To: Nathaniel Recognize it! #2

Későre jár, legalábbis ez a megérzésem. Olyan sötétek odakint az utcák, mintha a tél készülne bekebelezni minket. Rám simul, mint egy vastag téli kabát, bujkálok benne, keresem a boldogságot és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak Rá.
Mögöttem az asztalon villog a laptop kijelzője, még nem döntöttem el, milyen útvonalon, de idén a karácsonyt a szüleimmel töltöm, mert nekik szükségük van rám, nekem meg rájuk.
Már nem is emlékeztem rá, hogy mennyire messze vannak, de közel 2400 mérföld választ el anyám öleléstől, apám jó szavaitól, a gyermekkorom házától. Lakeside olyan emlékekkel bír számomra, melyekkel érdemes kicsit betakarózni, hogy elhiggyem, van értelme élnem. Másrészről anyám az egyetlen, akinek elmondhatom, mi fáj a szívemben, hogy mit tettem. A baj az, hogy őrülten messze van és hiába a telefon, az internet, nekem a simogató keze kell, a keserédes bús dallamú hangja, melytől mindig szeretet robban a lelkemben.
Kocsival 46 óra az út és csak oda, vonattal jóval több, repülővel meg nagyon drága. Marad hát a vezetés, majd hangos könyvet hallgatok útközben. Úgyis kell gondolkodnom, van min. Az elmúlt két hetem másból sem állt csak jöttem-mentem, mint egy őrült, hogy ne legyen időm másra csak kifulladva imákat mormolni. A hátamon többször csattant ütés, mint azt talán megérdemeltem volna, de ki dönti el, nem igaz?
Az órára pillantok, este 7 lesz, még kölyök az idő, erről eszembe jut a pár napja megtartott jótékonysági ünnepség. Ahova elhívtam Őt is, kellően félre érthető szavakkal, és aztán elkerültem, Gondosan ügyeltem rá, hogy ha a közelembe húzódott, mert tette, akkor valaki legyen köztünk kínai nagy falnak.
Bizsereg a bőröm a jelenlétében, az lyukat égetett a hátamba, ahogy a pillantását magamon éreztem, sértett, dacos kölyök, akit nehezen tartottam távol magamtól és nagyrészt miattam. Veszettül vágyom a közelségét és ez baj. Nem tud elmúlni, kiürülni belőlem, a csókja ég a számon, érintése felforrósít és egyik bűnből a másikba esek.
A legrosszabb az éjszaka, amikor egyedül fekszem a méretes franciaágyban, a meleg takaró alatt, a puritán hálóban. Hallom, hogy elsuttogja a nevem, nyögéseit, hozzá csatlom a sajátom. Mikor lesz vége?
Álmodom vele és róla. Közben rettegek, hogy neki már eszébe sem jutok, hogy az egyszerű kinevet a végénben leütötte az össze bábum a tábláról, bemasírozott győztesként és most új partnert keres a játékaihoz.  Szenvedek a testembe zárva a zavaros lelkemmel.
32 éves vagyok, életemben először úgy megkavarva, hogy csak addig tiszta az elmém, míg az imát mormolom. Míg a bőr csattan a hátamon.
A hálómból nyíló egyszerű fürdőben már megengedtem a kád vizet, hogy belemerüljek, ez is ritka nálam, én zuhanyzós fajta vagyok, de, és ez bosszant a legjobban. Megváltoztam, elkezdtem élvezni dolgokat, amik eddig fel sem tűntek. Most azonban bánom, hogy még ruhában vagyok, még a reverenda is rajtam van. Alatta a vastag pulóver nem tartja messze a hideget a csontjaimtól, jól lehet idebent 21 fok van. Mégis fázom.
Az a nyűg a reverendával, hogy kényelmetlen viselet, nem tagadom, mégis ez az én igazi viseletem. Büntessen csak. Hiszen a hordása pont olyan kényelmetlen, mint sokszor a hivatásom, mely kötelez. Az emberek megfigyelnek, szemmel tartanak, olvasnak belőlem. Kritizálnak, megvétóznak vagy éppen elítélnek. A mozdulataimat isszák magukba, szavaimat, hanghordozásomat, a véleményemet, vagy éppen azt, ahogy dolgokra a pillantásom esik. Amikor rajtam van, én egy példa vagyok, arra, ahogyan kéne viselkedni, szerintük, mégis máshogy cselekszenek, mert ők nem kapták meg azt a kegyet, hogy hordhatják, nem is kötelezi őket semmire. Míg tőlem a tökéletességet várják el. A nyugodt mosolyt, a tudást, a bölcsességet, nem az embert. Én nem hibázhatok, nem hozhatok rossz döntést, mert akkor felmerül a kérdés, hogy Isten keze mégsem véd meg?
Zsebemben aprópénz csörgedezik, mos belenyúlok és az asztalra szórom, rányomok az egyik betűre a laptopon, hogy felvillanjon Lakeside térképe. A honvágy szíven facsar.
A zsebem oly mély, kutatok az alján. A tanítom azt mondta egyszer, azért olyan nagy a reverenda zsebe, hogy mindig tehessünk bele valamit, ami a rászorulóknak adhatunk. Igaz, elfér benne a szívem.
Belső zsebemből előhúzom a kis jegyzetfüzetet és fellapozom az utolsó oldalt. Nevek, emberek, akiknek azt ígértem megfogalmazok egy imát értük, ma este meg is tesztem, hogy holnap új lapot nyithassak. Miért szerepel a neve a mai lapomon is, meg a tegnapin is? Mert nem bírom nem leírni minden reggel. A másik oldalon két cím, a holnapi napom utazása. Látogatást ígértem, megejtem, ahogy tettem ma is.
Az asztalra ejtem, majd előveszem, amikor imádkozni térek, hogy elmondhassam azok nevét, kinek ígéretet tettem, akkor is, ha csak egy szóval. Persze, ott szerepel Ő is.
Fontos lett, neki adtam valamit magamból, fontosat, visszavonhatatlant és közben engedtem, hogy belém vésődjön.
A tőle kapott ajándék az asztalomon pihen, minden katonás rendben.
Maga az iroda közepes méretekkel bír, nem térfoglalóan tágas, de a falak mentén roskadozó könyvespolcok amúgy is kicsinyítik a helyet. Jobbra apró kilépős erkély üvegajtaja engedi be a fényt, kimenni ugyan nem lehet, de remek fényforrás.
A könyvek változatossága szemet szúrhat, de imádok olvasni, jól lehet minden érdekel, de leginkább történelmi források, vallással kapcsolatos könyvek sokrétűsége rajzolódik ki, de az ügyes szemlélő regényre is bukkanhat, esetleg érdekesebbre is.
Az asztalom mögött forgó irodai szék tesped, a túlspékelt, túlfaragott asztalon pedig papírok sorakoznak katonai rendben. Amúgy is ez jellemez mindent, precíz, pontos elhelyezkedés. A tollak színek szerint rendben a tartóban, külön fakkban a piros, kék és fekete, a tűző pont neki illő résbe fűzve, az olló élével lefelé a tartóban, a paksaméták hajszálra összepasszolva. Porszem nem lel nyugalmat.
A székem mögött a falon egy hatalmas parafatábla, rajta rajzok, személyes ajándékok. Azoktól a gyerekektől, akik hittanra járnak, vagy éppen részt vettek olyan programban, ahol önkénteskedtem. Leginkább árvák, elhagyott kölykök, akiket a jobb sors reménye éltet.
Voltam egy évet Afrikában, erről egy darab bekeretezett kép mesél a fehérre meszelt falon. Tanítani hívott a sors. Soha akkora szeretettel nem találkoztam, amit az apró falucskák lakói megosztani képesek. Hihetetlen okosak a gyerekek és roppant nagy a tűrőképességük, rafináltak, kifürkészhetetlen zsenik. Ezt kell, hogy mondjam. Sokat láttam az emberi hitről, annak erejéről, az egyszerűségben rejlő hatalmáról és a remény halhatatlanságába vetett kiábrándíthatatlan tudásról.
Tervezem, hogy visszamegyek, ha eleget teszek az itteni kötelezettségeimnek. Afrikában nem hosszú életűek az emberek.
További képek keretbe bújtatva mögöttem a szüleimről, azokról, akik fontosak nekem, de azon a képeket, amiket küldenek és csinálnak keresztelőn, esküvőn a parafatáblán kapnak helyet, mert egyiket sem akarom kiemelni, minden egyformán fontosak számomra.
Az egyetlen üres falamon az elmaradhatatlan fakereszt foglal helyet, előtte a földön egy bordó kispárna. Talán túl sok időt töltök rajta.
Óvatos lámpa pislákol az asztalomon, kintről beragyog az utca gyér világítása, éppen visszalépnék a kis erkélyhez, amikor határozott koppanás jelzi, hogy valaki van az ajtómba.
Nem vagyok ijedős alkat, sokkal inkább kíváncsi.
Sietősen gombolom vissza a reverenda felső gombjait, a harmincháromból négyet, amit azért oldottam meg, hogy a belső zsebemhez férjek.
Első gondolatom, hogy a pap társam keres a misék rendezése végett, hiszen tavaly ő utazott el, idén pedig én fogok, ez már nem vitás. Még 21.-én este és 22.-én reggel tartok egy misét, de aztán útra kelek.
Gondolkodás nélkül nyitom az ajtót, hiba.
A szó és a levegő bennem akad, menekülő útvonal után cikázik az agyam, de innen nem lehet, itt én vagyok otthon. Megjutalmazom egy kedves mosollyal, belülről fakad, őszinte, tiszta, mesélő.
- Nathaniel! Örülök, hogy látlak. – bár nem számítottam rá, az nem titok, hogy örülök neki. Sokkal jobban, mint kellene, a szívem feldübörög, beiszom a látványát és gondolkodás nélkül félre állok az ajtóból, hogy betérhessen.
Édes kettesben… Nem jó ómen, de talán nem is amiatt jött, hogy folytatást csikarjon ki, lehet már nem is emlékszik rá, rám. Így van ez rendjén.

