You call it madness but I call it love

**Dorian J. Lester**

Devereaux-Weston vs. Lesters

A mi kis keszekusza, mostanra már jócskán bővült családunk, sosem a helyes döntéseiről volt híres. Egyikünk defektesebb, mint a másik, de azt elmondhatjuk egymásról, hogy képes vagyunk a másikért egy idegen torkának ugrani, ha a szükség úgy hozza. Nem könnyű feldolgozni, hogy alig pár hét leforgása alatt miképp lett a duónkból egy kisebb csapat, mégis igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy egyszer majd képesek legyünk ezt teljes mértékben, információáradattól túlcsordulva elfogadni. És ha már a helyes döntéseknél tartunk, itt van ez a közös program, ami már most kezdi az agyamat olyan szinten tropára vágni, hogy csoda még nem zúdul ki füst mindkét fülemből. Az első találkozásunk óta történt pár kisebb-nagyobb családi vita, mely a bátyám és közöttem játszódott le, és ami nagyon érzem, hogy még nem ért teljes mértékben a végéhez. Megfontolandó, hogy lovagi páncélban fogom járni a lakhelyünk különböző pontjait, felkészülve a váratlan támadásra. Mindketten egy kissé begőzöltünk. Túl sok minden szakadt a nyakunkba, aztán itt voltam én a legnagyobb gyerek és hirtelen érkezett el az a pont, ami már egy jó ideje érlelődött, mégis egy váratlan esemény folytán egyszerűen felszínre tört. Egyikünk sem egyszerű figura és mikor már úgy érezzük, hogy valamilyen szinten normális emberek módjára viseljük a tetteink következményeit, akkor valami közbeszól és jól tarkón vág, hogy: Ide figyeljél haver, ez nem így megy! Mentségünkre szóljon, azért igyekszünk ellenállni a késztetésnek, hogy újra elveszítsük a fejünket, ki-ki milyen módszerekkel.
A jó időre való tekintettel egy kültéri programot próbálunk irányításunk alá venni, habár Jake az aki az ételekben nagyágyú. Ami engem illet, inkább a biztonságos terepen mozgok, mint a megterítés, a dolgok elrendezése és Hannah lefoglalása. Ő a legveszélyesebb mind közülünk, még ha csak egy kis tökmag is, de a hangjával képes lenne bárkit két utcával arrébb is padlóra küldeni. Talán ha nagy lesz operaénekes válik belőle vagy szerepet kap a Sikoly ötvenedik feldolgozásában, de biztos nagy karriert fog befutni ezzel a tehetségével. Az már fix, hogy tehetségesebb lesz, mint az apja, kezdjen bármibe is.
Amíg Hannah a kellemes kinti levegőt élvezi, én a terítéssel kötöm le magamat, habár muszáj zavartan megvakarnom a tarkómat, mert ez az ide kés, oda villa, a fejem tetejére meg kanál kombináció nem éppen áll össze elsőre. Mentségemre szóljon, nem voltam mindig ekkora kulturálatlan állat, de jobb helyeken örülni kell, ha az embernek valami evőeszköznek csúfolt piszkavasat adnak, arról meg eldöntheted, hogy evésre használod vagy szíven szúrod magad vele. Mindezeket elvetve azért jól elszórakozok és ha a későbbiekben valaki rákérdez, majd büszkén és egyben elásva magamat jelentkezek a képzeletbeli gödröm mélyéről, hogy szabad megkövezni, amiért nem jutottam tovább az ősember képzés következő szintjére, de ha a társaságot megnyugtatja, éppen az átlag emberek demó verziójára programozom be magamat. Nem mintha ez a ténymegállapítás annyira szívet melengető felfedezés lenne, de a semminél azonban viszonylag jobbnak bizonyul.
Egy kis elrendezés itt, egy másik ott, meg egy szórakozásra indokot adó pofon a lányomtól, amikor odahajolok, hogy eligazítsam a felsőrészt rajta, végül pedig egy lépést is teszek hátra a teljes kép átlátása érdekében.
- Egynek elmegy, ugye Hannah? - nyugtázom magamban, egyben a kislány felé szegezve kérdésemet, aki nem meglepően rám sem hederít. Azért remélem a későbbiekben ezek a viszonyok változni fognak, mert akkor szépek leszünk.
- Hé főnök. Így megfelel? - érdeklődöm meg a bátyámtól legnagyobb dilemmámat, aztán egy pillanatra elmorfondírozok. - Mennyien is leszünk? - teszem fel a milliókat érő kérdést, habár nem éppen a rendezkedés után kellene ezt tisztázni, de a fordítva működés mindig is az erősségeim közé tartozott.

