I ─ INTROVERTED ─ 68%
ŐSZINTESÉG ÉS EGYENESSÉG. Alba számára fontos a nyílt kommunikáció, a képesség, hogy bele tudj nézni a másik szemébe anélkül, hogy félre kelljen pillantanod arra a röpke másodpercre, míg megküzdesz a lelkiismereteddel. Ugyanezt várja el másoktól is, ezért kifejezetten taszítja, ha valaki szemrebbenés nélkül a képébe hazudik; kevés dolog van, ami ennél jobban kiábrándítja a másik emberből, számára ilyen esetben nincs bocsánat, főleg ha a másikat kizárólag önös érdekek vezérlik. Ettől persze nem válik képtelenné a hazugságra, mi sem mutatja ezt jobban, mint a jelenlegi élete, de úgy van vele, hogy szükség törvényt bont. Ettől még minden egyéb tekintetben az egyenesség híve, és az érzelmi manipulációt, valamint az elmejátékokat továbbra sem tudja tolerálni.

ÉRZÉKETLENSÉG. Nem vak az érzésekre, inkább mondjuk úgy, hogy gyakran ignorálja őket, ha véleménye szerint épp nincs ott a helyük a szituációban. Meglehet, hogy könnyen megbánt ezzel másokat, de az őszintesége valóban ami a szívén, a száján típussá teszi. Érti ő mások érzelmeit, de ez még nem fogja meggátolni abban, hogy mondjuk a másik fejére olvassa a tévedéseit. Az érzéseket főleg olyan szempontból veszi figyelembe, hogy a kommunikációja, a mondandója tálalása a lehető leghatékonyabb legyen.

S ─ OBSERVANT ─ 60%
FEGYELMEZETTSÉG. Nincs baja a szabályokkal, sőt, kifejezetten szereti és szigorúan be is tartja őket. Türelmes és céltudatos, mindig teljesíti a vele szemben támasztott elvárásokat, és ha ő egyszer a szavát adja, nem kell kételkedni abban, hogy be is fogja tartani az ígéreteit. Erős akarata és kötelességtudata van, ami nagyban hozzájárult az életútja alakulásához is.

AHOGY A NAGYKÖNYVBEN MEG VAN ÍRVA. Alba nem érzi jól magát a káoszban, a rendezetlenségben, a fejetlen összevisszaságban. Úgy véli, hogy mindig pontosan meghatározott szabályok alapján lehet a leghatékonyabban működni; a szabályok megkerülése általában stresszessé teszi, de ha nagyon forró a lába alatt a talaj, új szabályok meghozásával túl tud élni.

T ─ THINKING ─ 65%
KUTATÁS-ORIENTÁLTSÁG. Mindig is hatalmas tudásvágya volt és méltón büszke is a felhalmozott ismereteire. Nem hencegő típus, nem villog az eredményeivel, ellenben nem is fél őket felhasználni a tovább menetelhez: tudásszomja mindig arra sarkallja, hogy menjen még tovább, tudjon meg még többet, ismerjen meg még dolgokat.

HAJLAMOSSÁG A KIÉGÉSRE. Gyakran vesz a vállára a kelleténél több terhet pusztán abból a megfontolásból, hogy másra nem bízhat egy-egy feladatot, vagy más nem tudná azt a feladatot elég precízen és mélységig kidolgozni. Ha valami a fejébe vesz, egyébként sem lehet lelőni, csökönyös szamárként menetel előre a kitűzött célig, nem foglalkozva a "mellékhatásokkal", épp ezért csak akkor veszi észre, hogy túlfeszítette a húrt, amikor más késő lenne visszacsinálni.

J ─ JUDGING ─ 85%
FELELŐSSÉGVÁLLALÁS. Előbb pusztulna bele a végkimerülésbe, mint hogy feladjon valamit. Hűséges és megbízható, rá tényleg bármit rá lehet bízni, mert biztosan véghez is fogja vinni, amit megígért, különösen, ha kötelezettségei olyasvalakihez vagy olyasvalamihez kötődnek, aki vagy amit mellett elköteleződött.

