in my case, really important things,

like fried chicken…

- Nagggyon király lesz! – lelkendezett Susan.
- Nem, nem lesz az – dörmögtem csak úgy az orrom alatt, a taxi hátsó ülésébe olvadva, de tulajdonképp már órák óta eldőlt a program. Kisminkeltem magam, felvettem egy szexi ruhát, Susan zsűrizése révén egy kicsit rövidebbet, mint amihez alapvetően hozzászoktam. Ő akar pasit fogni, erre engem menedzsel. Mondván, nekem sem ártana már bepasizni. Ami engem illet... nem tudom. Talán. De kétlem, hogy egy ilyen helyen találnék olyat, aki szóba jöhet. Baromira válogatós vagyok. És az idahói élménytúránk óta egy kicsit össze is vagyok zavarodva. Egyikünk sem hozta szóba, ami történt, hála a magasságosnak, de azért hazudnék, ha azt mondnám, hogy minden teljesen ugyanaz.
- Már hogy ne lenne! Az év bulijának ígérkezik. De ha erről a címről le is csúszna valamiért, a személyes best of listámon azért még fenntartom neki a helyet. Jézusom, Raina, május óta nem táncoltam! Felfogtad, hogy ez mit jelent?
- Hogy az első pasira ráveted magad, én meg szopogathatom a mojitomat a pultnál.
- Szerintem te is találnál gusztább dolgokat, ha…
- Majd meglátjuk – szakítom félbe mielőtt megint túlságosan belemelegedne. Egy kicsit még emésztgetem a tényt, hogy a világ legjobb barátnője vagyok. Nem csak hogy eljövök vele bulizni – az éjszakás műszakomat követő első szabadnapomon, de abba is belementem, hogy erre az ultraratyi helyre rágasson el, csak mert hat hónapig szenvedett egy drogos pasas mellett, mire belátta, hogy a szerelem nem győzi le az impotencia-problémákat. És mégsem szeplőtelen fogantatás útján szeretne gyereket.

- Úristen, nézd azt a Góliátot. Azok a vállak, azok az izmok! Mindjárt letámadom egy körre – vesézgeti a kínálatot még mielőtt az első piánkat kézhez kapnánk, de ahogy odanézek, el is fintorodom.
- Jó ötlet. És ha már ott vagy, légyszi, cipeld is át egy másik terembe. Ha öt percnél tovább belelóg a látóterembe, félő, hogy elhányom magam.
- Félrebeszélsz. Pedig még nem is ittál. – Hát, ez az. Pedig itt aztán rám fér a szesz. Alapvetően nincs bajom a bulizással, sőt, de ez a hely a messze-kerüld-el-listám élbolyában szerepel, az ok pedig egyszerű: szar a zene, túlságosan kommersz a kínálat, és hemzseg a drogosoktól. Személyes véleményem szerint tényleg azoknak találták ki, akik már annyira kétségbeesetten kefélni akarnak, hogy minden más elhanyagolható. Hogy itt nem fogok bepasizni az már most garantált, de hát nem baj, majd iszogatom a mojitokat, és küzdök a hányingerrel. Mire feleszmélek, Susan már nincs is a jobbomon. Ellenben máris kapok két hódolót, szintén a kigyúrtabbik fajtából, és rögtön nyomni is kezdik a sódert.
- Aha... - szólalok meg néha én is érdemben, de ha már a nemből nem értenek, legalább kérik sorban a koktélokat, amit a pultos srác az orrom előtt kotyvaszt, egyedül ezért fogadom el, ha már levakarni a speciális bunkó stílusommal sem tudom őket. Hathatna kicsit gyorsabban...
Ám ahogy a céltalan nézelődésből visszafordulok, kis híján vissza is köpöm a kortyot, mikor Leon arcával találkozok szembe. Ilyen nincs. Hogy kerül ide? Figyelmen kívül hagyva a két gusztamant, arra ocsúdok, hogy már hozzá is beszélek.
- Nahát. Már azt hittem, el se jössz. Bocsi srácok, de befutott a lovagom, örültem a megismerkedésnek, de most már kellene egy kis hely - jelentem ki, az elején még egyenesen Leon szemeibe révedve, ez most egy zsigeri rögtönzés, ha már így felbukkant a semmiből, akkor már ki is használom. Még mindig nem hiszem el, hogy az egész heti night shift után most még itt is összefutunk, de soha jobbkor.
Futólag átpillantok a két jómadárra is, összekapták-e már magukat. Remélem, Leon veszi a lapot, és segít megszabadulni tőlük. Legalább, amíg itt a pultnál álldogál.
De a szövegem talán egy kicsit erős volt, mert az egyikük tetőtől taplig végigméri az újonnan érkezőt.
- Ezzel a nyápic kölyökkel nyomulsz? - állapodik meg a tekintete végül Leon szemei között. - Na, ne már.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Lelki segélyt nyújtok – összegzek tömören és röviden Leon azt firtató kérdésére, mégis mi a búbánatot keresek idebent. Értem én a meglepődést, ami azt illeti, én is meglepődnék saját magamon, ha véletlenül találkoznánk össze egy ilyen helyen. De a szemödökfelvonás részemről is kijár.
- Hát te? – Azért tőle is szokatlan ez a színvonal. Vagy a pasasoknál eljön olykor az a pillanat, amikor teljesen mindegy? Pláne, egy hét éjszakás műszak után, amikor – hacsak nincs párod, aki home office kényeztetést nyújt – no magánélet, és pláne, mikor ha ideje is van csajozni, galád módon visszautasítják. És témánál is vagyok. Szóval ezen most inkább nem filózgatok tovább.
De nincs is rá szükség, a fickóim rögvest át is veszik a szót.
- Nézd már, de kinyílt a csipája a kis köcsögnek! Ki a szarnak képzeli ez magát, Mike?
- Na kussoljál, haver, mert asszonnyá teszlek! – mordul fel a vállasabbik, és egy lépéssel át is verekszi magát a másik oldalamra, hogy könnyebben foganatosíthassa araszerző szándékait. Úgy tűnik, nem örültek a megjegyzésnek, de sejthető, hogy annyira Leon felbukkanásának sem. Bizonyára olyan vágyálmokat dédelgettek, hogy majd addig fűznek itt az agyzsibbasztó dumájukkal, míg magatehetetlenné zsugorodnak az agysejtjeim, menet közben rásegítenek némi alkohollal, aztán már könnyű préda leszek. Ők pedig igazi férfinak érezhetik magukat. Erről eszembe is ötlik egy ötlet.
- Ugyan már, Leon. Ők itt ketten igazi férfiak. Ne kételkedj benne – azt sem tudom, melyikre pillantsak, mert momentán egyik a jobbomon, másik Leon és köztem kevélykedik. Nem mintha a drága társam ne tudná leütni mindkét izompacsirtát, mielőtt még kettőt pislognának – néha olyan spéci pusztakezes mozdulatokat látok tőle, hogy még én is majdnem eltátom a számat, fogalmam sincs, ezeket hol tanulhatta, a hagyományos tiszti képzésben billió százalék, hogy nincs benne –, de nem akarom, hogy ez az este is munkába torkolljon. Már pedig ha most összeverekednek, és valami sátánfajzat képes, és kihívja a rendőrséget, hipp-hopp kiderül ám, hogy illetékesek vagyunk.
- Inkább csak az a kérdés, hogy melyikőtök a legtökösebb fickó. Tegyünk egy próbát, mit szólnak az urak? – pillantok végig mindhármukon. – Akinek leghamarabb sikerül elvinnie valakit egy körre, az nyeri a címet. Na? Kihívás elfogadva? Én leszek a zsűri – mondom mézesmázosan, majd csábosan mosolygok feléjük, mintha csak azt várnám, hogy előbb nyűgözzenek le, aztán én leszek a cseresznye a koktélospoharuk tetején.
- Bugyit kérek – jelentem ki kerek-perec, nem adva lejjebb a tétet. Így legalább ha belemennek, lelépnek, ha nem mennek bele, akkor meg azért. Remélem, Leon is veszi a lapot, és nem fog összeverekedni velük, ha nem muszáj.

