Ez az egész föderáció nem volt más tulajdonképpen, mint egy nagy kaszinó. Hívták persze amerikai álomnak is szebb nevén, de ehhez hozzá tartozott az is, hogy az embernek aludnia kellett ahhoz, hogy hihető legyen. Mert végül is miről szólt az egész? Annak az illúziójáról, hogy mindenki egyenlő, mindenkinek egyforma jogai vannak és bárki elérheti a csúcsot, "megcsinálhatja". Lehet self made man, kijuthat a gettóból, hogy aztán arról rappeljen neki mennyi pénze, nője és autója van, a korábbi sérelmeit kompenzálva. Valóban voltak ilyen emberek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a happy few ilyetén boldogságához több emberre volt szükség, aki meghajtotta a gépezetet. Egy nagy roulette asztal, ahol sok a játékos, de csak kevesek nyernek igazán nagyot és attól ketyeg az egész, hogy a többiek bedobják. A bank pedig mindig nyer. Igen, a szervetlen-testetlen, mechanonként tornyosuló bank, ami kiragadva az emberek kezéből az önállóságot, magát olykor személynek hazudva pusztán önmagáért, a szent profit célszerűségéért működik.
A kirakatban persze minden jó és szép. Ezek a szerencsejátékra berendezkedő és épülő városok pedig a kirakat fogalmát csúcsra járatták: szűk, állatkerti élettér módjára berendezett csapda a fényre röppenő legyek számára, mögötte pedig az a szürke massza, ami ezt ellátta és éltette.
Lehettem volna én is olyan, aki csak a kirakatot látja, aki azt élvezi, erre végső soron több tényező is predesztinált: életkor, karriercél, családi háttér… és mégis ezek ellenére mivel nem születtem teljesen egyszerű léleknek, így be-beláttam a kulisszák mögé. Láttam a díszletváros felépített állványzatát, hogy ácsolat, papírmasé és gipsz elegye a messziről hivalkodó-, oly meggyőző western város. Nem azért, mert engem is meggyötört, bedarált, vagy olyan szervesen a része lettem volna, hogy ezt, mint valami bölcsességet érjem el: egyszerűen csak nyitott szemmel jártam. Olvastam, hallgattam, figyeltem és az értelmi képességeimnek hála tudtam mit kezdeni az információkkal és nem hagytam, hogy az élet teljesen hülyére vegyen, vagyis próbáltam így tenni.
Miért? Mert én irányító voltam. Ezt sok aspektusban lehet értelmezni, de ez volt a posztom a pályán és ez több dolgot is meghatározott. Egyrészt erre a posztra nem került olyan, aki bizonyos fokú értelmi szintet nem ér el legalább a taktikus gondolkodásban, nem rendelkezik valamiféle éleslátással: tudni kellett, hogy viheted győzelemre a csapatod, kinek passzolj, vagy épp add át a labdát inkább. Tudni kellett továbbadni a taktikai utasításokat a csapattagoknak, hiszen a te sisakodban szólt a pályán kívüli irányítás hangja a fülhallgatóból. Tudnod kellett, hogy mikor rendezd át a támadókat, vagy mikor kell neked is besegíteni a védekezésbe, netán neked is megindulni a labdával futóként. Összetett központi szerep volt ez tehát és mivel az életem fókuszát jelentő játékban ez volt a pozícióm, ezért nem szerettem egyébként sem elveszett lenni. Nem szerettem volna ha átvernek, megvezetnek, mert láttam, hogy fateromat hogy húzták csőbe egy hülye fogadással. Ugyanakkor nagy volt ez a világ, rengeteg, különböző féle emberrel és hát senki sem tökéletes, szóval én sem tarthattam mindig mindent saját szám íze szerint a kezemben. Meg kellett elégednem azzal, hogy olykor csak megértettem dolgokat anélkül, hogy ráhatásom lett volna.

