Dylen & Gretchen

Nos Fuimos Lejos

Bár még javában tombolt a nyár New York betondzsungelében, és a hőmérséklet szinte trópusian forró volt, amit időnként az óceán felől érkező hűvösebb áramlatok frissítettek fel, nekem bizony gondolnom kellett arra, hogy mi lesz velem ha beköszöntenek a hidegebb hónapok.A queens-i önkormányzatnál a bevándorlási kapcsolattartóm éppen a napokban közölte, hogy szeptemberig van igény a munkámra, és legközelebb csak valamikor tavasszal, feltéve ha meghosszabbítják a tartózkodási engedélyem. Állampolgárságról ne is álmodozzak. Pedig az én végső vágyaim között ez szerepelt. Nem azért mert ne lettem volna büszke kubai, vagy éppen ne jutott volna eszembe nap nap után az otthon maradt családom. Nagyon is eszembe jutott, sőt miattuk is csináltam ezt az egészet. Mert az egy dolog, hogy megvalósítva gyerekkorom nagy álmát átjutottam Amerikába, de minden dollárt félreteszek, hogy egyszer majd valahogyan, valamilyen módon hazajuttassam a szüleimnek. Kevéske pénzemből szépen lassan mindenkinek vásárolgattam valami apróságot. Anyának egy szép új, orgona színű selyemkendőt, apának egy kis zsebrádiót, amibe csak két elem kellett és már vihette is magával, nem kellett otthon ülnie az elektromos mellett. És persze ha elég közel kerül a határhoz, még olyan adókat is foghat vele, amit amúgy nem lenne szabad.Apa imádta a Beatles-t és George Michaelt. Sosem értettem, hogy miért pont őket, de valamiért ez a két kedvence volt. A bátyámnak egy derékra köthető táskát, amivel a tetőn is dolgozhat, a keresztfiamnak, egy óriási teddy macit, a nővéremnek egy márkás parfümöt és az öcsémnek egy olyan mappát, amit lezárhat és úgy tarthatja benne a tervrajzait. Minden ajándék az aprócska kis bérleményem egyik sarkában tanyázott, gondosan tárolva, és arra várakozva, hogy egyszer majd személyesen juttathatom el őket azoknak akiknek vásároltam. Tudom, kevés erre az esély, de valami kapaszkodó, valami remény nekem is kell. Hogy el tudjam hinni, nem történik velük semmi baj csak azért, mert én illegálisan hagytam el a hazámat.
Arra tudtam csak gondolni, hogy nem térhetek haza többé csak akkor, ha már meglesz az állampolgárságom, és akkor is kérdéses, hogy egyáltalán kapok e engedélyt kubai földre lépni, és ha igen mennyi időre.Egy embert ismertem akit sok év után hazaengedtek, de pusztán két napra szólt a túrista vízuma. Különös arra gondolnom, hogy talán soha nem látogathatom már meg azokat a helyeket ahol felnőttem, ahova alapvetően minden emlékem köt.Ha a férjem amerikai lenne az egészen más fényben tüntetné fel a dolgokat. Ezzel pusztán egyetlen probléma volt: nem volt amerikai férjem. A vőlegényemet is kurtán egyszerűen tájékoztattam otthon az indulásom előtti napon arról, hogy felbontom vele e jegyességet és tisztességesen visszaadtam a gyűrűjét, hogy azt egy olyan lány ujjára húzza majd aki igazán megérdemli, mert az nem én vagyok. Mindent összevetve azt hiszem mindent kockára tettem ezért az országért ahol most vagyok, és kérdéses még egyelőre, hogy vajon megérte, vagy bánni fogom egész életemre, hogy minden pénzemet arra a bárkára költöttem ami áthozott végül ide.
Pár napja a két szomszéddal odébb lakó nyelvtanár Mr Konrad hallott arról a kávézóról ahova most igyekeztem. Ismerte a tulajdonost, mert hozzá járt spanyol nyelvleckéket venni. Azért akart megtanulni spanyolul, hogy az állítása szerint pofátlan amígókat ki tudja tessékelni a kávézójából, és az anyanyelvükön küldje el őket melegebb éghajlatra. Na meg persze ahogyan a mondás tartja: annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz. Ezek szerint én csak egy ember vagyok, mert pusztán az anyanyelvemen értek. De amúgy azt is mondta Mr Konrad, hogy tök mindegy hány nyelvet beszél az ember, mert úgyis mindig mindenki az anyanyelvén álmodik. Megmosolyogtam a gondolatot.
A vége az egésznek az lett, hogy a kávézó tulajdonosa, ez a bizonyos úr felajánlott egy próba hetet a számomra a konyhán. Mosogatás, kosz eltakarítás, felmosás és záráskor a kinti vendégtér feltakarítása. Örömmel vállaltam el, hiszen ha sikerül a próba hetem, akkor véglegesen alkalmaz és akkor megoldódik, hogy télen lesz munkám, és lesz meleg helyem is. Azt is mondta, hogy ami maradék keletkezik a konyhán azt is megkaphatom. Így még az étkezésem is megoldott lenne, ami számomra felért egy főnyereménnyel. Persze az egészben nagy a lebukás veszélye, mert természetesen a munkám nem hivatalos keretek között történik. A kávézó ugyanis magántulajdon, én pedig nem napi négy órát dolgoznék benne.
