To: Nathaniel Recognize it! #1

Nyáron őrülten vártam, hogy beköszöntsön az ősz, imádom minden szépségével együtt, az ezer színével, a pompájával, most meg megfagyok. Az igazság pedig odaát leledzik, mert sehogy sem jó, az ember mindig ilyen elégedetlen. Ajkamon mégis búja mosoly szalad szét, ahogy a sálat a nyakam köré tekerem. Ma otthon hagytam a papi gúnyámat, aki tudja, ki vagyok, az amúgy sem hiányolja, de nekem néha jó kilépni ebből a körből, amikor nem adják át a helyüket az emberek a buszon, mintha terhes anya lennék. A család szent kötelezettsége amúgy is zajongatja a szívem. Imádom, amikor gyerekek vesznek körül, az  életerejük még olyan pulzáló, még nem összetört, nem rajzolták tele csúf sebekkel. Mostanában kijutott nekem a rossz sorsokból, melyek éjszaka megkísértenek, az alvás szellemét elűzve mellőlem.
Fáradt vagyok, nem testben, de kicsit lélekben. Öregített rajtam az elmúlt 3 év, sokat. Ha hiú lennék, akkor számolgatnám az ősz hajszálakat, de kisebb problémám is nagyobb ennél.
Farmerem zsebéből előhalászom újra a cetlit, amire felírtam az Ainsley család címét.  Brooklynban kevéssé vagyok ismerős, pedig jártam itt jó párszor. Látogattam néhány családot, vannak itt ismerőseim. Mégis folyton elkeveredek.  
Természetesen tovább megyek a busszal, alig bírom rávenni a vezető ülésben pöffeszkedő bajszos férfit, hogy megálljon soron kívül, de amint rám pillant átjárja a lüktető erő, amikor is körülvesz akkor is, ha éppen nem viselek gallért és nem húzom magamra a reverendát. A kolláré amúgy az ingem nyakába tűzve mégis hirdeti, hogy a legnagyobbat szolgálom, az egyetlen igaz erőt. De ezt befedem sálammal. Hinni akarom, hogy azért áll meg, mert látja, aki vagyok, mert érzi, azt akivé engem emeltek.
Manhattan egy rozoga részén lépek ki a fűtött buszból, valljuk be olyan hideg azért nincs. Mégis összehúzom magamon a szövetkabátot és óhatatlan a mozdulat, amivel körbe kémlelek, pedig nincs mitől félne, körém pajzsot von a védelmezőm. Angyalok egyengetik utam. Mindi is így volt.
Jó negyed óra gyaloglás vár rám, ha jól saccolom. Az első árusnál veszek egy hot dogot, sok ketchuppal és kevés mustárral, de imádom, vétkeim közül az egyik. Néha viccet csinálunk abból, hogy le kell öblíteni egy kis miseborral, de Krisztus vérét vétek lenne ilyenre pazarolni. Nem tagadom, hogy akad néhány elenyésző bűnös élvezet az életemben.
Pillantásom felöleli a környéket, sietősen szedem a lábam, nem nézelődök érdeklődve, esetleg félre érthetnek.
Zúgó energiáim levezetésére néha körbe loholom a fél világot, vagy éppen leúszom magam a halak szintjére, a kondim rendben is lenne, ha nem félnék, hogy leeszem magam és pecsétesen nem állíthatok be Patrícia asszony otthonába.
Gondoltok ezrei járják be az elmém, most éppen egy elhagyott gyermekek számára létrehozott eseményen dolgozunk, ahol eltölthetnek egy napot, barátkozhatnak, ehetnek, ihatnak és élhetnek kicsit szabadon, gondok nélkül. Az elhagyott szót direkt használom, mert jó magam is az vagyok, nemző szüleim lemondtak rólam, de ennek így kellett történnie, hogy rátaláljak az utamra. Azt azonban mégsem ismerem miféle problémákkal küzdenek a gyerekek, mert engem volt, aki szeressen.
Aprót csörgetek egy koldus befőttesüvegébe, köszöntet nem várok, el sem hangzik, de nem azért adakozunk, hogy a hála személyesen érjen utol. Pedig a világ mozgató ereje a hála és a szeretet kézen fogva járnak. Minden sors érdekel, a férfi mellé is leülnék, ha nem lennék időcsúszásban.
Lenyelem a kifli csücskét, azon kapom magam, hogy mosolyog, pedig előttem emberi sorsok hajtanak éppen zsákutcába, véget nem érően.
Amiért én most család látogatok annak annyi az oka, hogy az asszony azt ígérte, ha eljövök hozzá és megbeszéljük a részleteket, ő bizony bevállal némi sütemény készítést. Keblére ölelné az összes árva gyermeket, kiket valamiért magukra hagytak olyan emberek, akik nem érdemeltek volna okos, intelligens, érző lényt. Nem is tarthatták meg, így vagy úgy, de elváltak útjaik.
Illetve a nő előbb azt mondta ő jön el hozzám, de imádok kilátogatni azon családokhoz, akik közel állnak a szívemhez.
Az árvákon agyalok, hogy mivel tudnám még segíteni őket, hogyan lehetne családot reprodukálni nekik, mert minden gyermek érdemel egy anyát és egy apát. Magamról tudom, hogy mennyire magasra tud emelni a szeretet ereje.
Felnézek a házfalra, ami mellett elhaladok, továbbmentem.
Jó lesz ez így, sosem érek oda. Jó, hogy notórius aggódó vagyok, így előbb indultam.
Visszafordulok, legyalogolok a 3 kaput, amivel túljöttem.  
Gondolkodás nélkül nyomom meg a 34-es kapucsengőt, hogy a dallamra halkan feldúdoljak.
Türelmesen várakozom, fekete szövetkabátom magába szívja a kevéske napfényt, az ing a hátamhoz simul, lepillantok makulátlan tiszta cipőmre és várok, hogy elrendeződjön egy nagyon fontos esemény. Öntudatlanul morzsolom a zsebemben hordott rózsafüzérre. Talán ezredszer, ki tudja már, a szemek megkoptak, az ujjaim alá simulnak, mindenhol átjárja a múlhatatlan energia, ami belőlem sugárzik, mint a mennyek tüze. Az Ő szolgálatában minden olyan… egyszerű. Néha.
A hétvége, na az lesz hosszú, amikor sorra látogatunk az otthonokba, szám szerint háromba és a 6-14 éves korosztályig bentlakókat megvendégeljük egy játszó délutánra, ehhez persze már nagyon sok önkéntes segítő akad horogra, akik jönnek, látnak és győzni fognak, mert gyerekkacajban boldog délutánunk lesz. Ámen.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Az áldás mindig a szívünkre dobban, akár egy hatalmas mindent óvó kéz, az Ő keze, az Ő hatalmassága, az Ő hite, a belénk táplált bizalom. A szabad akart, ami már Lucifert is a pokolba taszajtotta, talán az okozza a legtöbb gondot, amiatt gonoszak az emberek, élek ezzel a szép szóval, noha messze nem foglalja össze a lélek széthullott darabjait. A kegyetlenségnek megannyi megnyilvánulása van, nem is kellenek tettek, elég egy szó, egy érintés, vagy annak hiánya. Közlés, pillantás, mind a romlás szélére sodorhat egy bizonytalan lelket. Minden ember megmenthető, sőt mi több, nekem meg is kell tennem. Hivatásom és hitvallásom. Imádom ezt az életet, még akkor is vagy éppen annak ellenére, hogy rengeteg éjszakám ér álmatlanul, a magam bizonytalan mivoltát összerakni képtelenül.
Magabiztosságot öltök a kabátom fölé, a szívembe, az arcomra, amint megpillantom Nathanielt az ajtóban. Akaratlanul felsóhajtok, hideg van, még a végén megfázik nekem. Döbbent pillantása tükre az enyémnek, mégis elmosolyodom.
- Nathaniel, részemről öröm a találkozás. – a srácot nem ismerem túl jól, elég közelről, már. De tudom róla, hogy éppen dolgozik, mert kisebb és per nagyobb balhék miatt elköszöntek tőle, megfosztva tanulmányaitól. Jól lehet, én betudom ezt némi direkt túrának is. A srác az örök lázadó, akinek ha van öt kérdésem abból három teljesen biztos, hogy mélyenszántón provokatív. Egy ideje táncol az idegeimen, szerintem húrokat feszeget, azt várja, mikor pattan el és ordítok én is az arcába, nem fog megtörténni. Nem tudom megállni, hogy végig tekintsek rajta és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy én talán még soha senkit nem fogadtam fedetlen felsőtesttel, és hogy az elmúlt párévben mennyit változott, egész megférfiasodott.
- Jöhettem volna hozzád is. – kis élcelődés, de ez köztünk amolyan játék. Vagy csak volt, amikor még nem volt felnőtt férfi, nem volt önálló keresete, még hajtotta a megfelelési vágy.
- Rosszkor jöttem? – hangomban ezer szín bújik meg, olyan, amire ha rábólint elhiszem, hogy nem jókor állok az ajtóban és menten sarkon pördülök, de az is akinek most azt mondja nem vártak, akkor is elindulok hazafelé, csak eszem még egy hotdogot valahol. Ott rejlik a kihívás ereje is benne. Érdekel ki lett belőle, mivé változott, hogyan lett lepke a bábból?
Szemem alá is mosoly költözik, ahogy végig mér, mint valami felfalandó prédát, noha jól tudom, hogy az elmém minduntalan próbára teszi, ettől érzi magát frissnek és pezsgőnek.
- Köszönöm. - belépek az ajtón mellette, testéből áradó hője megcsap, még érzem rajta a zuhany sajátos illatát, hajának nedvességének különlegességét.
Nagy levegő, mostanában nehezen koncentrálok. Kigombolok a kabátom és kioldom a sálam. Otthonosan sétálok be a lakásba. Sokat jártam itt ismerem a járást, a nappali felé veszem az irányt.
- Újfent elutasítom a sör felkínálást, mert lehet a vesének jó, de az elmének nem igen. – szembe fordulok vele mielőtt leülnék, tekintetem felégeti az arcára „sminkelt” keresztet. Önkéntelen a mozdulat amivel felé nyúlok, de nekem ő még kölyök, akit oly sokszor érintettem már meg. Ujjaim begyével az arccsontját érintem, míg hüvelykujjam kitakarja a szeme alá vésett, fejre állított keresztet. Mintha ezzel leradírozhatnám, semmissé tehetném.  Sóhajommal rosszallom csupán és azzal, hogy kitakarom az összképből. Bőrének puha érzetét sajnálom, hogy rajzokkal csúfítja el. Egyetlen hosszú pillanatra pillantok íriszének kékjére és megállom, hogy prédikációt nyissak arról, mennyire nem helyeslem, a sok varrást a testén, de tudom, hogy olaj lenne a tűzre, vita alap, amire már így is le fog csapni és be fog kergetni a saját csapdáimba, ahogy tette azt ezerszer. Szeretek vele perszelő vitát folytatni, mert intelligens és kicsit örülök is, hogy egyedül találom itthon.
Kezem lehullik az arca mellől, elkerülöm vállának ívét, jóleső melegség ömlik belőle, lehet tényleg hideg van kint?
Kitekerem a sálat a nyakamból és kabátommal együtt a fotel karfájára ejtem, melyben helye foglalok.
- Rég láttalak felénk! – toldom meg. Én is rég jártam erre, de ő még régebben nem jött el a templomba, már nem hallgatja szavaimat, már rég folytattunk életre szóló beszélgetéseket, emiatt csodálkozom rá, hogy szinte felnőtt, míg a szemem előtt volt végig.
Nem kérek semmit, csak a fejem rázom. Kaján vigyora jelzi, hogy ma sem lesz kíméletes velem, csak azóta eltelt egy kis idő, fejlődött a beszélgetésekben is, a végül sarokba szorít, de mi tagadás, élvezem. Nem akarom meggyőzni semmiről, nem akarom megvezetni, megmenteni, csak, ha ő is akarja.
Lepillantok meztelen lábujjaira, hosszú lábaira, lapos hasára, szemlélem a megrajzolt bőr látványosságait, végül visszatérek az arcához.
- Tényleg? Még majdnem sminkelt is? – elnevetem magam, hátradőlök a fotelban, két kezem összefűzöm az ölemben.
- Árva gyerekekkel, én ilyen galád vagyok, hogy ennyi izgatás jut az életembe és ezt tudom másoknak is átadni. – hagyom a szavakat kétértelműen csüggeni köztünk. Hozzá vagyok szokva a fiatalokhoz, nem vagyok vaskalapos, keveredtem már velük nemzésről szóló szócsatába, védekezés ellenes, kontra harcba, arról ne is beszéljünk, hogy támadják a Bibliát habzó szájjal, de gőzük nincs, miről szól. Nem véletlen, hogy előadásokat tartok nála kicsit idősebb fiataloknak. Nem tud újat mondani és azt hiszem mutatni sem. Próbáltak már sok dologgal meghökkenteni, tangózni a türelmem zászlajának csúcsán.
- Hogy megy a munka? Élvezed? – ó igen, a közepébe, minek köntörfalazzak? Nem tudom, hogy Patricia és a kis Davina meddig vannak távol, addig ütnék kicsit ezen a vason is.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Nem érzem szükségét annak, hogy elmagyarázzam miért vagyok itt, ahogy az sem lephetne meg jobban, hogy a kisfiúból vált felnőtt nyit ajtót. Azonnal megérint a belőle roppanó életerő, amiért anno még féltettem is, tartva attól, hogy egyszer majd ne tudja többé irányítani és tessék. Ahogy az anyja meséli, éppen összeomlik körülötte az a világ, amit megálmodott neki, ami miatt elhitte, hogy Nathaniel majd kitör és lesz belőle nagybetűs Valaki. Pedig Patrica asszony olyan önzetlenül szereti a gyerekeit, amit tanítani kéne, erővel tolni mások orra alá, hogy így kell, ilyen roppant egyszerű, puritán színtiszta szeretettel.
Játékosan rákacsintok, nem álltatom azzal, hogy nem mondom másoknak, ahogy azt sem, hogy csak őt tüntetem ki ezzel a mondattal, ezen érzéssel, nem mert sajnálom tőle, hanem mert az én szívembe belefér a világ, nyitott kapu vagyok, rajtam keresztül árad Isten feltétel nélküli vakhű szeretete. Mellé tudom mit szeretne hallani és megvonom tőle, had csípje a szemét, miszerint nem elégítem ki az igényeit. Játék ez, nem több annál.
A vér feldobban a fülembe, sejtem, hogy minden erejével azon lesz, hogy kiborítson a nyugalom csónakjából és elnyeljenek a habok, de ma túl jó a kedvem. Még hotdogot is ettem. Igaz, ritkán vagyok nem tökéletesen. Öröm és hála. Befonják életem minden percét, mélységes nyugalmat tanultam, hiszen az ima lecsendesít, a gyónás elhallgattat, az Úr szeretet pedig feltölt.
Végig pillantok rajta, megcsodálom, befogadom, ahogy a természet csodáival teszem, mert immár felnőtt férfi és bennem még él a kiskölyök emléke, akinek minden érintés egy mese volt, éhezte és szomjazta, most pedig ideje óvatossá válni vele.
- Édesanyád az egyik legjámborabb barátom. – igen, így fogalmazok, nem véletlen és nem mindenkire sütöm rá ezt a jelzőt, de a nő sokat tesz a közösségért, hűséges a valláshoz, noha vannak kérdései, de eljön és gyón, beszélget, jelen van, részt vesz és ez fontos. Tudom, hogy a fia itthon lakik, hogy dolgozik, hogy megvált tanulmányaitól, hogy mindettől függetlenül imádja, de rettentően félti, mert Brooklyn felemészti azt, aki nem elég erős, hogy kitartson a tisztasága mellett. Bedarál az élni vágyás magas hőfoka és ettől félti őt is. Sokat tudok, olyat, amit Nathaniel nem és nem is kell neki, én nem is fogom elmondani. Rácsodálkozom, miből lesz a cserebogár. Nemrég még a kezeim között fickándozott az élet belőle és volt irányításom rá, volt rálátásom most pedig a sok önálló gondolat mögött nem tudom, hogy mi bújik meg. De én terveztem valamit és az Úr bevégzi, hogy Őt adja ma nekem ajándékul. Mi kellhet több?
- Úszni tudok, talán elég lesz, ha csak nem tartatsz cápákat a kádban. – elsétálok mellette, megcsap a frissességé, ifjúsága, az a romlatlanság, amit lassan elveszít, ami együtt jár azzal, hogy felnőtté válik. Nagy sóhajjal tudom le, hogy lekopik róla a gyermeki báj.
Elengedem a fülem mellett a misebor megemlítését, oly régi poén, hogy lassan szaga van a rothadó tetemének és befedi az orrom. Azért a misebor nem egy sokputtonyos aszú, ezt lássuk tisztán, nem is az íze miatt tartjuk, különben már minden alkoholisták lennénk és hablatyolnánk a misék helyet. Ámen.
Szembe pördülök vele, forrósága átsugárzik belém, ahogy ujjam az arcára simít, kitakarom a csúf jelet, a sátán hívójelét, noha pontosan tudom, hogy ez is lázadás. Úgy szeretném elmondani, hogy rossz ómen, hogy kihívja ezzel maga ellen a sorsot, nem szabad, nem illik, tilos. Nem tehet ilyet magával, hogy a fejére húzza a rosszat, milyen butaság ez? Mégis csak a pillantásunk beszélget, fogva tartja a tekintetem, nem ereszt, nem zajlik meg és nem válik engedékennyé. Már ő sem az, aki volt és én is mássá váltam, legalábbis az ő szemében. Talán emberibb lettem, lehet mindig is az voltam. Helyet keresek neki a múltban, hogy legyen a jelenben mibe passzíntanom, de idő kell, neki és nekem is. Aláhullik a kezem, újra látom az ördög idézetét az arcán. Olyan hivalkodó. Bántja az összképet, de én az összes tetoválásához tudnék mit szólni, ő pedig kész lenne rákontrázni. Most elengedem ezt a meddő csatát, hiszen tekintete megüzente; el a kezekkel, semmi közöm hozzá, hát jó.
Hellyel kínálom magam, nincs ebben semmi meglepő, a hely is ismerős a helyzet is. Annyira sok családot látogatok, mindenhol kicsit az vagyok, aki hazatér. Furcsa lehet ez neki, hogy betolakszom az otthonába és még nem is faggatom.
Magamon érzem a figyelmének minden apró kis szikráját, tanulmányoz, mint egy idegent a saját környezetében, mint egy madarat, ami rászáll az ágra, nem tudom, mit vár? Hogy idegen lesz a helyzet nekem? Hogy zavarba hoz? Minden idegszálam rá van hát kiélezve, kölcsönös ez a vizslatás. Két ismerős idegen újra tárképet rajzol a másikhoz, vagy éppen az ellenkező irányba. Pillantásom élénken siklik végig rajta a lábujjaitól az orra hegyéig, nincs bennem szégyenérzet, az embert látom, nem hihet benne többet, bennem nincs több, nem jelentek veszélyt senkire sem. Az én templomom az istenem.
Kérdésére megemelkedik a szemöldököm, mosoly kúszik a szám sarkába. Játékba kezd. Ismerem, ha nem is őt, de ennek folyamatát, a lányok űzik velem az egyetemen, emiatt lep meg, hogy tőle kapom, ő lesz a kivitelező és nekem ebből kell építkeznem
- Mindig. – hangom őszinte, nem fogom álltatni, de nekem hiányzik, Ő és még sokan mások is. Nem hazudok, gondolok rá, amikor Patrícia szóba hozza, olyankor sokáig is. Túl sokáig, de így van ez rendjén hiszen egyszer a gyülekezetem báránya volt. Lehetne most is. – Vártalak. – válasz egy olyan válaszra, ami a szívem dobbantja meg, de tudom, hogy szórakozik velem.  – Tedd meg! - Jöjjön el, legyen ott, hallgasson, mélyedjen magába vagy essen nekem, kommunikáljunk, csak… jöjjön el. Mosolya eléri, hogy leolvad az enyém. Keményen félre érthetőek a szavai, ahogy ezáltal az enyémek is azzá válnak.
- Még az is lehet. – újra elnevetem magam, én is olvastam sokat a nőkről, sokat tudok róluk, mert nekem olyasmit is elmondanak, amit senki másnak. Kezem nyugodtan pihen az ölemben és hallgatom az egykor volt bárányom, ahogy a felnőttek életéről mesél.
Minden mozdulatát szemmel tartom, birtokolja a figyelmem, csak az övé, tegyen vele, amit szeretne, fürödjön meg benne, akkor talán felszáradnak a bőréről végre azok az átkozott vízcseppek, és nem akarom folyton lekövetni az útjukat a tekintettemmel.
- Az eszme miatt jönnek és az az oka annak is, hogy akarnak, nem engem, valakit, akit bennem idealizálnak. A megváltást látják bennem, nem a férfit. Isten egyik szolgáját látják, a jámbor papot, akit megváltatnának a kötelezettségei alól, mert azt hiszik nehezen cipelem. Nem, nem a férfit akarják, te ne legyél naiv, ők bennem teljesen mást látnak, azt az erőt, amit én is csak kölcsön kaptam. – a nők nem azért jönnek, hogy az ágyékomról szőjenek álmokat, hanem a kezem érintéséről, mely nekik a megváltást adná jutalmul. Amit bennem látnak az mindaz, amit nekik akarok adni és így a legtöbb, a minden.
Ahogy kiejti a szót… élvezem… benne minden, olyan is, amit nem szeretnék bele hallani, de tudom, hogy szeretne zavarba hozni, így marad a mosolyom higgadt és tűzforró.
- Ugyan ki vetne meg érte? – a katolikus dogmák ugyan tiltják a házasságon kívüli szexet, de én nem osztom a vaskalapos nézeteket, mert tudom, hogy nem összeegyeztethető. Tudom hol kell határokat húznom, tudom, hogy hiába térek ki rá minden alkalommal, attól még a szemem előtt zajlik, homokba dughatom a fejem, nyoma lenne, nem bújhatok el előle, el kell fogadnom és elmondanom, hogy rossz, majd penitenciát adni rá és végül feloldozást.
Emelem a tekintetem, hogy ne a köldökébe pillantsak bele, hanem az arcára koncentrálok, mostanában nagyon szétszórt vagyok. Lehet bujkál bennem egy kis betegség. Gyömbéres teát kell innom, sok citrommal. Azt vajon csinálna nekem?