You call it madness but I call it love 1471401822

**Nora Weston**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Miután a kis családommal hazatértünk Alaszkából, egy kissé felgyorsultak az események. De ez, azt gondolom, teljesen érthető. A vakáció vége Charlie számára egyben a szünidő végét is jelentette, az iskola és a tanulás pedig ismét sok idejét elveszi. Becks szintén elég elfoglalt azóta, bár nem mondja, én pedig nem kérdezem, hogy mivel is tölti a napjai nagy részét. Nem kérdezem, mert egyrészt úgy érzem, hogy egyelőre nem állok rá készen, hogy megbirkózzam a dolgaival, ha olyanok, amilyennek gondolom őket, bár azon az estén Anchorage-ban igyekezett megnyugtatni, hogy minden rendben lesz; másfelől viszont van nekem is elég elfoglaltságom mostanában ahhoz, hogy ne legyen időm túl sokat rágódni ilyesmin. Először is itt a kis pocaklakóm, aki körül mostanában leginkább keringenek a gondolataim. New York-ba visszatérve első dolgom volt időpontot egyeztetni a nőgyógyásznál, hogy mielőbb meggyőződhessünk róla, hogy a terhességi teszt a valóságot mutatta, illetve hogy megnyugodhassunk, minden rendben van a csöppséggel. Aztán persze nem csak Charlie volt az, akinek vissza kellett rázódnia a szokásos hétköznapokba, engem is várt a munkám. Ki szeretném használni az időt, ameddig még dolgozhatok, ráadásul nem rég kezdődtek a forgatások a nagyszabású reklámfilmhez is, amellyel a General Motors végül, nagy örömömre, engem bízott meg. A tanulmányaim záró akkordjai is most csengenek le a kriminológia szakon, az utolsó vizsgáim után majd egy régi álmom válhat végre valóra, amelyért lassan már egy évtizede küzdök. A sok elfoglaltság mellett nyilván megbocsájtható lenne, ha időközben megfeledkeznék arról az „apróságról”, hogy Chris felvetette az összeköltözés gondolatát is a telelésen, de természetesen nem így van. Az otthon töltött szabad perceimben, az utóbbi napokban, hetekben, több lakást és házat is megnézegettem neten. Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyit szánna erre Chris, de azt tudom, hogy olyan helyet szeretne, amelynek udvara is van, mert ő is, és Charlotte is nagyon vágynak egy kutyára, plusz az is a kritériumok között szerepel, hogy közelebb legyen a lányunk iskolájához. Szóval már csak kíváncsiságból is muszáj volt keresgélnem kicsit online, hogy megtudjam, milyen ajánlatok és lehetőségek közül válogathatunk. Bevallom, számomra még mindig kissé szürreális az egész. Talán épp emiatt is próbálom minél inkább beleélni magamat, és valóságosabbá tenni. Az összeköltözéssel, a közös otthonnal tényleg olyanok leszünk, mint egy igazi, átlagos család. A baba is úton, és haladunk valamerre. A diplomámat is hamarosan kézhez kaphatom. Ez mind máris több, mint amiről valaha álmodni mertem. És akkor még meg sem említettem a legújabb családtagjaimat, az öcsémet és a bátyámat, akikkel szintén szeretném szorosabbra, testvériesebbre fűzni a viszonyunkat. Ennek lenne a következő lépcsőfoka az, hogy végre Christ is megismerhetik. Pontosan ezért örültem nagyon, amikor a srácok felvetették, hogy összejöhetnénk valamikor egy grillezésre, majd meg is hívtak bennünket a hétvégére. Jake és Dorian persze még nem tudnak róla, hogy pár hónap múlva ismét nagybácsik lesznek, de talán ma a beavatásukra is sor kerül. Tekintve, hogy még csak most lépek a terhesség második trimeszterébe, a negyedik hónap legelején járok, a pocakom még nem igazán gömbölyödik, legfeljebb épp csak egy árnyalatot, de ezt is csak azok vehetik észre, akik tudják, hogy mit kell nézni. Ráadásul a jól megválogatott ruháimban még ennyi sem látszik. Ez viszont csak idő kérdése, és rohamosan változni fog. Tegnap már, mivel kedvet kaptam egy kis vásárláshoz, be is szereztem egy-két szép kismama ruhát és baba holmit. Aztán Hannah-nak is vettem néhány apróságot, színes játékokat, amelyeket megrághat, hiszen lassan kezdődik nála a fogzási időszak, szóval szerintem imádni fogja őket.
A mai délelőttöm pedig arra ment el, hogy elkészítsem a tőlem telhető legfinomabb áfonyás pitét. Konyhatündér ugyan nem vagyok, de semmiképpen nem akartam üres kézzel érkezni a vendégségbe. Ám időközben kiderült, hogy egyelőre egyedüli vendég leszek. Becks az elfoglaltságai miatt késni fog, Charlie és barátai pedig egy tanulócsoportot szerveztek mára az egyik osztálytársuknál, hogy elkészítsenek hétfőre valami sürgős projectet történelem órára. Szép kis szombati program, de úgy tűnt, a kis hölgy nem bánja. Így viszont nagy valószínűséggel lemarad a bácsikái által szervezett grillezésről. De ha végeztek, elugrom érte, és talán még befuthat a végére.
- Ha mást nem hívtatok meg, azt hiszem, Hannah-val együtt öten – válaszolom meg Dorian utóbbi kérdését, miközben kisétálok a fiúkhoz az udvarra. - De ha jól gondolom, ő még nem eszik késsel és villával – mosolyodom el. - Remélem, nem baj, hogy beengedtem magam. Csengettem is, de mivel nem volt rá semmilyen reakció, sejtettem, hogy idekint foglaltátok el magatokat a hátsó kertben. És hoztam pitét – mutatom fel a tányért, majd leteszem azt az asztal közepére. - Ezt pedig a kisasszonynak... csak egy-két apróság – adom át az előző napi szerzeményeimet a gyerek apjának, és egy puszit is nyomok mellé Dor arcára, üdvözlésképpen, majd ugyanígy odalépek Jake-hez is.
- Chris sajnos csak később tud ideérni, Charlotte-nak pedig iskolai elfoglaltságai akadtak, úgyhogy nem biztos, hogy el tud jönni, de telefonál, ha végzett, úgyhogy majd meglátjuk... Viszont én itt vagyok, szóval mondjátok, mit segíthetek? – ajánlkozom, hogy kivehessem a részem az előkészületekből.

