Papam. Papam. A fülemben hallom a szívem ritmusát és ahogy közeledem a házunk felé, csak egyre inkább hangosodik. Hiába tudom, hogy apám nincs itthon csak anya, akkor is rossz érzés fog el, ahogy újra vissza kell térnem a szülőházamba. Tisztán kellett volna jönnöm, jól tudom, hogy anyám nem szereti, ha be vagyok szívva, de képtelen voltam nem hozzányúlni egy kis droghoz. Bátorság kellett. Hónapok óta nem voltam otthon és most is csak úgy voltam hajlandó eljönni, hogy anyám száz százalékra mondta, hogy apa nem fog hazaérni idő előtt. Azt nem tudom, honnan tudja, de gondolom biztos forrásból. Belementem, de ha apa messziről is feltűnik, én tuti azonnal lelépek onnan. Nem vagyok rá kíváncsi és nyilvánvalóan ő sem rám, szóval nincs miről beszélni. Én nem akartam ilyen viszonyt vele, de számomra nem apa a szememben egy ilyen ember, aki kíméletlenül elküldi otthonról a saját lányát, miközben nagyon jól tudja: padlón van. Undorító amit művelt és nem kívánok erről tárgyalni senkivel az elkövetkezendőkben. Gyengébb drogot vettem be, nem vagyok totál beállva, de azért érzem a szervezetemben. Kettőt lépek előre, hármat vissza. Körülbelül így közelítek a ház felé, mire nyílik a bejárati ajtó és anyám integet fülig érő vigyorral az arcán, hogy menjek már. Zárkózott testtartással indulok el gyorsléptekben, míg anyám az ölelésébe zár. - Végre már, azt hittem sosem jön el ez a pillanat – suttogja a fülembe, én pedig a jobb kezemmel viszonzom az ölelését. - Ugye apa nincs itthon? Mikor jön? – teszem fel rögtön az első legfontosabb kérdést, miközben az órámra pillantok, hogy felmérjem, nagyjából mennyi időnk van. - Nincs, egy órán belül biztosan nem jön haza szerintem. – Hát, az a szerintem ott a mondata végén nem éppen meggyőző, de jól van. Legyen. Bemegyek anya után és az első illat,a mit megérzek, az almás pite illata. Uhh. Végre valami, ami régi. - Sütöttél pitét? – mosolyodom el halványan és a konyha felé vesszük az irányt. - Igen, a kedvenced. Nem jössz haza? Apád csak felindultságában mondta azokat a dolgokat – pillant hátra, miközben kiveszi a sütőből az illat forrását. Tudtam, hogy ez lesz a téma. - Nem, anya és ezt fejezzük is itt be! – mondom kicsit indulatosabban a kelleténél, de erről nem akarok vitát nyitni. – Hallottad te ahogy beszélt velem? – vonom fel a szemöldököm és mérges tekintettel nézek rá. - Igen, de tudod milyen… - Nem hiszem el, hogy még mindig védeni tudja. Csak tudnám, mi az oka ennek, mikor már évek óta nincsenek olyan nagyon jó viszonyban, mint egy normális házaspár. - A természete nem jogosít fel egy apát arra, hogy indokolatlanul bunkón viselkedjen a saját lányával. – Na jó, talán volt rá indoka, tettem róla, de azért ez mégis csak túlzás. – Beszélhetnénk másról? Nem ezért jöttem. – mondom, miközben beleszúrom a villám a pitébe. Az elkövetkezendő húsz perc mindenféle családi témákkal telik, na meg jön a szentbeszéd is, hogy le kellene tennem a drogot és az alkoholt, mielőtt tönkreteszem a kibaszott életem. Nem hozom szóba neki, hogy Wyatt él, nem akarok erről beszélni neki, mielőtt még elkottyantja apámnak a dolgot.
Motoszkálást hallok a bejárat felől, amire megrezzenek. - Bassza meg, azt mondtad nem jön haza – nézek anyára, és olyan gyorsan kapom össze a cuccaim, hogy körülbelül két szempillantás alatt ott sem vagyok. A garázs felé indulok meg, ugyanis apa mindig a bejárati ajtón jött be. Eddig. Olyan erővel ütközök neki az ajtóban, hogy a meglepettségtől sem megszólalni, sem pedig arrébb lépni nem tudok. A picsába. Francba, francba, francba! Egy szóra sem méltatom, de a tekintetét is kerülöm, csak arrébb lépek egyet, hogy kitérhessek az útjából és mindketten mehessünk a dolgunkra. Ezt akartam elkerülni. Mindennél jobban.