To: Nathaniel Recognize it! #2

Pillantása belém folytja a szuszt is. Azonnal érzem, hogy valamit elrontottam, sőt annál sokkal több történt, nagyon megbántottam őt. Nem vagyok meglepve, tudtam, hogy ez lesz, csak bíztam benne, hogy mégsem. Mégis feldobban a szívem, hogy itt van, jelen lesz, betölti a teret, kiszakítja az oxigént, azonnal elhülyülök a közelében. Mennyire hiányzott, magam sem hittem. Görcsbe ránduló gyomrom árulkodik róla, a bőröm bizsergése.
Haragszik, az jó. Akkor talán elhiszi, hogy nem való nekem, miről beszélek? Nekem senki nem való. Mégis elönt a jól ismert érzés, hogy megérzem a közelségét, reagálok rá.
Beljebb engedem, a testem pedig ismerősként köszönti  az auráját, köré fonódik, bekebelezik, csókokról mesél, érintésekről, hangokról, lélekzabálásról. Elszégyellem magam. Jó, hogy alig van fény. Díszkertnek érzem, hogy most jött, hogy enyhe piaszag árad belőle.
Nem vártam, hogy így felizgat majd, hogy így reagálok, én is gyerek leszek, tudatlan, buta.
Felszalad a szemöldököm, el sem hinné, hogy mennyire örülök neki, milyen nagyon vártam Őt, és féltem sosem jön el.
- Igen? - megeresztek egy mosolyt. Mit tettél gyermekem, amit meggyónnál? Mégis elfog a kétség, hogy nekem kell-e meggyónnia, hogy végig bírom ülni és kiszabni a penitenciát rá? Nyilván veszettül kíváncsi vagyok, mitől szeretné a kis lelkét megtisztítani, állok elébe. Behajtom az ajtót, be nem csukom, két kezem a hátam mögött fogom össze, és örülök, hogy nem vettem le a reverendát. Papként vagyok jelen, ő pedig a hangja alapján, egy dacos kölyökként. Hát imádom. Kissé oldalra döntöm a fejem, ahogy tanulmányozom, akár egy ragadóz madár a prédát, pedig tudjuk jól, hogy tőlem nem kell tartania, Cseppet sem. A közelébe sem megyek, hogy ne emlékezzenek a pórusaim.
- Dolgozni voltam ott, ahogy te is. - hangom nyugodt, talán túlságosan is, de minden haragja ellenére engem felvillanyoz a jelenléte, ez baj. Nem kéne, hogy megérintsen, hogy lelken simogasson. Mégis megteszi, összefut a nyál a számban, megreszketnek az ujjaim. Megérinteném, elsimogatnám a haragját, mely lobog, mint tábortű az éjszakában.
Nem mondhatom neki azt, hogy menekültem előle. Hogy megőrülök a közelébe. Nyilván tolhatom rá a terhet, hogy egy percre nem bírom elfelejteni. Hogyan tehetném, amikor egy kölyök és nekem amúgy is teljesen tilos. Az is, hogy gondoljak rá, miközben a kőkemény vágyam a kezemben lüktet. Mégis megtörténik.
Megreszket a szám. Anyukák? Egy ilyen fiatal fiút, miről beszélek igaz? Amikor én a csókjáról ábrándozom, nem vagyok jobb, sőt sokkal rosszabb, mert nem ez a rendeltetésszerű. Én beteg vagyok. Ő egy férfi és én is az vagyok. Egy kölyök, én pedig egy pap.
Állok az ajtónak háttal és a mozgását figyelem, feltérképezi az életem. Ismeri minden sorát, tudja hol jártam, azt is, mikkel találkoztam. Kemény vagyok, mint a kád széle, ennek ellenére pofon a haragja.
- Nem kötelező itt lenned, de örülök, hogy itt vagy. Még ha a lelkedben vihar tombol is. - a legjobb helyre jött, majd lenyugszik, elcsitul a vak düh. Remélem. Az ölelembe vonnám és haját túrnám, míg szavakat súgok, mesét mondok, mely gyógyír a sebekre, de nem tehetem, már elrontottam. Adtam valamit, ami nem lett volna szabad.
- Túl összetettnek látsz engem. Elhívtalak, mer azt szeretettem volna, hogy ott legyél, ahogy ide is azért hívtalak. Nem vagy mentség nekem. - miket nem hisz rólam? A hangom még mindig lassú, megfontolt, mintha éppen egy acsargó kutyát akarnék megfékezni, hogy ne essen nekem, nem állok messze a valóságtól. A lelke visszavonul a testébe, már nem beszélget velem, az energiái sötétek lesznek, kemények, visszaverődöm róla. Kizár, kiírt magából. Jól teszi, csak ne fájna ilyen nagyon.
Úgy pislog bele az életem részleteibe, mintha untatná, fárasztaná, pedig csak a harag tombol benne, de azt érzem, kisüti az áramköreimet. Fáj, hogy ennyire megbántottam. Nem érti a kis majom. Beleőrülök, akarom a többet, őt. Ő nem meleg, nekem pedig nem lehet, nem szabad így vágynom rá, így elköteleződni felé. Nem ért semmit. Havas Jon.
Felszalad a szemöldököm. Nos? Nos mi? Ja a gyónás. Komolyan gondolta hát.
- Természetesen mehetünk! - a szívem majd kiszakad a mellkasomból, megkattanok, úgy érinteném, ölelném, a kezeim emiatt vannak béklyóban a hátam mögött.
Dühe nekem csapódik, belém szúr, mint egy éles kés, kifut a levegő belőlem, kezdem érezni, hogy nagyon elrontottam.
- Ne legyél gyerekes, Nathaniel. - tekintete az enyémbe olvad, mélyen megbántott, sértette, haragvó. Joggal teszi. Érzem, hogy legszívesebben ordítana velem, ha lehet könnyítene a lelkén, velem azonban senki nem ordibál, ő sem teszi, de nem félek, hogy nem büntet meg. Ha csak a felét sejtené, mennyire fáj a bőr a hátamon, mennyi ütést osztottam ki magamnak, miatta. Mennyi imába foglaltam a nevét. Semmit nem bánok belőle. Meggyóntam a bűnöm a mindenható Istennek. Csak a vágyaim bűnösek, azok viszont meglehetősen. De arra még nekem sincsen tiltás, hogy ne gondolkodjak, ne álmodjak. Éreznem nem szabad, nem ilyesmit.
A szeretet hatalom, a szívemben hatalmas hely van számára. Neki külön kis sziget, melyet körbe vettem szögesdróttal, nehogy valaki belessen a falak mögé és kiszúrja milyen esendő vagyok é magam is.
Elfordítom a tekintetem róla, és az ajtóért nyúlok, kinyitom, majd előre engedem magam. Ki a folyosóra, mely valamitől mindig meleg, nem tudom, hogy mitől, mert a templomban már nincs fűtés ilyen későn, amúgy is az emberek lehelik be. Imádom ezeket a falakat, olyan meghitt forróság süt belőlük, nyáron meg hűvös, valami varázslat működik itt, nem véletlen sétálgatok hosszú órákon oda és vissza.
Magabiztos léptekkel, egyenes háttal, megemelt fejjel haladok előtte, hagyom, hogy kövessen, duzzogjon. Pap vagyok., én nem omlok össze,igaz?
- Édesanyád hogy van? Nagyon sokat segített nekem, hálás vagyok, hogy ennyire jó ember. - meg mert téged a világra hozott és ezzel a kísértésbe taszít engem.
A templom jótékony csendje jó előre megérkezik, ahogy belépek az oldal ajtón, jobbommal keresztet vetek. Nagyon gyér a világítás, de már nem vártunk senkit, sem én sem a társam. Alig pislákol egy- két lámpa, hogy azért tudjuk merre haladunk, bár a Monica's falai között nekem már csukott szemmel is megy.
Elönt a békesség, a mögöttem tornyosuló harag ellenére is. Megsebeztem, fizetek érte.
Egy pillanatra állok meg a kereszttel szemközt, lehajtom a fejem, erőt kérek.
Szememmel követem, merre jár, ha vár, hát határozott léptekkel lépek a gyóntató fülkéhez és semmit sem kérdezve bevonulok a helyemre.
Mennyit ülök itt...
A bársonnyal bevont szék ugyan jó puha, kényelmes, ellenben hideg. Mégis ráülök, behajtom az ajtót. Nyakamba akasztom a lila stólát, a bűnbánat színét hivatott sugározni. Elhúzom a kis ablak fedőjét, hogy csak a rács válasszon el tőle.
A kis szentem térdelni fog, itt mást nem tehet.
Keresztet vetek és kivárom, hogy mennyire jártas a hivatalos köszönésben, neki kell kezdeményeznie.
Kiugrik a szívem a helyéről, félek, hogy olyat fogok hallani, amit nem kéne, de ez a dolgom, amiatt vagyok, aki vagyok. Halkan lélegzek, csak nem hallja, hogy majdnem zihálok. Emiatt rettegtem kettesben maradni vele. Míg őt sérti, hogy hanyagoltam, nekem fáj, hogy hozzá kötődtem.
Valamiért azt gondolja, hogy nekem ez könnyű, hogy nem volt minden napom kínszenvedés. Én azt kérdezném meg, mit tett velem?

To: Nathaniel Recognize it! #2

Haragja apró kis csengőket rejt el a szívem alatt, minduntalan felcsilingel, nekitámad a tudatomnak, ég bennem. Tudom, hogy megbántottam, nekem is vannak hibáim, de azt hiszem a legnagyobbat a csókkal követtem el. Tapasztaltabb kéne, hogy legyen, mint én, ezen a területen, ismerhetnél, hopp milyen az, amikor megbolondulsz valamitől és per valamiért, de az nem lehet a tiéd. Bár azt hiszem, hogy ő megkap mindent, ami kiszemel magának. Lehet ez az oka annak, hogy jómagam erősen a szívébe tapostam, mert tudja, hogy nem leszek a levadászott prédák tablóján.
Sajnos nem is azért, mert nem szeretnék, hanem, mert nem lehet.
Ő ezt a vágyat lehet nem is ismeri, ami bennem roppant jégtáblákat a szívemről, ami feloldja a belső szerveimet és lassanként őrülök bele.
Olyat adott nekem, amit nekem sosem lett volna szabad megtapasztalnom, hogy a hiánya ne vésődjön belém egy örök, puha életre.