- Elméletileg nem. Gyakorlatilag akár úgy is mondhatjuk. Ott látod Susant – bökök a fejemmel egy kicsit jobbra, ahol a drága barátném ezerrel szexi táncol egyszerre két pasassal is. Atyaég. Sosem akarok szakítani. – De ne aggódj, nem kell pesztrálni. Lazíts csak – villantok felé egy mosolyt, és újra a kezembe veszem a koktélomat, amiről a műsor miatt szinte meg is feledkeztem.
- Gondolom, nem azért jöttél, hogy csak a szemeid legeltesd – és ezt kifelé úgy mondom, mintha cinkosan biztatnám, hogy gyerünk csak, lássuk a medvét. Most még azt is végigmozizhatom, ahogy felszed valakit. Nem is tudom még, mit kezdjek ezzel a gondolattal. Szórakoztató lenne? Vagy inkább furcsa? Valamiért megint az egy héttel ezelőtt történtek ugranak elém, és az jut eszembe, hogy jobb is, hogy nem történt semmi. Akkor talán most még féltékeny is lennék, mármint akkor sem akarnék, és nem is lenne jogos, meg semmi ilyesmi, de egy picit talán akkor is belém fészkelne az érzés. Vagy teljesen hülyeségeket beszélek?
Ebbe kár volt belebonyolódni.
- Csak azt ne mondd, hogy ez a törzshelyed, mert akkor egy életre kiábrándulok belőled – játszom egy kicsit a szavakkal, majd elvigyorodok, és ahogy ránézek, a szemeiben tényleg ott egy kis játékos fény, a szokásos csipkelődés mellett.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Kösz. Rájuk is férne, az tuti – húzom el a szám, és inkább belekortyolok a piámba. Ahogy oldalra mosolyog, valahogy rám is átragad az a sanda félmosolya. Szóval nem tudja, mért van itt? Akár érthetném is, de nem értem. Már megint titokzatos.
Kicsit sem tetszik az ötlet, hogy összeverekedjenek itt az orrom előtt, így kitalálok valami hülye játékot, amivel legalább egy időre lekopnak rólunk, de igazából abban reménykedek, hogy így találnak maguknak valami könnyebb és reálisabb prédát. A Leon melletti srác megjegyzése viszont nem suhan el csak úgy észrevétlen a fülem mellett, tudja, hogy rendőr, akkor bizonyára együtt jöttek. Mikor a két aranymadarunkkal együtt ő is elkolbászol a pulttól, Leonnal együtt én is utánuk nézek.
- Nem tudom, de határozottan neki szurkolok – somolygok, hiszen csak viccelek. De azért tény, hogy hármuk közül abszolút ő lenne a nyerő. – Helyes srác. Honnan ismered? – érdeklődöm, de csak úgy félvállról, miközben a szívószálammal játszom. Unatkozom. De nagyon.
- Ne aggódj, nem fogok mélydepresszióba süllyedni. – Már, hogy Susant valószínűleg nem látjuk már ma este, szinte biztos, hogy az egyik pasas lakásán fog kikötni, és nem is annyira óhajtom megakadályozni benne. Már csak azt nem tudom, én mit csinálok az este hátralevő részében. Nem is bánom, hogy összeakadtunk Leonnal, csak hát ott van az a múltkori incidens, amiről nem beszéltünk, és valószínűleg soha nem is fogunk, összességében az is meglep, hogy képes ilyen normálisan viselkedni velem. Akkor éjjel azt hittem, hogy egóra veszi majd a történteket. És puffogni fog, meg távolságtartó lesz, de szerencsére nem így lett. Lehet, csak én gondoltam túl, ő pedig pasihoz méltóan egy vállvonással elintézte az egészet. Hál istennek.

- Nem kifejezetten – vonok vállat, nem, tényleg nem biztatásnak szántam. – Csak úgy megemlítettem, hogy ez a lehetőség is fennáll. Úgyse láttalak még csajozni – mosolyodom el, és inkább abbahagyom, mielőtt belesodornám magam valami hülyeségbe. Rákönyökölök a pultra, és megtámasztom a fejem, úgy bámulom én is a hullámzó tömeget. Egy kicsit mintha máris kezdene megütni a pia, pedig még alig ittam valamit. Nevezetesen ez az első koktél, amit szürcsölgetek. Azt hiszem. Ennyire kiütött volna az éjszakai műszak? Ez elég nagy szívás.
- Milyen mázlisták a pasik, hogy rájuk nem tapadnak százával a levakarhatatlan IQ-töltelékek, akik ráadásul meg vannak róla győződve, hogy ez mennyire machos – osztom meg vele is ezt az észrevételt, miután én is megtalálom a cimboráinkat, de aztán megjelenik előttem a haverja a mutatóujja hegyén lóbált bugyival, én pedig lendületből elröhögöm magam. Kicsit meg is billenek közben, és mivel épp a tánctér felőli oldalán ülök a bárszéknek, a pult teljesen a hátam mögött van, meg sem tudok kapaszkodni benne. Egyenesen Leon felé hanyatlok, de közben kicsit sem pánikolok, próbálok valamilyen stabil támasztékot találni benne, majd lököm tovább a sódert, mintha mi se történt volna.
- Na, ne! Íme a győztes! – És már majdnem válaszolok a nyereményét firtató kérdésre, mikor Leon beelőz, és lelombozza szegényt. -  De gonosz vagy. Pedig olyan édes – mondom ki kicsit sem zavartatva magam.
- Ne feledd, tíz után, tízszer akkora jutalom jár! – kiáltom még utána, mikor ismét otthagy minket. A barátnője van szöveget meg sem hallom. – Kérek bizony – csapok le azonnal Leon kérdésére. – Megőrülök, ha még egy percig ezen a kényelmetlen széken kell ücsörögnöm. Gyere be velem táncolni. Most! – Azzal kézen ragadom, és talpra is szökkenek, hogy megkíséreljem bevonszolni magam után a tömegbe.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Dehogy akarok. Háromszögbe nem - pontosítok, és küldök még egy pillantást a távolodó Tom után. - De attól még helyes - vigyorodok el, valamiért úgy sejtem, Leont bosszantja egy kicsit ez a megjegyzés, úgyhogy nem hagyhatom ki, hogy még egyszer nyomatékosítsam.
- Kivel közös? - kérdezek rá, mert ez a rész most így hirtelen nem világos. Ha tizenöt éve volt, aligha zsarus buliról beszél. Ugye? Hány éves is ez a fickó? Még ezt se tudom, de ma este feltétlen ki kell deríteni, ha már a sors úgy hozta, hogy összetalálkozzunk ebben az ótvar partiban.
- Nem? Miért? - kérdezek reflexből, mikor Susanre tesz megjegyzést, és ekkor tűnik fel, hogy még mindig a már-már bizarrba hajló édeshármasukat nézi.
- Sokkol vagy tetszik? - kíváncsiskodom. Nem vagyok prűd, de nekem személy szerint ez már kicsit sok.
A válaszán elmosolyodom, majd a számba kormányozom a szívószálamat, hogy jó nagyot kortyoljak a koktélból, kis híján ki is ürül a pohár, bár még messze nem érzek semmit, pedig szeretem, ha egy icipitit már érzem az italt. Főleg most jönne jól, nem számítottam Leonra, és a látszattal ellentétben azért ha nem is minden fél percben, de azért minden másodikban eszembe jut, hogy mi is történt abban a faházban. Eszembe jut a csókja, ahogy fölém magasodott, és... jobb lenne, ha valami máson járatnám az agyam. Pláne, hogy így lekoptattam. Tulajdonképp nem is értem, miért nem haragszik. Vagy miért nem kérdezett semmit akkor. Furcsa. De ha nem érdekelte, talán tényleg jobb, hogy nem történt meg.
Hadakozom vele, és egyelőre nagyon is jól állok, de az az igazság, hogy tudnék vonzódni hozzá. Vagy talán már vonzódom is, csak jól titkolom még önmagam előtt is. Franc tudja. Az viszont biztos, hogy ha akkor lefeküdtünk volna, most sokkal nehezebb lenne.
- Talán nem csajozni jöttél? - A kérdést azért nem spórolom le. Biztos vagyok benne, hogy de, akkor pedig sajnálom, de téved, nagyon úgy fest, hogy végig fogom mozizni.
A megjegyzésén elvigyorodom, vagyis erre készülök, de valamiért olyan jó kedvet csinál vele, hogy el is nevetem magam. És még csak ez után jön Tommy fiú, a szexi bugyijával.

