A körülöttem lévő világ történéseiből csak nagyon kevés jutott el ténylegesen az agyamig. Ugyan érzékeltem a körülöttem zajló eseményeket csak nem igazán fogtam fel őket, ami valószínűleg az enyhén spicces állapotomból adódhatott. Két pint sör és összeszámolhatatlan mennyiségű whisky után örülnöm kéne, hogy egyáltalán ülve maradok a széken és nem nyúlok ki a Pub kőpadlóján, mint egy kocsi által kilapított béka az út szélén. Saját szellemes hasonlatomon jót mosolyogtam majd a szememmel pásztázni kezdtem az asztalomon lévő poharakat reménykedve, hogy legalább az egyikben maradt még egy korty.

De hiába mivel a szemem a keresgélés során nem talált egy cseppnyit sem viszont annál inkább megakadt a tekintettem a poharak rendezetlen sorai között álló fém szalvétatartón, amiről saját tükörképem nézett vissza rám. Nem akartam hinni a saját szememnek ezért rögvest átverekedve magam a káoszon, hogy a kezembe vegyem a tükröződő tárgyat. Erősen szorongatva közelebb emeltem az arcomhoz így elemezgetve kinézetemet. A látvány olyannyira elborzasztóan hatott számomra, hogy a szívem kihagyott egy ütemet és ezzel ki esett a kezemből a nemrég erősen tartott fémből készült tartó. A szemeim rettenetesen fel voltak dagadva a sírástól és úgy egészében az arcom vöröslött a hajam pedig finoman szólva is rettenetesen festett. Egy meggyötört nő képét nyújtottam és biztos voltam abban, hogy ez nem én vagyok. Ez a lecsúszott és kétségek között vergődő gyenge árnyék egyszerűen nem lehetséges, hogy én lennék. Éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe ezért az időközben már kicsordult cseppet letöröltem jobb kézfejemmel és a fejemet óvatosan az asztal lapjára hajtatottam.

Próbáltam ellazulni, de akárhányszor behunytam a szememet csak még rosszabb lett a helyzet mivel olyan képek és képsorok villantak be, amiket legszívesebben feledtem volna és ebben az sem segített, hogy körülöttem minden irdatlanul gyorsan kezdett forogni és elmosódni.

Nem éreztem túlságosan jól magam és talán percek kérdése, hogy mikor dobom ki gyomrom beltartalmát ezért jobbnak véltem, ha nem a padlót fixírozom, hanem inkább fejemet elfordítva nehézkedek előre. Szerettem ezt a kis kocsmát az egész hely nagyon kellemes érzéseket keltett az emberekben a sötét rózsaszínes falaival és ódon fa pultjával ahol a sörcsapok helyezkedtek el. Néhanapján ellátogattam ide ismerőseimmel meginni egy-egy pint sört, de ennyit még egyszer sem sikerült legurítanom a torkomon, mint most mondhatni annyit ittam mit egy felelőtlen tinédzser. Egészen biztos, hogy nagyon szépeket gondolhatnak most rólam, akik a helyiségben tartózkodnak. Habár szerencsémre, persze ha még maradt belőle valamennyi is nem voltak sokan. Az összes önbecsülésem már úgyis el lett ásva szóval nem számít különösebb képen, hogy az a néhány fő mit gondolhat rólam. Szépen egyesével szemügyre vettem mindenkit. Igaz a mondás, hogy ha az embernek szerelmi bánata van, akkor mindenhol boldog párokat lát. Ez velem sem volt másképpen mivel elég volt csak a mellettem lévő asztalhoz pillantatnom máris egy már jó hangulatban lévő a gyűrűikből kikövetkeztetve egy fiatal házaspár viszonyult szomszédomul. Borzasztó, hogy mennyire bántó tud lenni mások öröme számomra. Talán azért gondolkodhatok így jelen pillanatban a romantikázó párosról, mert az én kapcsolatom tönkrement a célegyenesnél.

Hirtelen újra elkapott a szédülés és éreztem, hogy a fejem csúszik le az asztalról szépen lassan. Már lelkiekben felkészültem a becsapódásra és elképzeltem, ahogyan a fejem koppan egyet a kemény kőpadlón, de valaki megragadta mindkét vállamat és hátrahúzott a székembe ezzel megakadályozva az aprócska balesetet. A tőlem kitelt leggyorsabb sebességgel megfordultam, hogy kiderítsem ki volt az. Sajnos nem egy szimpla ismeretlen és segítőkész férfi volt az aki megakadályozta zuhanásomat hanem az a mocskos féreg aki nemrégiben még a vőlegényemként szolgált. Éreztem ahogyan arcvonásaim megkeményednek és szám fintorra húzódik.