A Fed kamatdöntő ülése nem okozott meglepetést. Az irányadó kamatrátát a korábbi, 1,75-2%-os szinten tartották. Az amerikai jegybank megerősítette: idén még két alkalommal emel kamatot, erre várhatóan szeptemberben és decemberben fog sor kerülni. A Fed mai bejelentéseire nem reagáltak érdemben a kötvény- és részvénypiacok, az S&P 500 részvényindex mérsékelt esést mutat, a 10 éves amerikai állampapírok hozama közel 3 százalékon áll, nagyjából ott, ahol a kamatdöntés előtt. A Fed-bejelentést követően az EURUSD sem reagált érdemben, szűk sávban ugrált az árfolyam. Ez határozott megelégedésemre szolgált. Helyeslő gondolatok közepette pakoltam össze a papírokat az irodám asztaláról. Sorrendbe raktam őket, majd egy vastag mappába kerültek, amit egy laza mozdulattal felraktam a szekrény felső polcára. Sok ember életének alakulása múlik ezeken a papírokon, de nekem ezek csak papírok, nem jelentenek többet. A vállamra dobtam a zakómat, kitapogattam a zsebemben a kocsikulcsomat, és becsuktam magam mögött az irodám ajtaját. Kifele menet intettem a lelkesen rám köszönő recepciós lánynak - már fél éve itt dolgozik, és még mindig nem unta meg, hogy tíz mondatban kívánjon nekem "kellemes estét és pihentető éjszakát" -, majd megnyomtam a lift gombját. Várakozás közben átfutott a gondolataim között, milyen kár, hogy az esti ügyfél lemondta a megbeszélést, hiszen szívesen maradtam volna még az irodában; de ennél többet nem foglalkoztam vele. Beléptem a liftbe, majd húsz másodperc múlva ki is léptem belőle a mélygarázs szinten. A kocsim közvetlenül a lift melletti helyen állt - egy látványos tábla hirdette, hogy az a parkolóhely az én kocsimnak van fenntartva. Beindítottam a motort, és kihajtottam a mélygarázsból. Ezúttal megúsztam a legnagyobb esti csúcsforgalmat. Lényegesebb esemény nélkül telt a hazautam. Befordultam a házunk elé. Megvártam, amíg kinyílik a garázs automata ajtaja, majd beparkoltam a fekete Chevrolet Camarómmal a többi kocsim mellé. Mivel ilyen korán hazaértem, úgy gondoltam, lemosom a szélvédőjét. Ezt általában elintézték a benzinkutasok, de most kifejezetten jó hangulatban voltam, és neki akartam látni itthon. Nem a bejárati ajtó felé indultam, hanem a garázsból közvetlenül a házba vezető folyosón, mert innen nyílt a raktár. Ám ahogy kinyitottam az ajtó, nekem rontott a lányom. Megtántorodtam a lendületétől, de egy másodperc múlva már újból stabilan álltam, és kitettem elé a karom, mielőtt ki tudott volna kerülni. - Mi járatban itthon? - kérdeztem cinikus hangon. Aki ismert, tudta, hogy ezt a hangnemet az elemi düh kitörése szokta követni. Világosan és érthetően megmondtam a lányomnak: nem akarom őt többet meglátni ebben a házban. És most mégis itt van. Nyilván az anyjával szövetkeznek. Este ő is meg fogja kapni a magáét, de nem most, nem a gyerek előtt. - Azt hittem, elég világosan és érthetően a tudtodra adtam, hogy nem vagy kívánatos látogató ebben a házban. Talán nem fogtad fel, ez mit jelent? Hogyan fejezhetném ki magam ennél egyértelműbben? - A bal kezemet továbbra is az ajtófélfán nyugtattam, a karom keresztben volt a lányom előtt, elzárva előle a kifelé vezető utat. Enyhén felvont szemöldökkel néztem rá: az arcom egyszerre tükrözött számonkérést és érdektelenséget.
Nem akartam hazajönni erre az egy órára sem, mert még egy százalékát sem akartam megadni az esélynek, hogy összefussak az apámmal. Anyám hónapokon át könyörgött, hogy legalább egy kávére ugorjak be hozzá, de én minden egyes alkalommal elutasítottam a dolgot, mígnem végül beadtam a derekam. - És mi a helyzet, jól vagy? – kérdezi, én pedig csak bólogatok, míg megkavargatom a kávémat. Már hogy lennék jól? Épp nem rég derült ki, hogy akiről azt hittük, halott, él. Emellett kezdek érzelmeket táplálni Wyatt bátyja iránt, ami határozottan megijeszt. Eddig még sosem éreztem így senki iránt, csak az öccse mozdított meg bennem ilyesfajta érzéseket, és ez bárhonnan is nézzük, elég furcsa. Dehogy vagyok jól, nagyon nem. Az őrület szélén állok, de ezt nyilván nem fogom mondani anyámnak. Minek idegesítsem még ezzel is? Úgyis látja. Mindig jól ismert, de tudom, hogy most nem akarja feszegetni a témát. Nem akartam összefutni az apámmal, minden lehető alkalmat kiküszöböltem annak fényében, hogy elkerülhessem, most mégis hallom a garázsajtó nyílását, amire azonnal felpattanok. Basszus. Elkerülhetem a garázs felé, nem kell vele találkoznom. Vissza sem nézek, még csak oda sem intek az anyámnak. Most nincs arra idő, majd úgyis hív, akkor beszélgetünk tovább. Ha valamire, arra azonban végképp nem számítok, hogy egyenesen apám mellkasába ütközöm. Megköszörülöm a torkom és megpróbálom visszafogni magam, mielőtt bármi olyat mondanék, amit megbánok. Tudtam, hogy nem fogja kibírni egy szó nélkül, pedig mind a ketten úgy jártunk volna a legjobban, ha csak elsétálunk a másik mellett. - Az itthon az erősen túlzó kifejezés, nem gondolod? – fonom össze a karjaimat magam előtt és ezúttal felnézek a szemeibe, ami merő cinizmust takar. Nem tudom, hogy lehet ennyire rideg és nem érdeklem. Azóta sem sikerült megértenem, hogy