ÍTÉLKEZÉS. Alba egyáltalán nem tudja tolerálni, ha valaki saját akaratából nem képes látni a fától az erdőt. Kifejezetten idegesíti, amikor valaki képtelen felfogni a tényeket és inkább feltételezésekre, vagy ami még rosszabb, érzésekre alapozzák a tetteiket és a döntéseiket. Az irracionális viselkedés számára tabu.

A ─ ASSERTIVE ─ 72%
NYUGALOM ÉS GYAKORLATIASSÁG. Elképesztően nehéz kihozni a sodrából és kibillenteni az egyensúlyából. Annyira elkötelezetten és céltudatosan halad a kitűzött mérföldkövei felé, hogy nem tudja megállítani semmi: a végletekig megőrzi a nyugalmát, hogy az úton mindvégig racionális döntéseket tudjon hozni. Az arra érdemes személyek véleményét figyelembe veszi ugyan, de befolyásolni nagyon nehéz.

RENDEZETTSÉG. Alighanem a szigorú szabálykövetés velejárója, de Alba rendszeretése néhol már-már elmozdul egy enyhe OCD irányába. Egy kicsit sarkos, szereti a jól megszokott dolgokat és azt is, ha mindent ugyanott talál meg, ahová tette, ugyanolyan szép rendben, ahogyan ő hagyta ott. A káosz és a következetlenség kifejezetten frusztráló számára, azonban a már-már perfekcionizmusra emlékeztető precizitása az eddigi életében csak kifizetődött, így aztán nem érzi úgy, hogy változtatnia kellene.

