A tisztánlátás olyan kegy, ami nekem most nem villan fel mint lehetőség. Jelenleg nem is szeretnék semmit tisztán látni, nem akarok előre gondolkodni sem. Őt szeretném itt tartani, kicsit megérteni. Segíteni. Tán bocsánatos bűnt követtem el, tán nem. Nem tudom megítélni egyébként sem hiszek a Pokol-Menny kérdésben, szerintem ha meghalunk nem lesz semmi. Azonban a világért sem akarom ezzel húzni, elmagyaráztam a tetoválásom jelentését is, valószínűleg pontosan leszűrte belőle, hogy mi a véleményem az egyház tanairól. Én abból dolgozom amit tapasztalok, amit látok. Nem szeretem a hiú ábrándokat, a mély magányt, a depressziós gondolatköröket. Nem akarom tehát nyilvánvalóan, hogy kellemetlen szájízzel menjen el tőlem. Megoldhatnám, kérhetnék egyszerűen bocsánatot. Mindenért. Akkor is ha amúgy nem hiszem, hogy kellene. Megkönnyíthetném neki, lezárhatnánk ennyivel. Botlunk, intsünk, mondjuk: tovább. A királyoknál jól működött. De amikor nem érzel hibát? Nem fogsz inteni és tovább lépni, nem, ha a pillanat itt van, lélegzik és rezeg körülötted. Ő nem gondolta végig, csak..tette amit diktált neki a feje, a szíve, a lelke, netán a hite, vagy épp a neveltetése. Lehet rosszat csináltam, mármint olyat, ami még akkor sem jutna az eszébe ha történetesen nem pap lenne. Csak szeretném ha engedné, hogy segítsek. Nem mást. Ha nem zárna ki, már mondtam mit gondolok az elfutásról, pláne előlem. Nem tekintek rá prédaként meg ilyesmi, csak kell, hogy maradjon. Zárt ajtó mögött velem. Csak velem, a húgom nélkül, anyám nélkül, a világ nélkül. Akarom a szavait, a biztosítékot, hogy semmi baj, hogy minden rendben lesz. Csak maradjon. Muszáj. Kell. Akaromm... Örülök hát, hogy leül az ágyamra. Nem értem miért csak egy kis szeletkéjére mikor ott az egész. Számomra nem valami szentély, feküdhetne is ha úgy jobban érzi magát. Bár jelen helyzetben lehet nem tenné meg. Vagy nem az én ágyamban tenné meg, hanem inkább a sajátjában, a biztonságban. Még mielőtt bármi..bújok hozzá, térdelek elé. Nekem ez nem megalázó, nem hiszem, hogy ettől lennék kevesebb, szolgalelkűbb vagy mit tudom én mit mondanak rá a dominanciát taglaló nyomorult újságok. Szerintem igenis kell adni, biztosítani a másikat, hogy itt vagyunk, támaszkodjon majd elbírjuk. Elbírunk mindent. Én biztos. Őt. - A felelősség az felelősség, a túlgondolkodás meg túlgondolkodás. - én leegyszerűsítem, bár egy kaktuszért sem vagyok jelenleg felelős, de érte igen. Mert az én szobámban van, az én ágyamon, miattam érzi magát így. Ezt mindet én csináltam. Na EZ felelősség, hogy nem engedtem el. Persze megtolva a velem járó fajsúlyos önzőséggel, hogy nem is akartam elengedni. Azt szeretném ha szemei újra érdeklődően csillannának, ha mosolyogna amikor rám néz, ha...kalandozna a tekintete. Nem akarom, hogy féljen. Tőlem ne, a többi meg elpusztítható félelemsor. És ahhh nagyon jó, imádom, hogy a hajamat simogatja, hogy ujjai a fejbőröm bizsergetik, az érzés a gerincemen szaladgál le és fel. Halkan nyögöm de jó, csak ne hagyja abba, hiszen hiszem, hogy önkéntelen a mozdulat. Nem vagyok számára hát undorító, nem fél tőlem. Ha tenné, nem érintene meg ilyen gondoskodón, ilyen bizalmasan. Ölelem hát én is, de nem megyek a vádlijánál tovább. Sóhajtom de jó... - Mert nem akarom, hogy unalmasnak tartson, egy kiszámítható tucatfigurának a táblán. - valószínűleg nem tenne így, mert szerintem neki mindenki egyenlő és egyenlően különleges. Én meg nem szeretem a megosztott helyezéseket. Sőt, nagyon nem ami azt illeti, bár ez most nem feltétlen tartozik a beszélgetésünk köréhez. Szorosabbra fonom ujjaimat a vádlija körül, milyen meleg sugárzik belőle...eszméletlen. - Önmagunk elől nem futhatunk el... - súgom halkan, dehogy akarom, hogy elfusson, tudom milyen vagyok, azt is, hogy sok-sok év kell ahhoz, hogy valaki ki tudjon zárni, vagy épp figyelmen kívül hagyni. Leginkább a haverjaimnak megy, ja meg anyám űzi profi szinten ha épp nem akarja meghallani mit magyarázok neki. Magára engedi a ködöt, ami bír a szóelnyelő funkcióval..na Ő ne tegye ezt meg, ne zárjon ki, ne menjen el, ne fusson, ne utáljon...Ne. Tegyen mást, adjon nekem mást. Elmosolyodok. Kivétel...hát ez egy elég erősen magától értetődő kérdés. Meg sem sértődöm azon, hogy azt hitte meleg vagyok. Lehet én is ezt hinném fordított esetben. Mert ilyenek vagyunk, mind feltételezünk. Ezért mondok ki inkább mindent, eddig is tettem, maximum nem azt hallotta ki belőle amit én szerettem volna. Lehet akkor már nem lenne itt, hanem a nappaliból kifordult volna. - Az egyetlen kivétel. - érezze, hogy ez nagy dolog. Nekem is az. Eddig fikarcnyit sem izgatott senki, akinek farka van és egyáltalán nem. A csajok igen és maximálisan. A testük, a halk sóhajaik vagy épp túljátszott nyögéseik. Az övé más, már megölelni is egészen más volt. Nem gyenge, nem törékeny, mégis annyira ártatlan, hogy a lelkemben élő labrador vígan csóválja rá a farkát. Létezik viszont, hogy egyetlen szava izgatóan simuljon nekem? Teszem...jesszus. Nem tudja mit simogat finom ujjai között. Hogy mi az, ami mélyen a kis labradorom alatt csücsül a sötétben, leláncolva. Csupán kifelé pislog, de jelen van mindig. Feltérdelek. Nincs már nyoma a sértődöttségemnek, sem a haragomnak. Más üti fel a fejét. Egészen más. De itt rohadjak meg, ha nem mondom ki, ha nem teszek érte. Percekkel ezelőtt azt mondta, hogy bármit megkaphatok ha teszek érte. Nosza fogom is a szaván. Ajkamba harapok. - Ez nem akarat kérdése. Nem tehet róla. Nem volt benne szándékosság. De így van... - dobálom a nyilaimmal, a valóságukkal, az igazsággal. Nem baj ha nem akarta felhívni magára a figyelmem, sikerült neki. Az őszinte szavai, a lénye előcsiholtak belőlem valamit, ami elvileg nem kellene, hogy létezzen, hisz nem férfiakra vagyok kódolva. Nőkre. Most mégis semmis az összes eddig ismert csaj arca, testük sikamlósan szűk melege. Egyik sem érdekel, egyik sem jut az eszembe. Ellenben az, amit vele akarok most csinálni, nagyon is. De belehalok ha elutasít. Tenyerem alatt egész más arc simul melegen mint amihez szoktam, mégis részlet marad most, valami ami nem érdekel újfent. Nézem őt, hajolok közelebb. Felel nekem, érzem a melegét, a bőrének lüktetését. Meg akarom csókolni. Igazából. Ahogy én szeretem, ezt akarom. Kérem rá. - Tudja, hogy igazat mondok... - ah csúf kis távok, hamarosan elfogynak, csak mondjon igent. Hallgasson erre ami jelen van közöttünk, hallgasson rám, engedje, hogy megmutassam neki én ki vagyok és hogyan tudom megadni amit mások szavakkal és virággal érnek el. Nem tudok mindent kimondani, az érzelmeimről pláne nem szoktam beszélni, de..ez most más. Egészen más. Vele lehetek őszinte és mindig, ez új. - Talán egy éve. Tanultuk az egyházszervezés szabályait. Szoktam olvasni.. - röpke a mosolyom, inkább játékos, hogy hát nem hitte volna mi, hogy néha ilyenekre is rászánom magam. De el ne mondja senkinek, a végén odalesz a jó hírem. És amit megtanulhattunk már egészen Rómától kezdve az az, hogy ügyes hadvezér a legerősebb törvényt is fel tudja rúgni ha akarja. Én nem kérem, hogy mindent szegjen meg. Ez belefér. Biztosan belefér. Nem sértünk parancsolatot. Maradhat a cölibátus, a fogadalma. Én ajkait kérem. - Az leszek.. - de még mennyire, hogy az és átszáguldok az utolsó távon, mert hüvelykje ajkamra simít. Akarja, jézusom, bekattanok. Akarja. Megkapja én megadom, megadok mindent, de hisz már ezt is mondtam neki. És nem kell szavakkal kérnie, bár most indokot akar hallani. Hallhat igazit, valódit. Kívánom a száját, a csókját, a remegést, a bennem gyúló örömtüzet. Biccent, legyen, igen igen igen. Gyengéden csókolom, nyakát cirógatva, lágyan simítják ajkaim az övéit. Mondtam, hogy finom leszek. Érzek egy pillanatnyi stopot, de most ne gondolkodjon. Én akarok az egyetlen lenni a fejében, a szívében és a lelkében. Adja át magát, engedjen. És milyen nagyon jó érzés, kilélegzett levegőm a sóhajom, megrándulok a valódi vágytól. Futtatom a nyelvem, engedjen. Még engedjen, nyisson. Közelebb is húzódom, öntudatlanul. Csak kell. A közelség, a még közelebbi közelség. Viszonozza a csókom ajkainak édes súlyát érezve rákapok erre a finom ízre. Feje is mozdul, az enyém szintén, ritmust találunk. Közöset. Egymásét. Nyakáról csúsztatom a tenyerem a tarkójára, húzom magamba. Összepréselődünk, levegőnk is eggyé válik. És..megérzem. Nekem feszül a farmeren keresztül, ennek különösnek kellene lennie, talán ijesztőnek. Mégsem az, mert egyszerűen elural, hogy élvezi. Én is teszem, ő is érezheti, magától mozdul a csípőm, belenyögök a szájába. Nem minden ösztönömet vagyok képes lakat alatt tartani. Pláne ennyire nyers valóságban. Bizsergek, mennyire új ez az egész. Belém férkőzik a gondolat, hogy szabad-e elélvezni is...Mert tudnék. Vele. Tőle. Neki. Érzem ujjait a vállamba marni, esküszöm bejön. Mert őszinte reakció, nem megjátszás. Az enyém. És örökre az enyém is marad már. Levegőért kapkodok, túl erős bennem a vágy, hogy megérintsem. Nem hagyná talán, de mindjárt ordítani fogok annyira vágyom én is, hogy ő tegye meg velem. Vagy..elég lenne ha nézné talán. Ha közben csókolhatnám, a többit elrendezem én magam. Magamnak. Kegyelmezzek. Képtelen vagyok. Szívom a levegőt, fogaim között szelel befelé. - Nem. - súgom határozott mellékzöngével, már nem tudok, hát nincs ép gondolatom - Nem tehetem.. - hát ennyi beszéd aztán bőven elég is volt, visszatérek hozzá, csókolom megint, kihasználva az előbbi engedélyt, nyelvem szájába siklik, övét simítja. Kimondhattam volna, hogy most meg fogom kóstolni, de ez a gondolat fényesebben ragyogott fel. Határozott vagyok, elveszek tőle, de odaadok mindent magamból. Nyögök a szájába, nekem dörzsölődik hát ezt nem fogom kibírni. De azt sem, hogy leálljak. Pecsételek ajkaira. - Öleljen át..csak..érjen hozzám, még...- súgok halkan, csak pofázok pedig nem kéne, de ha már nem lehet mindent, kérek még egy szeletet a tortából. Biztos, hogy észrevette, hogy én is mozdulok, hogy vele együtt mozdulok. Nem tudom mi történik, de iszonyatosan isteni. Szabad kezemmel a farkamra fogok nadrágon keresztül, így speciel érzem az övét is kézháttal, de hát nem bírom, megőrülök. ...Végigcsókolok alsó ajkán, fogaim közé szívom. Vajon akarja még? Én igen. Nagyon. Még, még... - Mmm.. - belemélyedek még egybe. Állítson meg, vagy engedjen még...ujjaim már fejbőrét masszírozzák, cirógat a haja. Kegyelmet kért, én is kérnék, bár nem azt a fajtát ami a megállással kapcsolatos...
Azt ígérte finom lesz, nem csalódom, ajka édes meséről ad hírt a számmal játszadozva, engem hergelve olyan magasságokig, melyekről nem hittem, hogy léteznek és most elém tárja. Íze szertefut a számba, ahogy a nyelve egy pillanatra átkíváncsiskodik a számba, egy újabb mozdulat, amibe belefagyok, pedig az engedélyt én adtam rá, csak nem ismerem az érzést, eltelek vele, befogadom. Minden egyes hívásra válaszol a testem, egy esetlen kamaszéval, aki ugyan sokkal nagyon erőt birtokol, mégis Ő vezet most. Szerepet cserélünk, mert eddig mindig én jártam előtte, lámpát gyújtva, hogy jól lássa, merre kell haladni, s most? Most szolga leszek. Az az igazi úr, aki szolga is tud lenni. Követem őt, oldalra billen a fejem, hogy az orromon kapjak levegőt, mert amit a szájából lélegzek el, az tűzforró, leégeti a tüdőm. Kedveskedve cirógat, kapaszkodom belé, rettegek, hogy lezuhanok az ágyról, esetleg rá, elharapom a nyelvét, vagy történhet rosszabb is. A vágy szertesöpör a szervezetembe, összerántja a gyomrom, megroppantja egyenesen tartott gerincem, és az alhasamban bugyborékol fel, mint egy forró vizű forrás, ha ugyan van olyan. Keményre varázsol a kívánás, nincs időm szégyenkezni miatta, főleg, mert a csók finomságát elorozza valami ösztönibb. Azt érzem, a lelkem falja fel, adok és adok magamból, a levegőmből, a lelkemből, neki mindent és cserébe csak annyit akarok, hogy hozzá érhessek. Falom a csókban az ajkait. Illata még friss szappan, a hajának pedig beleng a vizessége, ellágyulok és elfelejtem ki vagyok. Már régen utat engedtem a combjaim közé neki, mégis felnyögök, amikor nekem simul. Test beszél a testtel, ujjaim görcsösen markolnak, ő pedig nekem feszül. Kőkemény akarása nekipréselődik a farmeromnak, érkezik a suta válasz a testtől, a golyóimban sajog a fájás, muszáj másra gondolnom, ez nem jöhet szóba, csak… ne dörzsölődne nekem. Csípője nekem mozdul, keményen, akaratosan, magabiztosan, kezdek kétkedni, hogy valóban nincs tapasztalása, pedig azt mondta. Tompa nyögés a válaszom rá a nyelvére, ajkára. Kedvem lenne előre billenni, hogy még kevesebb legyen a távolság köztünk, de nem lehet, sőt lehetetlen. Zavart leszek megint, a csókból képtelen vagyok kifolyni, nem tudom megszakítani, mert a nyelvem rásimít az övére és az íze lefut a lábujjaimig, hogy örökre meghagyja a nyomát a számban, az agyamban. Lihegve lélegzem, nem ad kegyelmet, elmosolyodom makacsságán, az ajka folyamatos rohamokat indít ellenem, újra és újra belém kóstol, mintha ezen múlna minden, de tudjuk róla, hogy a pillanatnak él, őt nem érdekli, hogy mi lesz 2 perc múlva. Most mondjuk engem sem, mert nem látod kel odáig. Lehetetlen puha, konok szája mindent nekem ad a csókból, lekenyerez, és bizonyít. Látom, hogy tapasztalt, hogy mentorként is jól szuperál, hiszen minden idegszálam izgalomtól piroslik. - Mmm. – nem teheti? Tehetné, csak nem akarja, nem baj. Újabb lökés a csípőjével és bennem érlelődik a gondolat, hogy el kéne futni, menekülni, szaladni ki a világból. Félre tenném, hogy pap vagyok, de akkor attól válnék meg, aki vagyok. Olyan éhesen halad az úton, amitől nekem is kiéleződik a hiányérzetem, lüktet a férfiasságom a farmer szűkösségében, összeránt a mohó akarás. Megörülök. Ideje lenne befejezni, mégis hagyom, hogy a szájára húzzon újra és megint, csókolom, ízlelem, harapom az ajkát, mert nem bírom máshogy kifejezni, amit szeretnék. Meghallom és megértem a kérdést, a kivételezéssel van gond, mert a kezem rágyógyul a vállára, erőszakot kell tennem magamon, hogy meglazuljanak az ujjaim és a tenyerem a nyakán siessen végig, majd fel a tarkójára és le a hátára, bőrének éteri puhasága lehetetlen szinte, ahogy a forrósága is, engem pedig felemészt szőröstül-bőröstül. Olyan érzékeket bombáz, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek, nemhogy így lehet ingerelni őket. Már soha nem mosom ezt ki a fejemből, már soha nem fogok tudni másra gondolni, csak erre a csókra, már csak ez lesz nekem, a sötét magányban. A vágy, hogy újra megkaphatnám, de mellé azt is tudom, hogy ez egyszeri volt, miatta és miattam is egyaránt. A keze befut közénk, elakad a levegőm, felpattan a szemem. Engem, mintegy véletlen érint, de nekem elég, hogy kirántson az álomvilágból. Sok, rengeteg, sőt mi több elviselhetetlen. - Nem, nem. – magabiztos nemet súgok a szájára, és tudom, hogy nem fogja komolyan venni, mert üt még egyet a vason, míg az meleg, sőt amíg formálható. Elhúzom az ajkam, lepillantok közénk, eddigre a kezem a mellkasára siklik, tenyerem a szíve fölé fektetem és hátrébb csúszok az ágyon, kitűnő látványt nyújt nekem jelenleg. És hazudok, ha azt mondom, hogy nem izgat a látvány, de nem, ez nekem sokk. - Elég! – határozott vagyok, mint a nyolcvannal száguldó vonat, így is úgyis darabokra tép, ha elé lépsz. Tenyerem tiltakozón feszül a testének, érzem, hogy kipirosodtam, hiszen harapom a levegőt a nagy sietségben, hogy jusson is valami a tüdőmbe. Zihálva próbálok az arcára összpontosítani, látnom kell, hogy megbánta-e? Mert én igen. A lelkiismeret rám förmed a sötétből és azt hajtogatja; mit tettél, Adam? Mit tettél? Szeretném az arcom a kezembe temetni és térdre hullva könyörögni a megbocsátásért, de nem szeretném, hogy azt lássa összeomlottam, így kihúzom magam, a kezem az ölembe ejtem, benne még a füzér, ironikus, ahogy keménységem takargatom vele. Amiről mindketten pontosan tudunk, engem feszélyez a mozgásban, ő pedig teljesen véletlen ért hozzám, nem vélek benne szándékosságot, tovább megyek, nem is tervezte, mégis kiráz a hideg. ha rá gondolok, hogy lehetett volna. 32 múltam, vannak vágyaim, képek a fejemben, minek tagadnám magam elől? A szememben lázas érzés vibrál, a szám biztos, hogy vérvörös, mert az övé az, hiszen megcincáltuk egymást. Mit tettem? Hogyan juthattam el idáig? Miért? A baj az, hogy minden bűnösségével együtt túl jó volt, megbánom, mert tudom, hogy soha többé nem felejtem el, hogy nem leszek túl rajta, hogy most már örökre vágyni fogom, ha ránézek, ha beszélek vele, ha hangját hallom, ha kiejti a száján a csók szót. Ha az anyja arról mesél, hogy az aktuális barátnője bugyija a fürdőben maradt. Holott lehet tényleg csak egy próba voltam egy teszt, és bejött neki, de azt mondta… nem. Nekem az ő életében nem kell különlegesnek lennem, egyszerűen csak a lelki vezetőjének, de abban elbuktam. Egy taknyos kölyök elvette tőlem, amit a legjobban óvtam, amitől rettegtem és én… megint neki adnám, ezerszer. Lepillantok a szájára, meztelen mellkasára. Erőnek erejével maradok ülve, és nem rohanok világgá. De hova mehetnék? Vége, ennek most vége és nekem is valaminek. Már soha többé nem leszek tiszta, már soha többé nem élhetek álmok között, elképzelve milyen lenne, már tudom, hogy milyen és nem ez a bűn, hanem az összes többi gondolat. Amiben felrémlik, hogy hagynom kellett volna, had érintse magát, lovalja bele magát, emelje a csúcsra, csak én nem tudok ennyit adni. Reszket a kezem, a szám, a gyomrom, a lábam lehet, emiatt nem állok fel, és sajnos csak az ágyról, mert félek, hogy menten összeroppanok. Úgy szeretném a homokórát fejre állítani és meg nem történtté tenni, mert neki nem tudom megadni, amire vágyik, ez már teljesen biztos. - Megérte? – halk a kérdés, bizonytalan, ami nem illik egyenes tartásomhoz, nem leejtett vállaimhoz, én vállalom a felelősséget, azért, amit tettem. De nem kellett volna megtörténnie. Hogyan védjem meg a világtól, ha én bántom őt? Cikázik a rengeteg gondolat a fejemben, most beszélj Nathaniel, tudnia kell, hogy őrülten félek, akkor is ha, ez nem jelenik meg a testbeszédemben, csak a tekintetemben. Odakint a családja éli az életét, én pedig idebent agyonverek mindent, és ez kikészít, hogyan lehet, hogy ennyire akartam, hogy a hozzám érő kezének legszívesebben neki dörzsöltem volna magam, ahogy az akarásának is? Mikor lettem ilyen romlott? Mindig is azt voltam? Mesélj csuhás neked megérte? Volt olyan jó, hogy megzavarj egy ártatlan férfit? Volt olyan jó, megérje kockáztatni isten országát? Mond csuhás volt olyan jó, hogy akard megint? - Azért remélem, hogy… nem mindenkinek így mutatod ki a szereteted…- hangom könnyedbe csap át, féltékenybe, szánandóba. Mit csinálom már megint? Miért nem maradok csendben? Miért beszélek, amikor még úgy ver a szívem, mint a kolibri szárnycsapásai? Még nem tiszta az agyam, még lobog a tűz.
