Makacs ↣ Bármikor szívesen kiáll és harcol a vélt vagy valós igazáért. Ha valamit a fejébe vesz, nehéz megmásítani a véleményét, és ha vitába szállsz vele, hamar megláthatod, ahogy közben teljesen átszellemül, talán a hangját is felemeli, latinos temperamentummal, átéléssel. De ez nem jelenti azt, hogy észérvekkel nem lehet meggyőzni. Helyzettől függően néha az is elég, ha csak emlékeztetjük, hogy az esze helyett hallgasson a szívére. Az utóbbi nála szinte mindig győz.

Önfeláldozó ↣ Könnyen lemond a saját boldogságáról, vagy legalábbis háttérbe szorítja azt olyanok kedvéért, akiket szeret, akik fontosak neki. Nem ritkán olyanokért is, akiket nem is ismer. Az a típus, aki képes levetni a saját cipőjét mínusz négy fokban január közepén az utcán, hogy odaadja azt egy rászoruló hajléktalannak. Aki szívesen a barátaira áldozza bármikor a hétvégéjét, és játszik lelki szemetest, vagy segít, amiben kell, legyen bármilyen fáradt. Aki ha tehetné, képes volna a szűk pénztárcájából etetni a környék összes éhezőjét.

Védelmező ↣ Az igazságérzete általában elég erős, és kiáll azokért, akik magukért nem tudnak. Valójában olykor olyanokért is, akik esetleg nem kérnek belőle, és koránt sem biztos, hogy ehhez rendesen felméri az erőviszonyokat.

Lobbanékony ↣ Mondhatnánk úgy is, hogy véges a türelme. Ami nem egyenlő azzal, hogy türelmetlen volna, mert nem az. De van az a pont, amit nem akarsz átlépni nála, aminél tovább már nem feszíted tovább a húrt, mert akkor könnyen robbanhat, és akkor valószínűleg valami irracionális dolgot csinál.

Önálló ↣ Olykor túlságosan is. Ő ugyan szívesen segít, és áldoz időt, energiát, pénzt, akármit másokra, de a segítséget ő maga nehezen fogadja el, nem szeret másoktól függni. Tizenéves volt, amikor az édesanyját elveszítette, onnantól nagyon sokáig az apja befelé fordult, nem túl sokat foglalkozott a gyerekeivel, és a család összetartása, illetve a háztartás vezetése is hirtelen az ő nyakába szakadt. Azóta úgy érzi, mindent neki kell csinálnia, mindent magára kell vállalnia, és hogy ez így a helyes.

Cserfes ↣ Nem mindig, és leginkább csak olyanokkal, akiket már jobban ismer, de vannak olyan pillanatai, amikor nem igazán tudja, hogyan fogja be a száját. Főleg, ha nagyon zavarban van. És általában ami a szívén, az a száján.

Szorgalmas ↣ Dolgos családba született, a családja sosem volt vagyonos. Ellenkezőleg: időről időre küszködtek, nélkülöztek, és a szülei volt, hogy több munkát is vállaltak egyszerre, hogy el tudják őket tartani. Igyekeztek őt kitaníttatni, és biztatni, hogy tanuljon, kövesse az álmait, valami több legyen, mint ahonnan elindult, ugyanakkor megtanították rá, az életben mindenért meg kell dolgozni. Ebben a szellemben nevelkedett, és erre büszke is.

Introvertált ↣ Ugyan kedves, önzetlen és barátságos, sőt, jó a humora, néha egészen játékos és tréfálkozós, de összességében jobban élvezi az egyedüllétet, mint a két-három főnél nagyobb társaságot. Ha sokan veszik körül, általában szeret láthatatlan maradni, és kényelmetlenül érzi magát, ha reflektorfénybe kerül.

Naiv ↣ Szereti magáról azt hinni, hogy nem az, hogy megvan a magához való esze, és nem könnyű rászedni, ami nagyjából igaz is lenne, ha legtöbbször nem a szívére hallgatna az esze helyett.

