Ewan

& Belle

Némán eltöprengek azon, milyen is lehet, ha Ewan "rettentően, lehengerlően és zavarba ejtően hálás", de az összes gondolat kapcsán az a csók jut eszembe, amitől még most is megborzongok és legszívesebben a falba verném a fejemet, amiért úgy elrohantam. Miért kellett nekem jókislány módjára elrohanni? Talán, ha vele töltöttem volna az éjszakát, akkor most nem futkározna rajtam végig minden egyes pillanatban ez a kellemes borzongás, akárhányszor csak rám néz. Talán, annyi lett volna az egész részéről és részemről is. Kihunyt volna ez a brutális szexuális vonzalom köztünk és most nyugodtan cseverészhetnénk, miközben lefest, mintha csak egy angol teadélutánon lennénk. Soha nem éreztem még olyan vad vágyakozást, mint amit Ő keltett bennem és ez teljesen összezavar. Voltam már pasikkal- naná, hogy voltam-, volt egy hosszabb kapcsolatom is, de ilyet még azzal a sráccal sem éreztem, akibe bele voltam habarodva. Van értelme annak, hogy az ember egy másik kontinensre, egy másik országba utazik, ahol tényleg egy totális véletlen következtében szó szerint belesétál valakibe, aki olyan dolgokat ébreszt fel benne annak ellenére, hogy egy idegen, amilyeneket még senki? Teljességgel értelmetlen az egész.
-Ez esetben kénytelen leszek elviselni, hogy hálálkodsz. Még akkor is, ha nem érzem magam méltónak rá, mert én okoztam az egész zűrzavart.- vonok vállat mosolyogva, mert akármit is mond, ez tényleg így van. Én trappoltam bele, én rántottam magammal abba a szökőkútba és nekem köszönhetően áztak el a cuccai. A legkevesebb, hogy segítek ezt helyrehozni és, ha már olyannyira megihletem, mint ahogy mondta, mi mást tehetnék?
Ewan egy igen nyitott és barátságos személyiség, ezt már az első találkozásunkkor sikerült észrevennem. Nem hajtott el ordibálva, nem hagyott magamra csurom vizesen, hanem még a bakim után is készségesen segített. Mindezek mellé pedig most azt mondja, hogy simán ad valamilyen választ mindenre, amit csak kérdezek. Egy nőnek szerintem veszélyes ilyet mondani, hiszen mindnek mániája szinte, hogy a férfi lelke mélyére lásson és minden apró részletet megtudjon róla. Nem számít, hogy a halott kutyájáról, nagymamájáról vagy az exeiről van-e szó. Minden információt tudni akar, mélyen elraktározni, mint egy rossz FBI ügynök és kellő alkalomkor előrángatni.
-Nem vagyok nagy szerencsejátékos de fogadhatunk. Mi legyen a tét?- kúszik ördögi mosoly ajkaimra, mert nekem mondjuk lennének ötleteim. Hiszen, az ilyen fogadások lényege az, hogy olyasmi legyen a tét, amit nem akar az ember, ami eléggé motiválja arra, hogy győzni akarjon. Legalábbis, én úgy hiszem, hogy ez lenne a lényege. Persze, lehet csalafintán játszani: olyasmibe fogadni, amit titkon szeretnénk elérni, hogy aztán a másikat hagyjuk nyerni és boldogan játszuk el, hogy "a fenébe, vesztettem".
Nekem köszönhetően a téma a vallás felé kanyarodik -jézusuristen-, mivel állítása szerint úgyse tudnám egy kérdéssel se zavarba hozni, pedig szerintem épp elég lenne már az is, ha szóba hoznám a múltkori, első találkozásunkat. Ne mondja nekem senki, hogy attól nem jönne zavarba.
-Naná. Már azon is gondolkoztam, hogy bevonulok valami zárdába de előtte, ha már itt vagyok nem messze Olaszországtól, átugrom a Vatikánba némi megtisztulás reményében.- somolygok le rá, de a huncut, játékos szövegelésem itt abba is marad, mert attól, amit művel velem, még a lélegzetem is elakad. Az összes idegszálamat megrohanják a múltkori este emlékei, minden porcikám az érintéséért sóvárog, légzésem pedig pillanatok alatt szaporább lesz. Érzem, hogy ajkaim kiszáradnak, így óvatosan megnyalom őket, miközben figyelem Ewant, aki minden bizonnyal valami borzasztóan aljas és ördig játékot űz velem. Gondolataim már jóval előrébb szaladnak, miszerint vadul egymásnak esünk és meg se állunk a hálószobáig, vagy bánja fene, az se érdekel, ha nem jutunk el odáig sem, de ekkor megáll. Csalódottságom egy pillanatra biztosan kiül arcomra, de végül megacélozom magam és igyekszem elrejteni. Miért csinálja ezt velem? Ám alig, hogy ez a gondolat végig cikázik elmémben, már érkezik is a válasz: bosszú. Bosszú, amiért a múltkor olyan kellemetlen helyzetben hagytam.
Én marha kikérem a véleményét, hogy is kellene szerinte elcsábítanom, miközben jómagam még mindig olyan vagyok, mint egy felajzott íj. Bármelyik pillanatban elreppenhet az az apró ellenállás, ami még bennem van és akkor már nem fog érdekelni sem az, hogy mit művelek sem az, hogy hány nő volt már a helyemben. Össze kell szednem magam. Egyedül ez a gondolat kattog a fejemben, miközben a választ is igyekszem megformálni ajkaimmal.
-Vigyázz művészkém, nehogy dugádba dőlj!- intem óvatosságra huncut mosollyal az arcomon, miközben pillantásából kiolvasom, mennyire tetszik is neki az, ahogy a köntös szétnyílt rajtam és az, hogy így fel tudott húzni. Szemét húzás részéről vagy sem, hogy itt hagy most így, ennyire beindulva, nem tudom hibáztatni érte. Tényleg megérdemlem, hiszen a múltkor meg én hagytam faképnél, mikor egyértelműen be volt rá indulva és minden bizonnyal pocsék lehetett lehűtenie magát.
-Igen, ezt már én is észrevettem. Vajon mi lehet az oka?- biccentem oldalra a fejem töprengő pillantással, holott tisztában vagyok vele, miért van ez. Egészen addig, míg csak incselkedésnek lehet felfogni az egészet bátrak vagyunk és flörtölünk nyíltan, de amint erre megérkezik a megfelelő válasz, rádöbbenünk hova is vezethet mindez és valamelyikőnk visszafogja magát. Kíváncsi lennék mi történne, ha nem fognánk vissza magunkat... ja, már tudom. Az, ami a múltkor történt, amikor olyan heves szenvedéllyel estünk egymásnak, hogy szinte ledöntött a lábamról. Mintha mindig is egyértelmű lett volna, hogy az ölében van a helyem, ahova akkor lehúzott és mi sem lenne természetesebb, mint a forró csókcsatánk.
-Helyezkedjek vissza vagy maradjak így?- köszörülöm meg kissé a torkom, ahogy visszatérek a jelenbe, ami csak még jobban megvadítja érzékeimet. Ewan szinte felfal a pillantásával és, ha nem lenne már így is egyértelmű, hogy képes lennék ismét megbabonázni, még közli is velem, hogy őrült jó vagyok. Kell ennél nagyobb elismerés? Viszont én idő közben más pózt vettem el -pontosabban akkor, mikor ráálltam arra a feladatra, miszerint csábítsam el, ami szerintem sikerült is-, most pedig nem tudom, hogy melyik is az őrült jó? A széken térdelős póz vagy az, ha csak szimplán ülök?
-Minden képnél egymás idegein fogunk táncolni? Mert akkor meglehetősen szenvedős két hét lesz az, ami előttünk áll...- jegyzem meg szomorkás mosollyal, hiszen fogalmam sincs, pontosan miféle témájú képekről van szó. Mindnél el kell csábítsam és mindnél így fog rám pillantani? Mert akkor tuti, hogy előbb-utóbb rá fogom vetni magam és képtelen leszek ellenállni neki. Már most is borzasztóan nehéz leküzdenem magamban a késztetést, hogy felálljak a székről, odasétáljak hozzá és megcsókoljam.