Úgy temetkeztem az emlékébe, mint egy izgalmas könyvbe szokás, eleinte átrohansz rajta, mert tudni szeretnéd mi lesz a vége, aztán a polcra teszed. Amikor újat nyitsz, rájössz, nem vagy túl rajta, így újra előveszed, megint kiolvasod, sokkal lassabban haladsz, mert a végét már ismered, de mi van az apró részletekkel? Hiszen az ördög abban lakozik. Mégis neki veselkedsz, hagyod, hogy a elmédre vetítsen ábrázoló képeket, élményeket keltsen életre és ezzel téged húzzon át a valóság határán, egy olyan álomba, melyről sosem mernéd elhinni, hogy volt valóság, pedig volt.
Ő nekem ez a megunhatatlan képregény. Annyit gondolok kettőnkre, amit nem kéne hagyni a józan ész határain lebegve, Azzal nyugtatom magam, hogy elmúlt, túl vagyunk rajta, hogy amikor éjszaka arra kelek, hogy az illata belém vési a hiányát, akkor vissza kell aludnom, tudván, hogy neki ez nem ilyen fontos, nekem sem kéne. Kilopom ezeket a pereceket a napból. A vonton ülve, a misére várva, két gyónás között, melyeket szinte azonnal elfelejtek, ahogy a bűnbánó elhagyja a helyiséget. Nem mert nem érdekelnek, de lássuk be, nagyon eltérő dolgokat nem hallgatok meg nap mint nap.
Fáj a hiánya, nincs rá jobb szó, pedig nem is az enyém, 10-15 percet ha eltöltöttünk bűnben fürödve és ő végtelen könyv lapjait csapta fel bennem, melyre mostantól írhatom az álomképeket és elveszhetek bennük, hogy sajgó fájással szakadjon rám a valóság.
Kihasználtam volna őt?
Lesütöm a szemem, szégyen nyila hatol a szívembe, nem akartam. Ha valaki nem akarta őt, sem senki mást kihasználni, na az én vagyok. Fáj a haragja, megsért, sóval hinti be a sebeimet, de megérdemlem. Ez vagyok én, a bűnbak, akinek a vállára ráfér a fakereszt, de ki vagyok én,  hogy Isten gyermekéhez mérjem földi kilétem?
Megérint dolgokat az irodában, teszi a lelkemben is, nem szólok bele, tegye, nem baj, hogy itt hagyja sötét energiáit, nem baj, hogy büntet, nem baj, hogy haragszik, az a baj, ha nem teszi, ha ugyanúgy vágyik, mint én, annál sokkal nyerőbb, ha morcos, mint egy ovis.
Tudja vajon, hogy mennyire tökéletes? Így kell éreznie és meri, teszi, megéli a percet, a pillanatot, amint én sosem mertem. Irigylem őt, nem azért, hogy élhet így, hanem, mert tud dühös lenni, tud haragudni.
Sért a bizalmatlansága, fáj, hogy azt hiszi én készakarva bántom őt. Az eszébe sem jut, hogy nekem milyen nehéz? Pedig az. Nem akarom magam ő elé emelni, nem is tudnám.
Nem baj, hogy haragszik, nem baj, hogy dühös, hiszen mind emberi érzelem, és ki tudja adni magából, ha nekem, hát a legjobb helyre jött.
Mégis megsért minden szó, nem a szó szoros értelmében, hanem mint éles pengével az apró vágott seb.
Biccentek, jótékony csendbe burkolódzom, nem fogok vele veszekedni, ha emiatt jött, mégsem jó helyen jár. Nem fogok neki vitaalapot adni, míg forrong benne a kölyök haragja.
Sötét hullámokban csapódik nekem a mérhetetlen düh, ami kirobban belőle. Olyan veszélyt súg a bőrömre, mely menekülésre késztetne, de tudom, hogy valójában nem bántana, csak a harag készteti erre. A harag, amit azzal lobbantottam tűzzé, hogy elkerültem őt.
Mégsem mondhatom meg neki, hogy muszáj volt, mert a konok szájáról álmodtam, a puha érintéséről, arról, ahogy az ablakban látom a testét vonaglani az ágyon és már-már megbántam, hogy nem ültem le az ágya szélére, csak nézni, érinteni. Hogyan mondhatnám el neki, hogy én, aki megvédeném álmait, én, aki a szó hírnöke vagyok, én is a vesztéről álmodom? Hogyan mondjam el neki, hogy a legvadabb ellenség a sövény mögött lapul, melyről azt hiszi, megóvja? Hogyan mondjam el neki, hogy én is a lelkére szomjazom?
Nem tehetem meg, ezt meg kéne, hogy értse, de nem baj, hogy nem teszi.
Sosem szartam rá, sosem felejtettem el, voltak szabad pillanataim, azt nem hazudom.
Egyenes tartással vezetem végül a gyóntató fülkéhez, rettegek, hogy mit fogok hallani. Összezsugorodik a szívem, mint egy szottyadt mazsola. Ha az édesanya is keserű lenne, ha hallaná, lehet nekem sem kéne. Szólni kéne a kollégámnak, hogy gyóntassa le ő, én pedig beülnék a megengedett kád vízbe és belefulladnék a lelkiismeret furdalásba.
Újabb bólintás, jól van, nem beszélgetünk a családjáról.
Mélyről zúg bennem a tudni nem akarás, félek nem követi a főbb pontokat, nem lesz rövid, nem fogja pontokba szedni és megbánni sem fogja, amit most jutalmul kapok. Nem kétlem, hogy megbüntet, joggal.
Elhelyezkedem a hideg fülkében, hallom, ahogy letérdel, elhúzom a kis ablakot.  Keresztet vetek, kezembe morzsolom a füzérem, kapaszkodom belé. Mivel a köszönést elmulasztja, nem ragaszkodom én sem a formulához. Nem biztatom rá, hogy beszéljen, hallgatom, és ezt tudja jól.
Én is lehetnék a túloldalon, voltam is. Bűnös… ki nem?
Szavai belém folynak, bárkiről beszél kicsit irigylem. Valaki, akire így vágyik, az egy szerencsés ember.
A farkam szóra, felhörrenek. Ne már. Isten házában, vigyázzunk a szánkra. Mégsem szólok rá, neheze lélegzem, elönt a féltékenység vöröslő köde, ezt el kéne titkolnom, örökké. Mégis izgatottan összerándul a gyomrom a folytatástól. Elélveztem a jelenlétébe… Jó ég, mit nem mond ez a fiú? Hevesen kalimpál a szívem, mintha kifelé törekedne. Nathanielből ömlik a fájdalom, átszivárog hozzám, fojtogatni kezd.
Szavaira felnyögök, talán kérném, hogy ne folytassa, mert amiről beszél, az képekben jelenik meg előttem, felbugyog bennem a rút vágyás. Nem lehet, nem teheti ezt velem.
Rámarkolok a combomra, védekeznék, elmondanám, hogy én is álmodok róla, hogy gondolok rá, hogy muszáj mással is kedvesnek lennem, nekem ez lélekből jön, zsigerből, én imádom az embereket, Az Isten csodáit, de nekem ő különleges. Azért kerültem, mert belefulladtam a jelenlétébe, mert folyton a szája járt a fejembe, hogy újra csókolnám. Nem, nem gondolhatok erre. Nem, nem, nem!
Lehunyom a szemem, hagyom, hogy átjárjon a csalódottsága, a fájdalma, a lábujjaimig hatol belém, érzem, ahogy szétterül bennem, és rettentően fáj. Úgy szeretném feltépni az ajtót és magam mellé ültetni, hogy válaszolhassak a szavaira.
Hátradőlök a széken, megroggyannak a vállaim, apróra morzsolódik a gyomrom. Egy csajt… Jól van, így kell lennie, de akkor mitől szúr a szívem? Alig jut el a tudatomig, hogy kielégülésről beszél, a testéről, mert az őrült féltés kavarog bennem. Mély levegőt veszek, le kell higgadnom.
Hallgatom őt, a félelmét, hogy nem fontos, nem egyedi, nem számít, nem különleges, és hirtelen rájövök, hogy nem nekem szól, a ténynek, hogy valakinél első volt. Hajtja a vágy, hogy kiolvadjon a tömegből és ezzel árultam el őt, hogy nem hagytam őt a dobogó legfelső fokán. Ó dehogynem. Azonban talán ez érint meg a legjobban, egyszersmind meg is nyugtat. Neki nem Én hiányzom, valaki, aki szereti, és ez lehetnék én is.
Tény, hogy elijesztette, nem maga miatt, hanem magam miatt. Rányalok kiszáradt számra, pedig nem is én beszélek. Reszketnek az ajkaim, hogy választ formáljak, de nekem most a csönd a jutalmam.
Nem hazudtam neki, sosem hazudnék, sem neki, sem másnak, de az magyarázkodik, akinek a háza ég. Ha lesz alkalmam elmondom neki, hogy rosszul látja. Talán teljesen őszinte leszek hozzá, nem hallgatok el semmit.
Muszáj volt egyedül döntenem, mert meg kell őt óvnom egy csalódástól, de már látom megtehettem volna a teljes elszakadás nélkül is.
Drága gyermek, nem akartam bántani őt, a legjobb szándékom ért így célba, De tudjuk, hogy  mi van vele kikövezve.
Koppan a feje, előre nyúlok, meg nem állíthatom.
- Nem hazudhatok neked. Ha azt mondom, ne gyere, nem várlak, az hazugság lett volna. – olyan halk vagyok, lehet nem érti minden szavam, de neki szól, hozzá cseng.
Tulajdonképpen nem gyón, nem oldozhatom fel, nem adhatok neki békét, nincs mire. Kiszanálta a gyóntatófülke csendjét, hogy beolvasson nekem.
- Folytatod? – tudom, hogy van még mit, nem félek, hogy nem csap belém még egyszer az ostorral. Azonban igaza van. Ha nem folytatja, elhagyjuk a fülkét és váltunk pár szót, ami minket érint. Őszintének kell lennem hozzá, akkor is, ha illatával az orromban csak a csókjára tudok gondolni.
Feszülnek az izmok a combomban, forró levegőt lélegzek a hidegben, vékony ködöt formálja.
Szeretném átölelni a fülébe súgni, hogy nem rontott el semmit, én vagyok a gyáva.