Nagyon sokáig szentül hittem, hogy életem egyetlen igazi sorsfordító pillanata az volt, amikor nyolcévesen végre kikerültem a kórházból. Már akkor megtanultam, milyen kritikus, hogy szabályokat állítsunk fel; a lelki felépülésemet nagyban segítette, hogy nem hagytam magam sajnálni - győztes voltam vagy mi, miért kellett volna sajnálni? -, a testi felépülésem kulcsa pedig a saját fejemben felállított új rendszer volt. Ki tudott volna megcáfolni ebben? Az egyre ritkuló, de rendre negatív utókövetéses vizsgálatok biztosan nem.
Célt kaptam és a célom már nem is a a túlélés volt - azt megtarthatták maguknak a küzdelmem évei. A túlélés már nem cél volt, hanem kipipált mérföldkő, ami meghatározta a jövőmet, még ha akkor nem is tudtam, mennyire. Nem volt kérdés, hogy az orvosi egyetemre akarok menni, ugyanis onkológus akartam lenni. Felnőtt- vagy gyermek-, ez tulajdonképpen teljesen mindegy volt, csak azt tudtam, hogy valamilyen módon vezekelni akarok azért, ami velem történt, és mások támogatása a saját harcukban jó ötletnek tűnt erre.
Persze tudhattam volna, hogy sosem szabad szem elől téveszteni a célt, ha győzni akarsz.
Harmadévesen szentül hittem azt is, hogy Miguel életem nagy szerelme, és amikor megkérte a kezem, nem csak igent mondtam, hanem hagytam, hogy eljátsszunk a nagy család gondolatával. Volt egy pont, amikor kész lettem volna felrúgni a terveimet is ennek érdekében. A pofon pedig nyilvánvalóan ehhez méltó erejű volt - duplán. Először akkor, amikor kiderült, hogy hiába csak a bal petefészkemet volt szükséges kivenniük gyermekkoromban, a kezelések oly' mértékben károsították a jobb oldalt, hogy gyermekvállalásról álmodni is kár lett volna. Másodszor pedig akkor, amikor a hír hatására Miguel a gyűrűjével együtt kámforrá vált és örökre eltűnt az életemből.
Azt hiszem, abban a félévben dühömben iratkoztam be egy neuro-kurzusra az addig megszokott onkológiai szemináriumok helyett, pedig visszanézve inkább mintha a sors irányította volna a kezem. Az idegtudomány magába szippantott. Mire felocsúdtam, nem csak teljesen megfeledkeztem az eredeti elhatározásomról, hanem annál sokkal szilárdabb új céljaim voltak az orvosin. Minden félévben annyi plusz tárgyat vettem fel, amennyit csak tudtam a témában, kutatásokba kapcsolódtam be, még szabadidőmben és mindig a könyvtárban bújtam a szakmai köteteket. Nem érdekelt a bulizás, nem érdekeltek a rendre bepróbálkozó hallgatótársaim. Új szenvedélyt találtam és ez nekem tökéletesen elég volt.
Az orvosi diploma megszerzése után a mesterképzés egy éve alatt már teljesen kiforrott kutatási területem volt, amiben több tanárom is lelkesen támogatott. Még egy évet szántam arra, hogy a témában való kutatás mélységeit is elsajátítsam, aztán fejest ugrottam a PhD fokozat megszerzésébe. A disszertációm központi témája a viselkedési idegtudomány volt, azon belül is az érzelmek feldolgozását, a reakciókat, az érzékelést és az amygdala szerepét vizsgáltam.
Azt mondjuk a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy amint megszerzem a PhD fokozatomat, a spanyol hadsereg addigi legtitkosabb projektjének egyik vezető kutatójává avanzsálok majd.
Emlékszem, Carmen milyen furcsa arckifejezéssel mondta el nekem, hogy bár megkaptuk az engedélyt a további kísérletek végrehajtására, valamiért nem látta a nevünket a listán, amiben kijelölték a kísérleti állatok delegációját a szervezetekhez. Egyikünk sem értette a dolgot. Az végképp rejtélyes volt, amikor másnap felbukkant az albérletünk ajtajában két egyenruhás fazon, akik mindenféle tájékoztatást mellőzve beültettek minket egy-egy autóba - odabent még több egyenruhással -, és csak azután indultunk el, hogy aláírtunk egy-egy titoktartási nyilatkozatot. Szigorúbbat, mint amit valaha láttam.
Minden kutató álma, hogy egyszer eljusson az emberkísérletekig, de én nem tudtam aludni az első kísérleti alannyal való találkozás előtti napokban.
Egy idő után beleszoktam. Amikor a kutatás vezetőjéről, Juanról bebizonyosodott, hogy hallgat az észérvekre, úgy voltam vele, hogy nagy baj nem lehet. Amikor a kísérleteink sikerrel futottak le a szűrésen átesett alanyokon, még büszke is voltam az eredményeinkre - hát még később, amikor az alanyok sorra hozták a maguk eredményeit. Nem mondhatnám, hogy nem volt félelmes asszisztálni mindehhez, hogy nem volt ijesztő a tény, miszerint lényegében átprogramoztunk embereket, de a vészcsengő sokáig süket maradt. Amikor pedig végül mégis megszólalt, már az első pillanattól a zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendjén.
A mi helyzetünkben nem volt megszokott, hogy a telefon az éjszaka közepén csörögjön, ezért rögtön kiment az álom a szememből, amikor meghallottam a hangot. Két kicsöngés után kaptam fel a készüléket az éjjeliszekrényről, és miután meghallgattam a vonal túloldalán a jelentést, jeges izzadtság verte le az egész testem. Csak egyetlen kérdés, egyetlen név hagyta el a torkomat, de még nem tudtam, ez mekkora megkönnyebbülést hozhat,
Carmen másnap Ruben betegágyának szélén ülve talált rám, és közölte, hogy Juan mindenkit látni akar. Egy kicsit furcsán nézett rám, amikor közöltem, hogy Ruben még aligha tud csatlakozni, és helyesbített: Juan a kutatócsoporttal akar beszélni.
Akkor már tudtam. Akkor már elkezdtem gondolkozni a terven.
Végig éreztem magamon Carmen tekintetét, de nekem arcizmom sem rezdült a rövid tájékoztató alatt. Akkor sem, amikor Juan jóformán feleslegesnek nyilvánított minket a jövőre nézve és akkor sem, amikor kijelentette: az egyetlen megmaradt bizonyítéktól meg kell szabadulni. Mind tudtuk, kiről beszél.
Aznap délután puszta szívjóságból átvettem egy nővértől a hálátlan feladatát és megelőztem a két katonát, akik az ítélet végrehajtásának céljából igyekeztek Ruben szobája felé. Megálltam Ruben ágya mellett és fojtott hangon közöltem vele, hogy mi fog történni. A tagjait és a tudatát elzsibbasztó nyugtató helyett adrenalininjekciót fecskendeztem a karjába kötött infúziós csőbe, ami épp annyi időre nyomta el a balesetből fennmaradt sérülései okozta fájdalmat, míg megküzdött a rá - akkor már ránk - leselkedő veszéllyel, és az ő ereje plusz az én mágneskártyám által ránk ruházott hatalomnál fogva kijuttatott minket a bázisról.