2008. szeptember eleje

Az utolsó mondata hallatán, úgy döntök, megadom magam. Ha ilyen hajthatatlan abban, hogy ő okozta a bajt, és magát kiáltja ki egyedüli bűnösnek, akkor lovagiasan megadom neki ezt a lehetőséget.
- Akkor viszont, neked kell kiengesztelned engem. Mert ha megcsináljuk a képeket, akkor még csak a tárgyi veszteséget pótoltad – mosolyodom el szemtelenül. – Minden más károm, úgymint két hétnyi szabadidő-kiesés, ami egy agglegénynél fájó pont tud lenni, a rengeteg pluszmunka, és a veszteség okozója felé irányuló neheztelésem még ellensúlyozatlan marad.
Javarészt csak viccelek, de azért kíváncsi vagyok, hogy erre mit mond.
- Ritkán bízom a véletlenre a fogadásimat – fűzöm hozzá, mikor azt mondja, nem egy nagy szerencsejátékos. Ez a mostani… oké, ez meggondolatlan volt. De általában azért így van. – Nem is tudom, hölgyeké az elsőbbség. Téged mi motiválna eléggé? – mosolyodom el én is, ahogy felpillantok, és meglátom az arcán feszítő ördögi mosolyt. O-ó. Azért azt lássuk be, előtte sem voltam egy zárkózott természet, de mióta Párizsban élek, itt aztán, pláne festőként elég világi életet élek. Sok mindent láttam már, sokat tapasztaltam, nehéz igazán zavarba hozni, de ez persze nem jelenti azt, hogy neki nem sikerülhet. De azért nem lesz olyan egyszerű, mint gondolja.
- De előtte azért még vétkezni se felejts el. – Mielőtt még a megtisztulásra fenné a fogát, és igen, ez itt most egy egészen egyértelmű utalás, de nem hinném, hogy a lelkére venné. Annyit ígértem, hogy nem mozdulok rá, nem azt, hogy szóba se hozom, és nagy ívben kerülöm a témát. És ha már itt tartunk, azt se, hogy egy ujjal sem érek hozzá. Ahogy végül abbahagyom, és felnézek rá, a tekintetéből ki tudom olvasni, hogy nagy eséllyel sikerült beindítanom néhány kémiai folyamatot, és mi tagadás, elégedett is vagyok. A bosszú nem a megfelelő szó, túl sok negatív érzelem rejlik benne, engem pedig nem annyira ez motivál, inkább azt mondanám: inger, finom csábítás, az érzékek és a kitartása próbája. Elfogadom én, hogy nem akar tőlem semmit, mert úgy gondolja, minden modellemet megfektetem, és nem akar beállni a sorba, akkor végül is, ha ilyennemű ellenszenvet érez irántam, bizonyára kicsit sem jelent gondot, ha gyönyörködök egy kicsit a múzsámban, és megteremtem a kellő hangulatot a képhez.
- Bármit is jelentsen ez a figyelmeztetés, úgy érzem, készen állok – vigyorodom el, ahogy szépen visszasétálok a helyemre, és újra a kezembe veszem a megfelelő kellékeket, hogy elkezdhessem a képet. Azért ő is elég incselkedős hangulatában van, az mostanra bőven kiderült. Jobb is, hogy távolabb jöttem, és egy félszobányi tér közénk szorult biztosítéknak. Míg én is lehűlök kicsit.
- Hát, ez jó kérdés. Szerintem van hozzá valami köze a tegnapnak – ezt pedig nem úgy mondom, mint aki csak találgatja a dolgokat, hanem mint, aki pontosan tisztában van vele, és halványan céloz. Az én esetemben egészen biztos. Nem akarom elveszteni a fejem, mert akkor megtörténik megint, ő megint elrohan, és akárhányszor eljátsszuk ezt, annál drasztikusabban csökkennek az esélyeim, hogy valóban befejezem valaha ezt a képsorozatot. De hogy neki mivel függ össze ez a viselkedés, azt már tényleg nem tudom.
- Melyikben érzed természetesebben magad? Az maradjon – kérdezek vissza, mert nekem igazából mindkettő megfelel. A lényeg, hogy ő átérezze. De jól csinálja, úgy látszik, a libidójával együtt a benne szunnyadó csábító nőszemélyt is sikerült felébreszteni. Eddig marhára jók vagyunk, pont ez volt a cél, és még semmi katasztrófába sem torkollott eddig az este.
- Az biztos, hogy nem lesz egyszerű – nevetem el magam végül a megjegyzésén. – De azért nem lesz ennyire kiélezett sem, mint ma. Gondoltam, a tegnapi nap után egyszerűbb lesz átesni a nehezén, mintha pár nap távlatában jött volna elő a feladat. Nem igaz? – kérdem ki azért az ő véleményét is. Nagyjából fél óra telik el, mire a kép nagyját fel is vázolom. Teljesen befejezni úgyis majd később fogom, egyelőre elég csak úgy nyolcvan százalékra.
- Készen is vagyunk – közlöm vele is, hogy most már pihenhet. A nagy kérdés pedig, hogy akkor most mi legyen. Azt mondta, itt alszik. Bár nem tudom, komolyan gondolta-e, vagy hogy most mit tervez, mit csinál, mi jár a fejében.

Ewan

& Belle

Elmosolyodom szavai hallatán, bár egy kissé el is képedek, hogy most meg hirtelen ilyen véresen komoly elszámolás zajlik, de végül is én ragaszkodtam ehhez ennyire. Valamivel úgyis kárpótolni fogom és kész.
-Nem beszélve az idegeskedésről, hiszen fenn állt a veszélye hirtelen, hogy bukott minden terved az esésemmel egy időben.- számolok még pluszba egy nagyon fontos dolgot, hiszen míg számomra az egész csak egy ritka nagy égés volt, neki ennél jóval nagyobb volt a tét. A legkevesebb, hogy vállaltam a modellkedést és igyekszem a tőlem telhető legjobb munkát végezni.
-Nem is tudom.- morfondírozok, ahogy a fogadás tétje szóba kerül, hogy mi is motiválna engem eléggé. Mármint azzal kapcsolatban, hogy zavarba tudnám-e hozni, ami szerintem totálisan biztos, hogy sikerülne, ha akarnám. -Olyasmi jutott eszembe, amivel esetleg tanuló hölgytársaimnak is kellemes perceket okozhatnék, de az nem lenne poén egy művészettel kapcsolatos órán, ha egy szál gatyában kellene előadást tartanod...- töprengek hangosan, pedig nekem tetszene az ötlet, de ugye aki festeni szeretne, fel kell készüljön az ilyen dolgokra.
-Nem tudom mennyire áll közel hozzád a zene de... mi lenne, ha előadnál annál a szökőkútnál egy részletet mondjuk a Grease-ből, amennyiben én nyerek?- pillogok rá szemtelenül és szinte már meg is jelenik előttem a jelenet, ahogy a kút peremén még táncikál is és fél Párizs odagyűl köré az előadásra. Szerinten poén lenne.
-Na és mi legyen a te motivációd?- kérdezem kíváncsian, hiszen amennyiben bukom a fogadást, nekem kell valamit megtennem. Ez így működik, ha az ember hazárdírozásra adja a fejét.
A szentté avatásom felé vezető rögös út említésére olyasmit mond, ami egy pillanatra kizökkent. Egyértelmű, hogy mire is gondol pontosan -legalábbis annak fényében, ami majdnem történt köztünk, számomra azt hiszem egyértelmű-, továbbra is mosolygok, miközben reagálok. Lássuk csak, zavarba tudom-e ejteni.
-Igazad van, de én annyira jó kislány vagyok, hogy szerintem szükségem lenne segítségre. Mit gondolsz? Te tudnál tanácsot adni, hogy is kellene véghez vinnem azt a vétkezést?- duruzsolom a lehető legbujább hangomon és ábrázatommal, miközben tudatosul bennem, hogy ez most felhívás volt keringőre, de nem bánom. A francba is! Az a csók annyira letaglózott, hogy azóta is a folytatásról fantáziálgatok és, csak most döbbentem rá, hogy nem muszáj, hogy az maradjon. Valósággá is válhat, ami így utólag végig gondolva valóban nem lenne borzalmasan rossz dolog. Kivéve, hogy elvileg Ő az óraadóm.
-Maga nagyon bátor, Mr. Brooks.- kuncogok, már csak amiatt is, mert ez a megszólítás biztosan ki fogja most zökkenteni. -Bátor vagy vakmerő. Még nem jöttem rá, hogy pontosan melyik.- töprengek hangosan és valóban, fogalmam sincs, hogy pontosan melyik igaz Ewanre. Ha a dugájába dől, az egyben azt is jelenti majd, hogy én nyertem a fogadást, nem? Azaz, addig játszadozik velem, hogy a végén saját magával fog kitolni, bár tekintve, hogy mostanra már odáig jutottam, hogy cseppet sem bánnám, ha ismét egymásra mozdulnánk, talán most nem is bukna.
-Gondolod, hogy annak is köze van hozzá?- kérdezem, miközben akaratlanul is ajkamba harapok, hiszen, ha csak eszembe jut az a vágy, ami fellobbant köztünk, teljesen libabőrös leszek. Vajon, tényleg emiatt történtek a dolgok úgy, ahogy? Ha ő lazább, akkor én befeszülök, ha pedig én vagyok laza, akkor ő feszeng? Szerintem ez nem igaz. Tegnap mindketten meglehetősen... közvetlennek tűntünk.
-Azt hiszem, inkább így maradok.- kacérkodok picit és szándékosan inkább ezt a széken térdelős verziót használom, hiszen így bátran gyönyörködhet a dekoltázsomban, ami biztos vagyok benne, hogy nem hagyja hidegen. Vagy tévedek? Nehéz egy művésznél eldönteni, hogy vajon az, amit te láttatsz magadból érdekli-e vagy sem. Hiszen, már csomó mellett látott -gondolom legalábbis- ahogy ebben a köntösben is pózolhatott már egy rahedli nő. Egy pillanatra el is fintorodok, ahogy ez eszembe jut, de aztán úgy döntök, hogy nem érdekel. Most én pillogok rá, én viselem a köntöst és én kötöm le a figyelmét és kész. Nem is érdemes ilyen hülyeségeken töprengnem, de furcsa módon némi féltékenységet érzek, ha erre gondolok. Önző módon, ha eszembe jut a tegnapi nap azt kívánom, hogy bárcsak az én irányomban ébrednének egyedül ilyen érzései. Ritka önző dög vagyok, de a hiúságomnak kecsegtető a gondolat.
-Ez a tegnapi nap igazi mumus lett mostanra.- kuncogok halkan, mert valóban úgy emlegetjük mindketten, mint valami rossz filmcímet. Mi lett volna, ha folytattuk volna? Vajon, most természetesebben viselkednénk, vagy még kínosabb lenne a helyzet? Kár, hogy ezt már sosem fogom megtudni.
Egészen addig töprengek ezen, míg végül Ewan hangja vissza nem rángat a jelenbe. Kész lennénk? Máris? Furcsa módon úgy érzem, mintha csak rövid ideje térdelnék a széken, de a fali órára pillantva rá kell döbbenjek, hogy órák teltek el azóta, hogy átjöttem hozzá.
-Akkor mára ennyi?- kérdezem tanácstalanul, hiszen arról volt szó, hogy ha későn végzünk simán itt is maradhatok, de most már nem vagyok olyan biztos abban, hogy ez jó ötlet. Mi van, ha zavarom? Feltartom? Vagy franc tudja mit csinál éjjel egy maga fajta pasas?
-Erre fordítanád, hogy megnézhessem?- tanulva a tegnapi dologból, nem szívesen mennék oda, mert még azt hinné, hogy direkt ingerelni akarom, hátha én aljas nő megint megszívathatom, pedig a tegnapi dolog nem volt szándékos. Se az egymásra mozdulás, se a lerázás.
Végül úgy döntök, hogy közelebb megyek.  Gondosan ügyelek a köntösömre, mellkasom előtt összefont karjaimmal fogom össze a selymes anyagot, miközben megállok féloldalasan Ewan mögött. Akármennyire is igyekszek viszont másra gondolni, így is kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy folytatódott ez jó pár órával ezelőtt.
-Ismét csodás munkát végeztél.- húzódok mellé, miközben tenyerem a vállára simítom és így gyönyörködöm az általa megformált nőben. Buja, kecses, nőies de mégis sugall némi erőt és magabiztosságot, szóval nem egy magába fordult, szégyenlős lány pillant vissza rám. Ilyen lettem volna ott a széken pózolva? Vagy ilyennek látott Ewan?
Megakad a pillantásom a kezemen, ami még mindig tök természetesen pihen a vállán és nem érzem úgy, hogy el kellene vennem onnan. Sőt. Egészen belém bújik a kisördög, mert csak az jut eszembe, hogy az érintésére vágyom. Az, amit nem rég csinált a hangulat érdekében, ahogy végig csókolgatta a lábaimat még most is hatással van rám. Ilyesmit nem csinál az ember olyasvalakivel, akivel ne szimpatizálna és tegnap már bebizonyosodott, hogy egymásra tudunk mi hangolódni.
-Segítenél levenni? Nem akarom a másikat használni, hogy lerúgjam a sarkamról, mert még tönkre teszem.- fú de pocsék duma, te jó ég. Szerintem üvölt róla, hogy ez csak egy béna magyarázat arra, miért akarom, hogy megérintsen, de nem érdekel. Kecsesen felemelem a lábam, hogy biztosan értse mire is gondolok, mely mozdulatnak köszönhetően a köntös elcsúszik eddigi helyéről és bár fent még mindig takar, combomról lesiklik felfedve kissé fekete csipke alsóneműmet. Ajkamba harapok, de nem mozdulok. Nem zavarna az sem, ha leesne rólam a selyem, mert már tudom, hogy mit akarok. Vagyis, hogy mit nem. Nem akarok minden alkalommal sóvárogni Ewan után, pedig minden azt bizonyítja, hogy képtelen vagyok másra gondolni a jelenlétében. Megadom magam a vágyaimnak aztán lesz, ami lesz...