To: Nathaniel Recognize it! #2

Összetör minden szava, én nem akarom őt bántani, ha valakit nem, hát az valóban Ő. Különleges nekem minden szempontból, hiszen a szívembe lopta magát, az elmémre rajzolta emlékét mindannak, amit nekem adott s amit én adtam neki.
Megbüntettem, nem akarva, de megtettem. Most érzem a súlyát annak, hogy mennyire, azzal, hogy elmondja, idevágja, gyónás kereten beül, mert tudja, hogy végig hallgatom. Sajnálom, hogy falat emelet közénk, miközben felsorolja a vétkeimet. Egyszemélyes ítélő osztag, én pedig lehajtott fejjel hallgatom. Nem látja elgyötört arcom, nem hallja a szívem vad kalimpálást, halk nyögésimet, ahogy a fájdalmát belém mártja, mint egy éles pengéjű kést. Örökre rám nyomja a jelzőt, hogy kegyetlen vagyok, voltam velem. Tudtam, hogy megsebzem, de nem hittem, hogy ennyire, nem vagyok jó emberismerő, őt példának okáért egészen félre értelmeztem. Végig hittem benne, hogy játék vagyok, próbatétel önmagam számára és azt hittem kettőnk közül én sérültem jobban, mert leástunk a hitem mélyére, megkérdőjeleztük a hűségemet Isten felé. Próbatétel elé lettem állítva, elbuktam, magammal rántottam odaátra ezt a gyönyörű gyermeket, kinek a szíve most ezer darabban, de lehet csak az egoja. Azonban ki vagyok én, hogy bármiben is megtörjem?
Remeg a szám, hogy szavakat formáljak, elmondhassam neki, nem ezt akartam. Könnyebbnek tűnt nekem elkerülni őt. Közben pedig folyamatosan rettegtem, hogy nem jelentek neki semmit, én pedig estéről estére előhívtam a csókja emlékét, ajkának puha, de határozott érintését, és nem egyszer markoltam szűkölő vágyam közben.
Ha ismerne, tudná, hogy nem akarok ártani, nekem nem hivatásom bárkinek leckét adni.  Adtunk egymásnak valamit, amiről voltam olyan gőgös, hogy csak én hittem el, hogy fontos lehet, nekem. Az valóban nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen űrt hagyok a csodálatos lelkében.
Édes, drága gyermek.
Nathaniel, ne csináld ezt velem.
Szégyen fut szerte az ereimben és reszketést von a testemre.
Én vagyok neki kevés. Szeretném elmondani, hogy én nem tudok neki egyedüli lenni, illetve Ő nem nekem. Nem különleges nem tud lenni, az egyetlen nem lehet, az én szívem nem erre van teremtve, hanem a világ befogadására. Én drágám. Minden szava belém mar, akár a veszett kutya.
Téved, nem mindenkinek örülök szívből, engem is van, aki fáraszt, van, aki felhúz és van, akivel nem szeretek beszélgetni. Én sem vagyok szent.
Tudom, hogy kevés neki, mert neki minden kell, a több, a legtöbb. Nem adhatom neki.
Belém fagy a levegő, beszívni sem merem, hogy aztán ne legyen mit kifújni, de leáll a szívem egy hosszú pillanatra, hogy aztán mellkason verjen. Azért történt mert kívántam. Akartam.
Felgyorsul a légzésem, a hideg leszalad a hátamon, mint egy apró gyöngyszem. Válaszolni akarok, most, de nem lehet, hagyom, hogy elém borítsa lelkének szennyesét, had válogassam ki a sajátomat belőle.
Megrándul a szemöldököm. Egyetlen volt, és az is lesz, abban az értelemben mindenképpen, hogy nem vágyom másra, nem csókoltam meg mást, és nem is szeretnék. Ami azt illeti sajnos őt nagyon is.
Úgy szerettem volna magamhoz vonni, ujjaim végig futtatni a nyakán, le a karjára, hogy az ölelésembe vonjam, magamhoz édesgessem, de nem mertem. Rettegtem, hogy félre ért, hogy azt mondja tévedés volt, de attól is, hogy hasonlót vall, mint most. Mindkettő túl rémisztő, túl intenzív.
- Nathaniel. – elsúgom a nevét, mintegy vészszót, egy menekülő útvonalat, ne mondjon nekem ilyeneket, ne beszéljen merevedésről, megőrülök helyben. A testem emlékszik még az érintésére, a csókjára, azonnal megidézem magamba, bizsereg a bőröm, megmoccanok, aztán lemerevedek.
Hogy mi? Semmi baj, megcsókolt egy másik férfit, semmi baj. Nyugalom. Mégis átcsap a légzésem sietősbe, hogy jusson elég levegő a tüdőmbe, mely most merőben összeomlik.
Nem élvezte. Akkor ez az én privilégiumom? Én nem csókoltam meg senkit, pedig akadna férfi és nő egyaránt, akivel megtehetném, de nekem eszembe sem jutott, hogy leteszteljem magam.
- Dehogynem. – olyan szelíd a hangom, engem lep meg. Könyörgő, hogy hagyja abba, ne zúdítson többet rám, mert összeomlok a súlyok alatt. meghasad a szívem, összetörik, megbolondulok.
Hogyne éreztem volna? Minden porcikámban csak őt éreztem, láttam magam előtt a testét, hallottam a hangját, érinteni, simogatni, csókolni vágytam és ettől halálosan megrémültem.
Előredőlök a széken, a füzért a reverenda zsebébe ejtem, ma már nem lesz rá szükségem, vagyis itt nem lesz. A fájdalom utat tör bennem, nem ért semmit.
Hátamon feszül a bőr, fájdalommal csap le rám, olyannal, amit magamnak okoztam. Akarva. Kevésnek érzem.
Vallomása túl szép, túl egyedi, nem nekem való, nem az én fülemnek kéne, hogy szóljon. Nem bírok válaszolni, nem megy. Képtelen vagyok szavakká formálni a bennem tomboló vad vihart, mert félek, olyat mondok, amit nem kéne. Ami nem való neki, sem nekem, nem mondhatom ki, de nem is hazudhatok neki. Édes gyermek, hova süllyed?
Tudom, hogy válaszokat akar, de nekem nem megy, itt nem megy. Nem bírom a csókunkat szavakkal elismerni, nem mondhatom ki, hiába, hogy Isten mindenhol és mindent lát, mégsem lehet.
Összeomlik a világ bennem, megint. Darabjaira esik és a boldogtalanság szaga belengi az erőteret, ami belőle sugárzik, a fűszeres illa alkohollal keveredik.
Feláll, én pedig azonnal felszökkenek, hogy elhagyjuk a fülkét. Előtte lépek ki, a lábaim reszketnek.
- Beszélgessünk! – nem kérem, nem adok lehetőséget nemet mondani, utasítok. Sietős léptekkel indulok meg előtte, tudom, hogy követni fog.
Futok ki a világból, szaladok. Előle, képletesen és nem is. Kilépek a templomból hátrafelé a lakásom felé, ami egy nappali, egy hálófülke, egy fürdőszoba összetétele, és egy apró konyha, de nem szoktam főzni. Engem itt nagyon jól tartanak, ha főznék, sem tudnám megenni az összes kaját.
Innom kell, ezt nem tagadhatom le.
Áthaladok a folyosón, zúg a fejem, majd a lakásomban előre engedem a nappaliba.
A berendezése nem túl cikornyás. Egy kanapé, egy fotel, egy könyvespolc, szőnyeg a padlón, kereszt a falon, régimódi kandalló előtte. Jobbra wc, tovább fürdő, balra konyha, szembe pedig a hálóm, melynek az ajtaja csukva van.
A kanapé és a fotel között egy faragott fa dohányzóasztal, de én nem dohányzom, sosem próbáltam, nem is hiányolom. Felkattintom a lámpákat, magunkra csukom az ajtót.
- Innál valamit? Csak üdítőm van. – mielőtt azt hiszi, leitatnám. Nehezen csöpögtetek a hangomba nyugalmat. Már itt látni őt is nagyon kettős érzés, kiszakad a szívem. Hiba volt őt ide hoznom, már tudom, ahogy szemlélem az alakját. Idegen itt, mégis riasztóan ismerős.
A konyhába sietek, hozok inni neki is, akkor is ha nem kér. Én a konyhában lopok időt magamnak, mielőtt visszatérek hozzá. Hellyel kínálom, letelepszem a kanapé szélére, ránézésre úgy érezheti, mintha idegen lennék a saját otthonomban, a számat rágom, azok szoktak így tenni, akik nagyon megrágják a mondandójukat, én is ezt teszem.
- Nem akarok neked hazudni, nem kenyerem, sem a mentegetőzés, de az sem, hogy félre vezesselek. Nem, mint pap szeretnék veled beszélni, hanem mint a férfi egy másikkal. – mégsem fogom tudni elengedni, hogy vagyok, aki vagyok.
- Kerültelek, mert attól rettegtem, hogy minden mozdulattal elárullak, téged. Minden egyes pillanatban a közeledben szerettem volna lenni, nehezen bújtam mások mögé, de azt éreztem, hogy így helyes. Félre szerettelek volna vonni, de folyton az járt a fejemben, ami köztünk történt. – ideges vagyok, előbb rá, majd magamra mutatok. Köztünk, ami történt, a csók és a rengeteg minden más, amiről már látom, hogy van fogalma.
- Én sem értem, hogy mi történt Nathaniel, nekem sokkal nehezebb ez, mint hinnéd hogy a gondolataim folyton köréd kanyarodnak vissza, mintha minden út hozzád vezetne, a Rómám lettél, s ez veszélyes nagyon. – tekintetem igyekszem az övébe fúrni, hogy érezze a lelkemből beszélek, nem kertelek, nem körítek, megérdemli az igazságot.
- Eleinte azt hittem, hazajövök, kimoslak magamból, mint egy foltot, ami beszennyezi a tisztaságot, ami megtöri a képet. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem fog menni, így abban bíztam, ha eltávolodom, majd a gondolataim sem lopakodnak mindig vissza hozzád, ez sem jött össze. Ciki, mi? – megrázom a fejem, a kezemre pillantok, a benne tartott üres pohárra.
Tőlük hazafele gyalog jöttem, két és fél óra volt, de kellett, hogy szellőztessem a gondolataimat. Helyette ábrándoztam.
- Rettentően vártalak, minden porcikám sajog a hiányodtól és ez sok, nekem nem szabad így kötődnöm, de megtörtént. Azt azonban egy percig nem hittem, hogy te nőkbe fojtod a bánatod, hiszen eleddig tetted, csak talán nem a haragod, az elutasítást pótoltad velük. Az pedig, hogy férfiakkal próbálkozol, jelzi, hogy el vagy veszve te magad is. Nem hagyhatlak hát magadra, mert én megbirkózom vele, de neked tartozom vele, hogy elmondom, mi jár az én fejemben. – 5 ujjal fésülök a hajamba. Hogyan mondjam el, hogy megértse?
- Azonban azt meg kell értened, hogy nekem ez nem megy, én nem bírok ennyire vágyni valakire, hogyan is fogalmaztál? Űzök valakit? Ez volt igaz? – újabb mély levegő, ujjam babrál a pohárral, már nem tudok úgy rá nézni, hogy ne vetítsen az agyam egy másik képet, ahogy… nem. Most nem!
- Beburkolóztam az emlékedbe, magamra öltöttem, ahogy más a téli kabátot, melegedtem benne, és bevallom, nem hittem, hogy így szenvedsz, ha tudom, talán akkor sem teszem máshogy, de meg kell, érts engem is egy kicsit. Muszáj. – újra felé pillantok, könyörög a hangom, hogy adjon menekülő útvonalat, azonban ismerem őt, minden szavam olaj a tűzre, csak felhergelem vele, de jövök neki az igazsággal.
- Én nem értem mi történik. Én sosem kívántam meg így senkit, engem előtted senki nem csókolt meg, soha senki ajka után nem vágytam még haragvó akarással. Félek Nathaniel, életemben először zsigerből félek, hogy mit teszek. Mert hiába nézzük a férfit és férfit, ami még nehezebbé teszi, hiszen a világ ellen való, de én vagyok, aki vagyok, nekem ez a mindenem. A reverendám az életem, nem lehetek hűtlen hozzá, pedig minden egyes gyarló gondolattal azt teszem. És ha a közeledben vagyok, ugyanazt a zúgást hallom a szavaim hátterében, megy a fejemben. - a halántékomra koppintok a mutatóujjammal. Odabent megy a gonosz zúgás -  és ezt nem lehet. Nem érted igaz? Én nem lehetek a pajtásod. Én nem lehetek a teszted, én nem lehetek a vágyad tárgya. Mit tehetnék, hogy kicsit letisztuljon benned? Hogyan érhetem el, hogy irtsd ki magadból és közben ne sérülj meg? Mond meg, mit adhatok neked, amivel megérted végre, hogy nekem, neked, nekünk nem szabad ezt? – minden kérdésem komoly és tudom, hogy gusztustalan vagyok, mert ráöntöm, de ő is tette rám, azt kérte ne zárjam ki, hát nem teszem többé, ringbe drága, küzdjünk meg azzal, ami történik. Harcoljunk meg a mumusokkal és küldjük őket a sötétbe örökre. Mert nem kárhozhatok el. Kell, hogy értsen.
A poharat a dohányzóasztalra ejtem reszkető ujjaim közül, várakozva pillantok felé. Lássa meg az embert, vegye észre a papot, értse meg, hogy nekem ez nem halloweeni jelmez, ez a valóság, ez vagyok én.
- Túl fontos vagy nekem, hogy az ösztönök miatt elveszítselek. – újabb vallomás, tegye csak fel a polcra, lassan érezze meg, hogy le fog szakadni.
Annyira igyekszem nyugodt maradni, hogy legalább nem hadarok, de nem baj, hogy látja, kivagyok, mint a kakukkos óra.

