent tartózkodók, szóval igen... nehéz elképzelni.- bólogatok, miközben összeszűkült szemekkel méregetem tovább a férfit és próbálok rájönni, hogy mégis miért vágyik egy ilyen ember hozzánk hasonló szánalmas sznobok közé. A legrosszabb, hogy magamat is közéjük kell sorolnom, mert teljesen átvettem már a stílust. Vagyis, inkább vissza vettem, hiszen kislányként úgy neveltek, hogy passzoljak ebbe a közegbe, csak félúton kiszakadtam picit ebből a világból, erre a karma, az a szemét ribanc mégis visszatoloncolt ide. Na jó. Igazából nagy részem volt benne nekem is... Ez az egész végig pörög az agyamban, mikor meghallom a kérdését, végül megvonom a vállam és a városra pillantok. Bolond lennék nagy kitárulkozásokba kezdeni, mert gyanítom, cseppet sem érdekli a válasz, ráadásul nem is ismerem. -Meghoztam egy döntést. Ilyen egyszerű.- erőltetek magamra egy mosolyt miközben visszapillantok rá, majd megfordulok és a férfi felé pillantok, akit odabent mindenki néz. Egyértelmű, hogy nem ebbe a világba tartoznak, mert ilyesmit se sűrűn látni errefelé. Épp ezért nevetem el magam a részeg férfit látva, de mintha szégyellni való dolog lenne, kezem ajkaim elé teszem és próbálok nem hangosan röhögni. Még a végén azt hinnék, hogy én is részeg vagyok, hiszen ezen illik inkább megrökönyödni, mint nevetni. A jó kedvem azonban pillanatok alatt elszáll, amint újra meghallom a hangját. Kutakodó tekintettel pillantok rá és szívem szerint, ha az első reakciómat követném, most felképelném, de nem teszem. Tényleg más, mint mi. -Elég ostoba dolog lenne az itt lévő férfiak bármelyikének azt gondolnia, hogy egy fiatal nő azért megy hozzájuk, mert szerelmes... nem gondolod?- mosolygok rá úgy, mintha épp a világ egy nagy titkát árulnám el, holott tudom, hogy ezzel ő is tisztában kell legyen. Mindenki tisztában van ezzel. Errefelé ritka, hogy valaki igazi, szín tiszta szerelemből házasodjon. Olyan ritka, mint a fehér holló. -Szeretni viszont szeretem. Tisztelem, mint a férjemet és megbecsülöm, hiszen mindent megad, amire csak szükségem van.- pillantok Paul felé mosolyogva, de ő épp elmélyülten, kezévek mutogatva beszélget az egyik ismerősével, aminek mondjuk örülök is. Nem tudom látta-e, hogy kettesben ácsorgok idekint ezzel a férfival, de úgyis tudni fog róla. Biztosan lesz visszhangja, sőt. Holnap már azt fogják pletykálni, hogy szeretők vagyunk. -És mint minden, a gazdagok élete is úgy van kirakatba téve, hogy a legcsábítóbb oldal legyen látható de, ha tudod a nevemet, valószínűleg ismerős vagy errefelé, tehát akkor ezzel is tisztában kell lenned.- pillantok a férfira és, bár meglehetősen dühít, hogy ezek szerint ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, nem mutatom ki a bennem tomboló érzelmeket. Zavar, mert hátrányban vagyok vele szemben, hiszen még a nevét sem tudom. -Most már viszont igazán bemutatkozhatnál, mert meglehetősen hátrányban érzem magam.- mosolyodok el, majd várakozón rápillantok és alig várom, hogy nevet is társíthassak az archoz. Érdekes férfi és azt hiszem, leginkább az tetszik benne, hogy őszinte. Nem nyalizik, nem tököl, kimondja amit akar és számomra ez kész felüdülés, még akkor is, ha egy-két megjegyzése arrogáns. Inkább legyen valaki nyers, de őszinte, mint nyájas, viszont kétszínű. Végre van valaki, aki a szemembe mond bármit és talán nem fog utána a hátam mögött elhordani mindennek.
Na ezzel a kijelentésével egyet kell értenem. Callum elvégzi helyettem odabent a munka oroszlán részét, bár magam sem tudom, hogy azok után, ahogy kinéz, vajon marad e meg a fejében valami használható is. Látogatásunk a partira nem csak azt a célt szolgálja, hogy megmutassuk magunkat a sok önelégült pojácának - akik elvárják, hogy körbe ugráld őket - hanem azt is, hogy feltérképezve a terepet, anélkül, hogy lebuknánk, belátást nyerjünk mások pénztárcájába, újabbnál újabb otthonok tudomásáról tegyünk szert. Nyilván, ahogy az lenni szokott, gazdagéknél drága dolgok találhatóak, mi pedig imádjuk ezeket. -Ha tehetném, el sem jöttem volna. – Nem kívántam magamra rángatni az öltönyöm, azt pedig végképp nem, hogy elviseljem a sok hülye versenyét. A „melyikünk hugyozik messzebbre” olimpia játék még mindig virágkorát éli, csak nem mindegy, hogy egy velem korabeli teszi mindezt, vagy egy idős, vén f.sz, aki úgy játszik, mintha morzézna. - De mivel az itt lévők többségét jól ismerem, így muszáj volt. – Téged kivéve. Újdonság vagy a számomra, akit az ember büszkén mutogat az oldalán. A fényes, új játék, ami – ha jól csinálod – huzamosabb ideig fent tartja az érdeklődésed. Kíváncsi lennék, vajon ez tényleg így van e. -Félni? – Kérdezem, homlokomon mély barázdák jelzik értetlenségemet. - Nem kell tőlem félni, nem az a fajta férfi vagyok, akitől kellene. – Legalábbis nem a női nem képviselőinek. Törtem össze szíveket, tiportam sárba egzisztenciákat, de sose bántottam fizikálisan egy nőt sem. Apám nem egy vadállatnak nevelt. Már amikor józan volt és sikerült néhány atyai jó tanácsot megosztani velem. A mellkasomhoz kapok, akadozva veszem a levegőt, talán még le is biggyed az ajkam, de mindez csak színjáték. - Au, ez most szíven talált. Nem nézek ki elég sznobnak? – Csiszolnom kell a megjelenésemen, de kizárt dolog, hogy újabb méreg drága öltönyre ruházzak be. Pofont vártam, helyette higgadt választ kaptam. Sejtettem, hogy nem fogja bevallani a nyilvánvalót. A vak is látja, hogy ezek a fruskák miért sertepertélnek ezek között a férfiak között. Nem egyszer voltam fültanúja, hogy ölre mennek azért, hogy egy ilyen parti alkalmával akár csak italt szolgáljanak fel, elvegyék a primadonnák nerc bundáit, vagy szórakoztassák a bárpultnál ülőket. Minden lány álma, hogy egy milliárdos felkarolja, a szeretőjévé tegye és ezért szinte bármire hajlandóak. Esetünkben Ella is így kezdte? Aranyásó, mint az itt megjelent feleségek többsége? Vagy teljesen más cél vezérelte, mikor igent mondott a ház urának? -De nem szereted. – Kérdésemet kijelentés váltja fel. - C-c-c… – A fejemet csóválva, halvány mosollyal ciccegek. - Áruld el nekem… – Közelebb lépek hozzá, alkarommal továbbra is a korláton támaszkodom. - …ha nem érzel iránta semmit – és az, hogy tiszteled, az lószart sem ér -, akkor miért vagy vele? – Kíváncsian várom a választ, egy ideje már foglalkoztat a kérdés, sosem tudtam feltenni senkinek sem, mert eddigi tapasztalataim alapján az ilyen feleségek, hogy is mondjam, igen csak butácskák és vagy az arcomba vágták az italukat, vagy alám feküdtek a lakásomban. -Ugyan Ellie, ha ennyire szar az életed, miért nem lépsz tovább? – Hülye lennék egy olyan kapcsolatban rostokolni, egy helyben vergődni, aminek nem látom értelmét. Gyakorlatilag, ezért is vagyok még mindig szingli. Ezért nem akarok gyereket – jó, ezt inkább a munkám miatt sem erőltetném – és ezért óvnak tőlem annyi lányt. Megszólalnék, de a helyiségben hirtelen zűrzavar támad, emberek hüledeznek, mások undorodva pillantanak egy irányba. Az ajtóhoz lépek, követem tekintetüket, amikor megpillantom azt az idiótát, egy szál pöcsben, az asztal tetején helikoptert játszva. Észrevesz, felmutatja hüvelykujját, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, majd letolt gatyával kászálódik le az asztalról és miután rendbe szedte magát, beszélgetésbe elegyedik a mellette ácsorgó, középkorú női csoport tagjaival. Akik – meglepő módon – nem küldik el a francba. Sőt, senki sem lép az ellen, hogy eltávolítson minket a partiról. Nem tudom levakarni arcomról a döbbenetet. Nem azért, mert Callum a farkát himbálva táncolt, azt máskor is csinálta már, hanem azért, mert még mindig itt vagyunk. Mi az isten folyik itt zárt ajtók mögött… -Kérhetnék egy szál cigit? – Ujjaim a tenyerembe mélyednek, ahogy a korlátra markolok. Kiszűrődik a zene, a nevetés, a jókedv. Furcsának találom az egészet, nem ehhez vagyok szokva. -Egyébként Forrest. A nevem Forrest Whitfield, de semmi közöm ahhoz a filmhez, amiért úgy oda van a filmipar. – Toldom még hozzá, hogy nem azért kaptam a keresztnevem, különben is, előbb születtem, minthogy az a film felbukkant a mozikban.