2008. szeptember eleje

- Hát az tényleg majdnem bukott – jegyzem meg halvány mosollyal, igazából ezzel a hirtelen váltással csak húzni akarom az agyát, és tapogatózni, meddig mehetek el büntetlenül, de ez a része abszolút igaz, amire most rátapintott. Az egyetem nagyon fontos. Bármit is mondanak a szüleim, és hiába tagadott ki a családom, érzem és tudom, hogy jó úton járok. Ezt kell csinálnom, ehhez értek. Ezzel tudok valamit hozzátenni a világhoz. És mindennél jobban akarom is ezt az utat. De így hogy segít, a veszély nagy része már elhárult. Bár még mindig necces, hogy sikerül-e befejezni időre, hiszen én is emberből vagyok, nem rohanhatunk, mert az a minőség kárára menne. Sok képet én sem vagyok képes összehozni egy nap, de azért igyekszem, meg hát bizonyára neki is fárasztó lesz ez az egész, még ha most az elején az újdonság izgalma miatt nem is érzi.
- Jézus, még fel sem vettek rendesen, máris ki akarsz rúgatni? – nevetek fel az ötleten, hogy alsógatyában tartsak órát. – De privát órában talán vállalom – toldom hozzá egy sunyi mosollyal. Bár nem tudom eldönteni, hogy viccnek szánta-e, vagy halálosan komolynak. A fogadásoknál gyakran történnek elég hajmeresztő dolgok. És én épp egy ilyen társaságba készülök belefolyni mostanában… crazy egy banda, de meggyőződésem, hogy ők a legígéretesebb fiatal művészek egész Párizsban. Érdekel, mit tudnak.
- Jaj, ne, a Grease nagyon nem az én világom – vágom rá olyan természetesen kétségbeesett arccal, hogy a végére még én is elröhögöm magam. Úristen. Szörnyülködöm, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt az említett szökőkutas, éneklős-táncos jelenet. És hamar megfogalmazódik bennem a gondolat: bármit, csak ezt ne.
- Nem tudom, miből szűrted le, hogy ha festeni tudok, akkor az ének és a tánc is a szakterületemhez tartozik – pillantok vissza rá széles mosollyal. – De lássuk csak… a Waterloo-ban talán kiegyezhetünk – ráncolom a homlokom azt latolgatva, hogy vajon hány másodperc múlva fogom megbánni ezt az ígéretet. Végül is, ha eleget iszom előtte… talán menni fog.
Mikor visszakérdez, röviden elgondolkodom, mi is legyen az én tétem.
- Van egy kép, amit már régóta tervezgetek, de még senki sem vállalta el. Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy eddig még csak egyvalakinek vetettem fel az ötletet, és ő enyhén szólva is egy gyönyörű, de roppant primitív gondolkodású liba volt. Van ilyen, amikor melléfog az ember – mosolygok rá titokzatosan. – És az is a tét része, hogy csak akkor árulom el, miről van szó pontosan, ha tényleg én nyerem a fogadást – nézek fel rá kíváncsian, majd a lábára adom a cipőket. Fogalmam sincs, mit gondol erről, de ez a szökőkutas performansz se sokkal kevésbé rizikós, azt hiszem.
- Jó kislányokat nem szokásom megrontani – mosolyodok el kicsit talán számítóan, de az arcomat perpillanat nem láthatja, mert lefelé nézek, a cipője irányába. – Szóval jó tanáccsal aligha szolgálhatok – fűzöm még hozzá, habár a hangjából kihallom a keringőre hívást. Nem-nem. Még egyszer nem játsszuk el, amit tegnap. Nem hagyom magam behúzni a csőbe, még akkor sem, ha nem feltétlenül volt szándékos. Ebben nem vagyok biztos még most sem.
- Az nem is baj. Szeretek titokzatos lenni – jegyzem meg, mikor a bátor vagy vakmerő dilemmán elmélkedik. A Mr. Brooks megszólításra pedig egy pillanatra végigszalad egy kis borzongás a gerincemen. Még szokni kell a gondolatot, hogy tanár vagyok, mégpedig Párizs egyik neves egyetemén, és történetesen épp az egyik diákomat szédítem. De ez a tény ahelyett, hogy frusztrálna, és bármiféle aggodalmat hozna magával, inkább ismeretlen izgalommal tölt el.
Ahogy visszasétálok a székemhez, és nekilátok a képnek, a távolság és a beszélgetés fonala segít, hogy a munkámra koncentráljak, és bár ha ránézek, továbbra is kívánatos látványt nyújt, de munka közben el tudom különíteni a kettőt, és meg tudom őrizni azt a határvonalat, amíg még inspirál a látvány, de nem izgat fel annyira, hogy elveszítsem a fejem, és az alkotásom rovására menjen.
Ismét szóba kerül a tegnap este, és a visszakérdezéséből úgy tűnik, nem osztja a véleményem a témában. Pedig én egyértelműen így látom. Nem tudom, az ő fejében mi él a történtekkel kapcsolatban, de én attól függetlenül, hogy megbeszéltük, hogy csak barátság marad köztünk, vagy nem is tudom, minek nevezzem. A lényeg, hogy állítása szerint nem akar beállni az ágyamhoz vezető sorba, és elég egyértelműen jelezte, hogy nem is akar kikötni ezen a terepen, mindössze segíteni van itt, nekem ez a szituáció nem annyira egyszerű. Hiszen rám töretlenül hatással van, és pontosan ez az oka annak, hogy ha ő ellazul – mert ehhez szükség van a munka érdekében –, akkor cserébe én feszülök be valamilyen szinten, mert hát ügyelnem kell rá, hogy nehogy megismétlődjön a tegnapi katasztrófánk. A képeket nem akarom kockáztatni. Nem szúrhatom el, mert aligha találok másik modellt ilyen rövid idő alatt. Szóval igen, a tegnapi napnak lehet köze hozzá, de ezt inkább nem kezdem el kifejteni. A mumus megnevezésen azért elmosolyodom, de hallgatok.
- Mára ennyi – bólintok, ahogy az eszközöket kezdem pakolászni. – Több képbe most nem fognék bele, neked is jár a pihenés. – És én sem hiszem, hogy bírnám tovább. Azt azért el kell ismerni, hogy nem egyszerű ez a helyzet. A kép érdekében engednem kell, hogy vágyakozzak rá, de nem olyan kényelmes túlságosan sokáig fenntartani ezt az állapotot. Én is csak férfiból vagyok.
- Még nincs teljesen kész, addig inkább még… - kezdek bele, de mire befejezem a mondatot, már ide is sétált. Így már persze nem tiltakozom, hagyom, hogy rápillantson.
- Mert csodás volt a modellem – hagyom, hogy halvány félmosolyra húzódjon az ajkam, tényleg remek munkát végzett. A vállamra csúszó keze viszont meglep. Most ez… csak egy észrevétlen, ösztönös gesztus? Vagy nem? Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyesmiken kelljen agyalnom, és nem is szeretek annyira. Mindig is a szabadság híve voltam. És nem is kellett soha fékeznem magam. Vagy működött valami, vagy nem, de ez a helyzet nagy kihívás számomra.
De tegnap is így kezdődött, hogy a vége felé már ő is flörtölni kezdett, mikor léptem, nem tiltakozott, aztán végül mégis. Szóval ezúttal nem fogok kockáztatni.
Mikor felteszi a kérdést, először annyira meglep vele, hogy a reakcióm késik egy-két másodpercet, talán az arcomra is kiül valamennyire. Ez most pont úgy hangzik, mint egy kétesen valós ürügy ahhoz, hogy cicázhasson velem. Nem értem ezt a nőt. Esküszöm. Mért nem mellékeltek hozzá használati utasítást?!
- Persze – nyúlok a bokája felé, hogy a magassarkús cipőjét a térdemre irányítsam, és közben a pillantásom egészen tagadhatatlanul végigsiklik a lábán, egészen az elővillanó fehérneműjéig, és ott meg is állok egy lélegzetvételnyi idő erejéig. Ha ez most nem egy egyértelmű jelzés, akkor égjek el a pokol fenekén. Na de nála is?
Az ujjaim mozdulnak, és lepillantva a cipőjére, lassan kibújtatom belőle a talpát, de mielőtt elengedném, a tenyerem lágyan feljebb simít a vádliján, egészen a térdhajlatáig, de tovább nem. Ezek a néma másodpercek, esküszöm, megőrjítenek. A szívverésem és az ereimben meglóduló vérem tudatja is velem, hogy a helyzet kezd egészen forróvá érni. Lassú mozdulattal leejtem a kezemben maradt cipőt, de továbbra sem nézek fel rá. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy akármire is megy ki a játék, nem léphetek.
- A másik már menni fog? – kérdem halkan, és a hangom talán elárulja, hogy nagyon – megnehezíti – a helyzetem.