Ismerjük az érzést, amikor az agy által generált mentális gátak feloldódnak, a kis Ész-kaller pedig zöldet jelez a száguldó vonatodnak. Pont ebben vagyok, pont ezt érzem. Nem akarok gondolkodni, nem akarok megállni, nem akarok semmit csak őt érezni, megfürdeni ebben az édesen nyúzó folyamban amit generáltunk. Persze, feddhetném magam, hogy nem kellett volna belekezdenem, vagy észrevennem mire hogyan reagál. De ha már megfogan a gondolat, a vágy kicsi csírája, akkor miért mondanék nemet a megtapasztalás örömére? Miért lépjek fékre, amikor akarom, hogy tudja milyen. Hogy velem milyen. Fogalma sincs, mekkora követ tol le rólam azzal, hogy csak egy indokot kér, fel vagyok vértezve ezerrel és ennek csak a fele szóban kimondható, egyébként lerendezném annyival, hogy mert kell és kész, de neki nem lenne elég. Mert jobb talán ha hall indokot, kap. És ez a csók...ez leírhatatlanul finom, óvatos vagyok, becézem ajkait, irányítom magamat teszem bele. Gondoljon rám csak érzések legyenek a fejében, mind mind velem kapcsolatos és mind mind jó. Akarjon, akarja, hogy folytassuk, nyíljon meg. Ujjai a vállamba marnak, nem számít és nem is fáj, nem valami örökké éhező anorex liba vagyok akin az izomzat is csak azért van, mert még nem halt el teljesen. És nekem ez jelzés, olyan amit vágyok. Érzem a keménységét, reflexből felel rá a csípőm mozdulata. Igen,igen, érezze ő is amit érzek én, ezt a bizsgergő jót. Amit okozott nekem, amit én neki. És szöget ver bennem, hogy szeretnék elmenni, nevével az ajkamon. És nem...ezen még van táblám, nem fogadná el, elsőre az előbb is elutasító volt. Néha egy éktelen fasz vagyok és valahol sajnálom is amiért magamra kárhoztatom... De nyelve az enyémet simítja, belerázkódom, felnyögök. Ebből nem is hagyom kiszaladni, átfolyok a szájába mindenestől, kikövetelem hát a mély csókot, annak folytatását. Lecsúsztatom a kezem, hát nem bírom, az összes agyam kifolyik a hajamon keresztül, magamba kapaszkodom, őt véletlen érintem de lebilincsel az érzés. Nem éltem még meg hasonlót sem, hogy a kezemben a sajátom, a kézhátamhoz egy másik préselődik. Még, hogy kegyelmezzek...mintha tudnék, mintha képes lennék rá. Hátamon csúszó ujjai felborzolják minden érzékemet, nekem nyomuló keménysége, csókjának édessége, hát tudom, hogy tapasztalatlan, tudom, hogy neki ezt nem szabad, ettől válik olyan bűnösen istenivé. Mert mindezt én ébresztem benne. Bár hagyná...hogy a végére érjünk, bárcsak hagyná...Falom az ajkait, feloldódom szájának melegében. Esküszöm elélvezek olyan jó, ijesztő, de kurva jó. A tiltást mégis rám súgja. Újra tanulok levegőt venni, egész elfelejtettem. Összeszorítom a szemeimet, fogcsikorgatva kényszerítem magam, hogy ne pattintsam ki a nadrágom gombját és ne nyúljak be enyhíteni a görcsöltető kínon. Nehezen nyitom ki újra. Újabb nem és nem. A talpam is görcsöl a visszafogott erőtől ami a farkamból lüktet az agyamig. Csináljuk, vagy csinálom én miiindegy csak történjen meg...Zihálok, futottam fejben, ezernyi távot. Ránézek és kipirult ajkai, tág pupillái dalolnak nekem. Nem csak én kínlódok, de ő mond nemet. Mellkasomon, szívem felett sátrazó tenyere megéget, felizgat ilyenkor nem fogadom jól a közvetlen érintést. - Miért? - nyögöm ki a kérdést, hát mi a franc lenne ebben annyira rossz? Csak mentesülnénk a beteljesületlenség kínjától, édessé és gyönyörrel telivé tennénk ezt a délutánt, a kettőnk délutánját. Még kívánom a csókját, hát azt hiszi ennyivel elmehet tőlem? Elengedem magam is, térdeire támaszkodom. Ismerem a tekintetem is ilyenkor, sötétlik. Világos szem átka, hogy változik az árnyalata. Vágyódom, szívből, gyomorból. - Nekem meg. Megérné többször is. - kérlelhetetlenül őszinte vagyok vele, tudja csak, ne verje ki a fejéből, ne higgye, hogy ez valami kis hóbortos ötlet volt. Dédelgettem és előálltam vele, ő igent mondott. Kérdése halk, nagyon halk, tartása mégis egyenes. Remélem nem szégyelli, remélem nem kezdi el valami bűnbélyeggel sütni, amikor ez tisztán izgató és finom élmény volt. Egy-két apróság hiányozna a tökélyhez. Nem akarok gondolkodni, azt se akarom, hogy ő tegye. Mert a gondolkodás a tettet gátolja, abba szegel stoptáblát és ide most nem kell, még nem. Nem érem úgy el mint az imént, de keze az ölében pihen, finom remegéssel. - Élvezte? - hát nem fogom hagyni, hogy leszereljen most főleg nem, amikor ennyire közel van hozzám és jelenleg egy agysejtem sem tud másra gondolni. Ajkamba harapok, mondja, hogy élvezte. Mondja, mondja. Nekem nem számít ha neki bűn kimondani, semmi nem mondja ki, hogy az. Ez egy csók volt a maga minden mélységével és szépségével együtt. - Miért állított meg? - a kérdés nagyon nyilvánvaló, gondolom rájött mit akarok, de őt védtem vele, hogy ne érezze annyira...közvetlenül. Nyilván úgy élveztem volna el, hogy a nyelvem közben a szájában van, de ez legyen az én perverzióm. Nem ostoba, távolról sem, de annyi benne a mentális gát, hogy egy légióval se verném szét talán. Nem is kérhetek tőle mindent, csak a mostot. A hangszíne megérint. Zavarná tán a tudat, hogy másokkal is ápolok viszonyt? Érzelem, mely ösztönös. Közelebb hajolok hozzá, ne feszengjen, nem kellenek felhők. - Különlegeset nem adok akárkinek. - támasztom homlokom az övének, mondom nálam nem létezik az intim szféra fogalma - Megint gondolkodik. - puha csókot lehelek a hívogató ajkakra, ő hogy tud gondolkodni mikor nekem máson se jár az eszem csak csókon, nyelven, sóhajokon és élvezésen? Milyen unfair leosztás ez? - Minden tisztelettel..én nem tudok gondolkodni. El akarok élvezni. - súgom a szájára a súlyos szavakat, mert tényleg akarom mást sem akarok, de nem úgy, hogy nincs a helyiségben. - Fizikai kényszer, felizgatott. - kinyitom a szemem, észre sem vettem, hogy lehunytam. Annyira élénken pulzál bennem ez az egész. - És amíg ilyen közel van...nem tudom kiverni a fejemből. - engedély ide vagy oda, egyszer már megadta, megcsókolom, de ezúttal beletolom a vágyamat is, ezt a csókot elveszem, nyíljon meg, a nyelvét akarom érezni, a sikamlós táncunkat. Könyörgök...hagyja, hogy feltoljam magam a csúcsra. Vagy mindkettőnket valami módon, amit még nem tudok micsoda. Engedek kicsit, pecsételem a csókot. - Kérem, kérem... - mozdul a csípőm, valamijével érzi, érezheti, feszülök a nadrágban. Mindjárt sírok annyira kell, hogy kiszálljon belőlem a gyönyör. - Nem akarom bántani, nem kérem, hogy...érintsen meg. De nem hazudok, hogy nem szeretném érezni a kezét... - esdeklek, megbolondulok - Segítsen, kérjen, sóhajtson nekem. De ne hagyjon itt... - lehelek ajkaira, csókolom őt, de ezúttal nem a nyakát cirógatom, hanem előre nyúlva a derekára fektetem a tenyerem és magam felé húzom meg. Érezni akarom, érezzen ő is. Érezzük egymást. Szerintem már megint eleget beszéltem, nincsenek szavaim. Ha nemet mond, talán képes leszek elfogadni, de tudom, hogy ő ma nem fog beszélgetni az anyámmal. Így most az utcára sem tudnám jó szívvel kiengedni. - Ha..megnyugszunk mindent rendbe hozok. Ígérem. - csak hát lehet az még nem most lesz. - Ne hívja rossznak, amikor nem az. Ne gondolkodjon. - kikérlelem a csókomat, kell, hogy akarja ő is, hogy nyomja ajkait az enyémekre, had boldoguljak. Én megadok neki mindent amit kér. De a hazamenetelt majd tíz perc múlva leghamarabb. Csak kicsit még, kicsit velem. Kicsit...együtt. - Érezzen...akarjon..
