A férfi állt ott és magyarázott, én meg néztem őt nagyra nyíló szemekkel, és nem értettem. Egy árva szót sem abból amit mondott. Volt nálam egy nemrég vásárolt New York térkép, amit úgy hajtogattam össze, hogy Queens bizonyos utcái látszódjanak, amelyek között a nekem megfelelőt kellene megtalálnom. Persze két busz és egy metró után pillanatok alatt eltévedtem, így lassan egy órája kóboroltam a szinte ugyanolyan utcák, sikátorok, vagy éppen több sávossá szélesülő utak között, mikor úgy döntöttem megpróbálok segítséget kérni. Abban bíztam, hogy legalább egy embert találok, aki ért spanyolul és tud is nekem segíteni.De itt mindenki kizárólag angolul beszélt, egy valaki pedig olyan nyelven amit én még életemben nem hallottam. Ez a férfi itt előttem, aki egy olajzöld zakót, és fehér inget visel igazán segíteni próbál, de alig mond valamit, már jön rá spanyolul a válaszom, hogy nem értem amit mond.Végül kiveszi a kezemből a térképet, és a táskájából elővarázsol egy tollat, majd a kettőt visszaadja nekem, és a levegőben mozgatva a tollat próbálja megértetni velem, hogy karikázzam be azt a részt amit keresek. Felragyognak a szemeim, és elvéve a tollat meg a térképemet, már szorgalmasan egymás után firkálom a köröket a nyolcvankettedik utcára, valahova a közép tájra, ahol a Huanes Nyomdát sejteni vélem.Ide akarok eljutni, hiszen megígértem valakinek, nem sokkal a partot érésemet követően, hogy megteszem. Ennek már jó pár hete, de igazából sokat gondolkodtam menjek vagy sem. Egyrészt nem akartam, hiszen talán Sergio rokonai azt fogják gondolni hogy a segítségüket akarom ilyen módon, vagy ki akarom használni őket, esetleg egyszerűen elküldenek, csalónak néznek.Mégis azonban kubaiakról van szó, és mi vetődjünk a világon bárhová, összetartóak vagyunk. Főleg mert tudjuk milyen érzés kiszakadni a hazánkból amit szeretünk, és ahol nem élhetünk többé.A pénz hajt bennünket, meg szabadságvágy, amivel születünk.Egy kicsit minden kubai szabad madár, megköthetetlen szárnyakkal, és kíváncsisággal a világ iránt. A férfi itt velem szemben elmosolyodik majd megint angolul szólal meg, miközben a térképen a bekarikázott rész körül mindenféle vonalakat és nagy pontokat rajzolgat. Továbbra sem értjük egymást, így aztán közel negyed órás hadakozást követően ott maradok egy összefirkált térképpel és továbbra is tudatlanul. Kétségbeesve igyekszem a mellettem elrohanó, fontos dolguk után loholó emberekkel szemkontaktust teremteni, némelyiküknél már eljutok oda is, hogy megszólítom. Széles és bizalomgerjesztő mosoly, de szomorúan tapasztalom, amit tulajdonképpen már ideérkezésemkor is észrevettem, hogy az átlagos amerikaiak jobban megijednek a mosolygó, bizalmat ébreszteni próbáló emberektől, mintha egy fegyvert szegeznék nekik. Találkoztam már az előítélet mindenféle formájával, kezdve a bevándorlásiaknál, a rendőröknél, annál a házaspárnál akik nem voltak hajlandóak eladni nekem semmit a boltjukban, mert biztosan meglopni akarom őket.Kicsit értetlenül is állok a dolog előtt, mert megszoktam odahaza a közvetlenséget, alapvetően a mosolyt mint a kedvesség legelemibb formáját, vagy éppen azt, hogy az ember ne szégyeljen megszólítani bárkit, ha eltéved, vagy útmutatásra, segítségre van szüksége. Úgy tűnik azonban, hogy még ha találok is valakit aki megpróbál nekem segíteni, valahogyan a nyelvi akadályokat nem tudjuk leküzdeni. És most még szerencsém volt, mert pár perce sikeresen halálra rémítettem egy óriási keblekkel és széles tomporral megáldott afroamerikai asszonyságot, aki szegényes spanyoljával az összes felmenőmet elátkozta. Nyitott ujjaimmal kicsit már feszülten túrom át a hajamat, ami úgy áll, mint egy