To: Nathaniel Recognize it! #2

A privát szférámba beengedni hiba. Tudom jól, mert látom, ahogy megtölti a teret, jelen lesz, mint egy apró kis kegytárgy, melytől aztán nem akarsz megválni soha, mert olyan jól mutat a polcon. Pislogok rá a poharam pereme fölött, míg otthonosra vetkőzik, komoly szavai ellenére ma mégis a kölyköt látom benne, akivel anno annyi időt töltöttem és a mérhetetlen szereteten kívül többet nem mozdított meg bennem. Hogy lehetséges ez? Miként alakulnak a dolgok ilyen furán? A tegnap volt gyerek, felnő és eléri, hogy minden energiám felé szökkenjen, hogy a gerincemen nőjön ki a virágzás és burjánozzon el a szervezetemben. Amikor a melegsége megsüti a bőröm, innen érzem, pedig van köztünk hely, hagytam magunknak. Neki és nekem. Kell, hogy tudjak levegőt venni, használni az agyam, gondolkodni. Most szükségem van a józan észre, de folyton visszakanyarodok ahhoz a szituációhoz, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindannak ellenére, hogy a tüze már elégette az agyam.
Iszom a látványát, hagyom, hogy a haragja beborítson, majd kicsit kiolvadjon és végre befogadó legyen, értse és elértse a szavaimat persze.
Elnevetem magam, minden jókedvet nélkülözve, de nem akarom, hogy ne lássa, mennyire megvisel ez az egész. Összeomlóban a hitem, az idegrendszerem, a mindenem, az énem. 32 évig tudtam, hogy mit szeretnék, ki vagyok, merre tartok és most? Most azt tudom, hogy bizsereg az ujjvégem, hogy érinthessem.
Felvonom a szemöldököm, kérdőn pillantok rá egy félmosoly kíséretében
- Ki mondta, hogy benned nem bíztam? – honnan veszi, hogy én tudtam volna viselkedni? Lehet én lettem volna az, aki inzultálja. Melegedik a lelkem, hogy a szavak előbuknak belőlem, akár a sötét titkot a tábortűznél. Mennyit, de mennyit hallgattam végig. Voltam gyerek, voltam fiatal, laktam papneveldében, ha azt hiszitek van mocskosabb hely, sokan tévednek. A srácok egymás között nagyon sok mindent megengedtek maguknak, lévén előttük állt a felszentelés, onnan tiszta lapot kap mindenki. Rusnya dolgokat teregettek ki, és még rondábbakkal hivalkodtak, de sötétebbekre vágytak. Azt hihetné az ember, hogy a kis vallásos fiúcskák egész nap imádkoznak, hooogyne.
Feloldódik a szavaimban, utat enged, megérti a dolgokat és ez lehűti kissé a fortyogó kedélyeket, a tomboló és kitörni kész haragvást.
- Sajnálom, ha te is így szenvedsz. – valóban teszem, mert a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire idegpróbáló, valamit milyen lélekgyilkos. Csakhogy én ezt eleddig nem ismertem. Olvastam róla és ismerek olyat, akinek volt ismerőse, aki… De szemtől szembe ez az akadály még nem jött és nem tudom, képes leszek-e megugrani?
- Alapvetően nem az a baj, ha beszélsz róla, persze az sem szerencsés. De az én ítélőszékem mindent lát, mindent tud, engem nem az emberek zavarnak, önmagam előtt kell elszámolnom, nagy lecke ez, nem tudok órák alatt túllenni rajta, akkor sem ha, természetesen nincs folytatása. – a mihez tartás véget szúrom meg a mondat végével, hogy ne higgye azt, most elölről kezdjük a csókolózzunk és ő meg itt… nem. Alig bírtam legyűrni a vágyat, olyan szinten hajtotta a vérem. Mára mérséklődni véltem érezni, de ahogy itt van a közelemben, be kell látnom, hogy elcsitult a láng, de ki nem oltottam. Tekintetem elidőzik az arcán, készakarva nem nézek a szájára.
- Talán. – talán hívnom kellett volna, lehet az is, hogy ez így volt jó, ahogy most történik, mert legalább nem kell számot vetnem azzal, hogy nem bírtam megállni, ha már folyton a fejemben tekergőzött, mint a bűn kígyója.
Az édesanyja természetesen beszámolt róla, hogy a fiával történik valami, de ő azt hitte szerelmes valami kislányba, végre. Akit majd hazahoz és lesz családalapítás, biztos vele tölti az időt, hogy miért iszik? Mégiscsak boldogtalan Natieje. Szorongott eleget, hogy mit tegyen érte, mit kezdjen vele? Mit mondhattam volna? Hogy vélhetőleg oka vagyok? Lett volna kérdezgetés, mi történt, mikor? Miért? Hazudnom kellett volna. Inkább meghallgattam és „reméltem”, hogy tényleg szerelmes, így könnyebben csukja be a könyv lapjait, amibe írni kezdtünk egy balladát.
Újból az orrom alá dörgöli, hogy hibáztam, jogosan teszi. Lehajtom a fejem, megbámulom az ujjaimat. Tudom, hogy rosszul döntöttem, már azt is, máshogy cselekednék, ha megint lenne lehetőségem, de nincs. Ebből kell gazdálkodni, okosan, ha lehet.
Igazság csendül a bús hangban, mellyel kisajátítja magának az időt a térből.
- Pont ez az, hát érted. –fellelkesülök, mert belekapaszkodom a hangjába, értelmes egy 19 éves, az is biztos.  A hideg kiráz a gondolatára, hogy milyen fiatal és én… hagytam, hogy megcsókoljon, sőt mi több vissza is csókoltam, hogy csak úgy búgott a vérem, mint egy beteg lódarázs.
- Én is vágyom, de ez csak vágy és annak ellen lehet állni, ezt le lehet gyűrni, kívül lehet maradni, muszáj. Lecke, nem mondom, hogy nem kemény, azt sem, hogy nem jár szenvedéssel, de lehet, kell. Muszáj. – nekem legalábbis. Ő pedig, ha már a haverjával csókolózik, lehet megadja neki más, amire vágyik, nem hiszem, hogy egyedül a személyem hívta volna meg a lejtőn, hogy fusson a vesztébe. Persze nem volt jó a csók, mert csak belevágott, nem adott neki izgalmas körítést, vagy egyszerűen csak nem volt tilos és mint olyan, nem lángoltatta a fel. Talán az egész ilyen egyszerű, annak kell, hogy legyen. Nem vágyhat csak rám, az nem lehetséges. Nonszensz. Reménnyel eltelve nézem az arcát, meg kell, hogy értse, ezek elmúlnak, a múlt ködbe burkolja, az idő elhordja, akár a port a szél. Mind azok leszünk és a test enyészetté válik, míg a sűrűn világító lélek szabad lesz.
- Az idő, minden sebbel kegyesen bánik. – sejtem én is, hogy nem két nap és nem két hét, de nem is két hónap alatt fog a bőrömbe vésett varasodás elhalványulni, de egyszer el fog. El kell gyászolni, el kell engedni. Nem érthetek egyet, akkor sem, ha a szavai mögött fájó igazság lappang.
Annyira szeretném meggyőzni, hogy holnap jobb lesz, kis időt adjon neki, olyan keveset, amikor majd nem mar le a csontig a fájás, a hiány, akkor majd lehet építkezni, addig a nullára kell maratni az utat, hogy ne legyen majd hepehupás, amikor rátölti a betont, az első szintet.
Neki ez egy kaland, egy próbálkozás. Három év múlva családja lesz, egy csodálatos kislánya, mint Davina, nekem semmim sem, ha ennek most nem mondok nemet. Az életem nem dobhatom oda holmi testi vágyért, nekem eddig is kellett erről mondani, ezután is menni fog, fogcsikorgatva, de mennie kell. Nincs más választásom, vagy ez a kis kaland, amit nem kétlek, hogy tökéletes lenne, de miről nem agyalok?
Látom széteső energiáit, kikúsznak az ujjai közül, belém csapnak, az összes hajszálam töve megreszket, az agyam szétcincálódik a koponyámba és hevesen tatamol a szívem. El kell, hogy utasítsam, nincs más lehetőség, pedig valahol mélyen  azt hiszem nekem adná magát. Reggelizhetnék a hasáról, ha azt szeretném, az ölembe vonhatnám, és az ölelésébe olvadhatnék fel, kérnem kéne és megadná. Pont emiatt kell nekem erősnek lennem, hittel telinek. Csak ne rángatózna a gyomromban a fűszeres akarás.
Legszívesebben felé nyúlnék, megsimogatnám, hogy ne adja fel, és fel a fejjel, menni fog, elmúlik, a legdurvább seb is begyógyul, igaz, van, ami nyomot hagy, de ez nem fog. 19 éves, elfelejti, kiheveri, lesz egy emléke, amit név nélkül majd részegen a haverjainak elmesélhet.
Megemelem a kezem, ahogy a fejem a térdem éri, nem nyúlok hozzá, nem érintem meg, de ehhez olyan erő kell, amiről nem hittem, hogy bennem van. Őrjítően forró a közelsége, leperzseli rólam a vastag pulóvert, a reverendát, a világ súlyát.
- Attól, hogy tudod mit jelent, azt hiszem mégsem érted teljesen. – nem degradálom le, a hangomban annyi gyengédség bújik meg, amivel jól lakhat egy fél ország lelki éheztetett lakosa. Hiszen szeretni vágyom, akarom, a csókjának íze még él a számban, de lehet már nem jól, kissé az már megkopott.
Szavai lemarnak a gyomromig, egy könyörgő gyermek, egy finoman utalgató felnőtt, hogyan küldhetném el? Sosem tenném meg. Lepillantok rá, kicsit hátradőlök, hogy ne lásson már bele az orromba.
- Nem mondhatom meg neked, hogy mit érezz, ahogy én sem parancsolok a saját érzésiemnek, de tudok határokat szabni, ha te is tudsz Nathaniel, akkor lehetünk barátok. – nálam ez nem duma, nem lerázni akarom, ezt kell, hogy tudja, hanem ez minden, amit neki adhatok. Tegyük hozzá, hogy nekem nincs egyetlen barátom sem. De ő lehetne az, mint egy Jane Austin regényben, kifacsart szívvel, de ellenálló testtel, így kell lennie. Bár én nem szeretek rosszkedvű lenni, nekem a világ tökéletes hely a rengeteg rosszal együtt. De miatta megszenvedem, csak mondja, hogy segít benne.
- Nem akarlak elküldeni, örülök, hogy itt vagy. – végül mégis rásimítok az arcára, elmosolyodom, pedig megszakad a szívem, de örülök, hogy itt van velem, és tudom, hogy nekem. Ez teszi olyan nagyon nehézzé.
- Ha a határok ezen oldalán maradunk, akkor semmi olyat nem tehetsz, amit bár lehet akarnék, de nem lehet. – egyezkedem, magammal azt hiszem.
- Nem ismerem a vágy fokozatait. – ujjam lecsúsznak a nyakába, ahogy felemelkedik, majd az aurámba vonul, mint egy igazi király. Akaratosa, makacson, minden más kisöprően.
Kérdésétől megrezzenek, de szerencsére folytatja is.
- Ördögűzésre hajtasz? – ha már száműzés, akár az ágyamhoz is kötözhetném.. mi? Nem. Jesszusom. Édes Istenem, ne hagyd, hogy a gonosz a gondolataim közé férkőzzön.
- Öhm. – felnyekkenek, olyan kifejező minden szava, sajnos elvétem a tekintetem lepillantok a szájára, hiszen éppen arról beszél, hogy a nyelvét átfúrja az enyémhez és ettől, összerángat a vágy, mint a mosás a gyapjút.
A dugás szóra felszalad a szemöldököm, elnevetem magam. Jó, hogy ez nem jöhet szóba, pedig lejátszottam pár beteg elméletet a fejemben, jó, hogy most nem lát a fejemben. Szeretném megkérdezni, hogy ő nem is gondolt rá? Szuper ezek szerint nem, Én leszek a beteg. Fantasztikus.
- Finomabb dolgokra? – ki a frász kérdez vissza a számmal és a hangommal? Ki irányítja a dadogó visszakérdezést? Pedig csak a keze simít az arcomra. Szuper, máris üresedik a fejem, nem veszi észre? Nem tűnik fel neki, hogy meghülyít?
Remeg a szám, pontosan érzem a szemem pedig kiguvad, miket nem beszél?
- Hogyan szeretnél leásni a mélyére? – ez nem tiszta nekem, pedig lehet kifejtette, de köszönöm kilengett az IQm a szakadék fölé és belezuhant.
- Soha többé. – becsszó, soha többé nem zárom ki és nem küldöm el, nem lennék képes rá magam sem. Megőrülök, mit játszik megint? Magamhoz ölelem, hiszen bújik, mint egy kölyökmacska, tenyerem a hátán, oldalán simít. A szerető szóra felcsuklom. Kizsizsegek az ölelésből, mert nekem ezt nem… hát megkattanok.
- Tudod mi az igazán vicces? – elrendezem a ruhám, még neki háttal, majd visszafordulok felé és ajkamon hagyom a kaján mosolyt.
- Hogy te hozol zavarba ilyen szavakkal egyedül, mint dugás, meg szerető, de talán a csók szóval is össze tudnád zúzni az önbizalmam. Mert másoktól hallom eleget, mert a korodbeli lányok nap, nap után a fülembe súgják, nem csak gyónás közben, de az egyetemen. – visszasétálok elé, és leguggolok, két kezem mellette  pihen a kanapé anyagán. Széttép a vágy, hogy a tarkójára fogjak és a számra rántsam, hogy fulladásig csókoljam, neki akarok préselődni, beleolvadni, eltelni az illatával, ami azóta kísért, hogy bekopogott az ajtón, ahogy ő mondta, mint az első randi előtt, tudnám milyen egy randi, azon kívül, hogy olvastam róla és láttam filmekben, na megmeséltek a fiatalok eleget, hogy megbotránkozzak.
- Folyamatosan küzdenek vele, hogy kivillanó mellekkel szembesüljek, a szoknyájukból kilóg a bugyijuk, édes hívószavakkal csalogatnak, mégsem érzek semmi olyat, amit a te közelséged csak meglenget. Mond meg nekem, hogy lehet ez? – most én vagyok az, aki neki akarok dörgölni az arcom a mellkasának, állának, beinni belőle mindent.
- Mesélj, milyen volt a csók a haveroddal? – a kérdésben is nevetés bujkál, holott kibelez a kíváncsiság, de hadd higgye, hogy heccelem vele.
- Ja és, hogy mi tennék most szívesen? Ha elmondanám neked, te lennél az, aki ördögöt űz, belőlem. – könnyeddé válik a hangom, játékossá, heccelővé, csak mozduljunk ki, mielőtt baj lesz nagy baj.