Csókja beleég a tudatomba, eláraszt és feltölt, olyat ad nekem, amit nem hittem, hogy valaha kaphatok, egyáltalán, hogy jár nekem. Megkapom, megadja, elönt a forró hála. Összegémberednek a tagjaim és hagyom, hogy magával ragadjon. A bensőmbe árad szét és elönt forró, lüktető lávával, ajkának édes mannája meghívja az enyémet, végigvezet az úton, halk sóhajokkal jelzem, hogy éppen merre járok, egészen közel, hozzá. Belém mar minden kis porcikámba. Megörülök. Feszül minden izmom, nem bírok ellazulni, de nem is akarok, csak befogadni akarom, csak csókolni, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. A vér lefelé csordogál a testemben, nem lep meg, hogy szűkössé válik a farmerem, az azonban igen, hogy ennek a bohókás kis játszótársnak úgyszintén. Nem hagyom, hogy kizökkentsen, egésze addig, míg a lángcsóva keze hozzám nem ér. Pedig ahogy nekem feszült, ahogy a vágya nekem simult és csalt magával, az feloldozott bennem minden maradandó ellenállást. Akarom, kell nekem, Ő. Belőle minden és ez a bűn, hogy akarom. Pánikolva megállítom, nemet súgok a konok szájra, a makacs ösztönre, hallom, ahogy megcsikordul a foga a megfékezett harag fellángol benne. Tudom, hogy nem érti, nem is kell neki, majd elmagyarázom. Hátrébb csúszom az ágyon, eltávolodom tőle, pedig minden porcikám ellene sóhajt. Keze még mindig a vágyán markol, tisztán látom, ahogy vastag akarása az ujjai közé feszül, muszáj másfelé néznem, csak elkapni a tekintetem. Egyszerűen muszáj, mielőtt, mielőtt folytatom, amit elkezdtünk. Miért? A kérdés rárobban az elmémre, és a válasz olyan logikus aminek következtében ez az egész nem történhetett volna meg. Tilos lenne neki, erősen tiltott, mégis úgy utánoztam le a csókját, hogy szinte sajog a szám tőle. Akartam és akarom, kell nekem, meg kell kapnom, hogy kiteljesedjek. A bátorságom pedig elillant már jó rég, csak az ösztön hajt előre. Súlya a combon fixálás az ágyhoz, eléri vele, hogy ne meneküljek el, pedig kedvem lenne az ablakon keresztül, az a könnyebbik út. A végletes. Tekintete az ezeregy éjszakát hordozza magába és nem kétlem, hogy lenne annyi újdonsága számomra, ha más nem, akkor a bőrének édes érintése, mellyel kikerget a világból, olyan őszintén intenzív. Hullámokban önt el a forróság, belegebedek olyan mélyen nyilall belém és oldódik ki belőlem. Mély sóhajjal fogadom a vallomást, de én kérdeztem, nesze nekem, oldjam meg. Nem akarom őt megbántani, semmiképpen sem,de az jó lenne, ha megértene engem. - Nincs többször. – nem ért semmit. Nem érti, hogy ez egyszeri alkalom? Nem lehet többet, nekem ezt nem.., ez nekem egészen egyszerűen nem lehet. Ennyi jutott, ezzel kell élnem, ezt kell feldolgoznom és beosztanom életem hátralevő részére. - Velem. – muszáj lejavítanom, mert azzal csókolózik akivel akar, de nekem nincs több, ez az egyszeri lehetőség volt, ezzel kellett élnem és visszaélnem, megtörtént, le kel zárnom. A tekintetében ezer pokol tüze lángol, a bőre megsüt olyan forrósággal beszél az enyémhez. Még alig kapok levegőt, izzik a számom az érintése, a csók íze, bűnös érzékisége. - Hogyne élveztem volna? – elképedt a hangom, de már súgok csak, nem merek hangosan beszélni. Félek elillan az érzés, hogy valaki ránk rúgja a világ kapuját és mi kipukkadunk, mint a lufi, én nem leszek többé érdekes. Fura mi? Nekem ma itt még dolgom van, még meg kéne beszélnem valamit, ami most eszembe sem jut, csak Ő van, előttem térdelő alakja, a szemének élénk színe, testének pulzálása a tomboló vágy benne és bennem egyaránt. Ajkára harap, életemben mos először tenném én meg helyette. - Hogy, hogy miért állítottalak meg? – értetlen a hangom, ahogy a tekintetem is az. Jézusom, semmit nem ért, tényleg nem érti és nem azért, mert buta, nem, az koránt sem. Sokkal inkább, mert egy kölyök, akinek nem mondtak még nemet, nem tud vele mit kezdeni, hiszen a bőre alatt zúg a vágy folyama, amit megértek, teszi velem is. Lehunyom a szemem, ahogy közelebb hajol, lélegzem, beszívom a levegőjét, őt. Telítődöm vele. - Üüüm, akkor elteszem emlékbe. – homloka koccan az enyémhez, megint elsodorna, de már nem lehet, már nem tudok belemerülni, mert már mar valami különleges állat a gyomrom harapdálja és a félelem felüti rusnya fejét bennem. - Muszáj…- csak lehelem a szót, de nekem kell gondolkodni, kettőnk közül legalább nekem, mert elveszünk, elbukunk, én vele de én nagyobbat nem vétkezhetek, tilos. Belepuszilok a csókba, ajka nehéz, forró az enyémen, hívogató, táncra kérő, minden pórusom választ sóhajt. – MI? – elélvezni? Mikor jutottunk el egy csókból oda hogy elélvezni? Hogy? Mikor? Miért? Úgy kérdezek vissza, mint akivel éppen közölték, hogy nincsen már többé mise. Már nem tarthatok, mert kihullottam. Az én szemem felpattan, légzésem bitang nehéz lesz, egész szikla gurul a mellkasomra, alig bírok levegőt venni. Nem, én ezt nem. Elélvezni? Jó, csak had menjek ki, el innen, csak el. Újabb csók csattan az ajkamon és gondolkodás nélkül veszek el benne, ujjaim a füzért morzsolják, elégek belülről, megőrjít és ezt tudja jól, mert nekem is vannak vágyaim én is férfiból vagyok, legszívesebben én is… elélveznék, de nem most, nem vele, nem így, nem. Nem, egyáltalán nem. - Mmm. - fizikai kényszer? Ennyi lennék? Egy külső behatás, valaki, aki lehetne akárki? Szomorú. De érthető és nem baj, kicsit könnyít a lelkemen. Jól van, nem lesz baj, csak ne lenne ilyen bódító az illata, csak maradhatnék önmagam. Ki tudja kiverni a másikat a fejéből? Mert én sem Őt, hiszen itt van, jelen van. Velem van és ez a legfontosabb. A különbség annyi, hogy az én fejemben Ő már örökre ott marad, neki pedig kisiklok, ahogy elhagyom a lakást. Belesóhajtok az újabb csókba és elkönyvelem utolsónak, így mohóvá válok, ráfalok a szájára, éhezem rá, nem dugom el a vágyat, nem rejtem el, nem szégyellem. A csók olyan forró, amitől leég a bőr a csontjaimról. Lezárja, utána billen a fejem, olyan fojtogató a vágy. Csípője a kézfejemhez simul, olyan kemény, és forró, olyan lüktető... megőrülök és ez halálosan megrémiszt. Hevesen felver a szívem, rémülten, mint egy kalicba zárt madár, amikor ráébred, hogy mostantól örök fogoly. - Nekem ezt nem lehet. Meg kell, hogy értsd, tudnod kell, érezni, hogy minden amit adtál az csodálatos, különleges, érzéki és őrülten izgató, pont ez az oka annak, hogy nem léphetünk tovább, sőt, máskor eddig sem. - minden szó fáj, éget de ki kell, hogy mondjam, kell, hogy tudja, meg, hogy értse, és el kell, hogy fogadja, mert nekem összeomlik az ellenállásom. Nem lehet, így nem. Erősnek kell lennem. - Nem, engem erre nem kérhetsz, én ezt nem adhatom meg neked, könyörgöm, kérlek, hogy értsd meg, nekem ez máris több, mint amit adhattam volna és nem bánom egy pillanatig sem. - majd fogom, nem kétséges – de ebben nincs több. – minden szavamnak ellent mond a testem az áruló, ami neki simul, és tudom, hogy elveszi a szavaim élét, meg kell állíttatnom az ösztönt, palackba zárni és rányomni a dugót egyszer és mindörökre. Hogy szavaimnak lenyomata legyen közelebb csúszom az ágy széléhez, hiszen húz magával és újabb csókra hajolok a szájára, következetes vagyok. De ha egyszer beleőrülök. - Nem lehet rendbe hozni, ha most nem állunk meg, és akármennyire szeretném, most nem lehet több. - Neki simulok, megrázom a fejem, kezem a nyakára siet, az állára, végig cirógatom. Rövidre zárom a csókot, az újabbat, az utolsót. Vége kell, hogy legyen. - Nathaniel, nincs tovább, akármennyire is akarlak érezni és szeretném megadni, amire vágysz, én erre képtelen vagyok. Zárjuk le. Kérlek! - ugyan kérek,de hangomban már nyoma nincs annak, hogy el tudna bizonytalanítani. Ujjam újra az ajkára siklik, távolságot ékelek közénk, eltolom magamtól. Mély levegőkkel higgasztom magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy reszkető lábaimra állva elhagyjam a veszélyes terepet, az ágyát, a két méteres közelségét. Mert ha nem történik meg, nem higgadok le, nem leszek képes ellátni a feladatom és a végén neki adom a kezem, hogy a saját tenyerembe vegyem, és ezt... nagyon nem kéne.
Az ilyen pillanatok a csodák, azok amelyekre lehet nyuugodtan emlékezni az életünkben, mert semmi rossz nincs benne. Érzéki, tiszta, éteri és rohadt izgató. Egyszer tán, ha megérem a 70-et majd felemlegetem a jövőbeli Ainsley klánnak, hogy bizony volt egy pap, aki felborította a világomat már azzal is, hogy rám nézett. Ők meg mit fognak tenni? Röhögni fognak a bolond nagyfateron. Viszont a hetvenet sanszosan nem érem meg, most boldog 18-as vagyok, ebben is akarok maradni amíg a gonosz naptár nem tol át a nagyobb számba. Sosem gondoltam volna, hogy kívánni és élvezni fogom egy férfi csókját, pláne nem az atyáét, és ha igazán őszinte akarok lenni, amikor belépett az ajtónkon, akkor sem feltétlen jutott ilyesmi az eszembe, helyette ezernyi más. Nála fontos elem, hogy nem fél tőlem, de nem is néz le. Hiába hát, mondtam neki, hogy nem akarja tudni mi van a fejemben. Azt mondta elbírja. Tette. Másodjára, de akkor már igazán. Hisz visszacsókolt, ajkam simogatta az övével, vágyat tornázott bennem az őszinte sóhajaival, a valódiságával. Tudom, hogy benne nincs meg a pornón szocializált ostoba barmok nyögési és kiabálási kényszere. Engem ez lehervaszt de ki hogy van vele. Az ő halk nyögése mégis egy olyan fűszer, amit elég csupán halkan hinteni, nekem meg máris áll a farkam és köszönőviszonyban sem vagyok a logikus gondolkodással. Ismerjük milyen az, amikor valaminek csak a végpontját tudod, hogy azt szeretnéd, azt kellene, de fogalmad sincs, hogy a megvalósulása hogyan fog lezajlani. Ebben a minőségemben még ráadásul seggfej is vagyok, mert őt sem kéne leterhelnem a teljes pakkal. De ha egyszer nem megy...nem megy, hogy ne gondoljak arra, hogy nyögve élvezzek a saját kezembe míg nyelvem az övét simogatja. Vagy arra, hogy a kezébe veszés óvatos mozdulatokkal simogat a csúcsra. Nem túl nagy mentés ezen, hogy valószínűleg nem bírnám sokáig, pattanásig vagyok feszülve jóformán. És nem megy, nem megy a gondolkodás. Bennem lebeg ez az egész, a saját vágyam, az, hogy tudom ő is akar valamit, ha nem is tudatosan, de a teste nagyon is. Érzem és én...szeretném őt megérinteni. Hiába kérem mindig arra, hogy tegye ő velem..én is szeretném, de vannak határok melyeket együtt és akarva kell átlépni, nem erőszakolom bele. Nem szabad, ezt nem tehetem meg. Ennél jobban tisztelem. - Maga mindig nemet mond nekem... - kisfiús talán a mosolyom, mert valóban mindig nemet kapok elsőre, nem hibáztatom talán annyira, ez voltaképpen a dolga. Ő nem egy faszi a szomszédból, vagy valami haverom. Egy pap, akinek éppen én hajlítgatom a cölibátusi fogadalmának határait. De szerintem és ha, amennyiben megkérdezne erről bárki, a csók, a testi vágy nem tilos. Szexuális kapcsolat létesítése az, de hát az...nem történt meg, nem is történik. Tehát addig a pontig amíg mi ketten nem szeretkezünk (mert biztos vagyok benne, hogy arról lenne szó és csak arról), a fogadalom nem sérült. Maximum megcirógattuk a felszínét. Akkor sem sérülne, ha élvezne velem. Nekem. Imádom viszont a hangszínét amivel visszakérdez. Rögtön megvigasztal. - Akkor ne lássa rossznak. - és ne mondja, hogy soha többé. Rühellem ezt a szókapcsolatot, a soha olyan mint a mindig meg mint az örökre. Egy túlzó és hiábavaló kifejezése annak, hogy "nem akarom megint", de rajta érzem, hogy akarja. A tanítások tán, az élete mondatja ki vele az ellenkezőjét, mert teste még mindig forró, izmai lefogadom legalább annyira feszülnek mint az enyémek. És amennyire én nem tudok már épen gondolkodni, ő még annyira tud..ezt a képességet speciel irigylem tőle.Meg sem kérdezem, hogy csinálja, maradjon ez az ő sajátja. - Tudja, hogy nem lett volna rossz. Sőt... - megreszket a torkomban, hogy de még mennyire, hogy nem, hisz az ami tiszta gyönyört ad, soha nem rossz. Nem vagyok kiskorú és nem érdekelnek holmi rég halott római zsinatok megfogalmazott maszlagai. A többi egyház papjai házasodhatnak, apák lehetnek és emellett szellemi vezetők. Őt pedig egy rakás dogma tartja távol tőlem, kettőnktől. Kurvára igazságtalan...Felvonom a szemöldököm. - Reméltem is, hogy nem áll szándékában elfelejteni. - támasztom a homlokom az övéhez, hát belehalnék a tudatba ha azon kezdene munkálkodni, hogy elfelejti ezeket a perceket holmi nem tudom, önhibáztatás vagy túlzott bocsánatkérés miatt. Nem akarom, hogy gondolkodjon, csak őt akarom most, most és tudom, hogy a férfi együtt jár a felszentelt pappal, de én a papi oldalt most bekötött szemmel elküldeném sétálni egy kicsit, had szusszanjon a visszafogott, had adjak neki olyat amire valóban emlékezhet. - Meghalni muszáj.. - csókolok ajkaira, hát nekem ne mondja már, hogy mit muszáj. Ezt ő dönti el, fejben. Van ott egy gát, amit a Biblia lapjaiból legozott össze és ez a gát az, aminek egyetlen résén most magamat tuszkolom keresztül. Elhessegetem az összes szereplőjét a történeteknek, el velük, hiszen egyik sem volt szent, csak az Úr szerette őket valamiért. Kimondom hát a vágyam, hogy el akarok menni, ki akarom szabadítani magam ebből a tetves nadrágból, de lehet a kinti szellő érintésétől is el tudnék menni, amíg Ő itt marad a szobában. Mert kell hozzá, kell nekem, szeretném. Ne már, hogy ő nem...ezt nem tudom elhinni, hisz olyan észveszejtőn csókol vissza, bennem meg kisülnek az áramkörök. Benne tartom a csókban, érezzen, mert visszafogom magam. A kedvéért, hogy ne bántsam. Hogy ne döntsem hanyatt. - Most miért nem? - a hangom egy fokkal átvált gyerekesebbe, hát ha van szó amit én nem szeretek, akkor az a NEM, mert minden jót megtilt. Ő is tudja, hisz jó lenne. NAgyon jó, isteni és velem jó. Rohadt mentális gátak...ha most valahol a 60-as évek végén lennénk, a hippik és a szabad szerelem idejében...lehet könnyebb lenne minden. Mindkettőnknek. Belenyögök az akaró csókjába, iigen ezaz, fantasztikus. Meg is nyílok neki jobban, ha már ilyen elsöprő a felelet. Nem tehetek róla, de közelebb húzódom. Érzem a kezét, melege belém nyilall, kár, hogy nem a farkam felé néz a tenyere, hogy nem kezd el megsimogatni, jézusom, az lenne maga a tetves földi mennyország. És egy csokornyi angyal se tudna eltántorítani a dologtól. De még maga az Ördög sem. Pecsételem a csókvégét. - Mit nem lehet? - súgom halkan, már megint tiltakozik de pontosan nem is tudom, hogy mire - Nem csókolhatom meg, nem súghatom a szájára, hogy felizgat? Nem mondhatom el, hogy szívem szerint megkérném, hogy vegyen kézbe? - kegyetlen vagyok és nagyon nyers, tisztában vagyok vele, de nem értem a miértet. Nem azt kérem, hogy térdeljen fel az ágyra és a szájába vegyen..csak simogasson meg. Én minden simogatást szeretek és értékelek, a hátamon is olyan érzékien zongorázott, nem tartanék sokáig ha a nadrágomba nyúlna. Cirógatni kezdem a nyakát, teste az enyémhez simul. Értsem meg...bah. - Ne kérjen olyanra amit nem tudok megtenni.. - kalandoztatom az ujjaimat, nesze végtelen türelem, mikre nem vagyok képes miatta. Ezt értékeli remélem, valahol. Vagy azt se tudom tán, hogy van-e fogalma arról én hogyan szoktam megélni a saját szexualitásomat. Akármennyire szeretné...most nem lehet. MOST? Uhh... - Mit akar rendbe hozni? Nincs semmi baj. Ha szeretné...és én is szeretném... - kimozdulok egy kicsit, voltaképpen magam kínzom vele együtt egy csókban, egy apró de érezhető csípőmozdulatban. Rám simító ujjai, csókra felelő ajkai nem tudnak letéríteni az ösztön pályájáról. Akarom, hát miért nem lehet megérteni? Komolyan venni? Ez nem bűn, én nem bántom vele, ne érezze, hogy az. Csak ne...nem szabad. Érezzen engem. Engem és csak engem. - Honnan tudja mire képtelen ha meg sem próbálja? - nem, nem tetszik, hogy finom érintéssel ékel közénk távolságot, kér...de ah, nem a megfelelő pontjaimba jut el a kérése, főleg mert nem tudom, nem érzem. Ha el akar menni, ha tényleg el akar menni, akkor felállhatna, kimehetne hátul a tűzlépcsőn és nem látná meg senki. Nem tudná meg senki. - Ez is ugyanaz, amikor nekem mondja, hogy enyém lehet a világ. Csak lépjek. Lépjen maga is, csak akkor tudhatja meg mi várja még az úton. Mondja ki, hogy nem akar hozzám érni, hogy nem hagyná, hogy magához érjek és feloldozom. - persze agyig is sértődnék ha egy ilyen mondatot komolyan ki tudna ejteni, de nekem most csak annyi kell, hogy... egy kicsit, egy kicsit még maradjunk így. Maradjunk együtt. Ő utána visszatér a világába, aminek én még ferdén nézve sem vagyok a része. És ott már nem érem el. Ismét mozdítom a csípőm. Belém reszket a nyögés. - Mondja, hogy ez..nem jó. - ujjára csókolok, bár nem oda akarok először, csuklójára fonom a kezem, leveszem onnan, ajkáért hajolok - Hogy ez sem az. -puha a csókom, mindhárom amit ajkára nyomok - Mondja, hogy nem akar a közelemben lenni. - jobbom derekára siet, összepréselem magunkat - Fogalma sincs, mit adhatunk egymásnak ebben a napban. Hisz ez már a miénk. - balom combján húz végig finom mozdulatokkal. Persze, hatalmas szónok vagyok, amíg testi kontaktban vagyok a közönségemmel. Sajnálom, de esélyt kap most tőlem. Jár neki, megérdemli, megérdemelne még sok mást is. Például, hogy a nevemet nyögve fusson fel a csúcsra. Komolyan szeretnék adni neki. És ez nem az a kategória, hogy nem teheti meg. Mindent megtehet. Velem mindent.