Miután sikeresen megkapaszkodom Leonban, elfog a vágy, hogy le is szálljak erről a magasülőről, és most azonnal bemasírozzunk táncolni... Miért ne? Nem gondoltam, hogy nekem is megjön a kedvem a bulihoz, de csak úgy csobog a vér az ereimben. Valaminek történnie kell.
Leon viszont tiltakozik, és a derekamnál megemelve vissza is ültet a bárszékre. Először durcás képet vágok, majd a mozdulat közben belekapaszkodok a nyakába, hogy ne zakózzak orra, a válaszomat pedig egyenesen a fülébe célzom, nehogy elvesszen itt a nagy hangzavarban.
- Akkor ez egy jó alkalom, Biztos úr. Hogy olyasmit is kipróbáljon, amit eddig még soha - búgom egy kicsit talán szándékosan csábító célzattal, na de mit csinálok már megint? Nem tudom, mi történt az utóbbi öt percben, de mintha megfordult volna velem a világ. Az is megfordul a fejemben, hogy talán az italomba tehettek valamit, de hát ezt az egy koktélt iszom már mióta, és Leon is itt volt, nem volt alkalmuk rá. A fejtegetést viszont abba is hagyom, mikor a keze a derekamról a combomra vándorol. A melegség úgy önt el belülről, mintha már kétszáz éve nem lettem volna férfival. Húha.
Ráharapok az alsó ajkamra, és a frissen elém rakott pohárért nyúlok.
- Ha a társaság megvan, a hely már nem számít – vonok vállat, majd a pincér srác felé fordulok, aki épp most teszi le a neki szánt italt.  Az ujjaim finoman rácsúsztatom a csuklójára. – Bocs, de az úr közben úgy döntött, valami erősebbre vágyna. Nincs valami spéci recepted, ami elűzi a tánc előtti lámpalázat? – görbül cinkos mosolyra az ajkam két széle. Bizonyára nem először találkozik ezzel a jelenséggel, hogy egy pasasnak némi bátorításra van szüksége. De arra is kíváncsi vagyok, hogy Leon és az a bizonyos önérzete, vajon hogy reagál erre. Vissza is pillantok rá.
- Dehogynem. Fél pillanat – felel is rögvest, azzal ha Leon nem tiltakozik - vagy nem tiltakozik időben -, pikk-pakk felturbózza az italt, úgy mozog a keze, hogy nem is tudom követni. Ez igen. A számhoz emelem a saját koktélomat, és jó néhány kortyot leiszok belőle, végül úgy döntök, nem hagyok neki túl sok időt a mérlegelésre, a pillantásom újra a tánctérre siklik.
- De az is lehet, hogy ha te nem jössz, inkább megkeresem Tommyt, mit gondolsz, hány bugyinál jár már? – mosolyodom el egyenesen a szemébe nézve, leteszem a koktélt, majd újra lecsusszanok a székről, és ezúttal egyedül vágok neki a táncoló tömegnek.

in my case, really important things,

like fried chicken…

Szóval csak jelzi. Micsoda hárpia lehet ez a nő, ha még Leon is így tart tőle, szegény Tommy valóságos terror alatt élhet. Már, ha nem csak azért mondja mindezt, mert nem szeretné, hogy az egyik legjobb barátjával kavarjak. Pontosabban ő kavarjon velem.
- Elárulnád neki? – faggatom hanyagul. Sejtem, hogy nem a legjobb helyen kapirgálok, de most már kicsusszant a kérdés. Vicces, hogy lényegében arról érdeklődöm, falazna-e a nekem és a haverjának, ha az est folyamán véletlenül összegabalyodnánk, ami világos, hogy nem fog megtörténni, de azért érdekel, mit reagál. Pláne a múltkori kis kalandunk után. Vajon mi járhat a fejében? Egyedül sosem fogom megfejteni, de megkérdezni se, az ezermillió százalék.
Egyelőre nem vagyunk annyira egy hullámhosszon, ha máson nem, a béna kérdéseinken abszolút látszik. Vagy még mindig a váratlan felbukkanása okozza a dekoncentráltságomat? Nem tudom, de nehezemre esik odafigyelni a szavaira. Talán egy picit az italnak is köszönhető, de sokkal inkább hatnak rám a zajok, a zene mintha folyékony adrenalin lenne, a bőröm alá kúszik, lüktet, búg és bizsereg az ereimben. A fények, és az érintések, azt hiszem, ennek a fáradtsághoz is köze van, elvégre ma nem is aludtam semmit.
Szóval bejön neki Susan? Ez bezzeg egyből eljut a tudatomig. Gondolhattam volna, hogy ez a típus a zsánere, elvégre ő is kiköpött hódító alkat. A nők igenis buknak a zsarukra. Tévhit, hogy csak a rosszfiúk a nyerők.

- Mi az, titokban Coelhot olvasol? – vigyorodom el, még a füléhez hajolva, ami során egy nagy adag levegőt lehelek a nyakába. Az illata mélyre kúszik az orromba, én pedig mélyre is szívom, letüdőzöm, és hagyom magam elbódítani, mintha egy kellemes jointtal dőlnék hátra a kanapén. Mintha minden és mindenki azon lenne, hogy a valóságot egyre messzebbre taszigálja tőlem. Ezt pedig olyan viccesnek találom, hogy el is nevetem magam. Min is? Tejesen mindegy.
Leveszi a tenyerét a combomról, pedig már-már azt hittem, készül valamire.
- Szerencse bizony. – Éppen azt bizonygatja, hogy ő aztán biztos, hogy nem fog táncolni ma este, de nem figyelek rá. Ó, dehogynem fogsz, Leonel Freeman. Erre már most mérget vehetsz. Szólok is a pultosnak, hogy turbózza fel a bátorságát. Milyen ironikus. A haláltól nem fél, de egy kis tánctól már kiszaladna a világból.
- Ezt bóknak veszem, szépfiú – cicázom vele mosolyogva, miközben végignézem, ahogy belekóstol az italba. Amilyen arcot vág, jó is lesz, úgy látom. Elégedetten pattanok fel újra a helyemről, hogy belevessen magam a hullámzó tömegbe. Ahogy az emberek közé gázolok, már azt is érzem, hogy nem gyengén megütött az ital, pedig alig ittam valamit, nem értem. De nem is annyira érdekel. Elvégre bulizni jöttem, nem igaz? Alig tíz másodperce jöttem be, máris rám tapad egy fickó, hátulról simul hozzám, először óvatosabban, de érzékelve, hogy nem lököm el egyértelműen, csak megpróbálok egy kicsit arrébb lépni tőle, rekordsebességgel konkrétabbra vált. Mikor a kezei kétoldalt a csípőmre csúsznak, teszek egy próbálkozást, hogy lehámozzam magamról, de a mozdulat nem igazán sikerül, így inkább szembe fordulok vele, hogy egyáltalán lássam az arcát. Leon jött utánam? Vagy ki ez? Nem tűnik ismerősnek. A tenyerem a mellkasára teszem, hogy jelezzem, jobban örülnék, ha megmaradna ilyen távolságban, de ekkor újra magához húz, és ahogy a mellizmait egy tünékeny pillanatra a testemhez préseli, el kell ismernem, akármennyire el akarom lökni magamtól, valahol mégis hatással van rám. Pár másodperc mintha kiesne, aztán arra eszmélek, hogy valaki gátlástalanul letapogat. Nem is tudom, hogy ő volt-e. A testem automatikusan mozdul a zene ütemére, de a gondolataim mintha fényévekre le lennének maradva mögötte. Egész biztos, hogy nem Leon az?
Mikor megfordulok, őt látom magam előtt, aminek hirtelen annyira megörülök, hogy szélesen elvigyorodom, a felsőjébe markolok, és úgy húzom közelebb.
- Azt hiszem, szükségem lenne egy testőrre, Mr – pillantok fel rá, a szemeim csillognak. Egy kicsit szédülök, szóval muszáj táncolnom. Máshogy nem leszek jobban. – Nem kell cigi. Táncolni akarok – lehelem a dübörgő zenével dacolva, majd miután elengedem a pólóját, a tenyerem lágyan végigfut a mellkasán, és a zene ütemére, mozogni kezdek vele.
- Majd én megtanítalak. – Azzal a kezei után nyúlok, és lazán a derekam köré fonom őket. – Így. Ez most már maximális védelem – kuncogok, és egy kicsit neki is dőlök, bár ez egyértelműen hiba. Az illata újra megrészegít. Nem is tudom, mi van velem.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Ne aggódj, én meg nem vagyok ribanc. Csak érdekelt, hogy meddig mennétek el betyárbecsületben – nyugtatom meg, hogy nem, nem szándékszom összefeküdni Tommal. Bár arról nem mondok igazat, hogy miért is feszegettem a témát. Sokkal inkább az érdekelt, hogy zavarná-e, ha én meg ő, és bár nem mondta ki – nyilván –, kicsit mintha mégis ezt éreztem volna. Vagy csak flegma, én meg bemagyarázom?
- Erre akár koccinthatunk is – mosolyodom el, és emelem felé a poharam, a nem paraszt és nem ribanc egészen jó szlogen ma estére. A coelhos mondatára felnevetek. De még milyen bölcs! Mielőtt elindulnék, nem is annyira a hangját hallom, a hangos zene miatt inkább a szájáról olvasom le, azt a bizonyos mondatot, ami ravaszkás mosolyra fakaszt, de ekkor már nem vagyok annyira magamnál. Amint felállok, minden elfogyasztott alkohol a fejembe szökik, és… mintha bedrogoztam volna, esküszöm, a táncoló tömegben teljesen más világban érzem magam.
Az idő nagyon relatívan telik, fogalmam sincs, mi történik, vagy hány perc telik el, mire újra kiszúrom Leont, de örülök, hogy végre ő is megjött. Annak kevésbé, hogy még mindig nem akar táncolni velem, de készséggel felajánlom az első és egyetlen érvet, ami eszembe jut: keine pánik, szívesen megtanítom. Az energia még mindig tombol bennem, így én egy pillanatra sem állok le, csak pár perc után érzem, hogy megszédülök egy kicsit. Leon viszont megtart, ahogy a mellkasának dőlök. Még mindig nem érzem olyan jól magam, de eszem ágában sincs leülni, vagy hazamenni, nem-nem, tolni akarom tovább a partit. Még csak most kezdtük.