To: Nathaniel Recognize it! #2

Már a jelenléte is ajándék, az, hogy eljött, elmondta mit érez és mert, tudott őszinte lenni mindenképpen egy sikerélményként könyvelendő el a hosszúra nőtt listán.
Meglep felnőttsége, az összeesdettsége, még akkor is, ha kissé pityókás a lelkem, vagy lehet pont azért. Nem ugrott nekem, nem gyalázott, nem volt más csak kendőzetlenül őszinte, én pedig kiosztok neki egy hatalmas piros pontot, annak ellenére, hogy szavai a szívem tépdesik, minden kis résen befurakszanak és utat tőrnek a szakadozó lélekhez. Szétestem miatta, neki, általa és félre értés ne essék, egy percig sem bánom, sem azt, hogy megérintettem, sem azt, hogy megcsókol, ahogyan azt sem, hogy aztán végig néztem, ahogy fürge mozdulatokkal a csúcsra járatta a kéjt. Nem bánom, élem minden pillanatát, az elmémre égett és rettegek, hogy egyszer elfelejtek egy sóhajt, egy mondatot. Biztos vagyok benne, hogy máris máshogy emlékszünk, más maradt meg mindkettőnkben. De nekem fejben kell tartanom, hogy pap vagyok, ő pedig egy korai felnőtt, a jogszabályaink szerint még sört sem vehet a kocsmában. Mégis magamba iszom a jelenlétét, feltölt és megérint valahol a gyomrom tájékán.
Okos fiú, pontosan tudja, hogy nem tőle félek, magamtól, a vágytól, amit ő ébresztett és táplál, melynek bennem megjelennie sem lett volna szabad, nemhogy visszatérni éjről éjre és nekem esni éhes kutyaként, hogy a húsomból lakmározzon. Pedig ezt teszi, összeolvaszt a buja vágyakkal, a múló reménnyel, hogy elfelejthetem, hogy felülemelkedem, máskor pedig kapaszkodom belé minden ébren töltött pillanatban.
Álmodtam erről, hogy lehet ilyen érezni, olvastam róla, láttam filmeket, féltem is rendesen, hogy egyszer majd maga alá temet egy hasonló lavina, de azt gondoltam, erős vagyok, én majd uralom. Hogy ajak nem érinti ajkam, hogy nyelv nem simul az enyémhez, arról nem is beszélve, amit a kádba bocsátok önnön magamra magányom medrében.
Sóhaj a válasz, nem sajnálom hát, hiszen szemeiben olyan alázat csillan, ami nem vártam el tőle, amit nem hittem, hogy rejteget ez az erős, kialakul, partra vetett tátongó szeretni akarás, ami őt jellemzi.
Megadnám neki, úgy szeretném. Lehetne nekem az egyetlen s lehetnék neki én az egyedüli, de tudom, hogy ezt több okból sem opció. Hiszen ő nagyon fiatal még, a vágyai, vagy annál lehet több,vagy éppenséggel kevesebb, lehet csak az újdonságnak szól, tán ha nem lennék tilos, ha nem lennék más, mint az eddigi nők az életében, talán már el is felejtette volna, ahogyan engem is.
Félek-e ettől vagy vágyom? Könnyebb lenne, ha energiái nem törleszkednének nekem, akár egy kedveskedő macska, ha az enyém nem válaszolna buzgó igenléssel, akkor minden lehetne sokkal… könnyebb. Persze a próbatételek nem arról híresek, hogy könnyedén oldhatóak meg.
Ő pedig eleddig a legnagyobb, amivel találkoztam. Pedig láttam már őrült csatateret, sorba rendezett hullákat, gyermeket, kinek utolsó kenetet rajzoltam a homlokára mielőtt visszatért az úrhoz. Láttam nevetést szörnyű helyeken, reményt, mely a legváratlanabb pillanatban ütötte fel a fejét. Láttam elmúlást, láttam feladni, és találkoztam utolsó sóhajjal, halottam segélykiáltást, melynek nem tudtam megfelelni, mert nem segített a szavam, nem hozta helyre a véget érhetetlen ima. Megértettem, hogy a sors elrendezte, máshogy nem lehetett, így volt helyes. Tudtam, hogy engedjem el, miként kötözzem be a vélt sebet a szívemen, hogy tovább dobbanjon, hogy a keletkezett hasadékon ne lüktessen el a vérem.  Most pedig önnön börtönömben zárva a saját vágyam korbácsol véresre, belül és fájóra kívül. Ez az oka annak, hogy a hátamon feszül a bőr, hogy éles csíkok mulandó, de még sajgó árnyai vetülnek rá, melyekkel próbáltam elűzni, azt ami nem belém való. S aztán a forró vízben tovább gyötörtem magam, minden szempontból. Sosem lesz vége.
Mélyet sóhajtok, nincs válasz. Az én ítélőszékem magam vagyok, és én tudom, hogy mi vagyok, bűnös. Olyan, aki ahelyett, hogy megbánná, ami történt, most arról ábrándozik, hogy bár lehetne megint, több is… akár. Nem. Erre gondolni sem szabad, hogy lehet ez a fejemben? Miért?
Jelenléte ajándék, emléke annak, hogy mit nem tehetem meg többé sem vele, sem magammal. Kár, hogy az illata betölt mindent bennem, hogy olyan erősen van jelen a srác, amitől alig bírok lélegezni.
Biccentek, nem válasz a talán, most mégis el kell fogadnia, mert az igazságot nem tenném törékeny vállaira. Én is nehezen cipelem el, hogy tehetné ő?
Megért engem, ez nem lehet kétséges, azonban azt hiszem, valójában mégsem teszi, aminek az az oka, hogy más az értékrendünk, ami nem jelenti azt, hogy az enyém lenne a jó.
Tudom, hogy neki is vannak céljai, tudom, hogy van mi felé hajtani, értem a fájdalmát, érzem a félelmét, segítenék, ha lehetne, ha lehet úgy, hogy ehhez én nem áldozom fel az életem. Nem miatta, mert lehet, ő holnap továbblép, én pedig örökre magányos leszek.
- Gondold, hogy én nem értem? – még igaza is lehet, sosem mondanám, hogy nem. Mások vagyunk máshogy élünk, lehet, ami nekem egyértelmű az neki nem és persze ez áll fordítva is. Irigylem a szabadságát, azt, hogy cselekedhet, ahogy a szíve dobban, és boldog lesz tőle. Én is boldog vagyok, most főleg, hogy itt van velem, hogy hangja lesiet a gerincemen, a fejembe raktározom, hogy illata betölti a szobát, szépsége körbe ölel, forrósága elringat. Így van ez rendjén.
Jogos az idézés. Nem ismerem ezen sebeket, most tapasztalom őket és nem értek még el a szívemig, még nem indult meg a fekete vonal, hogy jelezze a vérembe is beszivárgott. Vannak másféle sebhelyek, melyek égnek a bőrömön, bensőmben. Nem mondhatok ítéletet afelett,amit nem ismerek, főleg nem neki, vele. Okos kölyök, szó sem róla, de emiatt imádom évek óta.
Minden ellenállom megszünteti, ahogy a feje a térdem éri. Miért? Tudja, hogy megőrülök tőle. Kevés ideig bírom megállni, hogy ne érintsem meg puha, forró bőrét, melyből pulzálva lökődik belém a sárga energia, leégetve a bőröm, ahol az övével találkozik.
Szeretném magamhoz ölelni, befedni a testemmel, megóvni őt, kicsit csak elheveredni mellette, simogatni, becézgetni, dédelgetni, hogy érezze egy pillanatra, mik járnak az őrület szélén járó pap fejében.
Elmosolyodom őszinte meglepettségén.
- Tényleg. – csak nem tudom, hogyan kell barátnak lenni, nekem nincsenek barátaim, haverjaim. Híveim vannak, kollégáim, feljebb valóim és szüleim. Nincs testvérem, nincs összejárós társaságom, én nem járok csocsózni, kártyázni, nekem a legtöbb időm önmagammal telik, Istennel, kihez szól minden szavam, kihez szálnak fohászaim. Családokkal vagyok, nőkkel, férfiakkal, gyermekekkel, intézményekbe járok, ügyeket intézek, gyónást hallgatok, misét, esküvőt vezetek le, vagy éppen egy keresztelőt. Kórházba járok, utolsó fohászra. Ez vagyok én. Nekem nincs lelki társam más, csak az Úr. Én nem tudom mi a dolga egy barátnak, de vele megpróbálnám, mert tudom, hogy megérné. Ha már több nem lehet.
Figyelem a kétkedő pillantást, melyre megsúgok egy őszintével, nem hazudok neki, sosem tettem, sosem tenném, most sem vagyok híve, máskor sem. Tényleg az akarok lenni, meg több, a minden, de be kell érni azzal, ami jut.
Belemosolygok a mosolyába. Kis hülye.
- Nanáhogy. Lehet, hogy nem hiszed, de én örülök neked, akkor is, ha a gyóntatófülkében osztasz ki. – újabb mosoly jelenik meg az ajkam szegletében, közben ujjaim bebarangolják az arcát, lefutok orrának ívén, majd vissza a szemöldökének vonalára, homlokára, ajkát nem érintem meg, pedig minden vágyam, de sajnos kevés lenne az ujjaimmal és félek felhívás lenne keringőre.
Az igazi az lenne, ha ő lenne az, aki ellenáll az ostromaimnak, de tudom, hogy nem tenné, hogy kínlódnék. Sokkal, de sokkal jobb így.
- Ó nem. – elnevetem magam, mert ez jogos. – te bármit megtehetsz. – igaz, ami tény, erről nem fogok vitát nyitni, mert tényleg így van, csak engem ne vigyen kísértésbe. Főleg, mert mosolya máris vészjósló, felvillan az agyamba. Jajaj. Játszani hívtam az ördögöt.
Felemelkedik az ölemből, kezem meghagyom nála, hogy érezzem mennyire élénk, lüktető, élő. Különleges és impulzív. Imádom, minden ki porcikáját, sajnos megint látom magam előtt az ablaknak tükrében. Iiih.
Hangosan felnevetek, kezdek kicsit oldódni, nem tudom mitől, talán a közelsége tehet róla és a kis mocsok ezt maximálisan kimaxolta.
- Azt gondold, erre vágyom? – tegyük hozzá, hogy tudnék a helyzettel mit kezdeni, de nem lehetne a szemét is bekötni én pedig titkon, sötétben végig ízlelném? A gondolattól elvörösödik az arcom, érzem, ahogy végig fut rajtam a füleim borítja lángba. Hihetetlen, hogy ez jár a fejemben, de szétcsókolnám, milyen brutálisan finom íze lehet a bőrének, a bordáin táncolva, lapos hasán. Ó nem, nemnemnem. Engedjük ezt el, nem lehet. Aljas vigyora nem lendít sokat az ügyemen. Pontosan arra gondol, amire én, legalábbis ezt hiszem. Lehunyom a szemem, hogy a retinámra égett képben gyönyörködjek, amitől még jobban melegem lesz.
Sípolva fut le a levegő a tüdőmben. Finomabbra? Felpattan a szemem, a számba harapok, hogy ne mondjam ki, amire gondolok. Tegyük meg, csináljuk. Nem kevesebb az a vágy sem, hogy ő ízleljen végig engem. De nem, az nem lehetséges. Nem gondolhatok erre. Pedig sajnos túl sokszor megtettem, igaz megálltam bizonyos határoknál, arra még gondolni sem mertem, annyira ciki.
Megugrik a gyomrom, összepréselődik a világom, tudom én azt jól? Tudom. Főleg, mert tekintete felperzseli az ajkam. Kisóhajtom a levegőt. Kezdőik.
- Nem? – minek? Könyörgöm, minek kérdezek vissza? Mert az agyam leáll, ahogy hozzám ér, puha ujjai rám simulnak. Az igazság az, hogy imádom, ahogy szavakkal is megbotránkoztat. Nem mert mások nem próbáltak még meg, nem tették meg még. Hanem, mert az egyetlen, akivel el is ábrándozom róla. Bárcsak lehetne.
Újból felnevetek.
- Örülök, hogy elnyertem tetszésed. – jól van kis majom, nagyon foglak igyekezni nem kizárni, csak éljem túl, mert éppen kiégek belül.
Kimenekülök a közelségéből, mielőtt elolvadok, mint egy karamellás csokoládé.
Nem tudja, beavatom hát.
Visszafordulok hozzá, a lábai közé guggolok, két kezem a teste mellett támaszt, forró tenyere azonnal érkezik válasznak, egyre jobban melegem van, érzem, hogy kipirul megint az arcom, ha elmúlt egy pillanatra is. Tekintete elidőzik az enyémben, hagyom, hogy belém olvasson. Nincs titkom.
- Mmm. Azt mondod, nem érdekelnek? – a mosolyom incselkedő. Miért csinálom ezt? Senki sem tudja. Mert megőrülök? Mert az ördög máris bennem van, mert már megkattantam. Tuti megőrültem, muszájkabátot nekem, az segíthet talán.
Biccentek, nem teszem hozzá, hogy neki most nem számítanak mások, nekem pedig eddig sem, sosem és ezután sem fognak, itt a hatalmas különbség köztünk. Miért zavar ez? Mert elfog a kétség, hogy mást érint, mást akar, másra vágyik így és engem elfelejt, márpedig így a helyes és ez is fog történni.
Hátrébb csúszik, nem moccanok, pedig egy pillanatra már azt „remélem” menekül. Felém dől, rányalok a számra, kiszáradt a szemem is, olyan mélyről lobog a tűz bennem, azt hittem parázzsá soványodott, s lőn.
Ujja letapogatja cserepesre száradt ajkam, felnyögök, pedig szeretnék normális lenni. Nemet akarok mondani, hogy ne csinálja. Nincs az a hatalom, hogy ezt tegyem. Érintése nyomán felpezsdül a vérem, közelsége megbénít.
Válaszára feldalol a lelkem, nem volt finom, nem akart folytatást, nem ébredt vágy benne. Válasza semmi és mégis a minden. Kimeríti, amit hallani akartam, mert önző is lettem már, mennyi bűnbe esek még, sőt mi több zuhanok.
- Ó igen, azt tudom, hogy felizgatott. – ki a frász beszél a számmal? Miért leszek a közelében egy fogyatékos tini? Ujjaim moccannak mellette, kapaszkodom a kanapéba, hogy ne belé tegyem.
- Milyen bátor lettél. – az én ördög már kiűzhetetlen. Félre biccen a fejem, a kacsintást megmosolygom. Édes gyermek, mit teszel velem?
A levegő belém szorul, ahogy közelebb húz, hajolok előre, térdem a kanapét éri, megtámasztom magam, mielőtt reszkető lábaimra hullok. Megveszek.
Felgyorsul a pulzusom. A szívem megint kiszakadni kész. Imádom ezt az érzést, komolyan mondom, erről kéne szólnia mindennek, amitől a gyomrom hulahoppozik odabent, a szívem pedig agárversenyt játszik egyedül.
Ujjai égetnek, bizsergetnek, felnézek rá, szemlélem az arcát, ajkát, szemeit, szépségében eltűnik az ellenállásom. Szeretném elmondani, hogy milyennek látom, mennyire tetszik. Arcának vonásai sokat mesélnek, finoman vonulnak a világba és nekem minden gyönyörű benne.
Ajka az enyémhez simul, szava elvesznek az éterben.
- Erre is vágyom, többek közt. – lehunyom a szemem, magamba fogadom a tomboló vihart, amit ő támaszt körülöttem, eltelek vele, belepusztulok.
- Meg sok másra is, ízekre…- értse, ahogy akarja, de megválaszoltam, őszintén, a lelkemből, olyan bűnösen, ami már-már gyónásért és vagy per ostorozásért kiállt.
- Arra talán nem. – Hogyan érinteném akkor, de viccnek … sem jó. Talán meg igen, akkor nem tiltakozhatnék. Nem tudom, már semmit.
- Tessék? – kiszakít az elkódolt parancs. Forduljak meg?
- Azt tudod, hogy az események sodrásában ez egy igencsak érdekes kérés? – mégis vigyorgok rajta és teljesítem, amit kiér. A térdébe kapaszkodom meg, hogy félig felemelkedve megpördüljek.
Mégis félve felver a szívem, a hátam… nem szívesen tartom oda, megannyi titkot rejt, csak ha hozzámér, azt elviselem, de jelenleg nincs a legtisztább állapotban. Hátradőlni simán tudok, de ha egy ponton érint, az járhat kellemetlenséggel.
Pánik dobol a dobhártyámon. Mégis leülök a lábai közé, fejem előre hajtom. Gőzöm nincs, mit szeretne, de roppant szexi trikóm, vastag pulcsim és a reverenda elrejti bűnös titkom. El sem merem képzelni, mit szólna hozzá, remélem, ezt a titkot megőrizhetem. Törökülésbe húzom a lábaim és várom mi fog történni. Két kezem a térdemen pihen, rettegek. Vegytisztán, őszintén, nemet kellett volna mondanom, de akkor felvetül a miért kérdés.