Ki kéne lépnem ebből az egészből, most lezárni, mielőtt nagyobb bajba sodrom magam és ehhez Nathaniel tökéletes társ lenne. Nem rest haladni amerre szeretne, elvenni, ami szerinte jár neki. Partner vagyok, mert egy idióta vagyok, mert minden egyes bűnös csókba betársulok, nem is számolom ma hányat ejtetünk meg, de nem félek, hogy pontról pontra összefogom, hogy minden egyes darabot meg tudjak gyónni, miközben izzik majd az agyam az emlékek gyönyörétől. Tombol bennem ezer kérdés, nem értem és nem tudom, hogy mit szeretne tőlem, hogy miért pont én? Talán mert én elképzelhetetlennek tűnök, mert megközelíthetetlennek látszom és tessék, láss csodát el is buktam. Zsigerig hatol a felismerés; amit teszek az nem jó, sőt kifejezetten rossz. Nem úgy, ahogy ő érti, de nem csak az lehet rossz, ami fáj, ami másnak nem tetszik, az is,ami ellene megy annak, aminek a gondolatától is szemen kéne köpnöm önmagam. Ehelyett visszacsókolok erre a puha szája, erre kőkemény ellenállhatatlan hódításra. Mert az vagyok, egy a sok közül, nem kétlem, de most nem baj, sőt lehet jobb is, mert azzal, hogy nemet mondok, nem veszek el tőle semmit, nem őt fosztom meg, hanem magamat. Nekem pedig most bűnbánatot kell tennem, nem élhetek abban, hogy ez jó, ezt szabad. Nem. Tombolva lázad a bennem élő férfi, aki 32 évig élt elnyomásban és most kap valamit, valamit, ami másnak oly természetes, amin a legtöbben túlesnek fiatal kamaszként én pedig... A papneveldében láttam sok mindent, meséltek, hallottam, végignéztem, ahogy a srácok mindent kipróbáltak mondván, hogy a felszentelésig lehet, azután lesz bűn, s ezáltal egymásra fanyalodtak, mert csaj az nem sok volt köztünk, mondhatni egy sem. Most pedig tiszta akarásból, önmagam hibájából és vágyából elkövetem azt a hibát, amit ők már nem tesznek meg, mert túl vannak rajta, de ha ismerik a vágynak ezt a szintjét, akkor hogyan tudnak ellenállni neki? Teszik vajon? Vagy bűnben élnek, csak… hiszen mindannyian ismerjük a meséket, a papság sem szent. Olyan közel van hozzám, olyan pulzáló, mint egy hatalmas energia halmaz, mely magába szippant és reszkető kezeimet alig bírom kordában tartani, de a szívemmel sem könnyen bánok el. Kavarognak a gondolatok a fejemben, oly sok, aminek sem eleje sem vége, a vágy küzd a józanésszel. Az agyamnak kell győznie, mert a testem már teljesen megadta magát, az álnok, a galád. Belesimul az akaratom és csak a szavam áll ellen. - Ostobaság. Megpróbálok neked nemet mondani, de szemmel láthatóan nem haladok túl jól. – hiszen elfogadtam a füzért, elfogadtam a csókot, sőt mi több viszonoztam az összeset, ami talán a legárulkodóbb jel mind közül, na meg a kőkemény akarás a combjaim között, vagy az övé, ami folyton nekem simul, tudatosan jelezve, hogy jelen van, hogy nem ágál ellene, nem szégyelli, nem titkolja. Ami a legrosszabb, ahogy ez hat rám, amiért a szám remeg, a pupillám kitágul és a szívem heves lüktetése a testemben nem csillapszik. Reggel még biztos lehettem volna benne, hogy ez nem történik meg köztünk. Hol rontottam el? Ott, hogy megérintettem a keresztet az arcán? Hogy ő érintettem meg? Talán, mikor azt mondtam nyomja rám a súlyt, megbírom, vagy amikor hagytam, hogy megöleljen? Olaj volt a tűzre, vagy maga a szikra, amikor ijedten elléptem csupasz bőrének érintése alól a tenyeremen, vérszemet kapott, vágyat szimatolt és most abba kapaszkodik? Nem hinném, hogy ÉN kellek neki, az élmény kell neki, a tudta, az érzések hulláma. Nem kétlem, hogy lennének még sokan, akik megadhatnák neki, sőt jobban és többet, mint én. - Olyan téren rossz, hogy nekem ezt nem lehet. Kisebbik oka az, hogy te is meg én is… - férfiak vagyunk. Az egyház ugyan erősen elítéli a melegeket, de már a pápa is oldozna alóla, mellé nem kevés pap él eme szenvedélynek, engem meg kifejezetten nem zavar, hiszen a szerelem nem ismer határokat, ha a lélek megszeret valakit, akkor nincs kiút, maradhat a szenvedés. Azt gondolom, inkább számolj el azzal az Úr előtt, hogy meleg vagy, leszbikus, bár rájuk is illik ez a szó, minthogy csalsz, hazudsz és parázna vagy, ha a hűség, mint olyan, erényed marad a szerelmed iránt. Talán ezt nem egyszer meg is fogalmaztam. De ehhez kell a hűséges a szerelem, hogy átadhasd magad és lássuk be kettőnk között erről szó sincs, nem is lehet. Szóval ezek testi vágyak, őrjöngőek, mint a tasmán ördög, azt nem tagadom, hogy nem borított fel bennem mindent, de erős vagyok és ellenállok. Talán. A bűn tudata végig húz az ereimben, mint egy hatlovas kocsi, száguldva, feltépve az út porát, füvet fröcskölve szerte szét, hogy minden szál a szívembe fúródjon. Ki kell lépnem belőle, most. De annyira sajog érte minden testrészem, a kezem, hogy érintsem, az ajkam, hogy csókolja, és igen, sajnos az is…, hogy érjen hozzám, vagy én hozzá. De tudni kell, hogy bennem ez a vágy iránta lobbant, neki szól, nem egy próba, nem egy tétel. Én megsínylem, ha kilépek az ajtón, mert örökre a tudatomba ég, mint egy kitörölhetetlen mély vágás. - Persze, hogy tudom, élményben valószínűleg parádés lenne, de nekem tovább kell ezt gondolnom, nekem ez több…- mint EGY élmény, egy összehasonlítási alap. Hozzám nő sem ért még ily mód, sőt eszembe sem rémlett, hogy ez megtörténhet, az agyam erről mélyen hallgatott, hiába olvastam ezer könyvet róla, romantikust, szerelmeset, akár finoman szexet is, de én nem olvastam még pornót, látni meg főleg nem, én ehhez kevés vagyok. Ha magamon segítek, azt is a paplan alatt, éjszaka, a sötétben, noha tudom, hogy az Úr mindent lát, de talán könnyebb, hogy én nem. Bűnös kielégülés, melyet azonnal zuhany követ, majd ima, és önmarcangolás. Valójában nem is kielégülés, a testé, de a léleknek büntetés. Társítás ez, elélvezni és megbánni, mi ez, hanem egy csodálatos fantazmagória? Ambivalens érzéseket táplálok ez irányt, mert a kielégülést követi a lélektépkedés. Vele azt hiszem, már közben elkezdődne. A gondolattól is felmelegszik az így is lángoló arcom. Halkan elnevetem magam. Mily gyalázat lenne azt mondani neki, hogy bármit is elfelejtek belőle, szíven szúrás, egy felsőfokú megbántás, hiszen nyomot akar hagyni és bennem sikerült neki, így is. Erősen, nyomatékosan, soha nem feledhetően. Elérte, amire vágyott, pedig tudom, hogy a teste többet akar, de az megoldható nélkülem. Homloka az enyémnek koccan, megint olyan közel van. Beszívom az illatát, elraktározom, magammal vinném, ha nem lenne tilos. - Sosem fogom elfelejteni,- duruzsolom az ajkára, mint egy imát, hogy érezze és tudja, komolyan gondolom, megadta már, nem kell több. Igen, meghalni is muszáj, de halál nincs, a halál völgyében járva is velem lesz az Úr, ki elvezet és magához húz, ha igaz vagyok és őszinte, nem pedig egy buta kamasz, aki hagyja, hogy a vágyak maguk alá préseljék, akár a könyv lapjai között a rég elfeledett virág, az első bálról megmaradva, az első szép randiról, emlékek. Halott emlékek. Csókja megint megéget, felemészt. A belőle belém szúródó mohó vágy kicsinálj. Összenyom, lénnyé tesz, nem gondolkodó emberré és ez bűn. A nyelve az enyémen simogat, miközben csábító szavakat súg, kér, kuncsorog, nem adhatom meg. Hiába szeretném. Megkaphatja mástól, tudom, hogy pont úgy kielégítené, de ha mos szóba hozom ezt, megsértem vele, mert azt hiszi, hogy nekem szól,de majd rájön, hogy nem. Miközben valakit az ölébe ültet… nem. Erre most nem akarok gondolni, nem sajnálom tőle, csak… nem. Így helyes. Ajkam az övén simít, keserű lesz a szám íze. Mi történik megint? Csókkal válaszolok, már mindegy hányszor lépek ugyanabba a pocsolyába, már elázott a cipőm, a zoknim és a nadrágom szára is, úgy is le kell venne, tapicskolhatok a lében, de nem ugorhatok le a szakadékba. Beborítom a mohósággal, az éhséggel, tudom, hogy újabb rossz jelet küldök fel vele az égre, keménysége a kezemnek simul, majdnem leharapom a nyelvét. Értem én Őt, komolyan. Szavai a fülembe égnek, az elmémre tornyosulnak és nagyot kell nyelnem mielőtt szavakká formálom a gondolatom. Nem hazudok neki, most sem és sosem. - Megőrülök, ha ilyeneket mondasz…- mély levegő, lehunyt szemeim mögött sajnos megindul egy kezdetleges vetítés, annyi a szerencsém, hogy ehhez csekély a fantáziám, de végig ránt az akarásomon, feszülő golyóimba. Forró lesz a leheletem, az ujjaim hátának simul a vékony anyagon át, szinte érzem, ahogy dudorodik, ahogy a vér pulzál benne. Ha csak megbillenteném a kezem és a tenyeremhez dörgölődzhetne.,, Elfogy a levegőm. Fú, de nem kéne ennek így lennie. Moccanni sem merek, nehogy olyan történjen, amit nem gondolok át. Érintése a nyakamon égő csíkokat hagynak hátra, nem teheti ezt velem, nincs benne kegyelem? - Hol itt az igazság? Én ne kérjek olyat, amit nem tudsz megtenni, de te kérhetsz tőlem? – hangom túl halk, túl éteri, hiszen annyi minden más történik, cirógató ujjai ékszer a testnek, börtön az ellenállásnak, melyet rácsok mögé zár és sajnos, görcs az alhasnak, ezzel impulzus az akarásnak. felé nyúlok, megérintem, tábortűz ragyog a testében, érzem és látom egyaránt. Megveszek, mozdulnék, simulnék, neki adnám, nem lehet. - Más vagyok, mint te. – hiába akarja és én hiába akarom. Kevés lesz ide, mert nekem amellett, hogy kőkeményen áll a véleményem, emellett az agyam is működni képes, az embernek csak gyakorolni kell és megtanul nem tudomást venni arról, hogy tele van bujasággal. Kár, hogy most nem megy túl jól. Újabb csók, újabb simulás, én is felé nyúlok, kicsorog belőlem minden, azt érzem, hogy túltelít, letol a gondolkodás szintjéről, ez pedig baj. - Mert nekem nem lehet, értsd meg, nekem ezt nem lehet. – fájó súgás, de értem, hogy nem érti, mert ő más, mint én. Nem baj, majd megérti, csak had tudjak koncentrálni arra, hogy nem pusztulok el a várakozástól. Azt hiheti, hogy kéretem magam. Beszél, de minek? Hát feléget vele, eltörli az ellenállásom és ezt neki tilos, nem lehet. Könyörgöm… - Ummm. – megörülök, komolyan mondom, belepusztulok. Mégis halkan felnevetek, mert a saját fegyverem használja ellenem, cseles fiú, mit mondhatnék? Igaza van. Még sincs. - Nem hazudok neked. – így nem mondom, hogy nem vágyom rá, hogy nem szeretném, hogy nem örülök meg tőle és érte. Felmorgok, ahogy megint nekem simul. Végig mar a testemen, megroppan a gerincem, ajkam pedig szóra nyílik, az ujjaim pedig megfeszülnek. Kicsinál és tudja jól. Jól használja a testét, biztos sok a tapasztalata. Miért zavar ez? Nem teszi… Irigylem a csókot az ujjamtól, a számra kérném, de már nem kéne. Rettegek, hogy mi a következő mozdulat, csuklómra tekeredő ujjaira fókuszálok. Onnan a felém hajoló szájára, halk nyögés jelzi, hogy de, nagyon is jó. Közelebb csúzok hozzá, engedetlen ellenállásom eltörölve. Összeér a testünk, az energiáink, kőkemény férfiassága az enyémen pulzál, kevés a ruha köztünk, de sok is. A szívem majd kiszakad, nincs szó, amivel elmondhatom, amit érzek, azt a sokat, a rengeteget, a ziháló képzelgést, csak a halk sóhajaim jelzik, hogy nagyon nem tudok ellenállni, de kell. Muszáj. - Nem félek, hogy te tudod, én azonban nem fogadhatom el. – a hajhagymáim is lüktetnek, merő pulzáló energia vagyok, sajnos Ő is az és ez túl új. Keze a combomon már az a minőség, amit nem tudok megélni, mert a rettegés belém szökken, mi van, ha megérint, ahogy szeretném? Akkor nem tudok nemet mondani többé. Félő, hogy attól elélvezek, ha még kétszer nekem simul, szégyenbe hoznám magam. - Elég! – kibontakozom az öleléséből, a kezét lefeszegetem magamról, azért a feszegetés, mert nem akarom, de meg kell tennem, magammal küzdök. Tenyerem a homlokának feszítem, rátolom a sarkaira, hogy amíg kikászálódok előle, nehogy… véletlen hozzám érjen az arca, vagy elérjen a lehelete. Eltolom, nem hazudom neki, hogy nem akarom, mert nem igaz, és olyat én nem mondok. Feltolom magam az ágyról, fáj minden porcikám, mégis olyan erő lakozik bennem, amit eleddig kevésszer tapasztaltam. Talán, amikor megértettem Isten szavát. Átemelem a lábam és tudom, hogy premierbe bemutatom neki mennyire felizgatott, de magára vessen. Járni sem, felállni sem esik jól, feszül a nadrágom, zihál a képzeletem. Akarom, mennyire akarom, nem lehetséges. Térölelő léptekkel állok meg az ablak mellett, hogy aki felnéz ne lásson, de nekem levegő kell, engedek is be maguknak egy kis valóságot, egy csepp hideget. Le kell higgadnom. Zsebembe csúsztatom a füzért, másikba, mint ahol a sajátom van. Nem menekülök el, nem szököm meg, lélegzem. Nélküle. Máris könnyebb, mert nem oltja belém a tüzelő sóvárgást. Két kezem összefűzöm a hátam mögött, csak arra összepontosítok, hogy lélegezzek, be és ki, be és ki, be és ki. Elmúlik. Minden elmúlik, belőle a vágy, belőlem pedig az, hogy józan maradjak.