Fogalmam sincs ki szórakoztatna most, ha ez a férfi tényleg nem jött volna el erre a partyra. Elég sűrűn előfordul, hogy a sok idióta elől egy erkélyre, vagy a felsőbb szintre menekülök, hogy aztán magányosan ücsörögjek valahol, de olyan nem volt még, hogy bárki is utánam jött volna. Még Paul sem, mert rend szerint ilyenkor annyira leköti, hogy a többi sznobbal társalogjon, hogy azt se venné észre, ha elrabolnának. -Azt hiszem, ha végül nem jöttél volna, akkor most nagyon unatkoznék.- vigyorodom el, ahogy végig gondolom, mégis kivel beszélhetném ki így a sznobokat, akiknek népes táborát én is erősítem. Mindenkinek elő kell adnom mennyire érdekelnek a drága játékszereik vagy épp, hogy milyen céget vásárolnak fel, holott teljesen leszarom. Számomra nem attól lesz valaki ember, hogy gazdag, csak kár, hogy ezekben a körökben elég kevesen valljuk ezt. -Ez esetben megnyugodtam de csak, hogy tudd, van a retikülömben egy gáz spray.- villantok rá egy széles mosolyt és természetesen, csak viccelek. Szép is lenne, ha a saját házamban önvédelmi eszközökkel a táskámban kellene rohangálnom. Na meg amúgy sem tűnik ő olyan típusnak, akitől azért kellene félni, mert bántalmazásra képes. Sok minden más miatt viszont lehet, hogy nem árt ódzkodnom a közelségétől. Leginkább amiatt, mert nagyon megnyerő a stílusa és, mert olyan gondolatokat ébreszt bennem, melyeket már rég nem tapasztaltam. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a szexuális életünk Paullal igen csak lankadó állapotban van, ráadásul amúgy sem volt soha arról híres az egész, hogy a vágy majd' szét vetett volna minket. Engem legalábbis biztos nem. Inkább kín-szenvedésnek nevezném azokat az estéket... -Nem, nem igazán, de ez inkább bók, ha engem kérdezel.- vonok vállat, mert részemről valóban semmi rossz szándék nem volt abban, amit mondtam, bár azt is látom, hogy csak egy jó kis alakítás, hogy megsértettem. Nem is akar ő ezek az emberek közé tartozni, de akkor mégis mi a fenét keres itt? Ez a kérdés viszont teljesen elfelejtődik részemről, ahogy a magánéletemről kérdez. Mondjuk soha nem zavart az ilyesmi -tekintve, hogy ezekben a körökben nem is szokás ilyen indiszkrét kérdéseker feltenni-, így készségesen bár, de nem túl részletesen válaszolok is. Egyedül az a gond csupán, hogy nem elégszik meg ennyivel. Sőt. Miután leszűri a lényeget -és ezt közli is azzal a konkrét mondattal, hogy nem szeretem a férjemet-, még közelebb lép hozzám. Kíváncsiság költözik tekintetembe, ahogy elő készíti a terepet a kérdése előtt, majd pár pillanatig csak az íriszeit figyelem, mielőtt válaszolnék bármit is. Eltöprengek azon, mégis miért kellene nekem válaszolnom erre? Hiszen, nem tartozok neki magyarázattal, ráadásul nem is vagyunk akkora nagy cimborák, hogy ezt épp vele beszéljem meg. Viszont tény, hogy attól még semmilyen adu ász sem lesz a kezében, ha esetleg őszintén beszélek. -Mert bármilyen nevetségesen is hangzik, de hiszek az eskümben és most nem számít, hogy nem szerelemből házasodtam. Megfogadtam, hogy mellette maradok és, ha jó volt a nehéz helyzetben, hogy mellettem volt, akkor most is jó kell legyen.- válaszolok anélkül, hogy bármi konkrétat mondanék, hiszen eszemben sincs elmondani, hogy valójában a szüleim miatt tettem, amit és, hogy nekem köszönhetően végül rendbe jött minden. Apám és Paul üzlettársak lettek, viszont elég egy rossz lépés is, hogy ennek vége legyen. Ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy Paulnak meg is vannak a maga eszközei ahhoz, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné. Még mielőtt azonban ebbe belemélyedhetnék, a becézése meglehetősen eltereli a figyelmem. Furcsa, de még senki sem becézett Ellienek és most, hogy egy szexis idegen szájából hallom, elég furcsán is hangzik. Furcsa, de tetszik. Kellemes és igen kedves megszólításnak hat. -Mondani mindezt nagyon könnyű, de megtenni annál nehezebb.- szomorodok el picit, hiszen milliószor eszembe jutott már, hogy elválok, de fogalmam sincs, hogy fogadná Paul a hírt. Ő is tud veszélyes lenni, ha kell és azt az oldalát nem igazán szeretném látni, ráadásul pillanatok alatt tönkre tehetné a családomat. Mondjuk az érdekelne a legkevésbé, hiszen a szüleim zok szó nélkül nézték végig, hogy feláldoztam az életem azért, hogy az ő kényelmes kis életük megmaradjon. -Egyébként sem panaszkodhatok. Tényleg csodás életem van. Olyan, amiért mások ölni tudnának. Az, hogy nem mindig vagyok ezzel elégedett, csakis az én hibám.- pillantok rá kissé félve, hiszen tudom jól, hogy mit gondolhat rólam. Gyengének tart és nevetségesnek. Olyan nőnek, akinek mindene meg van de mégis keres valamit, ami miatt hisztizhet, hátha majd valaki sajnálja picit, de én nem ezért érzem azt, amit. Én élni akarok. Szabadon megtenni, amit akarok anélkül, hogy bárki megszólna és nagyokat nevetni. Mi sem segít ebben jobban, mint a beszélgetőtársam haverjának a mutatványa. Egy pillanatra elképedek, de aztán hangos nevetésben török ki, hiszen nem mindennapi látvány, hogy valaki pucéran pörgeti a szerszámát a mahagóni asztalon. Sokaknak elég nehéz is befogadni ezt a képet, de azért a nagy többség jót nevet rajta, ami még nekem is meglepő. A partnerem viszont annál kevésbé tűnik jókedvűnek a látványtól. Igazság szerint inkább kinézném belőle, hogy meg fogja ölni a barátját, mint azt, hogy nevessen, szóval mikor cigarettát kér, gondolkodás nélkül veszem elő a dobozomat és kínálom meg előbb őt, majd saját magamat is. -Még csak nem is hasonlít az agyilag kissé gyenge pasasra...- jegyzem meg csak úgy mellékesen, majd befelé pillantok a barátja felé. -A barátodról előbb el tudnám képzelni, de gyanítom, rajta is csak az alkohol lett úrrá.- veszem ajkaim közé a cigarettámat, majd a gyújtómat kezdem keresgélni, hogy minél előbb füstölöghessek. Forrest durva kérdései után amúgy sem ártana, hiszen, csak most világosodtam meg igazán, mennyire szánalmas vagyok. Miért nem tudom én befogni a számat a jelenlétében? Máskor olyan tökéletesen megy a színjáték, hogy érdemes lenne felcsapnom színésznőnek, most meg... -Véletlenül nem te vagy az a Whitfield, aki majd segíteni fog Paulnak az új dilijében, miszerint műkincseket akar majd felvásárolni és talán tovább adni is?- kíváncsiskodok -és egyben terelem is a témát-, ahogy eszembe jut, milyen téma kapcsán is merült már fel az ő neve. Az emlékezetem elég jó, szóval meg tudnék esküdni rá, hogy Róla volt szó. Kérdés, hogy hajlandó-e erről beszélni is, ha már én elég sok kérdésére válaszoltam. Na mondjuk nem kötelezett rá senki, hogy őszinte legyek...