miért viselkedik velem így. Sosem volt egy olyan ember, aki kimutatja az érzéseit, de hogy ennyire eltaszító legyen, az már nem tartozik a normális kategóriába. A további monológjára csak nagyot nyelek, legszívesebben most azonnal kikelnék magamból és elküldeném melegebb éghajlatra. Betelt a pohár már jómúltkor is, de most valamiért úgy döntök, nem úgy kezelem a helyzetet, ahogy szoktam. A picsába is. - Neked is szia. Köszönöm jól vagyok, és te hogy vagy? – vonok fel a szemöldököm és egy apró mosolyra húzódik a szám széle, ami cseppet sem őszinte, de legalább hasonlóan cinikus, mint az ő hangneme. Anyám egy szót sem szól a háttérben, nagyon jól tudja már, hogy jobban jár, ha kimarad a kettőnk szóváltásából, hiszem hasonlóan makacs természetűek vagyunk az apámmal. Tudom, hogy most aggódik, mert a viszonyunk az eddiginél sokkalta rosszabb. - Nem kell aggódnod, nem leszek sűrűn látott ember ebben a házban. Világosan és érthetően a tudtodra adtam, hogy nem fogsz látni többet – használom az előbbi szava járását, majd folytatom – csak benéztem, hogy megnézzem a saját anyámat, hogy van?! Vagy már ezt sem szabad? – kérdezem és a kezem a zsebeimbe rejtem, mert az idegességtől remegni kezdenek. Nagyon kényelmetlen a helyzet, de az utóbbi időben már elég sok ilyen szituban voltam, szóval mondhatni megszoktam már. - De ha már itt vagyok, megihatnánk egy pohár whiskyt és elcseveghetnénk a napjainkról – mondom, de persze nem gondolom komolyan, menni készülök. Visszamegyek az asztalig a telefonomért, mert rájöttem, hogy az ott maradt. A fülemben dobog a szívem és tényleg olyan ideges vagyok az apám puszta jelenlététől is, hogy üvölteni tudnék. Jobb lesz, ha hamar lelépek, mielőtt még borul a bili.
Arra számítottam, hogy ez egy nyugodt este lesz, amin békésen ülhetek egyedül a szobámban, és nem zavar meg a világon semmi. Cherry azonban alaposan keresztülhúzta a számításaimat. Azonnal elbúcsúztam minden tervemtől, amik a mai békés estére vonatkoztak, és éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Ha a jelenléte még nem lenne elég, a pimasz feleselésével rendesen ki tud borítani. De persze ezt nem mutattam ki. Pont ugyanolyan higgadtan néztem rá, mint eddig, ugyanazzal a hideg és közönyös tekintettel. Cherryvel azért volt nehéz veszekedni, mert egy az egyben tőlem örökölte a makacsságát. Ő nem az az ember volt, akit meghátrálásra lehetett kényszeríteni, mint akárki mást. Ő keményen állta a sarat. Emiatt egyrészt büszke voltam rá, másrészt viszont a vitahelyzetekben mindig felbosszantott. Ha ő gúnyosra veszi a figurát, hát legyen. Én is felvettem a kesztyűt, és hasonlóan gúnyosan válaszoltam. - Szóval szomjas vagy?! Rendben, gyere be! Igyunk meg egy pohár whiskyt! Vagy rögtön egy egész üveggel! Nem elég drogosnak lenni, éljünk az alkohollal is, így van, milyen igaz! - Gúnyosan fröcsögtek a szavak a számból, de közben igencsak határozottan tereltem a lányomat visszafelé. Tudtam, hogy ha leültetem whiskyzni, az neki még nálam is kellemetlenebb lesz. Az eddigihez hasonló gúnnyal kezdtem az életéről faggatni. - Nagyon örülök, hogy jól vagy, micsoda remek hír! Na és hogy telnek a napjaid? Van hol laknod, vagy az utcán alvástól van ilyen szagod? Nagyon hiányozhattam, ha hazajöttél meglátogatni, én is alig bírtam nélküled! Felértünk a konyhába, és már vettem is ki egy üveg whiskyt a bárszekrényből. - Glenfiddich, jó lesz? Kétlem, hogy máshol ilyet innál. - Elé tartottam az üveget, amin lila alapon hirdette a felirat: "Glenfiddich 26 Years Excellence Whisky". Van, akinek egy egész havi fizetése sem lenne elég arra, hogy megvegye ezt az üveget. De ami azt illeti, közel sem ez volt a legdrágább darab a bárszekrényemben. - Foglalj helyet! Kezdd szépen az elején, mesélj! - Két elegáns kristálypoharat tettem az asztalra, és teletöltöttem őket. Lydiának nem raktam poharat, neki nem volt helye ebben a beszélgetésben. Egyikünknek sem hiányzik, hogy hebegve megpróbáljon megvédeni minket egymástól, miközben nem is érti, milyen folyamatok zajlanak köztünk a lányommal. Jó volt ugyan a kapcsolatuk, de Cherry kevés dologban hasonlított rá. Hogy ez jó vagy rossz, tudja a franc. Lydia több gyereket is akart. Az volt az álma, hogy legalább három vagy négy gyerekünk lesz, akiktől mindig hangos lesz a ház. Én nem akartam több gyereket, egy is teljesen elég nekünk. Cherryt én is akartam, de ennyi, köszönöm, egy is elég. Lydia úgy képzelte el, hogy nagyjából ötévente születnek a gyerekeink, tehát még most is lenne kisiskolásunk. Belegondolni is borzasztó, mennyit kellett volna küzdenünk négy gyerekkel, mikor ezzel az eggyel is ennyi harc van. Erre avatatlan hallgató azt mondaná: szegény nő úgy szereti a gyerekeket, több is járt volna neki! Ám számomra nyilvánvaló, hogy a gyereknevelés neki egy olyan pótcselekvés, amivel igazolni tudná a saját fontosságát. Hiszen tudja, hogy senki nincs, akinek ő igazán fontos lenne, a gyerekeknek viszont vitathatatlanul szükségük van az anyjukra. Ezzel akart volna kompenzálni. Most is attól érzi magát fontosnak, hogy Cherryt megpróbálja védeni tőlem. Bolondság.