Nem szeretem a határokat, a karámokat ha úgy tetszik, nem vagyok marha akinek szüksége van rá, hogy békésen legelje össze a gazdája hasznát. Szabadon szeretek ténferegni az életben, a kapcsolatokban, a vágyakban, a szexben. Mert nem mondok görcsösen nemet, eddig sem tettem és lám még élek. A tapasztalás szerintem megerősít a világgal szemben, valamint szebbé teszi kicsiny mindennapjaimat. Vajon erről Ő is így vélekedik? Tudom, hogy akar. Akarja azt amit adhatok, amit adni tudnék neki. Mégis képes arra, hogy nemet mondjon 1-0 én nem tudok ilyet, bár ő nem kérdezett meg, sőt valójában én tettem ajánlatot neki. Egyetlen csókra ugyan, amiből lett sok, de nem bánom Távolról sem bánom. Sőt, miért is tenném amikor olyan erős akarást generált bennem, hogy a farkam lassan sajogni fog a használatlanságtól, az agyam pedig szépen darabkáira bomlik majd. És ezek után csoda-e ha nem tudok másra gondolni, ha nem tudok más képet elképzelni csak egy isteni élvezést, hogy a délután tökéletes legyen? Ah az ő mércéje szerint tán elkárhozásra alkalmas vagyok, talán anyám egyet is értene vele. Persze ha tudna arról, hogy mi zajlik a csukott ajtó mögött...nem, erre nem gondolnék inkább egyáltalán. Nem magam miatt, én kibírom a szavakat, a bántást, de Őt sosem tenném ki ennek. Pláne nem miattam. - Szeretem magát győzködni, főleg ha ilyenbe hajlik. - értem ezt a mostra..egyébként is jó vele beszélgetni, a gond csak az, hogy valószínűleg már nem leszek arra képes, hogy egyszerű intelligens lényként tekintsek rá. Mert már tudom milyen puha a szája, milyen a nyelvének érintése, a csókja íze. Bajosan gondolhatnék bármi másra a közelében. Főleg ha kettesben maradunk még valaha is. - Nem lehet mit? Élvezni valamit? - vonom fel a szemöldököm, hát pedig mennyire tudnál élvezni ha nem mondana nekem megint nemet. Nem akarom, hogy tegye. Az ívbe feszülő testét akarom, hogy elélvezzen, hogy tehessem én is, lehetőleg a lehetetlenül forró keze által. Hogy forrjunk csókba, had járjon a nyelvem a szájában közben... várjunk csak. - A vágyat nem érdeklik a nemek szerintem. Szóval...higgye el, engem is meglep a dolog, hogy ez most.. - célzok kettőnkre, csókokra, vágyakra, a nadrágomban lüktető farkamra - mind megtörténik, de nem sajnálom. Pláne nem szégyellem. Maga se tegye. - komolyan ne, mert azzal engem zúz össze, hogy nem elég, hogy köztünk áll az egyházi kérdéskör, ha még ehhez hozzáveszünk némi társadalmi általános vélekedést is két férfival kapcsolatban, akkor még nehezebb lesz mint eddig. Pedig még szomjazom a csókját, még nem fedeztem fel őt, jóformán hozzám sem ért és nekem elég volt a csókja, hogy máris átforduljak a tudatosból az ösztönösbe. - Miért ? Azt hiszi nekem ez semmi? - mindjárt megsértődöm, hát elmondtam neki, hogy nem vagyok meleg. Sose akartam, hogy egy faszi radarján egyáltalán megjelenjek, azt pláne, hogy hozzám érjen bármilyen módon. Főleg nem olyan intimen, ahogy azt szeretném tőle. Nekem sokat jelent, mert ismerem régóta és mert róla tudom, hogy amit a szemeiben látok, az mind mind őszinte. Talán ezért is nem engedem olyan könnyen elmenni innen, mert ez az őszinteség beszél hozzám, hív engem, nem tudok rá nem felelni. Borzasztóan szeretném ha ezt tudná, de amíg ilyen állapotban vagyok, nem megy tökéletesen ez a beszélgetősdi. Pedig tudom, hogy szüksége lenne rá. Rám. Az emberre én meg egy merő akarás vagyok. Sose mondtam, hogy egyszerű velem az élet... - Én sem fogom.. - hangom őszinte, de már ajkára fókuszálok. Mert persze dobálózhatunk szavakkal. Ilyenekkel és olyanokkal, de én a test nyelvét szeretem beszélni, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni, sem átadni. És a teste beszél hozzám, akarja amit adni tudok, amit adni akarok. Ezért csókolom, mert a hívás engem feleletre késztet, akarom a száját, édes sóhaját az enyémmel vegyülni. Jesszusom, mindent akarok. Mindent mindent! Imádva felelek a mohóságára, tudtam, hogy lüktet benne az élet. Tudtam és most vegytiszta boldogság szalad át rajtam, mert én vagyok tán az egyetlen, aki erről tud, aki ezt megélheti vele. Beszélek, akarom, hogy hallja, hogy pontosan tudja mit szeretnék, hogy nem akarok itt pornóforgatást rendezni, nem is várhatom, nem is tudom..csak nem. De ezt, a simogatását szeretném. Az orgazmust és adni is akarok neki egyet. Egy olyat ami valóságra támaszkodik, egy felébresztett és csiholt vágyra. Akarom, hogy közben tudja, hogy itt vagyok vele. - Ez az igazság...és amilyen forró a keze, fel sem ajánlhatnám magam túl sokáig. - ismerem be egy könnyed mosollyal. Nincs abban semmi, ha tudja, hogy mennyire feszítette is meg azt a bizonyos húrt. Feszítek rajta én is tovább, mert testünk tovább simul egymáshoz, tovább feszül a másikénak. El sem tudom képzelni milyen lenne ha nem lenne felül felöltözve..de azt kizárt, hogy megtenné...pedig lehet, hogy ésszel annál kellett volna kezdeni, nem rögtön a farkamnál, de hát ha egyszer felkorbácsolta az összes érzékemet, akkor nekem már meszeltek, innentől menthetetlen vagyok. Hogy hol van az igazság? Mindig odaát, Mulder ügynök. -Én csak...nem akarom, hogy nemet mondjon nekem, hogy megfosszon ettől mindkettőnket. Nem akarom nem érezni... - ah reménytelen vagyok, ebből most nem tudok kiszabadulni talán bármennyire is szeretnék. Megérint és ez annyira jó, hogy ha alkalmas lennék, dorombolnék, de azt hiszem tenném ezt már folyamatosan. Talán nem is normális ennyire vágyni valakire, aki a szavaival mindig nemet mond, a teste pedig mindig igent rebeg. Engem is megbéklyóz ez a kettősség. Talán ha csak hallanám, de látni nem látnám, akkor el is hinném neki mindazt amit mond. - Maga jobb, mint én. - igen, más. Mert tud gondolkodni, szilárdabb, jobb és tisztább nálam. És ezt a tisztaságát én a nyelvemmel meg a vágyaimmal mocskoltam be. Próbálnék csiholni némi sajnálatot ezzel kapcsolatban, vagy legalább egy önvádat, hogy hogy lehetek ekkora köcsög, de..nincs. Még mindig nincs, mert még mindig kurvára élvezem, hogy a comjbai között térdelek, még mindig játszom az orgazmusom általa okozott mámorának ígéretével. Nem, távolról sem vagyok jó. Ő a jó. - Szerintem meg lehet. Talán nem akarja igazán, de mindenképpen lehet. Ezernyi érvet fel tudok sorakoztatni, hogy miért lehet... - dacol bennem ez, hogy ne utasítson el, hát nem szabad, nem teheti amikor ilyen varázslatosan aranyló pillanatokat élünk meg együtt. Ha akarná, megtenné. Akarta a csókot, megtette a csókot is. Ennyire egyszerű, minden egyszerű, az emberi agy az, ami mindent képes túlbonyolítani. Három szóval viszont szétbomlasztja az agyam, mert csak mondania kellene, hogy ne. Hogy nem így, hogy nem tetszik neki, hogy nem akarja és akkor engedem. Akkor tényleg engedem menni és még segítek is neki, hogy kicsit össze tudja magát szedni. Alkalmas pillanatban pedig majd a bocsánatát is kérem mindazért amit ma vele tettem. De nem hazudik nekem...JÉZUSOM, már bocs, hogy a számra veszlek, de így maradjon meg a tartásom, meg az emberségem, amikor éppen aláírta, hogy ugyanazt akarja amit én. De AKKOR MIÉRT NEM? MIÉRT? Tombol bennem a vágy iránta, ujjára csókolok ha már ismét nemet kapok. Nem, már hallottam. Igen más, igen neki nem szabad. Nos nekem sem szabad, mert nekem éppen egy csajjal kéne ilyesmit csinálnom, sőt utána a szájába is adnom..de hát én teszek lépéseket, megannyit, kontinensnyit ha kell... - Megbolondulok... - mondom fogcsikorgatva, hát legalább akkor hazudott volna vagy valami. Persze az is bűn, de megmondani az igazságot egy szegény szenvedőnek, hát az is bűn ennyi erővel, mert így csak szenvedek a beteljesületlenségtől, a saját lenyelhetetlen vágyamtól amire felel...és kezdek nem bízni a józan eszemben. Lehet már nincs is. Ajkára hajolok újra, nyögése végigszalad a gerincemen, megrándulok. Mennyit nyöghetne még nekem ugyanilyen finoman...jó ég. Közelebb csúszik hozzám, igen, nyögök én is, ahogy felerősödik ez az egész, akarásunk súrolja a másikét, a talpam is görcsöl mindjárt olyan jó az érzés. Én szabadulni akarok a nadrágtól, de fenn tartom, ha ezt folytatjuk így még egy ideig. Komolyan, becsszó. - Ezt sem fogadhatja el? Na és miféle indok miatt nem? - hát pedig tessék még tenném is, tényleg. Megzavarodok rögtön, megtámaszkodom a combján, hogy jobban kitolhassam magam, de parancsoló szava megállít. Elég...miért? Megint? Miből? Visszatol a sarkamra, bambán, nem értetten nézek rá. Most miért? Most mi? Feláll és nézek felfelé rá, tényleg itt hagy? Tényleg itt az elég? De miért? Miért nem enged egy kicsit? Még egy kicsit, helyesbítek. Pedig tudom, hogy már tett annyi mindent ma ami engedmény, ugrott át ma megannyi gátat. De nekem persze mindig több kell. Szembesülök merev keménységével a nadrágján keresztül és le..le kell hunynom a szemem. Feltápászkodom és az ágyra ülök, az ő helyére, figyelem alakját. Most ugye nem másik világba távozik ahonnan engem készül kizárni? Felfekszem az ágyamra, mondhatnék valamit, de ahogy őt nézem, rájövök, hogy még mindig nem tudok értelmeset mondani. Igazán értelmeset nem. Szétdobom a lábaimat és végigpillantok magamon. Ha már úgyis háttal áll...benyúlok a nadrágomba és magamra fogok. Felnyögök, tényleg kezdett végem lenni. Ő onnan nyer megváltást én meg ebből fogok. Mindjárt... - Akkor most tudja, hogy mit... - nyögök megint halkan - tett velem. - nem sietem el most, pedig tudnám diktálni a végzetes tempót, de ráérősen húzom a kezem, az ujjaimat, a csípőm pedig jóformán magától lök mindig egyet-egyet. Nem hunyom le a szemeimet hanem rápillantok, a sziluettjére. Milyen távolságtartó..bár rám nézne, bárcsak rám nézne... Kezd zavarni a nadrág, kibújtatom a farkam belőle. Mennyeit sóhajtok, végre szabadság és nyugodt tettrekészség. Gyengéden súrlódik az érintésem a makkomhoz, berosálok örömömben. Rálelek a ritmusra. Hogy akarom-e, hogy lásson? Akarom. De...pontosan tudom, hogy tudja mit csinálok. Azt ígértem segítek neki majd menni...ahhoz előbb épp gondolatok nyernek. Lehunyom a szemem, átadom magam az érzésnek, eszembe jut a csókunk, az íze...próbálok nem elemien felnyögni. Iiisssteniii....- Hát ..már...rám.. sem... - elnyögöm, ajkamban harapva - néz?
Beleőrülök az akarásba, abba, hogy nem tudok nemet mondani, mert feléget belülről, lekapja a húst a csontjaimról és vékony jégrétegként töri meg az ellenállásom. Nem tudja mit tesz velem, hogy mit kér tőlem. Neki fogalma nincs arról, hogy engem nem férfiként kéne kezelnie, hanem hivatásosokén, akinek ez máris ütközik az elveivel. A csókok a lehetetlen puha szájáról, bőrének forró érintése, az, hogy vágyom rá. Extra ciki, hogy kőkemény az akarásom, nem is hiszem, hogy bárki látott már engem ilyen állapotban, de tovább megyek, nem is hiszem, hogy voltam már ennyire felizgulva. Persze, nekem is vannak vágyaim én is gondolok testként emberekre, én is álmodom arról, hogy más ér hozzám, de nem megyek el odáig, hogy megvalósítsam. Erre itt van Ő, aki meglopott az első csókommal, melyet annyira kérnie sem kellett, hiszen én is vágytam rá, aztán még sokszor a számra hajolt és vitte a lelkem egy részét, de képtelen vagyok rá, hogy az izgalmával foglalkozzak. Nem megy. A makacs kis gyönyörűség pedig nem érti, hogy nem mehetünk tovább, mert agyára lezúdul a vörös köd, ami már csak a markában lüktető vágyról szól, a fiatalos lendületről, hiszen 18 éves, még jóformán gyerek, annak pedig meglehetősen céltudatos. Lesöpri a elképzeléseimet, hangja lekúszik a gyomromig és nem tudok már válaszokon gondolkodni, jószerivel semmin sem. Ezt pedig nem szeretem, nagyon nem. Elmenekülök. Nem vagyok jobb, mint Ő, sőt. Kifejezetten rosszabb vagyok, mert ami neki természetes az nekem a bűn foszlánya, még ugyan csak a matricát kapargatjuk a dobozról, de ha kinyitjuk és bele lesünk, akkor ott láthatjuk a romlott lelkem az alján tekeregni. Tehetetlen, nyöszörgő lény, aki nem érti, hogy mi történik és miért? Elképzelhetetlen dolgok válnak valóra ma, olyanok melyekről még igazán mélyen álmodni sem mertem, mert tudtam, hogy sosem fogom megismerni. Most pedig visszatolom a sarkára a kísértést, el magamtól, utat keresve, hogy menekülhessek, ki kell törnöm a bódító közelségből, hogy érezzem életben tudok maradni, nem visz el a szívem. Rettegek, hogy komolyan gondolja, de félek,hogy nem. Nyilván a vágyak kábulatában most sok mindent megtenne nekem, de akkor vajon mi történik, ha túl lesz rajta, ha a testéből kiszökken a varázs? Amikor már nem tombol a férfias ösztön a bőre alatta? Akkor bánni fogja, hogy mindez egy férfi közelében történik meg velem és én nem szeretnék az lenni, aki felelős érte. Nem tehetek kockára mindent pár perc gyönyörért, nem lehetséges. Szavakat várok, nem az ágy sóhaját. Meglep talán? Nem. Feladja végre és ez jó, visszahúzódik kicsit, én lehiggadok, és vége szakad ennek az álomnak, mert ez nem lehet más csak az. Odakint félig besötétedett, a szobában alig pislákol némi fény, az ablakban tükröződik a saját képmásom egy darabkája, ahogy félig takarásban állok és sajnos, vagy nem, de az övé is. Hallom és látom sejtelmes sziluettjét, ahogy elfekszik a sötét ágyneműn, és egy pillanatra elfog a pánik. Elpillantok a homályos képről, a szívem hevesen feldorombol, mint egy finom légkalapács. Felnyög, összeszorítom a szemem. Az nem lehet, nem teheti meg velem. Pofátlanság a köbön, csak, miért nem szólok rá, mitől veszem a levegőt is halkabban, hogy el ne mulasszak egy fél morranást sem? Nem hiszem el, nem lehet. Képtelenség, hogy a jelenlétemben ilyet tegyen. Kizárt. S mégsem az. Az ablak törékeny tükrének hála meglesem a mozdulatot, melyben megmelegedik a keze a nadrágban, majd visszaengedi. Kiszárad a szám, a kezeim rágyúrnak egymásra, a levegő forró lesz a számban, ahogy kifelé lélegzek, égeti a nyelvem tövét. Kitágul a pupillám, nem tudom elhinni. Ez lehetetlen. Nem ismer határokat, mindent átlépi, noha én is segítettem neki. A számra kell harapnom, hogy ne nyögjek fel, csak lélegzem, mint egy 80 éves a busz után, épphogy nem sípolok. Sűrűn emelkedik és süllyed a mellkasom, izzad a tenyerem. A vérnyomásom kergeti az elviselhetetlent, már-már beleszédülök. Én tettem? Fájon fellüktet az akarásom, végig húz a testemen, a golyóimba marja a mohó akarást, alig bírok nem összegörnyedni. Álmodom, már biztos. Nem látok tisztán, talán ez még szebbé teszi alakját, ahogy félmeztelenül fekszik, feje lefelé szorul, látom megfeszülni, hallom, ahogy mozdul, ahogy sóhajt. Elfogy a nyál a számba, úgy az elkövetkező 40 évre előre. Zúg a fejem, az agyam összepréselődik és dobálódzik a koponyámban, minden idegszálam megfeszül a bőröm alatt, a vér zuhan a testemben és pulzál a vágyam a nadrágom fogságában. Elkapom a fejem, ahogy elbuktatja magát a nadrágból, pedig csak annyit látok, hogy felszabadul a bőréből még egy kis rész. Kukkoló leszek, pedig a műsort nekem szánja, ez nem kétséges. Túl gyönyörű, ahogy feszesen elnyúlik az ágyon, hosszú lábai összesimulnak az ágyneműjével, a bőre pedig elüt tőle, mozduló kezének ritmusára lobban bennem a tűz. Kikészülök. Muszáj visszafordulom az ablakhoz, minden képkocka a retinámra ég, kitörölhetetlenül,örökké kísértően. Valami hozzá húzna, az ágya szélére akarok ülni és csak nézni, ahogy megfeszül a gerince, fetreng édes kínjában és a keze pumpál a keménységén. És ettől halálosan megrémülök, mert engem ez nem kéne hogy izgasson, főleg nem annyira, hogy moccanni sem merek, mert a nadrágom hozzám dörzsölődik és ettől én is tudnék sóhajtozni. Vér serken az ajkamból,olyan erősen marok rá a fogammal. Hangjára felnyögök, akár egy sarokba rugdosott kutya, aki tudja, hogy vissza fog térni a tett színhelyére, akkor is, ha megint megrúgják. Képtelen vagyok odafordulni, nem lehetséges, nem mozdulok, lehunyom a szemem, beindul a vetítés a szemhéjam mögött. Megőrülök. Az egész valóm egy nagy pulzáló energiagömb, minden sejtem külön lüktet fel, hallom, hogy lassú tempóban, ráérősen dolgozik. Azt vajon tudja, hogy nekem már nincs levegőm? Hogy megfulladok? Hogy új sajog az akarás bennem, amitől ordítani tudnék. Hátam mögött markolom a kezeimet, tördelem az ujjaimat. - Nathaniel! - elnyögöm a nevét, arra kérem hagyja abba, hogy ne tegye ezt velem, kíméljen meg. - Kegyelmezz nekem. - meg sem hall, biztos vagyok benne, minden szó, egy elnyögött sóhaj. Görcsösen mozdulnak a lábujjaim. Kiugrik a szívem, szinte fáj, ahogy a bordaketrecem szorosan körbe zárja. Mire észbe kapok már megint őt figyelem, beiszom a látványt, érzem a csókját a számon és azt hiszem elkárhozom. Már nem édes a kínom, feszítő, toló, tépő, olyan, amitől szabadulnék, legszívesebben letépném az inget magamról, hogy a kolláré ne szorítsa el a nyelőcsövem, hogy ne kezdek el izzadni, de termelem a hőt megállíthatatlanul. Egyenes a gerincem, pedig ránt össze az ölem. Ezt nem lehet kibírni. Nem teheti ezt velem, nem lehetséges, hogy jutottunk ide el? A kölyökkel,aki nemrég még a nőkről mesélt nekem még az anyja is. A hódításokról, és szemtelenül arról, hogy miket tett és miket tenne meg velük. Csabádba csalt, belesétáltam. Önként és dalolva még élveztem is. A baj az, hogy ezt is teszem. Beleszeretek a látványba, a hangjába, a sóhajaiba. Nem tudok elmenni amellett, hogy a privát hangok is megütik a fülem, ahogy a nedves bőr mozdul a kemény húson. Mennyire kevés kéne hozzá, hogy én is csúcsra jussak! Milyen kevés...egy ócska érintés egy forró pillantás. Hiába próbálom kikapcsolni, eltüntetni, nem megy, belém mar és nyomot hagy, megtol, szárnyat roppant rám. Csak... fejezze be, csak éljem túl és ne kerüljek mérhetetlenül kínos helyzetbe.
Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, zengjük mindannyian a hülye ovi óta. Meg, hogy az hazudik akinek piros a tenyere. Aztán nőni kezdünk és az ígéretekkel már nem foglalkozunk, a tenyerünk pedig még ha gyerekként valóban pirosodott is a hazugságok miatt, mára már nem teszi. Megszokta. Megszoktuk mi is. Én azonban mégis igyekszem megtartani az ígéreteimet, lévén nem sokszor szoktam ilyesmire vetemedni. Fölösleges teher a vállakra, túlzó nagy szavaké, amik úgysem fognak semmit érni, maximum ott és akkor némi kellemetlenséget hoznak majd el. Minden résztvevő számára. Nekem biztos. Az atyának ígértem, hogy ha marad, havelem marad majd segítek neki. Segítek, hogy elbújhasson anyám imádó tekintete elől, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy valami történt vele ebben a lakásban, ráadásul az én szobámban. Igen, igen így lesz, majd segíteni fogok, majd minden jobb lesz és jó lesz, pláne ha képes leszek kiverni a fejemből a lüktető farkam energiáit. Begolyózok annyira feszülök a vágytól, komolyan nem tudok már másra gondolni. Pedig sok vagyok, biztosan. Talán ha...nem is tudom idősebb lennék, ha jobban tudnám magam kontrollálni. Ha nem lennék ennyire rápörögve erre az egészre...ha...és ha...és még több ha, amiket lesöprök az asztalról is, mert nem érnek semmit. Ez van, ezt érzem, nem hazudtam neki. Élvezni akarok, leginkább vele, az sem baj ha tőle, de megtagadja. Pedig láthatóan ékes bizonyítékát kapom annak, hogy ő is szeretné. És nem értem, miért mond nemet újfent? Miért fordít nekem hátat amikor minden idegszálam rá figyel? Amikor azt mondta élvezte és jó volt. Vagy ennyire mégsem? Nem eléggé? Jobbnak kellett volna lennie? Közénk áll a H_I_T, ami nekem hülyén idilli terelés címszóval fut leginkább, mert jó, hogy itt van. Máskülönben mire fogná? Arra, amire én is tenném? Hogy nem szereti a férfiakat? Nos, addig amíg meg nem kívántam a száját én is így voltam vele és maradéktalanul így. Most sem tudnék azért mindent belenyomni a fantázia-boxomba, de elég sok minden egyértelmű. Hanyatt dobom magam, muszáj. Ha nem segít, segítek én...magamon és csak utána rajta. Bár nem úgy... Jóízűn nyögök fel, végre kiszabadul a farkam a nadrág börtönéből. Mert kevés, ha csak magamhoz érek valamin keresztül. És úgysem néz rám. Elfordul. Kizár. Tán megnyugvást hajszol imákkal, én másképp imádkozom. Ütemesen mozdul a kezem, pedig elhúznám. A kedvéért. Így azonban, elúszom a vágyaim áradatával,mert bennem ég a csókja. Az ártatlan, a finom. Bennem ég az, ahogy felelt az enyémre, a követelésemre. Újabb nyögés terhelődik a szobába. Miért ilyen velem? Miért ilyen kegyetlen? Ezt...neki kellene, vele kellene. Együtt kellene...de nem tudok megállni. Görcsöl a talpam, feszítem a lábujjaimat is, mintha a gerincvelőmből indulna minden, felforrósodik a vér az ereimben, egyszerre van melegem és fázom rettentően. Akarom, kurvára. Ez neki szól. Miatta van. Hangja csendül, végigzúg rajtam akár egy ízes ostor, de nem bánt. Tehát tudja mit csinálok, de mégsem fordul meg. Ha teljesen eszemnél lennék adóznék ennek az akaraterőnek, most mégis felnyögök, imádom ha kér. Pláne ilyen hangon. Bizsergést tol rajtam végig. - Tesssszem... - bele is sziszegek, mormogok, hát örüljünk, hogy képes vagyok válaszolni. Valójában nem teszem, de már meg is mondtam neki, hogy nem tehetem. Végigpillantok alakján, háta mögött egymást tördelő kezein. Szenved? Akarja? Csak egy szó kellene, egy kicsiny szó, átitatva a vágyának mellékzöngéjével. Ennyi és nem több. Már mondtam, hogy megkap mindent. - Biztos? - nyögöm mormogva, mondom, a kedvéért mindent, még türelmet is magamra tudok húzni. Valamennyit. - Csak mondja ki, hogy egyébként akarja. Kérem... - könyörgően kéjenc hangon mondom, nyilván a hangja valami egészen éteri módon hat rám újabban. Pláne amikor mást mond a szájával és egészen mást a testével. Most mégis a forró ajkairól akarom a szavakat. Mert már tudom, hogy azok. Tudom, hogy a bátortalan tisztasága mögött ott lakik az Élet lángja, erre pedig én is felelni tudok. Ehhez különösebben nem kellenek szavak. Visszahanyatlom a párnára, lehunyt szemekkel. A vágy görcse összehúzza minden izmomat, végighullámzik rajtam egyszer, még egyszer, az utolsóval egy leharapott végű nyögéssel elélvezek, vele a gondolataimban. A szívem kihagyja az ütemet, megáll, mint egy kis álhalál, mert ez az. Egy kicsit mindig meghalunk ilyenkor és milyen gyönyörű ez a halál. Újra tanulok lélegezni, helyreállok. Nem akaródzik megmozdulni, miért is kellene...de nem maradhatok így a végtelenségig. Nagy nehézségek árán felülök és az éjjeli szekrényemről lelopom a zsebkendőket. Így azért mégsem. Megtörlöm magam, hát igen, a szexuális élmények nem tiszta és steril dolgok. Mély levegő, kifúj. Engedjük el a gondolatot, hogy képes voltam csúcsra vágni magam a háta mögött. Talán pont ettől volt olyan dekadensen édes az egész. Felállok és a zsepiket a kukába száműzöm. Már nemet mondott, már hagynom kellene, de alakját látva, erre képtelen vagyok. Hát száműzzenek vissza a bacchanáliák időszakára. Akkor most nem lennének kérdéseim. A háta mögé lépek tudom, hogy tudja. Érez. Kicsit megremeg a kezem, de átölelem őt így. Hátulról. Néma mosollyal fekszem fel a hátára, magamba szívom az illatát. Nekem még mindig nem bűntől bűzlik. - Ritka fasz vagyok. De nem tehettem mást. Ugye nem haragszik? Ugye nem? - nem tudom ezt miért akarom ennyire biztosra venni. Tudni. Remélem nem fog most kiugrani a kezeim közül. Végtére is nem kenek rá semmit, azért belém is szorult jó ízlés. Bár nem mondom, hogy nem érezné ha megszagolná a kezem. - Mindig sokat kérek. De igyekszem adni. Ilyet én még...nem éltem meg. Ezt..szeretném ha tudná. - igaz, nem túlzottan tudom benyelni valamiért, hogy meg sem fordult. Még csak..rám sem pillantott. Fele ennyi önuralmam lenne, már kopaszon és narancssárga ruhában pompáznék valami buddhista templomban. Nem kellene de, magam felé fordítom. Igaz, most a kisimult vonásaimat láthatja, a kielégült tekintetemmel együtt. Már nem szikrázok 300 volton, csak 100-on. Csak a karjára fogok rá. - Ne utáljon... - hát ne már, mert rosszul leszek magamtól ha most nem olyasmit látok a szemében amit szeretnék látni. Ha elutasítást. Ha azt, hogy tart tőlem, mert úgy viselkedek mint egy eszelős kéjenc paraszt. (Az vagyok) Pedig, szívesen közelebb lépnék, még közelebb, hogy érezzem, vágyik-e még vagy sem. - Segítek. Én komolyan. Esküszöm. - ha megölel, ha azt mondja minden rendben, ha kicsit beleburkol saját magába. Akkor én mindent és tényleg. - Mondjon valamit. Beszéljen hozzám. - hát kérlelem és nagyon kérlelem. Szeretnék neki adni egy megnyugtató...valamit. - Mit szeretne? Menjek hátrébb? Én nem szeretnék. Én megölelni szeretném. Szabad? - igazából a szó óvatos, de én magam nem, mert közel állok hozzá, talán negyedlépés mindössze ami elválaszt minket és nem több. - Vagy, hogyan segítsek? - nézek rá nagyon naaagyon kérdőn. Lennének ötleteim ami azt illeti. Nem is kevés...jujj, nem szabad! Megölelem én, mert bújnék hozzá. Mint valami kis ribanc akit épp kihasznált egy fél orosz hadtest komolyan...arcom övét súrolja, csak súrolja, nekem jól esik. Hát neki? Eltol? Haragszik? Nem vagyok már jó, mert egy élvhajhász szemét vagyok? Vagy mi? Hát begyogyózok a tudatlanságtól, pedig fickándozik bennem a víg erő, élveztem egyet, kis szünettel jöhetne még egy. De most még nem. Még most jó. Most bújnék, belefolynék mint egy meleg tégelybe. Hát én akarom vigasztalni, erre belemászom az aurájába. Ha én vagyok a démon, szarul jár a világ....Csókot nyomok az arcára. Puhát. Nem pont bűnbánót, hisz nem bánom...de olyan finom a bőre az ajkaim alatt.
Ha vicces kedvembe lennék, akkor most ezen az egészen nevetnék egyet, de szeretnék 5 ujjal a hajamba, szakállamba túrni, a kíntól levakarnám az arcom. Nem tudom elhinni, hogy megtörténik. A hátam mögött dolgozik a saját boldogságán, nekem pedig kővé merevedik a gyomrom a fájó vágytól, mely arra késztet, hogy forduljak oda és nézzem végig a műveletet. Izgató minden egyes hang, hallom, ahogy a keze fel s alá csúszik a kőkemény akaráson, feldobban a szívem. Téved, egyáltalán nem kegyelmez nekem sőt. Megőrjít, és ezt tudja jól. Sóhajai meghajszolják a vérem, felsrófolják a vérnyomásom, lüktető energia tömb leszek, aki alig bír a lábain megállni, akinek a szájában habzik a nyál és, aki legszívesebben tüzet okádna, olyan meleg árad szét benne. A kulcscsontom is vöröslik a mély zavartól, amibe hajszol. Annyira intim és annyira gyönyörű. Minden buja mozdulatsort lekövethetek a homályos tükörként szolgáló ablakból. Egyik mély levegőt szívom be a másik után. Zsibbad a gerincem, nyúlik a perc. Ritmusát felveszi a pulzusom, és nem odázza el. A saját vágyam élénken lüktet, elég lenne egy apró kis mozdulat és túl nagy bajba keverednék. Biztos? Semmi sem biztos. Csak, hogy csókjának íze belém éget, mint egy vadnyugati billog, mely örökre megbélyegzi a lovat és egy emberhez köti, ha csak az le nem akar mondani róla. Nem tudja, hogy mit tesz velem. Lila dunsztja nincs arról, hogy életem első csókját csente el tőlem, hogy a bizalmával megsebez, feltépi a szívem rejtett tartalékait. Azzal, hogy ezt teszi előttem, ó bocsánat, mögöttem, örökre összeköt minket, cinkossá tesz, társakká. A titkom őrzője lesz, de attól nem félek, hogy visszaél vele, azt pedig tudom, hogy élni, azt bizony fog a kapott fegyverekkel. Nathaniel az a fajta ember, aki elveszi, ami szerinte jár neki és azt hiszem én most belecsúszok ebbe a halmazba, mely közös mezsgyéje annak, amit akar, amire vágyik és amit nem kaphat meg, ettől túl vastag a fala és túl izgalmas a számára. Remegek. A szívem feldobban, mint egy őrült, hiszen az Isten egyik csodálatos teremtménye éppen a kielégülés felé hajszolja magát, bemutatva ezzel nekem mindazt az izgalmat, amit el kéne kerülnöm, nagyon messziről. Sóhajai bennem szöknek szárba, építik a csodapaszulyt, hogy felmásszak rajta és onnan ugorjak harakiri fejest, mert jól van az úgy. Kiszárad a szám, véresre marom a fogaimmal, de kevés ez ahhoz, hogy egyetlen pillanatra is kikerüljek a vonzásából. Meggyilkol, kivégez, összetör és belém rúg, hogy aztán mindent elsimítson egy érintéssel, miként a hullámzó víz felszínét egy kegyes suhintás. Hangja finom gyöngy, legurul a torkomban, hogy megülje a gyomrom és összeránt, majdnem megfulladok, úgy szenvedek. Sosem érzett hatalmas erő húzna, rántana felé, hogy megérintsem, az ajkára csókoljak és végig tekintsek izgalmas testén, hogy.. Nem! Nem lehet. Már rá gondolni is végzeten bűn, nem pedig vágyakozni. Sejti vajon, hogy róla fogok álmodni most már mindig, amikor én könnyítek a test feszültségén? Megengedné? Hízelegne neki, vagy undorítaná? - Elképzelni nem tudod, hogy mennyire…- válaszom elsuttogott szégyen vallomás. Hiszen ez az igazság és hazudni még most sem fogok neki. Arról sem, hogy őrjítően akarom. Engem a szex maga nem izgat, nem is arról van szó, hogy valami történik, hanem, hogy ő teszi, kinek a csókja nemrég az ajkamon égett, kinek íze még bennem él, és akire olyan szinten vágyom, ami miatt elhiszem, hogy cölibátust kell fogadnom, mert ha ez ilyen erős, milyen lenne megérinteni közben? Büntet a feltéteszelés, hogy megtehetném, hogy jószerivel könyörög érte a hangja, nekem adná, elvehetném. Haza vihetném magammal az édes emléket, a csodás kínt, a gyönyört, a kiteljesedést. Nem tehetem, nem lehet. Pislogni nem merek, hogy a kép el ne vesszen, hogy ki ne maradjon, amikor a nyaka hátrafeszül, a gerince elemelkedik az ágyról, a keze sürgetőbb tempóra vált, elgyötörten markolom az ujjaimat, ellenállok, mert erős vagyok, mert képes vagyok, mert így helyes. Irigylem, hogy képes így ellazulni, így kizárni a világot és ilyen merészen felpumpálni magát a kéj létráján, hogy nekifeszül az ágynak és a markával éri el, amiért eleddig nekem könyörgött. Megőrjít a féktelen kíváncsiság, melyet oly nehezen zabolázok meg, mint egy öntudatos mént a fák között, amikor tudja, hogy vadászol rá és fürge lépteivel folyton kitér előled, pedig csak a kezed kéne nyújtani és ő érdeklődve feléd ügetne. Nathaniel egy betöretlen csikó, nekem pedig remeg a szám, a vállam és sajognak a golyóim, hasogat a keménnyé varázsolt vágyam. Felnyögök, felsóhajtok, dorombol a lelkem. Szinte érzem az illatát, ahogy nehezebb lesz, fűszeresebbe, élvezhető és gyilkos. Mozdulnék felé, mennék, hajt a beteljesülés iránti mohó akarás, de szikla vagyok, az van a gyomromban is, én már ide gyökeret eresztettem. Csak ne feszítene a nadrág, ne érezném, hogy lepattannak a gombok az ingemről, ahogy emelkedik a mellkasom. Levegőt, vagy megfulladok. Miféle próba elé állít engem az Úr? Miféle játékot űz velem? Milyen gonosz és kegyetlen kínzás ez? Annyi terhet kapunk, amit elbírunk. Elbírok vele, legyőzöm, mert ezt kell tennem. Újabb harapás a számra, a fájdalom jó, az kiránt. Most nem teszi Légzése gyorsul, a mozdulatain is hallom, hogy felveszik a maximális sebességet, ha nem rántom ki magam a képzelgésből a képek hadából, muszáj lesz a zsebembe nyúlnom és erősen magamra markolni, hogy ne élvezzek a nadrágomba. De én még.. filmen sem láttam hasonlót sem. Kicsinál, ezt tudja jól. Utolsó lökettel segíti fel magát az élvezetek hálójába, megkönnyebbül, megkönnyebbülök, vége. Neki. Nekem pedig a pokol tüze jár. A fejem kiüresedik egy pillanatra, hogy aztán ezernyi emlék rontson rám a sarokból, a sötétből. Lehunyom a szemem, koncentrálnom kell. A gyerekek miatt vagyok itt, a sütemény miatt, hogy elrendezzem az ügyeket. A tengerpartra összpontosítok, a hullámverésre, a hideg kinti szélre, a szitáló esőre, a hasam forróságára, a kínzó vágyra, onnan megint a jéghideg hóesésre a pattogó csillagos égboltra, a hidegre, a hideg jó, az segít. Csak nem most. Érzem, ahogy közeledik, mert az energiái belém futnak, nekem ütköznek és a csontomra fognak, mint megannyi erős kéz, a szemem sem merem kinyitni, félek, hogy akkor nem bírom megállítani a remegést, így is csak félig megy. Engedékeny macskaként simul nekem, a kezeim még mindig a hátam mögött, rettegek, hogy nem jó döntés, hogy megint érintenem kell, és kell, mert akarom. Illata a bőrömre nyom életre szóló pecsétet, rá kell döbbennem, hogy hiányzott és ez megijeszt. Minden igyekezetem azé, hogy megállítsam a remegést, hangjára torokból elnevetem magam, halkan, dallamosan, alig érezhetően és nem, nem gúnyosan és nem, nem vidáman, inkább csak önmagam megnyugtatására, mint a macskák a dorombolást. Megszólalni nem tudok, nincs honnan, nincs levegő, csak a masszívan pumpáló szív hangja van, az éteré. - Tudom. – sóhaj vagyok, nem több, egy szellem, önnön maga pompázatos árnyéka, lenyomata a léleknek, a testnek, melybe jelenleg bűnözni jár a levegő, akarni, kívánni, de én, ellenben vele, nem elégültem ki, nekem még sajog minden porcikám a visszafogott és gellert kapott vágytól, az energiától, ami bennem száguld fel s alá. Főleg most, hogy kályhaforróságú teste az enyémhez simul. Felnyitom a szeme, engedelmesen fordulok felé, magam mellé ejtem a két kezem, igyekszem fogva tartani a pillantását, hogy ne lássa, nekem még vannak merevedési problémáim, jelenleg kőkemények. Ennyit a hideg vízről. Levegőt még alig kapok, búsan akarom őt, olyan mérhetetlen és zúdító akarással, amitől reszket a szívem, meg a szám és a karom is, a térdeim meg alig tartanak. Csak megingatom a fejem, hogyan utálhatnám? Már megmondtam, hogy szeretem és ezen nem változtat, hogy csókolóztunk, te jó ég, csókolóztam. A gondolattól elvörösödik a fülem is. Mit tettem? Mit tettünk? Azon, hogy szeretem őt semmi, de semmi sem változtat. Szemében félelem úszik, tiszta zöldjét felveri az arany suttogás. Fél, hogy már nem akarom, hogy már nem kell nekem, na ettől aztán félhet. Nem azért hagyom kuncsorogni, mert gonosz vagyok, hanem mert nem biztos, hogy jó ötlet ha megint nekem simul, de hát olyan édes, ahogy kérlel, bűnbánatnak nyoma nincs rajta, végül elmosolyodom, megemelem a két kezem, egyiket a hátára fektetem, másikkal a tarkójára fogok és magamhoz húzom egy vigasztaló és mesélő ölelésre. - Csssssit! – súgom a fülére, miközben ujjaim a tarkóján simogatnak, arca az enyémnek simul. Felnőtté kell válnom, olyanná, aki döntést hoz, aki felelős, pedig ő szelídített meg engem. - Nincs semmi baj, minden rendben van, csak ne félj, nincs mitől. – ő nem tett semmi rosszat, én voltam az, aki hibáztam és aki nem tehetem többé. Igyekszem úgy állni, hogy férfiasságom elkerülje a találkozást a testével, hogy ne oltsak kellemetlen vágyat belé, de miatta van így, ő tetet, mégis én rejtegetem. De ez az én dolgom az én misszióm mára. - Azzal segítesz, ha megnyugszol kicsit és nekem is hagysz némi időt. - magamra találok, legalábbis a hangomra, számban meleg a vér az ajkamból és ízes a nyál a közelségétől. Tomból bennem a megbánás és vele együtt a vágyakozás, ami ellen semmit sem tehetek. Csókja az arcomon ér, de nem áltatom vele, hogy megtörténhet megint, amúgy is kifordulnék belőle, nem bírok el többet. Hosszan ölelem, megringatom lágyan, a fülére súgok vigaszszókat, nem tudom, hogy őt vagy magam oldozom fel éppen. Végül eltolom magamtól és rásimítok az arcra, ahogy visszahúzom a kezem. - Hoznál nekem egy pohár vizet és szólnál édesanyádnak, hogy itt vagyok? Kérnél nekem 5 percet tőle és adnál nekem is annyit, hogy összeszedjem magam és a szemébe tudjak nézni, ha ugyan… - meg tudom tenni valaha. Mert ami itt bent történt az túlmutat mindazon, amit én még el bírok viselni, amitől én tisztának érezném magam. Sajnálatos, hogy lepillantok a szájára, de nem bírom kiverni a fejemből a csókja ízét. Megveszek. Le kell csillapodnom, muszáj.