- Mit keresel te itt és minek jöttél utánam?- vetettem oda a kérdést fokhegyről.

- Ugyan Catherine.- köszörülte meg a torkát majd körülpásztázta a terepet és folytatta.- Nem beszélhetnénk ezt meg?

- Mit kell ezen megbeszélni? Láttam, amit láttam. Vagy talán azt szeretnéd mondani, hogy káprázott a szemem, amikor azt láttam, hogy te meg az egyik munkatársad a hálószobánkban szeretkeztetek? Te jó ég! Legalább csináltátok volna egy hotelben, de ahhoz igazán nagy bátorság kellett, hogy a saját házunkban. - emeletem fel a hangomat, de ügyeltem mindeközben arra, hogy azért a körülöttünk lévők ne hallják a személyes hangvételű beszédemet. Vártam, hogy válaszoljon, de láttam rajta, hogy tudta nincs semmi az égvilágon, amivel ezt megtudná, magyarázni vagy el tudná érni, hogy megbocsájtsam a történteket.

- Nem tartok felesleges hegyi beszédet számodra mivel minden bizonnyal úgy sem használna semmit. Minden gondolatod velem kapcsolatban tisztává vált, amikor leüvöltötted a fejemet a nappaliban és hozzám vágtad a jegygyűrűdet. - vetett felém egy keserű mosolyt.

- Ennek örülök. De ha most megbocsátasz, nem szívesen szívok veled egy levegőt szóval vagy te mész el vagy én. - jelentetem ki de ő csak nézett rám a nagy barna szemeivel és a velem szemben lévő székhez ballagott majd helyet is foglalt az említett ülőalkalmatosságon. Ezzel tisztává vált számomra, hogy én leszek az a fél aki távozásra kényszerül. Erősen megkapaszkodtam az asztalszélében és lendületet vettem a felálláshoz, de amint megtettem néhány bizonytalan lépést a kijárat felé Thomas megragadta a karomat ami visszafordulásra kényszerített. A látvány ami fogadott egyáltalán nem tetszett. Mivel a volt vőlegényem térdre ereszkedve szorongatta az eljegyzési gyűrűmet. Minden egyes porcikám tiltakozott az egész ellen és női megérzésemre hallgatva tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Kérlek hagyj beszélni! Tudom, hogy elkövettem hibákat a kapcsolatunk során és a mostani egy eléggé súlyos hiba volt, ami megbocsáthatatlan de kérlek hallgass végig!- kérlelt kétségbeesett hangon amire természetesen a Pub-ban tartózkodók is felfigyeltek. Idegesen forgattam a fejemet jobbra-balra és kétségbeesetten konstatáltam, hogy egész szép nézőközönségre tettünk szert.

- Hagyd ezt abba! Ne csinálj magadból hülyét és belőlem se! Egyébként nem azt mondtad nemrég, hogy nem tartasz beszédet?- sziszegtem a fogaim közül, hogy senki se hallja meg rajta és rajtam kívül.

- Ha szerelmem ezt teszi az emberekkel akkor igenis büszkén hülyét csinálok magamból! Mert szeretlek Catherine és mindig is szeretni foglak akármi is történjék. Mindenki követ el hibákat, de térden állva könyörgöm, hogy bocsájts meg nekem és légy újra a feleségem. - hallottam ahogyan a körülöttünk lévők felsóhajtanak és tapsolnak mintha azt akarnák ezzel sugalmazni, hogy tegyem amit mond és fogadjam el a leánykérést de ők nem tudták azt amit mi tudunk. Ez még jobban feldühített és éreztem ahogyan a pír elönti az arcomat. A gyűrűért nyúltam és kivettem a kezéből amit persze félreértett és egy halvány diadalmas mosoly keretében felállt. Nekem nem is kellett több. Az égszert zsebre vágtam majd szóra nyitottam a számat.

