A legtöbb ember azt gondolja a latin lányokról, hogy hangosak, szenvedélyesek, óriási gesztikulálások közepette társalognak, és mindegyiknek szép hosszú fekete haja van, benne esetleg valami rémes,rikító hajdísszel. Velem kapcsolatosan mi sem áll távolabb a valóságtól. Az igaz, hogy hajlamos vagyok időnként én is kiereszteni a hangomat, a szenvedélyesség sem áll távol tőlem és amikor beszélek kezem-lábam jár...de ez nem állandó jelleggel.
Egy észak kubai kikötővárosban, Matanzas-ban születtem közel a Bahamákhoz és még közelebb a hőn szeretett és szinte gyermekkoromtól körülrajongott Államok déli partjaihoz. Hatalmas, népes família a miénk, mint alapvetően bármelyik kubai család.A szüleim Emilia és Herdando Valens mindketten kétkezi munkások, ahogyan a családom összes tagja, kivéve a legkisebbet, az öcsénket, aki fejébe vette, hogy megépíti Havanna legnagyobb és legmodernebb kórházát. Egyetemre ment. Öten vagyunk egyébként testvérek. A legidősebb Armando, aki ácsként dolgozik Matanzas-ban és már családot alapított. Két éve nős, van egy másfél éves kisfia, aki egyben az én keresztfiam is: Miguel. A következő a sorban a nővérem, Letizia, aki légiutaskisérőként járja a világot, és három nyelven is beszél. Ebből a szempontból az egyetlen a családban a már említett öcsénken kívül, aki beszél bármiféle nyelvet a spanyolon kívül. Utána következem én a sorban harmadik legidősebb gyermekként. Én porcelán festéssel foglalkozom, illetve foglalkoztam egészen addig, amíg fél évvel ezelőtt úgy nem döntöttem, hogy az álmaimat kergetve, na meg segítve az otthonmaradottakat a keresetemmel, meg nem szöktem az Államokba. De erről majd később.
Utánam a felsorolásban szerepel még egy név, de arc már csak az emlékeinkben tartozik hozzá. Bernardo-t, az idősebb öcsémet egy felrobbant olajszállító hajó szakította el tőlünk három évvel ezelőtt.Azért vállalt rajta munkát, hogy megvehesse a menyasszonyának azt a csodálatos, brillekkel kirakott gyűrűt, amit egyébként az egyszerű halász fizetéséből nem tudott volna megszerezni. És van a legkisebb öcsénk, akiről fentebb már tettem említést, Alberto. Építésznek készül, és őszintén megvallom van hozzá nem kevés tehetsége. Már amennyire én az ilyesmit meg tudom állapítani.
Bár sok tekintetben tökéletesen illeszkedem a Valens családba, ugyanolyan sok tekintetben különbözöm is tőlük.Például ha együtt van a família, szinte mindannyian szeretünk egyszerre beszélni, egymást túlharsogva, ami egy spanyolul nem beszélő idegennek úgy tűnhet, mintha éppen agyonverni készülnénk egymást, de legalábbis a legválogatottabb szitkokat szórni a másik fejéhez.Holott nálunk ez egy átlagos hétvégi családi fiesta. Szeretjük a jó ételeket, a ritmusos latin zenét, amire még a szüleim is igen komoly szenvedéllyel táncolnak.Bár nem vet fel bennünket a pénz, és kétszer is meg kellett mindig is gondolni mire költünk, azért sosem éreztem, hogy bármiben is hiányt szenvednénk. Az én drága jó anyám a semmiből is tudott finom ételt, csodálatos ruhát vagy éppen mozijegyet szerezni olyan filmre amit már régóta meg szerettünk volna nézni. Az országunk kívülállók számára egy óriási népünnepélynek tűnik, de valójában nagyon oda kell figyelni kinek mit mondunk, vagy éppen mit csinálunk, mert könnyen lehet, hogy holnap egy bogárfekete autóval jönnek értünk.
Ahogyan mondtam sok dologban hasonlítok az átlagos kubaira, vagy éppen a Valens család bármelyik tagjára, de éppen ennyiben különbözöm is. Először is sokkal kisebb bennem a félelemérzet a hatalommal szemben. Mindig is sokkal kisebb volt, és ezzel nem könnyítettem meg soha a helyzetüket. Szenvedélyesen rajongtam az amerikai kultúráért, nem egyszer fennhangon hangoztatva, hogy egy napon majd én is ott fogok élni az óceán túloldalán. Ezzel pedig az édesapámnak okoztam kellemetlen perceket, akit nem egyszer vittek el egy vagy több napos vallatásokra, hogy ugyan nevelje meg a lányát, mielőtt ostobaságokat beszélne.
Noha igent mondtam a szomszédunkban lakó Luiso-nak, akivel együtt nőttünk fel, és megtartottuk az eljegyzést is, mindig is tudtam, hogy feleségül már nem fogok menni hozzá.