Ahogy többször is hozzám hajol, és ahogy a tenyerem szinte végig a mellkasán pihen, a közelsége, érzem, hogy beindít. Egy csomó zavarba ejtő gondolatom támad, már akkor is, amikor maga felé kormányozza az arcom, egy pillanatra olyan, mintha meg akarna csókolni, de nem teszi. Mért nem teszi? Pedig még az ajkaim is szétnyílnak a várakozástól, ahogy elveszem azokban a kék íriszekben.
Most már egészen biztos vagyok benne: le fogok feküdni vele. És nincs is kedvem túl sokat várni vele.
- Mit tudom én, ott voltál végig – vágom rá gondolkodás nélkül. Kérdez itt nekem hülyeségeket, mikor én épp a vágytól égek.
- Héjj! – sikkantok fel felháborodottan, ahogy a vállára kap, és akaratom ellenére elindul velem a kijárat irányába. El is kezdem csapkodni a hátát, kábé úgy festhetünk, mint Jane és Tarzan, leszámítva hogy Tarzan valószínűleg azért vinné ki a nőt, hogy aztán forrón magáévá tegye, én meg majd csak pisloghatok egy cigivel a számban, pedig ha már a számnál tartunk, lenne más…
De nem tudom befejezni a gondolatmenetet, mert közben földet érek, és a fedetlen, kimelegedett hátam egyből a hideg falhoz préselődik, amitől tetőtől talpig végigborzongok, és sikkantva visszaugrom Leonhoz.
- Jesszus, meg akarsz ölni? – Ki nem állhatom ezt az érzést. És most már a lehűlt levegőt is érzem a bőrömön, így ha már úgyis ott vagyok, oda is vackolom magam hozzá. Az arcom is odafúrom a nyakához, és még mielőtt végiggondolnék bármit is, ösztönösen rácsókolok. – Milyen meleg a bőröd - jegyzem meg rácsodálkozva, és ezen felbuzdulva egy kicsit feljebb kipróbálom még egyszer.
  - Menjünk vissza táncolni – suttogom, és ahogy ölelem, a jobb kezem hátul a pólója alá kúszik. Az ujjbegyeim zongorázva végig simítanak az alsó hátizmain, és itt-ott a körmömmel is megkarcolom véletlenül. - Vagy menjünk valahová, ahol melegebb van. - Pedig nem vagyok fázós, ezt ő is jól tudja, most mégis úgy vacogok, hogy szinte remeg a testem.

in my case, really important things,

like fried chicken…

+18
- Ott bizony – akaszkodom a tekintetébe, a fene mód csillogó szemeimmel. Lassan eljön az a pillanat, hogy alig fogok fel valamit a környezetemből, és a körülöttem zajló eseményekből, ellenben őt nagyon is érzékelem. És kívánom. Mintha csak erre az egy dologra szűkülne be a világ. Vagyis kettőre. Leonra és a szexre.
- Vigyázz, mert alávaló vámpír vagyok – találom hirtelen ellenállhatatlanul viccesnek a mondatát, miszerint éppen azon mesterkedek, hogy megöljem, el is kuncogom rajta magam, és hogy demonstráljam az elméletet, az apró csókok után finoman beleharapok egy ponton, ahol a nyaka a vállához kapcsolódik. Egyáltalán nem szánom fájdalmasra, de ahhoz talán elég, hogy halvány nyoma maradjon másnapra.
- Én? Dehooooogy – húzom el a szót, annak reményében, hogy így majd meggyőzőbb lesz. Részeg? Ugyan már. Én csak itt helyben meg akarom erőszakolni. Az alsó ajkamba harapok, és végigpillantok a mellkasán. Mérlegelni kezdek. Mit is? Hagyjuk a picsába.
- Pedig… - és esküszöm, itt még érvelni szándékozok, hogy miért is kellene visszamennünk arra a táncparkettre, mikor végre megcsókol, és belém fojtja a szót. A csókja vad és éppen olyan, mintha már régóta ezt tervezgeti. Vagy inkább én vagyok az, akinek a fejében már jó ideje nonstop ez pörgedezik? Mindenesetre a legkevésbé sem tiltakozom, sőt, a pólója alatt sütkérező kezemmel még a derekát is közelebb húzom magamhoz, míg az öle hozzám nem préselődik.
- Pedig… ez tánc közben is elég jó program – fejezem be most már így az előbb megkezdett mondatot. – Akkor még a dallam is ott mocorog a háttérben, jobbra, meg balra – mozdulok be egy kicsit játékosan először az egyik, majd a másik irányba ringatva a hozzá simuló csípőm. De aztán a meleg és a taxi ellen semmi kifogásom, az azért valóban sokat segít az ügyön, hogy támogat is közben, mert magamtól már nem vagyok biztos benne, hogy olyan sikeresen belőném a megfelelő irányt.