-Paprikaspray, jézusom, minek nézel te engem. – Hátat fordítok a korlátnak, kezeimet a zsebembe csúsztatva kémlelem arcát. Azt tudom, hogy mit váltok ki az emberekből, ha munka közben találkoznak velem, de azzal nem vagyok tisztában, hogy egyszerű, hétköznapi emberként is ennyire félelemkeltő a megjelenésem. Talán a szakáll teszi. - Nem hiszem, hogy szükséges lenne, legalábbis, amíg velem vagy. – Nem látok bele az életébe, de minden bizonnyal meg van az oka annak, hogy egy gázspray-vel a retiküljében mászkál. Szemeim azonnal a lehetséges sérülések nyomait kutatják. Talán a smink, az alatt a több réteg vakolat ott bujkál néhány megpattant ér, egy aprócska folt, amit annyira el akar rejteni. Legszívesebben letépném a karját és a seggébe állítanám annak, aki egy nőre kezet mer emelni. -Mert nem is vagyok az. – Megnyalom alsó ajkam, mielőtt tovább folytatnám. - Egyszerű munkáscsalád gyermeke vagyok, az anyám tanítónő volt. – A mai napig fáj, hogy múlt időben kell beszélnem róla. Az elvesztésével végérvényesen kihalt belőlem a vágy, hogy egyszer majd családom legyen. Rádöbbentem, hogy felesleges mély érzelmekkel fordulni a másik irányába, ezzel megóvva saját magamat is. De leginkább magamat. A felszínes, „majd felhívlak” kapcsolatokat pont nekem találták ki és bár néha a pokolra kívánnak, valahogy, mégis visszatáncolnak hozzám. - Na és Te? – Szemtelenül végigmérem. - Várj, kitalálom. – Gondolkodást mímelve nézek továbbra kék szemeibe, pedig már percek óta tudom, mit akarok mondani. - Gazdag kislány voltál, apuci kicsi lánya, aki még többre vágyott, így kerültél az öreg mellé. – Bökök fejemmel az említett úriember irányába, aki árgus szemekkel vizslat minket odabentről. Nincs félnivalója, eszem ágában sincs nyíltan flörtölni a kedvesével, én csupán információkat gyűjtök, ismerkedek és élcelődök az annyira unalmasnak mondott életükön. Bezzeg, ha nekem lenne pár milliárdom… Meglep a hirtelen hangulatváltozás, néhány pillanat erejéig még magam is megsajnálom a szegény, gazdag fruskát. - Ha olyan ügyvéded van, akár milliókat kaszálhatsz a válással. Így nem lesz gondod életed hátralevő részére. – Mert nem lehet más oka, hogy még mindig boldogítják egymást. -Meglepődnék, ha most nekiállnál panaszkodni… – Némi gúny vegyül a hangomban, szerintem fogalma sincs milyen az, amikor minden egyes centért keményen meg kell dolgoznod. Mikor fogalmad sincs, hogy egyél vagy kifizesd a számlákat, végül az előbbi mellett döntesz és gyertyafény mellett eszed meg azt a kevéskét, amit venni tudtál. Nem éltem mindig a pénzben dúskálva, az egyetem elvégzése után kerültem olyan társaságba, ahol egy kicsit elengedhettem magam. Így én tisztában vagyok az élet nehéz dolgaival is, ellenben Ő nem. - Még a végén megsajnállak királylány. – Vetem oda foghegyről, a bentieket elemezve. Elveszem a cigit, fogaim közé fogom, még maradt bennem mondanivaló, mielőtt meggyújtom. -Callum rendes srác, de nem ismeri a határait. – Jegyzem meg, az öngyújtó egyetlen mozdulattal csihol lángot, amit felé nyújtok, ha elfogadja, a sajátomat keltem életre és mélyet szívok a bagóból. - Szerelmi csalódás, kidobta a nője. – Emelem ének a tekintetem és az égboltra fújom a füstöt. Szégyenérzet nélkül nézem végig, ahogy említett barátom félmeztelenre vetkőzve produkálja magát. Csupán egy kicsi bizonytalanság fog el, amiért mindezt nem követi tettlegesség. Nem ehhez vagyok szokva, főleg nem Cal társasáában, ő még akkor is kihisztizi a verekedést, ha amúgy köze sem volt az esethez. -De véletlenül én vagyok. – Válaszolom és megvilágosodom. - És akkor te lennél a ház úrnője. – Állapítom meg, mert az ugyan eddig is tiszta volt számomra, hogy valamelyik vén f.sz felesége, csupán abban nem voltam biztos, melyikhez is tartozik pontosan. - Ne nevezd dilinek, ne sértegess, eddig is elé volt… – Óvatosan pöccintek a cigin, hogy a hamu a földre huppanjon a cipőm orra helyett. - De ha ennyire tájékozott vagy, nyilván értesz is az ő „dilijéhez”. – Ha pedig tud ezt-azt a műkincsekről, mi a jó büdös fenéért jártatom a pofámat fölöslegesen.