- Így van, meglesz a saját utad, milyen lesz az új munka? – érdeklődöm, engedelmeskedem a hívásnak, feltolom magam a fotelből és a nyomába szegődőm. Végtelen türelemmel bírok az irányába, mellé érdekel, hogy mit szeretne megmutatni nekem, minden érdekel. Figyelem sudár alakját, a falakon a képeket és már tudom hova vezet,
- Nem a démonoktól félek. – Vagy nem attól, ami felfal, attól ami belülről rágcsál és nehezen hagyom figyelmen kívül, de elűzőm, legyőzőm nap nap után. Belépek a szentélybe. Az én patika rendemhez képest odabent a kosz fogad, mégis van saját flórája, illata. Tömény vonzereje, Lüktető energia zuhan rám, megáll egy pillanatra a világ, hogy aztán fellobbanjon ezerrel. Az ajtó csukódása rádobban a szívemre, elhaladok az ágy mellette, csak egy pillantással ítélkezem a cigi felől, de ki mivel kompenzál, nemigaz?
Odasétálok az asztalhoz, könyvek címét lesem meg dobozok, papírok, romok, pusztítást egy élet képei, melybe szeretnék beletúrni, megismerni, elfog a vad kíváncsiság, a túlzó vágyakozás. Megpillantom, amit látnom kell, egyszerűen tudom, hogy amiatt vagyok itt. Összerezzenek a, hogy mögöttem szólal meg, pedig a közelségét már előre megéreztem a hátamon. Azt érzem veszélyes vizekre eveztünk, már a csukott ajtó is némi pánikot olt a szervezetembe. Bizalom, Tőle nekem és tőlem Neki.
- Hát persze. – nem nyúlok érte, de tekintetem le nem veszem a tárgyról, mindenre emlékszem, hogy mennyire akarta, milyen örömmel vette el és, hogy becsben tartotta, hogy a kölyköt boldoggá tette, hogy felemelte a szívem, hogy azt éreztem végre valaki révbe ért és most… félig beásva a hétköznapok alá, csak pihen a sorsára hagyva.
Forr a vérem, meleg van, kéne szellőztetni, most én harapok a nyelvembe és nyalok a számra, ahogy tetet provokatívan Ő odakint, ó igen, nem kerülte el a figyelmem.
- Sosem volt az enyém, mindig a tied volt. – kérlel a hangom, oly sok mindent. Ne adja nekem, ne mondjon le róla, ne tegye ezt, ne kísértésen meg és menjen a közelemből is, mert a hő, ami pulzál belőle nekem csak árthat.
Olyan közel merészkedik, hogy egy jobb tigris már megtámadná, én pedig lefagyok, mégis megmoccanok. Érzem, hogy engem néz, felé sem merek fordulni. Heccel, játszik velem. Mire jó ez?  
Lüktet a szívem.
- Miért mondanál le róla? Amikor megkaptad vágytál rá. - összeráncolom a szemöldököm, kissé felé pillantok, beiszom a látványát, gyarló ez a játék Nathaniel. Oly sokan űzik velem, de mivégre?
Vegyem kézbe? Könnyedén elnevetem magam. Ó jesszusom, ha sejtené, hogy milyen kétértelmű minden megnyilvánulása, ha tudná, hogy bőrének illata megveszejt. Fú, de sokat fogok én ma még térden állva tölteni.
-  Ilyen... könnyedén megunod a dolgokat? - mit mondjak fáj, hogy eltolj magától, ahogy a közelsége sem esik jól, összezavar, kifújja a gondolatot a fejemből, mint a lélegzete a fülemből. Érte nyúlok, megtelek energiával, azt hazudik, amit szeretne, forgatta, volt az ujjai közül. Kihúzom Holden Caulfield történetének lapjai közül.
Az markomba szorítom, átcikázik rajtam az erő, amit Nathaniel oltott a gömbökbe. Nagyot nyelek, legszívesebben megkérném, hogy menjen távolabb, mondjuk egy másik földrészre és akkor majd, nem zubog a vérem. Forró a levegő, amit kifújok, megrezzen a kezemben a füzér.
- Csalódást okozott neked? - szigorúan lefelé pislogok a kezemre, ez ujjaimra, csak ne kelljen felé néznem, főleg ne odafordulnom. Hátamban érzem a testének sikoltó melegét, hívó szavát és ettől hányinger markol a gyomromba. Tudom, hogy direkt teszi ezt velem, olyan játszma ez melyre meg kéne felelnem. Miként a nagyoknak dolga, azoknak, akik mások életét elirányítják és lőn elakadnak a sajátjukkal.
- Szeretném, ha megtartanád, ha emlékeztetne arra, hogy akartad. Teremts értéket annak, ami egyszer számított. A múlt része a jelennek és lenyomata a jövőnek. – halkan beszélek, ujjaim között siklanak a füzér gömbjei, vörös energia hullámzik az ujjaim között, az övé, az életé. Részeg dalt dalol a szívem. Menekülnék, el innen, de nem moccanok, akkor győzne és azt hiszi, hogy félre értetem egyszerű közeledését, sőt mi több azt hinné, hogy elért vele valamit.
Lógni engedem a füzért és felé nyújtom. Vegye csak el az övé. Minden az övé lehet.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Kedélyesen elmosolyodom. Téved azt, ha azt hiszi, hogy az emberek legjobb oldalát ismerem csak. Láttam én már nagyon sok mindent, rémültem már halálosan meg, hogy még csak tanácsot sem fogok tudni adni, nemhogy megbocsátást. Szemlélem a férfi mélyén lappangó bohó gyermeket, akiről tudom jól, hogy imádom a középpontban lenni, hogy a szeretet nála olyan egyszerűen működik, mint a szorzótábla. Létezik helyes megoldás és eszerint halad előre. Tudom, hogy figyelemre sóhajt a vére, és megadhatom neki, hiszen most és itt csak Mi ketten vagyunk, csak ő és én, senki más.  
Éppen arról készülök meggyőzni, hogy lehetne kevéssé csibés, akkor lehet az édesanyát sem szállná meg a düh szelleme és nem lobogna benne a harag, hogy meggondolatlan dolgokat tegyen és vagy mondjon.
Most ő kacsint cinkosul, felszalad a szemöldököm, elnevetem magam.  
- Kezdem azt érezni, te magad vagy az ördög. – mutató ujjammal ráfenyítek, jobb lesz vigyázni, meg ne hajszoljam a benne lakó önzés démonát, akkor aztán bajban leszünk.
Hivatalból képeztek ördögűzésre, azonban ez nekem nem kenyerem és nem asztalom, nem fogyasztom hát, nem hiszek abban, hogy valakit egy idegen szellem szál meg, csupán a megvezethetőségben és a reményvesztettségben látom a dolgok rosszra fordulását, azon pedig segít az ima és a beszélgetés. Talán igen, lehet tudok ördögöt űzni, de nem kereszttel és szenteltet vízzel, bibliai szózatot harsogva, körbe forduló fejű lánykákból, kik a cipőmre hánynak.
- Feltételezés csupán, vesd rám az első követ. – én imádok kádba lazítani, felengedni forró vízzel és addig ülni benne míg kihűl, míg a bőröm pírja eltűnik és ellazulnak az izmaim. Lehet azt hiszi nekem laza az életem, hogy nem ér stressz. Téved, de biztos vagyok benne, hogy ő ehhez okos, átlátja. Szavai mögött mégis bujkál valami megfoghatatlan. Más lett, olyan nagyon más, és mégis ugyanaz, csak komolyabb a fegyverarzenálja és engem is emberibbnek lát.
Persze ezzel letisztázzuk, ki hogyan tisztálkodik, a kérdése arra enged következtetni, hogy a zuhany alól ugrasztottam ki. Meg ne fázzon a lelkem.
- Dicséretes, hogy kimentenél. Azonban csúnyán bántaná a büszkeségem, ha belefulladnék egy habfürdőbe. – szavai mögött vibrál ezernyi érzelem,melyet nem tudok hova tenni, nem értem, de érzem és ez fullaszt. Milyen játékot űzöl velem, te fiú?
Hiába beszélgetek a felnőtt férfival, ott szunnyad lelke mélyén a gyerek, aki oly sok butaságra képes volt, hogy  figyelmet kapjon, miden körülötte forogjon, csak azt nem érti, hogy elérte szimplán azzal hogy jelen volt, kiragadott egy részt a világomból, ami csak az övé és abban a pár percben, órában, amit neki tudtam ajándékozni, csak ő számított. Így van ez most is. Dac üti fel a fejét a tekintetében, szinte kihajol rajta. Kedvem lenne felhúzni kicsit, hogy átadja a helyét a haragnak, azzal tudok mit kezdeni, ez pedig emészteni kezd, érzem, ahogy elindul a folyamat. Felerősödik a belőle áradó hő, akárha szemen fújnának hajszárítóval.
- S te aztán igazán nem szeretsz tucat lenni, igaz? - mindig is ki akart tűnni, ő akart lenni az egyetlen, volt erről halom beszélgetésünk, még több parázs vitánk, de látom ez nem múlik, én ezzel együtt szeretem őt, miként annak lennie kell.
- Kivételes szeretnél lenni? – mulattat a kiválni vágyása, a kényszer, hogy az egyetlen legyen, az, akire mindenki figyel, ám ha jól gondolom, egy ember figyelmét követelné most, az enyémet, de azt birtokolja. Az én szívemben kevés lenne egyedül, nem mondom, hogy nem töltené ki, de a sok segélykérésre muszáj megfelelnem.
Teste beszél helyette is, a felevett póz egyszerre nyit a lelkére és rejti is el a Bermuda háromszögben. Akarja, hogy értsem meg őt, de ki nem mondaná, mert azzal elveszít egy pontot a jelenleg zajló kimittudon.
- Mit szeretnél hallani? Hogy alig várom, hogy el gyere? Hiszen tudod, hogy így van. Mindig várlak, és ez azt jelenti, hogy bármikor jössz, én készen állok rád. – a szavak előszambáznak a torkomból, nem hazudok, sosem tenném. Tényleg várom, tényleg akarom, hogy ott legyen, hiszen a közelsége egy mennyei mantra, csak félek, hogy minden pillanatban a tüzet szítaná, ami így is ezer fokon lobog bennem.
- Nekem meg kell várnom, hogy te el akarj jönni, azt szeretném, hogy a saját szíved hozzon el hozzám, nem pedig az, hogy mennyire szépen tudlak kérni rá. – meg kell, hogy értse ezt, el kell, hogy fogadja. Attól, hogy egy a nyájból, még lehet különleges, még lehet az egyetlen, de azért tenni kell, és ő már tett. Szeretem. A fiút, aki volt, a férfit, akivé lett és valószínűleg szeretni fogom azt is, akivé válik. Nem mert ez a dolgom, hanem mert közel áll hozzám, noha most megijeszt ez a játszma, ami lezajlik, hiszen minden szónak, minden mozdulatnak olyan értéke van, amivel nekem kell valamit kezdenem, azonnal és íziben. Értem, hogy többet akar, hogy Ő mindent akar, és lehet a minden, de az melós ám. Ujjaim lazán összefonom az ölembe, megállom, hogy felé nyúljak, hogy puhán végig simítsak az arcán, hogy elcsitítsam a haragvó gyermeket benne. De az felhorgasztaná a dühös felnőttet. Nem áltatom magam, nem Én vagyok a fontos neki, az a lényege, hogy aki vele foglalkozik az csak az övé legyen, nem a személyemnek szóló háború ez, hanem az embernek, mindnek. Ő nem  tud második lenni, nem tud osztozni semmin. Győztes alkat, ha kitartóbb lenne, ha törekedne a jóra, a szépre, ha csak picit próbálna jobb lenni. Ha megválna a jelképtől, ha hozzá érhetnék… érezhetné, hogy mennyire különleges. Mély levegőt veszek és örülök a témaváltásnak, félek, olyat mondanék, aminek nincs helye sem köztünk, sem a világomban. Amit ő szeretne, az létezik, nyújtsa ki érte a kezét.
- A 21. század már más, mint volt az előzőek, rohanó a világunk, sőt ellohol mellettünk. Kevese élik meg az életet, hiába mondod te is, hogy te megteszed, két végén égeted a gyertyát és így a lényeg elsiklik. Tetszeni akarunk másoknak, sok lett a külsőségre fordított figyelem. Minden ezen múlik, meglátni és megszeretni, megkívánni. De megkapni? – tekintetem le sem veszem róla. Akarom, hogy megértse, nem az vagyok, akinek gondol. Engem nem borít ki, hogy a lányok miniszoknyában járnak, hogy pinkre festik a hajukat. Az sem zavar, ha kiválni vágynak a tömegből, ahogy az sem, ha figyelmet remélnek, de nem ezt teszi ő is?
- Ha a pozitív visszajelzés boldoggá tesz, akkor élni kell földi hívságokkal. Amíg nem felejtkezünk meg a lélek szépségéről, amíg nemet tudunk mondani. Nem büntethetek senkit egy vágyért, egy álomért, egy elképzelt világért. Mert ha tiszta a lélek, a mennyek országában minden tudás birtokában, visszatekintve a Földi életre nem lesz jelentősége. Ha kell a jól lakott mosolyhoz, ám érjük el mások tekintete által. – tudom, hogy furán hangzik a számból, de Ferenc pápa már majdnem kiállta melegek mellett is, változik a vallás, ahogy a világ is. Vannak földhöz ragadt testvéreim, kiknek a hívei is azok és ez gyűlölködést szül.
- A család szentsége sérthetetlen. Amíg ez nem sérül, addig én foldozlak alóla. – mit mondjak, hogy ne kívánd meg felebarátod nejét? Hogy csak a saját társadra gondolj, miközben a kezed elkalandozik magadon? Akkor mind bűnösek vagyunk, és a pokol felé tartunk, nincs kivétel. Inkább legyél őszinte és tudd, mit követsz el, hogy meg tudd gyónni, hogy megmentsd a lelked alóla. Tudd mi a bűnöd, hogy fel tudd ismerni.
Hangom magabiztos, nem halk, nem suttogás, én nem titkolom, azt, amit gondolok. Mégis elhalkulok egy pillanatra, ahogy ujja végig siklik a nyakán, a legjobbkor tartok hatásszünetet.
- Álomférj? Álomférj az, aki nem nyúlna hozzájuk, akinek a hivatása összeköti egy másik élettel? Az álomférjük álom, mert rettegnek kérni, mert engem is álomnak élnek meg. Aztán hazamennek és elfelejtenek, miközben ágyba bújnak a hitvesükkel, és ez így van rendjén. – abba bele sem megyek, hogy tudom, gondolnak közben rám, múltkor kifejtette az egyik lány az előadásom közben, hátha ezzel felpaprikázza a hithű keresztényt bennem, az elvakult dogmákhoz ragaszkodó alakot, de az nem én vagyok. Én nem osztok ki pokol belépőket. Nem ostorozom őket gondolatbűnökért, nem ez a dolgom ezen a világon, a vétkeiket jöttem csökkenteni, lehúzni a vállukról, elcipelni, miként tett azt az egyetlen gyermek, akinek ez volt a sorsa és végül keresztre feszítették, hogy kínjai által enyhüljön a világé. Muszáj ebben hinnem.
De tudod mit, barátom? Gondoljanak inkább rám, mint a hentesre, mert én elérhetetlen vagyok, bennem nem feszít a nemiség ilyen tüze, velem nem fogják megcsalni, akinek egykor szerelmet ígértek és hagyták kihűlni. Lobogjon a tűz, adjon egy jó éjszakát, talán megmenti a szerelmüket.
- Mert a nők szerepe más a társadalomban. Anyák, feleségek, erősebbek, mint aminek teremtve lettek. – nem hiszem, hogy azért mert ne lehetnének kitűnő szónokok, hanem azért mert Istent férfinek képzeljük el, és mert Éva miatt tart a világ ott ahol, hiszen ő szakajtott az élet fájáról és vitte romlásba a világot, hogy aztán méhének gyarló sarja folytassa ezt az utat. Nem vonom kétségbe Ádám felelősségét ebben a témában sem.
Tekintetének macskalustasága végig szalad rajtam, felégeti a kíváncsiságom szőnyegét. Mit szeretne? Mit játszik? Mik a szabályok és most kimaradok egy körre vajon?
- Messze vagyok a tökéletességtől. – vallomás, puha szárnyakon érkező igazság, én is lehetnék jobb, tehetnék többet, de amit tudok, azzal készen vagyok Isten ítélőszéke elé állni.
- Túl nagy jelentősége adsz a testiség szentélye mögé bújva, Nathaniel. Ezt tudnod kéne. – mégis biccentek, igen, meg szoktak érinteni, sokszor, olyan helyeken is, amit szégyellni kéne. A karomon, az arcomon, a mellkasomon, az oldalamon, hozzám akarnak dörgölődzni, hogy magukkal vigyenek belőlem valamit, egy emléket. Vigyék. Az övék, ha boldoggá teszi őket.
- Te szereted, ha megérintenek, gyerekként is tetted. – legszívesebben megismételném, hogy érezze van ereje, amennyiben van jelentősége és nem egy hétköznapi gesztus, melyet bárkivel megejtünk, de mögé nem bújhatunk.
Feláll, invitál, gondolkodás nélkül követem. Hiszek benne, hogy amit akar mutatni, annak van tartalma, olyan, amit értékelni fogok, így vagy úgy.
- Nem félek, hogy nem éled meg a vágyaidat. – sóhaj röppen az ajkamról, tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, legyenek azok gyarló földi vágyak, vagy éppen magasztosak. Ő meg fogja tenni és én nem állok az útjába, mert nem az a dolgom, hogy megfosszam tőlük, hanem az, hogy megmutassam, hogyan fordíthatja a hasznára.
Belépek mögötte a privát szférájába, beszívom a kisugárzását, a tévére egy pillantást sem vetek.
- Mindannyian a saját démonjainktól félünk, mitől lennék más? – ember vagyok, elkövetett bűnökkel, és jóvátett képzelgésekkel. Nem érzem, hogy lenne mitől tartanom, csak meg szeretném érteni a játék szabályait, amely szerint most végig haladunk a táblán.
A szobája olyan, mint ő maga, rendezetlen, és nekem átláthatatlan, de nem is nekem szánja, amit nekem adna, az már a kezemben van, gondolatok pörögnek a fejemben. Miért? Miért válik meg tőle? Teszi ezzel tőlem is? Szakít velem? Nem kellek már? Nem vezethetem, mert saját jogosítványa van? Neki kell kérnie engem, hogy mutassak útjelzést, nem adhatok olyannak, aki nem látja meg, ha valamit, hát ezt megtanultam.
Besétál a személyes terembe, belelép az aurámba, de tegye, ha neki jól esik, csak engem ne roppantana össze, ha én erős maradok, ő is azzá válik. Kifújom a forró levegőt, igyekszem nem figyelni rá,hogy heccel, mégis esélyem nincs elmulasztani. Bámulok a kezemben tartott füzérre, ő pedig közelebb jön, elfelejtek gondolkodni, koncentrálnom kell, különben elveszek. Nyílik a szám, hogy mondjak valamit, de lenyelem, nincs helye, sem a vitának, sem a kételynek. Gesztus? De milyen? Miről szól? Ez egyben egy elutasítás is, lezárása egy folyamatnak, melyről hittem, hogy még benne éledezik, csak éppen elfolytja. Megválni egy szent tárgytól nekem erős, de ajándék, az más. Vissza utasíthatnám, rettentően szeretném a kezébe adni, elmorzsolni az ujjaink között és imát fogalmazni meg érte, kisütni valami forrót kettőnkből, hogy érezze, hiszek még benne.
- Sajnálnám, ha én oltanék keserűséget a szívedbe. – őszinte vallomás, én azt szeretném, ha nem borzongatna a szavaival, hanem ő maga borzongna meg tőlük.
Újabb szabály a sajátos játékban. Szóval ezt vigyem el, jusson róla mindig az eszembe és keressek másikat, ami szerintem jobban illik, ahhoz aki, ő most. Értem. Mohók vagyunk? Igaze? A lelkembe lopja magát, a gondolataim közé ékeli be önnön szívjóságát s ezzel pecsétet nyom az én napjaimra is, mert tudja jól, hogy keresni fogom, hogy átadhassam neki.
Kezébe veszi a kezem, én pedig kíváncsian hagyom, hogy rázárja az ujjaimat, tudom, hogy nem hagyhatom itt, ahogy azt is, hogy örökre nálam kell, hogy maradjon, pedig az energiák pulzálnak belőle, az övéi, ez a tárgy az övé, ám ne felejtsük el, hogy úgysem viheti majd magával a menynek országába, de így talán ő is emlékszik majd rá, hogy nekem adta. Ráfonom az ujjaimat, bólintok. Jól van. Legyen így.
Pillantásom már őt prédálja, olvasni próbálok benne, de csukott a könyv, aminek alapjai között bújik meg a szándék.
- Nem akarlak megbántani, köszönöm az ajándékot, megőrzöm neked, míg egyszer eljössz érte. – reménykedem benne, így kell lennie, de addig is, lelek neki valami méltót. Valami neki valót, illőt a személyiséghez, amit jelenleg nem értek.
A test nyelvén zúdítja rám a haragvó gyermek dühét, ha nem úgy cselekszem, ahogy azt Ő elképzelte és most kéri tőlem. Legyen hát.
Ellép mellőlem, megint a kezemre pillantok, mennyire akarta ezt a füzért és most az enyém. Hív, engedelmeskedem. Brooklyn képe megszólít a napsugarak tüzében, isten így tekint le ránk, megfürdetem benn az arcom.
Harapós kutyaként mar belém a felismerés, rájövök, a kétértelműség erejére és megértem, hogy mit szeretne. Nagyot nyelek.
- Hiszem, hogy minden a tiéd lehet. – felé fordulok kissé, ujjaim között siklanak a gömböcskék, öntudatlan mozdulat éppen csak imát nem mormolok közben. Szeretném tudni mennyire értem, amiről beszél, látni őt, valójában.
- Vigyázz mi kívánsz Nathaniel a végén megadatik, és nem tudsz vele mit kezdeni. – hevesen dobol a szívem, lenyelem az epés megjegyzést, nem mondom el neki, hogy más sorsáért is felelős ezáltal, mert mi van akkor, ha félreértem? Sőt, tiszta szívből remélem, mert ez az álma nem fog valóra válni.