Volt, hogy az ember csak sodródott az árral és én is úgy tettem, amikor elfogadtam volt csapattársam invitálását a legénybúcsújára. Jó barátok voltunk és nem akartam megsérteni, akkor sem, ha a bennem szunnyadó irodalmár valahol idegenkedett is ettől a világtól. Egy másik részem meg vonzotta: buli, pia, nők és életre szóló élmények, nagy sztorik! Szóval mondhatjuk, hogy ambivalens érzések fűtöttek. Talán ehhez hozzájárult az is, hogy nem voltam benne biztos drága jó nősülni készülő barátom a legjobb döntést hozza meg, amikor az egyetem vége előtt egy évvel elvesz egy nőt és a tanulás meg a foci mellett még részmunkaidős állást is kell vállalni ezért egy cipőboltban átmeneti megoldásként. Valahogy túl szétszórtnak tűnt ez az egész terv. Lehet azért gondoltam így, mert én teljesen máshogy csináltam és az érvényesülés volt a fókuszban, aztán itt álltam friss diplomásként, díjnyertes szépreményű sportolóként a jövőre bizakodón tekintve, de mégis egyedül. És ez valahol nem volt teljesen jó. Valami- vagy valaki hiányzott.
Akárhogy is, barátként a dolgom a másik támogatása, így ebből sem hátráltam ki, hagytam, hogy győzzön a kísértés, így találtam magam egy repülőn, majd a szállodában, ahol ledobtam a sporttáskám, levetkőztem és egy jóleső zuhannyal felfrissítettem magam az enyhe jetlag állapotából. Bele se mertem gondolni honnan szedte össze Bud a zsetont arra, hogy a Palazzo-ban kapjunk szállást, mert amit a hétvégére bedobtunk közösen, az tuti nem volt elég. Őszintén remélem, hogy holnapután nem azzal nyit a rendőrség, hogy kirabolt valami helyet. Nedves kutyaként ráztam meg a fejem a zuhany után, hogy neki lássak megtörölközni, majd egy tükrös pofavizittel eldöntöttem, hogy még nincs értelme borotválkoznom. Az estéig viszont volt még hátra idő és sejtve, hogy az hosszúra fog nyúlni és a másnap elég szar lesz, a mozgás adagom ma kéne letudni. Szóval a sporttáskából előkotortam a magammal hozott boxer szabású sötétkék fürdőgatyát, magamra kaptam a fürdőköpenyt és papucsomban lecsattogtam a medencéhez, hogy szerencsétlen pancsoló vendégek megrökönyödésére és kárára egy jó kemény úszós késő délutánt csapjak, jólesően kihajtva izmaimból a repülés ernyedtségét és szinten tartsam magam továbbra is nem csak erőnlétben, de kardio állóképességben egyaránt. Szerettem úszni amúgy, ez is kitisztította az ember fejét, és közben valamiért sokkal jobban tudtam fókuszáltan gondolkodni. Lehet ez a víz hatása? Más a fürdőkádban van így a meleg vízben merengéssel. Nem tudom, de lehet valamikor utána kéne ennek olvasni.
A gondolataim persze Bud házassága körül keringtek és arra jutottam, hogy fixen rossz döntést hoz, de ha ő ettől boldog lesz, hát tegye, én pedig ma azon leszek, hogy jó cimobrája legyek, hogy a legénybúcsúja estéje felejthetetlen kaland legyen, bármi is következzék utána. És hát igen, azt is be kell látnom, hogy amit ő a jelek szerint ilyen könnyen megtalált az életében, az nekem valahol igen is hiányzik, de ezt most nem fogom tudni megoldani. A ma este legfeljebb ideiglenesen csillapíthatom majd. Ami persze nem rossz, sőt a legjobb szó rá a kielégítő, de csak alkalmi szinten az. Viszont ez nem fog meggátolni, hogy éljek a lehetőséggel, lesz, ami lesz.