Még mindig nem tudnám pontosan megfogni a motivációmat. Lelkiismeret-furdalás? Megbánás? Elővigyázatosság? Vezeklés? Talán ezek valamiféle különös kombinációja. Azt sem tudom, létezhet-e ebből valamiféle emészthető kiút vagy már túl sok vér tapad a kezünkhöz - még ha az enyémhez csak közvetetten is.
Ruben már a kísérlet alatt közelebb került hozzám, mint a többi alany, ezt mindenki tudta. Nem volt ebben semmi több szakmai kapcsolatnál, egyszerűen csak jobban a szívemen viseltem a sorsát és igyekeztem megóvni őt a felesleges kockázatoktól és orvosi tortúráktól, ha lehetett. Amikor kiderült, hogy ő volt az egyetlen, aki túlélte, megkönnyebbültem. Amikor megtudtam, hogy Juan el akarja tüntetni, tudtam, hogy nekem kell előbb eltüntetnem - máshogyan. Innentől pedig tényleg ketten maradtunk a világ ellen.
Az évek során - hála Ruben tehetségének és az én eszemnek - sok olyan kapcsolatra tettünk szert, ami a legkevésbé sem legális, ellenben biztosította az életben - és rejtve - maradásunkat, amikor pedig összeállt a fejemben egy terv, a papírjainkat is az utazáshoz. Felhívtam az egyik ismerősömet, akivel még egyetemi éveink alatt dolgoztunk néhány közös projekten és tudtam róla, hogy az NYU-n helyezkedett el. Nem kellett neki többet mondanom annál, mint hogy van egy olyan téma a tarsolyomban, ami szerintem érdekelné, de a helyi kormány nem hajlandó finanszírozni a kutatást.
Megmozgatott néhány szálat, állást és vízumot szerzett nekem, amikor pedig hozzátettem, hogy a barátomat is szeretném magammal hozni, kérdés nélkül gondoskodott az ő helyéről is. Szerencsére sok embert ismert akkor is.
Ő azt nem tudja, hogy Ruben és én valójában nem is vagyunk együtt, Ruben pedig azt nem tudja, hogy a kutatási projektemet a rajta elvégzett kísérlet következményeinek visszafordítására tettem fel.
Ha ez egyáltalán lehetséges...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A betegséged ténye és annak kellemetlen következményei sok mindent felülírnak amikor végül egy új esélyt kapunk a folytatásra. A te gondolataidat is kezdetben ez formálta és ettől a pillanattól kezdve nehezen engedted volna ki a kezedből az irányítást vagy a jövőd alakulását. Már nem volt lehetőség, hogy a bizonytalanság uralja a napjaidat, mert mindenre igyekeztél felkészülni ami csak akadályt állíthat eléd, még ha ez fel is emészti majd végül az energiádat. Ez mellékes volt amikor ott láttad a célt magad mellett és a saját tudásod és elképzelésed alkotta terveid vezettek el hozzà. Nem voltak emberek, sem érzelmek amik visszafoghattak volna abban, hogy olyanná formáld a jövődet amilyenné szeretnéd miután egyszer màr megtapasztalhattad milyen majdnem elveszíteni azt.
Ahogyan Alba személyisége, úgy a történeted is különlegesre sikerült.   A helyzeted nem hétköznapi, mégis hatalmas lehetőség a te szempontodból, ami aztán váratlanul más irányt vesz és mire ennek felfogod tényét inkább több kérdést kapsz, mint vàlaszt. Kíváncsi vagyok milyen hatással lesz majd ràd a folytatás, ehhez pedig sok jàtékot kívánok neked.  
Tetszett a történeted és a fogalmazásod is. Örülök, hogy egy kis időre a részese lehettem a világodnak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!