Elvileg a Pokol kénköves tüze valami nagyon fájó, nagyon nehéz és horrorisztikus izé, ami elnyel ha rosszat csinálsz. Mindig ezt mondták amikor kicsi voltam, talán ettől fél Adam atya is, hogy ha rám hangolódik, akkor ezek a lángok felcsapnak és porrá őrlik a lelkét. Pedig egészen más lángokkal hívogatom. Engem élve fognak elemészteni, cselekszem. Várnám bele, talán az Ördög is lassan elérkezettnek érzi majd az időt, hogy meggyújtsa alattam a máglyát. Vagy pont ő veregetne vállon és inkább a Mennybéli fog belém vágni valami villámot? De nem megy, nem tudom kitörölni a fejemből, a szívemből, a testemből ezt a vágyat. Jelen van, kitölti minden tagom, az ereimben száguld, a farkam pumpálja minden egyes pillanatban. Ő pedig képes nekem hátat fordítani, itt hagyni szenvedve. Pedig nem kellene egyikünknek sem. Elnézést biztos nem fogok kérni amiért feláll, hát ez elismerésül mered a csókjaink miatt. Miatta. Értékelhetne, tudom tudom neki nem szabad. Ezt sem lett volna szabad. Hallottam. Pedig, nem bántanám. Finom lenne, csodás és érzéki ez is, utána én sem tudom hogy raknám helyre magamban a történteket. Valószínűleg úgy, hogy annak tudnám be ami: egy lenyűgöző élménynek vele. De mivel képtelen vagyok legtöbbször bármilyen érzésekkel kapcsolatos nagymonológra, ezt úgysem tudnám neki szavakkal kifejezni. Máshogy nem hagyja. Patthelyzet, pedig borzasztó erős kényszert érzek rá, hogy felálljak és visszaköveteljem a száját magamnak. Minden jó volt, tökéletes és isteni amíg nem nyúltam be kettőnk közé. De én csak, segíteni próbáltam a helyzeten, hogy ne lüktessem le magamról a nadrágomat. Egy fonalam marad, nincs más lehetőségem, eltemetnek a vágyaim, nem hagynak se lélegezni, se létezni. Íze a számban lüktet, a tudat, hogy vágyik rám, utánam, nyögésre késztet. Úrrá lenni nem tudok rajta, nem tudok küzdeni ellene, megadom magam neki és teszem mindezt akkora hévvel és örömmel, hogy elmondani nem tudom. A keménységem még engem is meglep, mert annyira lüktet, hogy majdnem a fájdalom határát kezdi súrolni. Nem, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi sem természetesebb elven rámarkolok és felszabadul két agysejtem, a többmillióval szemben. Kibújtatom a nadrágból, ne dörzsöljön. Zavaró. Egy kevés törődés, ennyit kérek. Nem mást. De nem lehet, hát miért nem. Nyögésem az agyamon kívülről érkezik, annyira ösztön, hogy nekem fel sem tűnik, hogy csinálom. Hallanom kell Őt. Most. Nagyon most. A mozdulatban is megállok egy kicsit. - Ahh, jó ég... - mindjárt sírok annyira jó ezt hallani, rögtön vissza is tuszkol percekkel ezelőttre, mikor kezem még a tarkóján pihent, őt húztam magamba, faltam az ajkait, nyelvem a szájába siklott és kiihattam a csókjának mélységét. Újra hallom fojtott nyögéseit, édes sóhajait. Enyém a pillanat, amikor visszacsókolt a puha és tűzforró ajkával. Eszem vesztem, boldogan élvezek el , aranyló felhőn úszkálva. És a gondolat valahogy jó, csak jó. Semmi terhes visszhang, hogy épp egy faszira gondoltam közben. Mert..nincs ilyen. Rá gondoltam és a tisztán tökéletes csókunkra. Bezsongok, meg kell nyugodnom. Rendbe kell magam tennem. Sőt, fel kellene mentenem az agyig terhes jelenlétem alól, de arra képtelen vagyok. Ki kellene vontatni a helyiségből, hogy ez megtörténhessen. Hozzálapulok, nem akartam, hogy ezt így meg kelljen élnie. Mintha megerőszakoltam volna a...hallójáratait. Hiába mondta volna, hogy ne. Nem tudtam volna megállni. Biztos gyűlöl, meg gyűlöli magát amiért egy ilyen gyökér ébresztett benne vágyat mint én. De valamiért én szilárdan hiszem, hogy egy nő nem érdemelné meg őt. Nincs olyan aki igen, mind ribanc lesz végül, mind letraktál a hisztijével, mind gyereket akar, bilincset, megkötést, faszságot. Én nem. Én csak őt..és én nem akarom bántani. Jézusom, hát biztos megbuggyantam. Fordítom is magam felé, hogy lássam, ha már kinyögöm neki, hogy én még ilyet nem és sosem és egy irtózatos fasz vagyok tudom jól. Meg azt is, hogy sok vagyok mindig sok, neki is az leszek, csak ne gyűlöljön és majd én nem...majd visszafogom, hogy ne érezze azt, hogy tartania kell tőlem, menekülnie a közelemből. Hogy ne akarjon többet megölelni. Beszélgetni velem. Ó, nem azt nem viselném el. Rohadtul nem. Némán rázza meg a fejét. Nem? Nem mi? Nem gyűlöl? Ne tegyem? Közel vagyok? Nem eléggé? Menjek el? Ne menjek? Ajjjjjj hát olvasnom kellene a jeleket. De nem tudok olvasni, nekem egyértelműbben kellene..még egy kicsit egyértelműbben. Mosolyát látva, darabokra törik a vállaimon trónoló szikla. HÁLA AZ ÉGNEK!!! Kinyit, bele is bújok az ölelésébe mint egy imádott ágyba, már csak magamra kellene őt csavarnom. Erről se tehetek, de valahogy ha túl vagyok egy orgazmuson olyan leszek mint egy tetves energiagömb. Nem lehet lelőni. Most is izgek-mozgok és pofázok, de minek. Amikor karjai között helyre áll a világ rendje. Ölelem magamhoz szuszmorgok a nyakába, lopom a tiszta és varázsos illatát. Megállom kivételesen, hogy ajkam a puha bőrre illesszem. - Akkor nem utál, nem gyűlöl, nem tart egy undorító perverznek? Ne tegye. Nem vagyok az, én tudok jó lenni tényleg.- Esetében különösen embertelenül nehéz annak lenni, de eltúloztam. Én is érzem. A vágyak ösvénye talán csak nekem van cukorkából kirakva én pedig rossz gyerek módjára nyitott szájjal habzsolom befelé amit találok benne. Ő nem. Ő más. És ezért tisztelem. Az erejét nem kevésbé, hisz arra se voltam képes, hogy kifáradjak a fürdőszobába. De úgy..nem is tudtam volna megnyugodni, hogy itt maradok és nem teszek a világon semmit csak nézem Őt. Szavai dorombolnak bennem, jól esnek. Nagyon nagyon jól. Beleejtem magam az ölelésbe. Teszem teljesen, mindenestől és ölelem magamhoz. Érzem még, nagyon is jól érzem, de nem húzom. Az utolsó nemet rettenetesen jól hallottam. Ő meg azt, hogy elélveztem. - Én próbálok. Esküszöm próbálok. Komolyan. - de és mérhetetlen nagy ez a de..csak próbálom. Mert nehéz, mert inkább megcsókolnám. Könnyebb, mint a beszéd, mint a gondolkodás, mint arra gondolni, hogy van világ a szobámon kívül is. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy anyámmal beszélgessen. Maradjon itt. Velem. Kettesben. És majd mesét nézünk, nem tudom. Simogathatja a hajam én meg szuszmorgok majd. Arcon csókolom, tenném még párszor és máshol is, nekem kellene éppen vigaszt nyújtanom erre mit csinálok? Menekülök az ő erejébe, hátha elég kettőnknek is, mert én éppen elbuktam önmegtartóztatásból. Sose ment jól. Az adventi kalendáriumi csokimat is megettem mindig elsején. Megeszem most is. Eltol, majdnem sértve nézek rá, hogy most miért kell, hát olyan tökéletes csak így állni egy ölelésben...de én kérdeztem, hogy mit tehetek, hogy segítsek, hát mondja meg. Elmegyek nem tudom boltba, vagy zsoltárt olvasok, de félő, hogy leolvadnának a betűk a lapról ha én néznék rá. Bólintok. Kétszer. - Ha ezt szeretné, elintézem. - láthatja a szememben, hogy komolyan gondolom amit mondok. Marha nehéz, embert próbáló, csak itt állni és komolyan gondolni. De acélozom az akaratomat. Öt perc. Jézusom hát mit mondok anyámnak, a végén azt hiszi majd, hogy megmérgeztem. - Azt mondom neki, hogy telefonálnia kell de mindjárt jön. Nem, pszt. Nem kell hazudnia, majd én hazudok. - nekem nem árt már meg, nem emiatt jutok a vén patáshoz. Figyelem a szemeit, kicsit rajongom magamban. - Nincs ha ugyan. Én élveztem, minden másodpercet. Minden sóhajt. Én érdekeljem. Ne az anyám. - felsóhajtok - Kérem ne szégyellje, előttem ne. - simítom tenyerem az arcára - Nagyon sokat jelent ami történt. Remélem elhiszi. Mindjárt jövök... - elpislogom magam tőle és a szekrényemből kirángatok egy pólót ami elég gyalázat hogy anyám elhiggye, hogy nem most vettem fel. - Üljön csak le, vagy nézelődjön még, vagy nem is tudom..hozom a vizet. - még mindig izgága vagyok, rettentően. Még mindig őt akarom magamhoz ölelni, belemormolni az elméjébe, hogy ez több volt mint jó és nem bűn, mert ekkora gyönyörűség nem lehet bűn, aki azt állítja az hülye. Kicsit zsongva settenkedek ki a fürdőszobáig és hát egy nem túl úri muri pohárban viszek vissza vizet. Imádok így bejönni a szobámba. Hogy itt van és a kettőnk illata keveredik. - Hoztam vizet. Bocsánat a pohárért, de ... - mindegy, hát ez van. Most ezt tudtam megoldani. - Szólok kint. És igyekszem távoltartani a húgom is. - kimegyek, megadom neki amit kér. Most először a mai napon, kell nekem ennyit kérdeznem ilyeneket, mindig olyan válaszok születnek amiket a hallójárataim nehezen fogadnak be. Mintha arámiul érkeznének. Kilépek és Davi rohan is, hogy elújságoljon mindent a maga szavával. Anyám végigmér, de miután látja, hogy nincs tífuszom, se leprám megnyugszik. Mindig ilyeneket képzeleg ha később kelek fel. - Adam atya mindjárt jön. - na erre még a kávéscsészét is majdnem elejti, látom rajta, milyen izgatott lesz. Hebeg-habog, hogy hát hol van én ezt honnan tudom és szólaljak már meg, nem ne a cigit rágjam. Hát jézusom...azt hiszem tudom kitől örököltem az izgágaságomat... - Korábban jött, keresett. Én voltam itthon. Beszélgettünk anya, nem végeztem ki. - forgatom a szemeimet és kifújom a füstöt. - Telefonál. Rend van. Persze. - pont rám jellemző, amikor arra is lusta vagyok, hogy az ágyamat felhúzzam. - Nem, nem volt itt semmilyen csaj. - érdekel is most engem bármilyen liba, amikor ilyen emlék tobzódik a lelkemben. Ha nem gyújthatnék rá, bajban lennék. - Most mit művelsz? - szendvicseket csinál mert hát sütemény nincs ugyanis felfaltam. Még tegnap. Hát nem mondta, hogy vendéget vár na. Én meg éhes voltam. Ilyenkor jön, az "igazán kisfiam annyit eszel mint két másik". Meg amúgy is ne terpeszkedjek már, mit fog szólni az atya, hogy úgy ülök itt mint aki egy hét tivornyán van túl (ez a szó...jézusom). - Anya, nyugodj már meg. Adam atya ismer téged, minket, engem, nem hiszem, hogy az akasztaná meg, hogy kényelmesen ülök. - és amúgy meg mi ez a póló, hát van normálisabb. blaablablaaa... Inkább felállok, anyám meg rögtön rendezgetni kezdi az asztalt. Ki se javítom a történést, hogy már látta Ő. Megtámaszkodom a konyhapultnál miután kilopom a narancslevet a hűtőből. Az izgatott "Atyám, jó napot! Jöjjön üljön le!" felkiáltásra felnézek. Tudom, hogy süt a tekintetem, de ha egyszer...ilyen nagyon erős még bennem minden. Milyen volt csókolni az ajkait. - Atyám sajnálom, hogy nem voltam itthon, de el kellett mennem vásárolni. Remélem jót beszélgettek Natie-vel. - fúúúú de utálom amikor így hííív. Mint egy hároméves. - De időre el fogok készülni mindennel. Én meg csak nézek. Nézem Őt. Alig várom, hogy hallhassam a hangját. Közben belebúvárkodom a narancslébe. Egy csepp az államon csorog végig, hoppá. Ha iszol, az ivásra figyelj, ne másra. Letörlöm az ujjammal. - Jót anya. Meglátogatom az atyát a templomban. Meghívott. - nézek anyámra tök ártatlan arckifejezéssel. Látom, hogy örül is, meg alig hiszi. Ki is szalad a száján a: - Tényleg? Hát..ez, hát ez nagyszerű. Hátha meggyőzi, hogy érettségizzen le most. - újabb sóhaj, kezdődik. - Kér valamit esetleg, Natie, kínáld meg az atyát valamivel. - mondom, hogy hároméves. Megkínáltam. Több mindennel is..aaahh. Szóval nagyra nőtt háromévesként leemelem a tányért a pultról és az asztalra csúsztatom. - Ha esetleg éhes lenne.. - hangsúlyom anyámnak lényegtelen, de vajon neki is? Leállok, de ...bah. Nehéz, főleg amikor éppen leéget előtte a tulajdon anyám.
