Van az az érzés, amikor sikeres vagy a munkádban, egy rohadt jó ügynök vagy, annyira, hogy ha osztogatnának hónap dolgozója díjat, akkor minden hónapban a te fjeed éktelenkedne az iroda falán, van egy férjed, gyereked, biztonságban érzed magad mind anyagilag, mind bármilyen más szempontból, aztán egyszer csak rád bíznak egy fontos ügyet – mert hát ugye kurva jó vagy –, amit természetesen elcseszel. Ezzel együtt pedig mindent elcseszel, elindulsz lefelé azon a bizonyos úton, és úgy érzed, nincs visszaút. Jön a válás, a bíróság elveszi tőled a gyereked, ráadásul még egy távoltaltásival el is intézik, hogy ne láthasd, mondván „A gyermek megfelelő lelki és szellemi fejlődését akadályozod”, aztán a főnököd felfüggeszt és elküld egy 90 napos rehabra. Na, pont így csúszhat ki minden egy pillanat alatt a kezedből. Ilyenre szokták mondani, hogy otthon ne próbáld ki, nem?
Jó életem volt, még egyetemen találkoztam Shaun-nal, akivel fiatalon összeházasodtunk. Lett egy gyerekünk, Sadie, aki most hat éves. Tegnap lett hat éves. Ez az első születésnapja, amit nélkülem töltött. Talán ő még nem is fogja fel ezt, de nekem olyan érzés, mintha kést döfnének a szívembe, amit aztán meg is forgatnak, hogy szenvedjek még egy kicsit. Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Gyereket vállaltunk, amit nem bántunk meg. Mindig is Shaun volt a visszafogottabb kettőnk közül. Ő egy egyszerű áruházi eladó volt, de szerette a munkáját, mert sosem stresszelte magát semmin. Velem ellentétben. Az én munkám stresszes. Sokszor kockáztatunk szinte mindent, ami miatt a viselkedésünk gyakran szélsőséges, kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan, ezt pedig még a hozzánk legközelebb állók is nehezen fogják fel ép ésszel. „Az agyadra megy a munka.” „Nincs rád jó hatással a foglalkozásod.” „Bele fogsz őrülni a melóba.” Már beleőrültem, asszem.
Szóval Shaun egyszerű volt. És nekem pont erre az egyszerűségre volt szükségem a sok őrület mellett. Én szerettem ezt az egyszerűséget. Szerettem a férjemet.
Egy drogkartell lebuktatásán dolgoztunk. Már hosszú hónapok óta. De valahogy mindig egy lépéssel előttünk jártak. Nem akartuk meghozni ezt a döntést, de végül valakinek be kellett épülnie. Hát ki épült be, ha nem a legfaszább ügynök? Természetesen én. Hitelesnek kellett lennem. Ebbe pedig beletartozott a dorgfogyasztás. Folyamatosan hitegettem magam azzal, hogy minden rendben, nem vagyok függő, ez csak alkalmi dolog. A nagy büdös francokat! Egy idő után azon kaptam magam, hogy a gondolataim a cucc körül járnak folyamatosan. Kokainfüggő lettem. Ha nem szívhattam, pánikoltam. Persze, mindezt otthon. Nyolc hónapig voltam beépülve. Aztán sikerült elkapnunk őket. De ez a nyolc hónap pont elég volt ahhoz, hogy minden elcsesződjön körülöttem. Shaun beadta a válópert. Magával vitte Sadie-t. Magával vitte a lányunkat, akit nem láthatok. Nem elég, hogy nem láthatom, Oregonba költöztek! A felettesem felfüggesztett. Nem tudtam sokáig titkolni a problémáimat. Addig süllyedtem, hogy az irodában rendezgettem a kis csíkokat az asztalomon. Rehabra küldtek. Kilencven kurva napot szenvedtem azon az istenverte helyen...

- Sydney... Sydney Ruiz-Ortega – szólít meg a szemüveges nő a papírjára meredve, majd a keret fölött rám néz és erőltetett mosolyra húzza ajkait. Utálja a munkáját, de próbálja titkolni.
- Csak Ortega – válaszolom foghegyről odavetve.
- De itt az áll...
- Igen, az áll, mert rohadt up to date a maguk rendszere – vágom rá szinte azonnal. Ruiz a volt férjem neve. Hónapok óta nem használom. Már a személyimen sem szerepel.
- Szóval... Miss Ortega. Meséljen egy kicsit magáról. Miért van itt köztünk, mit szeretne elérni?
- Maga szerint miért vagyok itt? Miért jön bárki rehabra? Nem azért, mert porcukorral szórtam meg a krémes tetejét. Azért, mert unatkoztam? Nem, nem azért. Azért, mert kokainfüggő vagyok. Azért, mert kurvára függő vagyok. És jó érzés annak lenni. Jó érzés, amikor kiborítom a port az asztalra, a bankkártyámmal szépen elrendezgetem, egy egy dollárost összetekerek és felszívom a cuccot. Hogy mit szeretnék elérni? Soroljam?

Pokoli 90 nap volt. Miután kijöttem, közölte a főnököm, hogy áthelyeznek egy másik divízióhoz.
- New York-ban számítanak rád.
Ja, képzelem. Pont egy (ex)-drogosra számítanak a legjobban. Főleg a papírmunkánál, mert néhány hétig, hónapig tuti aktatologató leszek. Sydney, a papírmunka hőse. Legalább San Francisco-ba küldenének, hogy közelebb legyek a lányomhoz. Nincs ekkora szerencsém. Nagyon mérges vagyok Shaun-ra. Egy darabig csalódott voltam inkább, de már mérges. Álmodoztam róla, milyen jó lenne megmenteni a kapcsolatunkat, de már nem is akarom. Ráadásul azt csiripelték a madarak, hogy felszedett valami nőt. Csak azt remélem, Sadie kedveli őt, és jól bánik az új nő a lányommal...

Három hete vagyok csak itt. Az első hetet még tök jól bírtam, az emberek nem idegesítettek annyira, kerültem a konfliktusokat. A második héten megint kezdett minden szar lenni. Ha köszönnöm kellett valakinek, ingerült lettem. Rájöttem, hogy borzalmasan utálom az embereket. Naponta legalább egyszer szóváltásba kerültem valakivel.
Ez a harmadik hét. Legalább ugyanolyan fos volt, mint a második. Ráadásul a gondolataim megint folyamatosan a cucc körül járnak. Pánikolok, hogy nem bírom ki nélküle. Már amúgy sincs mit veszítenem. A lányomat nem láthatom, a férjem már csak az ex férjem. Már elvettek mindent, ami miatt még lett volna motivációm változtatni. Van nálam cucc. A konyhaszekrényben van az egyik kis dobozban. Három gramm. Félek kibontani. De ki akarom. Nagyon. Ebbe fogok beleőrülni, nem a munkába. Sőt, talán már kicsit bele is őrültem. Vagy nagyon.