- Mire vágysz? Mit kezdenél a világgal? Oly sok benne a segítségre szoruló, ki tudnál állni értük?– mohó vagyok és tudni akarom, hátha adhatok neki valamit, tanácsot, ötletet, talán megóvhatom egy nagy csalódástól. Csak beszélgessen velem, fogadjon el, és higgyen bennem.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Bólintok, magabiztosan és megértően. Igen. Bármikor és akármikor. Jöjjön el és én ott leszek, hogy befogadjam és magamhoz öleljem, ha erre lesz szüksége, ezt neki kell tudna, azonban értem, hogy mi a baj, mi okozza a gyermek dacos dühöt a szemében. Tudom, hogy ki ő, mik az elváriásai, már gyereknek is a figyelem 100%-át igényelte, amit én meg is adtam neki, hiszen, amikor jelen van, akkor csak Ő van. Nem gondolok mással, nem járok agyban máshol.
Tisztában vagyok vele, hogy kierőszakolja a maga igazát belőlem, mégis ez az, ami boldoggá teszi őt, akkor ki vagyok én, hogy ennek ellene menjek? Nem kér olyat, amit ne tudnék megtenni, ami ne lenne egy könnyen betartható ígéret. A baj abban rejlik, hogy elfelejti én ki vagyok és mi a dolgom ezen a világon. Nem csak őt kell kikanalaznom a mocsárból. Ám ez nem fér össze az énképével, az önző, makacs kölyökkel, aki még mindig benne lakik. Sosem vedli le ezt a jellemvonást, mert középső gyerek, nem kapott sosem annyi figyelmet, mint amennyi kijárt volna neki, ez a középsők sorsa, emiatt sokkal hajtósabbak, erősebbek, de kiéhezettek a szeretetre. Megértem a kételyeit.
- A türelem erény, talán egy kicsit te magad is tanulhatnál. - megvillantok egy kedélyes mosolyt, ami jelzi, hogy veszem az adást. Ő nem akárki, nem bárki, ő a minden. Legyen hát így.
Ez így nem fog működni? Rosszalló hangél, mintha éppen üzletet kötnénk és neki kell a 80% a bevételből, nekem pedig a maradék 20%-ból sem akarna adni. Elnevetem magam, de azért rábólintok.
- Rendben van hát. - noha az előbb ugyanezt tettem, csak ő valamiért azt hitte, hogy nem neki szól, hanem bárki és akárki másnak.
- Nagyon szeretném, hogy, aminit kész vagy rá, elgyere hozzám. - hangom komoly, tekintetem az övébe mélyesztem, a szívének szól minden szavam, a dacos kölyök igényeit kergetem egy lufival.
- Sosem foglak kizárni, akármikor jössz is el hozzám. Örülnék, ha minél előbb megtörténne, hogy ne kelljen sokat várnom rád. - bár én minden vagyok, csak éppen türelmetlen nem. Akkor fog jönni, amikor neki ahhoz kedve van, vagy éppen a szeszélye úgy diktálja. Azonban abban biztos lehet, hogy én akkor sem és most sem fogok neki hazudni. Különleges szeretne lenni, nekem az.
- Tudod kell, hogy különleges helyet foglalsz el a szívemben, hogy amikor veled vagyok, akkor csak te számítasz, olyankor csak téged látlak. Ez a minden, amit neked adhatok, ez vagyok én. - a szavak előgördülnek a számból, őszintén, tisztán, hogy elmossam a kétséget a fejéből, lásson csak, érezze, hogy mennyit számít, hogy ő is számíthat rám. Tudna kell, hogy fontos nekem, különleges és értékes. Ahogy minden szívdobbanása játékra hív, úgy a szavai is.
Igaza van, tényleg egy társadalmi klisére húzom rá a szavaimat. De az emberek legtöbbje ad a külsőségekre. Ha tesztelnénk, hogy nekem állnak meg az emberek előbb, akár így civilben is, vagy akkor mi lenne, ha hajléktalan gúnyát húznék magamra, azt hiszem szépen kijönne a különbség. Nem kétlem, hogy nála is. Ítélünk és ez által megítéltetünk. Nekem talán ez az egyik legnehezebb leckéim egyike volt, meglátni a hosszú haj, a kócos frizura, a szakadt ruha, a piercing, és a tetoválások alatt rejlő emberek krém tiszta lelkét.
Itt van példának ő is. Televarrva, de kérdem én, minek a Ferrarira matrica?
Hallgatom a szavait, őszinte mosoly kúszik a számra és a szemem is beszáll. Imádom, hogy így gondolkodik. Iszom a szavait.
- Bár más fiatalok is így gondolkodnának. - nem panaszkodom, csupán a tényeket fektetem le.
- Látod? Ettől tűnsz te ki a tömegből.- két kezemmel felé mutatok, mintha egy színpadra invitálnám fel, hogy elmondja ezt a nagyvilágnak is. Egyet értek vele, nekem is az számít, ami belül van, amitől az ember érték, nem a műhaj, a drága óra, azok nem jönnek velünk majd, csak a puha lélek. Azt kéne óvnunk, szeretnünk, keveseknek megy, mert az önkritika nem fejlődött ki vagy átcsap önmarcangoló gúnyba, kéne egy egyensúly a mérlegre, kevesen lelik a középutat. Én járok rajta, nem hajszolok földi hívságokat, a célok is olyan közelségben vannak, hogy ne fulladjak ki mire elérem, inkább apró léptekkel haladok, hogy maximális erővel tépjem át a szalagot.
- Mire gondolsz? - mely mélységekre szorítkozik a kérdés? Mert nem mindegy, érdekel, hogy melyek érintették már meg őt? Kapott vajon már olyat, amivel nem tudott mit kezdeni, ami sok volt, de egyben kevés is? Ismer azt az érzést, amikor megkapsz valamit és többé nem kell? Nem birtokolok tárgyakat, nem ragaszkodom semmihez, egyetlen értékem van, a zsebemben rejlő velem egyidős rózsafüzérem, amit a születésem napján kaptam. Fájni fog itt hagyni, de addig elkísér. Nem ragaszkodom tárgyakhoz, engem nem köt a hatalom, nem hív a vagyon, nem vagyok rabja a kényelemnek, amíg mások javát szolgálhatom.
Kíváncsian félre billen a fejem, most én tanulmányozom őt.
- Ha a világon minden tökéletes lenne és nem lenne szükség a magam fajtára, akkor is ugyanaz lennék, aki vagyok. Ha nem kellene másokon segítenem, Isten más szerepet adott volna nekem a Földön, mellyel bizonyíthatom megdönthetetlen hitemet Őhozzá. Mindig kapunk esélyt arra, hogy szolgáljuk a javát és ezáltal önmagunkat mentsük fel egyszer volt bűnök alól. - ha nem lenne a gonosz a Földön és nem kísértené meg a lelkeket, akkor talán más célok vezérelnének, de ugyanezt az utat járnám, Értem, hogy mire szeretne kilyukadni, lehet akkor nem ugyanaz lennék, aki most vagyok, de nem sok változás keserítené a lelkem. Szeretek az lenni, akivé sikerült válnom, én szeretem ezt az életet, nekem siker egy belátó sóhaj, egy lépés a jó útra. Ebből táplálkozom, ez tartja életben a reményt, a hitet, Isten hallhatatlanságába vetett bizalmam.
Biccentek, nem mentem fel olyan tézis alól, melyben nem érzi magát betekintőnek. Amúgy is csak akkor adhatok neki bocsánatot, ha akarja és őszintén megbánja, Isten a szívébe lát, ha hazudik a szája, nem ér semmit az én szavam. Akkor hiába a penitencia, hiába minden tan és hiába a bűnbocsánat, az nem repjegy a mennyek országába.
- A gondolatnak teremtő ereje van, ezt tudjuk jól, de nincs bűn hatalma. Ha gondolnak valamire, de nem nyúlnak érte, az csak egy fikció, nem több annál. Ha gondolnak rám, hát tegyék, hiszen tőlem megkapni nem fogják, amit ily mód vágynak. Az én kezem nem fogja az ölüket érinteni, nem fogom kitölteni őket és megadni a vágyottat. Ártatlan, gyermekded gondolat ez, nem bűn. - hazudhatnék, hogy nem tudok róla, nekem is mondják, az egyetemista lányok pont olyan kacérak, mint a felnőtt nők, hozzám vágják, hogy mit éreznek, azt hogy gondolják, mert azt hiszik megborítják ezzel a béke poharát bennem és víz csöppen a padlóra, melyen elcsúszok és teszek vagy mondok olyat, amit megbánhatok majd. Megpróbálkoznak a lányok elhódítani, kicsikarni a figyelmem a dekoltázsukkal, de számomra a test a lélek temploma, nem hoz lázba, nem gerjeszt izgalmat az ágyékomban, talán azt sem tudom, hogyan kell. Nekem ők leckék, szócsata vívmányai és igen, néha érintési monszun, de csak egy apró próbatétel, még csak el sem botlom benne, nemhogy belezuhanni.
- Nem minden nő alkalmas anyának, ahogy nem minden férfi apának, nem minden ember alkalmas életre. Ahogy nem minden férfi jó férjnek és nem minden nő igazi feleségnek. Ez nem általánosítás? - megpendítem visszafelé a nyilat, mellyel az előbb meglőtt, csak egy másik témában. De tudjuk jól, hogy nem vagyunk mind ugyanolyanok. Én nem lennék jó vadász, ahogy ő nem lenne jó biológia tanár, attól független, hogy képes lenne rá, de nem tudna olyan elhivatott lenni. Így van ez rendjén, mind másban vagyunk jók. Vannak anyatigrisek, túlszerető anyák, szabad elvet vallók és van aki oltatja a csecsemőt, mások pedig ellene vannak. Ki mondhatja el neki, hogyan kéne élni? Amikor magukon kívül úgysem hallgatnak senkire?
- Kifejezetten szomorúnak tartom, hogy a nőt és a férfit a testiség köti össze, ha abban az értelemben gondoljuk, amely a faj fenntartását hivatott védeni. - tiszta szívből remélem, hogy nem pengetjük túl a húrokat ebben a témában, mert az én nézeteim szerint a világ a szeretetről kéne, hogy szóljon és a háláról. Hálásnak kell lennünk, hogy az Atya megteremtette ezt a gyönyörű bolygót, életet adott nekünk és a szabad akarat erejét. Hála. Minden nap, minden egyes perce, minden lenyelt korty víz és étel, ami örömet okoz, egy mosoly, egy gyermek kacaja, ezek mind csodák, csak az emberek hajlamosak nem látni, mert annyira hétköznapiak.
Tekintetem le sem veszem róla, olvasok a testében, íriszének lobbanásában és tudom, hogy hergel, mert izzani akar.
- A vakság álcája mögött lehet valami tökéletes. - mégis rengeteg van a világban, de nem az emberben, hanem a földeken, a levegőben, egy fa, egy madár, egy naplemente, a kérdés a viszonyítás csupán.
Felállok, mert ő is teszi, közelebb sétál, megcsap a hője. Ráeresztem a megértőbbik mosolyomat, mellyel csatákat vívok és nyerek meg a haragvó, lázadó lélek ellen.
- Sosem győzködnélek valamiről, még olyanról sem, amiben van tapasztalatom, de engedd meg nekem, hogy legyen véleményem, ahogy neked is van. Mindannyian az élet egy másik területét aknázzuk ki. - ha neki a testiség ad örömet, éljen vele. Lebeszélni nem tudom róla és nem is akarom. A szabad akarat lényege a vétkezésre való lehetőség, pont úgy mint a jóra való hajlam. Nem bosszant a kijelentéssel, nem vág szíven, nem nyúl sebbe, mert tudom, hogy el fog jönni az ideje, amikor rájön, hogy gyarlóság, nem adott annyit, mint, amit várt tőle, vagy mégis, akkor majd a végső elszámolás órájában a mérlegeléskor eldől, hogy merre nyílik a kapu számára.
Harcolnék a lelkéért, de egy dolgot megtanultam, az aki hibázni akar, az hibázni fog, akkor is, ha mellett állok és fogom a kezét, azzal csak elódázom, nem vagyok mindenkiért felelős, de teszem a dolgom. Elfogadtam a vereséget is emelt fővel viselni, hiszen én mindent megtettem, ami erőmből telt.
Körbe pillantok a szobájában és egy pillanatra eszembe jut, hogy a család oltalom köteléke alatt is él a testiség erejének? Ebben a szobában? Ebben az ágyban? A földön? Az asztalon? Bárhol? Az édesanyja annyira reméli, hogy talál egy finom lelkű lányt, akit szerethet, aki boldoggá teszi, akivel családot alapítanak és akit szerethet ő is. Biztos vagyok benne, hogy mondogatja neki is. Ehhez persze megint csak semmi közöm nincs.
Megajándékoz és egy pillanatra nem értem, hogy miért teszi, miért válik meg tőle, de attól is megijedek, hogy ez egy rám zárt ajtó, csak mint a szóba ajtaja, az is csukva van. Ketten leszünk, mindenki mást kirekeszt, ahogy azt szeretné megélni is, csak Ő és Én. megadhatom neki. Minden idegszálam rá összpontosul, tessék, övé. Fullasztó az illata idebent, a forrósága, a beszélgetés keltette apró kis feszültség, mely úgy néz ki félreértésből indult és végül megértem őt.
- Akkor elfogadom, becsben tartom majd. Köszönöm, hogy amikor megváltál tőle, engem tartottál érdemesnek rá, hogy tovább őrizzem. - neked... Hála. Hálás vagyok, hogy nekem adta és nem dobta ki, nem felejtette el., bár nem kétlem, hogy pillanatnyi döntés.
Felnevetek, ujjaim között szinte izzanak a gömbök. Ha nyugdíjas lesz, sejtem. Mégis szeretnék hinni neki, megteszem hát.
Minden kell neki, mindent akar, kicsit sem vágyik nagyra, ez tetszik, határ a csillagos ég. Küzdjön akkor, harcoljon meg azért, ami kell neki, és szóljon, ha tudok segíteni.
- Mersz nagyot álmodni, ez tetszik. Váljon valóra, ám ez túl nagy felelősség lenne, egyetlen embernek, senki nem cipeli el egyedül, te sem bírnád el, de enyém a tévedés joga. Talán most is azt teszem éppen és te vagy a tökéletes, de a hatalom megszédíti a legtisztább tudást is. A hatalom erő, olyan, ami irányít, olyan, amivel sok győzelem jár, de győzni nehezebb, mint veszteni. – a győztes jutalma az örök figyelem, a bűnre való csábítás, az örök félelem, hogy valaki lemossa a csúcsról, erőszakkal védi meg a jussát, mert valaki mindig jön, aki elvenné az aranyérmet, aki jobb, aki kitartóbb, ha nem is lenne, stagnálna a motiváció.  Ha vesztes vagy, akkor küzdhetsz tovább, azonban, ha eléred a célt, akkor mi hajt előre? A megőrzése. Azért az ember sok mindenre képes, már nem számol majd másokkal, csak önmagával.
- Jogod van a vesztedbe rohanni, és ha ez megtörténik, akkor várni foglak, hogy megkönnyebbülj az oldalamon, ha pedig nem lesz rá szükséged, azért gyere el, hogy elmond; megérte. – én pedig majd megértem és a szívembe zárom, akkor is, ha elbukik, de akkor is, ha a dobogó csúcsára áll, mert ez a dolgom és mert ezt szeretném csinálni, emiatt vagyok itt ahol, amiatt fekszem nyakig mások szavaiban, hogy feloldozzam őket, és eljussanak a bűntelen országba.
- Magadért mindig állj ki. – ha valamiből, akkor ebből aztán nem fogunk vitát csiholni, mert ezzel maximálisan egyet értek. Rábiccentek, Jól teszi.
-  A család szent, megértem, hogy megvédenéd őket, ki kárhoztatna ezért? - állom a tekintetét, belőlem árad a nyugalom, belőle pedig a vágy, hogy kifosszon ebből és előcsalja azt az éne, ami nagyon ritka. Én is vesztem a nyugodtságom, leszek dühös, vagy éppen könnyekig szomorú. Zokogtam már másokért és magamért is. Imádkoztam már azért, hogy békére leljek, és olyankor Isten végig simít rajtam a mindenség erejével.
Ellenállok a kísértésnek, hogy a kezemre bámuljak le, hogy elfussak a tekintete elől, elbújjak önmagamba. A kétségbe esése szinte kézzel fogható, megcsillan a szememben egy pillanatra a megértés szikrája.
-  Hogyne hinnék benned? – lehelet a három szó. Gyengéd a kérdés. Miért hiszi, hogy nem hiszek benne? Miből gondolja ezt az ostobaságot. A hangom megannyi színárnyalatot magára ölt, ahogy hitetlenkedve visszakérdezek. Úgy szeretném megsimogatni, neki adni minden hitem, amit belé vetek, hogy csak egy kicsit is lássa magát olyannak, amilyenen én teszem, annyira különlegesnek.
Olyan közel áll hozzám, hogy nem merek mély levegőt venni, el ne szívjam előle, vagy meg ne érezze a rezgést a sóhajomban. Ha neki adhatnám, megtenném. A szívem kitépném a helyéről, ha abban választ lel, ha az megnyugtatná, ha csak cseppet csiholhatnék a kételyein. Megakasztja a morzsolásom, elönt a pánik, nem mozdulok, jószerivel lefagyok, megfoszt a szabad akarattól, jégbe zár, mint Lucifert. Tekintetem le sem veszem a szeméről, mélyére lesek, és remélem, hogy olyat lelek, amit szeretnék. Ujjaim szinte a füzérre szorulnak, mozdul a kezem az irányába, hal vagyok, akit kifog a mély vízből és eldöntheti, hogy visszadob, vagy kifiléz és felfal. Olyan mélyen gyökeredzik a fájdalma, amin akkor is segítenék, ha ténylegesen a káromra válna, én majd lerendezem a saját lelkemmel, ha módom lesz rá. Van, akiért megéri pokolra jutni?
- Hiszek… benned. – kell, hogy tudja, nem hazudnék. Miért tenném? A lelke tiszta, csak éppen beengedte a csábítást és az megronthat mindent. Ujjai felperzselik a bőröm, engedem, hogy formálja a mozdulatom, a lényem. Tenyerem alatt feldobban a szíve, bőrének tüze az ujjaimba lopakodik, muszáj rápillantanom a találkozási pontra. Tenyere és a teste bilincsbe zárják a kezem, értetlenül pislogok.  Én talán még sosem érintettem ilyen élesen egy felnőtt férfit, de nőt sem. Rácsodálkozom a puhaságára, a bőrének égető üdeségére, nedvességére, még mindig nem száradt meg? Véremben száguld a szívverése. Arcomra kiül a döbbenet, a gyomrom összetekeredik, elemelem a pillantásom a kezünkről, előbb a kulcscsontjára, onnan a nyakára, állára, szájára, szemére. Besűrűsödik a légzésem, mert nem tudom, ezt nekem szabad-e? Ő csinálta, Ő tette, de nem akarom, hogy aztán ő kiáltson farkast. Elkapom a kezem a testéről, hátra lépek, egyet, majd még egyet és onnan már magától jön a harmadik. Kiszárad a szám, megszólalni képtelennek érzem magam, így megnyálazom az ajkam, nyelek egyet és elönt a szégyen. Hogy hozhatott ilyen kellemetlen helyzetbe, hogy alázhatott így meg a zavar? Miért? Hiszen csak egy érintés nekik kell, mint egy falat kenyér, nekem pedig nincs túlzó jelentősége. Megköszörülöm a torkom és tudom, ha megint rá nézek, akkor diadal lesz a tekintetében, apró kis győzelem, de legyen az övé.  Megriadok, ez a jó szó, mint az őz az erdőben, aki érzi, hogy a vadász kutyákat is hozott és nincs menekvés.
- Szeretnék neked annyi erőt adni, ami bennem is van, hogy lásd meg, milyen fantasztikus ember vagy, hogy tényleg bármit megkaphatsz. – csak ne játssz a tűzzel.
- Ha már tudod, hogy mit szeretnél, mond el, és ha módomban áll, én megadom neked. De ahhoz nem csak nekem kell hinnem benned, hanem neked is bennem. – rohannak a szemek az ujjaim között, dühödten csúsztatom egyiket a másik után, mintha képes lennék imádkozni is egyszerre.
Mi hozott így ki a béketűrésemből? Talán az, hogy nem értem tisztán a szándékait, talán az önmagamban lobbanó bűnös tűz, talán csak meglepett. Időt kell magamnak lelnem, hogy ezt átgondoljam. Térdre kell borulnom és végig pörgetnem az imasort, hogy megnyugodjak, hogy ne tomboljon agyamban ezernyi kérdés.
- A kevesebb Nathaniel, néha… sokkal több. – visszatalálok a hangomra, nem bánom, hogy azt látta hatott rám, mert tudom, hogy nem szeretne ennyire megzavarni, így tudom, hogy többé nem teszi. Lehet kinevet, lehet nem akar többet a közelembe jönni és lehet, így van ez jól.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Túl régóta ismerem őt és azt hittem, hogy még mindig ugyanaz. S lőn a változatosság és a változás gyönyörködtet. Mégis vannak dolgok, amik sosem változnak meg, gyarló emberi tulajdonságok, melyeket levetni nem tudunk. Isten gyermekei, kiket a saját képére teremtett és kikel távolodtunk attól, amit ő lélegzett belénk. Elfajzottunk, elértünk célokat, majd leromboltunk másokat. „…mert az ember szívének gonoldtja gonosz az ő ifjúságától fogva…” Pillantásom élére tűzöm az önző gyermeket, aki még mindig benne lakik, aki nem csak, hogy kivételes akar lenni, hanem az egyetlen. Aki nem érti, hogy az én szívemben oly sok szeretet van, ami neki túl sok lenne, melynek terhe alatt megroppanna ifjú válla. Kierőszakolja belőlem a maga igazát, mert hallani akarja, mert muszáj tudnia, hogy egyedi, hogy egyedüli, hogy rajongom Őt, de minek is tagadnám? Hiszen teszem, a szívemben magas hőfokon lobog a szeretet, én eddig láttam tőle sok apró kis gyarlóságot, de már nem tudom milyen felnőtt férfi, milyen bűnök nyomják keskeny vállait. Nem jár el hozzám beszélgetni, meggyóni a bűneit pedig végkép nem.