Amúgy sem gondoltam, hogy valóban félnem kellene tőle, de a reakciója még inkább biztosít ebben. Na nem, mintha tényleg lenne a retikülömben paprikaspray, mert hát szép is lenne, ha a saját otthonomban szükségem lenne rá. Elég árulkodó lenne, ha ilyesmit hordanék magamnál, de mivel nem hordok, így szintén elárul valamit: cseppet sem érzem itt magam veszélyben. Legalábbis addig biztos nem, amíg jól viselkedek. -Ezt értsem úgy, hogy te ilyen ügyeletes daliás herceg vagy?- pillantok rá kíváncsian, hiszen épp most közölte, hogy mellette nincs mitől tartanom. Ez most vagy arra utal, hogy a védelmébe venne, ha úgy hozná a helyzet, vagy arra, hogy az ő jelenlétében alapból nem történhet semmi olyasmi, ami veszélyeztetne bárkit is. Mondjuk az alkatának köszönhetően simán el tudnám képzelni, hogy egy esetleges verekedést simán szétpakolna pillanatok alatt. -Tanító nő? Igazán szép hivatás, hiszen a következő generációt neveli az, aki erre a pályára lép.- mosolyodok el őszinte csodálattal, mert mindig is tiszteltem azokat, akik valamivel formálják a világot, a környezetüket. Viszont feltűnik, hogy múlt időben beszél róla és egy pillanatra hezitálok is, hogy rákérdezzek-e vagy sem, de végül úgy döntök, hogy nem kíváncsiskodok ennyire. Mikor viszont ő kezd találgatni, hogy én vajon miféle családban nőhettem fel, meglehetősen rosszul esik a hangnem, amit megenged magának. Értem én, hogy lerí rólam, hogy gazdag családból származom, de ez nem azt jelenti, hogy én ne lennék emberszámba vehető. -Fogalmad sincs arról, miért kerültem az "öreg" mellé, így nem is tűröm el ezt az ítélkező hangnemet. Nem ismerjük egymást, szóval, ha kérhetem, ne is könyvelj el rólam semmit.- hajolok hozzá közelebb dühös pillantással, de arcomon a jól megszokott mosoly látszik, nehogy valaki is észre vegye, hogy épp vérig sértettek. Nem akartam többet. Nem akartam így élni, de azt sem akartam, hogy a szüleim a gyogyóban, az elvonón vagy épp a koporsóban kössenek ki, mert generációk óta gazdag a családunk és ők teljesen életképtelenek. Akkor még úgy tűnt, hogy részemről ez a helyes döntés, hogy cserébe azért, hogy mindig megadtak nekem mindent, hozok egy ilyen áldozatot, de mostanra már egészen másképp gondolom. Hiszen, az életemet adtam azért, hogy ők továbbra is kényelemben és luxusban éljenek, és még úgy gondolják ráadásul, hogy nekem van mit megköszönni. Mindezt viszont nem fogom Forrest orrára kötni, mert se a sajnálatára, se a gúnyolódására nincs szükségem. -Mindenkinek meg van a maga keresztje. Gyanítom, te sem ok nélkül lettél ilyen arcátlan és érzéketlen, hogy simán veszed a bátorságot és neki állsz egy idegen nőt alázni. Nem tudsz te rólam semmit...- reagálok dühösen, de azért a tüzet elfogadom tőle, mert ha nem gyújtok rá tuti, hogy mindjárt felképelem. Micsoda egy tuskó, atyaég! Bár, azt is meg tudom valahol érteni, hogy így vélekedik rólunk, csak épp sokan közülünk nem éppen élvezzük ezt a képmutató életet. Nem fenékig tejföl itt se minden. -Tudok még valakit, aki szintén nem ismeri a határait...- sandítok rá igen erős utalással, majd visszapillantok a barátja felé és értetlenül figyelem. Nem tudom, miféle szakítás lehetett, hogy így kell utána viselkedni, de viccesnek vicces. Nem az, samit Callum csinál, hanem ahogy a sznob közönség reagál. Mintha nem láttak volna még meztelen férfit, pedig a legtöbbjük több férfival feküdt már le, mint egy hivatásos prosti. Sőt. Ha körbe nézek a termen, nem egy szeretőt vélek felfedezni, akik most jópofiznak egymás előtt. Csak egy pár nevet kellene elkottyintanom és kitörne a harmadik világháború. -Igen, én lennék.- sóhajtok egy nagyot, mert nem igazán szívlelem, mikor ezt a titulust így kiemelik. Kicsit olyan, mintha a középkorban élnénk, ahol még tényleg voltak úrnők, akiknek kastélyaik, váraik és hadseregük volt. Én viszont itt egy senki vagyok, hiába a mutatós öltözék, az ismert név és a vagyon. Ugyanolyan báb vagyok, mint akármelyik cseléd, hiszen, csak addig vagyok kivételes helyzetben, amíg megérdemlem. -Ennyi sértegetés után, szerintem tartoztam ennyivel...- vonok vállat mosolyogva, miközben újabb slukkot szívok a cigarettámból és figyelem, ahogy a füstfelhő elvész a semmibe. Nem egészséges, tudom, de basszus... legalább ennyi élvezet hagy jusson már nekem. - Egyedül én értek a dilijéhez, mivel régésznek készültem, amíg ki nem derült, hogy vagy hagyom éhen halni a szüleimet, vagy férjhez megyek. Szóval, amikor a férjem részt vesz egy aukción, rám hagyatkozik, az én ismereteimre.- árulok el egy keveset magamról, már csak azért is, hogy valamennyire képbe kerüljön velem kapcsolatban. Nem szeretem azt a véleményt, ami rólam kialakult itt az emberekben, mert csak igen kevesen tudnak arról, hogy mi is történt a családommal. -Ha másképp alakultak volna a dolgaim, valószínűleg most nyakig lennék a homokban valahol Egyiptomban.- kúszik boldog mosoly az arcomra már szimplán attól is, hogy csak erre gondolok, miközben elnyomom a cigimet az erkélyen álló hamutálban. Tényleg szívesebben lennék ott, főleg ilyenkor, mikor kénytelen vagyok egy sznoboknak tartott partyn részt venni. -Ezek szerint viszont, akkor te is szereted a régiségeket, nem csak a pénz miatt foglalkozol ezzel? Mert a férjemet inkább, csak a nyereség hajtja, nem a dili.- árulom el ezt az apró titkot, hiszen Paulnak fogalma sincs arról sokszor, hogy mit is vásárol meg. Ha nem ülnék ott vele mindig és adnék tanácsot, maximum arra hagyatkozna, hogy mi tetszik neki és mi nem.