- Ez roppant rendes tőled – kanyarodik mosoly az ajkaimra, ahogy szusszanva hátradőlök az ülésen, de mikor a térdemen kezd körözgetni, meg is adja a kellő inspirációt, hogy ne akarjak sokáig tétlen maradni. Főleg, mikor azt mondja, nem bír tovább ellenállni.
- Nem? – kérdezek vissza játékos hangsúllyal, és felé fordítom a fejem. Ahogy a lakását említi, ezernyi pillanatkép úszik be elém. – Az pech, mert még nagyon hosszú az út hazáig.
Igazából fogalmam sincs, hogy mennyi, és jelenleg ez az apró részlet lényegtelen is. Felé fordulok az ülésen, majd a tenyeremmel könnyedén felsimítok a combján, a térdétől egészen végig, ameddig a nadrág engedi, majd az ujjaim nem sokáig hezitálnak, a cipzár után matatnak, és ahogy megtalálom, gondolkodás nélkül le is húzom, hogy a körmöm hegye, és az ujjbegyeim végigcirógassák a farmer alatt rejtőző alsóját. A vérem úgy zubog az ereimben, hogy képtelen vagyok nyugton maradni. Úgy érzem, ha fél percre abbahagyom, kitörök, akár egy vulkán.
- De lehet, hogy tudok segíteni valamicskét az ügyön – azzal szétpattintom a nadrágot összefogó gombját is, így már egészen jól hozzáférek. A kezem besiklik az anyag alá, majd a másik alá is, és az időközben megmelegedett ujjaim finoman körbefonják, amire rálelnek.
Rápillantok.
- Hány perc is pontosan? – Szívesen húznám, és kiélvezném a pillanatot, de a saját türelmetlenségem ezúttal jelentős akadályt jelent, a kezem mozdul, mielőtt válaszolhatna. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Nem olyan sietősen, de mintha a másodperceket számolgatnám rajta, valamilyen egyedi időszámítás szerint.
Sosem szexeltem még taxiban, de nem is hiszem, hogy életem során valaha így rágerjedtem valakire, hogy abszolút ne zavarjon, hogy rajtunk kívül egy harmadik ember is ül a kocsiban. Sőt, jelenleg még talán hozzá is ad.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Ugyan már, épp csak egy kicsit érzem. – Azzal a hüvelyk és a mutató ujjammal mutatom is neki, hogy mennyire pici az a pici. Amúgy is most húztam le egy hetes éjszakás műszakot, mégpedig a csodás társaságában. Ha valaki, ő igazán tudhatná, mennyire kivagyok, ennek ellenére bulizni jöttem. Ergó… Ergó? Itt valahol el is vesztem a fonalat, azt se tudom már, miről beszélünk, a mellkasa ellenben nagyon kényelmes, az illata pedig huhh, nem is annyira akarok másra koncentrálni. Az perpill eszembe se jut, hogy esetleg tettek volna bármit is az italomba. Pedig nem szoktam rosszul bírni a piát.
- Mi? Azt ne mondd, hogy van nálad! – szalad fel a szemöldököm, ahogy megkérdi: akarok-e szívni vele valamit. Tuti, erre akar kilyukadni, akkor szoktak ilyen messziről kerülgetve, óvatosan rákérdezni, mikor a végén kiderül, hogy az illető nagyban űzi az ipart, és most engem is megkínálna. Nem gondoltam volna róla, de hát végül is… nem ismerem eléggé. – Kösz, de inkább kihagyom. Téged meg majd holnap lecsuklak, ne felejts el emlékeztetni rá – mormogom egy kissé felfelé emelve a fejem, a nyaka irányába. Most azért még nem kötnék rá bilincseket, legalábbis… Ó, basszus, most valahogy minden gondolatom ebbe az irányba visz.
Aztán néhány perc abszolúte kiesik, nem is emlékszem, hogy kerültünk a taxiba, vagy hogy mit mondott, hová is tartunk éppen, de bevallom, nem is különösebben érdekel. Mostanra úgy érzem, lángolok, és mázlimra Leon épp itt feszít mellettem, csodák csodájára, épp a térdeimet simogatja. Ennél több inger nem is kell, úgy döntök, most már ideje komolyabbra fordítani a játékot. Ha ő nem lép, akkor majd én veszem a kezembe az eseményeket. Szó szerint.
De aztán mégis leállít. Csak a „tizenöt dollár lesz” után tudatosul bennem – halványan –, hogy azért, mert közben megérkeztünk.
- De én még nem akarok kiszállni – mondom ki határozottan, hátra, a sofőrnek célozva. Még sosem szexeltem taxiban, és ez az alkalom tökéletes, hogy kipróbáljam. – Nem akar inkább csatlakozni? Tizenöt dollárba sok minden belefér – nevetem el magam a végén, aztán ahogy Leon kiszáll, és rendezi a fuvar árát, el is terülök az ülésen. Nem is lenne olyan kényelmetlen.

A következő kép már az, hogy a lakásában vagyunk, alig hogy belépünk, rögtön a falnak présel. Érzem most is a hűvöset, de már koránt sem annyira élesen, mint az előbb, és már nem is zavar annyira, hallom, hogy beszél, de egyre nehezebben állnak össze a szavai.
- Sok a duma – suttogom vissza, és az ajkaim önkéntelenül is elnyílnak, ahogy a nyakamba csókol. Úgy nézek rá, mintha még sosem vágytam volna ennyire senkire, de valójában már a kép is kezd összemosódni előttem. Kibújtat a ruhámból, én pedig ott állok előtte melltartóban és combfixben. A csókjai baromi jól esnek… megint az öve után nyúlok. Kioldom a nadrágját, és a tenyerem a meztelen derekára simítom, ujjaimat ingerlőn, félig-meddig az alsója alá csúsztatva simítok végig a csípője vonalán, hogy végül közelebb húzzam magamhoz. Az ajkai után hajolok. Ekkor hallom meg, hogy mit mormol.
- Mi? Állítsalak meg? – suttogom az ajkaira, és egy pillanatra valóban megállítom a csókot. Felvonom a szemöldököm, de úgy érzem, nem is bírok tovább ácsorogni, mintha hirtelen a rosszullét összes létező tünete ugrásszerűen felerősödne, kifut belőlem az erő. Megszédülök, és ha nem kap el, azt se tudom, hol érek földet. Mi a fene…
Bármit is csinál, húsz-huszonöt másodpercig egyáltalán nem térek magamhoz.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Hát, el tudod bizonytalanítani az embert. Akkor minek kérdezgeted, hogy szoktam-e szívni? Azt hittem, mindjárt előkapsz itt valamit. – De ha nem kapja, majd én megmotozom jó laposan. Csakis szakmai alapon, persze.
- A nagy kérdés az, hogy akarok-e majd emlékezni – mosolyodom el a megjegyzésére. – De lecsukni mindenképp le akarlak egyszer, szóval ez legyen az első, ha megkérhetlek. – Amit majd reggel eszembe idéz. Fel sem tűnik, hogy máris úgy tervezek, hogy nála töltöm az éjszakát. Vagy legalábbis vele. A taxiban viszont már egyiken se nagyon kételkedünk benne. Már a múltkor, abban a kunyhóban is rá kellett jönnöm, hogy ha nem lenne a munkatársam, és ha példának okáért ebben a bárban találkoztunk volna először, teljesen más szemmel néznék rá az elejétől fogva.  Nem rossz pasas, de ennyi nekem még kevés. Most viszont minden porcikámmal kívánom.
- Nem-neeeeem – fekszek hátra azért is az ülésen, hogy fel kelljen szednie, de ahogy a fejem leteszem, már szédülni is kezdek, bár ez most még nem zavar, inkább csak hozzátesz ehhez a mókás, elvarázsolt hangulathoz. A többi, amit mond, el se jut a tudatomig.
Odafönt megint minden kísértetiesen hasonlítani kezd a raftingos estéhez, de ezt inkább csak tudat alatt állapítom meg. Józan gondolataim már nem nagyon vannak. És végül a rosszullét is utolér, de kíméletlenül erős hullámban, mintha valaki földhöz vágna, úgy csuklok össze.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire magamhoz térek, de egy ágyban fekszem, Leon arca pedig fullosan kitölti a látképemet. A levegő küzdelmesen jön, mintha mélyen a víz alá buktam volna, a mellkasomban lévő nyomás enged némi oxigént, de nehéz, nehézkes. Reflexből nyúlnék a karja után, a takaró után, bármi után, ami egy kicsit is segíthet, de a testem nem engedelmeskedik.
- Leon… - többet nem is sikerül kipréselnem magamból, képtelen vagyok beszélni is, csak forog minden, homályos, és érzem, hogy a szemeim könnyeznek. Egy rongybabának érzem magam, ami azon kívül, hogy a plafont nézi, másra nem is nagyon képes.

Néhány óra múlva

Mintha mély álomból ébrednék, amikor újra kinyitom a szemem, már van némi fény a szobában, reggel felé járhat az idő. Fogalmam sincs, hol vagyok. De ami még ijesztőbb: egyáltalán semmi emlékem nincs az éjszakáról. Eddig is volt már olyan, hogy többet ittam a kelleténél, és egy-egy jelenet csak akkor ugrott be, miután másnap elmesélte valaki, de most egyáltalán, abszolúte semmi támpont nincs.
Az még megvan, hogy megérkezünk a bárba Susannel, de egy óra múlva már minden csak tejfehér köd. Azt a két fickót még fel tudom idézni, akik odajöttek hozzám, meg aztán Leont, és Tommyt is, a bugyis srácot, de aztán… Jézus. Ekkor realizálódik bennem, hogy csakugyan egy ágyban fekszem. Ami a legnagyobb jóindulattal sem a sajátom. Lassan mozdulok, de amennyire tudom, megtapogatom magam: basszus, majdhogynem teljesen meztelen vagyok. A fehérnemű alsón és a harisnyámon kívül semmi más sincs rajtam. Most már csak az a kérdés, hogy kinél is vagyok… Adja a magasságos, hogy Leon vagy Tommy legyen az illető, és ne a két izompólós melák közül valamelyik. Nem merek oldalra nézni. Nem akarom látni, hogy ki fekszik mellettem.
Bedrogoztak. Ez teljesen biztos. Még mindig nagyon gyengének érzem magam, ha megmozdulok, tuti hányingerem lesz, és mindemellett baromi pocsékul érzem magam, de ettől is erősebb a félelem, hogy vajon mi is történt az éjjel. Ugye… ugye nem erőszakoltak meg? A pulzusom érzem, hogy szaporábbra is vált a gondolatra, de aztán félig-meddig el is vetem, kétlem, hogy azt ne érezném már most. Vagy mégsem? Az ilyen randidrogok elvileg el tudják érni, hogy… de inkább nem is akarom végiggondolni.
Csak fekszem, bámulom a plafont, és próbálom rávenni magam, hogy fordítsam oldalra a fejem, és nézzem meg, ki az, aki mellettem fekszik.
Mégis képtelen vagyok.
Erőszakosan próbálok visszaemlékezni, bármiféle morzsára, de semmi. Semmi. Mintha mindent kitöröltek volna. Jól van, Raina, szedd össze magad.
Ha megerőszakolt volna, csak nem vitt volna haza, nem? Vagy tökmindegy, mert úgysem emlékszem?
- Azt hiszem, hányni fogok – szólalok meg végül. A hangom rekedtesen indul, de aztán már egyre jobban kezd hasonlítani a sajátomra.