Néha még én magam is elcsodálkozom azon, hogy az anyám mégis hogy a jó büdös életbe mehetett hozzá az apámhoz és egyáltalán hogy volt képes szülni neki egy gyereket? Nem tudom, hogy mindig ilyen volt-e vagy csak az évek formálták ennyire távolságtartóra. Két kezemen biztos, hogy meg tudom számolni, hányszor kaptam őszinte ölelést a saját apámtól a magam huszonhárom éve alatt. Ez azért nem túl jó arány, valljuk be, bárhonnan is nézzük. Talán szerencsém van, hogy valamilyen szinten örököltem ezt-azt az anyámtól is, mert ha csak az apámra ütnék, az nem lenne túl szerencsés. Egy percig sem gondoltam komolyan ezt a whiskys történetet, de úgy tűnik, az apám nagyon is felvette a kesztyűt ellenem, ami nem jósol túl sok jót. Valahogy a végére mindig alul maradtam azt ilyenekben, még ha nem is igazán mutattam felé, de belül mardosott a dolog. Jézusom, mennyi kibaszott kellemetlen beszélgetésen és művigyoron vagyok már túl. És itt is van a következő. - Ó, mintha egyáltalán fogalmad lenne róla, milyen kapcsolatban állok jelenleg a droggal vagy az alkohollal. Le is szokhattam volna, az se tűnne fel neked. Hogy is tűnne, ha konkrétan le se szarod a fejemet? – kezdek bele a visszavágóba, mert undorító, amit művel. – Persze nem mintha ez zavarna, tudod, sokkal nyugodtabb az életem, amióta tartjuk a kellő távolságot. – Ennek valóban van némi igazságalapja, de még mindig nem tettem túl magam azon, hogy csak úgy elküldött itthonról. Halvány lila gőze nincs arról, miken mentem keresztül azután, talán egyedül túl sem éltem volna. - Ugyan, semmi közöd nincs ahhoz, hol lakom, drága apám, de megnyugtatlak, ha nagyon nem lenne hol laknom, akkor még a kedves barátod is befogadna pár numeráért cserébe. – Ez valóban undorító, de tisztában van vele valószínűleg ő is, hogy Peter, az egyik jó barátja mindig úgy nézett rám, mint aki fel akar falni. Az igazság az, hogy már amikor körülbelül tíz éves voltam, akkor elkaptam azt a tekintetet, amit nem igazán tudtam mire vélni akkor még. Mára már világossá vált, hogy egy perverz idióta barom. Az apám is észrevette gondolom, de nem igazán akarta látni. Eltekintett felette, és habár Peter soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, megtehette volna, csak túl gyáva volt ehhez. A konyhába érve leülök és leejtem magam mellé a táskám. Mennem kéne talán. Minek vagyok egyáltalán még mindig itt? A whisky láttán a szám rögtön kiszárad. Durva, amikor már az alkohol látványa elviselhetetlenné teszi a függőséget. - Legalább az ízlésed jó – mormogom az orrom alatt, természetesen nem utasítom el, egy pohárral amúgy is jól fog esni. Volt pár alkalom, amikor megdézsmáltam egy-egy üveg minőségi italt apám pultjából, ezt még pont nem adódott alkalmam megkóstolni. Az utóbbi időben úgyis mindenféle löttyöt ittam, ami nem éppen ilyen drága cucc volt, szóval határozottan jól fog esni. Már csak az apám jelenléte zavar be a képbe. Ahogy elém teszi, már magamhoz is veszem, mert ez már így is húzós alkohol nélkül, minél hamarabb érezni akarom, ahogy lecsorog a torkomon a nedű. - Ne tégy úgy, mintha érdekelne bármi is – forgatom meg a szemeim. – Mire vagy kíváncsi? – Ugyan, mire lenne? Csak azért kérdez ilyet, hogy minden egyes szavamba bele tudjon kötni, tudom, hogy egyáltalán nem kíváncsi arra, mi van velem, ami valahogy azért nagyon szomorú. Tud valaki így viselkedni? Hogy egyáltalán nem izgatja, a lánya mégis merre kóborol, hol lakik, egyáltalán van-e mit ennie? - Csak, hogy nyugodtabb éjszakáid legyenek, elmondom, hogy dolgozom és nem élek az utcán, ne aggódj egy percig sem. Nincs szükségem a pénzedre ahhoz, hogy boldoguljak. Meg tudok állni a saját lábamon. Tulajdonképp, lehet, meg is kellene köszönnöm neked, hogy ilyen kibaszott jó apa voltál és elküldtél itthonról. Van, aki egyébként foglalkozik velem, érdekli, hogy mi zajlik le bennem, miután meghalt a pasim és majdnem megdöglöttem én is. – Csak úgy dőlnek belőlem a szavak. Egyáltalán nem akartam ezt, de ha egyszer beindul a dolog, akkor már a jóisten sem állítja meg a sérelmeim kimondását. Rohadjon meg, az se érdekel, ha ezzel úgy gondolja, ő győzött. Azt nem mondom neki, hogy az a valaki, aki segített, Wyatt bátyja volt, ahogy azt sem szándékozom megosztani vele, hogy Wyatt él. Az ég egy adta világon semmi köze nincs hozzá. - És veled mi a helyzet? – teszem fel a kérdést automatikusan bájvigyorral az arcomon. – Ja, várj! Nem is érdekel! – nevetek fel halkan, aztán újabbat kortyolok a whiskyből. - Cherry – szól közbe az anyám a végére és fölém állva a vállamra simítja a tenyerét. Nyugtatni próbál, de lerázom a vállamról a kezét. Veszek inkább két mély levegőt és a konyhát pásztázom. Mindent nézek, csak az apámra ne kelljen ránéznem és arra a kárörvendő arcára.