Amióta dolgozni kezdtem tizenhét éves koromtól, azóta haza adom a keresetemet a szüleimnek. Épp csak annyit tartottam meg, amennyire szükségem volt, hogy majd bevásároljam magam egy Amerikába induló illegális hajóba.Átjutottam, bár azt nem gondoltam pontosan végig, hogy hiányos angol tudással mire is fogok pontosan menni.
Egyelőre alkalmi munkákból élek, bár egyre kevesebben hajlandóak papírok nélkül alkalmazni. Most nyár végéig egy queens-i parkban szemetet szedek. Nem szégyen az, inkább az a szégyen, hogy sokan szétdobálják a felesleges dolgaikat, nem figyelnek oda arra mit hagynak maguk után. Engem az anyám tisztaságra és rendre nevelt. Ez megmaradt bennem akkor is, amikor idejöttem, bár sok dologban már alkalmazkodni kezdtem az itteni világhoz. Addig is második vagy harmadik generációs kubaiaknál kapok szállást és némi élelmet. A fizetésem egy részét pedig gyűjtögetem, hogy valahogyan majd hazajuttassam a családomnak. Bele sem merek gondolni hogyan hurcolják meg őket azért, mert a lányuk szökött állampolgár lett.


Hajó helyett egy rozzant csónakban nyomorogtam tized magammal. Annyi helyem volt, hogy magam alá húzhattam a lábamat, és a bokáim szorításában elfért az a kis hátizsák ami néhány személyes holmimat rejtette.Mellettem egy cserzett arcú, világítóan kék szemű, érdes bajszú férfi ült, aki hol a vizet bámulta összeszűkülő szemekkel, hol pedig engem mustrált. Végül megszólított.
- Honnan jössz?
-Matanzasból. Te?
- Dél-Havanna, a szegény negyed széle. Mióta gyűjtöttél az útra?
- Körülbelül kilenc-tíz éve. Te?
- Én tizenkettő. Nem fizetett elég jól a munkám, és sokan voltunk testvérek. Anyám korán meghalt, én lettem a családfenntartó az apám mellett.Hova akarsz eljutni?
-Még nem tudom. Miami, Los Angeles, Washington,New York.Te?
-Én New York-ba. Van ott egy unokatestvérem, akinek nyomdája van. Második generációs kubai. Azt mondta ha átjutok, akkor megoldja a zöld kártyát. Te? Dolgozol majd valahol?
-Szeretnék. De ahhoz előbb meg kellene győződni róla, hogy ez a bárka kibírja az utat. Két napja indultunk, és a készletek a végét járják. A partnak pedig nyoma sincs.
-Ne aggódj! Ha már közel leszünk akkor kiugrunk és úszunk ahogyan csak bírunk. Egy dologra figyelj csak oda: minél hamarabb érd el a partokat, a lábadnak szárazföldet kell érnie mielőtt a parti őrség lecsap rád. Mert le fog ebben biztos lehetsz. Tudod mi az a “Nedves láb száraz láb” törvénye?
-Nem. Sosem hallottam róla.
-Akkor barátkozz meg vele! Ezt a mi megsegítésünkre hozták az amcsik. Az olyanok mint te vagy én. Régen, még a törvény bevezetése előtt az illegális menekülteket simán hazatoloncolták, amint partot értek. Most, ha eljutsz a szárazföldig, és már nem vagy a vízben, úgy menedékjog illet meg.Mi a neved?
-Valens. Gretchen. És a tiéd?
-Huanes. Sergio.
Ezután egy darabig csak azt lehetett hallani, ahogyan a hullámok a csónak oldalának csapódnak, vagy az egyik férfi kitartó horkolását, aki a tűző napon is mély álomba tudott zuhanni. Mi ketten beszélgettünk csak, és csupán ennyit, mégis azt hiszem éreztük, hogy min is megy keresztül a másik.
A családomra gondoltam, meg arra, hogy mennyire volt jó ötlet belevágnom az ismeretlenbe. Mert az egy dolog, ahogyan a szobámban mindezt elképzeltem, meg másik dolog itt ülni, olyanokkal mint én magam, akik egy jobb élet reményében nem csak a hosszú ideje gyűjtögetett pénzüket, de igazából az életüket a jövőjüket teszik fel egy lapra. Mindent vagy semmit.Nem az ismeretlentől féltem, hanem attól, hogy vajon sikerülhet? Sikerül annyit dolgoznom, hogy a családomnak jobb legyen? Vajon megtalálom a régóta kergetett álmaimat, vagy csalódni fogok az országban, az amerikai álomban, ami hozzám hasonlóan másokat is vonzott?
Lassan besötétedett, a délutáni napot a hold ezüstös fénye váltotta fel, a kissé hűvösebb légáramlatok ide-oda lökdösték a csónakot, mi pedig, akik azelőtt soha nem találkoztunk, szépen lassan megfogtuk egymás kezét. Sergio munkás keze így veszett el az enyémben, míg a másikkal egy fiatal lány kecses kezét szorongattam. Milyen furcsa, hogy alig fiatalabb nálam, mégis az enyém már közel sincs olyan selymes mint az övé. Ki korán kezdi a munkát, hamarabb épül le testileg is.