Ennek jegyében öltözöm hát fel úszás után a szobámban egy könnyű, fekete rövidujjú inget öltve felsőtestemre ami alkatomnak hála egész szépen feszül rajtam s a felső két gombot még lezser módon be sem gombolom. Mellé dukál egy világosbarna-homokszín között elhelyezkedő árnyalatú szövetnadrág fekete derékszíjjal és egy pár fekete normál bőrcipő. Az enyhén elegánsnak egyfajta sport aspektusát próbálom megoldani a hozott kevés ruhadarabból, ami az esti helyekre elég lehet, de nem is túl modoros és kényelmetlen. Az utolsó lépés némi illatszer természetesen, még karácsonyra kaptam fater új barátnőjétől és nem is választott rosszat, kellemesen üdítő, mégis férfias illata volt, valamit a drága alkoholok világából hordozott magán illatjegyként, csak hát én az ilyen sznobságokhoz nem igazán értek ugye, szóval valami profi tuti jól el tudná ezt nekem sorolni a hajnali fuvallat által meglegyezett prérikutyatetem szőrszálainak déli lankás lebegésével meg ki tudja milyen ökörségekkel. Én beértem azzal, hogy tetszett az illata. Meg volt olyan szurkolólány is, aki szóvá tette az egyetemen, hogy tök jó és ez teljesen elég volt. Többre eddig nem is kellett. Ahogy a ma estére gondoltam, úgyis valami sztriptízbárban kötünk majd ki egy ponton, ott meg marhára mindegy lesz.
Így liftezek le teljes készültségben a földszintre a hall-ba, ahol a többiek már gyülekeznek. Még mindig kell némi tudatosság, hogy ne bámuljak mint borjú az újkapura a szálloda pompája miatt, de mentségemre legyen szólva, iowai pronyó vagyok, aki egy sportbár egyébként marha jó és hangulatos "árnyékában" nőtt fel és egy ötvenes évek stílusú diner-t is tökéletesnek érez. Az egyetem meg inkább modern volt, nem ez a hivalkodó minden-is-márvány világ, amin olyan marha idegesítően nyikorgott néha a cipőm talpa, hogy visszasírtam a papucsom slattyogását is. Ráadásul kicsit úgy is éreztem, mintha az emberek megbámulnának kissé. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy ez amúgy nekem kissé idegen világ? Vagy csak azért, mert egyébként szép szál gyerek voltam (ahogy Winters edzőbá fogalmazott középsuliban hirtelen megnyúlásom okán "fiam, nem tudtam, hogy ilyen magasra is feltornyozzák a szart!"): 195 cm magassághoz 102 kilogramm izom... oké, asszem ezzel bőven feltűnő jelenség vagyok egyébként is. Mondjuk a csapattársaim esetében sem sokkal tér el a helyzet, válogatott szép szál legények, s így az előtérben összeverődve-lepacsizva már egész jó homogén csoportocskát alkotunk és kezdhetjük is az estét! Be kell vallanom, hogy a fura idegenség ellenére is volt ebben az egész világban, ebben a helyben valami vonzó, valami, ami birizgálta kicsit a képzeletem. Működött a kirakat varázsa?
Messzire mondjuk nem jutottunk, csak a hotel bárjáig, mert hát a kezdésre is koccintani kell és ilyenkor egy körnél nem is áll meg a történet. Keményen indul az este, mert nem bor vagy pezsgő kerül elő, hanem vodkával nyitunk és ugye az első kört követni kell egy másodiknak, meg egy harmadiknak is… Majd indultunk volna tovább kicsit a bártól, így némileg el is távolodtunk, de közben befutott Derek is, a társaság "mindenre felkészült esze", kissé okoskodó figura, aki képes volt egy idióta hasitasit hozni magával, mondván, hogy abban "minden fontos dolog benne van, amire szükség lehet".
- Haver, komolyan ezt a punciriasztót akarod hordani? Nemár! - hőbörgött egy kört Jack, aki ezért szépen vitába is kezdett Derek-el, miközben Bud egyszerűen mögé settenkedett, és lecstolta róla a homártasit.
- J megy a rakéta! - üvöltött fel diadalmasan, majd dobásra lendítette a karját. Bennem meg kattant az ösztön és kissé hátráló, féloldalas futásnak eredtem az idiótán nyiszorgó padlón, ami szerencsére padlószőnyeg puhaságának adta át a helyét. Na, ennek a tapadása is jó volt. Csak nem annyira, hogy a lelkes elkapásom közben ne billenjek meg az egyensúlyomban, közel a bárpulthoz, mert erre ment a "labda". Ahogy megérzem a hátam felé a kemény felületet, ösztönösen teszem fel az egyik karom úgy, hogy a könyököm adjon támaszt, de még így is sikerült félig-meddig belerongyolnom egy szerencsétlen vendégbe. Közben az elkapott táskát persze elengedtem s az szinte észrevétlen pottyant nesztelen a padlószőnyegre.