Sanctuary

**Jake Lester**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Pár éve még arra vágytam, hogy az öcsémmel karöltve eltöltsek egy kellemes szombat estét a grill mellett, és felelevenítsük a régi szép időket, azonban jó pár dolog közbeszólt, és ugyan ez a családi idill megvalósult, de nem az elképzelések alapján. Kezdjük a legelején, hogy megkerült a középső, in medias res húgom is, akinek a létezéséről hónapokkal ezelőtt még nem is tudtam. Nem szégyen, ha a szülők félrelépnek, és elfelejtenek szólni a másik testvérről, de itt történetesen a halál avatkozott közbe. Nora nagyon eleven, és okos teremtés, mondhatni kapott egy kicsit a Lester DNS-ből is, bárcsak elregélhetném ezt az öcsémről is, aki inkább visszafejlődik, mintsem előre, mióta megtaláltam. Az élet nem könnyű, és bevallom, hogy nem várt akadályokat görgetett elém, de a család az család, és nem választhatjuk meg a kilétét. Norával együtt jött egy unokahúg is Charlotte személyében, és ha nem a két szememmel láttam volna, akkor el sem hinném, hogy okosabb Doriannél. Még csak iskolába jár, de az intelligenciája bőven meghaladja az alapot is. Nem akarom ezzel bántani a legkisebb ivadékot, de több esze is lehetne, ami talán a következő nemzedékben mutatkozik meg. Hannah…az édes tündér, az öcsém egyetlen jól félresikerült ügye, ha a mamáját nem vesszük figyelembe. Nincs más, aki vigyázhatna erre a csöppségre, és azt is megkérdőjelezem, hogy Dorian képes rá az utóbbi incidens óta. Megvertük egymást, mert újra a drogokhoz nyúlt, és nem látott más megoldást. Éppen aznap tudtam meg, hogyan is halt meg az édesanyja az unokahúgomnak, és nem voltam túl boldog. Sikerült majdnem Jasont is eltemetni, mert ha nem vagyok erőszakos, és nincs annyi tapasztalatom a múltban a fegyverekkel, akkor fejbe lőtte volna magát egy szó nélkül. A mosolyszünetek gyakoribbak lettek emiatt közöttünk, és nem tagadom, hogy a haragom még nem szállt el teljesen, mert a felelősségvállalás nem a legkisebb Lester erőssége. Hannah alapjaiban szépen fejlődik, már gügyög, és társasága is van, ha áthívom Jamie-t, vagy éppen Johnt, meg az ikreket. Nadia szigorú anyuka, de a legjobb bébiszitter. Nem jöttünk volna rá az olyan trükkökre, mint a alvós takaró, Helena a maci, és még sorolhatnám, de a legtöbbet a húgomnak köszönhetek, aki óvta és védte őket, amíg én Alaszkában jártam a kutyákkal. Madelaine egy nagyon közeli barátom lett, és valóban elég sok minden történt közöttünk, amiről egyelőre nem óhajtok beszélni a nagy közönség előtt, de azt mindenki tudja, hogy nem egyedül voltam. Titkaim lettek, aztán jött Tessa életmentő műtétje is Svájcban. Felgyorsultak az események, és bejártam a fél világot is anélkül, hogy igazán