több hetes szénaboglya. A ruhámat szintén lesimítgatom, és én tényleg igyekszem jó benyomást tenni az emberekre, igazán nem az én hibám, hogy ez nem sikerül éppen a legfényesebbre. Odalépek egy fiatal párhoz, hogy talán ők majd segítőkészebbek lesznek, hisz fiatalok, sokkal nyitottabban állnak hozzá a dolgokhoz, mint az idősebb generáció. De éppen csak megszólalok spanyolul, a lány máris tiltakozik, csuklóból rázva a kézfejét, hogy nem, egy pillanatra sem fog megállni, az elhangzó “dollár” és “money” szavakból pedig nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy simán koldusnak, vagy kéregetőnek nézett. Az igaz, hogy négy utcával lejjebb az egyik zsebkendőnyi parkban dolgozom, mások szemetét szedve, de ezért én pénzt kapok, nem szorulok senki ilyen jellegű alamizsnájára. Elképedve bámulok utánuk, és az egyik gyorsétterem kissé zsíros, de a célnak megfelelő kirakat üvegében gyorsan végig is mérem magam. Nem, határozottan nincs bennem semmi, ami arra engedne következtetni, hogy kéregetek másoktól. Odáig még nem süllyedtem.Nagy, lemondó sóhajjal engedem magam mellé a már gyűrött és viseletes térképet, kissé előre bukik a fejem, fáradtan dőlök neki a kirakat üvegének, homlokommal támasztva meg annak hűvösét. Hirtelen egy erőteljes, de nem fájdalmas szorítást érzek a jobb vállamon és amikor riadtan hátrapillantok egy utcai járőrrel találom szemközt magam.Tömött, őszülő bajusza alatt, szigorúan összezáruló ajkakkal, és kíváncsi, mustráló és bizalomnak nyomát sem tartalmazó szemekkel figyelt engem, majd sietősen végig is mért. Kezeit a háta mögött összefűzte, majd elengedte úgy, hogy jobbja a pisztolytáskán pihent meg. Gombócot nyeltem hirtelen, azt is nehezen, láthatóan másodpercek alatt levert a víz, pedig nem is csináltam semmit. Én csak el akarok jutni a nyolcvankettedik utcába, egy nyomdába, aminek a neve….és alig gondolom ezt végig, hirtelen jön az ötlet, hogy tudom már miként is kérjek segítséget. - Kisasszony, kérem legyen kedves az iratait. Igazolja magát!- angolul szól hozzám, és a hanghordozásából arra engedek következtetni, hogy éppen arról érdeklődik, miben lehetne a segítségemre. Felcsillan a remény, hogy lám, sikerül egy kedves és segítőkész járőrt találnom.Mosolyogva emelem meg a térképet, magam elé húzva, hogy megpróbáljam neki elmagyarázni mit is szeretnék pontosan, a férfi azonban kissé hátrébb húzódik és összevont szemöldökkel mered rám. - Én csak ide szeretnék eljutni….-mutatom azt a sokszorosan átsatírozott karikát, amit nemrégiben jelöltem be rajta, de láthatóan a rendőrt nem igazán érdekli. Ahogyan a spanyol mondatom sem. -...por favor.- teszem még hozzá elhalkulva, de láthatóan nem érem el vele a célom. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, a rendőr nem segíteni szeretne nekem. De akkor mit akar? -Kisasszony. Ne kelljen még egyszer kérnem! Igazolja magát, legyen kedves.- udvarias és kedves a hangsúly továbbra is, csak éppen már érzem benne a türelmetlenséget. Én meg állok ott, remegő térdekkel, és annyira de annyira szeretném érteni amit mond nekem, de egy kukkot sem fogok fel a szavaiból. -Én...menni...ide…-rakom össze szinte kíneservesen azt a pár angol szót, ami eszembe jut, és ezzel valószínű azt érem el, hogy azt hiszi beszélem a nyelvet csak épp megjátszom a tudatlan külföldit. -Igazolja már magát az isten verje meg!- emeli meg a hangját, és már cseppet sem kedves vagy udvarias.Én meg összerezzenek, és fogalmam sincs mit csináljak. Kétségbeesve pillantok körbe. De persze kitől várok segítséget? Hiszen még megállni sem állt meg senki, hogy útba igazítson.