Francokat, még mit nem. Ha anyám élne, minden bizonnyal más lennék és nem érném be holmi olcsó nőcskékkel, akiket néhány ingyen ital és bók után könnyedén az ágyamba viszek. Lehetnék én a daliás herceg, fehér lovon, de az élet közbeszólt és helyette teljesen mást kreált belőlem. Olyan vagyok, mint kő, ami a patak szélén pihen. Valaha teljes egész voltam, mára azonban dirib-darabok tesznek teljessé és fogalmam sincs, lehetek e újra az, aki tizennégy évesen voltam. - Koránt sem vagyok daliás, herceg meg pláne nem, de vannak elveim, amelyek mellől nem tágítok. – Ehhez pedig hozzátartozik az, hogy sosem vagyok tiszteletlen egy nővel sem – az már más, hogy szívesen játszadozom velük – és sosem emelek kezet egyetlen nőszemélyre sem. Elmosolyodom. Nehéz beszélnem anyámról, a halálát a mai napig nem hevertem ki és szentül hiszem, hogy ha még ma is élne, egész más mederben folyna az életem. - Nehéz elhinni rólam, hogy normális neveltetést kaptam? – Kérdezem tettetett felháborodással. - Újabb sértés… és még te érzed úgy, hogy bántóak a szavaim. – A cigibe szívok, aztán még egyszer, magam elé fújom a füstöt, igyekszem késleltetni fogytát. Piszkosul jól esik, minden lélegzetvétel után belemar a tüdőmbe. Egy időben kerestem a veszélyt, úgy éltem, mintha nem lenne holnap. Úgy hittem, nincs keresnivalóm a Földön, legalábbis anyám nélkül nem. Egyetlen gyerek voltam, tudod, amolyan, anyuci kicsi fia. Nem ment egyszerűen halálának feldolgozása, így hát olyanokat tettem, amit más, normális tizenéves nem. Ittam, cigiztem, olykor napokra eltűntem és akkor bukkantam fel, mikor ár nem tudtam honnan tarhálni. Nem ez-két doboz cigit szívtam el egy nap, hanem legalább hármat és a szenvedély azóta is fennáll. A különbség mára csak annyi, hogy megmaradtam a napi egy doboznál. Felnevetek, jóízű kacajjal nyugtázom sértődött viselkedését. Szóval, rátapintottam a lényegre. -Ugyan már, minden ostoba tudja, hogy a hozzád hasonlók nem szerelemből mennek férjhez. Van aki többre vágyik, van aki a szegénységből akar kitörni és van aki… – Elharapom a mondat végét, valami egészen más jut eszembe. - …egyáltalán feláll még neki a cerka?! – Nem figyelek arra, mit kérdezek, egyszerűen csak jönnek a szavak, minden fajta szűrő nélkül. Nyilván rettenetesen szemét vagyok, felszínes és ítélkező, de isten legyen a tanúm, hogy próbálom megérteni a nőket és elképezetően csavaros gondolatmenetüket. -Édes istenem… – Lemondó hangsúllyal, szemeimet a cipőm orrára szegezve igyekszem nem tudomást venni Callum viselkedéséről, de ha akarnám ne tudnám nem észrevenni, amikor előveszi a farkát és konkrétan néhány centiméterre egy nő arcától, tekerni kezdi a csípőjét. Nem szégyellem magam, nincs miért szégyenkeznem, ismerem a cimborám, ez még csak a kezdet. Inkább halvány félmosollyal nyugtázom, hogy még mindig itt vagyunk. Általában ezen a ponton dobnak ki minket a szórakozóhelyről, már ha nem olyanban vagyunk, amihez valamilyen oknál fogva kapcsolódom. -Pedig hidd el, darabokban az önbecsülésem. – Sértődöttséget mímelve, az utolsókat szívom a bagóba, hogy lepöccinthessem az erkélyről. Csak remélni tudom, hogy nem valaki poharában landol a földszinten. -Nocsak, egy régész. – Egyre izgalmasabbnak ígérkezik az est. - Gyerekként engem is vonzott Indiana Jones. Illetve nem a pali, sokkal inkább az életérzés, a vadászat, a kincsszerzés. De nem arra vitt az élet… – Amit nem fogok hosszasan ecsetelni, mert nem tartozik rá, meg amúgy senkire sem. - Műtárgybecsüs vagyok, legtöbbször engem hívnak, ha valami ismeretlen tárgyra bukkannak. Az már megint más kérdés, hogy a kedves férjed „dilije” miatt jócskán meggazdagodtam. – Széles vigyor terül el ajkaimra- Paul szereti a szépet, van szeme hozzá, de pocsék üzletember és fogalma sincs, mi mennyibe kerül, de nem hiszem, hogy be kell mutatnom az urad legfőbb jellemvonását. Mert másról nem tudok nyilatkozni, de ahogy elnézem, te sem nagyon. – Egy kiadós dugás ráférne, már csak az a kérdés, hogy vajon idővel belemegy majd, vagy életemben először, beletörik a bicskám és egyedül hatom álomra a fejem.
Jó dolog, ha az ember legalább a saját elveihez hű marad, hiszen, mivé válunk, ha már saját magunkat is szemközt köpjük? Hogy nézünk utána tükörbe? Sehogy. -Tehát, az elveid közé tartozik, hogy nem hagyod, hogy a nőknek baja essen. Ez igen tiszteletreméltó dolog és köszönöm minden nőtársam nevében.- vigyorodok el, ahogy igen hivatalos ábrázattal köszönetet mondok, csak épp az a baj, hogy az ilyen pasik nincsenek ott mindig minden nő mellett és igen sok olyan férfi van, aki nem így látja a dolgokat. Van, aki úgy gondolja, hogy "az asszony verve jó" és társai, akiket én magam is szívesen szúrnék szíven. Egykor megfogadtam, hogy soha nem fogom hagyni, hogy bárki is kezet emeljen rám és ehhez tartom is magam, de ott az az aprócska tény is, hogy egy férfival szemben igen nehéz egy törékeny nőnek védekeznie. Az tuti, hogy én nem hagynám magam. -Nos, tekintve a stílust, amit megengedsz magadnak egy idegen nővel szemben, igen. Elég nehéz elhinni, de gondolom ez sem így kezdődött, csupán az idők során alakult ki. Minden ember okkal olyan, amilyen és szívesen meghallgatnám, veled mi minden történt, ami miatt ilyen... szókimondó lettél, de van egy olyan érzésem, hogy felesleges lenne rákérdeznem.- vonok vállat, de persze várom, hogy esetleg így is mond majd valamit, ami megmagyarázza, miért lesz valaki ilyen arcátlan tuskó, de inkább arra vagyok felkészülve, hogy egy büdös szót sem fog szólni. Pedig tényleg, nagyon érdekelne, mert másképp magamtól kell tippelgetnem, attól pedig isten óvjon, hogy egy nő agya elkezdjen kattogni valamin. Még, ha abból Forrest nem fog hallani egy szót se, akkor is következtethetek téves dolgokra, aztán majd úgy, ahogy ő áll hozzám az általa elképzelt dolgok alapján, én is így fogok tenni. Kitalálom, hogy vajon milyen ember és kész. Például, hogy miért röhög képen, miután megsértett. Most komolyan? Mi baja van velem, hogy késztetést érez arra, hogy bunkó legyen? Fogalma sincs arról, hogy annak ellenére, hogy számomra egy ismeretlen ember, mennyire bántóak a szavai. Tudom én, hogy sokan ezeket gondolják, ha látnak egy magamfajta nőt, csak épp annyival megkönnyítik a dolgomat, hogy nem vágják a képembe, de ez a pasas... kiborít. Az egyetlen dolog, amit élvezek, hogy már fél óra beszélgetés alatt több érzelmet csikart ki belőlem, mint Paul az évek során. Felhúzott, megnevettetett, beindított és megsértett. Paullal általában beszélni se nagyon lehet, úgyhogy máris bearanyozta Forrest a napomat és hosszú idők óta úgy érzem, valaki legalább őszinte velem. Na mondjuk ez nem azt jelenti, hogy tovább akarnám hallgatni a sértegetéseit, mert ennyi épp elég volt. Legalábbis így érzem, erre olyasmire kérdez rá, ami végképp elképeszt. -Hát ez egyszerűen nevetséges...