Nem adom meg neki a győzelemittas örömet, amúgy is kijelent és nem kérdez. Pontosan tudja, hogy kitűnik nekem a tömegből, ahogy mindig is tette. Mondhatjuk, hogy az egyik kedvencem, mert okos, intelligens és én imádom a szeretetre való nyughatatlan éhségét. Hogy az érintések számára földi paradicsom erejével bírnak, hogy betakarózik velük és már nem eheti meg a mumus az ágy alól.  Lassan higgad benne az Isteni tűz, ahogy megérti, hogy erővel bír a lelkemben, túlzóval is talán, de nem hiszem, hogy titkokat kéne előle őriznem, ha csak nem másokét, de én egy nyitott könyv vagyok, pontosan értelmezhető sorokkal. Nem vagyok egy bonyolult jellem.
- Miért akarnál bárkit is birtokolni? – az ember egy egyéniség, akinek utat kell hagyni, hogy járjon rajta, elkövesse a hibáit, nincs bűn és hiba nélküli egyén, csupán az nem mindegy milyen mélyen gyalogolsz bele az alagútba, melyben vár a bohóc a piros lufival, hogy a saját félelmeid oltsa az éber álmokba. Eviláginak érzem magam, tudom, hogy mik a szabályok, élek velük, játszom velük, ismerem az emberek hozzáállását a szexhez, a szerelemhez, a vágyhoz. Látom, hogy bűnre csábítanának, mint egy értékes játékszert, nem tekintenek többnek annál. A romlatlanságom fényébe lopnák be az örök sötétséget. Elnézem szemben a félig férfivá érett fiút és nem értem, hogy miért ragaszkodik ilyen erősen ahhoz, hogy megingasson talán, ha nem gondolkodnék el minden válaszon és kérdésen olyan mélyen.
Viszonzom a pillantását, méreget, teszem én is. Próbálok a gondolataiba látni, amiben valószínűleg számot vet, hogy mennyire vagyok érdemes a bizalmára, mennyire vagyok érdekes a számára, pezsdítem-e a gondolatait, felzubog-e a vére? Megéri neki vajon foglalkozni velem? Tudok elég izgalmas maradni?
- Igyekszem, a hit erős bástya. – kapaszkodó és lássuk be, mert nem vagyok teljesen hülye, hogy menedék is, emiatt építik olyan magasra a falakt, hogy megvédjen a kérdések alól. A legtöbbször csak azért értünk meg dolgokat, mert elfogadjuk, mert elhisszük. Ha a Bibliát vesszük, megannyi kérdésre egyszerűen nincs válasz, de van Ő, akiben muszáj hinni és majd amikor áthaladok a hófehér kapun őhozzá, majd megkérdezem.
Könnyedén elnevetem magam, kedvet érzek előre hajolni, megpaskolni a kézfejét, hogy megértően kicsit ráengedjem az erőm, de mégsem kontaktálódom, nem mert félek, vagy mert nem tudom és mondta aki is, hogy szereti, hanem mert nem érzem idevalónak. Félek, hogy leereszkedésnek venné, pedig bennem az aztán nincs jelen.
Íriszének kékje izzik az arcában, pupillája szűk, ahogy a kevés fény ráösszpontosul.
- Mindenkinek más a bűne. Nekem pont úgy van, mint neked, vagy bárki másnak. – újabb merő igazság. Nekem is van, neki is, kezdve azzal, hogy a sátán jelét pingáltatta az arcára. Gyalázat, pedig gyönyörű férfivá érett, de nem hiszek abban, hogy ez az önkifejezés formája.
- Így van, tabula rasa… - hangom elhalkul kissé, ahogy a gondolataimba mélyedek. Órákig tudnék beszélni Jézusról, az életéről, a haláláról, a vélt és valósnak állított dolgairól. Mert hiszek a létezésében, nem jelenti azt, hogy nincs saját elképzelésem, csak az, ami a nagy könyvben meg van írva.
- Isten az elejétől tudta, hogy az emberek menthetetlenek, ahogy most is azok vagyunk, akkor szűnhet ez meg, ha megvonja tőlünk a szabad akaratot. De jóságában hagynia kell, hogy vétkezzünk.  Csábítanak engem is földi hívságok. De ki kell, hogy ábrándítsalak, nem vagyok egy vadállat, nem tudok neked izgalmas bűnökről beszámolni. – mindazonáltal megmosolygom, mennyire szeretne belekapaszkodni, hogy még én is elrontok dolgokat és ez így van, de nem lépek át határokat.
- Kérdezz konkrétat és fogok válaszolni. – főleg mert kifejezetten érdekel, hogy mit szeretne megtudni, szívesen el is mondom neki, de tegyük az asztalra poharat, amibe tiszta vizet akarunk önteni, noha a beszélgetés messze csak plátói. Kérdések és válaszok, melyeknek más a jelentősége neki és más nekem.
Mosolya megmosolyogtat engem is, nem rajta mosolygok, hanem azon, ahogy ő teszi, olyan szélesen, kötekvően, kissé heccelően, nem dőlnék be neki, de tudom jól, hogy eljön az idő, amikor megteszem. Amikor a pillantásom nem a szemét szuggerálja, hogy ne vegyek tudomást félmeztelenségéről, valamilyen szinten illetlennek érzem, bárki más, már felöltözött volna, nem tudom… így szokás ez a közelemben, ehhez vagyok szokva. A tudás fájáról történő szakajtás után is az első gondolat a meztelenségé volt, és annak lehetetlensége, noha az, hogy csak a felső teste csupasz, nem kéne, hogy magára vonja a figyelme, de teszi. Máris egy apró bűn. Azért ezt nem mesélném el neki, képzelem, milyen mókás élcelődést indítana útjára.
- Emberi vágy lenne, mind visszaszeretnénk néha térni, oda ahol jó volt, a biztonságba, az óvó ölelésbe.  – már nagyon rég csak osztom és nem kapom, hiány a téglákat kopogtat hitem erős falán, de majd minden áldozatom méltó jutalomban részesül.
- Álmodni és vágyni valamire nem bűn, amíg másokon nem gázolunk át. Ez a világ már régen erről szól, hogy elérjük a célokat és újabbakat állítsunk magunk elé, közben pedig elfelejtünk élni, rácsodálkozni az élet szépségerei, isten teremtményeire. Pusztítunk és ön pusztítunk, harcolunk és legyőzetünk, vagy éppen hajlított lábbal taposunk a kifacsart tetemen. Hatalomra törekszünk, én a lelke felett szeretnék kicsit többet, hogy megfürdessem őket a végtelen szeretetben, te a testeket győznéd le. - hiszen ő mondta, hogy mindent meg akar élni. Valószínűleg ehhez olyan partnert keres, aki beleegyezik. A gondolattól megrándul a gyomrom. Én ezt a részét hiába értem meg, ha nem ismerem, nem tudok állást foglalni, nem racionálisan, de nem baj.
- Látod? A türelem erény, mert adsz időt a másiknak is, hogy eldöntse, mit akar és még az is lehet ugyanazt, ami te. Azonban vannak álmok, amiknek annak is kell maradniuk. – most én mosolyodom el, hiszen ha rám gondol, hogy rám vágynak, vagy, hogy bennem lobog-e a vágy tüze akkor álom marad, ahogy az is, hogy én ezt kifejtem neki.  Az pedig, hogy ő miről álmodik, gondolom teljesen nyilvánvaló. Hatalomról, szeretetről, hogy valaki az övé lesz, birtokhatárokról, arról, hogy valakinek, sőt mindenkinek egyszer ő lesz a világ közepe. Szeretetre való hajlam.
- Tömeggyilkosság…- visszhangzom a szót, el is rágódóm rajta. Olyan sokan látják ezt így, de nem mennék vallásos vitába.
- Noénak is voltak hibád, de az Úr szemében nem olyan mértékűek, hogy halállal jutalmazza, örüljünk, hogy bárki is túlélte és most itt vagyunk, mint gondolkodók, nem pedig mohó ösztönlények. – Isten már akkor tudta, hogy  a nagy terv nem sikerült, amikor Noét és a családját elbocsátotta az állatokkal együtt a bárkáról és Noé áldozott neki. Belátta, hogy az özönvíz csupán elódázta azt, hogy a fekélyes szívekbe beköltözzön megint a gonosz és az emberiség elveszejtse önmagát. Mégis érdemesnek tartott minket ez újabb szövetségre, mi kell ennél több? Mint bizalom a nagy művésztől?
- Helyet a bárkámon? Mit monda s szíved Nathaniel, lenne helyed az újrakezdés bárkáján? Tudnál boldog lenni? Tudnád újra kezdeni? Én adnék neked esélyt, de te adnál magadnak? Tudnál… hinni? – nem megyek bele a mesébe, hogy nem én döntök… blablabla. Ismerem már őt, neki igent vagy nemet kell mondani, odafogalmazni, hogy megértse, különben kisajtolja belőlem a maga igazát és majd amellé állít, hogy nem döntöttem azonnal, ergo én nem hiszek benne, holott Ő nem teszi saját magában.
Iszom a látványát, tudna vajon boldog lenni? Tudna hűséges lenni? Tudna egy asszonyhoz tartozni? Tudna keményen dolgozni? Hinné Isten szavát? Mert ez a legfontosabb. Tudna-e feltétel nélkül, erősen hinni? Anélkül nincs helye az újrakezdésben. Ezt valószínűleg Ő is tudja. Nem baj, hogy kérdez, nem baj, hogy vannak kételyei.
- Nem ró terheket? Ugyan már. – elnevetem magam, nonszensz. Egy rosszul megválasztott partner, egy megtört házasság, egy összetört szív az vajon, hogy nem teher?
- A gondolkodásra is adott agyat, mégis kevesen használják. Szívet is adott, érzéseket, - tenyerem a szívemre dobban, az ingem alatt forró a bőröm. - mégis sokan ellene mennek. Adott földi jót, vadat, hogy jól lakjunk, mások pedig hobbiból levadásszák. Földet, hogy megtermékenyítsük, ehelyett parlagon hever és embertársaink éheznek. Adott nekünk képességet a fejlődésre, fegyvert gyártunk, hogy szíven lőjünk, ártatlan gyermekeket. Szabad akarat, azt adott nekünk és visszaélünk vele, mert tisztának maradni mára nem erény, hanem szégyen. A lányoknak ciki a szüzesség, a fiúknak, ha sírnak. Nincs megállj, nincs akadály, nincs lélek, csak a győzelem hajszolása. Mikor áll meg mindenki egy pillanatra és néz körbe, hogy lássa, lerombolunk mindent? Képesség az élvezésre? Mert a nők olyan fájdalommal szülnek, amit mások el sem bírnak. Kaptunk sok más jót is, mégis mindenki a szexre döngeti a mellkasát, űzzük, hajszoljuk és aztán dobjuk el a másikat, hagyjuk el a gyereket, aki nem kell, mert élvezni jó volt, felelősség pedig nincs. Tényleg ennyi lenne? – nem beszélek hangosabban, nem hadarom el, nem sietek, nem fedem meg, nem rossz, amit mond, csak nem értem, annyival… több lehetne, olyan sok rejlik benne, és sajnálom,  ha kárba vész, ha nem lát tovább ennél, ha a nagyobb jó nem szúrja szemen. Akarom, hogy lássa, hogy érezze a belőlem lüktető erőt, hogy érezze, én megtehetek érte bármit. Nem vagyok dühös, nem vagyok ideges, nem vagyok feszült, a hangom átgondolt, noha a szívem hevesen dobol. Imádom a vitát, ami felpezsdít.
- A lélek egyedi, Istentől és istenből való, minden, ami a földön társául szegődhet, csak erősíti. A szeretet ereje megkérdőjelezhetetlen. De az igazi társunk az Úr. – ismerem a történetet, olvastam, hallottam róla, nyitott szemmel járok, beszélgetek más vallások képviselőivel, hiszen Isten mindegyikben ott van, az Ő megkérdőjelezhetetlenségében.
Hangosan felnevetek és óhatatlanul végig mérem, hogy elképzeljem a farmerban, ami vélhetőleg tökéletesen simult oda, ami a nőnek tetszetős volt rajta.
- Megvetted végül a nadrágot? – a válasz magyarázat lesz mindenre. Azt hiszem, ezt ő is érzi. Ha megvette, azt maga miatt tette, szerintem ő nem megvezethető, volt, hogy panaszkodott, amiért nem jöhetett játszó pólóban misére.  Azt mondtam rá, hogy ha kedvezni akar az édesanyjának, vegyen másik inget, ha pedig nem teszi meg, senki nem fog haragudni érte, én végkép nem. Jöjjön játszósan, a lényeg, hogy a szívét hozza el köreinkbe.
Magával csábít és gondolkodás nélkül tartok vele.
- Nem ígérem, hogy ki fogom próbálni. – ahogyan más dolgok sem hatnak rám az élet rejtélyével a szexualitás sem teszi. Legendákat szőnek köré, de vajon ér annyit?
A szobája a mini élete lekottázása, káosz a köbön, de neki van benne rend és nekem ez elég. Én mondjuk élére hajtogatom a ceruzákat is, olyan kínosan ügyelek rá, persze gondolkodtam rajta, hogy aki a külsőt a látszatot tartja rendben, az belül van szétesve? De nekem nem emiatt fontos a rend, hanem, hogy pont olyan könnyedén eligazodjak, mint az életem lapjai között. Tudom minek mi a rendje, minek hol van a helye. Elfogadom az ajándékot, de mást nem tehettem volna.
Szememmel követem a mozgását, beszívom az érintését, hatással van rám, kár lenne tagadni és nem is teszem, nem vagyok teljesen káptalan. Tudom, hogy amit érzek az felelet egy hívásra, csak még nincs egyik sem megfogalmazva. Figyelmet akar és ennek érdekében bevet mindent. Neki az érintés pont olyan hétköznapi, mint tüsszenteni a metrón, ahogy nekem is az. Talán csak a kinti téma vakít el, az, hogy olyan nyílt.
- Senki sem tökéletes, nem is kell annak lenni, csupán törekedni rá, hogy amikor tükörbe nézzünk, ne legyen mögöttünk a vétek árnyéka. – az ember akkor bizonytalanodik el általában, amikor megáll a tükörrel szemben és visszabámul rá egy arc, ami a sajátja, mégis oly idegen, hiszen kölcsönbe kaptuk, utazóba. A szem pedig megcsillan, látást engedélyez a lélekre és sokan elbizonytalanodnak, majd elfordulnak a tükörtől.
- Ha kitartó vagy, az már erény. Megéri küzdeni. – ujjaim között varázsol a füzér, simogatom a szemeket, életre keltem, átitatom magammal, hagyom, hogy az energiák szerterobbanjanak a szobában és összeütközzenek az övével, ez a dolgok rendje. Majd egybeolvad, vagy nem.
- Nekem érted éri meg küzdeni. – nem leszek vezető, sem hősi úton sem máshol, váll leszek, amin sírhat, kéz, ami simogat, száj, ami vigaszt súg, lélek, aki hazavárja és szív, mely dobban érte, ez tudok lenni, ennyit tudok adni, fájna, ha ez levés lenne.
Rá pillantok, közelsége túl intim nekem, nem tudom mi okból, még mindig a kinti témára hagyatkozom, mert az leült kicsit közénk.
- Meg sem próbálni megmenteni valakit, olyan, mint eldönteni valakiről, hogy utálod, és még szót sem váltottál vele.. Luxus, és ezt én nem engedhetem meg magamnak. – én nem vagyok átlagos ember ilyen téren. Nyilván jómagam is tudom, hogy a pokol is tele van már, valóban nem menthető meg mindenki, de az utolsó percben is futni kell egy kört. Ha megtelik a szív ás a bűnöket valóban megbánja, övé a mennyek országa. Igazságos ez? Ki vagyok én, hogy megítéljem?
Brooklyn szépsége magára vonja a figyelmem, Nathaniel hangjából pedig a fájdalom hömpölyög elő.
- Nem ezt érzed? – úgy kérdezek vissza, mint aki biztos benne, hogy rosszul hallotta.  Ujjaim a mellkasára fekszenek, bőröm alatt forró az övé, a szíve vadul csapkod.
- Sosem hazudnék neked. – ha nem hisz nekem, valamit rosszul csinálok, akkor a bizodalma elveszett, Bennem.
- Emiatt nem jössz már el hozzám? – mert nem hisz már bennem? Fájó a hangja, az hát az enyém is. Feldorombol bennem valami, ami meg szeretne felelni a kérdéseinek, a vágyainak, de villám cikázik keresztül a kezemben és elhúzom, elhátrálok, mint akit megcsípett a darázs. Hitetlenkedés látok a szemében, nem érti és miért is értené? Neki nem kell, én sem teszem. Nem tudom mitől szállt inamba a bátorság, talán csak mert illetlen így megérintenem őt. Félre értéseket szülhet, ha sokáig tartom a kontaktot és én nem szeretném ő megzavarni, nagyon nem. Magamat sem. De azt hiszem, azt nem is lehetne.
- Mi ad hát erőt? – a szavak nem, a menekülés nem, amit meg is értek, azt nem tudom, hogy miért teszem, amikor nincs jelentősége, hogy megérintettem. Túl vagyok már kicsit húzva, mint a rúgós óra.
- Nem döntheted el, hogy mit bírok el. Az én terheimet Isten hordozza a vállán, az Ő bírása pedig végtelen. – nem mondhatja meg, hogy mit bírok ki és mit nem, nem dönthet helyettem, sem a kalapáló szívverésem, az sem uralkodhat felettem. Nem, nincs itt az ideje.
Nem akarok elmenekülni, nem szeretném, hogy azt higgye, hogy megbántott, hogy megteheti, hogy meg tud sérteni, noha persze meg tud.
- Bocsáss meg. Az újdonság ereje elől léptem el, nem neked szól, nem a személyednek. Nem szeretném, hogy azt hidd, neheztelek rád, hogy bármi rosszat tettél. Nem félek tőled és éppen szeretném áthidalni a távolságot köztünk, nem pedig elmélyíteni. – hiszen 2 éve kerül, lehet, mert már nem kellek neki, most is csak pillanatnyi játék vagyok, de ha tudok segíteni neki, nekem megéri.
- Hogyan lehetne terhes megérinteni téged? – mégis nagyot nyelek, mert a gondolatok cikáznak a fejemben. Hogyan tegyem jóvá? Hogyan oltsam ki a kételyt a szívéből? Hogyan mondjam el neki, hogy ez egy pillanatra nem róla szólt, hanem rólam? Hogyan helyezhettem előtérbe önmagam? Mennyire helytelenül cselekedtem. Szégyen kúszik fel az államból,  hogy elérje a fülem.
Morzsolom a szemeket, tekintetem le sem veszem róla, keresem azt a pillanatot, amikor mindent jóvá tehetek.
Olyan közel jön, hogy egy oroszlán már leharapná a fejét, nekem pedig elfogy a levegőm egy ócska pillanatra. Mély lélegzek, beszívom az illatát, megtelek vele és elönt a boldogság, hogy esélyt ad.
Könnyed mosoly úszik az ajkamra, elengedem a füzért és felé nyúlok, megérintem a karját, hogy üdvözöljem az újabb forró hullámot, amivel cserébe megajándékoz. Ma már kettőt kaptam tőle. Másik kezem is elemel a testemtől, hogy megadjam neki a lehetőséget, az ölelésre. Nem húzom magamhoz, nem kényszerítem semmire, hagyom, hogy ő döntse el, miként kér ölelést. Elvesz? Vagy maga is ad nekem belőle?
Hevesen doboló szívem csak felfokozódik, az érzések útra kelnek bennem, kiíródnak az arcomra, végtelen gyengédséggel állok előtte. Várom, hogy megtörténjen, hogy elhiggye nekem fontos és hibáztam, hogy elléptem.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Kérdő pillantásom röppen felé, Brooklyn utcáiról. Talányokkal dobálózunk, néha azt hiszem, hogy ő pont úgy nem ért engem, ahogy én őt. Miként lehetséges, hogy valaki önként feladja a jó utat, cserébe a rosszért? Amikor az a tetoválás az arcára került, akkor vajon gondolt arra, hogy egyszer becsengetek hozzájuk? Mekkorát dobban majd a szívem és milyen öklös a gyomromba? Eszébe jutott, hogy kihívni maga ellen a sorost akkora felelősség, amit nem  bír el egyedül? Mégis megteszi, mert tulajdonképpen mindent egy lapra tesz fel az életben, hirtelen él, spontán döntések alapján. Így is lehet, sőt talán így is kell, mit tudhatok én erről? Az én életem kiszámított, átgondolt, és praktikus. Minden szól valamiről, vagy valakiről, ritkán adok magamnak szabadidőt olvasni vagy akár írni. Mégis azt érzem, hogy még az az idő is káros, amit alvással töltök, az a napi 6 óra. Annyi mindent lehetne tenni helyette, segíteni másoknak. meghallgatni őket.
Az is egyfajta küzdelem, hogy meg akarom menteni. Végig pillantok rajta, sudár alakján, a bőrét fedő mintázatokat, alattuk a vélt puha érintésre rajzó forróságot.
Tudnia kéne, hogy támogatnám, ameddig ez lehetséges, vannak határok, amiket nem lehet átlépni, amikor már csak érte nyúlni lehet, egy utolsó szalmaszál és ezt kell, hogy megértse.
Megóvnám. Ami nem azt jelenti, hogy támogatnám abban, hogy lopjon, csaljon, hazudjon, lányokat futtasson és dílerkedjen, másikat bántson. Amiben én tudom támogatni, az az , ami miatt a szívem dobban. Nem akarom, hogy azt higgye, segítem és majd bezuhan meggyóni, hogy kutyákat nyúz meg, én meg mondjam, hogy ez jó. Attól független, hogy tudom, hogy tudja, ki kellene mondanom, mert neki így lesz valami egyértelmű. Így nem tudja belemagyarázni a maga igazát, mert az egoja dolgozik szépen. Ebben nincs hiba, az önképe is helyén van. Mégsem szólok egy szót sem, csak üzenek a pillantásommal, felmérem és felizzítom a saját vérem.
Csináljuk? Fellángol a tekintetem mélyén a vágy, hogy igen, tegyük meg, harcoljunk meg a démonjaival, jöjjön el hozzám, csináljunk valamit, ami büszke felnőtté teszi, ami megváltja. Noha tudom, hogy ehhez rengeteg türelem kell, de az nekem van. Megmosolygom, hogy milyen bátor. Ez egy kemény elhatározás. Ha magáért teszi minden esélye megvan rá, hogy megváltsam az alól, amire készül. Azt érzem a meló sem jó, amit emlegetett, talán az lesz a veszte.