in my case, really important things,

like fried chicken…

A széles vigyora láttán felnevetek. Az én fejemben is épp valami ilyesmi jár.
- Gondolkodás nélkül – dobom rá a választ, még mindig vigyorogva, és ahogy ránézek, benne is van a tekintetemben minden tettrekészség. Sejtette volna? –  És mégis honnan? – vonom fel kíváncsian, és egyben kihívóan a szemöldököm.
Miután kihámoz a taxiból, eleinte még durcás vagyok. Úgy az első húsz másodpercig, aztán már arra sem emlékszem, hogy miért. A lakásán aztán hamar negatív irányt vesznek az események, pedig ígéretesnek indult az éjjel. Nagyjából ekkor telik le a másfél óra, miután a szer a szervezetembe került.

- Nem. Úgy értem, most… - és már végig se tudom mondani. Felülök, és oldalra fordulok, hogy mégse az ágyát hányjam össze. A szőnyeg és a padló már nem ennyire szerencsés, ahogy az ágy mellett ledobált ruhái sem. Az el sem jut a tudatomig, hogy nincs rajtam ruha, bár úgyis mögöttem van, és ez a hátsó kukkoló nem más, mint Leon. A hangjából rögtön felismerem, hála az égnek. Neki azért jobban örülök, mint bárki másnak jelenleg. Nem számolva, hogy sosem akartam volna, hogy ilyen körülmények között lásson. És az ijesztő ürességet az emlékeim helyén. Halvány fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Lefeküdtünk? Vagy nem? Mit a frászt keresek én itt? És miért vagyok ennyire pocsékul?
Mire elmúlik az inger, szinte egész testemben remegek. Basszus. Úgy dőlök vissza a párnára, mint egy zsák. Még mindig neki háttal. Nem vagyok benne biztos, hogy az önérzetem is túl fogja élni ezt a napot.
- Bocsi. Majd… feltakarítok. Egyszer – dünnyögöm félhangosan a párnából. Egyelőre alig élek.
- Ez számomra is örömteli – préselem ki magamból a megjegyzése hallatán. Szóval örül, hogy élek? Ez biztató. Bár ezzel perpill én sem tudok vitatkozni. Jelenleg, magam is úgy érzem, hogy csak ennyire vagyok képes. Létezni.
De vajon mire érti pontosan? Jó ég, fogalmam sincs, miket műveltem. És az a sanda gyanúm, hogy nem is biztos, hogy tudni akarom.
- El ne áruld, hogy mit csináltam. – Legalábbis egyelőre. A kíváncsiságot úgyse fogom tudni legyőzni, és szerintem ő sem, hogy az orrom alá dörgölje. De vajon lefeküdtünk? Újra és újra visszatér a fejembe ez a kérdés, és kétségbeejtő, hogy a leghalványabb bizonyítékát sem találom, se pro, se kontra. De ha nem, végül is mit keresnék meztelenül az ágyában? Basszus. Vajon akkor, amikor csináltuk, tudatában voltam? Valamiért szomorúságot érzek, ha rá gondolok. És megalázottságot. De a szomorúság ennél is erősebb. Nem így akartam, hogy megtörténjen. Ha… egyáltalán megtörtént volna valaha is. De Leon is fasz volt, ha kihasználta a helyzetet. Látnia kellett rajtam.
- Úgy érzem magam, mintha a Góbi sivatagban éjszakáztam volna. – Baromira ki vagyok száradva. Meleg is van, szomjas is vagyok. Az alkohol és a szer, gondolom, kiszívta belőlem az összes folyadékot. – Te nem vagy szomjas? – kérdezek rá burkoltan, hogy nem hozna-e valamit. Teljesen mindegy, hogy mi az.
Még mindig nem nagyon akaródzik megfordulni. Nem akarom, hogy így lásson. Nevezhetjük női hiúságnak, de akkor is szégyellem magam előtte. Viszont akkor is oltári melegem van, úgy érzem, mindjárt megsülök, ha nem csinálok valamit, amitől pedig megint egyre intenzívebben rosszul vagyok, így az egyik lábam kihámozom a takaró alól, átvetve rajta, hogy aztán közre fogjam a két virgácsommal. Nem érdekel, hogy csak bugyiban és combfixben vagyok, most már úgyis túl vagyunk azon a ponton, hogy ez újdonság legyen. És az elsődleges cél most az, hogy valamivel jobban legyek. Légyszi, légyszi. El kell húznom innen a csíkot. Minél hamarabb. De jelenleg még mozdulni se nagyon bírok.
Meg akarom tőle kérdezni, hogy mi történt az éjjel, de nem akarom bevallani, hogy egy deka emlékképem sincs róla.
- Na és? Jó volt a parti? – kérdem inkább ebből az irányból indulva.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Inkább dobd ki, veszek egy másikat – gondolom meg magam, ahogy lehunyom a szemem. De ez még rettentően távolinak tűnik. Egyelőre túl kell élnem ezt a napot, mindent csak szépen sorjában.
Eddig nem akartam tudni, hogy miket műveltem az éjjel, de mikor azt mondja: maradjon csak az ő titka, már el se tudom dönteni, mit akarok igazán. Most ezt vajon miért mondja? Annyira durva lenne? Vagy köztünk történt valami, amire így, hogy nem emlékeszem, kínos emlékeztetnie? Fordított esetben tényleg furcsa lenne, aláírom.
Sokszor voltam már részeg, olykor „nagyon” részeg, és az is megesett már, hogy reggel voltak homályosabb foltjai az éjszakának, de olyan meg soha, hogy minden kitörlődött volna. Eddig azt hittem, ilyen csak a filmekben létezik, vagy a menőzni próbálkozó fiataloknál: fú, durva éjszaka volt, minden kiesett! Illetve, volt még egy lehetőség: ha nem az ital, hanem a partidrogok a felelősek.
- Ez jó hír, szóval nem térdeltem senki előtt az utcán – adok hangot a megnyugvásomnak, mikor azt mondja, nem csináltam semmi olyat, ami túlment volna a határon. Amúgy sem vagyok egy szégyellős típus, de azért közönségesen sem viselkednék soha. Normál esetben.
- Ja, jó szar hely volt. Ha Susan nem… Basszus, Susanről tudsz valamit? – jut eszembe, hogy ő aztán teljesen kiment a fejemből, és el is kezdek tapogatózni a mobilom után, vaktában, az éjjeliszekrényen. Reflexből csinálom, és meglepetésemre meg is találom, de csak mikor már odahúzom magamhoz, akkor tűnik fel, hogy nem az enyém. És egyből meg is lepődöm: miért hagyta volna itt, az én oldalamon? Felpillantok, de ekkor már a konyhában van, és mivel az enyémnek hűlt helye sincs momentán, nem akarok kutakodni, de megnyomom a gombot, hogy felvillanjon a képernyő. Még csak nyolc óra.
Mikor hátrakiált, hogy kérek-e kávét, majdnem elhajítom a telót. Ijesztget itt, istenem... De szerencsére, nem tűnik fel az arca az ajtóban.
- Megpróbálhatjuk – dünnyögöm vissza neki, a tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel, hogy halljon is belőle valamit. Hátha a kávé bent marad. Viszont ha már ilyen egyértelműen kirajzolódnak előttem a feloldás jelei, fogalmam sincs, miért teszem, de mégis felnyitom a zárat. Rögtön elém is úszik négy nem fogadott hívás. Rákattintok. Bowman? Szalad a magasba a szemöldököm, még így félholt állapotban is. Vajon mit akarhatott tőle az éjszaka közepén? Miről szoktak diskurálni ilyenkor? És ekkor meglátom az alatta tárcsázott utolsó számot is: a mentők. Uff. Ennek a miértjéről már vannak sejtéseim. Nagyjából. De vajon mi történhetett? Egyre jobban fúrja az oldalam, és a hallgatása is gyanús, ám a telefont visszateszem a szekrényre, még mielőtt visszatérne, és felfedezné, hogy nálam van.