Ewan

& Belle

Nem is értem azóta sem, miért nem ordította le a fejem a szökőkútnál, mikor tönkre tettem a munkáit. Más simán közölte velem, hogy egy két ballábas hülye liba vagyok és húzzak a fenébe, de Ő ehelyett még segített is rajtam, hiszen felhozott a lakására és megakadályozta, hogy tüdőgyulladással indítsam az évemet. Bár biztosan köze volt ehhez a köztünk lévő vonzalomnak is, de most őszintén. A legtöbb ember ennek ellenére ordított volna egy sort, de mégsem tette. Miért nem?
-Most miért? Megmondanád, hogy ez volt az órai feladat. Te lennél a modell ezúttal.- vonok vállat szemtelen mosollyal az arcomon, miközben elképzelem, ahogy egy szál gatyában ott pózol, bár ez hiba részemről, mert rögtön melegem lesz.-Privát óra mi? Mennyire lenne privát az az óra? Csak te és én vagy a csajok is jönnének az óráról?- biccentem kissé oldalra a fejem kíváncsian, beharapva alsó ajkamat, de talán jobb lenne nem játszani a tűzzel. Azt hiszem, már eléggé egyértelművé vált, milyen hatással is vagyunk egymásra és, ha olajjal locsoljuk a tüzet, abból könnyen baj lehet. Már, ha egyáltalán baj lenne.
-Nos, a legtöbb művész belekóstol a többi ágazatba is. A nyakamat tenném például arra is, hogy tudsz zongorázni vagy legalábbis elkezdted egyszer, ha már ilyen finom kezeid vannak.- magyarázok nagy bölcsen, de az utolsó szavamat amint kimondom, már meg is bánom. Gyorsan igyekszem korrigálni.-Mármint úgy értem, ha már festő vagy, finom kezed lehet, tehát simán játszhatnál valamilyen hangszeren, aki pedig hangszeren játszik, annak hallása is kell legyen, tehát nagy eséllyel a hangja sem rossz.- vonom le a végső következtetést, feltevésem pedig komoly logikán és ismereteken alapszik. Legalábbis, a legtöbb esetben ez így igaz, de biztosan vannak kivételek is. Talán, Ewan sem egy Pavarotti, csak én feltételeztem róla.
-Rendben. Megegyeztünk.- csapok le az ajánlatra, amilyen gyorsan csak lehet és már előre élvezem a jelenetet, mert biztos vagyok a győzelmemben és, ha elég bátorságom lesz, még ma megkísérlem zavarba hozni és ezáltal megnyerni a fogadást.
Aztán röviden elmondja, mi is lenne az ő feltétele a fogadáshoz, amin egy pillanatra elgondolkodok, hogy vajon miről lehet is szó, de végül úgy döntök, hogy egye fene. Miért is ne vállalnám? Egyrészt, a mai kép után már szerintem nincs okom aggódni, nem beszélve arról, hogy számomra egyértelmű, hogy én fogok nyerni. Nem beszélve arról, amit a lányról mond. Ha nem vállalnám, akkor én is a gyönyörű, de primitív liba kategóriába kerülnék, amit nem engedhetek meg magamnak.
-Rendben, bár remélem, nem valami olyasmiről van szó, hogy ki kell ülnöm pucéran egy tér közepére, mert akkor tuti elszaladok.- kuncogok, de gondolom -vagyis nagyon remélem-, hogy nem trafáltam el a témát. Annyira azért ismerhet már, hogy mi az, ami már sok lenne nekem és ennyire kínos helyzetbe nem hozna. Emellett a szökőkútnál lévő énekes-táncos bemutató még mindig semmiség.
-Mert, aki jó kislány, az biztosan nincs még megrontva? Lehet, hogy utána lett jó, nem?- bár ezen a jó kislány dolgon tudnék vitatkozni, hogy szerinte pontosan ki is számít annak, de inkább nem teszem. Franc se akar most a jó kislányokról beszélgetni, főleg, ha nem is vagyok az. -Kár. Azt hittem, te tudsz nekem segíteni.- tekintve, hogy elég tapasztalt lehet, de ezt már inkább nem mondom ki hangosan. Minden esetre úgy tűnik, hogy ma már nem annyira vevő a flörtölésemre, vagy fogalmam sincs, hogy miért volt a válasza az, ami.
-Pedig, általában a nőktől várják el, hogy titokzatosak legyenek. Legalábbis, állítólag ez izgatja a pasik fantáziáját, nem?- érdeklődök finoman és talán arra a kérdésre is választ kapok, ami
kimondatlan, de egyértelmű: mi mozgatja meg a pasik fantáziáját?
Nem tudom, hogy a Mr Brooks megszólítás az oka végül, vagy a kínos téma, de hirtelen egészen elcsendesedik, nekem pedig alkalmam nyílik a töprengésre, ami általában nem feltétlenül jó. Most is oda lyukadok ki, hogy élni akarok a lehetőséggel, mert egyszer élünk. Amúgy is, csak egy fél évet leszek itt. Talán, soha a büdös életben nem látom többé ezen a pár héten kívül. Na és akkor mi van, ha engem is meg tud fektetni? Mi van, ha olyan éjszakát hagyok ki, amiért kár lenne?
Közli, hogy készen is lennénk mára és persze értem a szavaiból, hogy nem csak nekem van szükségem talán pihenésre, de én már ott tartok, hogy teljesen más elfoglaltságot találtam ki magunknak. Ezen felbátorodva indulok el felé, nem törődve azzal, hogy még csak félkész munkáról van szó, és megállok mellette. Szavai, csak még jobban ösztönöznek arra, hogy lépni merjek és nyissak felé, hiszen mégis csak én voltam az, aki tegnap úgy elrohant. Érzékeltetnem kell vele, hogy most már biztos vagyok abban, hogy mit szeretnék, bár a vállára simuló kezem nem a terv része. Nem úgy, mint az aljas húzásom a magassarkúval.
-Úgy gondolod, hogy sikerült egy csodás modellre akadnod?- kérdezek vissza játékosan, pimasz mosollyal arcomon, majd felteszem végül azt a kérdést, ami talán a gyújtószerkezete lehet a ma estének. Mondjuk meg is lepi rendesen, ami észrevehető abból, hogy milyen lassan reagál. Furcsa módon viszont ettől, csak még biztosabb leszek a dolgomban. Nem tudom, voltam-e már ilyen hatással valakire vagy, hogy volt-e már rám ilyen hatással valaki. Nem tekinthetünk el efölött, mert előbb vagy utóbb valamelyik beleőrül ebbe, szóval inkább megelőzöm a bajt.
Csendben, ajkamba harapva figyelem a mozdulatait, mikor a segítségemre "siet" és még levegőt is elfelejtek venni, mert attól félek, úgy kevésbé érezném ennyire intenzíven az érintését és a hatását, ami libabőrként nyilvánul meg rajtam, nem beszélve melleimről, melyek a vékony anyagon át is árulkodnak.
-Igen, menni fog...- lépek is ki a magassarkúból, miközben szembe fordulok vele és két vállába kapaszkodva megtámaszkodok rajta. A cipő nélkül is jóval fölé magasodok, így végül összeszedve minden bátorságomat, két térde közé helyezkedve megfordulok és leengedem két vállam, de épp csak annyira, hogy a selyem még ne csusszanjon le róluk.
-Talán, a köntöst is segíthetnél levennem...- duruzsolom halkan, kissé hátrafordulva felé, hogy valamennyire láthassam az arcát, mit is lép a kérésemre. Ha ebből nem veszi a lapot, hogy döntöttem, akkor nem tudom mit csinálhatnék. Persze, szimplán le is támadhatnám, de én azt szeretném, ha ez afféle közös megegyezésen alapulna. -Persze csak, ha nem okoz gondot...- fűzöm még hozzá és még én is meglepődök, hogy a hangom egészen halk suttogásként hat, pedig én jóval határozottabbnak szántam.

2008. szeptember eleje

- Biztos nem kötnének bele semmilyen ponton – vigyorgok, ahogy elképzelem, ahogy a tanszéknek magyarázom ezt az innovatív ötletet. – Akár még nekik is felvethetném, mint forradalmasított oktatási módszert. Még költséghatékony is, nem kell drága modellekre költeni az egyetemnek – viccelődök tovább a témával, míg le nem csap az előbb betoldott privát órára.
- Csak te és a privát modelled – emelem meg mosolyogva a szemöldököm, ahogy felpillantok rá. Nem tudom, ezt mennyire veszi úgy, hogy kikezdek vele, mert igazából, abszolút erről van szó, annak ellenére is, ami történt, de kíváncsi vagyok, hogy erre hogy reagál. Élből nemet mond-e, vagy érdekelné a dolog? Muszáj tapogatóznom, mert eléggé összezavart. Tegnap egyértelmű volt a nem, de ma meg egyfolytában olyan jeleket küld – ismét –, hogy nem ellenzi a közeledésem, és egy férfinak ez a legnehezebb állapot.
- Úgy látom, nagyon jól ismered a művészeket – mosolyodom el ismét, huncut tekintettel jegyezve meg ezt az apróságot. A folytatáson pedig jókedvűen felnevetek. – Nem tudtam, hogy magát Sherlock Holmest invitáltam a lakásomba. – Micsoda levezetés. Ez a lány… crazy. Az már biztos, de ez az apró adalék iszonyúan vonz benne.
- De talált. Tényleg konyítok a zenéhez, és a zongorához is – pillantok rá ennél a szónál, hogy ügyes tipp volt, majd vissza is kanyarodok a munkához. – Énekelni viszont nem szeretek – fűzöm hozzá utólag. - Te igen? – kérdezek vissza egyből, egyrészt mert érdekel, másrészt, mert nem annyira akarok belemenni, hogy miért nem.
- Végül is, most már elég gyorsan körvonalazok, talán futás közben is meg tudnálak örökíteni – vigyorodom el, abszolút a vérét szívva ezzel a szemtelen megjegyzéssel, és alig bírom magamban tartani a röhögést. Ó, de hogy akarom én kiültetni valahová pucéran.
- Ha utána lett jó, akkor megint csak meg kell rontanom – szóval olyan sokat szerintem nem változtat az alapfelálláson ez a verzió sem. – De erről nekem vannak mélyreható tapasztalataim, mint neked a művészekkel kapcsolatban. A rossz kislányok nem szoktak visszaváltozni. – A jók pedig egynél többször ritkán vétkeznek. De ezt inkább nem teszem hozzá. Mert nem is erről a témáról akartam beszélgetni vele, hanem a lehető legfinomabban jelezni, hogy alig huszonnégy órán belül utoljára nemet mondott rám. És pontosan ezért, inkább nem reagálok a következő mondatára sem.
- A pasik fantáziáját rengeteg minden izgatja, attól függ, milyen típussal van dolgod – pillantok rá ismét, hogy lecsekkoljam az arcát. Már megint miről beszélgetünk. Mintha csak szándékosan a forró kását kerülgetnénk.
- És attól, hogy a mi a célod vele – teszem hozzá ezt is, mert ez sem mindegy. Egyéjszakás kalandra a legtöbb férfi könnyen elcsábítható, nem feltétlenül kell hozzá titokzatosság. De ha ennél többet akar, az megint más helyzet.
Közben kész lesz a kép, ő pedig ismét idesétál megnézni, csakúgy mint tegnap. És megint csak ez az a pont, ahol valami más irányba kanyarodik. Leveszem a cipőjét, ahogy kéri, és közben azon agyalok, hogy most meg mégis mi járhat a fejében. Változott volna a véleménye, vagy talán mégis hibás volt a jó kislány-rossz kislány elméletem, és ennyire játszadozna velem? Csábítás, vagy szárnypróbálgatás? Ahogy a térdeim közé lép, és hátat fordítva megkér, hogy szabadítsam meg a köntösétől is, már aligha félreérthető a helyzet. Provokál, és azt akarja, hogy én lépjek, pedig jobban örültem volna, ha a tegnapi nap után nem nekem kell ezt megtennem, hogy megint csak én legyek, aki felelősségre vonható, ha menet közben bármikor is meggondolja magát.
De ez most már egyre kevésbé érdekel, pedig arra kellene koncentrálnom, amit elhatároztam. A kezem mégis mozdul, felsimít a köntösön, mígnem magam is felállva elérem az anyag felső szegényét, hogy lesimíthassam a válláról, és az így szabaddá vált bőrébe belecsókoljak. A borostám végigkarcolja a vállát, az ujjaim pedig oldalra simítják a haját, hogy a nyaka vonalához is hozzáférjek. Óvatos vagyok, de ahogy hátulról hozzásimulok, ő is érezheti, hogy kívánom, és tulajdonképpen még mindig mennyire féken tartom magam. Az ujjaim végigsimítanak az oldalán, és előrekúszva a melleit is körbeudvarolják, de csak akkor érintem meg, amikor ezzel egy időben egy szenvedélyesebb csókkal kényeztetem a nyakát.
Nagyon remélem, hogy ebből a helyzetből ezúttal nem táncol vissza, mert most már megint túlságosan fel vagyok húzva. De nem, valami azt súgja, hogy most nem fog bepánikolni. De ezúttal most már magamat is magabiztosabbnak érzem. Ha mégis megtenné, meggyőzőbb leszek, mint tegnap.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de… akár itt is maradhatnál ma este – duruzsolom a fülébe, és gondolatban már azt se tudom, merre járok.