- Összezavarlak? - a döbbenet kisiklik a hangomból, nem bírom kordában tartani, sem megfogni, hogy ne bukdácsoljon a meztelen lábujjaira, egyszerűen csak előszalad és nekem elkerekedik a szemem, szinte érzem, ahogy a fényt megszűri a pupillám, az pedig az agyamba robban. Forróság lobban az arcomban. Vajon milyen értelemben zavarom össze? Mert én semmilyenben nem szeretném, főleg nem illetlenül. Én elmenekültem a érintésből, mert villám volt az ujjaimban, égető, tomboló energia, ami ledöntött volna a lábamról. Összezavarom? Ártatlan gyermek. Hogy hiheti, hogy én... tennék olyat? Kell 3-4 másodperc mire összeszedem magam és átgondolom. Összezavarom, mert elléptem? Igaza van, nem lett volna szabad ezt tennem. Meghajlok előtte. Fogva tartja a tekintetem, ahogy én is teszem az övével, olvasni próbálunk egymásban, én csak a sokkot továbbítom. Ha valamit nagyon nem akarok, akkor megzavarni ifjonti gondolkodását, Sőt azt szeretném, hogy lásson tisztán.
Lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra, olyan ez, mint egy bólintás. Jól van akkor, ha tudja, hogy sosem tenném, kicsit megnyugszik a szívem, újra dobogni kezd, igaz teszi ezt összevissza.
- Hogyne szeretnélek látni? Milyen butaság ez? Tudod, hogy mindig szeretem, ha a közelembe vagy. - újabb őszinte vallomás, amit nem sajnálok, neki szól, tegye csak el, és vegye elő, amikor magányosan fekszik és ilyesmiken agyal. Nekem pont úgy szükségem van rá, mint neki rám. Ez is tény.
- Igen. - lepillantok a kezemben gyűrött füzérre és megvillantok egy vidám mosolyt.
- Gondolok rád. - tényleg teszem, elhiheti nekem, hogy ez agy van, csak azt hittem már nem kíváncsi rám, hogy kevés vagyok, már nem tud bízni bennem. már nem kellek neki és akkor nekem el kell engednem a kezét, ez a dolga a tanítónak, ha már nem tud mit adni, akkor el kell engedni a másikat, hogy szerezhessen újabb és másabb tapasztalásokat.
- Nem okoztál nekem csalódást, ha ettől féltél, akkor felesleges volt. - ha ez felmerül benne, akkor csalódást önmagának okozott, az pedig nagyobb hiba, mint az, hogy nekem mi a véleményem. Az a fontos, amit önmagadról gondol, aztán jöhet bárki más.
Tudom, hogy ő rettentően impulzív, hogy mindent megél, megérez és a magáévá fogadja. Teszi ezt most velem is, ahogy néz, ahogy vibrálnak az energiái, ahogy a kisugárzása körém fonódik, mint egy inda, hogy lehúzzon a mélybe és ott egy kicsit megfojtogasson, de ez a dolga, hogy kibillentsen a mérlegem nyugalmából. Kell nekem is ez az erő.
Tekintetéből ömlik felém a félelem. A megfelelési kényszer, azt várja, hogy rosszat tegyek, hogy lecsaphasson, hogy hibáztassam, hogy megbántsam, felsértsem a könnyed leplet.
- Nem bírnám el? - ízlelgetem a féltő vallomást, mert annak veszem, szóval, olyan dolgot tenne a vállamra, ami alatt megrokkannék? Mi lehet az? Mi lehet olyan súlyos? A kíváncsiság küzd a megalkuvással. Állom a párbajt, van fegyvere neki és nekem is. Csattognak a verbális vasfogak, nem akarom legyőzni, csupán állva akarok maradni a harc hevében.
- Nem teszem többé. - ígéret, és én azt mindig, de mindig betartom. Nincs fontosabb, mint az adott szó. Ha azt mondom többé nem távolodom el, én nem fogom megtenni. De erőszakosan sem maradok a közelében, jönnie kell, megérinteni a lelkem, hogy megértsen, ne félje a bizalmam, az emberségem.
Feszültségét vágni lehetne, egy pillanatra megrémiszt, hogy olyanra készül, amivel megbontja az elmém vastag falát, csak, hogy bebizonyítsa igenis teszem, igenis árkot ások közénk. Vízzel tölteném, hogy átúszhassuk egymáshoz közelítve.
Megadja magát, lehajtott fej, bizalom, új kezdet. Egyszeriben megérzem milyen nagyot lépett felém, hogy milyen mély kapcsolat építhető ki. Teszi azzal, hogy közelebb sétál, hogy testhőjét rém teríti, mint egy meleg kabátot, holott nekem kéne rá.
Nem mondom ki, hogy nem direkt léptem el, nem akartam magára hagyni, de nem futottam el, csak elfelejtettem, hogy neki ez a világ, hibáztam.
- Ösztönösen tettem, nem miattad. A helyzet miatt, meg kell, hogy érts.... - muszáj. Rárágok a számra, hogy ne fejtsem ki jobban, de ember vagyok, a test az test, rám is hat, az érintés is, ahogy minden más is.
- Sajnálom. - tényleg teszem. Jóvá tenném. Esélyt ad rá, hogy ölelést kér. Édes, drága gyermek. Kiveszi, ami kell neki és egyben szavamon is fog. Érte nyúlok, tenyerem a felkarjára siet, hogy ráfogjak. Gyere, csak gyere. Megugrik az energia a szervezetében, érzem, mert átfut belém és égnek mered minden szőrszál a karmon az ing takarásában. Várok egy pillanatot, majd még egyet. Mindketten kivárunk, ő talán arra, hogy én tegyem meg a távot, ő pedig lehet azon agyal, hogyan dörgölődzőn belém.
Várunk. Ő rám én pedig rá. Mégis ő hú magához, engedelmesen lépem át az egy lépés távolságot, belerobbanok az ölelésbe, elfog a pánik, de nincs az a hatalom, hogy ne adjam magam át neki. Ölelése magabiztos, nem egy kölyöké, egy férfié, erős, határozott, beleveszek. Energia felel az energiára, megbizsereg a bőröm, betudom annak, hogy nem szoktam félmeztelen embereket ölelgetni. Keze a derekamon, leégeti a bőrt, de sokkal rosszabb, hogy a lapockám is lemarja.
Balommal átnyúlok a keze felette és erősen magamhoz szorítom, arca mellett siet el az enyém, hogy állam a vállára ejtsem, mire észbe kapok két tenyere a hátán fed le nagy részt. Bőre alatt apró állatkák másznak, ezt érzem az ujjbegyeimben. Forró lesz a lélegzetem. Izmok pattognak selyem érintésem alatt.
Ujjai a tarkómra sietnek, kiszalad a számon egy meglepett oh, de ad nekem valami elsőt, valami fontosat, valami nagyon intenzívet. Egy ölelést, amilyet gyerekként kaptam utoljára az anyámtól, közelebb húzódom, csípője az enyémnek feszül, meztelen mellkasára dobban a szívem, lehunyom a szemem, eltökélem, hogy megélem a pillanatot.
Hangja a fülemben bűnre csábít. Arcunk összesimul. Egyáltalán nem a váll lapogatós ölelés, mint amire számítottam. Meglepettem észlelem, hogy erősen szorítom, ölelem magamhoz, Telnek a hosszú másodpercek, semmi kedvem kibontakozni belőle.
Kár, hogy a gyomromra atomot dobnak, elpusztul minden bennem, hogy zúgva kelljen életre. Összevissza ver a szívem, kihagy egy ütemet, majd újra kezdi, és igyekszik bepótolni, ami kimarad.
Féltem, hogy kínos lesz, hogy majd számolnom kell hány másodperc, míg illik az ölelésben maradni, most pedig attól félek sok lesz, de olyan őszintén ölel, von magába.
A combomból kifut az erős, ujjaim ellazítanak a hátán, hogy bátorítólag végig simítsak a bőrén, belecirógatok, tüzeket lobbantok, de nem hiszem, hogy nekem szól, sokkal inkább az élménynek. Az én testem merő láva, a vérem pulzálva izzik, a tüdőm majd kiszakad.
Minden mozdulatommal végig húzom a bőrén a füzér szemeit, az még mindig az ujjaim között lóg.
- Majom vagy. - súgom válaszul a kedves bókot. Nincs benne rosszallás, nem lecseszem, csak megjegyzem, hogy az, de én imádom az ilyen majmokat.
Leomlik a feszültség fala róla, és ezzel rólam is, minden olyan egyértelmű lesz és ettől nagyon veszélyes. Az ember könnyen lesz függő.
Örülök, hogy jó, hogy jobban érzi magát, hogy érzi itt vagyok, nem futok el, nem menekülök, pedig kellene. A bizsergés a tüdőmben, az jelzi, hogy mennem kéne, kibontakozni az ölelésből, kiszakadni innen, elhagyni a szobát.
A fülemre beszél, ami így is lángvörös lehet, mert az biztos, hogy éget a pokol tüze. Ujjaim öntudatlanan térképezik a hátát, lapockáját, érzem mélyen ülő gerincét. Kis hülye.
- Nagyon szeretném, hogy eljöjj. - végül kibontom az ölelés bonbont, egy felet lépek hátra, hogy a kezem felcsússzon a vállaira, két kezem közé fogjam az arcát, ahoyg tenném egy gyerekkel, ha a figyelmét óhajtom, de megállok a nyakán. Újabb ösztön a mozdulat, amivel szentséget török és tudom, hogy átlépek egy határt, de már hajolok előre, hogy pergamenre száradt ajkammal a szeme alatt érintsem meg, ahol a számomra annyira bicskanyitogató véset sejlik. Szinte várom, hogy lángra lobbanok, mivel nem történik meg, agyamba áramlani kezd a vér és tudom, hogy örültségét tettem.
Komoly az arcom, mellyel elhajolok és lecsúsztatom a kezem a testéről. Várom, hogy haragja rám vetüljön, hogy kiosszon, hogy nekem essen. Mit képzelek magamról? És igaza lenne.  Torkot köszörülök, mert levegőm nyista, nyálam semmi, hangom sem több.
- Kérlek mond, hogy nincs több ilyen a testeden. - halk vagyok,esdeklő, egyszersmind azért, hogy mondja, másrészt, hogy bocsássa meg, amiért elragadtattam és nyilván illetlen lépésre szántam el magam.
Ilyen hát az ölelés? Tüzet csiholó, agyzsugorító, IQ romboló? Habzsolni való? Mély levegő, meg még egy, csak ne lenne ilyen nagyon meleg. Iszom a látványát, íze még az ajkamon, illata a bőrömben. Baj lesz, én már látom, na most kéne elmenekülni, dallam lenne Davina csicsergése, megmentene.

To: Nathaniel Recognize it! #1

A világ, amiről azt hittem az imént még, hogy szétesni készül, most megint kerek lesz, összeáll és felveszi azt az alakzatot amilyenné Isten az ő végtelen tudásában megalkotta. Szebbet papírra nem lehet kívánni, szemnek gyönyörködtetőbbet, félek tőle, hogy megint elveszi majd tőlünk, noha azt ígérte özönvizet többé nem küld, de elég, ha a bolygó önmaga fellázad ellenünk. Nem bocsátkoznék most messziről jött vitába, még önmagammal sem.
Befogadom szembe a fiatal férfit, próbálom megérteni őt, de kérdezni szeretnék, sokat, olyat, amihez közöm nincs, amit talán nem is kell tudnom, de engem hajt a tudás vágya. Mert azt hiszem, segíteni csak akkor lehet, ha kapok esélyt, engedélyt, hogy a lelkére simogassak vigasztaló mintát, egy imát. Mert a fohásznak van alakzata, illata, íze, zamata, ahogy neki is van, külön egyénisége, jelentéssel bír minden egyes szó, amit után teszel egy másikat, egy következőt, mondatot formálsz, szövegrészt, beszédet… Kérsz vele, könyörögsz, az nem szégyen, hanem jelzi, hogy alázatos vagy. Márpedig meghajolni a legnagyobb előtt, csak az emberséget erősíti.
A gyerekből érett férfi, pedig megrémül tőlem, összezavarom, amit nem szeretnék, de lehet nem is baj, ha palántát ültetek a fejébe, olyat melyről a virágzás a mennyek felé kéredzkedik és nem lefelé csüng. Márpedig isten minden teremtménye értékes, az ő nemük szerint, ahogy vannak, párosan vagy egyedül, eltekintve attól, hogy az ég vagy a föld felé tőrnek.
Biccenek. Értem.,. Összezavarom, pedig ha valamit nem szeretnék, akkor ez az. Azt vágyom, hogy tisztán lásson, előre. Amerre a lábai haladnak s viszi magával a testét, a lelkét.
Visszatartja, ami fontos ezt is pontosan érzem, miként az előbb ujjaim alatta hevesen dobbanó szívét, a tűzforró bőrén keresztül. Kicsit elbeszélünk most egymás mellett, de majd alakul úgy, hogy megtaláljuk az utat egymás irányába, majd akkor újra megértjük a másik rezdülését is, a kívánkozó és hívó érintést, mely neki mindig is nagy jelentőséggel bírt. Már egészen fiatal fiúnak is, neki kell. Számít, ha rásimít az ember az arcára, ha ujjaim a nyakára ejtettem és magamhoz húztam, neki kell, feltölti, ez pumpálja belé az élet robbanásait, miért vonnám meg tőle? Csak szokatlan a meztelensége, ahogy viseli, oly természetesen, mintha ez egy egyszerű dolog lenne. Neki lehet az is, aláírom, hogy ebben lehet, én vagyok elmaradva, ebben IS. Nekem a meztelenség nem egyértelmű, és nem mert anno az Édenkertben már ki lettünk erről okosítva, hanem, mert a test templom, a lélek otthona, melyet őrizni kell, a robogó energiával, a puha bőr érintésével, a maga intimitásával. Ez az oka annak, hogy engem olyan helyen még senki nem érintett, amit kicsit is intim. Merem állítani, hogy meztelen mellkassal is csak az a nő látott, akit majdnem halomra lőttek az utcán. Még kellemesnek sem mondanám, roppant feszélyezett.
Neki ez annyira természetes, nem tudom melyikünk a szerencsésebb? Akit folyton hajt a vágy, vagy aki nem is ismeri?
- Tény, hogy felnőttél, nyilván más problémákkal kell szembenézned, de ezt nem jelenti azt, hogy kevesebb lettél, csupán több terhet bír el a vállad. – és tudjuk, hogy azok addig telepszenek, míg megbírjuk őket.
Ha sejtené, hogy nekem milyen nehéz néha megértőnek lennem, feloldozást adnom, vagy nem azt mondanom valakinek, hogy ez rossz, ezt ne tedd, hanem elérnem, hogy ő maga akarjon máshogy élni. A türelem nagy erény, de nekem erős a hitem, erős a hátterem, a megtérés lehetősége, míg sokan csak hisznek benne, hogy Isten várja őket, amikor vége a földi pályafutásnak én egyenesen tudom. Ezt látja bennem a világ és ezt a biztosságot érzi bennem Ő is. A törpök élete nem csak játék és mese, mind ismerjük Hókuszpókot, aki törpökkel lakna jól, de a jó győzedelmeskedik. Mert nem élet írta true story. Ha csak a felét sejtené, annak amit láttam, amit rám zúdítanak, amitől éjszaka ébren fekszem és én agyalok a megoldáson, míg a másik felet el tudja nyomni az álom.
Nyelek egyet és elnevetem magam.
- Mindenki vágya, nyomot hagyni, hallhatatlanná válni, csak ki így, ki úgy szeretné elérni. – egyes tanulmányok szerint a sorozatgyilkosok is erre vágynak. Lenyomatot hagyni a világ porában. Vajon én szeretném, ha emlékeznének rám? Azt hiszem, nem fontos. Nekem az itt és a most számít, az, hogy segítsek. Ilyen egyszerű vagyok, semmi bonyodalom nincs benne.
Megértővé válok, mert tudom, hogy mindenkinek az a legnehezebb, amivel neki kell szembenéznie. A saját világunk van tele buktatókkal. Mások problémái mindig sokkal egyszerűbben megoldhatóak, mert azt látjuk fentről. Ott nem vezérelnek érzések, csak a pöre valóság.
Beszélne bántalmazott gyerekkel, nővel, és vagy férfival, mert megesik. Tudná milyen nehéz nekem a nyugalom szigetén lenni hajótöröttnek. A baj ezzel annyi, hogy míg én jól elvagyok, van kihez szólnom, őt megmenteném a magánytól, az érintés mentes részletektől, de nekem megy a legnehezebben. Csupasz bőréhez érni nekem egy atombomba robbanásával ér fel.
- Ne gondolkodj helyettem, ezt engedd meg nekem. Elég érett vagyok hozzá… talán. – cinkos mosolyom mellé, megoldom egy kacsintással. Az már az előbb is bélyeget égetett a lelkébe. Bíznia kéne bennem, abban, hogy elbírom a súlyokat, nem rokkanok meg alatta. Ez a dolgom és talán, néha… azt nem végzem rosszul.
Ujjaim közt kihűl a füzér, ahogy elfelejtem fogtani, már nem kapaszkodom belé, pedig kéne.
- Ha te vagy az ára, hát vállalom. – hiszen ezt tudnia kell, és ha eddig lettek is volna. Széttárom a karjaimat, nyíltság jelképe. Nem hazudok, nem tuszkolom, nem akarom meggyőzni, amíg nem hisz, nincs miről, ez a tény.
- Sok? – elgondolkodom a szavain, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, kipillantok mögötte az ablakon, míg ténylegesen átgondolom.
- Új. Mint olyan kicsit talán ijesztő, de megértem, már a fontosságát és téged is. Sok az semmiképpen sem. Érthető, hogy miért történt, de nekem nem hétköznapi mozdulat, és ettől igen… rémisztő. – újabb őszinte vallomás arról, hogy milyen az én világom, talán azt nem is érti, de neki nem is kell, neki a sajátját kell megéreznie. Ezért vagyok itt, ez az oka annak, hogy Patricia most nincs itthon, hogy Davina nem csicsereg köztünk, mert véletlennek, azok nincsenek.
Belebotlok egy ölelésbe, minden értelemben, hevesen dobbanó szívem átüget egy legelőt, hogy ne csillapodjon, hanem magával hajszolja az összes többi belső szervem is. Ahogy szorít, belém simul, jelzi, hogy mekkora szüksége van rá, én pedig átadom magam a pillanatnak, mert jól esik, mert valahol én is vágyom. Erős, tudatos az ölelés, nem olyan, amit kapni szoktam, amikor a kezek alig érintenek, amikor adom és ők elveszik. Igaz fogták már meg a seggem közben, loppal, puhán, talán abban hívve, hogy észre sem veszem. Ő átadja magát benne, teste nekem simul, lehelete a fülem cirógatja, lehunyt szemmel élvezem, kiszipolyozom, kilopom belőle az intimitás szépségét, az egyszerűségét, a fojtogató hiány betöltését. Nekem adja, ami neki egyértelmű.
- Félek, nem tudnék neked olyat mondani. – amitől akár csak a pír is útjára indulna az arcán, mint nekem a forróság a testemben. Csípője az enyémnek feszül, és egy ócska pillanatra szégyen fut le a gerincemen, hogy aztán tudatosan engedjem útjára egy sóhaj kíséretében. Ha valami nem vagyok, akkor az maradi, vagy előítéletes, és még csak gyáva sem. Mégis megroppanok egy mocskos, illetlen perctöredékre. A szégyen utat éget bennem és felmarja az ereimet, hogy kiszakadjon végül belőlem.
- Ajánlom is! – finom megfedés, mint a bőrének az illata, a zuhany, a víz, a tusfürdő veszett puhasága. Ilyen hát ez? Sokat adnék, ha az én csupasz bőrömön érezhetném, mert energiát kutyul fel bennem, olyat, amit nem ismerek, és tetszik, van. Nem is hittem volna, az érintés élménye ez. Ümmm.
Ellépek, muszáj kibontakoznom, hogy tudjak gondolkodni is kicsit többet, mint egy primitív ösztönlény.
Tekintetem végig fut csupasz mellkasán, a vállain.
- Nagyszerű. – reméltem, hogy nincs több, szíven ütne és lehet azt mond nem bírnám el, lehet beleszakadna. Itt kanalaznánk össze és kiboríthatná az ablakon a cigi csikk után.
- Had kérdezzek valamit Nathaniel. – tekintetem az övébe fúrom, akarom, hogy csak rám figyeljen, hogy azt a cseppnyi fájdalmat, amit most csörrent felém, elűzzem.
- Neked mit jelent a rajz a bőrödön? Ez a motívum? – mert szívesen mesélek neki a kereszt múltjáról, arról hogy a mennyivel előbb létezett, mint a keresztény vallás, hogy úgymond elloptuk maguknak, erőt adtunk neki, de nem teszem, majd egy másik alkalommal. Ahogy azt sem fejtem ki, hogy Szent Pétert feszítették fordított keresztre, mert méltatlannak érezték, hogy Krisztuséhoz hasonlóan haljon meg. Félek neki a közkedvelt szimbólum, a hitetlenség jelképe. Sátánista jelkép csak divatból lett, tudatlanságból, nem ez bánt benne, hanem, hogy annyira látható helyre karcoltatta a bőrére. Beszélhetnék a Magnum Opusról a csakrákról, arról, hogy milyen fontos a jelentősége, de én azt akarom tudni, ami miatt ő az arcán teszi ezt láthatóvá. Mivel az emberek nem túl tájékozottak nekik ez nagy többségben sátánista jelkép, a Sátán is egy nagyon félre értett közszereplő, de erről sem papolnék, csak, ha érdekli és előkerül a téma. Nem akarok szentmisét tartani. Nem a szobája közepén, főleg, mert megint az aurámba lopakodik és elfogy a levegőm, jól lehet én hívtam azzal, hogy ajkammal érintettem a jelképet.
- Mire gondolsz? – összezavar, már a közelsége is, a levegő megint forrón ömlik elő belőlem, a kezemben járni kezd a füzér, a gyomrom görcsbe rándul.
- Mit kérhetnék? – nem áll össze a kép, ha ellépnék… akkor megint elmondhatná, hogy elfutok, elmenekülök és annak soha többé nem teszem ki magunkat. Sem őt, sem jómagamat.