Megvolt a gúnyos bevezetés és az egymás lelkébe lépés, eddig mondhatni minden a terv szerint haladt. Ám úgy döntöttem, ideje váltani egy kicsit. Nem fogok hirtelen mintaapává változni, ettől nem kell tartani, de egy kicsit fel fogom lebbenteni a fátylat a motivációmról és a bennem futó gondolatokról. Talán lesz benne némi eltúlzás, némi ferdítés, némi kiszínezés, de ezekre szükség van, hiszen a teljes igazságot nyilván nem mondhatom el a lányomnak, és nem is akarom. - Ezek alapján úgy tűnik, egész jól boldogulsz, és jót tett neked, hogy megérezted, milyen az, ha csak magadra számíthatsz. - Hirtelen eltűnt a hangomból a gúny. Belekortyoltam a whiskybe, és éreztem, ahogy kellemesen végigperzseli a torkomat. - Erős döntés volt, hogy elküldtelek itthonról, ez igaz. De ha egy kicsit visszagondolsz, te is emlékezhetsz, hogy sok ideje próbállak lebeszélni az önpusztításról, amit művelsz magaddal. Először mondtam szépen, aztán mondtam csúnyán. Aztán mondtam még csúnyábban, de az sem vezetett semmi eredményre azon kívül, hogy egyre inkább elmérgesedett a kapcsolatunk. Nem vagyok szent. Nem biztos, hogy mindig jó döntéseket hozok. - Dehogynem. - Talán nehéz elhinned, de jót akarok neked. Nem arról van szó, hogy utállak, és látni sem akarlak soha többé. Arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó asszisztálni az önpusztításodhoz. Te azzal takarózol, hogy majdnem meghaltál, elvesztetted Wyattet, és én pont akkor hagytalak cserben. Az én szemszögemből ez úgy történt, hogy majdnem megöletted magad, csak azért, mert nem tudsz nemet mondani a drogra. Te is lehettél volna az, aki meghal aznap este. Azt akartam, hogy kinyíljon a szemed. Hogy meglásd, a világon mindent elveszíthetsz. Ha ennek az az ára, hogy utálni fogsz engem, hát legyen. Ha ez egy kicsit is jó irányba terel az életben, akkor már megérte. És az elmondásod alapján úgy tűnik, megérte. Van hol laknod, van munkád, megállsz a saját lábadon. Ha hagytam volna, hogy anyád itthon ápolgassa a lelkedet, az biztosan jobban esett volna, de akkor nem kényszerültél volna rá, hogy kimozdulj a komfortzónádból. Az, hogy ezt most elmondom neked, nem azt jelenti, hogy a békülésre várok, és haza akarnálak költöztetni. Egyáltalán nem. Továbbra is fenntartom, hogy amíg nem vagy tiszta, és nem szeded valamelyest rendbe az életed, nem akarlak ebbe a házban látni. De ha bebizonyítod, hogy erősebb vagy a függőségeidnél, és felnőtt módjára tudsz végre viselkedni, egy szavam sem lesz az ellen, hogy hazalátogass. - Sokkal őszintébben beszéltem a lányommal, mint az utóbbi hónapokban bármikor. Amiket elmondtam, nagyjából megfeleltek a valóságnak. Az már más kérdés, hogy részben én sodortam abba a szituációba, amiből most elvárom, hogy próbáljon meg egyedül kimászni. Ezzel együtt sem volt a hangomban semmi megbánás. Keményen neveltem, hogy erős gyerek legyen, úgyhogy most ideje bebizonyítania, hogy nem volt haszontalan a nevelésem. - Ha most tombol benned a düh, és úgy érzed, hogy látni sem bírsz, nyugodtan menj el, én nem marasztallak. Ha inkább a szenvedélybetegségeket választod, Isten veled. Viszont ha küzdeni szeretnél, és úgy érzed, hogy én ebben partner lehetek, bármikor megkereshetsz. Ne feledd mit tanítottam neked: csak a gyenge emberek dugják homokba a fejüket, az erősek megküzdenek a problémáikkal. Ha ordítva és gúnyosan kritizálva rám támad, az azt jelenti, hogy még nem áll készen. Hogy huszonéves létére még mindig kisgyerekként viselkedik. Ha szó nélkül feláll és elmegy, az már egy fokkal jobb. Az már azt jelenti, hogy eljutott a tudatáig a mondanivalóm. Hogy ezzel együtt kér-e belőlem, az egyáltalán nem biztos, de ha nem, az sem baj. Együtt tudok élni azzal a tudattal is. Azt a variációt nem tartottam valószínűnek, hogy hirtelen kinyílik a szeme és megérti a helyzetét, annál sokkalta makacsabb. Tulajdonképpen csak annyi volt a célom ezzel a monológgal, hogy egy egészen kicsit elgondolkozzon rajta. Nem reménykedtem radikális eredményekben.