-Ohhbocsánat... ezerbocs... - kezdem elmormolni zavartan, ahogy fordulok ösztönösen az adott irányba, de egy pillanatra megáll bennem az ütő. Arról nem volt szó, hogy pont egy ennyire csinos nőnek fogok ütközni! Mondjuk filigrán alkatát elnézve szerencséje volt, hogy meg tudtam kicsit fogni magam könyökkel, mert amúgy ez durva ütközés lett volna teljes testtel-lendülettel. Akárhogy is, most leginkább csak a csinos pofi tölti be a tudatom, a nagyonkékeszöld szemek, és az, ahogy ajkai ragadozó mosolyra húzódnak. Önkéntelen végok a vodkák hatására csibészes arcot és dörgölöm meg zavartan a tarkóm hátul, úgy sandítva le rá. Újabb hiba, a strasszok csillogása a dekoltázsára is felhívja a figyelmem. Baszki Jared, most már kéne valami értelmeset is mondani, mert ez így marha gáz!
- Öhm... én... - a szavak félig-meddig pontos volta meglep és önkéntelen sandítok hátra. A többiek mind a jelenetet figyelik és olyan gesztusok, arcikfejezések jönnek irányomba, amiket végső soron bíztatásként lehet értelmezni, na meg egy másik mimika is: "úgyse mered". A mocskok még le is ültek gyorsan, hogy eljátszhassák a rendbontáshoz semmi közük nem volt. És hát ott volt az a provokatív gesztus, ami miatt eddig is annyi kreténségbe rángattak bele, és amiből enyhe volt, hogy az utcán vadidegen csajokhoz küldtek oda, hogy nézzük meg mennyit tudok közülük egyszerre megemelni- a karomon megtartani, ha felfüggeszkednek rá. Szóval bólogattam csak a nő szavaira. Oké, ha játék, hát legyen! A hülyeségük sodort ide, és még műsort is kapnak, ennek rohadtul meg fogom kérni az árát! De azt is mellé teszem, hogy akkor lássanak csak olyat, amitől irigykedhetnek! Már majdnem megszólalnék, erre befut Jack és sugdolózni kezd nekem.
- Haver, Bud-ot még ne dobjuk be, éhezzen csak a srác, annál jobb lesz a meglepi, amit leszerveztem neki! És egyébként is egy húszasba lefogadom, hogy le fog önteni ez a cica mindjárt, mást úgyse kapsz! - na jó, ez tényleg harc így! Elszántabb és játékosabb lesz hát az arckifejezésem és a következő kérdésre is bólogatok inkább. Fura, de valamiért nem akaródzott hirtelen megszólalnom. Oké, a nő szép volt és első látásra eléggé felkeltette a figyelmem, de ez csak egy dolog volt. A másik végső soron taktika volt: úgy láttam a kezdeti zavar és félszegség a malmomra hajtja a vizet. És nem is tévedtem, mert gyorsan akcióba is lendült, amivel mondjuk a hirtelensége miatt kicsit meglepett, így ebből csak egy félig viszonzott- félszegebb inkább puszis csókocska lett.
Elégedett mosollyal nyugtáztam a győzelmet jelző hangokat a háttérből, s a mosoly csibészesen pimasz volt, ahogy a csinos hölgyemény szép szemeibe néztem mélyen. Oké Jared, ez eddig jól ment, ha nem is sokat tettél! De nem szabad itt meghátrálni! Aki mer az nyer és én nem szándékoztam még feladni. Miért? Mert már volt pár ital a fejemben, mert tetszett ez a nő, mert a rövid csók hiába volt szelídebb, édes is volt és ajkamon ott égett az űr utána, mert zavart a többiek provokációja.