Igyekszem nem sűrűn pislogni, de nagyot nyelek, mi ez a forróság a gyomromban és mitől lesz kocsonyás az érzésem, miért remeg az ujjam? Mi történik?
Várok. Mit szeretne? Mire utazik? Miért kellek neki ilyen intenzíven és engem mitől darál ez be?

To: Nathaniel Recognize it! #1

Akarok-e nyomot hagyni a világban? Azt hiszem, nem akarok. A lelkekben akarok, azokéban, akiknek számítok, akik számolnak velem, és akiknek a hangom legördül a hátukon, hogy megfogják azt és kezdjenek valamit az őszinte, tiszta tanácsokkal, ahogy próbál most ő is.
Más lesz, nem csak mert 2 éve nem láttam, pontosabban 23 hónapja, hanem most, a közelemben, Izgalom csúszik szerte a tekintetében és költözteti belém. A figyelem teszi, az, hogy számít és ezt tudja, Öröm ugrik az izgatottság nyakba belőlem kilövellve. Összeérünk, minden tekintetben, hagyom had sodorjon magával.
Nyomot hagyni, neki más, mint nekem. Talán ő azt szeretné, hogy emlékezzenek meg róla, mint valakiről, aki eljutott oda, ahova tervezte és még csak jegyet sem vett a buszra, én pedig azt szeretném, hogy odafent majd legyek egy szikra, ami fellobbant egy tüzet. Még csak azt sem akarom, hogy a nevem, az énem maradjon meg valakiben, csak egy szó, egy mondat, egy érzés, egy furcsa pillantás, egy érzelem kitörés, ami elmosott valami mást. Megannyi könny, bűnbánat, harag és feldúltság kíséri utam. Önkínzás, megbocsátás, mégis a megmaradt üresség feszélyez. De az nem baj, ha valaki üres, mert ott a jónak pont ugyanannyi esélye van, mint a rossznak. Akkor eljövök én és a hozzám hasonlatosak, kiket megáldott az Úr keze, és rendet csapunk az elvadult ösvényen.
Nyomot hagyni én így akarok, lélekben. Nekem a test nem számít, nem matekozok vele, a vágyak számomra nem fizikálisak, na jó, ne legyünk teljesen öntagadóak, nem illene hozzám. Bennem is megszületett az a fajta ösztön, de ez biológia, a test szükséglete. Igen, még segítek is magamon olykor, amikor már nem tudok nem tudomást venni róla. Nem feszegetném ezt a témakört ennél jobban.
Nyomot hagyni… Benned. A lelkedben, akarok nyomot oltani.
Megváltozik velem szemben a férfi, fellobban a tekintetében valami, amit nem tudok melyik polcra tenni, mert nem illik sem a befőttek közé, sem a zsoltárok fokozta kábulatba. Kutatom a tekintetemmel az övét.
Lehet a hozama, lehet a minden, ha erre vágyik, megadom neki. Azt nem teszem hozzá, hogy időről beszélgetünk, az egyetlen, ami engem is hajszol előre, mert fogytán van. Kezdetben az Úr több száz évet adott az embernek, hogy élhessen,  szaporodjon, sokasodjon, gyarapodjon, s látta, hogy nem tudnak élni vele, így lefokozta az évek számát, betegségeket adott nekünk, szenvedést, hogy kiálljuk a próbákat. Nekünk már jó, ha jut 70-80 év, és rengeteg a lélek, amihez szólnom kell. Nathaniel nem lehet az egyetlen, arculcsapás lenne az önmagamnak. Képes vagyok sokat áldozni, de ahogy én kevés lennék az ő szívének egyedül, ő is kevés lenne az enyémbe, oly sok szeretet lakozik mindkettőnkbe. Mert most forrón ölel belőle a méltó energia, belém csíp, és megráz, elfolytok egy vigyort.
Mennyire rosszul méri fel a saját erejét, ha sejtené, hogy egy mustármagnyi hittel is megválthatná a világot, a sajátját.
- Megleptél vele. De az nem baj, csak hagyd, hogy szokjam. – szokjam őt, tekintetem végig siklik a mellkasán, le a hasára, a nadrág korcáig. Onnan térek vissza az arcára, mosolyom nyugtatja, immár önmagam vagyok, de nem hazudom, hogy nem feszélyez a félmeztelensége. Pedig nem kéne neki, oly megszokott ez a 21. században, amit már le sem tudok követni. Én talán még apámat sem láttam fedetlen felsőtesttel, de meg biztosan nem érintettem, ahogy nem tettet még velem senki.
Összesimulunk egy ölelésbe, ami engem felduzzaszt energiával, és zavartam súgok a fülére, ahogy teszi ő az enyémre, bizony bajban lennék, ha most valaki ránk robbantaná az ajtót, mert több ez, mint amit én beletennék, de nem veszem el tőle, mert kell nekem is.
Teste válaszol a hívásomra, ami szintén a meglepetés erejével rúg szíven, ujjaim lekúsznak a gerincén forró kis településeket hagyva hátra, érzem, hogy elveszik benne, teszem én is.
Szavai megmosolyogtatnának, ha nem éppen a nyakába sugdosnék, elönt a szégyenérzet, pedig nem csinálunk semmi rosszat, semmi illetlen, egy ember megölel egy másikat.
Pap vagyok, egyetemen óraadó… mit várok? Amikor a lányok pofátlan mód tesznek próbára, kicsit piszkossá varázsolták a fantáziámat, de a gondolatnak csak számomra van bűn ereje.
Szívdobbanásnyi ideig agyalok a válaszon. Akarom-e zavarba hozni?
- Nem is tudom…- talán egy kicsit, hogy lássa milyen ez nekem, de persze nem fogom megtenni, főleg mert gőzöm nincs, hogy mivel tehetném? Mi lenne az, ami őt is megzavarná, azon kívül, hogy ellépek, de az egy bosszús zavar, egy nem értés. Nem ugyanaz, mint amiről azt hiszem, most beszélgetünk. Mellkasa az enyémnek simul, forrósága elönt, lezúg a lábaimba, a térdeim megmoccannak, csípője tartja az enyémet, pedig erős vagyok. Karjaimmal szorítom magamhoz, olyan… forró.
Belemorran a fülembe, elpattan egy ér az agyamba azt érzem, a halántékom lüktet. Muszáj elengednem, különben a bajok fogzódni fognak. Mennyi új impulzus, milyen erősek ezek a jelek, emiatt nem élhetünk hát velük? Ezért a tilos, mert piszkosul erős, és elfelejt az ember józannak maradni közben. Már arra gondolni sem merek, milyen lehet egy nővel, már Ő és nem én. Én semmilyen. Azt tudom. A lányok kipróbáltak százféleképpen. Kaptam masszírozással vegyült simogatást, fülre lehelet választ, elcsúszott puszit az arcomra. Nem csekély a fegyverarzenáljuk és mennyivel több tud lenni egy ölelés, amiből pattognak az érzések.  
Keveset kihátrálok, ujjaim között útra kél a füzér, agyam hátsó taktusában pedig szárnyra kell egy imádság, olyan öntudatlan, mint az, hogy végig simítottam a gerincének ívén, mindkettő ösztönből fakad.
- Éhezed a dicséretet? – azért kérdezek vissza, hogy érezze kicsit azért csak kötekszem, mosolyára mosoly a válaszom. Édes kis gyermek a lelke, akinek kell, hogy tudja jól oldotta meg a matekpéldát. Hát megdicsérem, ha erre van kihegyezve, nekem jól esik, neki jól esik.
- Csak, mert aki vágyja a dicséretet, ne feledje, hogy a dorgálásnak is helye van, ha a dolgok úgy állnak. – nem most, most nem érdemli meg, de akinek a kezébe adjuk a hatalmat, az élni is fog vele, ha elmondhatod mi a jó, azt is, mi nem az. A kettő összeillik és összeáll.
Kérdezek és készségesen válaszol. Mozdulatlanul állok, feszülten akarom tudni a magyarázatot. Megugrik a szemöldököm, vajon, miért nem az, én mire gondolhatok?
Rezzenéstelen az arcom, nem ítélkezem, nem mesélek a mimikámmal, nem engedem útjára a gondolataimat, rándulna szemöldököm, elhúzná a szám, ehelyett morzsolom a gömböket, ha füzért adsz a kezembe, ne csodáld, ha használom. Lassan itatom át a saját energiáimmal, elvéve a övét belőle, újjal ruházom fel, tisztával, képlékennyel, értékkel, pedig az övé is az volt benne, csak megkopott kissé.
Magyarázata fáj, a szívembe szúr egy tüskét és ott is marad, hogy karcoljon minden légvételnél. Egyedül maradt a fájdalmával és leckét kapott mellé ajándékba, nem simogatást.
- Ha tükörbe nézel, fáj az emléke? Vagy megszoktad már, hogy a testeden van? – nagyon fontos kérdés, hiszen ha megszokta, akkor el tud feledkezni róla, de ha még nem, akkor mindig amikor ránéz a szívébe pumpál egy halom kételyt és fájdalmat, kérdéseket, ami szintén nem baj, csak tudjon kibújni alóla.
Amit a testedre karcolsz, legyen az sérülés, tetoválás mindig részünk marad emlékeztetve valamire, ami a múltban megtörtént, és ha nem tudjuk feledni, megbélyegzi a jövőt is. Kicsit azt érzem neki ez polgárpukkasztás is. Amolyan célpont, támadási felület, és ő várja ezeket a csatákat, hogy beleálljon, megvédje az igazát. Harcos.
- Köszönöm.  – a bizalmába avat, feloldoz ezáltal a kételyeim alól. Már nem mosolygok, viszonzom a komoly pillantást, nem keresek szavakat, nem akarom neki elmondani, hogy mit gondolok erről nem téma. Az ő teste, az ö emlékei, az ő élete én csak azt tehetem, hogy a jövőt átírom kicsit, az ő kezével.
Újabb kérdés, a nyelvemben harapok, hogy ne fusson ki a számon egy meggondolatlan válasz, amúgy is megfoszt tőle, mert közelebb lép, megugrik a szívem, mint egy riadt nyúl a bokorból, amikor elhaladsz mellette az erődben. Forró levegőt fúj a számra, összekoccannak a fogaim és már majdnem megkérem, hogy eszébe se jusson, amikor ajka landol a lehunyt szemem alatta, hol az imént én érintettem az övét a sajátommal. Zavar hulláma önt el, forró lesz a bőröm, érzem én is az övé alá pörgetve a vadul száguldó energiarohamot.
- Bármit? – ismétlem el bután, mint, aki nem érti, pedig csak időt akarok lopni magamnak, hogy gondolkodjak. Játszik velem, tiszta sor. Nem hagyhatom figyelmen kívül a testének beszédét, ahogy azt sem, hogy most én felelek meg a hívásnak és ennek nagyon nem szabad megtörténnie.
Ujjai finoman fonódnak a csuklómra, felpattan a szemem. Besűrűsödik a légvételem, mint reggel futás közben, légszomj kerülget, de nem merek levegőt venni. Elnyílik az ajkam, hogy mondjak valamit, de összeszáradt szám nem engedelmeskedik.
Az agyam összezsugorodni látszik a koponyámban, mert azt érzem, hogy faltól, falig csapódik, megborzolva a fejbőröm, a hajtöveimet.
- Vigyázz milyen játékot játszol Nathaniel! – képtelen vagyok ellépni, mert azt kérte többé ne tegyem, tanulékony vagyok. Amúgy is képtelen lennék, tele lő sugárzó sárga energiával, az összes belső szervem furán viselkedik. Nem tudok mozdulni, nem menekülhetek el, pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Arra is képtelen vagyok, hogy elfordítsam a fejem, a félelem lemerevíti a testem, vagy nem az, de szeretném annak betudni.
Hangyák futkároznak a bőröm alatt, érzem, ahogy a véremben úsznak.
- Szomorú. - sóhajtom el a választ, pedig van hangom is, csak valahol elveszett. Imádom a sütiket és ezt ő pontosan tudja, az anyja süt nekem eleget, csodálom, hogy nem vagyok még 150 kiló. Ha nem futnék, mint egy agár, akkor lehet, elgurulnék.
Nem tudom, mire várok, képtelen lévén többet tenni, vagy elvenni a pillanatból.
Szeretnék annyi mindent. Megmozdulni, megszólalni, elnevetni magam, érezni az élét ennek a fura játszmának, ehelyett csak gyorsabban lélegzek és vadul dobol a szívem, pedig tudom, hogy másodperceken belül kinevet majd engem és a szégyen maga alá temet, mint egy hegyomlást. Kapaszkodom, abba amim van, a hitembe.
Édes Jó Istenem, tekints le szolgádra és irányítsd el lépteit!

To: Nathaniel Recognize it! #1

Biccentek, megérettem. Tudom mit jelent neki a tetoválás, mindenki máshogy hagyja meg a jeleket a testén, ő is mesél, mint egy képregény, sajnos nekem kedvem lenen mindent végig érinteni, hogy érezzem bőrének forróságát az ujjaim alatta. Betudom kíváncsiságnak, mégis elönt a bódult tudtad, hogy iszonyatosan ingoványos a terület. A lelkemben ordít a bűnre ébresztő hang, pirosan villog a tilos tábla, mint bikának a posztó, azonban én soha nem megyek neki, ellene fordulok, hogy megmaradhassak az, aki vagyok. Az én értelmem abban rejlik, hogy másokért élek, többek közt érte, és a húga is a lelkem egy darabja, ahogy az anyja is. Most pedig itt állok a szobája közepén, egy messze furcsa szituációban és nem látom a fától az erdőt, csak az érzések vannak, a durvaszövésű impulzus háló, melybe belegabalyodtam, de nekem az a mottóm, hogy amíg nem lépsz át egy határt, éld meg, hogy tudd, miről beszélsz. Azonban most kezdek félni, sőt mi több kezemben a remegés éled erőre és felfut a karomba. Menekülni kéne, jól lehet megtehetem ezt szavakkal is, elég ha rászólok, vagy jelzem, hogy nem tetszik, amit csinál, és tudom azonnal kihátrál, mint egy megrúgott kiskutya, én azonban kutyát sem bántanék soha, nemhogy Őt.
Befogadom mindazt, amit adni akar, eltelek vele és azt remélem, hogy az ölelés mára kimeríti a lehetőségek tárházát, mert különben összeomlok.
Erős karjai ugyan megtartottak, de nekem ő még egy kölyök, nem tehetek ellene, gyereknek ismertem meg és szerettem meg, meg kell szoknom, hogy felnőtt lesz, hogy képek fűznek mesét a testén.
Mennyire téved, hogy azt hiszi nem látom a többi tetoválást.
- Jogos a meglátás. – most, hogy felhívta a figyelmem, megint végig pillantok rajta és az összes tetoválást megszemlélem, megint elfog a vágy, hogy felé nyúljak és végig rajzoljam mindent, mint a „művész” aki beszennyezte ezt az értékes testet vele. Igaz nagy múltja van ennek a szakágnak, jelentés korlátok közé szorítva, nekem pedig nem tisztem megítélni. Már azt is sajnálom, hogy azt az egyet szóba hoztam. Egyrészt nincs közöm hozzá, próbálok távolságot ékelni közénk, hogy ne érezze, el kell bármivel is számolnia, nekem biztosan nem.  Az ölelés már amúgy is annyit kivett belőlem, amitől egy picit szédül a fejem és most újra a közelsége, amitől a vér dobolni kezd a testemben, egész zenekar lel otthont bennem.
Aurám megint az övének ütközik, pedig meg sem mozdulok, jószerivel belemerevedek a mozdulatok sorozatába, hagyom, hogy megtörténjen, ami nekem szokatlan, én vezető egyéniség vagyok, engem az emberek követnek. Megölelnek, ha jelzek a kezemmel, hogy lehet, puszit adnak, ha én engedélyezem, nők a tenyerembe dörzsölik az arcukat, hogy hazavigyenek valamit belőlem. Ő pedig… nos úgy lép elém, hogy a levegőt is kiszorítja közülünk, mert nekem a tüdőmbe fikarcnyi sem jut.
Felém hajol, ledöbbenek. Forró lehelete elsiklik az ajkam mellett, fel az arccsontomra a szemem alá. Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Ilyen nincs. Valamit elrontottam, hogy azt hiszi, ezt lehet, hogy ezt szabad. Nekem ez tilos. Nem érzi, hogy megkísért?
Nem. Mert én vagyok, akinek a fejében ez megfordult, majdnem elnevetem magam, önmagamon. Hát, mikre nem gondolok? Csupán egy fiú, aki viszonzott egy érintést, aki tanít nekem valamit és ezt pontosan tudja.
Gyalázat, hogy én ebbe többet hittem, elfér pár tiszta gondolat és ima a fejemben, kikészülök.
Bármit…Bármit… A szó visszhangzik a fejemben, sajnos megint félre értem, magamra kell szólni, hogy ne tegyem, értsem annak, ami. Bármi, bármi, ami… ami mi? Mi bármi? Nem hiszem, hogy bármit.
Mielőtt megszúrom, már kezdem a dolgot viccesnek látni, hiszen beleláttam valamit, ami nincs, de ujjai a csuklómon, és a testének közelsége megőrjít. Olyan démont kelt életre a gyomromban, aminek nem lenne szabad ott lennie és ez megrémiszt.
- Jó…- akkor jó, ha nem játszik, csak a szeme megint le van csukva és hagyom, hogy átjárjon, behatoljon a bőröm pórusai alá, beigya magát, jelet rójon rám, ma sok dologban első nekem.
Annyi energia dolgozik benne, amivel lassan meggyújtok egy villanykörtét, szétesem, apró darabjaimra, elfelejtem, ki vagyok, és éhezem a többet, a jobbat, hogy aztán visszatérjek a testembe, ujjaim közt moccan a füzér, mintha élesen az ujjamba vágna egy kés. Felsóhajtok.
- Ümm. – tudom, hogy másban is jó, azonban nincs szó, ami felére most ahhoz, amit érzek, a bűn rám csukja a kőfalat, beszorít, a tudat, hogy amit teszek, az nem helyes, mégsem mozdulok ellene. Miért nem? Mi kéne hozzá?
Kifújom a levegőt, ahogy homloka az enyémnek döccen, most én leszek a kölyök kettőnk közül, aki hagyja, hogy elsodorja az ár és aztán meglepődik, amikor vízbe fullad. Pedig mindig játéknak indul, egyszerű kis harcnak a békák ellen, a meleg ellen, a víz szeretete miatt, és sokszor lesz a vége megsemmisülés, de akkor így kell lennie. Szabad akarat, ezt adta nekünk az Isten, hogy döntsünk a sorsunkról, hogy a bűn útján is járhassunk, ha abból tanulunk, de én eddig nem tettem. Semmi olyan bűnöm nincs, amivel nem tudok elszámolni és most… most pörög az agyam, nem vagyok racionális. Miközben pontosan tudom, hogy neki ez nem az, mint nekem, neki ez egy móka, egy próbálkozás. Megingatom kicsit a fejem, magamnak, nem neki.
Kér, kinyílik a szemem, és biccentek, annyit, hogy érezze csak, nem fejelem meg, ujjaim reszketése beszédes lehet így is, ahogy fogja a csuklóm. Beszélni nem merek, félek, ha olyan szót formázok, a szám az övéhe ér, az pedig több lenne, mint amit elbírok, már így is túl vagyok a határon, ami nekem még lehet, ami engedélyezett.
Remélem, hogy ellép, megteszi nekem ezt a szívességet, hogy ne nekem kelljen, mert nem bírom tovább, közénk fog robbanni a szívem. Hiába az egészséges házi vaj és 0 kenyér. Ezt nem bírom már el, igaza volt, tud a vállamra olyat tenni, amit nem tudok elcipelni, és ez az.
Ajka szinte észrevétlenül érinti az enyémet. Lehet nem is szándékos, nekem azonban kiborul a lelkem tőle.  Felmorranok, elkapom a fejem, sikerül olyan döbbenten néznem, ami már engem is megijeszt. Mi? Hogy mi?
Tiszteletlenség netovábbja. Most kéne megdorgálnom, csak előbb, könyörgöm, néhány friss korty levegőt, hogy tudjak gondolkodni.
A pánik feldorombol a démonom hátán és örömtáncot jár. Elbukok hát. Tekintetemben megannyi rémült szarvas érzéke játszik.
Ez, mivolt? Ez most mi volt?
Leég a bőr a számról, az arcomról, a fülemről, de a hátamon is állnak az apró pihék. Mély levegő és még egy.
Rajta jele nincs annak, ami történt. Akkor beképzelem, azonban bevállalom, hanem ért meg, akkor nagyon nagy a baj.
Kihúzom a kezem az övéből és hátra lépek, az ágyon ülő alakja sajnos további pokolra való gondolatokkal áld meg. Megrázom a fejem, határozott vagyok, mint a villamos a körúton.
- Nem lehet Nathaniel és soha többé ne tedd meg, amit az előbb. Tarts tiszteletben, hogy ki vagyok én is megteszem veled. De ezt ne tedd meg még egyszer. Kérlek. – alig bírok beszélni, annyi nyugalmat csepegtetek a hangomba, amit elő tudok húzni a lelkem mélyéről, akarom, hogy azt érezze én teljesen biztos vagyok a dolgomban, akkor is, ha jelenleg az összeomlás szélére sodor. Csak ne karcolna a hangom és nem pislognék felé, mint aki azt sem tudja hol van. Elmúltam 30,felnőtt vagyok, megéltem már ezer dolgot és életemben most először vesztem el az értékrendem.
- Nem utasítalak el, sosem tenném, de vannak határok és ezt neked fel kell ismerned, nem vagy már gyerek.  – kiugrik a szívem, elégek a forróságtól, mégis azt érzem megalázott és meggyalázott a hitemben, a döntésemben. Felülírja, mert a testnek vannak vágyai, annyi szerencsém van, hogy az összes vérre szükségem van az arcomba, hogy el tudjak vörösödni.
Megpördülök, kezem a kilincsen, amikor kintről felhangzik Davina csivitelő hangja.
Pár szívdobbanást végigállok az ajtóban, kezem a kilincsen a fejem lehajtva, szabad kezemben remeg a füzér. Muszáj összeszednem magam, egyszerűen muszáj.
Patrícia szemébe néznem, miközben történt, ami történt, heveny hányingerem támad.
Mély levegő, még egy, még egy és még egy, és egy újabba, lassan szűnik a kezem remegése. Ki kell lépnem, el innen.