- Igen, erre én is rájöttem – válaszolok csukott szemmel. És egyben ez azt is jelenti, hogy ha egy grammal vagy egy cseppel is elvétik az adagot, leáll a tüdőm, és ha nem kerülök extrém rövid időn belül kórházba, meg is halhattam volna. Utcai zsaruk révén megkaptuk erről a szükséges oktatást, mivel bármikor riaszthatnak ilyen és ehhez hasonló esetekhez. Így Leonnak sem esett nehezére felismerni. Bár vele még nem volt ilyen, az előző társammal sajnos már túl vagyok néhányon. Egyik sem volt túl vidám történet. Nem gondoltam volna, hogy egyszer velem is megesik, de igaza van, tényleg szerencsém volt, hogy ott volt. Járhattam volna sokkal rosszabbul is. Ebbe inkább bele sem gondolok, mert a hideg is kiráz. Az erőszakról éppenséggel vannak olyan emlékeim, amik jobb, ha nem másznak elő.
Erre inkább ki is nyitom a szemeim, és lassan megpróbálom feljebb tornázni magam. A takarót amennyire sikerül, magam köré tekerem, tekintve, hogy nem sok ruha van rajtam, végül a hátam a támlának döntve megállapodok, és elveszem a nekem szánt vizet. Gondosan kerülöm Leon tekintetét, csak akkor pillantok rá, mikor már az egész pohár tartalmát eltüntettem, és a kávésbögre után nyúlok.
- Kösz – préselek ki csak ennyit. Basszus. Annyira zavarosak a gondolataim. – Bocs a vizuális károsítás miatt. Úgy nézhetek ki, mint akin átlovagolt egy különösen zabos antilophorda. – A hiúságom azért bántja a dolog, de hát ez van. Kortyolok, és amint lenyelem, elhatározom magam. Elegem van ebből a tudatlanságból. Zsaru vagyok, nem nekem találták ki.
- Leon, mi történt az éjszaka? – emelem rá a tekintetem, nem hinném, hogy nehezére esne kiolvasni belőle, hogy mire is gondolok pontosan. A pillantásom végigsiklik a testén, bármiféle nyom után kutatva, amiből esetleg kiderülhet, hogy lefeküdtünk-e, vagy megsérült-e, bár ez nem is biztos, hogy annyira jó ötlet volt. Így végigmustrálva, az ágyában ücsörögve, már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy melyik verziónak szurkolok.

in my case, really important things,

like fried chicken…

Susan! Ahogy leírja, milyen emlékkép dereng a fejében róla utoljára, rögvest rájövök, hogy erre még én is emlékszem, hiszen ez még a Nagy Homályosság előtti időben történt. És az is eszembe jut, hogy mi van, ha vele is ugyanez történt. Neki nem volt ott a munkatársa, hogy kihúzza a szarból, és ami azt illeti, még az is lehet, hogy ez az én feladatom lett volna. Ellamentálok ezen néhány pillanat erejéig, mire azt veszem észre, hogy Leon már odakint van. Hol lehet a telefonom?
Épp visszateszem az övét – egy újabb adag kérdőjellel a fejemben –, mikor végül visszatér, és az éjjeliszekrényre teszi a kávém. Olyan csábítóan gőzölög, hogy muszáj tennem vele egy próbát, előre nyújtózkodom, mint egy lassított felvételben mozduló macska, hogy aztán a kezeim közé fogva visszadőljek vele.
- Mm. Ez isteni – kortyolok is bele. – Minden szeretődnek csinálsz reggelente egy ilyet? – kérdezem pimaszul, és közben – ha már macska – le is nyalom a felső ajkamra tapadt tejszínt. Az ajkaimon ott sündörög egy mosoly, de igazából ez most nem csak a szokásos vérszívás, hanem… továbbra is azt próbálom megtudni, hogy mi a fene történt az éjjel. Hátha sikerül kiolvasni a reakciójából. De mikor a bedrogozásom kerül szóba, és azt mondja, figyeljek jobban a poharamra stb, egy pillanatra elfut a méreg.
- Ne oktass ki, Leonel Freeman, ez most marhára nem hiányzik. – Nem emelem meg a hangom, csak keményebbé változik, és a pillantásom is élesebb. Rendőr vagyok, pontosan tudom, mire, miért és hogyan kell odafigyelni. Egyáltalán nem tetszik, hogy egy tizenéves naiv csitrinek néz, aki nincs tisztában ezekkel a dolgokkal. Nem ezen múlt, ezt ő is tudhatja. De ahogy kimondom, rá is jövök, hogy túlságosan ráförmedtem.
- Bocs – szusszanok aztán, a takaróra pillantva. Nem rajta kellene levezetnem ezt az egészet. Inkább iszom még egy kortyot, addig is hallgatok.

A külsőmre tett megjegyzése halvány mosolygásra késztet.
- A végén még kénytelen leszek elhinni, hogy úriember vagy – pillantok fel rá egy kicsit hunyorogva. Aztán ha már úgyis ránézek, felteszem a kérdést, ismerem magam, nsem szeretek túl sokáig pörögni a dolgokon. Minek halogassam? Jobb, ha túlesünk rajta. De látom rajta, hogy váratlanul éri, nem is tudja tartani a szemkontaktust, elpillant, és már ez is jelzi, hogy valami… van a háttérben. Ezek szerint nem csak felcipelt, lerakott, aztán aludtunk, mint a bunda. Valahogy sejtettem.
Érdeklődve hallgatom, ahogy meséli a sztorit, továbbra is az arcán felejtve a tekintetem, de mikor kimondja, hogy bátorító koktélt itattam vele, nem bírom ki beröhögés nélkül.
- Bocs. Folytasd – harapok rá az alsó ajkamra, még mindig vigyorogva, és mosolygós szemekkel meredek rá. – Ezt még talán józanul is megtettem volna – biztosítom róla, ha esetleg kételkedett volna ebben az apró részletben. De én is tudom, hogy csak ezután jön a lényeg. Próbálom leplezni az izgalmamat.
Mikor kimondja, hogy nem feküdtünk le, azonnal megkönnyebbülök. És egy kicsit fel is sóhajtok, remélem, nem túl látványos. Nem akartam volna, hogy úgy történjen meg, hogy ne emlékezzek belőle semmire, és most így utólag belegondolva, azért belőle sem nézném ki, hogy ilyen állapotban nyúlt volna hozzám. Tudta, hogy nem vagyok magamnál. Nem használta volna ki ennyire a helyzetet. Pont ezt kedvelem benne. Vagyis, ezt is.
Aztán ahogy folytatja… Az arcom alig láthatóan megdermed egy másodpercre. Nem mondaná, hogy nem történt semmi? Ezt a részt meghallgatnám bővebben is. Vagyis. Nem biztos.
Na jó, de.
A kérdésére nem szólok, csak rápillantok, beharapom a szám egy részét, és megingatom a fejem. Nem emlékszem semmire.
Az alkohol? Plusz be voltam szexdrogozva. Mellesleg. Egészítem ki gondolatban. De igaza van, nem is kell, hogy tovább mondja.
- Nézd, sajnálom… hogy ez történt. Bármit is csináltam. Nem voltam magamnál. Ezt te is tudod. Ha nem feküdtünk le, akkor végül is annyira nem vészes. – A múltkor is majdnem megtörtént, és azt még csak az alkoholra sem foghatjuk. Egy részem örül, hogy csak aludtam egyet ebben az ágyban, egy másik, egy sokkal érthetetlenebbik viszont valahol nagyon mélyen sajnálja is egy kicsit. Magamon sem tudok kiigazodni. Vonz ez a pasi. Erre az utóbbi időben kénytelen voltam rájönni. Sőt, igazából már az első pillanattól fogva, csak olyan energiákkal próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, hogy túlságosan jól sikerült. Pedig hülyeség. És mégis. Ha akarnám… ha akarnánk, most is itt lenne az alkalom, hiszen az ágyában ücsörgök, egy szál bugyiban, és épp az izmaiban gyönyörködöm, mostanra ki is józanodtam, de emlékszem, hogy a múltkor is mi történt. Bepánikoltam. Méghozzá nem is kicsit. Úgy tűnik, még mindig nem az igazi ez a terep. Aztán az is ott van, hogy a társam. Sok kollégát láttam már összejönni, aztán szétmenni, sosem volt ennek jó vége.
Meg hát amúgy is hülyeség lenne. Nem akarok vele lefeküdni, aztán úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Kinőttem már ebből. Vagy csak nem az én stílusom. Másra vágyom. Nem tudom. Magam sem tudom. Csak azt, hogy jól esne, ha megérintene.
- Kösz, hogy elhoztál – mondom ki végül, hiszen még meg sem köszöntem. Mázli, hogy a tenyereim között ott lapul a kávésbögre, gyorsan bele is kortyolok, hogy semelyik testrészemmel ne követhessek el hibát. Ekkor pedig megcsörren a telefonja. Majd’ elhajítom a bögrét. Hogy nem hallottuk ezt éjjel? Ösztönösen a kijelzőre pillantok. Bowman. Meg is emelem a szemöldököm, és kérdő tekintettel Leonra pillantok. Mi lehet ez a nagy érdeklődés? Mintha hezitálást látnék rajta.
- Gyerünk, vedd fel, biztos nagyon fontos lehet, ha már privátban csörög. - El sem tudom dönteni, hogy az irónia a több benne, vagy az őszinte csodálkozás.