Ewan

& Belle

Nevetve hallgatom, ahogy Ewan hangosan eltöpreng az ötletem hatékonyságán, de közben persze igyekszek ugyanolyan pózban maradni, mint eddig voltam.
-Látod. A remek ötletemmel enyhíthetnénk az egyetem költségeit, feldobnánk az órák hangulatát és szerintem a csajokét is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szuper ötleteim vannak.- mosolygok, de ahogy elképzelem Ewant, hogy az osztály előtt ácsorog félpucéran, valahogy nem látom már ilyen jó ötletnek az egészet. Kétlem, hogy képes lennék a tananyagra figyelni, de még talán azt se tudnám megállni, hogy ne bámuljam folyamatosan. Bár még nem láttam pucéran, de vannak róla elképzeléseim, szóval tuti biztos, hogy nem tudnék másra koncetnrálni. Így se tudok, pedig én vagyok az, aki majdnem pucér, ő pedig fel van teljesen öltözve.
-A privát modellem.- ismétlem buja mosollyal ajkaimon és nem kerüli el a figyelmem a kihívó pillantása, ami egyértelműen azt jelzi, hogy végre beszáll a flörtölésbe. Már kezdtem azt hinni, hogy a tegnapi után teljesen hidegen hagyom vagy, hogy végképp átdobott az "óvatosan kell bánni vele, mert elszalad" kategóriába, holott mostanra már ott tartok, hogy a franc rohanna el még egyszer. Mellesleg tetszik, hogy ezek szerint végre kezd ellazulni és visszakeveredhetünk a tegnapi flörtölős hangulatunkhoz.
A fogadásunk miatt szóba kerül az éneklés, a zene és a hangszerek és kiderül, hogy egyáltalán nem nyúltam mellé, amikor feltételeztem, hogy biztosan játszik valamin vagy netán még konyít is a zenéhez. Szerintem ez egyértelmű. Ha valaki művészlélek, akkor nagy eséllyel mindbe belekóstolgat.
-Nem kell ehhez Sherlocknak lenni, csupán némi logikai készség szükséges. Ha reálisan végig gondolja az ember, szerintem teljesen egyértelmű az egész. Legalábbis, nekem logikus.- vonok vállat jókedvűen, majd elégedetten megemelem az öklömet, mikor kiderül, hogy még a hangszert is eltrafáltam. Az éneklésért azonban nincs odáig állítása szerint, de ezek szerint legalább próbálkozott vele. A kérdés viszont, hogy én szeretek-e énekelni meglep. Úgy nézek én ki, mint egy dalos pacsirta?
-Nos, ha az, hogy a tusolóban szívesen vonyíkolok annak minősül, hogy szeretek énekelni, akkor igen. Arra viszont mindig kínosan ügyelek, hogy senki ne hallja, mert szerintem pocsék hangom van.- válaszolok őszintén és el is könyvelem magamban, hogy ezek szerint ez egyikőnknek sem erőssége. Azaz, ha legközelebb fogadunk, most már ő is kínos helyzetbe tud hozni könnyedén az énekléssel. Már bánom, hogy ilyen őszintén elkottyintottam, mi számít gyengepontomnak, mert az éneklésen kívül igazából semmi más nem lehet számomra brutálisan kínos. Na jó, azért pucéran se mászkálnék szívesen például az utcán, de mégis miféle pasas lenne, ha ilyen fogadást kötnénk?
-Ne aggódj. Ha rajtam múlik nem nagyon fogsz futni látni. Nem szeretek futni, kivéve, ha az életem esetleg a tét.- mosolygok jókedvűen, miközben megpróbálok elképzelni egy képet rólam, amint épp futok. Neheeem. Esélytelen. Bármilyen más edzésformát el tudok képzelni, csak a futást nem, tehát ez a lehetőség ki van lőve. De persze azt is értem, hogy ezzel csak arra utalt, hogy most már jóval gyorsabban megy neki a vázlat. Végtére is, ha mindig ugyanazt a pofát és testalkatot kell lerajzolni, előbb-utóbb vakon is menni fog neki, nem? -Azért én kíváncsi lennék azokra a... mélyreható tapasztalatokra.- mormogom buján, alig hallhatóan de arra azért ügyelek, hogy Ewan biztosan értsen minden egyes szót. -Ugyanakkor fáj, hogy ennyire nem szavazol bizalmat a rossz kislányoknak. Mindenkivel történhet olyasmi, ami miatt megváltozik.- vonok vállat csevegő hangnemben, bár a téma kezd egyre komolyabb vizekre kanyarodni, én pedig most cseppet sem vágyom filozofálásra. Bármikor máskor szívesen elcsevegnék iyen dolgokról, de most a hangulatom inkább... szóval, nem akarok én az emberek személyiség változásairól beszélgetni, mikor Ewan itt ücsörög velem szemben és majd felfal a pillantásával.
-Mindegy is. Ez maradjon a jó és rossz kislányok problémája.- legyintek egyet nevetve, szándékosan odébb passzolva ezzel a témát, helyette pedig inkább Ewannek szentelem a figyelmemet. Vagyis inkább a vele való flörtölésnek, ami tudom, hogy a tegnapi nap fényében valami beteg szemétkedésnek tűnhet, csak épp azt nem tudja, hogy idő közben rájöttem valamire: képtelen vagyok nem fantáziálgatni, ha vele vagyok. Ezt pedig csak egyféleképpen lehet kiküszöbölni.
-Igen, ez igaz. A lényeg mindig az, hogy mi a cél. Ezt kell fontolóra venni minden döntés előtt.- bólogatok nagy bölcsen, miközben újfent végig gondolom az iménti döntésemet, majd annak megfelelően cselekszem, hogy elérjem a célt. Azaz, mikor közli, hogy elkészült én a tegnapi jelenethez hasonlóan odamegyek hozzá és szemügyre veszem a képet, csak épp most megspékelem az egészet azzal, hogy szándékosan fel akarom izgatni és a tudtára hozni, hogy vágyom rá. Mi más okból kérném a segítségét a cipőm levételéhez? Vagy épp ahhoz, hogy megszabadítson a köntöstől, amit olyan izgatottan várok, hogy nem tudom közben nem a számat rágcsálni. Hiszen fenn áll a veszélye annak is, hogy elutasít és akkor pofára esek, amit nem tudom, hogy viselne az önbecsülésem, de végül csak kiheverném.
A pillanat, mire megmozdul olyan hosszúnak tűnik, mintha ezer éve ácsorognék háttal neki és várnék az ítéletre, hogy vajon pofára ejt vagy sem, de nem. Végre megmozdul, keze felsimít a köntösön és már érzem is, ahogy csupasz vállamra csókol. A borzongás végig száguld rajtam, ajlaim elnyílnak és lehunyom a szemem. A tegnapi sem volt egy utolsó élmény, pedig nem jutottunk messzire, de ez a mostani más. Kellemes, lassú tempó és talán épp ez volt a baj a tegnapival, hogy olyan heves és hirtelen volt az egész. Úgy éreztem, hogy időm nincs megfontolni vagy átgondolni a dolgokat, de most már túl vagyok ezen.
Halk sóhajjal hajtom kissé oldalra a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férhessen, miközben hátammal finoman hozzásimulok, ahogy kezeivel bebarangolja a bőrömet. Az illata betölti az elmém, az érintése teljesen megrészegít. Kezemmel hátranyúlok tarkójához, szavaira pedig reflexszerűen érkezik a válasz.
-Remek ötlet...- duruzsolom, de már felé is fordulok, hogy aztán egy forró csókkal nyomatékosítsam válaszomat. Kezem már az ingje gombjaival babrál és amint sikerrel járnak remegő ujjaim, lökök egyet finoman mellkasán, hogy visszahuppanjon a székre és az ölébe másszak épp úgy, mint tegnap. Már, csak azért is, hogy a tegnapi emléket átdolgozzam kicsit. Hogy ne az jusson eszébe a székről és rólam, hogy az ölében ültem, borzalmasan be voltunk indulva egymásra, de végül elrohantam és pofára ejtettem.
Annak ellenére viszont, hogy feltűnik a lassú tempó jótékony hatása, amint az ölébe ülök amivel testünk ismét olyan közel kerül egymáshoz és megérzem, máris milyen hatással vagyok rá, már képtelen vagyok visszafogni magam. Ajkam vadul az övéi után kutat, egyik tenyerem kettőnk közt mellkasára simít, másik pedig nyakára. A csók semmivel sem másabb, mint az előző napi, ha csak nem annyiban, hogy részemről most jóval vadabb és felszabadultabb, de most is épp annyira elolvadok tőle. Mellem forró bőréhez nyomódik, ölem már megint lassú tempóban önként mozogni kezd, szám pedig odébb vándorol a nyakára, míg tenyereimmel végig simítok izmos hátán.
-Most nem fogok elrohanni.- suttogom végül ajkaiba huncut mosollyal csak, hogy megnyugtassam, ha netán azon tépelődne, hogy nem-e fog megismétlődni az a kis incidens, valamint kissé úgy is hatnak szavaim, mintha magamban tudatosítanám a döntésemet. Miért rohannék el? Ennek meg kell történnie, különben előbb vagy utóbb megőrülök. Hiszen, érezhető kettőnk közt a feszültség, ami most vagy eltűnik örökre, vagy csak még durvább lesz.