- Köszönöm! De... igazából az italhoz volt köze a fogadásnak, tudod azt mondták nem merlek megkérni, hogy megihassak egy felest a dekoltázsodból, te pedig a hasfalamról! - igen, határozottan emeltem a tétet, de kiszúrta, hogy legénybúcsúsok vagyunk, ezek az esték pedig nem a visszafogottságról szóltak. És igen, elkapott kicsit az "ami Vegasban történik" hangulat, meg persze veszteni valóm sem volt. A becsületem így is megvolt már az indítással, innen csak a "touchdown" utáni extra pontért indultam és kockáztattam a duplázás mellett döntve, akár a pályán. Szavaimhoz jár egy huncut mosoly és egy kacsintás, míg a pultnak könyökölök féloldalasan, most már szándékosan és egy intéssel kérek italt. Ha most nem, legalább egy új körel legyek gazdagabb. Talán az leégeti a csókocska éhesen árválkodó helyét ajkaimról. Hangomon nem hallatszott részegség, de az igen, hogy azért már ittam és egy kicsit ennek hála ösztönösen tértem vissza az észak-közép amerikai akcentus enyhébb kiejtési sajátosságaihoz.

/Helyenként trágár megfogalmazás/

"Tenger, tenger mindenütt,
s egy korty sincs inni sehol!" - írta Coleridge az Ének a vén tengerészről című versében és ez volt az, amivel a legjobban össze tudtam foglalni mindazt, ami körülvett s ami végső soron bennem kavargott.
Körülvett a kirakat csillogása, a felszínes és tettetett jóléte a vendégeknek, akik mintegy az atavisztikus vallási képzetekbe visszanyúlva "rakományvallás" módjára öltötték magukra azokat a ruhákat, viselték azokat a kiegészítőket, vették magukhoz azokat az italokat, amik jómódot sugalltak és amik az ősember mágiájával mint fétistárgyak voltak hivatottak bevonzani a szerencsét és azt a vagyont amit csak áhítottak, de soha nem bírtak és nem is fognak. Üres vödörrel jártak vízért, mert itt senki nem nyert, csak a bank. De az mindig. A liftben utazók arcán feszülő mosoly kényszeres feszültségében, a szorongást leplező voltukban már ott feszült ez a tapasztalat, abban, ahogy egy fiatalabb jó seggű csajszi a karkötőjét időről-időre igazgatta a liftezés tétlenségében csak azt bizonyítva, hogy amit visel az nem szokványos, csak a harci dísz része, ahogy az a kicseszett szeszben pácolt fenyőszagot árasztó pacsuli is, amit az egyik manusz spriccelt a szobájában kényszeresen magára, mert a drágán eladott pacsuli árcímkéje fontosabb volt és most meg én szagolhatom amíg a földszint felé liftezek...
Amíg nem merültél bele, addig adatott meg az a kegy, hogy kívülről szemléld, hogy hangyaboly felé magasodó gyerek ismeret után szomjazó tekintetével vizslasd és kezdd megérteni ezt az egészet. Hogy összeálljon a kép. Már ha akarod. S mindez csak addig tarthatott, amíg alá nem merültél a habok közé, amíg magad is a részévé nem váltál valamilyen módon. Az volt a baj ezzel az aranyketreccel, hogy mindenkinek gyártottak valami személyre szabottnak tűnőt, amit módfelett otthonosnak érezhetett, ami olyan volt, akár a megszokott kedvenc gabonapelyhes dobozt levenni a szupermarket polcáról. Nem voltál egyéniség végső soron, nem voltál individuum, csak fogyasztó. Megvolt a kis kosarad, és abba szépen összeválogattad a személyiséged akár egy tubus fogkrémet, a müzlit, néhány konzerv löncshúst és valami kenyeret, de csak annyit, hogy a termékek ára nem menjen a hatospakk sör kifizetésének rovására. Jó, asszem ezekkel a hasonlatokkal nem tagadhatom le, hogy "koligasztro" vonalon is edződtem már az egyetemnek hála. De végül is ilyen volt a világunk és voltak pillanatok, ihletett minutumok, amikor az ember megrezzent legbelül, megtorpant egy pillanatra, mert a nagy igazságok szuperpozícióban hullámként pulzáló láncolata hagyta magát megfigyelni, megmérni. Egy pillanatig persze, mert ezzel együtt járt az, hogy a szuperpozíció megszűnt, Schrödinger macskája élt, vagy meghalt, Te pedig vagy visszasüllyedtél a valóság igazságról tudomást nem vevő monoton ritmusába, vagy megpróbáltad a hirtelen nyert józanság eszméletét megőrizni. De alkoholisták tengerében kurva nehéz ám józannak maradni.