Szavakkal nem tudom elmondani, mennyire szarul esett, mikor az apám kidobott. Kifelé persze nem mutattam, mert büszke vagyok. Rettentő büszke. Ezt is tőle örököltem. Sejtettem, hogyha összetalálkozok vele, az majd felbolygatja bennem az ellenérzéseket az irányába azért, amit tett, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Általában jól tudom kezelni a dolgokat, és ez tulajdonképp most is így van, csakhogy egy idő után felmegy bennem a pumpa és már majdnem azon vagyok, hogy felpattanok és itt hagyok csapot-papot, és többet esküszöm, be sem teszem a lábam ebbe a házba, sőt még csak erre sem nézek. - Persze, jót tett – mormogom az orrom alatt és jó nagyot kortyolok a minőségi whiskyből, ami már annyira kell, mint sivatagban a korty víz. Mikor monológba kezd és enyhül kicsit a hangneme, az állam majdnem leesik egy pillanatra. Na, most mégis mi a francot művel? A fordított pszichológia ellenkezőjét próbálja alkalmazni, vagy mi?! Nem igazán tetszik ez nekem, a helyzet az, hogy apám nem szokott csak így egyik pillanatról a másikra váltani. Hogy jót akar? Jó ég, ha tudná, min mentem keresztül! Vajon akkor is azt mondaná, hogy jót akar és jót tett azzal, hogy elküldött? Majdnem megdöglöttem! A meglepettségtől csendben tűröm végig a szentbeszédet, normális esetben közbevágnék itt-ott, mint például akkor, mikor azt mondja, hogy mindent elveszíthetek. Dehát elveszítettem! Az ég egy adta világon mindent! És annak a feléről ő tehet, kár is tagadni. - Hidd el, hogy kiléptem volna én magam is a komfortzónámból. Tulajdonképp a helyzet az, hogy rég kimozdultam onnan igen erősen. Nem volt nehéz kimozdulni abból a burokból, amit itthon megteremtettetek. Már egy szál cigi is erős kimozdulás volt belőle. Nyilván tudom, hogy nem az ilyesfajtáról beszélsz, de akkor is. Nem vagyok hülye, nem öltem volna meg magam. Így viszont majdnem sikerült párszor, és meg kell hagyni, ebben merőben hozzájárultál ahhoz, hogy majdnem sikerüljön. – Az én hangnemem is teljesen nyugodt. Habár belül tombolok, kifelé nem mutatom az idegességet azon kívül, hogy az ujjaimat már szarrá tördeltem és már fájnak is. A következő mondatai viszont már kicsit más hatással vannak rám. Hogy segíteni akar? Éppenséggel elképzelhető, hogy szükség lesz rá majd egyszer, mivel kezdenek gyülekezni a gomolyfelhők a fejem felett, amik cseppet azért baljóslók. - Köszönöm, azt hiszem menni fog egyedül is – utasítom el élből az ajánlatot. Isten ments, hogy aztán meghunyászkodjak ezek után és újból bizonyítsam, hogy egyedül képtelen vagyok megoldani bármit is. Legurítom a maradék whiskyt a poharamból és a pohár hangosan koppan az asztallapon. - Bárcsak megtanított volna az apád neked is ezt-azt. Mondjuk, hogy hogy kell szeretni a saját gyerekét. Mondd, ha ő így bánt volna veled, te hogy reagáltál volna, hm? – kérdezem oldalra biccentett fejjel, miközben mély levegőket veszek, nehogy kikeljek magamból. Tudom, hogy szeret a maga módján. De ez nem normális, amit csinált. Ez már azért megkérdőjelezi valamennyire, hogy tényleg partner lenne-e bármiben. Sajnos fennáll az esélye, hogy szükségem lesz rá, de az ezer százalék, hogy a legutolsó esetben fogok eljönni hozzá. Képes vagyok kihúzni az utolsó utáni pillanatig. Addig reménykedem, hogy máshogy is meg tudom oldani a dolgot. Majd talán Aaron tud segíteni, bár neki sem ér el a keze sokáig és egyébként is megmondta neki Owen, hogy nem kellene találkoznia velem egyáltalán... Ehhez képest már túl vagyunk nemhogy egy találkán, máson is. - Hiába is próbálod máshonnét közelíteni a dolgot, te is tudod, hogy ezt nem így kellett volna megoldani. Hogy értsd a helyzetet: Ha nem raksz ki az utcára a baleset után, akkor már félidős terhes lennék az gyerekemmel. De nyilván téged ez nem érdekel, hiszen kinek kell egy unoka két drogostól, nem? – Nem bírom megállni, valahogy vissza kell vágnom, holott nagyon jól tudom, hogy most ezzel is csak magam alatt vágtam a fát. Nyilván le sem szarja, nem érdekli, de azért kíváncsi vagyok a reakciójára. Ezekre a mondatokra már kicsit hevesebb vagyok, mint kellene és fel is állok a fotelből és csak félúton torpanok meg kimondani ezeket a mondatokat. Nagyokat nyelek, igyekszem ura lenni önmagamnak, több-kevesebb sikerrel. Talán itt az ideje neki is kicsit elgondolkodni a dolgokon.