Idegesen gyűrögettem a kék pulóverem alsó szélét, ujjaim ezerszer morzsolták át az anyagot, és a szám beharapva, azt rágcsálva léptem be végül a helyre. Ma indul az első napom, és a tulajdonos elvileg már tájékoztatta a személyzetet arról, hogy érkezik majd egy kis segítség napi tizenkettőben, heti egy szabad nappal. Nem is baj, hogy nincs több szabad napom, úgysem nagyon tudnék mit csinálni rajta. Egyedül vagyok mint a kisujjam. Ketten vannak még a helyen rajtam kívül. Egy lány, akit a tulajdonos Eve-ként mutatott be, és aki nem beszél spanyolul, viszont nagyon kedvesen mosolyogva köszönt. A tulajdonos nem fordítja amit a lány mond, szerinte nem érdekes. És van itt még egy férfi, olyan velem korabeli lehet, bár a kor meghatározásában sosem voltam elég jó. Feltűnően magas, de nagyon kedves és barátságos tekintetű. Ő Dylen, a másik kisegítő, aki Eve-el ellentétben a konyha és a vendégtér között mozog. Vele fogok majd többet értintkezni a munkaidőm folyamán, szóval a tulajdonos szerint szerencsés lenne ha nem utálnánk egymást. Nem is értem a feltételezést. Alapvetően mindenkihez tisztelettel és alázatosan fordulok, hiszen a szüleim jómodorra neveltek. Azért mert külföldi vagyok, egy latino, még nem vagyok modortalan.
- Hola Dylen. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.- spanyolul mondom mindezt, nekem természetes, hogy így szólalok meg, megszoktam, hogy ritkán értenek, de ettől még igyekszem mindenkihez a saját anyanyelvemen kedves lenni. A kezem nyújtom felé üdvözlésként és ha elfogadja a jobbomat, akkor üdvözöljük is egymást.
- Dylen nem bánnám ha szemmel tartanád Gretchent, hogy nehogy valami gondot csináljon. A pénztárgép közelében meg sem akarom látni őt. És minden este valahogyan feltűnés mentesen jó lenne ha a holmijait átnéznéd.- a főnök angolul beszélt a magas férfihoz, így egy szót sem értettem abból amit mondott, de a hanghordozásából és annak csendességéből arra következtettem, hogy valami bizalmas információt oszt meg vele. Talán éppen rólam, a külsőmről vagy alapvetően arról lehet szó, hogy nem nagyon értek angolul és persze esetleg még arról, hogy ha ellenőrzés jönne, akkor mi a teendő. Ehhez is hozzá vagyok szokva. Ilyen esetben vagy átvedlek vendégnek, mintha itt sem lettem volna, vagy a hátsó kijáraton gyorsan és elegánsan távozok a legközelebbi utca sarkáig.
A munka egészen kellemes, igazán meg tudnám szokni, bár a sok törékeny holmi között elég esetlennek érzem magam. Az is elgondolkodtat, hogy minden nap Queens-ből Manhattan-be átjárni nem éppen sétagalopp, de ha felírom egy papírra az utcaneveket amerre mennem kell, akkor az útvonalat előbb vagy utóbb megjegyzem. Helyenként elkalandozó gondolataimat az rántja vissza a valóságba, ha megjelenik a konyha ajtajában Dylen és egy halom mosatlant pakol le a tálcára. Bár fogalmam sincs mit mond nekem, de mindig kedves, mindig mosolyog, mindig odafigyel, hogy nem történik valami gond körülöttem.
Végül a hatodik órában, éppen az első napomon üt be a baj. A kávéspoharakat egy előkészítő tálban öblítem elő a nagy mosogatóhoz, hogy vegyszeresen már tiszták legyenek. Ezt a kávés, piszkos vizet vinném éppen kiönteni, amikor a konyha ajtajában megjelenik Dylen, ahogyan ott elhaladok. Ijedtemben egyenesen az ölébe zuttyantom a teljes tál hideg, piszkos, kávés vizet, telibe trafálva a fehér köpenyét. Riadtan dobom el a műanyag tálat, ezzel a maradék szennyes vizet is még szétlocsolva és már kapok is a köpeny után. Spanyolul hadarok, miközben gyakorlatilag szinte lehámozom a férfiról a ruhát, illetve igyekezve lehámozni
- Óóóóó szentséges egek, annyira sajnálom! Én meg tudom oldani, felmelegítek egy kis sót és egy kis mosogatószert, és máris kiszedem belőle. Annyira, úristen annyira sajnálom.! Add ide, add ide a köpenyed!- még mindig spanyolul magyarázok, továbbra is a köpenyt próbálva lehámozni vadul róla, és ekkor jelenik meg az ajtóban Eve, aki valószínű  anagy hangzavar miatt keveredett oda és meghökkenve bámulja a jelenetet, amint éppen nagy szenvedélyes spanyol szóáradat közepette vetkőztetem a kollégát.
- Mi a fene folyik itt?- néz nagy szemekkel Dylen-re aztán meg rám, én azonban csak megvonom a vállaim, mert nem értem mit mond, helyette tovább magyarázok, a hátam mögé mutogatva a só irányába, meg a mosogató felé cibálva a magas pasast. Azt hiszem a jelenet több lehet mint bizarr Eve számára, aki az első sokkot követően egyszerűen elröhögi magát.