Az előző év végén már tudtam, hogy Washingtonból New Yorkba fogok költözni, és beadtam egy csomó helyre az önéletrajzomat, így január elején hetekig mást sem csináltam, mint interjúkra jártam, de csak egy hely volt, ahol valami ígéret félét is kaptam, hogy fel fognak venni, csak az még idő kérdése, mert egy nyugdíjba készülő kolléga munkáját kellene majd átvennem valamikor júniusban. De nem történt semmi! A múlt héten viszont felhívtak, hogy szeretnének ismét látni, és hogy megfelel-e a jövő hét szerda délelőtt tíz óra. Hát ez szuper! Ettől jobb időpontot keresve sem találhattak volna! A hét közepén a nap egyik legforgalmasabb időszakában, amikor a manhattani koffeinfüggők egész sora ott tolong a kávézóban, a turistákról már nem is beszélve, akik a nyári szezonban itt pihenik ki magukat, mind megrohamozzák a kávézót, vegyek ki szabadságot. Lyn elképesztően jó főnök, és nem akartam kitolni vele, de tudta, hogy csak kisegítőnek jelentkeztem, ennek ellenére fél éve teljes munkaidőben ott vagyok a hét minden napján, kivéve a kétheti szabad hétvégéket. Eléggé félve mentem be hozzá, hogy egy nap szabit kérjek, de szerencsére még a kolléganők szabadságolása ellenére is elengedett, és azt mondta, hogy megoldja, ezt az egy napot, amiért nagyon hálás voltam akkor is és most is. Az állás egyébként az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalnál, röviden EPA-nál, lenne Manhattanben. Az interjú megint nagyon jól sikerült, és igazából azért hívtak be, mert most lesz még egy megüresedés, de hozzám mindenképp ragaszkodnának, de egy összevegyített munkakörben kellene helytállnom, ahol részben megkapnám a New York bizonyos területeinek ellenőrzését és a Puerto Ricoval történő kapcsolattartást. A szétosztás viszont nagyon jól sikerült, mert pont a laboros részt vették el, amitől eredetileg is féltem, mert nem igazán szeretem csinálni, nem nekem való. Így igazából csak még egy kis türelmet kérnek, mert így most nincs munkakör hivatalosan, ami miatt még nem tudnak fizetést adni, de amint hozzárendelik azt is az új munkakörhöz azonnal írhatom is alá a papírokat. Az egész egyébként lezajlott egy fél óra alatt, de volt még egyéb elintézni valóm is ez után, így nem bánom ezt az egy szabadságot. Gyorsan hazamentem Queensbe, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, és a nyakamba vettem a várost. Első célom egy tánccipő bolt volt, mert a múlt héten a buliban sikeresen leszakadt a lábamról, amit nem csodálok, mert elég régen használtam. Minden esetre a régit is beadtam menet közbe javításra, mert csak vissza kell varrni az egyik pántot, és szükség esetén még jó lesz. Viszonylag hamar megtalálom az ideális cipőt, ami tetszik is és még tökéletesen illeszkedik is a lábamra. Már a kasszánál állok, amikor a kirakatüvegen keresztül meglátok egy latin lányt, aki bőszen magyaráz valamit egy rendőrnek, aki szintén próbál megértetni valamit a másik féllel, de valami gond van, csak azt nem tudom, hogy mi. Innen ugyanis nem lehet hallani semmit, mivel az utca túl oldalán vannak. Gyorsan fizetek, és már megyek is kifelé az üzletből, és az első gondolatom, hogy egyenesen átmegyek az úttesten, de ezt nagyon gyorsan elvetem. Nem lehetek annyira marha, hogy éppen egy rendőr előtt akarok szabálytalankodni; még jó, hogy nem, így gyorsan keresek egy zebrát, ahol átmehetek és még bírságot sem kell fizetnem érte. Viszonylag jól keresek, de azért ekkora faszságokra nem akarok költeni, mint egy szabálytalanság. Ahogy közelebb érek már hallom is, hogy mi a nézeteltérés oka, hogy nem értik meg egymást; szó szerint nem beszélnek egy nyelvet, amit az utolsó két mondatból már le is szűrök. - Elnézést! - nézek a rendőrre, majd gyorsan a lányra - Por favor! - mondom neki viszont