in my case, really important things,

like fried chicken…

- Nagyon cseles – húzom egy huncut félmosolyra a szám, de sokat azért nem tudtam meg belőle. Aztán jön az a mondat, ami furcsamód teljesen kizökkent, valószínűleg rossz helyre tapint vele, pedig nem akartam leharapni a fejét, becsszó. Csak épp nem értem, mit akart elérni vele. Mintha arra akart volna kilyukadni, hogy az én hibám volt, mert nem vigyáztam eléggé. Utálom azokat a pasasokat, akik a megerőszakolást is a nők hibájának tartják, mert túlságosan lengén öltözködnek, vagy nem is tudom, miket szoktak még magyarázni. Undorító. De Leont azért nem sorolnám ezek közé. Nem hiszem, hogy erre gondolt volna.
Figyelem, ahogy az ujjai a takaróm szélével babrálnak, és hirtelen olyan meghittnek és kellemesnek érzem ezt a jelenetet, már-már olyasmi, ami után tudnék vágyakozni egy álmos vasárnap reggelen, vagy egy átműszakolt éjjel utáni ébredésnél. Kávéval és…
Na de éppen nagy vallomással küzd. Figyelem a vonásait, bár azt valahogy sejtettem, hogy úgyse fogja elmondani a teljes igazságot. De talán nem is szükséges. Túl sok titok övezi őt is, és engem is. És túlságosan makacsok és önfejűek vagyunk ahhoz, hogy bármi is működjön köztünk. Nem is tudom, miért gondolkodom ezen. Őrület. Nem és kész, Raina. Lépj már túl ezen.
Mikor azt feltételezi, hogy csak szívatom, újfent elnevetem magam, nos, igen, ezt még én is kinézném magamból, de sajnos nem igaz.
- Látom, kezdesz kiismerni – mosolygok rá, de az arcvonásaimból kiolvashatja, hogy most nem erről van szó. Végül megegyezünk abban, hogy nem történt semmi olyasmi, amin valamelyikünk ne tudná túltenni magát, és úgy tűnik, ezzel egyöntetű szavazattal le is zárjuk a tegnap történteket.

ÉS akkor. Épp a kávésbögrémbe kortyolok, mikor megérzem az óvatos érintését a combomon. Még szerencse, hogy a kávé felé nézek, és nem rá, mert a tekintetemből ki is olvashatná, hogy egy: mennyire meglepődtem ezen a lépésén, kettő: nem esik nehezemre továbbgondolni a mozdulatot, és a testem már erre is reagál. Apró melegség kúszik a gyomrom felé, azt hiszem, nem ez a legbiztonságosabb hely és helyzet számunka, ha nem akarunk kikezdeni egymással. Nekem is minden harmadik gondolatom az, hogy itt ül előttem félmeztelenül, és ezek szerint ezzel ő se nagyon van másképp. Ezt eddig nem feltétlenül tudtam.
A telefoncsengés viszont felsüvít, és Bowman akarva-akaratlanul – de belőle kiindulva, inkább mégis csak akarva – megtöri a pillanatot. Azt mondja nem fontos, de valahogy kétlem. Nem tudja, hogy láttam az éjjeli négy nem fogadottat is, és nincs is szándékomban elárulni neki. De egyébként sem hiszem, hogy annyira normális, hogy egy műszakmentes reggelen, úgy fél kilenckor a privát mobilján keresi a főnöke, aki mellesleg az a nő, aki fülig szerelmes belé.
- Csak ügyesen – mosolyodom el szemtelenül, a szokásos élcelődés gyanánt, mintkor róla és Bowmanről van szó, és követem a tekintetemmel, ahogy felmarkolja a cigit, és kisétál az erkélyre. A beszélgetés részleteit már nem hallom.
- Pedig sajnálhatja, fontos nyomunk volt, de így már megelőzték mások – szólal meg Claire szigorúan magabiztos hangja. Az eredeti neve Clarissa, de köztudottan utálja, így mindenkivel Claire-nek hívatja magát, már akivel hajlandó olyan privát barátságot kötni, mint Leonnal. Neki ezt is szabad, mi több, el is várja. De ha én próbálnám meg nem a rangján és vezetéknevén szólítani, biztos kapnék egy velős leteremtést.
- Rendben van, akkor másfél óra múlva legyen az irodámban. Ne késsen – teszi hozzá egy kicsit megkésve, mint akinek már látszólag nincs több mondanivalója, de érezhető, hogy még szeretne kibökni valamit. – Egy tea mellett vázolom az új fejleményeket – enged mégis a kísértésnek, majd azon nyomban kinyomja a telefont.
Én addig kihasználom az alkalmat, és a kávé maradékát letéve, magamra csavarom a takarót, és feltápászkodok az ágyból, hogy a cuccaim keresésére induljak. Bár így kábé úgy festek, mint egy túlméretezett, fehér víziló, aki a szobájában csörtet. Remélem, nem pillant erre, és kellőképpen lefoglalja Bowman, mert a ruháimra bukkanva, magara is kapok ezt-azt. Viszont már a melltartó magamra hámozása gondot jelent ebben a nagy hacukában, így mielőtt még sikerülne bekapcsolnom, le is csúszik rólam az egész takarófelületem. Ó, a picsába már. Most már úgyis mindegy alapon, befejezem a műveletet, majd abban bízva, hogy még bőven tart a traccsparti, gyorsan a feszülős kisruhámat is magamra erőszakolom, és kábé kész is vagyok, mire visszaér, már épp csak a szoknyám széleit húzom le.
- Igazán? – mosolyodok el önkéntelenül is a mondata végére. Azért azt elképzelem, hogy Bowman behívta, és azt mondta neki, hogy vendégem van, nem érek rá. – És azt is hozzátetted, hogy én vagyok? – cukkolom a kérdéssel, de persze tudom, hogy semmiképpen sem, sőt, ez az egész csak egy mese, amit számomra kitalált, de ha közös titkokat akar őrizgetni ezzel a nővel, én nem állok az útjába. Végül is nincs közöm hozzá, szóval nem is gyanakszom látványosan, inkább csak előállok a következő ötlettel.
- Nem is tudom, ha már a vendéged vagyok, és az éjszaka folyamán majdnem meghaltam, úgy érzem, igazán rám férne egy kiadós kajálás. – Azzal lehajolok a földön fentrengő takaróért, és ahogy közelebb lépdel hozzám, a mellkasának nyomva visszaszolgáltatom. Nem magyarázkodom, mit keres a szoba közepén, remélem, nem is leskelődött. Ám mielőtt elhúzódnék, felpillantok rá.
- Benne vagy? – nézek a szemébe, és mielőtt elhúzná a kezem a takarótól, a mutatóujjammal végigsimítok a fehér anyag fölött kilátszódó mellizmai fölött. – De azért előtte kapj magadra egy pólót – mosolygok rá, majd hátrébb lépek, nem kérdés, hogy benne van, sosem utasítana vissza egy kajás ajánlatot. Közben a táskámat is megtalálom, és kihalászom belőle a mobilomat. Susan tényleg írt. De úgy tűnik, jól van, duplán is bepasizott. Még fotót is küldött. Nagyon jó.