Nem mozdul a testem, nem engedelmeskedik a lábam. Testben remegek, nagyszerű. Le szeretnék ülni a földre, ölembe hajtani a fejem és lélegezni, csak lélegezni.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Minden összekuszálódik bennem és ez elrettent, mindattól, ami várhat rám, vagy ami mögöttem áll. Leginkább az, hogy milyen túlzóan jól esett minden egyes mozdulat. Félelem nyargal az ereimben, olyan, amit még soha nem éreztem, a veszett akarással egybekötve, mert hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy nem kellett volna több, de ezt is nehezen bírom, sőt nem is megy. Ez az oka annak, hogy kezem a fémnek feszül. Elmozdítani mégsem megy, kilépni ebből a helyzetből, itt hagyni őt a kételyeivel, a hazugságaimmal, hiszen én csaltam ki belőle ezt.
Hátamon érzem a testének hőjét, az előbb megálljra késztetett remegés, újult erővel rázza a csontjaimat, a bábmester most jól szórakozik, miközben nekem milliónyi darabra robban az akaratom. Utolsó szalmaszálként kapaszkodom a kilincsben, tudom, ha lenyomom, ha megkísérlem kinyitni az ajtót, engedni fog, minden érzékem lázad ellene, hogy menekülőre fogjam, a józan ész pedig vasvillával böködi a gerincen, tolna kifelé, el innen. Ebből a forrongó pokolból, amiben elvesztettem egy nagyon fontos dolgot és kaptam cserébe ezer másikat, melyek fellobbantják a kíváncsiságom és ez bűn. Lehunyt szemmel, magasra emelt fejjel hallgatom a szavait, a szám pedig válaszra rebben meg, de megszólalni nem merek. Belém hatol minden igaz, bántó szó. Ígértem és megszegtem, kértem és kaptam. Elvettem, amit nekem adott és most megbüntetem érte, azért, mert nem tudtam ellenállni. Kettőn közül mégis ki a kölyök? Mert lassan azt hiszem, hogy én vagyok az. Zúgva kavarognak bennem a gondolatok, mint a helikopter propellere.
Mégsem tudom, mit is mondhatnék neki? Talán kezdhetném azzal, hogy nem hittem, hogy erről akar beszélni, noha pontosa tudtam, hogy mi után mi következik és akartam. De még mennyire.
Szédelgek a magas vérnyomástól, a gyomrom is fejre áll, egész egyszerűen túl izgatott vagyok gondolkodni, de össze kell szedni magam, csak ne lenne ilyen közel és én ne akarnám, hogy még közelebb lépjen.
Mindez ellene megy a szent szolgálatnak, melyre felesküdtem és eddig csak gondoltam rá, hogy milyen lenne, ha...
Összecsap bennem a szív és az ész, a hit pedig mindkettőt tuszkolja maga mögé, lévén ő az erősebb és én megcsaltam ezt a hitet, leborogattam a falak felét, most meg bajban vagyok. Őrülten nagy bajban.
Hangja végig simít rajtam, mint egy finom tapintású kéz, szégyellem, hogy ilyen helyzetbe hoztam, mert nem vagyok hülye, tudtam mi fog történni, csak reméltem, hogy mégsem, hogy nem adja nekem, amire vágyom. Megkaptam, ha csak egy apró falatot is belőle és most a pánik nyújtózik benne, kiterjeszti szárnyait, beborít és feketévé festi a falakat.
Szeretnék kérdezni, hogy azt szerette volna elmondani, hogy a férfiakhoz vonzódik? Mert nem baj, én már felvilágosult vagyok, nekem mindegy, hogy ő mit tesz a négy fal között, amíg mindkét fél beleegyezik, lassan a pápa is kiáll a mások mellett. Ha ezt szerette volna elmondani, én meghallgatom, mert egy percig nem hiszem, hogy a csók?, ami nem is az, nekem szólt volna. Inkább vagyok egy teszt alany, egy kis hódítandó felület, nem hiszem, hogy igazi vágy lennék, és ettől még nyomorultabbul érzem magam.
Ismeretlen ismerős érzések kavarognak benne, félelem, hogy igazából mégsem nekem szólt, én pedig felhúztam magam rajta, mintha számítana.Szánalom, hogy kiborultam. Szégyen, hogy megtettem, hogy hagytam. Harag, hogy becsaptam. Mély levegőt veszek, illata az orromból letódul a gyomromba.
Sajnálom, én nem akarok eltávolodni, de tudom, hogy most nem menne más, kell egy kis idő, hogy megértsem mi történik velem, mik ráznak fel, mint Holleanyó a párnáit.
Megrázom a fejem, mintha ezzel bármit is jóvá tehetnék, elmúlhatna belőlem ez a facsaró, borús fájdalom, amitől csak remeg a szám, mosolyra nem futja.
- Nem! - másik karja is körém feszül, majdnem hozzám ér a mellkasa, melyről tudom, hogy észvesztően csupasz és nem, nem megy.... Nem tudok másra gondolni, mint arra,  hogy vétkeztem. Vele, ellene.
Nem moccanok. Azt érzem ki kell fejtenem, hogy mit nem, mielőtt félre érti.
- Nem te "basztad" el. - hogy ismételjem őt. A szó is idegen a számból, nem használom, nem káromkodok, maximum, amikor belerúgok az ágylábába. Kezem feszül a kilincsen, már fehérednek az új perceim, úgy szorítom, kapaszkodó, mentőöv a Titanicon haldoklónak, pedig a zenészek még játszanak, a felvonás még tart, de én már meghajolnék és lelépnék, mert nem fér el bennem a kétely, önnönmagammal szemben. Cserben hagytam, megint, amikor azt kérte, hogy ne tegyem.
Minden szavam suttogás, mert odakint közben életre kel a lakás és nekünk idő kell, hogy a közönség elé járulhassunk. Megszúr, belém mártja szavainak élét, csendesen vérzek, mint egy sebzett teddy mackó, kinek van azért szíve.
Lüktet a vér az ereimben, a szemem ugrál a lehunyt szemhéjam mögött, mintha lázálmom lenne, lévén ez valahol az. Álom, melyből fel kéne ébrednem és tudni, hogy soha nem történt meg, a vágyaim sem ébredtek meg tőle, akkor jó lesz, megint.
Biccentek, nincs mit mondanom, tényleg átlépett egy hatért, amit ÉN hagytam neki, sőt mi több a testemmel kifukarkodtam, mert a számra lehelet, átölelt, tudtam mi lesz belőle, csak egyszerűen nem hittem el. Az én hibám és ezt neki tudnia kell, nem hagyhatom, hogy eméssze egy pillanatig is, azt fogja érezni, hogy rosszat tett, de nem tette.
Levegőt nagy ritkán veszek csak, félek,hogy túl intenzíven van jelen, az én Uramnak kell a szívembe látnia és költöznie, nincs helye benne, földi vágyaknak. Tilos. Hagytam, hogy megszaggassuk a húrokat, nem viheti el a balhét az én bűnömért.
Csúszik egy gömb az ujjaim között, egy apró fohász. Mély levegő, össze kell magam szednem, kiirtani a forróságot, de most a legfontosabb Ő, én sokadik vagyok a sorban.
Vállamon landol a feje, ahogy szívemben a fájdalma, lecsúszik a kezem a kilincsről, hogyan hagyhatnám itt? Így?
Engedelmesen fordulok felé, hátralépek egyet, hátam az ajtónak simul, kezem felzár a füzér mell, immár két kézzel abba kapaszkodom.
Pillantása nyíl a szívembe, oly őszinte, oly kétségbeesett.
Gyengédséggel telik meg az arcom, kiszalad a levegő a tüdőmből, felsóhajtok.
- Nem tettél semmi rosszat. Nem hibáztál. Nincs semmi baj. - most én vagyok az őszinteség szobra, ezt érzem, ezt gondolom és ez az igazság. Áldom a sorsot, hogy egy magasak vagyunk, nem kell csupasz mellkasával szembesülnöm.
Mit tettem? Bűnbe löktem és most büntetném? Éppen hogy férfinek számít, a kora szerint, amúgy pedig egy nagyra nőtt kamasz, ezerszeres ebet ejtettem, összemocskoltam, vétkeztem és nem miatta, de ellene.
Hosszan lehunyom a szemem, lassan bólogatok, megvárom, hogy elvegye a kezét mellőlem, levegőt engedjen hozzám, ami nincs dugig az energiájával, ami nem vibrál fajon tüzesen.
Eltolom magam a fától, magabiztos, térölelő léptekkel teszem meg a pár lépés az ágyáig, ami oly illetlen, amitől ismét vér kúszik az arcomba. Talán mert kérte, hogy csak annyit, hogy feküdjünk le és mesélje, én pedig képes lettem volna rá!?
Fáj a szívem, látom térdre hullani, kezem automatikusan emelem felé, meg szeretném simítani az arcát, hogy érezze, nincs baj, de nem merem megérinteni, azt hiszem nekem már nem illik őt, soha.
Lepillantok megtört alakjára, szétzúzza a lelkem a töménytelen fájdalom, a félelem, hogy tönkretettem őt. Újabb mélyen leszívott levegő, rányalok a számra, hogy benedvesítsem, beszélni kezdek.
- Nathaniel...- elsúgom a nevét, mint egy édes kis titkot. Illetlennek érzem magam, betegnek, aki már nem illik ide, aki már nem több egy romlott erkölcsű senkinél. De ez az én ügyem, lebirkózom egyedül, vagy nem, neki ehhez nincs "köze". Nem ő követte el a bűnt, hanem én.
Éppen hogy az ágya szélén foglalok el egy kis részt. Nem akarom összepiszkolni a ruhámmal, magammal. Nyomot hagyni rajta, hogy később megbánja, ahogy biztosan tette a nemcsókkal is. Megreszketek az emléktől, most múlt el, de immár végig cipelem az életemen. Számot vetek majd róla, odahaza, a kereszt előtt.
Megengedek magamnak egy könnyed, búskomor mosolyt. Nem akarok neki beszédet tartani, a szívemből szeretnék hozzá szólni, ember az emberhez, nem pap egy bárányhoz.
- Nincs semmi baj, nem követtél el hibát, örülök, hogy mertél és tudtál velem őszinte lenni. Én voltam az, aki...- nézem az arcát, szemének vonását, látni akarom, ha villan valami a tekintetében, hogy azonnal elkapjam és arra kanyarodjak, ami nem fáj neki. Nem feszegetem meg, hogy miért történt meg, hiszen, jószerivel nem történt semmi, de lehetett volna, talán hagytam is volna, lehet viszonoztam is volna. Nem, az nem lehet.
- nem tiszteltelek téged. - azzal, hogy tudok nemet mondani, hogy nem hergelem, hanem egyszerűen rövidre zárom, ahogy megtettem már nőkkel, nem is egyszer. Mitől nem ment vele? Mitől más? Mert sokkal tilosabb bárki másnál?
Rápislogok, hogy tisztuljon a lázas kép, a szemeim olyan érzetet keltenek, a homlokom is. Kék szemeiben bujkál valami, valami, amitől inamba száll a bátorság, hogy folytassam, ezt a gondolatmenetet.
- túl kíváncsi voltam. Tudni akartam hova futunk ki és ezzel összezavartalak. Tudom, hogy felnőtt vagy, hogy felelős a tetteidért, vállald belőle, ami a te sarad , de pont annyira, sőt jobban, hibás vagyok én is. Ne bújj ebbe egyedül bele. - annyira szeretné megérinteni, hogy viszket a bőröm, de nem merem, nem lehet, nem tehetem. Lehajtott fejjel szemlélem őt, tudni szeretném mi foglalkoztatja, gondolatfoszlányokra vágyom, az igazságra, pedig fájna, de had fájjon, attól valódi.
Pattog a szívem, a lábaimban moccannak az izmok,most nem tudnék végig ülni egy gyónást. Futnom kell, tenni a dolgom, kimenni és Davinát magamhoz ölelni, ha ugyan... megtehetem még? Hiszen, már nem vagyok tiszta, már nem vagyok fedhetetlent, már nem vagyok megbízható. Mit tettem?!
Távolabb? Gömb pördül az ujjaim közül megszokott, felvett ritmusban.
- Ezt szeretnéd? Mert ha úgy érzed, már nem vagyok méltó hozzád, megértem. Én azonban...- nagyot nyelek, egyszerűen nem jönnek a szavak, nem találom meg őket a nagy ingoványban, főleg, hogy a szemét szuggerálom, hogy azonnal lapozhassak.
- Továbbra is várni foglak, és ígérem.. többé... csak nem. Tudod. - nem lehet, hogy nem tudom kimondani, megvigasztalnám. Megölelném, hogy tudja, szeretem, hogy őrülten fontos és ma elérte, amit szeretett volna, soha már nem felejtem el őt.
- Adj nekem egy kis időt és ígérem, ha még hiszel nekem, hogy elbírom ezt is. - lehet soha többé nem hisz nekem, még semmikor sem szegtem meg íz ígéretem, fáj. Kimondhatatlanul.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Foglya vagyok önmagamnak, neki és a világnak, nagyon szeretném tudni, hogy mi történik, magyarázatot akarok kapni, de nem tőle, hanem magamtól. Nekem idő kell, hogy megértsem, azt, aki vagyok és aki ma lett belőlem, mert megváltozott valami, ami őrülten fontos. Szeretném megfogni, a két kezembe rejteni, és hagyni, hogy madárként tova szálljon, amikor végre megérint annyira, hogy szét merjem nyitni az ujjaimat. Rettegek, hogy mi lakik bennem, a szívem vad zúgásán kívül. Fájdalmat olt a szívem környékére, terjeszkedni kezd, ahogy a kezei körém feszülnek, menekülnék, és neki simulnék, beleolvadnék, hagynám, hogy elringasson, de nem szabad elfelejtenem, hogy ki vagyok. Én az Úr szolgája vagyok, Őt képviselem ezen a földön, ahol az ő nagy műve folytatódik minden nap.
Árulás. A legtöbb szempontból. Én elárulom Őt és az Istenemet, akinek parancsolatait eleddig minden pillanatban Hűen követtem. Emlékszem Jason atyára, aki felnevelt, akinek a kezei közül előléptünk páran, mint a kis gumóból a pillangó. Arra, hogy milyen vadul durva volt. Fegyvere a kemény fa vonalzó, sokszor koppant a körmünkön, a tenyerünkön, a hátunkon, vagy a hátsónkon. Aki bőrkorbácsot adott a kezünkbe és leszámolta, hogy háromszor végig húzol a hátadon, ha a bűnöd szerinte csak így volt megbocsátható. Szavaira, tanításaira, a hangjára, ahogy a Bibliát felolvassa, mondatról mondatra rágva át minket az események láncolatán.
Mennyire fárasztó volt. Most lehet a férfi olyan 60-65 éves, a kora amúgy is behatárolhatatlan volt mindvégig, míg minket nevelt. De a módszerei megkérdőjelezhetetlenek.
Most nagyon szeretnék kapni tőle egy tanácsot, egy jó szót, egy dorgálást, hogy ne azt érezzem, ahogy egy éppen felnőtt férfi meztelen felsőteste kis híján a hátara simul, nekem pedig ettől sajog minden porcikám. Fájok, félek, de belebújnék.
Mi történik velem?
Visszamásznék kicsit a múltba, amikor még tudtam merre haladok, nem bicsaklott meg a bokám, nem csuklott el a hangom, hogy szó ne szökkenjen elő a torkomból, csak vagyok. Merő energia, okádom a hőt, érzem, ahogy visszacsapódik az ajtóról rám. Ömlik rám Ő maga, az, ami az ő természete. Összekuszálódunk és ezt nem érti.
Csak megrázom a fejem, honnan is tudhatta volna? Nem kellett volna tudnia, nekem kellett volna megértenem mindent, mindazt, ami Ő.
Nem tettem, sodródtam az árral és most itt a böjtje, nem mondom, nem esik jól. Ahogy az sem, hogy mérhetetlen a félelmem, nem tudom mire várok, miért nem nyomom le a kilincset, miért nem pördülök meg és mondom neki határozottan azt, hogy nem. Ne tegye meg, ne próbálja meg, sőt meg ne merje. De félek akkor tényleg nem fogja.
Vétkezni akarok? Tényleg? Bűnbe hajszolom magam?
Megugrik a torkom, ahogy lenyelem a gyűlő fájdalmat, gombóc nőttön nő benne, hogy biztosra elfogjon az izgatott hányinger.
Szembe találom magam vele, ledöbbent, mintha nem láttam volna. Szemének ártatlan kifejezése, tekintetének mohó nyíltsága, a milliónyi ki nem mondott kérdés, mely belén nyilall és az energiáim megkavarodnak, mintha egy vattacukor lenne és éppen valaki pálcika köré gyúrná. Később megeszem.
- Már megint? – halkan elnevetem magam. Halkan, mert odakint életre robban a lakás, mi pedig idebent „bujkálunk” önmagunk elől, halkan mert nem illik ide, halkan, mert félek, nem csak ő van összezavarodva.
- Mert vannak dolgok, amiket át kell gondolni, amiknek meg kell érnie és bennem neked meg kell kicsit, hiszen akarlak érteni. – azt hiszem nem fog teljesen megérteni engem, én sem teszem magam. De ő sokkal jobban érdekel, mint jelenleg bármi más. Olyan intenzíven van jelen, hogy nem tudok más felé koncentrálni, csak ő van és én, és ez… hihetetlenül megdöbbent.
Az ágyán ülve elbizonytalanodom, hogy ezt kell-e tennem? Jól csinálom? Hibázhatok, de nekem azt nem szabad. Én nem ronthatom el, őt sem és magamat sem. Kérlek.
Annyi mindent szeretnék neki elmondani arról, hogy nem haragszom rá, hogy nem tudhatja mit roppant össze bennem, az én világom nem olyan bonyolult. Vannak dolgok, amiket nem lehet, és nekem ezt nem. Vannak, amiket elvisel a lelkem, mindenki bűnét feloldozhatom, ha a lelkük képes rá, de mi lesz az enyémmel, az emlékkel, ahogy ajka rásimít az enyémre? Tudja vajon, hogy nekem eddig senki nem tett ilyet? Kell, hogy tudja, hiszen az előbb elmondtam neki, hogy még senki meztelen felsőtestét nem érintettem, de a csók az más, az a lélek tánca, az egy manifesztáció, az érzékek felszínre rugaszkodása. Mi van akkor, ha a vágy életre kell bennem, ha akarom Őt, neki pedig egy játék vagyok, teszt. Akkor vége az életemnek. Én a hit nélkül nem létezek. Én maga vagyok a hit. Kérlek.
Felsóhajtok, ahogy szavaim közben arcát a combomra fekteti, azon felül a kezemre, felforr a vérem. Nyelek egyet, a szívem hatalmasat dobban, aztán kihagy egy ütemet és újra bepörög. Megveszek. Sok, túl sok, nagyon melegem van, mitől lett megint ilyen meleg? Arcának sima bőre végigfut a kézfejemen és gondolkodás nélkül pillantok le rá, cselekszem.
- Ha így lenne, gondolkodtam volna, ösztönök helyett. – hangom bús. Szabad kezem belebújtatom a füzérbe, felcsúsztatom a csuklómon és át sem gondolom, de ujjaim a hajába sietnek. Még érzem, hogy nedvesek a tincsek, még nem száradt meg teljesen, mire észbe kapok a fejbőrét gyúrom, simogatom, kényeztetem az arcát, ahova lesiklanak az ujjaim. Ég a bőröm mindenhol. Menni kéne, mert a gyomrom felmorajlik, és olyan közel van hozzám. Annyira közel. Úgy szeretnék lehajolni, magamhoz húzni, megölelni és a fülére súgni, hogy megvédem, magamtól, a rusnya világtól, csak engedje meg. Az is riaszt, hogy tán megtenné.
Ujjai a vádlimra simulnak a farmeron kívül, belém szakad a levegő. Felégeti a testem még nyugis pontjait, elönt a szépséges szégyen, hogy ő csak bújik, csak átadja magát, nekem pedig életre kelnek a pólusaim, bizsereg minden atom, a bőröm lenyúzódik rólam.
Nem érzi rossznak? Engedetlen a hangom, mert azon kapom magam, hogy megint felnevetek, immár sokkal letisztultabba, pedig az ujjai kicsinálnak, máskor is lenne jelentősége? Nem hiszem. Most van és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Nem mondtam, hogy rossz. – engesztelő a hangom, ujjaim végig simítanak arcának élén, nem kiszámított a mozdulat, de bőre hívogat és ez baj, ez rossz. Irgumburgum.
- Megijesztett? – az jó, mert engem meg egyenesen halálra rémisztett, sőt majdnem leállt a szívem, sőt lehet le is állt, csak nem emlékszem rá.
Nem melege?! Akkor végkép semmit nem értek, akkor nekem ehhez mi közöm van? Már.. már férfinak sem néz. Ajvé. Pap vagyok, nemtelen lettem, kihalt a férfi belőlem, mert még csak én értem magamhoz, mert nem használom a testem arra, hogy nemzek és szaporodjak, sőt mi több, kevesebbre sem? Nagyszerű.
- Hát, ezzel most megdöntötted a teóriámat. – minek hazudjak? Tényleg azt hittem, hogy ezt szeretné bejelenteni, hangom kissé oldódik, játékos él bujkál benne, lehet csak azért van, mert a hajába rajzolgatok éppen az ujjaimmal.
Úgy öleli a lábam, mintha múlna ezen bármi, talán fél, hogy elfutok, mert ez egy jelzés tőle, lehet, hogy öntudatlan, de a test beszél helyettünk is, ő pedig éppen visszatart, lehet szavakat, elméletet, vagy szimplán engem.
Nem értem a hirtelen jött ragaszkodást, hiszen két éve nem láttam, nem tudom honnan buggyan ez elő belőle, de jelen van, betakar vele, mint egy meleg takaróval.
- Én nem értem, ha nem vonzódsz a férfiakhoz, akkor miért…- csókoltál meg majdnem- történt, ami történt? – tényleg nem értem. Miként szökkent ez szárba köztünk, ha ő nem kívánja, én pedig megbolondultam? Nekem nem lenne szabad megkívánnom, és baj, hogy megtettem, hogy most is görcsöl a gyomrom, hogy présel az akarás. Sóvárgok az ajka után, de én nem tudom, hogy mi vagyok, legye ez mentségem a gondolat bűn erdejében.