- fordulok el a fejemet csóválva, nevetve, de inkább kínomban röhögök. Most komolyan feltette ezt a kérdést? Egyáltalán, miért kell a szex felé terelni, mikor így is olyan ajkai vannak, hogy csak rápillantok és beindulok tőlük? Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy vajon milyen szerető lehet ez a férfi, aki egy meglehetősen bunkó pasas. Gyanítom, nem az a gyengéd, érzelgős típus az ágyban sem, szóval nem cirógat és kényeztet órákig, nem suttog szép szavakat a nők fülébe és cseppet sem fogja vissza magát. Belőle inkább egy heves, szenvedélyes, vad szexet tudok kinézni és ez, csak még rosszabbá teszi az egész helyzetet. Szívem szerint most azonnal rámásznék, ha nem ácsorogna nem messze a férjem és a fél elit világ díszes tagjai. Inkább elterelem a figyelmem, amihez Callum is a segítségemmé válik azzal, hogy ott lóbálja a farkát az asztal tetején. Eddig nem nagyon csinált még senki semmit, de ezt a műsort látva, már elég sokan elképednek, minek örömére Paul már nem bírja tovább játszani a teljesen nyugodt sznobot, hanem kiborulva az ajtóhoz kiabál a testőröknek. -Azt hiszem, a barátod nem sokáig fog már szórakoztatni minket...- rejtem mosolyom a pezsgős poharam mögé, titkon pedig ujjammal finoman végig simítok alsó ajkamon, aztán jobbnak látom, ha inkább iszok egyet és elfordulok. Azt hiszem, Forrest az ilyen kis félmosolyaival veheti le teljesen a nőket a lábáról, mert piszok szexivé teszi. Tényleg ennyire ki lennék már éhezve, hogy egy jóképű pasi láttán másra se tudok gondolni, mint arra, hogy az ágyába másszak? Össze kell szednem magam. - Nem féltem én a te önbecsülésedet. Ha olyan könnyen darabokra tudna hullani, nem lennél ilyen arcátlan.- jegyzem meg némi nehezteléssel a hangomban, majd figyelem, ahogy a két öltönyös gorilla lesegíti Callumot az asztalról és mivel -gondolom- nem nagyon akar eleget tenni a kérésnek, miszerint öltözzön fel, neki látnak ők rásegíteni a holmijait. Igazából ez a jelenet magasan az eddigi legjobb estéllyé teszi a mait, mert ilyen műsorban nem igazán részesültünk még. -Mint látod, engem sem épp arra vitt. Úgy tűnik, nehezebb régésszé válni, mint gondoltuk.- mosolyodom el, miközben hátammal a korlátnak dőlök, egyik karom pedig finoman végig fektetem rajta, míg másik kezemben a poharamat szorongatom, így tartom szemmel a bent zajló eseményeket és Pault, aki -miközben neki áll intézkedni- egyre többször pillant felénk. -Ha a régiségekhez nem is, a pénzhez annál jobban ért. Másképp te sem gazdagodtál volna meg, nem igaz? - sandítok rá, miközben levakarom arcomról a mosolyt, mert tudom, ha továbbra is megmaradok a kis flörtölő hangulatomban, Paul tuti féltékeny lesz, ahhoz meg semmi kedvem, hogy ezen vitatkozzunk az est végén órákig. Nem szokott patáriát csapni, de nem is szoktam sűrűn így viselkedni, mint most. Nem hülye ő sem. Szerintem látja rajtam, hogy a szokottnál jobb hangulatom van és a szolid viselkedésem is eltűnt egy ideje. Ezért is kell újra visszaváltanom a jégkirálynős stílusra. -Ha műtárgyakkal foglalkozik, gondolom nem hagyja ki a jövő heti aukciót, Mr Whitfield?- váltok ismét az elegánsabb, távolságtartóbb sznob stílusra, ahogy Paul egyre közelebb jön hozzánk, mert nem tudhatom, hallja-e, hogy mit és hogyan beszélünk. Már azon kibukna, hogy tegező viszonyban vagyok egy ilyen vágású fazonnal és tekintve, hogy a jelek szerint ismerik egymást és talán még üzlettársak is, nem akarom, hogy harag alakuljon ki köztük. Többen háborogni kezdtek a műsor után, egyesek egészen alpárinak ítélik meg a helyzetet, míg a férjem Paul, mást sem csinál, mint sűrűn elnézést kér és kivezetteti Callumot a testőrökkel. Pillantása aztán újfent ránk szegeződik és szép lassan megindul felénk. Nem igazán tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy mit gondol, de rögtön elhúzódok a korláttól inkább és csak egyenes háttal ácsorogva figyelem. -Édesem, meg ne fázz.- sétál oda hozzám és kérdés nélkül rám teríti a zakóját, mire hálásan elmosolyodok. Egyértelmű, hogy nem fáztam, de azt hiszem, ez most egy olyan szituáció, amit a kutyák a lepisiléssel szoktak intézni. Egyértelműen jelzi Forrestnek és mindenkinek, hogy én bizony az övé vagyok. Csak ezek után fordul felé. -Mr Whitfield! Látom, megismerkedett a bájos feleségemmel. Gondolom, emiatt nem vette észre, hogy a barátja mit művel odabent. Sajnos, kénytelen voltam kitessékelni, de amennyiben ön nem készül hasonló akcióra és nem szeretne a barátja távozása miatt elmenni, nyugodtan maradhat. Szívesen látjuk.- karol át finoman, én pedig, csak rejtve pillantok rá néha Forrestre és kíváncsian várom, vajon Paullal is olyan nyers stílusban fog-e beszélgetni, vagy a pénz miatt képes esetleg visszafogni magát? -Épp az imént beszéltünk a jövő heti aukcióról. Biztosan csodás tárgyakat lehet majd szerezni, hiszen állítólag viktoriánus kora-beli bútorok is lesznek köztük.- próbálom kicsit terelni a témát, valamint azt érzékeltetni, hogy valóban semmi másról nem volt szó eddig, mint a műtárgyakról és az aukcióról. Nem szívesen mesélném el Paulnak, milyen pofátlan kérdéseket tett fel nekem Forrest vagy, mert akármilyen szemtelen is volt, az őszintesége miatt mégis szimpatikus. Na jó, ehhez hozzá segíti az is, hogy igen tetszetős a külseje.
Apám büszke lenne rám, ha ezt most saját fülével hallaná. De mivel nem beszélek vele úgy három éve, így csak azén mellem dagadhat ettől a dicsérettől. - Szimplán neveltetés kérdése az egész. Ha olyan közegben nőttem volna fel, ahol apám minden hétvégén elverte volna az anyámat, nyilván magam sem tennék másként. De ez nem így történt, szóval… – Vállat vonok, zsebembe süllyesztem kezeimet, az öngyújtóval játszom, ujjaim közt forgatom, miközben viszonzom mosolyát. Elképesztően csinos, magával ragadó bája bárkit levenne a lábáról és egy pillanatra irigykedve gondolok hites urára. Arra a fajankóra, akinek fogalma sincs, hogyan elégítsen ki egy nőt. Bólintok szavai hallatán, nem hiszem, hogy ez az a hely és pillanat, amikor mesedélutánt tartva, megosszam vele az életem apró szösszeneteit, kezdve a tökéletes gyerekkoromtól anyám haláláig. - Az enyém roppant egyhangú, így nem is untatlak vele. – Nem tettem sosem egetrengető dolgokat, nem nyertem meg egyetlen versenyt sem, nem voltam él tanuló és cseppet sem voltam szép kisgyerek. Sőt, kifejezetten csúnya voltam az esetlen mozgásommal és a vastag ajkaimmal. -Most mi a baj? Miért nevetsz? – Fordulok utána magam is, számon kaján vigyorral. - Csak nem rátapintottam a lényegre és az estéitek többsége azzal telik, hogy megpróbálod neki felállítani? – Nem tudok lakatot tenni