To: Nathaniel Recognize it! #2

Megőrülök a közelében, összezavar, minden egyes pillantással, mellyel felmér, nekem simul, én pedig alá merítkezem és elfogadom, hogy hatással van rám.
Széthullok, hogy aztán megint eggyé váljak, csakhogy sajnos ehhez neki is köze van, kell az egységemhez. Rettegek tőle, hogy hatással vagyok rá, ahogy ő is rám. Míg távol tartottam magamtól úgy tűnt, hogy el fogom viselni, kibekkelem úgy, hogy nem veszek meg tőle, nem zakkanok bele a várakozásba és vágyakozásba.
Most pedig itt ül, ujjaim a hajában, feje a térdemen, energiái bennem szöknek szárba, végig karcolják a gerincemet, lehúznak a mélybe, hogy érezzem nélküle minek feljönni a mélyből, minek levegőt venni?
Félni kezdek, tőle és nélküle is egyaránt.
Az, hogy ma megjelent, rám öntötte a vizes blokádot,  csak segít abban, hogy tisztán lássak. Sajnos ez a szemüveg ma nincs a segítségemre, mert letisztítja a valóságét és egyszerűen csak érzem, hogy vágyom rá. Minden szempontból, ez baj, nagyon nagy baj.  
Kettős érzés a közelében lenni, mert lehiggaszt, megnyugtat, másrészről pedig megőrjít, hogy itt kell lennem vele, neki kell simulnom, illatával eltölt, mint önnön magával.
Szavaira elnevetem magam. Kihagyom? Úgy néz ki, hogy bármiből is de ki tudom őt hagyni? Hát nem érzi, hogy zúgok a közelében, hogy olyan vagyok, mint egy vastag függöny, mely a napfényt beengedte, többé nem lehet kizárni.
Forró a fejbőre az ujjam alatt, szeretném elmondani neki, hogy őrülten akarom, de nem lehet. Mindent szeretnék vele, sőt többet is. Olyat, amit nem lehet kimondani, nem lehet még csak elképzelni sem, nem szabad.
Könnyed az érintésem a bőrén, miközben levajazzuk, hogy barátok leszünk, közben én érzem, hogy nagyon sok meló lesz ezzel, de nem baj, én szeretem.
- Nem? - hangomban játékos él bujkál, mert de, igenis kiosztott. Nem baj, elfért rajtam, hogy helyre tett, tudatta velem, hogy ki Ő és hányadán állunk, ami nem baj. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy meghozhatom a döntéseket helyette is, mert a helyes úton járok. Itt van most az iskolapéldája annak, hogy okos, felnőtt férfi, tudja, hogy mit szeretne, hajlandó kockáztatni érte.
Kicsit túl szép, hogy igaz legyen, egy kicsit túlsággal félek tőle. Tőle. Attól, hogy nem bírok neki ellenállni, hogy egyszeriben ledönt a lábamról, nem szó szerint, de elég ha a szívem heves kalimpálást megérzi, áldozat leszek, legyűrhető, megint a testem lesz majd árulómmá.
- Tény. - jogos volt, a kiosztás, mert azt kaptam, de nem baj elfért a hátamon, sőt jót is tett. Bizsereg a bőröm, ahol összeérünk, sajnos sejtem, hogy el fogok bukni vele kapcsolatban, de ha egyszer, annyira akarom érinteni. Is.
Szemtelen mosolyától elnevetem magam, menten elverem a seggét a nagyobb jó érdekében.
- E-e. Nem úgy gondoltam. Vannak határok, ne lépd át őket, mert baj lesz. - semmi fenyegetés nincs bennem, nem is azt teszem, csupán figyelmeztetem egy nagyon logikus dologra, miszerint mindennek ára van. Meg fogja fizetni pont úgy, miként jómagam.
Már nem is tudom ki hozta szóba az ördögöt, meg az ő elűzését, de azt hiszem ezzel felfestettül a falra, mert a dolgok innentől másik vonulatot vesznek, mintha az ördög említése maga lenne a flört.
Bűn vajon? Nekem már azt sem szabad, Szóban kicsit játszani? Biztos vagyok benne, hogy atyám nem díjazná, sőt mi több, nem lenne részem a paradicsom, csakhogy a józan ítélőképességemnek kakukkolnak a közelében. messze megy, hogy ne találjak rá, majd ha elmegy, előbújik a vastag erdő fái közül.
Rásúg a fülemre, megjelennek az első merev pihék a karomon. Kivégez és ezt pontosan tudja. Azonban próbálom venni a lapot.
- Tényleg? Van rá egy fogadásom, hogy attól kikészülsz, ha a hátad mögött összekötik a két kezed és elveszik a látásod. - nekem ő olyan típusnak tűnik, aki szereti megfogni, ami megtetszik neki, nem pont arra gondolok, hogy... nem. A hajam pedig égnek állna, ha tudna, de az apró hajhagymán élere kelnek a koponyába nőve.
Félek tőle, hogy elszabadulna a pokol köztünk, ha erre lehetőségem lenne. Ha büntetlenül, titkon megízlelhetném. Izgat a gondolat, hogy kibújik a pólójából, meztelen mellkasát simítanám, érinteném, akár az ajkammal barangolnék le lapos hasára, csípőjének csontjára. Megreszket a szám a gondolattól. Nem szabad, egyáltalán nem szabad. A baj az, hogy már megjelent a fejemben, már itt van, tolakszik előre a vágykép, az álomkép, kopogtat a koponyámon, hogy engedjem be, majd ő ott letelepszik. Tudom, hogy már megkísértett, ott lesz. Nem, nem szabad neki. Csak tudnám honnan ez az elemi akarás, ez a tüzelő vágyakozás, hogy levarázsoljam a pólót róla.. talán mert ugyanaz a tűz lobog az ő szemében és ez ijesztő, nagyon is az.
- S az rossz? Hogy felkeltettem a figyelmed? - nagyot nyelek, elfog a pánik egy pillanatra, hiszen az én figyelmem pont úgy az övé, mint a jelek szerint ez övé az enyém.
Szeretnék neki dörgölődzni, kicsit csak hozzá simulni is neki préselni a testem, beszívni a búja, bódító illatát, eltelni vele. Akarom őt és ezt sajnos nem lehet eltitkolni.
- Megérdemlem ezt én Nathaniel? - a figyelmét. Jár nekem? Tudok vele mit kezdeni? Hát annyi nő lenne, aki szívesen a lábai elé vetné magát, neki pedig csak csettintenie kéne Ezzel szemben én egy oltári nagy tabu vagyok, egy kőkemény nem. Engem nem kaphat meg, ahogy én sem őt. Édes kín jár át a gondolattól. Annyira akarom, hogy szavakká nem tudom gyurmázni, ami tombol bennem.
Magamhoz ölelem, ajka  a nyakamon olyan feszítő, melyről szavakat nem lehet formázni. Leég a bőröm, pedig ez csak egy egyszerű lehelet. Elkárhozom a képzelettől, hogy a nyakamba csókol, ráharap a fülcimpámra.
Elmenekülök hát, nem csak tőle, hanem magam elől is, az alhasamban szűkölő görcstől, mely ránt egyet a vágyamon. Nem bírom ki. Nem fogom kibírni.
Vissza is térek hozzá, elé guggolok, kezem mellé támasztom, hogy azonnal érkezzen a válasza rá egy érintés formájában.
- S mégis, hogyan cáfolhatnám meg? - hát nem érez engem? Nem érzi, hogy lüktet belőlem a forró és világos energia? Nem süti meg a bőrét a melegségem, az akarat gyengének nem mondható jele? Nem érzi, hogy felforrtam? Pedig már itt tartok, mert a közelében akarok lenni, bújni akarok hozzá, neki préselődni, a számba szívni a nyelvét, ez az igazság és ezt minden nem és nem lehet. Már csak azért sem mert Isten szolgája vagyok, ő pedig egy fiú még nem is férfi. Annyi bűn ez egyszerre.
- Tudod? - iiiihj. Tudja?! Elkerekedik a szemem, pontosan értem, hogy mire gondol? Ha arra gondol amire én. - Azt? - habogom, miközben a levegő luxus lesz a tüdőmben, a vér az arcomba tódul,  nyelek egy hatalmasat, elpillantok a szeméből, le a mellkasára és érzem a késztetést, hogy oldjak kereket innen. Nem lehet, hogy azt tudja, hogy végig néztem. Azt tuti nem. A zavartság bennem lakik, mélyet lélegzem, majd rápillantok reményekkel teli, hogy mondja azt, nem, nem jött rá. Beleőrülök, én ....
- Sajnálom... én...- most mit mondjak? Hogy őrülten izgató volt? Hogy most, hogy szóba hozta megficcen a gyomrom és sajogva a lágyékomba mar az érzés. Elmenekülnék. Már látom, hogy nem gyáva, sosem volt az, én vagyok a gyáva, de azt hiszem futna, ha most felállnék előle és ledobálnám a ruháimat, hogy tessék, akkor kezdj valamit velem. Talán mindketten kifutnánk a világból, tekintve, hogy én már akkor rosszul lettem, amikor  nadrágon keresztül önmagát markolta, és az ujjainak háta véletlen ért a farmerom feszülő részéhez.
Érintése alatt felpulzálok test szerte, az ajkam cserepesre szárad, szinte remeg. Vallok. Mire vágyom? Rá. Az ajkára illatára, ízére, tudni, hogy milyen, elveszni benne, a vad csókban, mint legutóbb. Ajka simít az enyémre, felsóhajtok.
Még?
- Erre. Forró szádra, rád. Minden kis titkodra. - csak súgom a szavakat, mert kezdek megőrülni, már világosan érzem, a kezem gyűri a kanapé anyagát, kapaszkodom bele, félre billentem a fejem, hogy minden szónál én simítsak a szájára a sajátommal. Hova lett az elhatározásom, hogy nem lesz semmi, hogy hozzá sem nyúlok? Miért történik ez? Milyen erő dolgozik köztünk?
Mosolyára mosoly a válaszom, érzem lüktetni a szívét a szájában, nehezen gyűröm le a késztetést, mely arra uszít, hogy öleljem át, húzzam le magamhoz, heveredjünk el, és simogassuk egymást, amíg világ a világ.
Elhangzik az utasítás, megdöbbent vele, végül csak biccentek, igen meglepett, nem is értem, hogy miért tegyem, de elkövetem, amit kért és már pördülök is meg, hogy beüljek a combjai közé, melyet olyan engedelmesen tár szét, amint, aki ezer éve erre várt. Vajon... Nem! Nagyon nem! Gondolni sem!
Közelebb csúszik, hozza a forróságot. Lábaival szinte leszögez a földre, most én vagyok az, aki a vádliját cirógatja, olyan önkétlenül, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Meglepnél, de büszke lennék rád. - ha képe lenne visszafogni önmaga vágyait. Nem lesz az, csak kis ideig, ha nekem nem megy, neki hogyan menne?
- Részletezzem? - elnevetem magam, pedig már nem vagyok nevetgélős kedvemben, már horgad a tűz, nem fogom tudni elnyomni, de érzem ujjait a nyakamon, a hajamban, az öle veszett forróságát a hátamban, szavakat keresek. Méltókat.
- Minden képen az ágyhoz kötöznélek. - belemegyek a játékba, miért ne tenném? Mert egy hülye vagyok, mert önmagam ellensége lettem. - Azért, hogy nehogy a plafonon kössél ki, a végén lezuhansz és összetöröd magad. A legjobb lenne...- a számba harapok, lehajtom a fejem, hogy cirógassa a tarkómat és kimondom - majdnem meztelenül, hogy össze ne hányd a ruhádat. - csakis, hogyne, hát milyen ember vagyok én. A majdnem azt takarja, hogy alsó maradhat rajta, ha lehetne abban is válogatnék, hogy milyen. Őrült vagyok. Ha most lecsap egy villám és szétégek, akkor is megérdemlem. Mégsem bírom megállni. Miért?  - míg a tested szenteltvízzel locsolgatnám. - akár a pulykát a sütőben, amikor sül. - hogy lássam mennyire bírja a bőröd. - aminek biztos veszettül jó íze van - a szentséget. Közben a Bibliából olvasnék fel. - gomorrát, ha lehet. El-elakad a lélegzetem, pedig én mesélek, milyen szégyen is ez. Remegek az érintése alatt és a vágytól, hogy... Minden megtörténhessen.
- Igen, az! - tényleg messze izgató, amit én tennék vele? Leülnék mellé és csak simogatnám, végig ízlelném, a nyakát, mellkasát, a hasát, a köldökét, ennél többet elgondolni sem szabad. Tilos és kész.
Kiránt a gondolataimból a következő utasítás, azon kapom magam, hogy engedelmesen fordulok oldalra, hogy ránézhessek, hiszen ezt kérte. Pillantásommal feldarálom, ujjaim már a nadrág szára alatt kúsznak a vádliján, bőrén.
Rápuszilok az ujjára, de tekintettemmel immár az övét kutatom. Elbuktam megint. Beszívom az illatát, rámarkolok a vádlijára.
- Bizony. - sóhajára vissza sóhajtok. Mutogatják, és eddig engem ez semennyire nem érdekelt, most sem teszi. Na nem mondom, hogy nem vágott gyomrom, férfiből vagyok, de ez a mindent elsöprő vágy ez az övé.
Kitekeredek kicsit ültemben, hogy jobban felé forduljak.
- Ha tudnád milyen ajánlatokat tesznek. - hangom már csak mormogás, mert olyan közel van, még szemrevételezem az arcát, a száját, el sem mesélem neki mennyire szépnek látom, mennyire éterinek. Mennyire akarom.
- Igen? - sóhaj a kérdés. Biztos vagyok benne, már megtett mindent, én már nem tudok rájuk gondolni, nézni, vágyni, nekem már csak ő létezik és ez nagyon ijesztő.
- Tegyünk érte. - apró puszi előbb a homlokomra, lehunyom a szemem, majd az orromra és végül a kiszáradt számra.
Átnyúlok magam előtt, tenyerem a nyakára siet, jobban felé fordulok, és belehúzom egy bűnős csókba, nem bírok ellenállni. Ajkammal ízlelem az övét, felmorranok, és ha hagyja elmélyítem a csókot, ahogy tőle tanultam. Nyelvemmel csak rányalok az ajkára. Nem arról beszélgettünk, hogy ezt nem lehet?
De az íze... olyan finom, hogy megveszek érte, belerobban a számba, fel az elmémre, rávési magát az agyamra, hogy tudjam ez másnál nem lenne meg.
- Állj ellen, kérlek. - csak suttogom a szájába, tegye meg, legyen kettőnk közül az erősebb, míg a hátamon sajog a bőr, emlékeztet arra, hogy bántam a bűnöket, melyek most újra elkövetek, mégis csókolom a száját, magamba szívem a belőle áradó vegytiszta forróságot.