Vajon anya gondol rám miközben az Ajíaco-t készíti. Pici, dolgos kezei szakavatott mozdulatokkal darabolják a zöldséget. Vajon apám neheztel rám, miközben a Granma-t olvassa és néha lágyan pillant fel bozontos szemöldöke alól anyámra? Vajon a bátyám mesél majd Miguel-nek rólam, vajon mutat képeket a keresztanyjáról, aki egy napon Amerikába menekült? A nővérem vajon egyszer majd leszáll azon a repülőtéren ahol éppen élni fogok és meglátogat majd engem? Vajon az öcsém megépíti Havanna legmodernebb kórházát? És nekem vajon milyen sorsom lesz ebben az idegen országban, aminek még a nyelvét sem beszélem szinte sehogyan?
Sergio hirtelen szólal meg. Nem látom, hogy engem néz, csak tudom. Érzem.
-Ne idegeskedj! Minden rendben lesz. Azokkal is akiket hátrahagysz.
-Tudom.Csak eszembe jutottak.
-Mindig eszedbe fognak. Ilyen ez. A pezsgőt ne feledd!
-Ó igen, azt nem felejtem. Szabadságot Kubának!
Egyszer, valahol olvastam arról, hogy minden, Amerikában élő kubai, legyen az bevándorló, vagy már többed generációs, egy pezsgőt tart a hűtőben, arra a napra tartogatva, amikor Kuba felszabadul a diktatúra alól. Hogy legyen mivel megünnepelni.
- Szabadságot Kubának! Az én unokatestvéremnek még megvan a nagyapja pezsgője is, amire családi ereklyeként tekint. Azt mondja egyszer majd azt is felbontják.
Tényként beszélünk olyasmiről, amire-lássuk be- kevés az esély. Mégis.
Az út további részében keveset beszéltünk. Leginkább az időjárásról, a hűvös óceáni szélről, vagy az időközben felbukkanó part feletti izgalomról. Öt nap után, elgyötörve, de telve újult erőre kapó reménnyel figyeltük, amint kis hajónkat az erősödő áramlat és  hullámok Amerika partjai felé sodorják. Key West a távolban már hívogatott minket apró kis bungallóival, partmenti fövenyeivel. Szinte orromban éreztem a szabadság illatát.
Sergio-val szinte egyszerre rezzentünk össze, és kaptuk a fejünket hátra, amikor megszólalt a parti őrség szirénája. Angolul és spanyolul is kiabáltak.Felszólítottak minket, hogy állítsuk meg a csónakot, és egyikünk se merjen mozdulni, amíg közelebb nem érnek.Azonban ennek tökéletesen ellentmondva egymás után ugráltunk ki a vízbe a csomagjainkba kapaszkodva, evickélve a part felé. Ki kell jutnunk, szárazföldet kell érnünk még a partiőrség előtt.
Szinte óráknak tűnt, amíg a víz erejével szembeszállva, minden erőmmel azon voltam, hogy kiérjek a szárazföldre. Alig volt már levegőm, a bőrömet marta a víz és a növényzet sem könnyítette meg a dolgomat, mégsem adtam fel. A céljaim, vagy éppen a kitartásom hajtott, tudtam, hogy nem adhatom fel, ennyivel a cél előtt egyszerűen nem játszik ez mint opció.
Egy nagydarab amerikai tiszt próbált utolérni, ám hasztalan erőlködött, könnyedén kicselezve egyszerűen kivetődtem a partra. Miközben talpra kászálódva, zihálva vettem a levegőt, hátrafordulva azt láttam, hogy Sergiot a vízből emelik ki az amerikai hatósági motorcsónakba, ő pedig spanyolul kiabált nekem, ameddig hagyták neki.
- Gretchen! Juss el New York-ba és keresd meg az unokatestvéremet.Huanes. Queensben van a nyomdája nyolcvankettedik utcában. Huanes Családi Nyomda. Spanyolul is kint van….keresd meg és mondd el neki mi történt. Ők majd segíteni fognak nek…- befejezni már nem volt lehetősége, mert az egyik tiszt a fejét lenyomva taszigálta a motorcsónak alsó kabinjába.
Én pedig, köszönhetően a Nedves Láb és Száraz Láb törvénynek menedékjogot kaptam. Volt egy célállomásom, egy címem és egy nevem.Ez már több mint amivel elindultam.Csak Sergio-t sajnáltam, aki annyi éven át gyűjtött erre az útra és az utolsó métereken feladni kényszerült. Hogy otthon mi vár majd rá. Bele sem merek gondolni. Rám viszont Amerika vár, ahogyan én vártam Rá egészen idáig.