Képletesen és szó szerint is, ha az ember a földszintet elérve a többiekhez csatlakozva egy legénybúcsút kezd meg és ezt rögtön a bárban teszi. Ó igen, az alkohol: az újabb szomjat nem oltó szomjoltó, újabb alámerülés, főleg annak, akinek a "fogyasztói kosara" erre igazán érzékeny. Sokszor azoknak, akinek nemhogy az "Igazság", de a "Valóság" is sok már. Én is szerettem szórakozni, meginni a magamét, de ez sohasem volt menekülés számomra és elég indok sem ahhoz, hogy valaminek a ritmusa magával tudjon ragadni. Igen, az alkohol oldotta a gátlásokat, mondtam és csináltam én is a hatása alatt olykor faszságokat, például amikor a gimi végén illegálisan szerzett piakavalkádtól ködös aggyal marha jó ötletnek gondoltuk, hogy arra kössünk fogadást át tudok e ugrani három egymás mellett álló disznót nekifutásból. Hülye ötlet mi? Na, az még nagyobb hülyeség, hogy a bankettet odahagyva az iowai éjszakában a kukoricástól nem messze egy gazda disznóóljából próbálsz ehhez sertéseket "kölcsön venni". A szesz miatt azt hiszed, hogy a karatekölyök és valami nindzsanéni szerelemgyermekeként az éjszaka nesztelen fiaként lopakodsz egyébként olyan zajjal, ami a holtakat is felverné, egymást röhécselve csitítgatva, hogy aztán a gazda sörétesének durranásától megriadva eredjetek futásnak. Igen, Iowa fegyvertartási törvényei elég lazák, ami azt illeti és hát a más birtokáról marhára kell iszkolni. Ha az nem is derült ki, hogy át tudom ugrani a három disznót vagy sem, az igen, hogy a gazda kerítésével nekifutásból meg tudtam birkózni, a kezem sem kellett használni a többiekkel ellentétben. Na ezért jó, ha az ember focizik, amennyiben szar disznótolvaj!

Nem, az én személyes kosaram ami megfoszt az egyéniségemtől majd eme modern Babilonban, nem az alkohol és nem is a pénz igazából, akkor sem, ha amúgy nem mondanám magam jelenleg jómódúnak. Tudom, hogy ez pillanatnyi, mert a Draft után végre profi játékos leszek és akkor ez a kerék (nem roulette) nagyot fordul és a jómódtól a pofátlan gazdagságig széles spektrumon érhetek el bármit. Sokkal értelmesebb és kiszámíthatóbb módon, mint Vegasban bármikor egyébként. De ha ezt a személyes kis arcvesztést még nem is adta meg a hely, maga a szituáció a szomjamat nem csillapító tengert már megadta: ez volt a legénybúcsú. Örülnöm kellett volna a másik boldogságának, de egyrészt nem tudtam helyeselni a döntést, másrészt az is ott volt, hogy ez az egész kínzóan mutatott rá: ott van bennem egy űr. Szomjazom, míg oly sokan körülöttem látszatra könnyen találják meg a csillapító forrásukat, akár Bud is. De azoktól a csajoktól, akikkel eddig kavartam, valahogy összességében viszolyogtam. Volt bennük valami, ami miatt nem tudtam bennük megbízni, vagy ami miatt nem tudtak lekötni, hülyén hangzik, de üresnek és kevésnek érződött a többségük. Nem azért, mert "hét nyelven beszélő pinát" keresnék ahogy az edzőm mondta egyszer a maga faragatlan, de őszinte módján, egyszerűen másnak éreztem azt a belső világot, olykor érettséget, vagy az élet dolgait szemlélő bölcsességet ami bennem fel-felbukkant gondolataim szabad szárnyalása közben, s amit náluk tapasztaltam. Vagy éppen nem tapasztaltam.  Egyszerre akartam, kerestem és féltem az egésztől, mondhatni kínzott a szomjúság a tengeren hányódva.