2008. szeptember eleje +18

- Akkor itt az ideje petíciót írni, ha elég aláírást szerzel, talán még meg is valósítható – vigyorgok továbbra is, valamiért élvezem, hogy ezen a témán lovagolunk, még akkor is, ha végig csak a poén szintjén mozog az egész. Továbbra is mosolyogva pillantgatok rá, ahogy nagy ecsetelésbe kezd Sherockról és a logikáról, aztán a realitásról áttévedünk a zenére… nem semmi ívet kanyarintunk le, az egyszer biztos.
- Akkor ebben kezet foghatunk – nevetem el magam a beszámolója végén. Nekem sincs túl jó hangom, bár vannak, akik szerint csak túl szégyenlős vagyok ezen a téren, de tény, hogy nem szoktam reklámozni az énektudásom. Kevesen vannak azon kiváltságosok közül, akik hallották már.
- Vagy, ha pucéran kiültetlek a tér közepére – emlékeztetem ördögi vigyorral az előző mondatára. De nem, nem áll szándékomban sem ez, sem megfuttatni. – Bár ha úgy vesszük, tegnap már láttalak – pillantok fel rá, a reakcióját figyelve. Tegnap este ugyanis tagadhatatlanul elfutott előlem.
Ahogy a mélyreható tapasztalatokat kimondja, megint nehezen állom meg, hogy ne húzódjon mosolyra az ajkam.
- Sajnálom, majd egy alkalmas pillanatban juttasd eszembe, hogy engeszteljelek ki a rossz kislányokkal szembeni előítéleteim miatt – szúrom be a mondandója után, és igen, itt már megint nyíltan flörtölök vele. Nem mintha létezne olyan szó, mozdulat vagy pillantás ebben a teremben, ami nem arra utalna, hogy mennyire vonz és tetszik. Csupán annyi a probléma, hogy ebből a románcból itt kettőnk között két teljes hétig biztosan nem lehet semmi.
- Vagyis? – kérdezek rá konkrétan, érdeklődve felvont szemöldökkel, ahogy az utolsó simításokat végzem a rajzon. Persze, mindig a cél a lényeg, és fontolóra kell venni, na de mi a célja? Ezt remekül kikerülte. Anélkül én sem tudok választ adni. Ám ahogy közelebb jön, ezúttal egészen más történik, mint egy nappal ezelőtt, aminek a gondolatát először még csak óvatosan ízlelgetem. Lassan mozdulok felé, mintha egyetlen heves mozdulatommal elijeszthetném. És lassan is érintem, de nem húzódik el a csókjaim elől, sőt, úgy mozdul, hogy még jobban hozzáférjek. Mi változhatott tegnap óta? Halvány fogalmam sincs, de ezt nem is ebben a percben kívánom megfejteni. A csókja meggyőz róla, hogy tényleg akar, és az ingem gombjait sebesen bontogató mozdulatai is.
Ahogy hátralök, nem tiltakozom, visszaülök a székbe, és felpillantva rá, kíváncsian várom, mit forgat a fejében. Az izgalom minden izmomban ott bizsereg, az alhasam pedig szinte pattanásig feszül. Szóval ezt tervezi? Mikor rájövök, hogy mire készül, apró mosolyba húzódnak az ajkaim, úgy viszonzom a csókjait. A tenyereim ismét a combjaira simítanak, de ahogy hozzám simul, és mozogni kezd, türelmetlenségem jeléül meg is markolom.
- Azt ajánlom is, Mademoiselle – mormogom két csók között az ajkaira, és egyúttal fel is állok vele, hogy hátrasétáljak vele az ágyhoz. Odaérve, leteszem a takaróra, de én magam nem mozdulok utána. Rajta már nem sok lehámoznivaló van, de rajtam még van egy feleslegesnek is mondható nadrág, aminek az eltűntetésében akár segíthetne is. A már kigombolt ingből kibújtatom a karjaimat, és le is ejtem a földre a ruhadarabot.
- Szóval azt szeretnéd, hogy így tartsak legközelebb órát? – jut eszembe a percekkel ezelőtti mondata, és kihívóan pillantok rá.

Ewan

& Belle

-Majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében.- kúszik kaján mosoly az arcomra, hiszen Ewan most lazán áll az ügyhöz, de kíváncsi lennék, ha valóban elintézném ezt, akkor is ilyen könnyelműen állna-e az ügyhöz. Tekintve mondjuk, hogy jó pasi és tisztában is van ezzel, nem feltétlenül hozná zavarba, ha az osztály előtt kellene félmeztelenül ácsorognia.
Ahogy levonja a következtetést, miszerint egyikünk se egy Bocelli, csak mosolyogva bólintok egyet. Végtére is, nem lehet mindenki jó hanggal megáldva, mert az olyan uncsi lenne nem?
-Ha úgy vesszük, igen. Főleg, mikor elhagytam a törölközőt...- nevetek lányos zavaromban, mert az ugye elég ciki jelenet volt, de Ewan édesen viselkedett. Nem bámult meg pofátlanul és nem is röhögött ki. Csak szolidan felvette a törölközőt és odaadta, hogy eltakarhassam magam. Végtére is, igazi úriember volt, úgyhogy nem is értem így visszagondolva, hogy miért menekültem el. Nem támadott le, nem erősködött, mégis bepánikoltam.
-Rendben. Majd eszedbe juttatom.- kacsintok is egyet kacér mosollyal az arcomon, de legszívesebben már most követelném azt a kiengesztelést. Vajon, pontosan hogy képzeli el, hogyan és mivel engesztelne ki? Ha aljas lennék most biztos pedzegetném a témát, de talán az a jó, ha nem tudom, miként zajlik nála egy kiengesztelés.
-Vagyis? Nekem mi a célom?- kérdezek vissza elgondolkodva, majd vállat vonok -Azt hiszem, még én se tudom igazán.- hazudom, holott én már nagyon jól tudom, mi a célom: elérni a tegnapi hangulatot és most nem berezelni vagy elszaladni, hanem élvezni a lehetőséget. Nem túlgondolni az egészet, csak átadni magamat a vágynak, ami ott dübörög köztünk. Mert ez egyértelműen érezhető, hogy valami van. Valamiképp hatunk egymásra és efelett nem tekinthetünk csak úgy el.
És, ha már ezt ilyen szépen végig gondoltam, össze is szedem a bátorságomat, hogy kezdeményezzek. Bár némi félsz van bennem, hogy talán a tegnapi eset után majd elutasít, de végül nem így történik. Ahogy tegnap se ment, most se tud nekem ellenállni és ez valahol nagyon jót tesz a hiúságomnak, mert ékes bizonyítéka annak, hogy hatással vagyok rá. Ez viszont visszafelé is működik, amit igyekszem is érzékeltetni vele. Olyannyira sikerül ez, hogy az ölébe kap, miután a széken ücsörögve ismét az ölébe mászok és az ágyig meg sem áll velem.
A tegnapi pánikomnak nyoma sincs. Volt időm végig gondolni, hogy mit is akarok és most már tudom, hogy akarom. Sőt. Baromira akarom és igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy úgymond a tanárom vagy, hogy két hétre lényegében összeköt minket a munka. Talán, ez majd most feloldja a köztünk lévő feszültséget, nem?
Ahogy letesz az ágyra nem követ. Helyette megáll és megszabadul az ingtől én pedig felkönyökölök buja pillantások és mosolygások kíséretében.
-Nem. Azt hiszem, mégse szeretném, mert tuti nem tudnék az órára koncentrálni.- harapom be alsó ajkam, miközben feltérdelek az ágyon és oda mászok elé. -Még a végén késztetést éreznék arra, hogy segútséget kérjek valami miatt a szertárban.- nyújtózok fel ajkaihoz halkan elsuttogva a szavakat, majd egy forró csókra invitálom, miközben kezem már az övcsattal babrál. Apró ösvényt rajzolok nyelvemmel végig az állán le a nyakára, a gomb és a slicc pedig végre utat enged a kezemnek, ami bármiféle hezitálás nélkül csusszan be a boxerbe, miközben már a mellbimbójánál járok. Egyértelmű volt számomra eddig is, miféle hatással vagyok rá, de most, hogy tenyeremmel is érzékelem, teljesen feltüzel.
Ismét visszatérek ajkaira, ahogy hüvelykujjaimat beakasztom a boxer peremébe és a farmerral együtt finoman elkezdem letolni csípőjéről.
-Egyszer mondjuk szívesen lefestenélek, ha lenne hozzá érzékem...- duruzsolom ajkaiba és, ha közben esetleg segített megszabadulnia a nadrágtól és a boxertől, akkor immár teljesen szabadon, finoman megérinthetem férfiasságát, miközben már egy valamivel későbbi jelenetről fantáziálgatok egy halk nyögés közepette. Teljesen bezsongtam, a vér a fülemben dübörög, az ölem lüktet és mindezt tetézi némi türelmetlenség is. De nem akarom elkapkodni a dolgot. Inkább ki szeretném élvezni minden pillanatát, amíg lehet.