spanyolul. - El señor quiciera si te pidas tus documentaciónes. (Az úr szeretné elkérni az igazolványaidat) - nézek rá kedvesen. - Nem érti, amit mond, szerintem ezért nem mutatta meg a dokumentumait - fordulok most a rendőr felé. - Ha szeretné, maradhatok fordítani - ajánlom fel a segítségemet a hatóság részére, és persze a lány részére is, de valószínűleg ő úgy is kérni fogja egy kicsit később, ha megoldódik a sürgősebb helyzet. Egy kicsi félelem van bennem, hiszen nem ismerem a lányt, így abban sem lehetek biztos, hogy minden rendben van vele, és nem egy bandatag rokona, akinek esetleg a látóterébe kerülök ezzel, de itt később nagyon komoly gondok lehetnek, ha ezt a lányt beviszi az őrsre most ez a rendőr. Ha Ryan, aki vigyáz rám, ezt látná… lehet, agyon csapna, de megdicsérve biztos, hogy nem lennék, bár igazából csak azért, mert már megint egyedül keveredek olyan szituba, ahol még veszélybe is sodorhatom magam.
Megszoktam, hogy otthon, ha rendőrt látunk akkor a lehető legudvariasabbak vagyunk, szinte levegőt is csak engedéllyel veszünk, és reménykedünk, hogy az iratainkban nem fog valami olyasmit találni, ami miatt jön értünk később a fekete autó. Emlékszem amikor apát először vitték el egy ilyen igazoltatás alkalmával. Az volt az az alkalom, amikor először igyekeztem hivatalosan átjutni az Államokba, és a hivatalnál érdeklődni turista vízum ügyében. Másnap jöttek apáért, és nagyjából húsz óra után engedték haza. Nem mondta el mi történt ez idő alatt, csak annyit kért tőlem, hogy soha többé ne akarjak engedélyért folyamodni a hivatalhoz. Gyorsan, szinte gyerekként meg kellett tanulnom, hogy az egyenruha nem biztonságot, sokkal inkább a félelmet jelenti a számunkra. Éppen ezért reagálok félelemmel az előttem álló rendőrre, és amikor megemeli a hangját, riadtan rezzenek össze, és félősen nyújtom felé a kezemben tartogatott, salátává gyűrögetett térképet. Én csak ide akarok eljutni.Reszket a kezem, a szemeim felett a szempillák egyre sűrűbb ritmust vernek. -Ne kiabáljon velem, por favor!- szinte könyörgően csendesül a hangom vékonnyá, alig merek még levegőt is venni, úgy pislogok rá, és láthatóan ez annyira megenyhíti, hogy nem emeli meg újra velem szemben a hangját. Annyira szeretném érteni mit kérdezett tőlem, de egyszerűen képtelen vagyok összerakni a szavakat. Egyedül a “kisasszony” amit értettem, az összes többi idegenül csengett. Egy pillanat alatt keletkezett Bábel körülöttem a nyílt, queens-i utcácskán. Jó lenne ha lenne őrangyalom. Erre gondolok hirtelen,és azon kapom magam, hogy a járókelők között ezután kutatok. Mintha abban reménykednék, hogy az egyikük majd felfedni nem létező szárnyait, hogy engem a védelmébe vegyen. Nem vagyok alapvetően elveszett lány, de most jól jönne a segítség. Bármilyen, tényleg. Attól tartok, hogy na nem sikerül megtudnom mivel haragítottam magamra a rend szigorúnak tűnő őrét, akkor pillanatok alatt a hűvösön találhatom magam. Igazából nem ez lenne az első eset, mármint, hogy szinte a semmiért bevisznek. Amennyire kedvesek és segítőkészek alapvetően errefelé az emberek és nyílt szívűek, udvariasak….más részük viszont roppant modortalan és leginkább rosszindulatú. Mégis más az egész mint odahaza. Nem állítom mégis, hogy nem tanyázik csöppnyi honvágy aprócska lelkem egy zugában az otthonom után. Itt mégis mások az illatok, más az egész...az embernek szoknia kell. Itt idegen minden. A zaj, a csend, a nappal és az éjjel, a házak az utcák, a szomszédok, úgy alapvetően az egész ország, és benne a város, ahol élek, amely befogadott, még ha ideiglenesen is, feltételekkel is. Már hadarni kezdek, leginkább remegő hanggal, természetesen továbbra is spanyolul. Nem tudom miben bízom, hogy talán jön valami isteni csoda és mégis megért engem? Nem tudom, csak próbálkozom. - Kéremszépen...