Aztán mégis ez a szállodai bár bizonyul annak a helynek, ahol el tud kapni a város lendülete: nem kell ehhez "sok", csak a világ minden kincse: ragyogó, zöld szemek, megkapóan csinos vonások keretezésében, amit egy ragadozó mosolya tesz teljessé, itt-ott a sárgás fénynek hála vöröses izzással is megcsillanó buján hullámos barna hajkorona  és egy istenien arányos alkat. Így lehetett összefoglalni azt a Kharübdisz-t, aki Szkülla helyett lehet hajóm végzete. S a teknő gerince már nyögve roppan is egyet, ahogy futó, enyhe mégis andalító csókot lehel ajkaimra ez a nimfa, aki édeskés illatával tovább von bűvkörébe. Még nem nyelt el az örvény, de a kormánylapát állásán nem, hogy nem módosítok, még tovább tolom felé, ahogy nem elégszem meg azzal, ami történt. Nem, most már hazardírozok és rohanok a végzetem felé, s hagyom, hogy Vegas ringyó istennője, Fortuna felettem is átvegye ezzel az irányítást.
- Valóban meg. - biccentek. - És arra sem panaszkodhatom, hogy édes, nem várt jutalom nélkül maradtam volna. De aki mer, az nyer. - mosolyom marad továbbra is az arcomon, ahogy a lecsapott labda felpattanásával én is kezdek valamit. Asszem nem olyan bénán. Jó volt a hölgyemény a válaszával, ez tetszett, de én se maradtam végső soron adós. Mivel pimaszkodtam előtte egy kört, így nem feszítettem túl a húrt, egyszersmind hálátlannak sem mutatkoztam a történtek miatt. Viszont mellé azt az ajtót sem zártam be, hogy amire az imént tétet raktam, még kipörgethesse nekem a sors. De nem ilyen villámsebességgel. Ezt egy kisebb vállvonás is jelezte egyébként még nonverbális megerősítésként, ha a tekintetem beszédesnek szánt pillantása nem lett volna elegendő a zöld szempárnak címezve. Tartottam a határt, nem mentem le állatba, de nem is hátráltam ki a tét mögül.
Ő meg jobban felém fordulva olyan mozdulattal rakja keresztbe formás virgácsait, hogy amúgy egy pillanatra kedvem lenne az öklömbe harapni. Igen, a korábbi mosoly párja ez a mozdulat és én ezt fel is ismerem, csak kurvára nem érdekel.
- Előbb-utóbb mindenki elkövet hibát. A kérdés sosem az, hogy mivel hibázol. Ha az lenne, egyszerűbb lenne élve eltemetkezni, elvégre úgy már nem lehet többet hibázni. Nem, a kérdés az, hogy mihez kezdesz a hibáiddal: hagyod, hogy uraljanak, vagy megtanulsz együtt élni velük, erőt mutatva. Fortes fortuna adiuvat - A szerencse az erőseket segíti. - vonom meg ismét picit a vállam, bár van egy kérdés, amit hamarosan majd rendeznünk kell, azért először a nő mondanivalójának lényegét akartam megválaszolni. Az végső soron fontosabb is volt. Pusztán azért, mert az a keserűség, ami áradt hanghordozásából, szavaiból, ahogy ujjai rezdültek a pulton, mind-mind erről tanúskodtak. Lehet meg fogja lepni amit-, vagy ahogy mondtam, de nincs kedvem szerepet játszani és meghazudtolni magam. Nem fogom a bumburnyákot eljátszani most, mikor amúgy nem vagyok az istenigazából. Nyilván nem fogom itt neki a költeményeimet sem idézgetni, tuti nem is érdekelné, de a korábbi mosolyában, hanghordozásában volt valami, ami miatt a tudatalatti lekezelés és beskatulyázás ellen is lázadtam.