Duzzogós ↣ Ha egy rosszabb pillanatában sikerül olyat mondanod, ami nem tetszik neki, esetleg megbántod valamivel, kicsit a lelkébe gázolsz, számíthatsz a továbbiakban csípős megjegyzésekre, szúrós pillantásokra, hosszú hallgatásokra. De alapvetően nem haragtartó, és ha kiismerted őt, valószínűleg meg fogod találni a módját, hogy hamar kiengeszteld.

Ha megpróbálod összeolvasni a szavak kezdőbetűjét, hamar rá fogsz jönni, hogy semmi értelme. Nincs benne semmilyen ráció vagy rendszer, csak egy véletlenszerű, zavaros összevisszaság, ahogy sokszor Sofia maga is.  

Hangosan, vidáman kacarászva csimpaszkodom szorosan apa nyakába, miközben ő kétszer is körbe pördül velem a konyha közepén. Végül leültet a konyhapultra, és még egyszer megcsiklandozza az oldalamat, mielőtt a tűzhelyhez lépne. Közelebb húzza a serpenyőt magához, és miközben átforgatja a hússzeleteket, beszélni kezd.
- Ne haragudj, Tündérem, hogy nem én mentem érted, ahogy megígértem, de teljesen el voltam havazva. Antonio pedig amúgy is ráért - szabadkozik, és közben már két lépéssel közelebb egy zöld masszát kóstol és keverget. Imádom nézni, ahogy itt sürög-forog, süt-főz, kavargat, aztán egy csipet ebből, egy marékkal abból... Annyira energikus, sugárzó, erős... mint egy szuperhős. Az én szuperhősöm. A példaképem. És nem az számít, hogy ki jön értem az iskola elé, a szüleim, vagy valamelyik nagybácsi, esetleg egy felszolgálót küldenek, egyszerűen csak szeretek ide jönni tanítás után, szeretem az itteni nyüzsgést, az illatokat. Ha nagy leszek, egyszer én is szakács akarok lenni. Apával együtt főzni, miközben anya kedvesen, barátságosan a vendégekkel foglalkozik, ahogy mindig...
- Az micsoda? - Engedem el a fülem mellett a szavait, és inkább afelől érdeklődöm, amivel épp foglalatoskodik.
- Egy új guacamole recepten kísérletezem. Szeretnéd megkóstolni? De vigyázz, kislányom, egy picit csípős! - figyelmeztet, miközben felém nyújt egy kávés kanálnyit a szószból.  
- Papa, én már nem vagyok kislány! Én már nem sírok a csípőstől, mint öt évesen. És tudod, félig én is mexikói vagyok - azzal határozottan átveszem a kanalat apától, kinek arcán egy amolyan “Persze, én ne tudnám?” kifejezés ül, és megkóstolom az ételt. Elsőre kissé tényleg erős. Papa jóízűen nevet is rajtam, ahogy felhúzom az orrom, és fintorgok. De nem köhögök! Sőt, vizet sem kérek. Igazából egész finom.  
- Kitalálod, milyen titkos hozzávalót használtam hozzá? - állít is rögtön kihívás elé. Csak néhány pillanatig gondolkodom...
- Hmm... Gyömbér? Szerintem az. Érdekes ötlet... De egy kis koriander és citromlé még hiányzik bele... - Apa tűnődő tekintettel veszi vissza a kanalat, és magának is újabb kóstolót merít vele. A választ azonban már nem kapom meg, hogy helyes-e a tippem, mert ekkor nyílik az ajtó, és az étterem felől anya lép be, legalább tíz tányért egyensúlyozva a karján.
- Tracy, szívem, kértelek, hogy ezt most már hagyd Tonyra! A te állapotodba többet kellene pihenned! - dorgálja meg apa elé sietve, és átveszi tőle a mosogatni valókat.
- Az az ember most így is épp elég elfoglalt. De azt hiszem, igazad van. Bár nehéz beismerni, mert az ikrek még csak négy és fél hónaposak idebenn, de már így is úgy nézek ki, mint egy vemhes elefánt, aki bármikor megszülhet - zsörtölődik anya félig magában, miután az összes terhétől megszabadulva fáradtan leül egy székre.
- Gyönyörű vagy – mondja halkan neki papa, és egy puszit ejt a homlokára.