én nem akarok semmi rosszat. Vannak papírjaim, tudom magam igazolni. Fél évig még biztosan itt maradhatok, hivatalos pecsétekkel tudom bizonyítani. Én sosem sérteném meg ezt az országot, amelyik befogadott. Én kéremszépen dolgozom, rendes munkám van.- mintegy nyomatékképpen nem a papírjaimat veszem elő, hanem a kezemet nyújtom előre és amennyire a benne szorongatott térkép engedi,tenyérrel felfelé előre nyújtom. A rendőr értetlenül mered rám. Egy szavamat sem érti, ahogyan én sem az övét. Ha az előbb valami őrangyalban reménykedtem, úgy tűnik szeretnek engem odafent, mert szinte a semmiből jelenik meg valaki és a segítségemre siet. Egy lány az, valahonnan távolabbról tűnik fel, és talán észre sem venném, ha nem éppen spanyolul szólalna meg. Az első olyan mondat, amihez a mai nap folyamán tisztán és érthetően jutok hozzá. Egy megkönnyebbül mosoly gurul végig az arcomon amidőn a lányra pillantok, majd a rendőrre és bólogatva próbálom a tudtára adni, hogy így van….hopp, de álljunk csak meg! Hiszen nem nekem van szükségem papírokra, hanem a rendőrnek az enyémekre. Egy O betűt formálnak az ajkaim suttogva jut ki belőle a levegő, szemeim elkerekednek, a csodálkozás minden apró rezdülése megjelenik arcomon, amikor felfogom mit is kellene csinálnom. Zavarodottan húzom össze a nyakam, a fejem kicsit oldalra billen és a lány felé pillantok hálásan. Az aprócska hátizsák amely a lapockámhoz lapul most lekerül rólam, és magam elé vonva kotorászni kezdek benne. Csak akkor sandítok fel egy pillanatra, amikor a rendőr összefűzve két karját a háta mögött várakozón hintázni kezd a sarkán és jelentőségteljesen felszegi az állát, majd az ismeretlen lány felé intézi a szavait, természetesen úgy, hogy én azt nem értem. Spanyolul úgy látszik még mindig csak ketten beszélünk a háromból. - Bevándorlók! Legalább tanulnák meg rendesen a nyelvet. Vagy annyit, hogy ha egy rendőrt látnak adják át a papírjaikat! Nem kell ehhez nagy tudomány. Ez is itt csak mered rám mint borjú az új kapura, meg valami térképet bököget itt felém. Maga legalább beszél angolul. Ez meg itt csak makog, de azért ideette a fene.- rám néz és lágyan elmosolyodik. Én meg viszonzom a mosolyt. Abban a hitben vagyok, hogy éppen azt ecsetelgette a lánynak, hogy sajnálja, hogy rám kellett kiabálnia, de a papírjaimat nem voltam hajlandó eddig átadni. - Köszönöm, hogy segítesz. Sajnos még….nem volt alkalmam rendesen….angolul tanulni…- szégyellősen darabolom szét a mondatot, és nem is állok távol az igazságtól. Otthon angolul tanulni egyenlő lett volna azzal, hogy a szüleid munkalehetőségét egy életre elvágod, hogy a testvéreidet nem veszik fel egyetlen jó iskolába sem, és persze neked magadnak sem nagyon lesz alkalmad semmiféle jó helyen elhelyezkednek. Tudom ez rémesen hangzik, és sokak számára talán hihetetlen is, de Kuba nem pusztán a latin életérzés, a napfény és a gondtalan fiesta országa, ahogyan azt sokan elképzelik. Az a napfény bizony sok gonoszságot eltakar a ragyogásával. - Megmondanád az úrnak, hogy őszintén sajnálom, hogy nem értettem mit szeretne, és természetesen itt vannak a papírjaim. Mindegyik érvényes. Az USCIS pecsét van rajta és még hat hónapig biztosan érvényes. Napi négy órás munkavégzés engedélyezett, kizárólag fizikai munkára és kizárólag az önkormányzat megbízásából közmunkára.