2008. szeptember eleje
+18

Akkor, mint mondja is, nem röhögtem ki, a családomtól, ha mást nem is, de neveltetést, azt kaptam. De amúgy sem tartom viccesnek, ha egy nő kellemetlen helyzetbe kerül. Az megint más, hogy ha már x ideje együtt lennénk, de akkor szerintem ő sem jött volna akkora zavarba tőle. Most viszont, hogy itt poénkodik vele, már én is vele együtt nevetek. Így visszagondolva azért tényleg mókás jelenet volt. És azt is el kell ismerni, hogy a látvány sem volt utolsó. Bármennyire is próbáltam úriember lenni, és nem nézni oda, az első meglepetésben az ember még nem ura a cselekedeteinek. Nyilván végigpillantottam rajta. De eskü alatt is tagadnám, hogy szándékos volt. Részben. Nem tudom.
Azt viszont igen, hogy ez nem a legjobb alkalom, hogy ezen eltöprengjek. Így is azon dolgozom, hogy ne kívánjam meg túlságosan, és ne hozzam magam olyan helyzetbe, mint tegnap. De a képek miatt meg hagynom kell, hogy hatással legyen rám. Nem könnyű ezen a vékony határvonalon ingadozni. És nincs is benne sok gyakorlatom.
Az a kacsintás és mosoly, már megint olyan jelek, hogy zöld lenne a lámpa. És az én autóm is szeretne befordulni abba az utcába, de most vajon kockáztassak? Normál esetben nem is lenne kérdés, de most köti a kezem ez a projekt, amibe belevágtunk. Szükségem van rá, hogy ne rúgjanak ki az egyetemről, és tegnap egyértelműen lefektette a határokat. Nem léphetem át. És pont.
- Az elég nagy pazarlás – mosolyodok el halványan, mikor azt mondja, ő se tudja igazán, hogy mi a célja, vonatkozzon ez amúgy az élet bármelyik területére. Én is éreztem olykor, pedig én aztán általában elég világosan látom a céljaimat. És mindig meg is bántam utólag, hogy elpazaroltam azt az időt, amíg hezitáltam. Mert az ilyesmit úgyis érzi az ember, legbelül mindig ott van, a feladat inkább az, hogy valahogy meg kell hallani. Hogy tőlem mit akar, azt szintén csakis ő tudhatja pontosan, ám a tegnap este alapján eddig még nem sikerült eldönteni.
Azt ezt követő mozdulatai viszont megint csak rákontráznak a gondolataimra. Mégis eldöntötte volna? A provokálása és a közeledése abszolút ezt sugallja, így én sem fékezem magam tovább. Eleinte még óvatosabb vagyok, megpróbálva észben tartani, hogy megint bármikor észbe kaphat, de ha közben így csókol, ez cseppet sem olyan egyszerű mutatvány. Mikor az ölembe ül, már fel is adtam a próbálkozást. Az ágyhoz érve pedig már teljesen a hatalmába kerít, ő is, és az utána való vágyakozásom is. Roppant túlöltözöttnek érzem magam hozzá és a helyzethez képest, kicsit sem túlzás, hogy alig férek a nadrágomba. Míg lehámozom magamról az ingem, a pillantásommal megpróbálom magamhoz csalogatni, hogy késztetést érezzen némi segítségre. És meg is teszi.
- Remélem, azzal tisztában vagy, hogy a segítségre szoruló, szexi diáklányoknak nem olyan egyszerű ellenállni – fűzöm hozzá mosolyogva a kis történetéhez. Őrület, hogy a tanárságom első napján, konkrétan most készülök lefeküdni az egyik hallgatómmal. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez így fog alakulni, és ki is röhögtem volna, aki ezt mondja. Most viszont még ez is inkább csak hozzáad az izgalomhoz. Elvégre nem kiskorú már, és attól, hogy a tanára vagyok, én sem vagyok sokkal idősebb nála. Semmi bűnös vonzalom nincs ebben, de tilosban járni akkor is mindig sokkal – sokkal – izgalmasabb.
A csókom erről biztosítja is, és mikor az ujjai a boxerem alá merészkedve rám kulcsolódnak, a kéjes borzongás végig is szalad a gerincemen. Egy halk sóhajjal rá is harapok az alsó ajkára, mielőtt elereszteném.
- Hogy mi? – A megjegyzése váratlanul ér. Lefestene? Engem? – De hát én vagyok a festő – ellenkezek vele egy hamiskás mosolyra váltva, mintha fizikai képtelenség lenne, amit állít. Bár már a gondolat is felizgat, hogy ő instruáljon, és ő ücsörögjön előttem a saját megszokott szerepemben. Végigsimítok a mellei között, és az ujjaim játékos csíkban haladnak lefelé a fehérneműje irányába.
- Sokkal több mindenhez van érzéked, mint azt gondolnád – állok meg az anyag szegélyénél, és a szemébe nézek, mindössze három másodpercre, épp addig, amíg eléri a csalódás, és amíg gondolatban tovább játssza a jelenetet, akkor én is tovább mozdulok, ha bármi kétely lenne még benne az éjszakával kapcsolatban, úgy gondolom, ez most már végképp elűzi. Fel akarom szítani benne a türelmetlen vágyat, pedig így is érzem az átütő nedvességet.
- De eddig még nem sok példa volt rá, hogy megengedtem volna. – Segítek, hogy gyorsabban megszabaduljunk az én ruháimtól is, és miután mindenből kibújtam, fordul a kocka, ezúttal ő az, akin még mindig maradt egy felesleges darab. Az ujjaim vissza is találnak hozzá, de ahogy megérint, néhány pillanatra ismét megállok, ezúttal egyáltalán nem szándékosan. A figyelmem az ő mozdulataira koncentrál, sosem bírtam ezt a gyengéd, lassú, boszorkányos kényeztetést. Mintha köd ereszkedne a tekintetemre, a vérem száguldani kezd, és minden testrészemben lüktet. Ezúttal én billentem hátra, nem túlságosan vadul, de nagyon is határozottan, és ahogy elterül előttem a takarón, rátérdelek az ágyra, végigpillantok rajta, majd a fehérnemű pántjait lejjebb húzva, a nyelvemmel és az ajkaimmal már be is barangolom a frissen feltárt területet.
- Sosem mondták még, hogy ne játszadozz egy amúgy is felhergelt oroszlánnal? – mormogom halvány mosollyal, de beszéd közben egy pillanatra sem hagyom abba. A borostám végigkarcolja a combjait, feltett szándékom, hogy végigsöpörjön rajta az első orgazmus. Ha nem állít meg, ennyi évődés után, amit produkáltunk, nem is hiszem, hogy különösen lenne akadálya.