- Mama... Mama, kérlek, ne hagyj el – suttogom sírva anyának, és az erőtlen karját szorítom a kórházi ágyának szélén. Apa elment beszélni az orvossal, az öcséim pedig épp a kórterem végében játszanak, viháncolnak, kacarásznak - gyűlölöm őket emiatt. Gyűlölöm a kórházat, a klórszagot, ami szinte a falakba ivódott, és már rosszul vagyok tőle, ha csak megérzem. Gyűlölöm az itt dolgozókat, akik semmit sem tudnak tenni, akik nem segítenek az anyukámon, pedig ez lenne a dolguk. Gyűlölöm a mama betegségét, amely elveszi őt tőlünk. Gyűlölöm, hogy búcsúznunk kell, mert Dr. Redmond azt mondta, hogy itt az idő. És közben megszakad a szívem, mert mindez nem igazság. Kicsit sem az! Mert még olyan fiatal. Még annyi dolga lenne velünk. Még olyan sok mindenre meg kellene tanítania. Engem, és a kicsiket is. Akik még fel sem fogják mi történik, hiszen még a harmadik életévüket sem töltötték be. És most talán könnyebb nekik,, hogy nem értik, nem érzik át, de később? Nem is fognak emlékezni anyára. Sem arra, hogy mennyire szereti őket. Hogy a születésüknél is majdnem az életét adta értük, és ha tényleg választania kell, megtette volna. És most tényleg elmegy. A papa bele fog pusztulni. Tudom. Már most is alig tartja magát. Tegnap egész éjjel zokogott. Hallottam. Az ő szerelmi történetük itt véget ér, amit mindig olyan szívesen meséltek nekem, én pedig örömmel hallgattam. Az ír lány és a mexikói fiú, akiket évekig tiltottak egymástól. De mint látjuk, csak a halál képes szétválasztani őket.
- Sosem hagylak el. Mindig... Mindig veled leszek. Itt. – Karját felemelve a szívemre helyezi. Olyan könnyű, szinte alig érzem. – Ezt soha ne felejtsd el! – teszi hozzá, és letöröl az arcomról egy könnycseppet, majd hirtelen rátör egy újabb szörnyű köhögőroham.




Kilépve a főiskola épületéből keresek egy néptelenebb helyet, majd a maszkot kicsit lehúzom az arcomról, és megkönnyebbülve szívom magamba végre a friss, későőszi levegőt. Fejben már azt számolgatom, mennyi időm is van a következő előadásig, és hogy van-e időm előtte ebédelni is, vagy csak egy gyors kávé férhet bele. Fura, hogy nemsokára lediplomázom. Persze még hátra van egy-két vizsga, de visszatekintve az már nem is tűnik olyan soknak. Jóval tovább tartott, míg apa meggyőzött róla, hogy az elvégzett főzőtanfolyamok után még ne az álmaimat kövessem, és kezdjek vele dolgozni az étterem konyháján, hanem először anyám példáját követve szerezzek diplomát is. Igazából leginkább az győzött meg, hogy tudtam, erre van a legjobban szüksége. Valakire, aki el tud igazodni az üzleti dolgokban is, mert ő már évek óta csak küszködik velük. Kár, hogy nem enged besegíteni sem addig, amíg nem végzek.
Sóhajtva nyúlok a kabátzsebembe, és veszem elő a telefonomat, hogy megnézzem, hány óra is van pontosan. Az aktuális idő helyett azonban azon akad meg a szemem, hogy a fivéreim felváltva hívogattak és üzengettek. “Hol vagy?” “Órád van?” “Hívj, ha tudsz!” “Hívj vissza!” “Miért nem veszed fel a telefont?” “Fontos!!!” “A francba már, Alba!” “Odamegyünk a fősulihoz.” “Merre vagy??” “A bejáratnál leszünk.” És így tovább. Összesen tizenöt nem fogadott hívást és huszonegy üzenetet hagytak a lenémított készüléken az elmúlt bő két és fél órában. Oké, kezdek nagyon aggódni. Éppen tárcsázni készülök, és közben megcélzom a park egy közelebbi fáját, amikor feltűnik, hogy Santiago és Rafael ücsörögnek éppen alatta egy padon. Rafa a tenyerébe temetett arccal, Santi pedig a térdére támaszkodva, meggyötört tekintettel. Amint észrevesznek, mindkettő felpattan, és sietve felém indulnak. A lábam földbe gyökerezik, nem tudok tovább egy lépést sem tenni. Az arcukra van írva, ott van a szemükben. Tudom, mi történt, szinte már azelőtt, hogy kimondanák.