- Nem tekintek máshogy rád, mint annak előtte, nem szeretlek és nem vágyom a közelségedre kevésbé, mint eddig. – égnek az ujjaim, melyeknek dörgölődzik, a vádlim merő tűz, és a hajának állaga besimul az ujjaim közé, annyira sok dolgot el szeretnék mondani neki. Mégis hallgatok, ajkamra mosoly kúszik, kissé felolvadok, mert most nincs bennem a szégyen, most valahogy megnyugtat, lehiggaszt.
Lehullik a kezem a fejéről, visszacsúsztatom a tenyerembe a fűzért és az ujjaim közé veszem, lepislogok az ártatlan kék szemekbe, pedig… biztos, hogy az élet sok területén ezerszer tapasztaltabb, mint én valaha is leszek, most mégis a kölyök néz fel rám , és ez megbolygat belül, a lelkemben. Egy gyereket csókoltam meg, majdnem. Illetve ő engem.
Játszik velem, tudom.
Elválik tőlem, elém térdel, tekintete az enyhémbe kulcsolódik. Nem moccanok, így talán nem vesz észre a vad.
- Ne vigy kísértésbe.- kihagyom, hogy minket, mert nem illik ide, de megeresztek egy mosolyt felé, hogy érezze a cinizmust benne, hogy kicsit lehiggadtam, kezdek lenyugodni, jól van, fogok tudni lélegezni és gondolkodni is. Élni is, ezek szerint.
Következő kérdésre kitágul a pupillám és esküszöm hosszú percek óta először vidáman felnevetek, figyelve a közös cinkosságunkra a kintiekkel szemben.
- Nem, egyáltalán  nem volt rossz, sőt…de én nem tudom milyen a jó, azt tudom, amit én éreztem és az.. hüm… - gondolkodom a szón és meglep, hogy beszélek róla, hogy tudok, megy nekem, nem akadnak össze a gondolatok. – felkavaró. – ez a helyes kifejezés, de nekem nincs tapasztalatom, semmi, nulla, mégis felégette a tudatom minden kis szegletét.
Nem ért engem, ő nem látja, hogy én ki vagyok, nekem ez az életem, a jövőm, a múltam és a jelenem.
- Persze, hogy fel, nem kéne? – összevonom a szemöldököm. Én nem tudom ezt a szőnyeg alá söpörni, nem tudok lemondani az emlékről, maximum soha többé nem beszélünk róla.
Közelebb hajol, a jó kedv eltűnik az arcomról, kiszárad a szám szinte azonnal, és lenyelem a számból a semmit.
- Nincs? Az baj, mert nekem ez volt valami. – miről is beszélünk, de jó, hogy megint végem van. Szánalmas. Szánandó vagyok. Nyilván nem szeretnék az lenni, de sikerül.
Tanácstalanná válik az arcom, lehetne mit? Mire gondol? A szemébe furcsa fény csillan, és berágok egy pillanatra. Szórakozik velem, mégis feldobol a vérem, szétáramlik az ereimben és érdeklődve fogadom a továbbiakat.
Keze az arcomra siklik, elfelejtek levegőt venni, beledőlök egy aprót, nem észrevehető, csak ha nagyon figyel. De é a bőr a képemen, sok értelemben.
- Mit? – egyetlen egyszer mit? Kihűl a vérem, leáll az agyam. Nem jól értem, nem hallom, cseng a fülem, pattog valami a dobhártyámon.
Meghülyülök. Mit szeretne? Mi történjen meg? Miről beszél? Nem, az nem lehet.
- Mond, hogy nem arra kérsz, hogy … - nem mondom ki, mert lehet, hogy tévedek, de nem vagyok hülye, pontosan értem mit szeretne, hiszen látom, lepillantok az ajkára.
- Jézusom, Nathaniel. – legördül a neve a számról, mint egy mantra, egy imádság, gyalázat.
- Nem kérhetsz erre, nekem ezt nem lehet. – olyan döbbent vagyok, ami már, már nekem is vicces. Nem lenne csoda, ha kinevetne.  Nekem ez tilos, nekem ezt tiltja a vallásom, szó szerint, nem egy hülye vicc.
- Mond meg miért, adj egy indokot és megadom neked, amit szeretnél, csak mond meg, hogy miért. – én iszonyatosan, rettentően szeretném, lángol érte a tüdőm, az agyam, mindenem, de adjon egy számomra is elfogadható okot. Olyat, ami engem is meggyőz, azon kívül, hogy magamban nagyon szurkolok, hogy legyen egy elfogadható indok, egy megnyerő. Kipirul az ajkam, és ég a bőr mindenhol rajtam, szinte lángolok. Azt is szeretném, hogy elutasíthassam, de nem teszem meg.
Füzért tartó kezemmel nyúlok felé, hüvelykujjam az ajkára siet, rásimítok.
Győzzön meg és megadom, oly szívesen megtenném, mondattól független, hogy nekem fogalmam sincs róla hogyan kell.

To: Nathaniel Recognize it! #1

Ha valami nem tervem, akkor az az, hogy összezavarjam, de teszi ő is velem, a hirtelen ébredt érdeklődéssel, melyről eddig azt sem hittem, hogy bárkiben komolyan létezik irántam. Mindannak ellenére, hogy valóban megpróbálnak a nők közeledni hozzám, nem szándékoztam eddig sem hitelt adni ennek, ezután sem vésem fel a falamra, hogy el ne feledjem. Ma már erről, Ő és Én beszélgettünk, amíg álom és vágy képében ölt teret, addig nincs semmi baj, nem kísért meg engem. De az a puha érintés a szájával az enyémre, számomra még mindig csak egy röpke felsóhajtás. Valami, amit nem tudunk hova tenni sem ő sem én, de én talán nem is akarom, mert tudni vélem, hogy csupán egy fiatal férfi kíváncsisága vezérli. Talán így akarja kifejezni, hogy ragaszkodik hozzám, de és lássuk ennek is az értelmét, eddig semmi hasonló nem volt benne és most nem tudom mitől támadt fel? Elrontottam? Félre érthető jeleket adtam neki? Ismerem a legtöbbet, a testbeszédét, a száj szavait, a szem villanásait. Tudom, hogyan reagálnak a nők, a lányok, hiszen köztük élek. Naivság és hazugság lenne azt állítani, hogy nem hízeleg, de az a külsőmnek szól, és nem a bennem élő embernek. Legtöbbször el is felejtem, amikor kilépek az egyetem kapuján, vagy becsukom a Monica’s nehéz, díszes ajtaját. Az, hogy néha visszaidézem az arcokat, testeket.. még a cölibátusban sem bűn. Férfiből vagyok, nekem is vannak szükségleteim, melyek ki kell elégítenem, különben az én figyelmem sem tud összpontosulni. Az eskü letételével nem szűntem meg ember lenni, ahogyan férfi sem, a telítettség minden szempontból hátrány, igen, még olyanból is.
Nem értem hát, hogy zavartam össze? Mivel? Én még férfira sosem néztem úgy, hogy eltegyem későbbre, amikor magamhoz vonom az emléket, majd aztán őrült lelkiismerettel megválok tőle. Nekem is van bűnöm, nincs feddhetetlen lélek, nem hiszek ebben.
- Hogyan segíthetek, hogy tisztán láss? – akkor talán nem lesz zavart és bennem nem lobog valami tűz, valami olyan, ami elemészti a józan eszem és ami miatt hagytam, hogy ajka az enyémhez érjen, ami magában nem bűn még. Sajnos kedvem lenne a kezemmel megérinteni a szám, hogy érezzem rajta őt, de nem lehet, már nagyon kell vigyáznom mit és hogyan teszek.
- Nem, semmiképpen sem. – a szemeibe pillantva már tudom, hogy ma meghoztam a második rossz döntésemet, ha csak a másodikat. Nem akarom magára hagyni sem a bensőm, sem a testem nem erre vágyik, azonban hozunk rossz döntéseket. Hátamnak hideg a fa, lehűt kicsit, de a szívem nem lassul, egy ideje már veri az őrült tatamot.
- Nem gondoltam végig, egyszerűen csak…- egy pillanatra lehunyom a szemem, már nem merek őszinte lenni teljesen. Azt szeretném, ha tudná, hogy nem előle futottam, hanem magam elől. Az én vágyaim az ijesztőek, az övével nem vagyok tisztában, csak sejtem, hogy próba vagyok. Ha engem „elhódít” övé a világ alapon. Kinél lenne nagyobb biztonságban a titka? Mint annál, aki a szégyen tüzében ég miatta?
Esélyt adok neki, kettőnknek, hogy kicsit letisztítsuk ezt a kozmás képet, látni szeretnék, benne és magamban is, bár én az Isten színe előtt leszek teljesen csupasz. Ma sok imádság hangzik, majd el hozzá, hogy fedjen meg és oldozzon fel.
Elhelyezkedem az ágya szélén, tegyük hozzá, hogy a csupasz ágya szélén, amitől a tarkómon égnek merednek a szőrszálak, illata intenzívebb, mint bárhol máshol és én utcai ruhában ülök a tiszta lepedőre. Farmerom túl koszos hozzá, buszon ültem, jöttem, keltem benne. A privát szférája, de a szék nagyon körülményes lett volna. Meg kellett volna lépnem. Most itt ülök a privátjában, lecsúszva a szélére, hogy kis helyet foglaljak. Pedig látom a párnán fejének lenyomatát, vajon… Vajon, ha nem történik, ami akkor mit látok a bevetetetlen ágyban? Az elmúlt éjszakáját? Vagy, hogy igazán letakarhatná? Sosem ítélkeztem mások felett, ne ítélj és nem ítélnek meg. Ócska közhely, mindenki teszi mással, ódzkodom tőle. Most pedig ülök és zúg a vérem.
Elém térdel, hozzám bújik. Vigaszt és mentsvárat keres én pedig hagytam, hogy bolondságot műveljünk, édes, drága gyermek.
- A felelősséggel jár. – ha én is ösztönből cselekednék mennyi törött lélek szegélyezné utam, ha nem gondolkodnék előre mások helyett is? Nem, nem azon agyalok mi a jó, mi nem bűn hanem, hogy mi lenne helyes, mi tetszene az Úrnak. Ez most lehet igen, a „tékozló” fiú a lábaim elé térdel és valahol bűnbocsánatot kér, megadhatom neki. Az enyém ráér.
Ujjai alatt zajos a bőröm, kiált, ordít, sikolt, simulnék.
Kezemmel teszem, hajárba túrok, fejbőrén simogatok, arcára rajzolok, ez most ösztön, szeretném azt mondani, hogy egy apa érintése, egy terelőé, nem pedig egy férfi egy másik férfin. De hazudni még magamnak sem fogom. Olyan meleg a bőre, hogy fázni kezdek, cirógató ujjai pedig engem tologatnak, le a józan ész határáról.
- Miért is? – hangom inkább kicsit játékos. Lehiggadok. Azzal, hogy elém térdel, megadja magát, akárhonnan nézzük, pedig én nem leigázni akarom és nem is ez történik, elfogadja, hogy a papja vagyok, az Istene keze, azé, akiben hisz vagy hinnie kéne. Nem több nála, csupán határozottabban tudom mi vár ránk és ettől magabiztosabb, kettőnk közül én vagyok az idősebb, ezt se feledjük. Nekem kéne az okosnak lennem. Kéne.
A felszenteléssel nem emeltek senki fölé, egyszerűen ők teszik, mert érinthetetlennek hisznek. Ha sejtené mik mentek a papneveldében, hogy mi volt mindaz, amit el kellett kerülnöm. A srácok… nos nem. Most nem.
- Önmagam elől menekültem volna és benned olyan erősen lüktetett, élénken élt, azt reméltem, ha hátrahagyom, akkor könnyebb lesz. – kérdezett, én akkor is válaszolok, ha az fáj, ha nekem fáj, ha engem ad ki, ha az én titkom kerül napvilágra. Én nem hazudok neki, nem őrzőm a lelkemben meg, hogy én is megzavarodtam, nekem is olyat adott, amit még sosem kaptam.
Elönt testének melege, finom érintése, bőrének tüzelő édessége. Lehunyom a szemem, átadom magam az érzékeknek és befogom a szám inkább, mielőtt olyat mondanék el, amit nem kéne, hogy a keskeny vállára helyezzek, mint sós zsákot.
Biccentek, pedig egyikünk sem láthatja én is csak érzem. Megtörte az elképzelésem, akkor viszont nem értem, hogy milyen teszt vagyok, de nem félek, hogy nem fog kiderül. Nathaniel nem védi meg titkokkal az elképzeléseit, hozzám fogja vágni, hogy tudjam, mert fél tőle, hogy elértem szavait, tetteit, attól, hogy nem szeretem már, pedig a szeretet olyan széles skála, sosem kell félnie, hogy lemarad róla. Elfér rajta, bőven.
- Kivétel lennék? – elsóhajtott kérdés, mert hallani akarom a választ és ezzel az önhittség vétségébe esek, ma a sokadszor vétek a hitem ellen, de még mindig semmi olyan nem történt, amit ne tudnék kézben tartani. Remélem. De ember tervez, a Teremtő pedig bevégez. Ha nem tart méltónak a mennyek országába, akkor végtelen az én nagy bűnöm és a jóságos mindenható szeretetét nem érhetem el. Akkor semmi esélyem, hogy magához szólítson és a lábai elé vethessem magam, úgy imádhassam. Akkor… Akkor mindegy, minden mindegy. Hűséges vagyok hozzá, csak hozzá, tudom, hogy látja a nyitott szívemben.
Érzem, hogy lenyugszik, talán a szíve is lelassul kissé, simogató ujjaim alól elszökik a zavart energia, a bosszú sóhaj, a féltékeny kölyök, bizonyosság vesz erőt rajta, és ha ez így van, már megérte. Kivételek? Hogy születnek a kivételek? Amikor önmagán siklik a keze, gondol néha férfiakra? Megfordult már a fejében, hogy milyen lenne, ha…? Félek, ha rákérdezek elmondja, igennel felel és akkor nem leszek kivételes. Még egy hibapont nekem mára. Gondolatbűnben égek.
Visszahullik a kezem, ahogy térdre tolja magát és tekintetével az enyémbe szúr éles tüskét. Kérdés villan a sajátomban. Mit szeretne elmondani ezzel, hogy így néz? Mit kéne ebben látnom? Haragszik, rosszat mondtam? Rosszul cselekedtem?
Ujjaim a füzér köré fonódnak, megnyugtat, még nem marta hólyagosra a kezem, még illik bele.
Elnevetem magam, halkan, cinkosak. Én nem tudom, hogy bárki, bármikor nem nyithat ránk, honnan is tudnám?
- Tudod jól, hogy teszed. – dorgáló a hangom, mégis játékos, kedvet érzek az orrára koppintani, hogy ne szórakozzon velem, mert bizony bajban leszünk. Mosolyom lassan olvad le, mert a tekintete üzen, és belül valami már érti, csak még az agyamig nem jutott el.
Szeretnék hátrébb csúszni, de az ágya a birodalma, amit csak azokkal oszt meg az ember, akikkel kerül valamilyen kapcsolatban, az enyémben például még senki nem feküdt rajtam kívül. Nem kétlem, hogy az övében igen, de csak nem hozza haza a hódításait, azonban tudom, hogy de, mert az édesanyja elpanaszolta már, nem is egyszer. Mesélt a lányról, aki majdnem félmeztelenül szelte át a nappalit, arrogáns és szemtelen jelzőkkel illette Patrícia asszony.  Mesélt a nőkről, akik titokban fordulnak meg, és magam sem értem mitől ugrik meg a gyomrom és facsar rajta valami egyet. Nem értem, de ma sok dolgot nem.
Energia pulzál belőle, belém csapódik, és megint megzavar, levegőt sem veszek, mégis képtelen vagyok hátrébb csúszni.
- Nem szeretnélek. – hangom rekedt súgás, ideges leszek, feszült, energiabomba, mert visszatartom, hogy ne omoljon össze a súlya alatt, de bizsereg minden testrészem, vádlimról hiányzik a keze, combomról az arca. Az alhasam megreszket és végig súlyt rajtam a vágy. Ne, ezt ne! Pánik ömlik rám, mint egy pohár víz és semmit sem értek. Pislogni is alig merek, el ne mulasszak valamit a perifériámon, amit nem tudok befogadni, annyira erősen próbálok a tekintete mélyére siklani, hogy tudjam, mi zajlik benne.
Szavaival leforráz, pír kúszik fel a mellkasomon, a nyakamra, arcomra, forró levegő szorul a testembe, be a bordáim közé.
Közelebb hajol, elönt valami fura melegség, mélylélegzem, a mellkasom süllyed, emelkedik, ahogy kényszerítem magam a légvételekre a számok keresztül, hogy illata ne fúródjon belém menthetetlenül.
Tenyerébe fektetem az arcom egy kósza pillanatra, de a félelem hullámzik az ereimben, mint egy fekete tó. Csókról beszélgetünk, beszélgetünk! Arról, hogy akarja, hogy én is akarom, csak indokolja meg. Valahol mélyen remélem, hogy nem tudja, egy másik pont meg ordít érte, hogy legyen jó az az indok.
Csökkenti a távolságot, már nem nagyon merek lélegezni, félek, hogy elszívom a levegőjét, már semmi nincs, csak ő. Elfelejtem, hogy odakint élet zajlik, csak az számít, hogy dörömböl a szívem.
Olyan vágy lüktet belőle, amit nem értek, megkérdezném, hogy mivel érdemeltem ki, de rettegek az őszinte választól így vagy úgy. Lehet nem is nekem szól, a testnek szól, a csomagolásnak. Ki tudhatja?
Mégis értem éled most minden apró kis rezdülés, érzésem szerint pont úgy nem lát mást, csak engem, ahogy én őt. Megremeg a gyomrom, nem tudom, hova lehet ezt fokozni?
- Tényleg? – zavartam elnevetem magam, mint aki nem tudja, hogy mit kéne tenni és lehet neki ez nem új, de én tényleg nem tudom, ha meggyőz sem tudom, hogyan kell…
- Milyen jártas vagy a cölibátus szabályaiban. Mikor olvastál utána? – és legfőképpen, de minek?
Ujjam a szájára simít, miközben olyan közel van hozzám, mint kevesen az életemben, már fizikálisan is, a kígyó jut eszembe alakjáról, ahogy előttem feszül, aki a bűnbe sodorta az emberiséget, nem, nem rosszból, csak, hogy milyen könnyű megkísértetni, milyen egyszerű a vágyak mezejére lépni és sodródni.
Felnyög, lekottázom, figyelnem kell, hogy ülve maradjak az ágyon, ne bukjak előre, rá.
Iszom a szavait, mondjon okosat, győzzön meg, ugyan már megvagyok, keressen számomra mentséget, Igazságtalan vagyok, de akarja, dolgozzon meg érte és ne engem, én már megpuhultam.
- Finom? – jól van, megy ez nekem, ismételgetem, pedig nem kétlem, de már nem tudok másra gondolni, csak ajkára, ami az ujjamra simul és érzem, hogy lüktet benne az élet mannája. Forró lávaként folyik a vérem, lázong a testem, elsatnyul az ellenállásom. Kiég az agyam, a szememben csak tiszta érdeklődést olvashatna, ha nyitva lenne a szemem, de már olyan közel van… Szavai belém hatolnak, leszívom a levegővel, élesen a fogaim között, kín szalad szerte a gerincem mentén, kezem ajkáról a vállára siet, belekapaszkodom.
Aprót biccentek, de tudom, hogy csak érzi, engedélyt adok, persze nem várja ki. Mutassa meg hát, ő hogyan szeret.
Kilégzésemmel felnyögök, pedig csak ujjai simítanak, keze égeti fel a nyakam. Megérkezik a forró, lehetetlenül puha szája az enyémre, egy pillanatig ellenállok, megfeszülök. A következő pillanatban pedig beleolvadok, a tenyerem a vállán talál puha nyomást.
Bevezet, megízlel, követem a mozdulatokat, én nem tudom, hogyan kell, én csak másolni tudom őt, de nem félek, hogy nem ájulok el pillanatokon belül. A szívem kalimpál a mellkasomba, szűk lesz a bordaketrecem neki, majd szétfeszít, és megérkezik a vágy lejjebb is. Nem, nem.
Nekem szántan vezet végig az ösvényen, minden mozdulatra megfelel a testem, ajkam simít végig az övén, nyílik a szám, hogy beszívjam a levegőt, az övét, ajkának íze belém robban, leég az agyam.
Közelebb araszol, nyitom a combjaimat és tudom, már, hogy elvesztem, aprót csúsztatom a csípőm hátra az ágyon, pedig hiába menekülök, mert ahhoz, hogy meghatározó legyen többet kéne.
Minek tagadnám, hogy vagyok, aki vagyok? Ujjaim a vállába mélyednek, fejem kissé oldalra billen, hogy hozzám férjen, egészen közel engedem a testemhez, csupasz mellkasa nekem simul, és ha a csípője is nekem torlódik, akkor nincs több titkom, hiába a szűk farmer, és valahol mélyen azt remélem, hogy elriad tőlem, hogy elugrik, elmenekül, elküld, hiszen ez több, mint, amit kért.
A testem arra válaszol, amit az övé súg, érzem a szíve vad lüktetését szorító ujjaim alatta, ajkában. Alsó ajkam felbizsereg, nyelve előtt megnyílik a szám, hagyom, hogy belém kóstoljon, de ezt nem tudom viszonozni. Belesóhajtok a szájába, kapaszkodom belé, miközben ujjai lyukat égetnek a tarkómban.
Sejtem, hogy ez az első és utolsó ilyen élményem, akkor már bukjak nagyot, mellé a vágyak önálló tüzeket gyújtanak bennem. Minden légvételem egy sóhaj, leég a nyelőcsövem.
- Kegyelmezz! – kérés, súgás, lehet meg sem hallja. A szavaim erről mesélnek, a testem pedig simul az övének, ellenőrizetlenül dörgölődik. Követeli a többet, míg a szám, az agyammal ért egyet, de minek? Az egész testem remeg, minden porcikám rezdül.
Engedek a szorításon a vállán, mielőtt fájdalmat okozok, de késő, már belemartam a jelem. Nincs, nem létezik ilyen forróság, ezt nem lehet túlélni.
Ajka lehetetlen dolgokról mesél és nekem, egyszerűen csak végem, átadom magam, megfelelek, kérjen.