- bólogatok, miközben átnyújtom a rendőrnek mindegyik szükséges iratot. Azt persze jótékonyan elhallgatom, hogy a napi négy órát nem tartom be, mert amit ott keresnék abból nemhogy én nem élnék meg, hanem a családomnak sem tudnék belőle semmit félretenni. Pedig a szomszédom, a félig süket amerikai Mrs Lottmiller még bankszámlát is nyitott a saját nevére, és erre teszem be én a pénzt, hogy valahol biztonságban legyen. Nem legális, de én sajnos külföldiként, ráadásul kubaiként nem nyithatnék sehol számlát. Otthon meg nem merem tartani. Mrs Lottmiller nagyon kedves. Csak azért ért meg engem mert a fia egykor spanyol nőt vett el, és elköltöztek Európába, itt hagyva Mrs Lottmillert, meg a gyér, de számomra pont elegendő spanyol tudását. Hirtelen és nagyon lendületesen kapok a lány csuklója után, és megszorítom. De ez inkább a semmiből érkező bizalom jele, meg a biztonságérzet keresése. Ő az egyetlen jelenleg aki ért engem, és nagyon szükségem van arra, hogy maradjon, legalább addig amíg a rendőr elfogadja a papírjaimat. - Ne hagyj itt szépen kérlek! Ha nem ért meg, akkor ma este is előzetesben alszom, amíg rá nem jönnek, hogy csak egy kubai vagyok, aki szeretne biztonságban élni.Minden papírom rendben van, esküszöm. Csak egy queensi nyomdába akarok eljutni...- nézek reménykedve a lányra. Majd a rendőrre, aki éppen az irataimat vizslatja, végül szigorúan felpillant először rám, majd az idegen lány felé intézi a szavait, angolul, amire tőlem csak értetlen hunyorgást és nagy koncentrálást kap. - Megkérdezné tőle, hogy hol lakik jelenleg? Mert ez nincs feltüntetve a papírjain, így pedig nem tudom elfogadni. Illetve, hogy hol dolgozik? Mert itt mutogatta nekem a kezét, nem nagyon értettem, hogy munkába menne éppen, vagy mit akar tőlem pontosan?- csóválta meg a fejét, és miközben a válaszra várt, tovább lapozgatta a papírjaimat, amelyeket egyelőre rendben talált.
Habár van egy kis bűntudatom a szabadság miatt, hogy így otthagytam a kávézót, örülök neki, mert a nem igazán tudok hivatalos és személyes ügyek intézni, mert hiába mondják New Yorkról, hogy sosem alszik, de azért vannak intézmények, amelyek hétvégén nincsenek nyitva. Így azt tervezem, hogy amit csak tudok, ma elintézek. Bár azért nekem is érdekes a fontossági sorrendem, hogy pont a cipőkkel kezdek, de mindegy, nekem ez áll elsőnek azon a bizonyos listán, mert tánccipő nélkül még órára sem tudok nagyon járni, nem hogy buliba, aminek a kihagyására nem igazán tudok elfogadható mentséget felhozni magam előtt. Épp végzek a megvásárlásával, amikor meglátom a kommunikációs problémákkal küzdő személyeket az út túloldalán. Szerintem sose fogom megtanulni, hogy ne üssem mások dolgába az orromat, de a lányon félelmet látok, amit nem igazán tudok mire élni. Bár azért magamban el kell ismernem, hogy már én is rémültem meg rendőrtől, amikor Washingtonban elkaptak és bevittek az őrsre, és akkor az sem segített, hogy a nevelő szüleimmel „fenyegettek” majd az FBI jelent meg (amivel, mint kiderült utólag, nagyon jól jártam). A rendőr is hálásan köszöni meg a segítséget, és engedi, hogy tolmácsként maradjak. A lány zavarodott tekintetén látom, hogy tényleg leblokkolt, mert először még a spanyolt sem fogja fel teljesen, de ez bizonyos helyzetekben elfogadható, de amint észbe kap, már elő keresi is elő a papírjait. Ezzel más helyen nem is lenne baj, de majd szólok neki, hogy ez itt Amerikában nem biztos, hogy jó ötlet, mert bizonyos rendőrök ebből egyből fenyegetést éreznek, így már lőhetnek is. Amerika az a hely, ahol a rendőrök teljes joggal feltételezik, hogy ha valaki kutatni kezd a zsebeiben, vagy a táskájában akkor jó eséllyel fegyvert húz elő. A rendőrön is látom, hogy megfordul a fejében ez a dolog és szinte már be is mozdul, én meg egy megmagyarázhatatlan „reflexnek” köszönhetően úgy fordulok, hogy egy kicsit kettőjük közzé keveredjek, így a hatósági