Ujjaim ütemesen dobolnak az asztalon a bögre kávém mellett, a bennem dúló feszültségről árulkodva. Nem tudom, hogy mit csináljak, de ebben nem is dönthetek egyedül. Mármint... jogilag talán igen, de mégsem... A papa balesete és hirtelen halála alaposan felforgatott mindent. Hónapok óta próbálom minden erőmből egyenesbe hozni az üzletet, a fiúk pedig itt vannak szinte minden hétvégén, néha hétköznap is, tanítás után, a kiszállításokat is mindig vállalják, de nekem nincs ebben elég gyakorlatom és tapasztalatom, a hely pedig évek óta úszik az adósságokban. Így már a napnál is világosabb, apa miért nem akart bevonni hamarabb. Nem akarta, hogy aggódjak, és minden bizonnyal úgy sejtette – helyesen – hogy gondolkodás nélkül ott hagytam volna az iskolát, és segíteni akartam volna rendbe hozni a dolgokat. Akkor talán még ment is volna... de most már... nem tudom...
- Hahó, nővérkém! - jelenik meg a szokott asztalunknál Santi, és elvesz kettőt a csokis kekszekből, amit a kávé mellé sütöttem nekik alig fél órája. Futólag megölel, a nyomában pedig pillanatokon belül megjelenik Rafael is egy elmotyogott “Hali!”-val. Tőle egy gyors puszit kapok a homlokomra, majd követi az ikre példáját. Mire helyet foglalnak, már mindkettő úgy néz ki, mint egy két pofára raktározó hörcsög. Muszáj elmosolyodnom.
- Na mi van, srácok? A kollégiumban nincs mit ennetek? - Hét éves koruk óta bentlakásos suliban élnek. Mindenkinek jobb volt így, miután a papa anya halála után sokszor szinte haza sem járt az étteremből. Ők legalább ott voltak egymásnak. Aztán így az egyetemi éveik kezdetén is teljesen kézenfekvő volt, hogy átköltöznek Manhattanbe a kollégiumba, mert így az NYU ott van közel, csupán pár saroknyira.
- Mintha nem tudnád, hogy a te főztöd mindig százszor jobb, mint amit ott a menzán adnak – vigyorodik el Rafa, miután lenyelte az első falatot. Jó így látni. Hónapok óta nem láttam ezt a csibészes mosolyt rajta.
- Hagyd már, ne dicsérd folyton, mert elszáll magától, és elviselhetetlen lesz!
- Szerintem rosszabb, ha nem dicsérem.
Általában nem zavar, ha ugratnak. Sőt! Szívesen tréfálkozom velük. De most hamar kiül újra az arcomra az idegesség.
- O-ó! Mi a baj? - kérdezik mindketten egyszerre.
- Nem tudom, hogy mondjam el, de... el kell adnunk a Palomát. A papa rengeteg adósságot halmozott fel, aztán itt a járvány is... jelenleg nem úgy néz ki, hogy ebből ki tudunk lábalni - intek az étterem többi része felé. Egy idős párocska ebédel épp az egyik asztalnál a sarokban, ők minden nap ide járnak; illetve a fickó ücsörög még a pultnál, aki többnyire csak tequilát rendel, és úgy nagyjából ennyi a vendégkörünk. Lehet, hogy a világ már kifelé lábal a vírushelyzetből, hála a vakcináknak, és a legtöbb vendéglátóipari hely már újra nyitott, de nem úgy néz ki, mintha a vendégek is vissza akarnának térni. Talán majd idővel... ha elég munkát, időt, energiát belefektetünk... talán akkor újra virágozna a hely úgy, mint gyerekkoromban. Csakhogy erre nem sok esélyt látok, az idő pedig sajnos sürget. Van valami, amit a testvéreimnek nem akarok, és nem is fogok elmondani: apának nem csak a bank vagy a kiszállítók felé voltak adósságai. Kölcsönt kért egy olyan veszélyes alaktól is, akinek a behajtói most időről időre az ajtónkon kopogtatnak.
- Emlékeztek Tony bácsira, apa unokatestvérére, aki régen szintén ide járt a családjával? Egy ideig nálunk is dolgozott, még a születésetek előtt. A fia valami nagy séf lett, és úgy tűnik, szeretnék megvenni a helyet, méghozzá elég jó áron... Egyenesbe tudnánk jönni, de...
- Semmi de, Alba! Add el! - vág a szavamba Santiago, az ikre pedig bőszen bólogat. Ebben a válaszban reménykedtem, nem tudom, miért vág mégis mellbe, hogy ilyen könnyen szabadulnának innen. Azt hiszem, most ébredek rá, hogy picit talán más választ szerettem volna hallani. Hogy az ellenkezőjéről győzködnek majd. De őket nem köti ide annyi emlék, mint engem. Nincsenek emlékeik arról, amikor még minden rendben volt, és egy nagy boldog család voltunk. Nekem viszont olyan lemondani az étteremről, mintha egy újabb szerettemet veszíteném el. A gyász fátyolként borul a lelkemre még a gondolattól is. Bárcsak volna más megoldás!