Aztán jön egy kérdés, amire először csak hümmögök ahogy a szavakat keresem a jó válaszhoz, mert itt kéne színt vallani a korábbi kérdés kapcsán és bele is kezdenék, de ekkor veszi kezdetét a felfakadós monológ a hölgyemény korábban oly édes ajkairól. Most nincs nyoma annak, amit a futó csóknál ízleltem, csak a keserűség. Igen, Ő is egy tengeren hányódó szomjazó. Amit- és ahogy mond, azt annyiszor hallottam már kocsmapultnál emberektől! Ilyen, ha az ember egy sportbár tulajdonos fiaként nő fel... És persze ott volt apa saját csalódása, ami egyben az enyém is volt bizonyos tekintetben. Túlságosan ismerős volt ez. Ebben a zöld szemű szépségben pedig ahogy éreztem most végtelen fájdalom és csalódottság lüktetett eleven sebként. Elveszített valamit, amire szomjazott és most Vegas sós tengervizével próbálta ezt betölteni. Nem ismertem. A történetét sem. És mégis, ebben a pár mondatban, pár másodpercben amíg azokat kimondta, levetített egy filmet számomra. Szar művészfilm volt, mert neveket, alakokat és pontos cselekményt nem lehetett belőle kihámozni. De az értelme átjött. Legszívesebben csak megöleltem volna, megsimogattam volna a hátát és ennyi. Lehet erre lett volna szüksége. Csak hát az már inkább biztos, hogy nem tőlem.
-  Nem igazán volt miről lebeszélni, mert igazából te állítottad fel a hipotézist, miszerint én vagyok a vőlegény. De tévedtél sajnos, én pedig voltam olyan aljas, hogy ezt kihasználjam. Bocs, de nagyon tetszettél és ezt nem tudtam kihagyni. - villantok egy bocsánatkérő mosolyt, ismét zavartan vakarva meg a tarkómat. Színt kellett vallanom, mert ha tovább játszanék szerepet, az szar lenne: egyrészt nem tudnék jól válaszolgatni a vőlegény figurához híven itt a megállapításaira, másrészt meg ez amúgy zsákutca lenne és hát a számomra nem releváns lebeszélősdivel én ne is tudok igazán mit kezdeni. Vele tudnék mondjuk... - Amúgy végső soron ja, hasonló tervet találtak ki a többiek a legénybúcsúra, én ebbe nem igazán folytam bele, mert nem ismerem egyáltalán a várost, pláne úgy nem, hogy érdemben bele tudtam volna szólni. És hát ahogy látom őket sem érdekli annyira a jelenlétem. - sandítok hátra, ahogy látom, hogy a többiek már távoznak. Van mobil végül is, meg tudnám őket majd keresni. De kérdés, hogy akarom-e. Amit imént a nő vázolt, az biztos nagy móka, de mégsem ugráltam érte, hogy ennek az átélésére szaladjak utánuk. Nem. A zöld szempár tulajdonosában a nyilvánvaló keserűség ellenére is volt valami, ami a bárszékhez szegezett, ami itt tartott és inkább érdekelt ő, mint egy este, amit nem kerestem és amire utána sem igazán fogok emlékezni esélyesen. De én vagyok a hülye, hogy még most is és itt is felmerül bennem mindez, annyi szent.
Mondjuk azt is megérteném, ha a nő elküldene, mert hát csak pofátlan voltam vele szemben és jogos lenne a dolog. Szóval nem vesze rá mérget, hogy élvezhetem a társaságát még tovább. Pedig valamiért még nem lenne rossz és érdekelne. Szeretném még hallgatni, nézni. Oké, kurvára kell az az ital! Meg is ragadom hát a poharamat.
- Szerintem legyen inkább az örök tűz, mert abban mind a kettő benne foglaltatik: ad meleget és fényt, de meg is égethet a kárhozattal. - felelem, ha ezek után hajlandó még velem erre a koccintásra. S ha az megvolt és a vodka a maga útját végig perzselve landolt s még mindig nem adták ki az utam, akkor még egy mondatot megkockáztatok.
- Egyébként Jared vagyok, Smaragdszemű! - kacsintok egyet még a bemutatkozás mellé, a játékos bókkal egyszersmind a "Huncutmosolyú" megszólításért véve édes elégtételt. Bár nem biztos, hogy van értelme akár ennyire is bemutatkozni, de... ebben a játékban az első pillanattól all in-el játszottam és most sem tettem másként. Ha bukom, akkor bukom, ha viszont nyere, akkor érzésem szerint nagyot szakítok. Csak tudnám mekkorát...