To: Nathaniel Recognize it! #2

Szeretném tudni, hogy mi történik velem a közelében, de nincsenek válaszok, egyszerűen összezavar minden egyes érzékszervemre hat. Valahol belül iszonyatosan izgat ez a sok újszerű érzés, nem a vágy, mert az lobbant már fel bennem, de az, amit ő tesz velem, az egy kirakós olyan darabja, melyből a képet sem látom át teljesen. Végérvényesen elveszek, hiszen ugyanazt a levegőt szívja, amit én, és már pontosan tudom, hogy mi volt az oka annak, hogy nem kerestem fel, egyenesen kerültem. Nem lehet, hogy ezt teszi velem, kizártnak tartom, hogy ez lehetséges, ez velem egyszerűen nem történhet meg. Nem itt és nem most, nem ebben a tudatban, nem az én Uram figyelő tekintete előtt. Várom a pillanatot, hogy odakint fény cikázik az égen, hogy lesújt a mindenható villám, tán az sem lepne meg, ha egyenesen bennem lelne menedéket. Így is égek, sőt mi több lángolok. Mégis összemorzsol a féktelen vágy, hogy hozzá érjek, hogy neki simuljak, beszívjam azt a finom illatot, amit azóta is a nyelvelemen érzek, hogy aznap megéreztem rajta.
Olyan régóta ismerem őt, mondhatni túl rég, mégis amit most látok benne, az egy csoda, egy éteri kinyilatkoztatás. Szépsége belém mar, arcának tiszta vonásai, szemének lázas csillogása, akarom őt. Titkolhatom előtte, de magam előtt nem lenne tanácsos. Aki önmagának hazudik, azt becsapja a világ. Iszom a látványát, ha festő lennék megpingálnám, életnagyságban és azzal kínoznám magam, hogy néznem kell, míg csak le nem teper a tudata annak, hogy nem elég, hogy vonz, de még emellé férfi is. Nekem ez duplán bűn.
Sosem vonzott még egy sem, sőt, eszembe sem jutott, hogy megtehetné, most pedig előtte guggolok, kezeim a kanapén remegnek mellette és a számra sóhajtja, hogy tisztában van vele, hogy végig kukkoltam, ahogy izmos lábai megfeszülnek, a háta elválik az ágyneműtől és markában a kőkemény akarás duzzad. Ha nem is kristálytisztán láttam, megtehettem volna, elég lett volna odafordulnom és ő megteszi akkor is. Megérinthettem volna, sőt én magam juttathattam volna csúcsra, ha elég bátor vagyok hozzá, ha megtehetem. Így csak kulcslyukon keresztül pillantottam meg, a részleteket az agyam egészítette ki. Ő pedig rájött. Immár tudja, hogy megtettem, hogy elkövettem a bűnt, hogy megkísértett.
A testemben lobogó lángok felköltöznek az arcomba, a szégyen tüze lángol a szemeimben. Hogyan tudhatta meg? Egyszerűen a helyemre lépett és látta az üres ágyát, vagy éppen az aznapi nő teste rajzolódott ki előtt olyan homályba veszően mégis elevenen ahogy tette ő nekem? Így kellett lennie.
Forró lesz a leheletem, elfog a pánik, hogy valaki mást lesett meg onnan, ahol pár napja én álltam.
Ha tudná hányszor láttam a jelenetet azóta magam előtt, hányszor bántam meg, hogy megfordulni sem volt merszem, hozzá érni most sem lenne.
Lehajtom a fejem,  hogy a szégyen ne írjon a szememre pulzáló jeleket.
Tudja hát, azt, amit úgy őriztem volna, mint Bolyhoska a Bölcsek kövét. Igaz őt némi zene elandalította, velem pedig teszi Ő. Azzal, hogy jelen van, hogy belém vésődik minden szó, minden hang, mint egy elhangolt zongorán.
- Friss? Jó neked. - zavartan elnevetem magam. Akkor nem tudja, hogy mennyire tud feszíteni, hogy máris érzem a gyomromban kavargó méla fájdalmat, ami azt mondja nem lesz több ilyen, nem kaphatok, nem kérhetek, ő nem teheti meg, én pedig nem nézhetem végig, pedig biztos vagyok benne, ha kérném, most is megtenné. Itt a kanapémon, a hatalmas kereszt előtt a falon. Meztelenre vetkőzne és első sorból VIP belépővel megmutatná, hogyan domborodik minden feszes izma. Önkéntelen torkot kell köszörülnöm. Megőrülök.
Nem szabad így vágynom rá, egyszerűen tilos. Kimagyaráznám, de mit mondhatnék? Az igazat? Miszerint álmodom róla, vágyom rá, annyit gondolok rá, hogy sok más kiszorul a fejemből. Akkor is gondolok rá, amikor... nem. Nem szabad. Most sem juthat az eszembe. Egy kölyök, egy férfi, mint jómagam, nem lehet, tilos.
Kár, hogy a szívem zakatol a mellkasomban, hogy tekintete belém lát és én az ajkára pillantok, csókot idéz az emlékezetem. Mi járhatott a fejében, amikor rájött? Csalódott? Undorodik? Bűntudat mar ezer darabra, meglestem a titkát, elárultam őt orvul. Megloptam a látvánnyal és ez bűn, abból pedig van nekem jó pár.
Szavaira felcsillan a remény, hogy nem gyűlölt meg végkép, felpillantok rá a mellkasáról, időközben már nem mertem tartani a szemkontaktot.
- Nem tehettem ellene, egyszerűen... nem tudtam elfordulni. - legszívesebben elmondanám, hogy mennyire tetszett, hogy milyen gyönyörű volt közben, de mond egy férfit ilyet egy másiknak? Mondhat egy pap ilyet? Tehet ilyet? Már a gondolat is savként éget, de az izgalom felülkerekedik rajta. Csak pislogok rá és muszáj elmosolyodnom. Ha csak röpke sejtése lenne arról, mennyire tetszett, vajon megbotránkozna? Furcsa erről elmélkedni a lábai között guggolva, miközben sugárzik belőle a jól ismert hő, az, ami felizzít bennem valamit, ami a szívem dobbantja meg úgy, hogy levegő nem fér el a testemben mellé.
Mennyire vágyom rá, hogy hozzám érjen, beszéljen hozzám, igenis sodorjon a szélére a tűrőképességemnek, vegye el, amit szeretne, mert csak akkor adhatom neki, ha szinte kikényszeríti belőlem, mert ellenállni nem tudnék, arra képtelen lennék, már most érzem, ahogy a szívem hevesen lüktet pedig csak két tenyerébe veszi az arcom, éppen hogy hozzám ér. Ajka olyan finoman simít az enyémre, melytől kiugrik a szívem, nekiverődik a bordáimnak, felnyögök, megremeg a térdem, nekikoccol a kanapénak, majdnem kivetődök önmagamból. Át hozzá, a testébe akarok bújni eggyé válni vele, dorombol a vér ez ereimben.
Nagyot nyelek, mielőtt válaszolok, mire megértem a kérdést.
- Biztos vagyok benne, hogy őrzöl titkokat, elmondhatod mind. - az összes kis mocskos részeltével együtt, hallani akarom, csak beszéljen hozzám, legyen velem, nekem. Félredöntöm a fejem, hogy jobban nekem préselhesse a száját, de csók helyet utasítás pattan arról a konokról. Biccentek, és lazán engedelmeskedem, pedig valljuk be, hogy nekem nem szokásom, én utasítok, ők meg teszik a dolgukat. De most mégis megteszem.
Hátamnak simul a forró teste, ruhákon keresztül pezsegtet meg, ujjaim a vádliján matatnak.
- Mit szeretnél kiváltani? - nem merem azt kérdezni, mire vágyik, félek, hogy elmondja és nekem fellövik az agyam az űrbe. Meghajlok a simogatás alatt, előrebukik a fejem, hogy érintsen meg mindenhol, majd felemelem a fejem, szinte simogattatom magam vele.
Édes, drága gyermek! Vajon mennyire teszi tudatosan, amit tesz? Tisztában van vele, hogy hat rám? Tudja, hogy a férfi mozdul meg bennem, éhesen a lelkére, az életére. Rá.
Ebben az állapotban térünk rá az ördög kiűzésére tett kísérlet  elméleti oktatására. Nekem pedig csak a meztelen testének a látványa honol lehunyt szemeim mögött, a vádlijára markolok, kapaszkodom belé, pedig át akarok ömleni őhozzá.
Mozdulatai elaltatják a gyanakvásom és pontosan tudom, hogy mit szeretne, ugyanazt, amit én, csak míg neki szabad, nekem nem. Meg fogok őrülni, végül én fogok kínban fetrengeni.
- Mmm. Azt hiszem akkor mindenképpen be kell kötni a szádat. - miiről nem beszélgetünk? Meztelenül az ágyamba kötözném és a száját is elnémítanám? Hogy jutottunk el idáig, miközben ujjaim már szét simogatták.
- De lehet majd jegyzetelek, ki tudja mit tanítanál nekem. - hangom mormogás csupán, pedig csak a lábai zárnak kalodába, a hátamon feszül a bőr, a fájdalom néha rám kacsint, jelzi, hogy jelem van, emlékeztet, hogy mit tettem magammal, pontosan Ő miatta és most megint sétálok a csapdada felé.
- Nono, nincs bor, részegen a holt nyelveket sem fogod tudni.- olyannyira holt lesz, igazából ne legyen semmi, a nyelvem legyen, végig a hasán. Mi? Kipattan a szemem, felszalad a pulzusom, nem gondolhatok ilyesmire. Egyszerűen nem.
Sajnos alig hallom meg a szavait, hiszen a szívem gyorsabb tempóra kapcsol, a vérem pedig még forróbb lesz. Ujjai már már kínzóan finomak a bőrömön, nem érdemlem ezt én meg. Felmorranok válaszként, igen, ha egyszer azt érzem, akkor kiűzöm, az ... ördögöt, de lehet előbb magamból kéne. Mielőtt szektatársak leszünk.
- Az egyszerűség jó, nem? - újból lehunyom a szemem, bőre izzik a simogatásom alatt, hátam a kanapénak nyomom, így érzem, hogy túl közel van, lágyéka szétégeti a hátam, de a fájdalom jó, kicsit utat ad a gondolatoknak, kár, hogy megint magamnak kell okoznom. Lehet megkérdezem, vállal-e egy jó kis korbácsolást? Képzelem az arcát. Hogy ledöbbenne. Elmosolyodom, de olyan közel van, annyira bennem van a helye, minden francos értelemben és ez fáj, ijeszt, elrettent.
Szeretnék határozott lenni, határozottan nemet mondani, annyira könnyű lenne, elküldeni, eltolni magamtól, kiereszteni a kezeim közül és szenvedni tovább, de akkor őt nem bántanám.
Csók landol a homlokomon, már nyúlok is érte.
- Maradjunk az én pályámon és akkor tudok határozott lenni. - hangom már csak mormogás. Én nem tudok határozott lenni, ebben, ami kettőn között zajlik, mert sajnos hiába is próbálok ellenállni, letagadni, nem megy. Én vagyok az, aki az ajkára húzza, aki megszentségteleníti egy csókkal, még akkor is, ha az övé lágy, puha, éppen csak egy apró puszinak indul, már majdnem megijedek, hogy sokat akarok, de megérkezik a felelet, megkönnyebbülten nyalok a nyelvére, ízlelem, behabzsolom.
- Féltem, hogy ezt mondod. - sőt mi több rettegtem. Mert ha ő nem áll ellen ennek, akkor ki fog? Én nem, az egyszer biztos, vagy lehet de, csak kicsit távolodjon el, aprónyit, hogy tudjak gondolkodni. Megteszi, lába átlendül felettem, felsóhajt bennem az éhező vad és elfog a remény, hogy mégis megteszi, erős lesz, itt hagy.
Ám mire észbe kapnék, fölém kerekedik és én engedékenyen nyújtom le a lábaim, hogy az ölembe fogadjam. Felbámulok rá, akárha csoda lenne, egy jelenés. Olyan nagyon tilos ez, elmondani nem tudom, mégis hevesen tatamol a szívem, a számra kell harapnom, hogy fel ne kiáltsak nagy rökönyömben.
Nem? Nem akar ellenállni? Szóra nyitom a szám, de érkezik az ajka, mintegy végszó, egy pecsét, lezárása a témának, én pedig olyan hevesen csókolom vissza, amitől lehet frászt kap. Csókjában benne van minden, a birtoklás, az akarás, a saját forró hevülete, a lendülete én pedig hűen követem, elkövetelem, ami jár, ami az enyém, amit nekem adhat. A rémület messze úszik, ajkam az övén simul, nyelvét átengedem a számba. Két kézzel kapaszkodom a két combjába, veszettül megfordul a világ velem. Nyálának íze most robban a tudatomra, ahogy létjogosultsága lesz a nyelvemen, és piszkosul ízlik. Elégedetten nyögöm el a vágyat, és tudom, hogy bűn, amit teszek.
A röpke ízlelő csók után, szinte üres leszek, ahogy elválik az ajkamtól, pedig lehunyt szemmel élvezem hangját a fülembe.
- Te hiányoztál! - nekem minden hiányzott, a csók, a jelenléte az, hogy uralja a teret. Már csak azzal is, hogy van, kiharap az életemből egy darabot. Nyakamon a csókja, életem elsője, akaratlan felnyögök, félre fordítom a fejem, hogy hozzám férjen. Nyúlok, hogy végig simítsam, hiszen azonnal kapom is az utasítást, én pedig hű tanonc vagyok, már engedelmeskedem is, ma ez lesz a védjegyem. Mégis előbb végig kell néznem, ahogy felhúzza a hasán a pulóver póló kombot, majd lazán kibújik belőle és sikeresen elhülyülök.
- Mit csinálsz te fiú? - a döbbenet rekedtre formálja a hangom, szomjasan iszom a látványát, két tenyerem végig fut  a combján, naná, hogy belefutok az izgalmába, noha nem volt célom. Felhörrenek, szinte azonnal válaszol a testem a sokkra. Ha őszinte akarok lenni, nem véletlen érintettem meg, de hiheti annak is, a kíváncsiság vezérel, nem kéne neki, engem ha már, akkor nők kéne, hogy izgassanak, de Nathanielben nem a férfit látom első sorban, hanem Őt magát. Egyben, észbontó illatával, ami azonnal megcsap, ahogy a bőre csupasz lesz, érzem a forróságát, a melegségét, őt. Mindkét kezem megérkezik az oldalára, a hasára, mellkasára. Bőre majdnem felgyújt, érzem a szíve vad lüktetését, mielőtt elmélyednék a tanulmányozásba újabb csókot követel ki magának.
Körbe barangolom a bőrét, átsiklik a tenyerem apró mellbimbóján, újra felnyögök, felhúzom a térdem, hogy közelebb csússzon hozzám. Hüvelykujjam rásimít a kis barna korongokra, majd átmenekülök az oldalára, onnan a hátára. Szétfeszít az izgalom, olyan melegem van, meg is értem, hogy vetkőzött.
Zavartan felnevetek a szavaira, de ajka még az enyémen simít. Összerándul a gyomrom, combommal húzom még közelebb, tenyereim a hátán terpesztenek, leszaladok a gerincén az egyikkel, a másikkal pedig felfelé a tarkójára.
- Nem... úgy ... volt... hogy... ellenállunk? - minden szót megpecsételek egy csókkal, nyelvem egy újabb érintésével, ölelésemmel.
- Drága...- a szó könyörgés, kérelem, ima, hogy hagyjuk abba, most. Míg nem késő, de jómagam képtelen vagyok rá, még rajtam a reverenda, a kolláré és nekem kőkemény a vágy a nadrágomban, mily csalódás, mekkora árulást követek éppen el.
Még átfurakszom a szájába, belesóhajtok, én nem tudom, hogy kell úgy csókolni, hogy attól neki kiessen a szíve a száján, de szeretném.
Leengedem a combom, hogy elhelyezkedhessen rajtam, de lehet csak a kezemnek adok utat, ami engedély nélkül átsiklik a fenekére, hogy aztán önnön tettem okán belenevessek a csókban.
- Nem félsz? - tőlem? Attól, ami történhet? Hogy olyat teszünk ahonnan nincs visszaút. Magától. A kezemtől mely éppen feltérképezi feszes hátsóját, a másiktól, mely a hajába túr a tarkóján? Tőlünk?