- Soha az életben nem fogok hozzád menni. Soha! Ja és üdvözletem annak a fiatal gyakornoknak akivel megcsaltál. - a mondatom befejeztével ökölbe szorítottam a kezem és jól hátrahúztam, hogy minél nagyobb erővel tudjak nyomot hagyni annak a mocsoknak a fején. Az ütés után háromszor megráztam a kezemet a levegőben a fájdalom hatására és ezzel lezártnak tekintettem a dolgokat és hátat fordítottam. Elindultam a kijárat felé még mindig eléggé bizonytalan léptekkel amit az alkohol hatásaként tudtam be és közben éreztem, hogy minden szempár a hátamba fúródik. Egyszerre éreztem büszkeséget és szégyent is egyaránt. Egy hirtelen ötlettől vezérezve megálltam az ajtóban és visszafordultam a még mindig a szemét szorongató férfinek nem nevezhető egyénhez.

- Viszlát a pokolban!- ezzel becsuktam a bejárat ajtaját és elindultam a Londoni éjszakába miközben arcomról csordogáltak le a könnycseppek.


Már jó magam sem tudom, hogy hogyan de az East River parknál kötöttem ki. Csak felpattantam véletlenszerűen egy buszra majd egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve jó pár megálló után leszálltam. Hívhattam volna taxit vagy akár szólhattam volna egy ismerősnek de mivel nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan és hova is akarok menni ezért jobbnak találtam nem zavarni senkit sem a szeszélyemmel.

Nem sokáig álldogáltam egy helyben mivel semmi kedvem nem volt bemenni a parkba ezért tovább haladtam. Látok én elég fát nap mint nap mivel az apartmanom Brooklyn parki kilátással rendelkezik. Az utca végén befordulva a Williamsburg híd lábánál találtam magamat. Mivel jobb dolgom nem volt ráérős léptekkel indultam is tovább egyenesen majd a híd közepén megálltam, hogy szemügyre vegyem a vizet. Két kezemmel megmarkoltam a korlátot majd lábujjhegyre álltam, hogy picit kihajolhassak.

A nap erősen ontotta magából halovány sárga fényét a ritkuló felhők takarása mögül, amit a fodrozódó víztükör visszavert. Már két éve annak, hogy mindent magam mögött hagytam és New Yorkba költöztem annak érdekében, hogy tisztalappal indíthassak és eldöntsem mit is akarok pontosan kezdeni az életemmel. Saját megítélésem szerint meglehetősen eredményes utat sikerült eddig bejárnom. Biztos állásom van, jó fizetéssel, egy csodás apartman tulajdonosa vagyok és teljesen független életet élek mindentől és mindenkitől.

Visszaereszkedtem a talpamra majd a táskámba nyúltam és elővettem a pénztárcámat. Kinyitva azt a nap fénye rögvest megcsillanni látszott egy fényes tárgyon. Hezitálás nélkül megragadtam és közvetlen a szemem elé emeltem. Az aranygyűrűt díszítő gyémánt, ahogyan a napsugara megtörni látszott rajta szanaszét szórta szivárványszínű fényét. Akárhányszor is átrágtam nem tudtam választ adni arra a kérdésre, hogy miért is tartottam meg ezt a kicsiny tárgyat, amihez oly sok szörnyű emlék kötődik. Kezdetekben azt magyaráztam be magamnak, hogy jó lesz majd azokra az időkre, amikor pénzszűkében leszek. Hiszen biztos szép összeget fizettek volna érte egy zálogházban. Viszont mára már jóformán semmilyen érvel sem tudtam volna előhozakodni a megtartása mellet, még ha vért is izzadtam volna, akkor sem.

Összezártam a markomat a jegygyűrűt szorosan tartva majd egy határozott, hirtelen mozdulattal meglendítettem karomat és elhajítottam a habok közé. A híd magaslatából alig látszott ahogyan a víz elnyeli az említett tárgyat.

A tekintetemet jobbra emeltem ahol nem messze tőlem, pár lépésre egy fiatal párocska követte végig, ahogyan megszabadultam a múltam egy darabjától. A szituáció kínosságát tekintve egy kínos félmosolyt villantottam rájuk majd elindultam a másik irányba. Arcomon az erőltetett vigyor helyét átvette az őszinte öröm mosolya. Újonnan jött jó kedvel és megkönnyebbüléssel most már idejét láttam annak, hogy taxit hívjak.