személy letesz az ötletről. A mozdulatomért viszont képzeletben jól fejbe is vágom magam, hogy ennyire felelőtlen vagyok. A mondandója viszont nagyon kiakaszt, ez nem teljesen ép, de nem merek vitába szállni vele, mert ha engem is bevisz és bekerülök a rendszerbe, engem egyszerre ketten fognak agyonverni, és teljesen jogosan, bár lehet e lelőni pontosabb lenne, ha már mind a ketten mesterlövészek). Persze csak az után, hogy kihoztak a rácsok mögül, így aztán befogom a számat, és inkább el is fordulok tőle a lány felé. Ha fordítva lenne, és ő kényszerülne menekülésre, akkor nem hiszem, hogy azon fáradozna, hogy megtanulja az adott ország nyelvét. - De nada. Pero hablamos esto un poco más tarde si él no esta aqui, de acuerdo? (Nincs mit. De ezt megszéljük meg kicsit később, ha ő már nincs it, rendben?) - nézek rá kedvesen. Amikor megtalálja a szükséges iratokat, és átadja a rendőrnek ellenőrzésre, és megkér, hogy fordítsam le, amit mondani szeretne. - Naturalmente (természetesen) - mosolygok rá kedvesen, és továbbítom az információkat. Amikor elkapja a karomat, egy pillanatra nagyon megijedek, hogy na, most fog átcsapni túszejtős helyzetbe, ahol én leszek a túsz, de amikor meghallom a szavait, megnyugszom, de egyből kihúzom a kezem az övéből, hogy a rendőr lássa, hogy nincs semmi baj. A kezemet pedig a rendőr felé fordítom tenyérrel kifelé, mert már megint a pisztolyáért nyúl, hogy jelezzem minden a lehető legnagyobb rendben van. - Nincs baj, csak arra kér, hogy ne menjek sehova, mert fél, hogy letartóztatják - nyugtatom a rendőrt, majd a lány felé fordulok. - Tranquilo! No hace movimientos rapidos, ¿de acuerdo? (Nyugalom! Ne csinálj gyors mozdulatokat, rendben?) - nyugtatom őt is, mert más sem hiányzik, mint egy lövöldözés, meg egyéb hasonló értelmetlen erőszak, mert jelenleg nincs indok erre. Szerencsére a zsaru is megnyugszik, mert látja, hogy mennyire könnyen el tudtam venni a kezem, már csak abban reménykedek, hogy a latina is nyugodtabban fog viselkedni, mert egyelőre nem megyek én sem sehova, de a harmadik felet is meg kellene nyugtatni, hogy nincs itt semmi aggodalomra okot adó dolog, (ugye?). A hekus miután áttanulmányozza a papírokat, ismét felém fordul a segítségemért, de egy résznél azért engem is összezavar. Mutogatta a kezét? Bár biztos, hogy volt rá indoka, de jelenleg nekem sem jut eszembe erre semmi kézzel fogható magyarázat, de ez persze nem is releváns jelenleg - Természetesen - mosolygok rá, majd át a csajszira. - El señor quisiera saber que ¿dónde vives? por que no esta en tus papeles y así no puede admitirlos. Y ¿dónde trabajes? por que no comprende que porqué has presentado tus manos ¿quisiera ir a trabajao o qué quisiera de él? - fordítom le a kérdéseit. Tudom, mit szeretne, de az egy dolog, hogy nekem mit mond és az egy másik, hogy hivatalos személynek mit. Nem értek feltétlen egyet, ha nem mond neki igazat, de vannak helyzetek, amikor egy kis terelés hasznosabb, mint a teljes őszinteség. Tizenhét évesen én sem árultam el a rendőröknek, hogy loptam ezt-azt kisboltokból, mert nem volt kajára sem pénzem, de azt sem, hogy néha lezárt és/vagy magán területekre mentem be, hogy aludjak. Amennyiben túljutunk ezen a rendőrös helyzeten, majd megpróbálok segíteni neki megkeresni azt a nyomdát vagy mit is keres. Eléggé rám hozta a frászt, amikor elkapta a karomat, így már el is szállt néhány információ, hogy mit is mondott akkor, de, ha elnyugszanak a kedélyek, akkor újra rákérdezek. Velem csak könnyebben célhoz ér, mint egyedül, bár azt azért meg fogom említeni neki, hogy én sem ismerem annyira a környéket, így lehet, hogy kérdeznünk kell majd másoktól.
Kezdőlap