Végül az eladás mellett döntöttem. Valójában nem is igazán volt más opció, ezt idővel be kellett látnom. Ahogyan azt is, hogy a lehető legjobb döntést hoztam apám örökségével, hiszen Tony bácsi néhány szükséges újítás ellenére is megtartotta az étterem hangulatát, sőt, a nevet is, és nem csak életben tartotta, de újra fel is virágoztatta a helyet. Ami így végül túlélt, és tulajdonképpen tágabb értelemben a családban maradt, ezért tudom, hogy a szüleim is elégedettek lennének. A bácsikám még azt is megengedte, hogy néha besegítsek náluk a konyhában némi plusz pénzért, amikor az időm és a kedvem engedi, illetve amikor szüksége volt egy pár plusz kézre, bár teljes állásban nem tudott alkalmazni. Ám a család javaslatára és unszolására tartottam egy nagyobb szünetet, és megadtam magamnak a lehetőséget, hogy elengedjem a múltat, és tovább lépjek. Ehhez pedig egy másik régi álmomat követtem egészen San Franciscoig, ahol jelentkeztem egy neves fotóiskolába. Igazából valóban jót tett a távolság, és hogy valami teljesen újba kezdtem. Élveztem, hogy a művészet egy egészen más formájában is kipróbálhatom magamat. Hogy új embereket ismerhetek meg.  
És ott sétált be az életembe egy nagy szerelem is Michael személyében, akivel egy galériamegnyitón találkoztam. Első pillanattól megvolt közöttünk az a bizonyos szikra, amiről olyan sokan beszélnek. Megtaláltam a nagy Ő-t a személyében. Legalábbis így gondoltam akkoriban. Elbűvölő volt, okos, és szinte néhány hét leforgása alatt teljesen levett a lábamról. Fél évvel később, 2021. szeptemberében pedig már a felesége voltam. Sajnos a valódi személyisége, a zsarnok, az irányításmániás, a manipulátor, csak azután mutatkozott meg, fokozatosan. Kis dolgokban. Egyre szaporodó kérdésekkel arról, hol voltam, kivel, mit csináltam, mennyit költöttem, mikor jövök haza... Aztán jöttek a szabályok. És amikor azokat véletlenül nem tartottam be... Mire az agresszív énje úgy igazán előbújt belőle, már készen álltam a tervvel, hogy lelépjek. Sok mindent átvészeltem már az életemben, és végül mindig felálltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy férfi tönkre tegyen, hogy megtörje a lelkem. Én ennél erősebb vagyok. Bár ahhoz nem voltam elég bátor, hogy a válással előhozakodjak Mikenak, csak összecsomagoltam, és visszatértem New Yorkba. Szerencsére az öcséim és Tío Tony tárt karokkal vártak haza. Ám most újból meg kell találnom a módját, hogy lábra álljak, és önállóvá váljak. Akkor remélhetőleg végre sikerül majd szembe szállnom a férjemmel.