Ahogy feltételeztem, Cherry persze nem értette a szavaim lényegét. - Nem az itthoni életedet neveztem a komfortzónádnak, hanem azt a tudatlan és érdektelen állapotot, amit a drogok miatt értél el. Kiengedted az életedet a kezed közül, és lázadtál minden ellen, mint egy kiskamasz. Ezzel párhuzamosan persze menekültél minden felelősség elől.Kézenfekvő rámkenned azt, hogy drogozol (az én hibám, hogy is ne), hiszen képtelen vagy önmagad felelősséget vállalj a saját tetteid következményéért. Felnőtt ember vagy, viselkedj is úgy! Van fogalmad róla, milyen családi viszonyok között nőnek fel gyerekek? Dehogy. Olyan családok is vannak, hogy el se tudod képzelni, és mégis van, hogy a gyerekeik küzdenek, a saját lábukra állnak, és nem rinyálnak folyton amiatt, hányszor ölelte meg őket az apjuk kiskorukban. Mondjuk azért, mert verte őket az apjuk, vagy nem is volt apjuk, ahogy anyjuk se. Te pedig még mindig ott tartasz, hogy az én hibám az, hogy most itt tartasz. Nőj fel. - Szigorúan, véres komolysággal ejtettem ki a számon az utolsó mondatot, határozottan a lányom szemébe nézve. - Most, hogy a saját lábadra kellett volna állnod, mi történt? Az elmondásod alapján többször majdnem meghaltál. Miért is? Mert a drogba menekülsz a problémáid elől, mint egy strucc aki homokba dugja a fejét? Nagyon felnőttes viselkedés, mit ne mondjak. - Mikor megemlítette a gyereket, legszívesebben ordítottam volna a felháborodástól. A hajamat téptem volna legszívesebben. - Neked tényleg ennyi eszed van?! Meg akartál volna szülni egy drogfüggő, magzati alkoholszindrómás gyereket? Te tényleg ennyire csak magadra tudsz gondolni?! Belegondoltál valaha, hogy az a gyerek miattad lesz nem csak drogfüggő, hanem értelmi sérült, talán önmagát sem lesz képes ellátni még felnőttként sem, és mindez csak amiatt, mert te gyenge vagy és képtelen voltál letenni a drogokat meg a piát? És még ha meg is született volna, mi lett volna vele két drogos szülő mellett? Hát elárulom! Anyádnak kellett volna felnevelnie őt is! Mert bármi kell neked, ő persze kéznél van hogy segítsen. És el ne kezdd magyarázni, hogy a gyerek miatt leálltál volna mindennel! Mire tudomást szerzel a terhességről, már rég késő. - Tényleg rettenetesen felbosszantott a felelőtlensége, ahogy egy másik élettel játszott, és mindezek után még magát állította be áldozatként. És még ezt is az én számlámra írta, ahogy a világon minden rosszat, ami csak valaha megtörtént vele. Nyilván minden azért történt vele, mert én nem szerettem eléggé. Fogalma sincs róla, milyen gyereket nevelni. Az anyját idealizálja, csak mert ő a seggét is kinyalja, és talán pont ezért nem tanult meg Cherry küzdeni. Én kemény voltam vele, de az anyja megkímélte a világ minden szörnyűségétől, és együtt nyilván mindig megbeszélték, hogy én vagyok minden rossz okozója. Bocsásson meg a világ, bassza meg. Miután dühödten kiadtam magamból a legfontosabb gondolataimat, újra lehalkítottam a hangom. Cherry mégiscsak elvetélt és elvesztett egy embriót. Akármilyen gyerekes módon önző és felelőtlen is, és ez akármennyire dühít is engem, bizonyára nagyon fájt neki ez a veszteség. - De ha mégis leszoktál volna a gyerek kedvéért... Akkor tedd meg most. Ne az én kedvemért, hanem az ő kedvéért. A leendő gyermeked kedvéért. - Már halkan, szinte együttérzőn beszéltem vele. - Sajnálom, hogy elvesztettél egy gyereket - tettem még hozzá. Azért ennyi járt. Még akkor is, ha a gyerek ezerszer jobban járt így. És efelől nem volt kétségem. Lydia halkan pityergett az egyik szék háttámlájára borulva. Nyilván boldogan felnevelte volna az értelmi sérült unokáját, csak hogy végre fontosnak érezhesse magát valami miatt. És nyilván sosem rótta volna föl a lányának, hogy megnyomorított egy gyereket. Sőt, még ezért is én lettem volna a hibás, mert "én voltam az, aki Cherryt megnyomorítottam lelkileg." Hát uram bocsá', nem ezt hívják megnyomorításnak, hanem amit Cherry meg az a sátánfajzat hímringyó tett volna a saját gyerekével. És ha már itt tartunk, Wyatt is rohadtul ki fog kapni tőlem, minthogy egy szóval sem említette, hogy vétett egy kis baklövést miközben felcsinálta a lányomat. Rohadjon meg.