Mondhatnám, hogy az egész egy rossz vicc, melyet az Isten mondott el nekem. Látod, fiam? Ez is megeshetne veled. Én pedig rázom a fejem és hangosan nevetek rajta. Hiszen ez lehetetlen. Én nem kívánok meg senkit, legfőképpen nem egy olyan férfit, ha hívhatjuk annak, hiszen még 20 éves sincs, akit meglehetősen zsenge kora óta ismerek. Még soha nem tekintettem úgy a szájára, hogy csókkal illetném, még sosem néztem az ölére és eszembe nem jutott volna, hogy kőkemény vágyakat pumpál majd a hátam mögött, hogy sóhajtva tolja fel magát a csúcsra miközben elkövetek egy bűnt és leskelődöm. Alapvetően emberi sajátosság, amiatt készülnek a valóság show-k tömkelegei és ez az oka annak, hogy a kíváncsisággal nem bírunk el, mert az emberel alapvető ösztöne a kíváncsiság. Legyőzhetetlen és kikapcsolhatatlan, emiatt evett Éva a fáról és emiatt kóstolt bele Ádám is. Tiszta sor. Kiugrik a szívem, ahogy a sóhajait hallgatom, a kezeim összetörnek egymásban, mintha a magabiztosságom roppanna meg egy marék szotyiként, melyet egy szkenderes vesz a kezébe. Sportolok eleget, ép testben ép a lélek, nekem is kell valahogy ereszteni a felesleges gőzt. De a szex az annyira más. Nekem az tilos, hogy minden egyes receptorommal Atyámat szolgálhassam és mi történik most? A homályos képeket telítem az agyamra, mintha egy régimódi diavetítő lenne, amit a mai modern gyerekek már biztosan nem ismernek, nyilván, hogy Ő sem teszi. Elsuttogom a nevét, mint egy imát, fohászt, hogy hagyja abba, ne lobbantsa fel az agyam, de persze tudom, hogy nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen. Rabja leszek a vágyaknak, bezárok önmagamba és a pánik nem rest meglovagolni az érzékeimet. Elüget a józan eszemmel, hogy aztán papírzacskót lengetve térjen vissza és zavarja össze az összes nyugodt sejtem. Levegőt alig kapok. Nekem simul, átadja mindazt a hőt, amit csiholt magából. Menekülnöm kell, szégyenszemre. Még soha életemben nem futottam el a problémák elől és most sem azt tenném. Csupán az elől iszkolnék, ami a zsigereim tépi darabokra és dobja elé, hogy falja fel, zabáljon bele, mint egy zombi. Nekem már mindegy. Már olyat adott, amit senki más, már örökre vágyni fogom, a szolgája leszek, de ki úr, az legyen szolga is. Immár mindig vágyni fogom? A férfit? Most vitathatom meg magammal a tényt, miszerint, lehet meleg vagyok? És kissé pedofil is. Sírhatnékom támad. Mély levegő, maga felé fordít, nekem pedig nem látszódhat meg a vonásaimon, hogy éppen kukázom a nézeteimet magamról, hogy összedőlt a kártyaváram és csak lenge szellő fújdogál. Belém bújik, az ölelésbe, melyet túl nagylelkűen osztok ki, nekem pont úgy szükségem van rá. Támaszték leszek, mankó, abban jó vagyok, erőt ad, hogy neki szüksége van rá, hogy nekem legyen. Kitartó és hajlítható, hogy ne törjek. Magamhoz húzom, magabiztosan nem veszek tudomást róla, hogy kőkemény a vágyam, nehezen higgadok le, de hogyan tenném, amikor a testéből árad a finom illat, a tüzelő energia, mely beburkol és újfent köteléket dob a nyakamba, béklyót a lábamra. Gőze nincs arról, hogy mit tesz velem, hogy függővé varázsol, hogy a vágyakat a szívembe oltja. Elképzelni nem tudja, mi megy bennem végbe és ez így jó. Erősen ölelem, mint egy gyereket, aki vigaszra vágyik, hiszen valójában ezt teszi. Körbe fonom, megvédem a belőlem sugárzó energiák tömkelegével, hagyom, hogy elvesszen benne és biztosítom róla, hogy minden rendben van, nem kell félnie, nem hibázott, azt én tettem, de ez az én saram, az én ügyem, majd én elrendezem valahogy. - Tényleg? – rekedt hangon elnevetem magam. Tud jó lenni? Biztos vagyok benne, főleg, hogy most sem rossz, nem tett semmi olyat, ami miatt szégyellnie kéne magát. Én vagyok az egyetlen, akinek megbánás burjánzik a testében, lassan bont virágot, melyről tudom, hogy nem orchidea de gaz, ki kell irtani. Tudom, hogy csattogni fog a bőrkorbács a hátamon, ahogy azt is, hogy a fájdalom kívül más nyoma nem marad. Arra képtelen lennék, hogy véresre verjem önmagam, azt gondolom a test sanyargatása csak bizonyos fokig segít. Nathaniel sokkal bátrabb, mint én vagyok, de neki lehet, nem köti szentség, nem alkudott meg és nem a nagyobb jó érdekében cselekszik, nem mond le semmiről, míg én mindenről, ami a testtel kapcsolatos, hogy szolgája legyek másoknak. A szeretet nevében cselekszem. Nem érzem, hogy csökkenne a vágy benne, azon kívül, hogy már csak én állom a sarat, neki már jó volt, nekem pedig le kell higgadnom és nem szabad rá gondolnom, hogy milyen forró a szája, hogy 32 évesen átestem életem első csókján. Eltolom magamtól és biccentek. Igen, ezt szeretném. Vizet, időt, békét, nyugalmat, megbeszélni Patríciával, amit kell és elindulni haza, ha még az otthonom a templom, most, hogy tisztátlan lettem, ha még beengednek. Nyitom a szám, miattam ne hazudjon, nem kell, ne tegye. Megoldom, felnőtt vagyok, bizonyos értelemben, a többiben meg egy senki. De tudom, hogy nem állíthatom meg. Ha azt mondom ne kamzerkodjon, akkor is megteszi. Tény. Megeresztek egy könnyed mosolyt, muszáj kicsit elengednem ezt a dolgot, nem rágódhatok rajta, miközben az édesanyjával a jótékonykodásról beszélgetek. Neki jelentett sokat? Menten elalélok, akkor szerinte nekem? Kedvem szerint belesimulnék az érintésébe, de nem teszem, csak egy pillanatra gondolkodom el rajta, hogy arcomra simító keze vajon ugyanaz…? Levegőt nem veszek, illatát be nem szívom, sok lenne, túl sok. - Én is élveztem, de Nathaniel… - a keze után nyúlok és megállom, hogy nagyon távolságtartó legyek, hogy magázásba csapjak át, mert vérig sérteném vele. - Tudod igaz, hogy akármennyire élvezted is, többé nem fordulhat elő?! Nem azért mondom, hogy dacolj velem, csak azért is. Hanem mert ez így helyes és én jól akarok dönteni. – minden szó a szívemből szól, megszúrja, ahogy kibuggyan belőle, elutasítás mégis, szabályokról szól, a jó út felé vezető síneket fekteti le. Nem könyörgök neki, nem kérem, határozottan utasítom. Persze, azt nem mondom el neki, hogy gondolni fogok rá, hogy már most bizsereg a szám, annyira akarok még egy csókot, egy utolsót, ha kérném, megadná, emiatt nem teszem. Amúgy is sebesre haraptam az ajkam. Elengedem, hogy pólót vegyen, visszafordulok félig az ablakhoz résnyire nyitom a táblákat, a hideg levegő eléri az arcom, rásimogat az orromra. Szavai a fülemben égnek. Élvezet minden percét, sóhaját, persze, hogy. Ha igaz, amit állít és miért ne lenne, akkor neki is az első volt, valamilyen szinten. Biztos nem a maszturbáció. Megkattanok. Elhagyja a szobát, üres leszek, átadom magam a levegőnek, a lehunyt szemeim mögött zajló csatának és tudatosan ürítem ki a fejem. Mire visszatér, a saját füzérem lóg az ujjaim között, éppen elhagyom a keresztet, tekintetem odakintre fókuszál. Ámen. Felé pillantok, de nem moccanok. Bevárom, hogy elém hozza a vizet, balommal nyúlok a pohárért, szavait alig hallva kiiszom a tartalmát. Nem számít milyen a pohár, a hideg víz jól eső nedvessége érdekel a kiszáradt torokra. Megköszönöm, majd elfordulok és átugrok az öreg szemekre; Mi Atyánk…. Ámen. Nem folytatom, odakintről hangok szűrődnek be, nincs időm, az ajkamhoz emelem a keresztet, bűnös számmal megérintem, vetek egy keresztet és megmérettetek. Odakint Davina azonnal elém siet, a kezében tartott kis mentőautóval elüti a térdem, kezem a feje búbját siet le, hogy aztán Patrícia asszony elém siető alakját váltsa fel. Felé nyújtom a kezem, kezébe fogja, ráhajtja a homlokát, ahogyan azt megszoktam tőle. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Hangja tiszta érthető. Mindörökké. Ámen. Megválaszolom, ez a dolgom. Kiugrik a szívem a helyéről, ugyan a vágyamnak már nyoma sincs, hiszem én, míg Nathaniel fel nem tűnik a periférikus látásom mezején. - Semmi gond, ne mentegetőzzön! – megmosolygom a buzgóságát, leülök a kabátom mellé a fotelba és az említett felé pillantok. Natie. Üm. Megvigyorgom. - Biztos vagyok benne, hogy mindennel készen lesz, nem aggódom emiatt. Nem felejt el számlát kérni, igaz? Hogy elszámolhassunk mindent. Nem szeretném költségekbe verni magukat. Davina mellette ninózik, halkan, ráérősen, nem követel figyelmet, nem tolakszik, egyszerűen csak jelen van, keveset érzékelek belőle, folyton a konyhapult felé pillantanék, de meg kell állnom. - Igen. Így történt, beszélgettünk, a mi kis világunkban és talán meggyőzöm arról is. – a szám kiszárad. Le kéne hunynom a szemem, hogy kitöröljem a rárajzolt képeket. Idegesen moccan a lábam. Menni kéne, mielőtt a gondolatok elvisznek magukkal egy olyan útra, ahol nem kell járnunk. Nathaniel felé pillantok. Mosolyom az arcomra tapad, még csak nem is hazug, álszent mosoly, azt nem kenném fel rá. Tányér kerül elém, megkordul a gyomrom belülről hallom, és feltolom magam a fotelből. - Köszönöm, de azt hiszem az én éhségem csillapíthatatlan. – képtele vagyok itt maradni. A nő velem szemben, azonnal felugrik, nem számít rá, hogy máris elindulok, társalogna, egyem a szép lelkét. - Te mondtál valamit az atyának? – pillantása gombostűre tűzi a fiát, gyanakvó, rosszalló, és egyben kicsit reménykedő is, hogy nem ő volt. - Dehogy, tényleg gyümölcsöző együttlétünk volt. – tőlem ezen szavak nem félre érthetőek, mert én nem vagyok senkivel együtt, nem úgy. Nekem együttlét egy közös ima, egy beszélgetés, egy gyónás, mert a MI időnk. Az enyém és azé, akivel eltöltöm, akt közelebb engedek az egy igaz Istenhez. Most mégis minden jelentése van és semmit nem tehetek ellene, hogy megvillan a szemem. Kérlek Nathaniel, sajnálom! - Viszont nagyon elszalad az idő és misém lesz, vissza kellene érnem. Szeretnék még előtte egyet sétálni, átgondolni az elmúlt perceket. – sajnos nem hazudhatok, nem mondhatom, hogy mennem kell, mert megy a buszom, mert nem igaz. Mennem kell, mert ki kell szellőztetni a fejem, mennem kell, mert megőrülök, mennem kell, mert misém lesz. A nő elém lép, míg a kabátomba bújok, mintha szeretne mondani valamit, végül nem teszi. Kihátrál, még gyanakszik, hogy valami történt, ami nekem fájhat és nem kétlem, hogy előbb állna mellém, legyen az ügy sokrétű is akár, ha letagadom és Nathaniel elmeséli, hogy csókolóztunk, sosem hinne neki. A számba szívom ajkam sérült részét, lassan bedagad, mennem kell. - Köszönöm a vendéglátás és Nathaniel, szívesen látnálak a jótékonysági rendezvényen, sok gyerek lesz, elkel két ügyes kéz. – ó ne, most már mindig az fog eszembe jutni, hogy…? Nem. Nem gondolhatok rá, elönt a pír, a kabátom gombolásra figyelek, mennem kell, el innen.
Eldöntök valamit, ez pedig szilárd. Szeretném ha így lehetne, ha így maradnánk még egy kicsit, de nem lehet. Elrontottam, mert nem bírom magam féken tartani. Mindig a fülembe sutyorog a démonom, hogy ha mehetek 90-el, kit zavar a 100. Őt zavarta, nem kellett volna. A wc-be kellett volna mennem, de képtelen voltam elhagyni a helyiséget. Őt. Az emlékeket. Sajnálhatnám persze, ha tudnám de hát nem tudom. Sose mondta senki, hogy nem vagyok elbaszott. Lehet már a születésemkor is az voltam. Azt se tudom akartak-e, ha igen mennyire vagy épp mennyire nem. Már nem kérdéses, anyám minden gyerekét szereti mégis rendre okozunk neki csalódást. Davi még nem, ő kicsi. Én biztos, a nővérem is. Tán ő nagyobbat, de kétlem valahogy, hogy anyám ki merné magának mondani, hogy tudja micsoda valójában a lánya. De az ölelésében, az Ő ölelésében most képes vagyok elhinni, hogy a világban nem csak szar dolgok és ostoba emberek szaladgálnak. Elhinni, hogy nekem is van reményem. Általa. Belőle. És ígérek mindent, komolyan. Segítek neki, ezt most nekem kell rendbe hoznom, nincs más választásom mert én hibáztam. Én nem fogtam vissza magam, utána, hogy igent mondott pedig pláne nem voltam ilyenre képes. Utána sem, ennek ékes bizonyítéka még lüktet bennem, a ténylegese pedig a kukában landolt zsebkendőben. Mennék hát a dolgomra, ha már megbeszéltük amit tehetek érte mindezek után is. Ha már kimellőzök egy sóhajtó csókot, még egy bűnöst ami nekem annyira édes, hogy két pofára tömném. Megállít, megtorpanok. Ha tudná, hogy milyen szarul esik az amit mond. Tudom miért mondja, persze. Értem is. De..a dacom ennél erősebb, sokkalta. Soha többé nem fordulhat elő? És miért nem? Azt mondta jó volt, hogy élvezte. Én is élveztem, ennek elég hangos bizonyítékát adtam az imént. És akkor is, teljes szívem-lelkem adtam bele. Súlyos tekintettel pillantok rá. - Mondtam már. A soha, a mindig, az örökké olyan szavak amiket nem ismerek. És nem is szeretek használni. - felé fordulok a szavaimat inkább így címzem - Miért aggódik miattam, ha képes nekem nemet mondani? Miért hiszi, hogy dacból tenném ha tenném? Olyan döntést készül hozni, ami engem is érint és amiből teljesen kihagyna. Ez nem fair. - és megyek is a vízért, a szavam persze továbbra is tartom. Elgereblyézem anyámnál az ittlétét amíg kicsit magára talál. Jobb híján azt a poharat viszem amit találok, nem megyek a konyha felé, nem viszek onnan, mert anyám rögtön betalálna hét tonnányi kérdéssel. Hogy biztos nőt dugdosok itt már megint. (Nem is szoktam dugdosni.) Visszaviszem, és felvértezem magam a drága szülőm ellen, egész prímán tudom a csicsergését zümmögéssé halkítani a háttérben. Már mesteri szinten megy. Így a felét nem is hallom, de tájékoztatom a vendégünkről, aki kisvártatva meg is jelenik. Nyugodt arccal, akár egy szent. Ah, az én szentem, az imént sütöttem rá a billogomat. És itt rohadjak meg, ha elfogadom ezt a soha többét. Elvből sem. Amúgy sem. Nem, nem. Nem tilthatja meg. Belebúvárkodom a narancslébe. - Nem atyám, persze. Kértem is. Valahol itt vannak, majd elviszem Önnek ha megyek. Megjegyeztem mindent és kaptam is mindent. - anyám hangjától ugrál rajtam a libabőr, de nem a jó értelemben. Bezzeg velem nem szokott ilyen kedves lenni. Höh. Pedig én lettem belőle! 9 hónapig tök szoros kapcsolatot ápoltunk erre...most rám fogja azt is, hogy házi sertés vagyok. Micsoda sértés...ehstenem. De az vagyok. Fél szemmel figyelem Őt, mit tesz. Mit mond. Hogyan mondja. És pattanok is a tányérral. A válasza azonban elképeszt, majdnem elejtem a narancslevet. Nagy szám lenne. - Mindenre van megoldás. Az Ainsley család nagyon ért a megoldások megtalálásához. - szúrok vissza egy kicsit, hát nemár, hogy elutasít utána meg még célozgat? Miféle gonosz egy játszma ez Adam atya? Szabad ilyet? Elfog a vágy, hogy megcsókoljam, itt a minden közepén. Na, attól biztos nem lenne tovább kedve velem élcelődni. Főleg mert stabil pozícióban van. Anyám jelen van. - Győzze meg, maga talán az egyetlen aki hathat erre a fiúra. Az én szavaim már leperegnek róla. Pedig olyan okos gyerek, sokra vihetné. Többre, mint Brooklyn. - na helyben vagyunk, múltkor mondtam, hogy selyemfiú leszek, azon meg kiakadt. Ki érti a nőket? Én biztos nem. Hát megélhetés, sok ruha, szép ruhák, nők. Mi ezzel a baj? Teljesen elfogadott ebben a városban. Majd meginterjúvolom Adam atyát, vajon mit gondolna erről. Válaszolnék és megelőz. Csak némán fuldoklom. Gyümölcsöző. Aaaazzzt meghiszem. Gazdagon termő fa is lesz belőle, ha még egy ilyen elszólást kiejt az izgató száján...Végre sikerül rendesen nyelnem. - Hallhattad anya. Minden percét élveztem. Szerintem az atya is. - én is tudok egy gonosz gané lenni, de ebben ráadásul semmi hazugság nincsen. Tényleg így volt. Minden perccel, másodperccel, sóhajjal és érintéssel. Mindet élveztem. Maradéktalanul. Hamar dönt a távozás mellett, egy ragadozó tekintetével figyelem. Ügyes mentés, de anyám se teljesen hülye. Úgyis tudja, hogy csináltam valamit, de sose gondolna arra ami valójában történt. Soha. Én se gondolnám. Más sem. Ez a mi édes kis titkunk marad, csak teszek róla, hogy élénk titok legyen. Figyelem ahogy felöltözik, szavain meg már megint meghökkenek. De gyorsan visszafordítja a nyílvesszőt most, hogy nem kettesben vagyunk. Elmosolyodom. - Végre valaki aki elismeri, hogy ügyes kezem van. Hallod ezt anya? - vigyorgok anyámra - Ha Adam atya mondja, az úgy is van. Számíthat a látogatásomra, remélem mihamarabb megtörténik. - anyám észrevétlenül simogatja meg a karom, már nem nagyon szokott megsimogatni, azt hiszem tart tőlem, attól aki vagyok. Pedig szeretem őt. Mindenkit a családban. - Jó gyerek Natie, nem tudom mit mondhatott neki atyám, de köszönöm. Jó fiú. - mindjárt csóválom is jutifaliért höh. - Ott lesz, ha már szavát adta. Igaz Natie? - mosolyog. Negédesen. Brrrr. - Ott anya, persze. Megígértem Adam atyának. - pillantok újra a kérdésesre. Biztos lehet benne, hogy menni fogok. Csak nem akkor amikor ő számít rám. Hanem amikor a legváratlanabb leszek, amikor nyári záporként fogok majd a nyakába zúdulni ismét. És nem fog körülöttünk forgolódni a környék összes nője, hogy a kergetett képet lássa benne. Amikor majd megint rám fog figyelni. És csak rám. És akkor - dugd be a füled odafent - istenemre esküszöm, megkérdezgetem én majd ezekről a kis célzásokról... - Vigyázzon magára atyám, tudja milyen ez a környék. - nem, nem ajánlom fel, hogy elkísérem a buszig. Vagy a metróig. Tudom, hogy egyedül akar lenni. Megértem. Felberreg a telefonom az asztalon, odamászom hozzá. Hümmögve veszem tudomásul az üzenetet. Máris van program, hogy ne itthon kárhozzak az emlékekben. Vágyódó tekintetem mégis Rá függesztem. Szívesebben mennék hozzá. De, még nincs itt az ideje. Nagyon erős a mostunk. De eljön. Hamarosan...Most mégsem akarom, hogy elmenjen. Ez lesír az arcomról, de rendezem a vonásaimat. Lesz holnap is.
Kezdőlap