a számra, felnevetek, jóízűen, régóta nem esett ennyire jól a nevetés. - Nem szégyen, hidd el, vannak itt még páran ezzel a problémával. Egyébként tényleg…. mit csináltok, ha nem sikerül a szex? Kártyáztok, filmet néztek vagy iszol néhány pohár bort, hogy könnyebben menjen az alvás? – A kíváncsiság hajt és persze a káröröm. Leplezetlenül bámulok rá és vigyorgok a saját kérdéseimen. Egyelőre úgy tűnik, ez csak számomra annyira nevetséges. Azért kíváncsi lennék, megbeszélik e ezt egymást közt a feleségek. Vagy mindegyikük mélyen hallgat kedves ura szexuális teljesítményéről. És vajon, ez vár rám is? Mert akkor inkább meghalok… Callum műsora letörli a vigyort a képemről, de nem érzek késztetést, hogy közbe avatkozzak. Nagy fiú már, tudja mit művel és tudja tetteinek következményét, de szerintem most ő sem számított arra, hogy a házigazda kitessékeli őt a buliról. Ellenáll, visszakozik, ahogy próbálják ismét ráerőszakolni a nadrágját. Olyan, mint a durcás kisgyerek, aki csak azért sem azt teszi, amit elvárnak tőle. Meglepettség és felháborodás keveréke tükröződik arcáról, engem keres a tekintetével, ahogy karjánál fogva kivezetik a biztonsági őrök. -Nehezen hiszem el, hogy nem sikerült régésszé válnod. Nyomós oka lehetett… – Paul-ra nézek, állom a tekintetét, tudom, mit gondolhat, tudom, mi járhat a fejében, de nem vagyok hajlandó távolságot tartani köztem és a felesége között. Ahhoz túlságosan kívánom. - Sok mindent köszönhetek a férjednek – többek közt a pénzt - , de ez annál jóval többről szól. Paul volt az első vevőm. Az első, aki meghallgatott és vásárolt tőlem. Tulajdonképpen a mentorom lett azáltal, hogy megelégedését nem rejtette véka alá. – Ezzel pedig megalapozta a hírnevem. - Jóval előtted történt, mert ha ismertelek volna, nem hagyom, hogy hozzámenj. – Nincs mély jelentősége ennek a mondatnak, értse annak, aminek akarja, de így gondolom. Nem veszem észre Paul-t, így nem tudom mire vélni a hirtelen jött magázódást. Háttal állok az erkélyen, kezeim továbbra is zsebeim melegségét élvezik. Csupán ismerős baritonja enged meg egy halvány mosolyt. - Ott leszek, természetesen. – Megfordulok, szembe találom magam az öreggel. Semmit nem változott az évek során. Nem tudom eldönteni, hogy ez csupán a jó genetika miatt van így, vagy megtalálta az államok legjobb plasztikai sebészét. Felfordul a gyomrom, hogy Ellára teríti zakóját. Ezt vegyem a „ki hugyozik messzebbre játék” kezdetének. Vagy annak, hogy kifejezze, a hölgy hozzá tartozik, csakis hozzá. -Forrest, ha kérhetem. – Utálom ezt a hivatalos megszólítást. - Elnézést kérek Callum viselkedéséért, szerencsétlen flótás szerelmi bánata miatt vedelt annyit. – Mentem a menthetőt. - Ártalmatlan, de jobbnak látom én is, hogy hazaküldték. – Reményeim szerint szerzett annyi információt, hogy egy óvatlan alkalommal elég időnk lesz kipakolni az egész kócerájt. Legalábbis az értékesebb tárgyait. Köztük Ellával. -Jómagam válogattam össze az akcióra szánt tárgyakat, van köztük néhány igen értékes darab, számítok rád és a pénztárcádra Paul. – Gyenge poén, de az öreg mégis hangosan felnevet. Keze fel-alá siklik felesége hátán, ezzel is tudtomra juttatva – cseppet sem burkoltan -, hogy ami az övé, az az övé.
Valóban sokat számít, hogy milyen példa van egy gyerek előtt, így csak egyetértően bólogatok. Bár nekem nincs gyerekem, nem tudok a gyereknevelésről sokat, gyanítom nem is fogok többet megtudni, de azért sejtéseim vannak. Minél kiegyensúlyozottabb környezetben nő fel egy lurkó, annál normálisabb lesz és annál esélyesebb, hogy azt a példát követi majd felnőttként, amit a szüleitől látott. -Értem. Szóval remek gyerekkorod volt, de unalmas.- jegyzem meg, ahogy a kérdésemet gyorsan hárítja, ezzel is jelezve felém, hogy nem igazán akar róla beszélni. Mondjuk meg is értem, hogy egy estélyen nem akar a gyerekkoráról mesélni, mintha épp egy pszichológusnál ülne, vagy szimplán, alapból nem szokott a múltjáról dumcsizni. Szóval, inkább feladom és tiszteletben tartom a döntését. -Kínomban nevetek, hogy van bőr a képeden ilyen intim dolgokról kérdezni.- csóválom a fejem, de valójában egészen felizgat a gondolat, hogy neki tuti nincs az állítással gondja. Basszus. Olyan szívesen vesznék el izmos karjaiban és élvezném, ahogy a gyönyör teljesen elborítja a testem, hogy az már fáj. Ha Paul csak sejtené, mennyire izgat ez a pasi, már rég kidobatta volna, mint ahogy a haverját is, de mivel nem lát bele a fejembe... -Nem vagyok hajlandó még csak válaszolni sem erre. - pillantok rá, de azt hiszem a tekintetem simán elárulja, hogy rohadtul vágyom már egy kiadós szexre és esküszöm, azt se bánnám, ha épp tőle kapnám meg, de nem igazán lenne okos dolog pont vele kikezdeni. Főleg, ha Paullal jó viszonyban vannak. Elég lenne az én életemet tönkre vágni, nem még az övét is, hiszen ki tudja, hogy a kedves férjem mi mindenre lenne képes, ha fény derülne a viszonyunkra. Nem. Valaki mást kellene találnom, ha már mindenképp szeretőt akarnék, de basszus... csak az ajkaira pillantok és már begerjedek. Őrülten szexi és, ha ez nem lenne már így is épp elég, a hangja is épp az a fajta, amiről az ember lánya alaratlanul is elképzeli, hogy túlfütötten édes szavakat suttog a fülébe. Hála az égnek viszont Callum izgalmas műsort csinál, ami sikeresen el is tereli a figyelmem arról, hogy egy szexistennel ácsorgok az erkélyen. Talán, okosabb dolog lenne távol tartanom magamtól. -A diplomaosztóm előtti estén hallgattam ki a szüleimet, ahogy arról vitáznak, hogy csődeljárás indul ellenük. Szóval, ahelyett, hogy gyakornokként igyekeztem volna elhelyezkedni egy professzor mellett egy príma ásatáson, inkább férjhez kellett mennem.- vonok vállat, miközben a szokásos művigyorommal Paul felé pillantok. Nem, mintha Forrestnek lenne köze bármihez is, de talán, ha ezt is tudja, akkor nem fog olyan irtó lenéző lenni velem. Tisztában vagyok vele, hogy olyan áldozatot hoztam, amire sokan nem lennének képesek, de úgy éreztem, mivel az életemet a szüleimnek köszönhetem, ennyivel tartozom nekik. Figyelmesen végig hallgatom, honnan is ismeri a férjemet, de az utolsó mondatán elképedek. Teljesen összezavart, mert nem tudom, mit akar ezzel mondani és, hogy miért mondja egyáltalán épp nekem. Nem akarok semmit beleképzelni, de akkor sem tudom, mi a célja vele. Nem hagyta volna, hogy egy olyan nő, mint én, Paul mellett kössön ki? Szívem szerint rákérdeznék, mit akar ezzel mondani, de végszóra megérkezik a férjem, így gyorsan visszatérek a magázódásra és a z aukciót hozom szóba, mintha semmi egyéb lényegesről nem beszéltünk volna. A válasza pedig, valamiért már most izgalommal tölt el. Ott lesz, tehát lesz rá lehetőség, hogy ismét találkozzunk és lehetősége legyen rá, hogy otromba legyen velem. -Reméltem, hogy nem lesz gond belőle. Sajnos, itt kevesen vagyunk, akik szívlelik az ilyen műsorokat, de azért kívánom, hogy rendbe jöjjön a barátja szerelmi élete, Forrest.