Apám monológjait hallhatva csak a fejem fogom és nem igazán értem, mégis mi a picsáért ücsörgök még mindig itt. Már rég le kellett volna lépnem és hagyni az egészet. Az istenért Cher, menj már innen a francba. - Ki a francot érdekel, milyen viszonyok között nőnek fel gyerekek, ha ti ezt teremtettétek meg? Nem érdekel az egész apa, nem vagyok hülye. Tudom, hogy lehetnék okosabb is, de azok után, amiken keresztül mentem, egyszerűen nem tudom máshogy jól érzeni magam, csak a droggal. El fog jönni a pillanat, amikor azt mondom, állj. De az még nem most lesz. – Nem, nem fogom magam kinyírni. Annál azért okosabb vagyok, de sajnálatos módon megfordult párszor már a fejemben, hogy véget kellene vetnem az egésznek. Hogy mindenkinek egyszerűbb lenne nélkülem, és még csak szenvedni sem szenvednék. Hát nem lenne jó? Végtére is, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdemli meg a társadalom, hogy kevesebb legyen egy Sullivannel a világon. - Lehet, hogy még nem nőttem fel. Elképzelhető. De az nem segített hozzá, hogy a legnehezebb időszakomban kitoloncoltál a házadból – kötöm még mindig az ebet a karóhoz, mert hát tényleg. Ez nem volt fair és kész. És jó lenne, ha ezt be is vallaná már végre. Azt meg, hogy közöltem vele, hogy gyereket vártam, ahogy kimondom már meg is bánom, ugyanis látom az arcán, hogy felháborodik. De úgy istenesen. Mekkora hülye vagy, Cherry Sullivan. Hogy köthetsz ilyet az apád orrára, aki minden egyes alkalmat megragad, hogy beléd rúgjon? Elmebajos vagy? Összefonom magam előtt a karom és unott arccal hallgatom végig, amit mond. - Jó. Ennyi? Vagy tudsz mást is mondani? – érdeklődöm, majd a táskámért megyek, mert nem szándékozom tovább maradni. Nagyon nem. Így is túl sok időt töltöttem el ebben a kurva házban. Azért még lehajtom a maradék whiskyt, ami a poharamban maradt. Már az ajtóban vagyok, mikor apám újra megszólal. Na, erre kíváncsi vagyok. Végre valami értelmes dolog, amit mondani tud. Az arcom valószínű meglepettséget tükröz. - Hm. Látod, tudsz te normális is lenne, ha egy kicsit akarsz – döntöm oldalra a fejem egy halvány mosoly kíséretében. – Le fogok szokni. Megígérem – mondom, mert tényleg ez a tervem. A kérdés már csak az: Mikor? Nem most. Most még túlzottan kell a drog. Az alkohol. Rettentően függök tőle. Ha teljesen megvonnám magamtól, az életem egyik napról a másikra összeomlana. Majd szépen lassan. Fokozatosan. Pedig már volt idő, amikor szép kilátásaim voltak. De azóta sok minden változott. - Anya, ne sírj már – emelem égnek a tekintetem. Komolyan mondom, néha ez a túlzott érzelmi reakció az őrületbe tud kergetni. Magamhoz veszem a mobilom is, aztán intek neki. - Kösz a whiskyt. – Ennyi jár. De csak azért, mert a végén benyögte a sajnálomot. Valószínűleg nem volt őszinte, de azért kimondta, ami önmagában egész szép teljesítmény tud lenni tőle. Behúzom magam után az ajtót, ami hangos csapódással jelzi, hogy elhagytam a Sullivan házat. És most azt hiszem, szükségem van egy kis kokainra. Csak egy fél adagra. Hogy rendesen megnyugodjak, mert a pulzusom az egekben jár, még akkor is, ha nyugodtság látszott rajtam odabent. Nem vagyok az. Nagyon nem.
Kezdőlap