Ewan

& Belle

A törölközős eset említése feleleveníti bennem az előző napot, ami lényegében másról se szólt, mint a bakijaimról. Lényegében, annak köszönhetem, hogy találkoztunk, szóval részben akár mázlinak is nevezhetnénk, mert, ha szimplán csak neki megyek, nem lett volna ilyen hatásos a belépőm. Akkor most nem kellene két hétig güriznie sem mondjuk, de nem is álltunk volna le beszélgetni, ebben biztos vagyok. Mindezt pedig, még tudtam fokozni azzal, hogy azt a rohadt törölközőt is elejtettem, de lássuk be, tényleg baromi rendes volt Ewan. Arra mondjuk a nyakamat tenném, hogy nem csak a nőknek van ahhoz tehetségük, hogy egyetlen pillantás alatt végig mérjenek egy pasit, tehát nagyon valószínű, hogy, ha lopva is, de végig mért alaposan, amikor ott álltam előtte pucéran. Talán, legfőképpen onnan kezdődött köztünk ez az egész, ami végül ahhoz vezetett, hogy elrohantam, most pedig vissza a karjaiba. Tényleg meg vagyok teljesen húzatva, mert mindez tökéletesen megmutatja, mennyire nem tudom tényleg, hogy mit akarok, mi a célom. Mármint, ami Őt illeti, mert a jövőmről van némi elképzelésem, de rólunk...
Válaszul csak viszonzom a gyengéd mosolyát és megtartom magamnak az információt, miszerint most éppen pontosan jól tudom, hogy mit akarok: Őt. Volt időm végig gondolni, nem pedig hideg zuhanyként ér a vágy, mint legutóbb. Volt időm latolgatni, átrágni magam a dolgon, és arra jutottam, hogy hülye lennék kihagyni a lehetőséget, hogy még, ha egy éjszakára is, de az enyém legyen. Olyan nagy vétek lenne ez? Szerintem nem.
Ennek fényében kezdek már megint egyértelmű jeleket küldözgetni felé és egészen odáig megyek, míg végül nem lyukadunk ki ugyanott, mint előző alkalommal. Csak most egy pillanatig sem hezitálok, mikor megcsókolom, vagy ahogy az ölébe ülök és akkor sem, amikor már az ágyán térdelve kezdem el leszedegetni róla a nadrágot.
-Ugyanolyan nehéz lehet, mint a félmeztelenül ácsorgó szexi tanár segítségére sietni nadrág ügyben...- suttogom ajkaiba huncut mosollyal arcomon, miközben már azon mesterkedek, hogy lesegítsem róla azt a rohadt farmert és a boxert, közben azonban időt adunk még magunknak az incselkedésre. Örökké tudnám ezt csinálni, mert bár már őrjítően felcsigázott, szerintem mégis megéri kínzó lassúsággal megtenni minden mozdulatot. Ha úgy tetszik, kiélvezzük a pillanatot. Én leginkább azért, mert fogalmam sincs, hogy ezek után fog-e még történni köztünk hasonló, szóval ezt most minden téren ki kell teljesen élveznem. Talán, holnap rádöbben, hogy mekkora őrültséget csinált és leráz valami hülye dumával, vagy épp én fogom ezt tenni, mert bepánikolok. Ki tudja? Az én agyam is tud olyan rendőrkanyarokat vágni, hogy még engem is meglep néha.
Halkan felnyögök, ahogy kezem rátalál a boxerban és válaszul finoman ráharap alsó ajkamra. Már a puszta gondolat, hogy hamarosan bennem lesz teljesen megrészegít, karom libabőrössé válik és bár emiatt arra lehetne következtetni, hogy biztosan fázom, mégis úgy érzem, hogy mindjárt elégek. Tényleg. Vajon, létezik az öngyulladás jelensége? Mert, ha igen, akkor én most tuti produkálni fogok egyet.
-Elvileg én is azt tanulgatom, nem? A tanárom szerint pedig annyira nem is vagyok béna, szóval... szívesen megpróbálkoznék vele egyszer.- vonok vállat finoman, miközben halkan duruzsolok meg-megszakítva csókunkat, kezem pedig lassú, gyengéd mozdulatokkal tovább kényezteti. Ez persze egyúttal engem is az őrületbe kerget, mert a fantáziám képtelen nyugton maradni, halk, remegve kieresztett sóhajtásom pedig egyértelműen Ewan tudtára hozza ezt. Mindezt pedig, csak tovább fokozza a lágy érintés, amivel keze egyre lentebb barangol testemen egészen a fehérneműm pereméig. Még szavai is borzongást váltanak ki belőlem, de azért próbálom összeszedni magam és válaszolni, holott minden porcikám azért visít, hogy a keze haladjon végre lentebb és érintsen meg.
-Úgy gondolod?- suttogom sóvárgó, már-már kábult pillantással, ajkaimat pedig finoman megnyalom, miközben az izgalomtól már úgy érzem, mindjárt tényleg meggyulladok. Kezeim igyekeznek eltávolítani róla a még akadályt képző nadrágokat, amiben hála az égnek a segítségemre siet. Lassan kezdem azt hinni, hogy valami durva bosszúhadjárat részese vagyok és direkt húzza az agyamat, hogy aztán majd most ő fújjon visszavonulót.
Mintha csak ezt akarnám ekerülni, kezem ismét finoman férfiasságára markol és folytatom a lassú, kínzó mozdulatokat, ajkaimmal pedig ajkai után kutatok.
-Akkor talán itt az ideje, hogy én is a példák közé kerüljek.- lehelem finoman a csók közben, pedig nem nevezném magam valami ultra szuper festőnek, de nem is ez lenne a dolog lényege, hanem a szerepcsere. Ő állna vagy ülne modellt, miközben az én kutakodó pillantásomat kellene elviselnie, ami minden bizonnyal nekem is furcsa lenne. A végeredmény aztán lehet, hogy egy pálcikaember lenne, mert képtelen lennék koncentrálni, de az teljesen mindegy.
A finom lökésnek engedve, kaján vigyorral az arcomon terülök el az ágyon, de a vigyorom vágyakozássá változik, ahogy keze ismét a csípőmre simul és lassan lejjebb húzza a fehérneműt. Még engem is meglep, mennyire nem zavar mohó pillantása vagy az, ahogy ajkai azonnal az ölem felé indulnak. Sőt. Inkább az zakatol az elmémben, hogy legeltesse csak rajtam a pillantását, amíg szeretné. Mostanra viszont a tettek emberévé változott, mert nem fúj visszavonulót, hanem még lentebb araszolgat, ahogy az érzékeny terület felé indul pedig, élesen beszívom a levegőt és lehunyt szemmel sóhajtok egy kéjeset. A hangom viszont teljesen idegennek tűnik és már-már alig hallom a fülemben dübörgő vértől.
-Nem. Én inkább az oroszlánt hergelő típus vagyok. - suttogom alig hallhatóan mosolyogva, de közben ügyelnem kell arra, hogy levegőt is tudjak venni, mert a szívem már úgy zakatol, hogy talán kevés is lesz neki az oxigén. Kezem finoman hajába túr, míg a másikat mellkasomra simítom, hátha meg tudom akadályozni, hogy kiugorjon a ketyegőm. -Ó, istenem.- sóhajtom halkan két levegővétel között, ami lassan olyan ritkává válik, hogy talán meg is fulladok idővel. Testem izeg mozog, ahogy az alhasam táján egyre intenzívebben kezd lüktetni a vágy, csípőmet akaratlanul is mozgatom, míg nem teljesen elnyom minden hangot a fülemben zúduló vér, a gyönyör pedig úgy söpör végig rajtam, mint egy jókora hullám. És, mint minden hullámot, ezt is követi a többi, fokozatosan enyhülő, torkomat pedig számomra teljesen idegen nyögések hagyják el. Minden izmom külön életet élve remeg, körmeim pedig Ewan vállába vájnak, míg másik kezem úgy markolja a lepedőt, mintha kapaszkodót keresnék. Kell is.
Remegve, lihegve próbálok észhez térni, lehunyt szemmel a hajamba túrok és próbálok észhez térni a révületből, ami pillanatokkal később sikerül is. Karom még mindig iszonyat gyenge, mikor felsegítem magam ülő helyzetbe és Ewan nyakát átkarolva keresek némi kapaszkodót. Szám úgy tapad ajkaira, mintha az életem múlna rajta és bár úgy terveztem, hogy ezzel némi időt adok majd magamnak ahhoz, hogy összeszedjem magam, csak még sürgetőbb vágyat kezdek érezni.
-Neked sem kellene hergelni a veszélyes nagymacskákat...- sutyorgom halvány mosollyal arcomon, miközben ismét térdre küszködöm magam és addig ügyeskedek, míg elég helyem nem lesz ahhoz, hogy Ewant hanyatt lökjem. A nagymacskás hasonlatomat a lehető legtökéletesebbnek érzem így utólag, miközben közelebb mászok hozzá ajkamba harapva. Még egy finom csókot lehelek ajkaira combja mellett megállva térdeimen, majd nyelvemet finoman végig húzva bőrén barangolom be felsőtestét olykor-olykor apró csókokat lehelve rá. Mindezt pedig egészen az alhasáig folytatom, eljutva férfiasságához pedig kajánul mosolyogva felpillantok rá. Ő elérte, hogy mindent sutba dobva megőrüljek a vágytól, így most nekem is szánt szándékom addig kínozni, míg végül el nem veszti teljesen a türelmét. Ehhez pedig nem kell mást tennem, mint finoman, alattomos lassúsággal előbb csak kezemmel és nyelvemmel meg-megérinteni, majd gyengéden ajkaim közé venni. Nem láttam még pasit, aki ellenkezne az ellen, hogy egy nő kényeztesse, így gyanítom Ewan sem fogja ezt tenni, azaz zöld utat kaphatok, hogy egy egész picikét elszórakozzak vele. De csak addig, amíg az én türelmem is kitart. Megjegyzem, igen kevés van már csak belőle.

2008. szeptember eleje
+18

- Erre majd még visszatérünk. Egy alkalmasabb pillanatban… – értem ezt az érveire, és arra a kérésre, hogy hadd fessen le ő is engem. Ahogy érint, amint művel, nem sok lehetőséget hagy a mérlegelésre. Nehezemre esik koncentrálni a szavaira. A gondolataimat inkább ő tölti ki, és a növekvő vágy, ami ettől a lassú, gyengéd kényeztetéstől teljesen elborít. Mintha ösztönösen ráérezne, mi az, amivel megőrjíthet. A mélyülő hangom, és a légzésem változása is arról árulkodik, hogy jól csinálja, amit csinál. De ha ez nem lenne elég, a csókjaim is egy fokkal szenvedélyesebbre váltanak.
Már nem is vagyok benne biztos, mire mondja, hogy úgy gondolom. De bármit szívesen úgy gondolok a kedvéért.
- Ühüm – mormogom, és közben én sem tétlenkedem. – Meglátjuk – nézek a szemébe az ajkaitól elszakadva, és miután elterült az ágyon, utána hajolok. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy mindenképp most akar választ kicsikarni belőlem, mert ha igen, az kétségkívül nagyon gonosz és hatásos húzás lenne. Szörnyű, hogy micsoda hatalmuk van a nőknek.
Ez a panasz azért messze csak ironikus a részemről, minden percét imádom annak, amilyen hatással van rám, de azért itt az ideje, hogy én is viszonozzam a szívességet. Elégedetten hallgatom az ajkait elhagyó nyögéseket, a csípője mozgása, az izmai feszülése, a hajamba túró ujjai, minden arról árulkodik, hogy közel a csúcspont, és miután eléri, hagyok is neki egy kis pihenőt. Felpillantok rá, és feljebb is húzódom hozzá egy kicsit. Gyönyörű. Ha tehetném, ezt a pillanatot is megörökíteném egy festményen, csak az a kár, hogy elég bajos lenne összehozni.
- Hmh. Miért nem? – viszonzom a csókját egy mosollyal, ahogy felül, és a nyakam köré fonja a karjait. Aztán engedem magam hátra dönteni, ahogy a csípőm felé közelít, egyre inkább úgy tűnik, hogy most ő akar lebirkózni engem. Az a pillantás, ahogy visszanéz rám, mielőtt az ajkaival érintene… uh. A vágy és a sürgetés ismét szétárad bennem, de ezt a csípőm nagyon apró mozdulataiból érezheti is. Próbálok uralkodni magamon, de sehogy sem bírok nyugton maradni.
- Belle… - mondom ki a nevét, de nem minden célzat nélkül. – Gyere feljebb – mondom ki, hogy mire vágyom, és egyben azt is a tudtára akarom adni, hogy ha ezt így folytatja, nem fogom sokáig bírni. Nem mintha haragudnék érte, ha így történne, lassan ölni tudnék egy orgazmusért, de érezni akarom közben.

+18

2008. szeptember eleje

+18

Reggel még nem sok sanszot láttam rá, hogy a nap végére idáig jutunk. És ennek leginkább ő az oka, és a tegnap esti elmenekülése. Nem az, hogy részemről ne történhetett volna már meg akár tegnap is, hiszen olyan egyértelműen vonzzuk egymást, hogy azt még neki is nehéz lett volna letagadni.
Pedig biztos vagyok benne, hogy megpróbálta, ha nem is előttem, hát önmaga előtt. Biztos sokat tépelődött, hogy mit is csináljon, de végül jól döntött. Abban is biztos vagyok, hogy nem fogja megbánni.
Ő akart Párizsba jönni, és én gondoskodom róla, hogy első kézből megtapasztalja, milyen a párizsi életérzés.
Ahogy lassan rám ereszkedik, visszatartom a levegőt, hogy aztán a végén egyszerre kiereszthessem. Figyelem, ahogy megáll, majd megint csak lassú, de ritmikus tempóban mozogni kezd. Bár már valóban eléggé fel vagyok húzva, nem siettetem, azt akarom, hogy ő is kellőképp kiélvezzen minden mozdulatot. Az előbbi orgazmus után újra fel kell épülnie benne a vágynak, a nehezebb feladat inkább az, hogy hogy fogom kibírni addig.
A tekintetem azonban nem ereszti a testét, hol az arcát figyelem, hol nőisége domborulatait, ezért is szeretem annyira ezt a pózt, mert a látványnak abszolút kedvez.
A benne is fokozódó kéjjel egyenes arányban a mozgása is fokozatosan gyorsul, az ajkait elhagyó sóhajok és nyögések arról árulkodnak, hogy most már finishbe érünk, így én sem fogom vissza magam annyira. Engedek a gyönyörnek, ami érzésem szerint pár másodperc után őt is magával sodorja. A csókját szívesen fogadom, és ahogy hozzám bújik, én is átkarolom, és magam mellé vonom.
- Ennyit arról, hogy milyen jókislány vagy - suttogom a fülébe, és a szélesedő mosolyom a hangomon is hallatszik.
Megcsókolom a vállát, és arra gondolok, mennyivel is egyszerűbb és kellemesebb lesz így ez a két hetes közös munka, ami előttünk áll.