- válaszol Paul a szokásos barátságos, megnyerő stílusával, én pedig inkább, csak csendben ácsorgok. Megszoktam, hogy, ha ő is jelen van, akkor inkább hallgatok. Ezt már az elején megértette velem, mikor rádöbbentem, hogy vannak, akik szándékosan is félre érthetnek egy egyszerű mondatot. Azt hitte az illető, hogy flörtölök, pedig akkor épp eszembe se jutott ilyesmi, nem úgy, mint az előbb Forresttel. -Számíthat ránk. Biztosan lesz olyasmi is, amit majd megtartok, de a többit majd tovább adjuk mi is, szóval igen szép holmikra lesz szükségünk.- bólogat nagy értelmesen beszéd közben de, ha tudná, hogy valójában segg hülye ahhoz, hogy meghatározza értékes-e egy tárgy vagy sem, nem vigyorogna. Sokszor csak azért nem bukott sokat, mert ott voltam. -Olyan értékesek valószínűleg nem lesznek, mint amiket másnap láthatunk majd a Louvre-ban, de biztosan izgalmas aukció lesz.- szólalok meg én is és csak remélni tudom, hogy Forrest vette az infót, azaz érzékelte, hogy azért mondtam ezt, hogy tudjon róla: másnap ott leszünk. Bár magam sem értem, miért közlöm ezt vele. Talán, mert végre összehozott a sors egy érett, erős és igen vonzó férfival, aki mellett hosszú idők után jól érzem magam. Nyers modora még meg is nevettet és legalább tudom, hogy ő nem játssza meg magát. -Azt hiszem, felkeresem Mathildét. Ha jól emlékszem ők is ott lesznek az aukción de jobb, ha megkérdezem. Amúgy is megsértődik, ha nem üdvözlöm személyesen.- húzódok el mosolyogva Paultól, majd a zakót finoman lecsúsztatom hátamról és vissza adom neki. Nem akarom még, csak véletlenül se, hogy olyasmit mondjak, amiből tisztán érezhető lehetne, hogy be vagyok indulva Forrest puszta látványától is. Isten őrizz, hogy balhé legyen, bár még így is benne van a pakliban, hogy később szóvá teszi. -Szóval odabent leszek drágám.- lehelek egy apró csókot Paul arcára, majd elindulok befelé, de még előtte elköszönök attól a személytől, aki minden bizonnyal napokig le fogja kötni gondolataimat. - Örülök, hogy megismertem, Mr. Whitfield. További kellemes estét önnek!- búcsúzok el illedelmesen, majd anélkül, hogy visszapillantanék bármelyikőjükre is, kecses mozdulatokkal elsétálok.
-Fogalmazhatunk így is, egészen anyám haláláig. – Azon a napon végérvényesen megváltozott minden. Sajnálom az apám, amiért végig kellett néznie, ahogy elindulok lefelé a lejtőn és sajnálom, amiért a tehetetlen dühömet legtöbbször rajta vezettem le. Rosszul kezeltem a veszteséget és tulajdonképpen ez az oka annak, hogy idejét sem tudom már, mikor beszéltem vele utoljára. -Ugyan már, nem lehet ekkora titok? – Nevetek magam is vele együtt. - Szerintem senki se haragszik meg rád, ha beszélsz róla. – Továbbra sem tűnik el a vigyor a képemről, a fejemben ezernyi kis szilánkra pattan szét az elképzelés, mindegyik más és más szituációt fest le, amiktől jobbnak teszem, ha égnek emelem szemeimet és a csillagos eget fixírozva, lenyugtatom a bennem szunnyadó kárörvendést egyre erősödő szikráját. Követem a tekintetét, ahogy a férjén állapodik meg, látom ajkain a mosolyt, melyben egy szemernyi érzelem sincs és akkor még fel mer háborodni a kérdésemen?! Én is Paul-ra nézek, az arca lángvörös a cimborám mutatványától, hevesen gesztikulál, amit egyrészt megértek, mert ez a szerencsétlen tönkre vágta a puccos bulit, másrészt odaállnék mellé és pénzt kérnék azért, hogy ez a sok csinos, fiatal, kiéhezett nő akár csak egy pillanatra is, de szemügyre vehesse a haverom farkát. Mert nyilván többségük évek óta, vagy talán évtizedek óta nem találkozott hozzá hasonlóval. -Akkor nem tévedtem sokat az előbb. – Nem gondoltam volna, hogy létezik még előre eltervezett házasság, még ha elég furcsa módja is van. Napjainkban – az alul maradt országokat kivéve – igen ritka, ha valaki nem szerelemből házasodik, szóval igen csak meglep, hogy gyakorlatilag bele lett kényszerítve ebbe a kapcsolatba és esze ágában sincs kihátrálni belőle. – De a te életed, nyilván nem mondhatom meg mit csinálj. – Pedig szívesen tartanék életvezetési előadásokat, mert hogy életben vagyok a mai napig, azt csak saját magamnak köszönhetem. Kijelentésemet nem viszi el a szél, ott csüng a levegőben kettőnk közt és jó ég tudja, meddig motoszkál majd még ott a fejében. Nem vicceltem az imént, tényleg nem hagytam volna. Lebeszéltem volna róla Paul-t, mert szegény annyira hülye, hogy nem veszi észre, ez a lány csak a pénzéért ment hozzá. Most meg már, hogy tudom az igazságot, pláne így gondolom. Az már más kérdés, hogy miután lyukat beszéltem barátom gyomrába, a saját javamra hajtva a malmot, megszereztem volna magamnak. -Neem, a barátom minden bizonnyal már otthon van és az igazak álmát alussza. – Jobb esetben, ha nem így van, akkor a közeli klubban folytatja az ivászatot, ahonnan nekem kell majd összeszednem. - Három napja ismeri a lányt, nem annyira komoly a dolog. – Tarkómra simítom tenyeremet, vigyorogva vakarom meg azt a néhány szál hajat, amit odafúj a szél. -Ezt örömmel hallom. Igazán különleges tárgyakat sikerült találnom, biztos találsz majd olyat, ami kedvedre való. – Jelentőségteljesen pillantok Ella-ra, kedvemre való, ezt jobb, ha tudja. - Nocsak, a Louvre. – Szemöldököm homlokomra szalad, tudja, hová kell menni, ha értékes darabokról van szó. Végignézem a színjátékot és legszívesebben tapsolnék, annyira lenyűgöz a teljesítménye. Ezzel szemben inkább csendben figyelem és ha nem tudnám, milyen a kapcsolatuk, egy pillanatra elhinném, hogy valódi, mély, tiszta érzelmeken alapszik. -Viszlát Mrs Whitney! – Szándékosan vagyok ilyen hivatalos, meg kell őrizni a látszatát annak, hogy mi csupán azért fagyoskodtunk majd egy órát a teraszon, hogy az aukcióról beszéljünk, ami nemsokára esedékes. Még néhány pillanatig hallgatom Paul eszmefuttatását, majd barátságosan kezet rázunk, hogy elhagyhassam az épületet. Az ajtón sem lépek ki, már rezeg a telefonom. A kijelzőn Callum neve villog, de csak a második hívásra reagálok. Túl közel voltam a vipera fészekhez ahhoz, hogy beszélhessek. -Hol vagy te vadállat?! – Kérdezek köszönés helyett, mire vinnyogva, röfögve nevetve szól hozzám. - Várj meg, odamegyek. – Bontom a vonalat és néhány utcával arrébb beszállok mellé a kocsiba. -A farok csóváláson kívül, találtál valami értékeset?! – Ajánlom, hogy azt mondja igen, különben semmit sem ért az egész felhajtás. -Na és te, te találtál? – Meglep a kérdése, beleszántok a hajamba, féloldalas mosolyra húzom a számat, amitől totál megőrül és belekezd az abbahagyott röfögős nevetésbe.
Kezdőlap