akartam volna. A szabadságolásnak vége, mert én lettem a fejlesztési igazgató a kórházban, és elég sok teendőm akad, így arról is le kellett mondanom, hogy én vezessem a neurológiát. Szerettem a nyüzsgést, de lényegesebben nagyobb dolgokat tehetek az íróasztalom mögül, és az éjszakai rosszulléteim is a felére csökkentek a stressz távozásával. Az újdonságok nem értek véget, mert hiába kaptam új családtagokat, azzal együtt jött a többi is, mint ez a rejtélyes Becks. Charlotte édesapja, és Nora egykori egyéjszakás kalandja, amiért még el fogok beszélgetni a húgommal, mert bármennyi idős is legyen a védekezés nagyon fontos…Dorian hol volt az eszed, mikor megcsináltad Hannah-t? Megrázom a fejem, és inkább teszek-veszek a grillsütő mellett, sőt a húsokat készítem elő a páclében, mikor a tekintetem felszökik az öcsémre, amint a lányát baszogatja.
- Mi lenne, ha hagynád békén? El van nélküled is, szóval találd fel magad, és mondjuk szeleteld fel a zöldséget. – adom ki az ukázt, mikor befut Nora is, de egyedül. A magyarázatát hallva kicsit megnyugszom, de nem teljesen.
- Helló Nora, és pont jókor jöttél. Dorian nem bír magával, be van sózva a segge, mert nem ihat. Megtennéd nekünk, hogy segítesz a szeletelésben? Hiába kértem ezt a jó madarat. – jelentőségteljesen tekintek az öcsém irányába.
- Chris mivel is foglalkozik? Csak egy gyors felmérés. – fordítom meg az egyik pogácsát a hamburgerekhez.

**R. Chris Devereaux**

Az üvöltés úgy rezegteti meg a dobhártyámat, hogy attól tartok, vérezni kezd a fülem. Majdnem ráveszem magam, hogy a maszkom lekerüljön rólam, de még időben észbe kapok, és nem engedek a késztetésnek, hogy túl sokat mutassak meg magamból. Meg kell hagyni, Dorian pazar munkát végzett. Mire visszatértünk Alaszkából, a fickó két napja itt volt a faházban, amelynek a pincéjében, hangszigetelt falak között most egy székhez kötözve remeg. Betartott minden utasítást, minden lehetséges módon megvédte a kilétünket. Ezzel a tettével jóval magasabb szintre lépett nálam bizalmi téren, bár ezt nem kötöttem még az orrára. Néhány meccsemen is segédkezett már, szóval mondhatni egész szorosra sikerült kötni a barátság-féleségünket, ha lehet ezt ennek nevezni, de ezzel, amit itt tett, ezzel még közelebb lépett ahhoz, hogy ne aggódjak minden szaván és tettén, hanem bízzak benne.
- Ordíthatsz, ahogy akarsz, te nyomorult féreg - hajolok közelebb hozzá, és a térde fölé szúrt kést újra megforgatom - Itt senki nem hallja. Ordíts csak, te gusztustalan hányadék, ahogy tetszik, de semmi nem fog változni. Te már az enyém vagy, jobb, ha hozzászoktatod magad a gondolathoz.
A pasas sikoltani kezd, ahogy a kést újra megforgatom, és az ember azt gondolhatná, hogy legalább egy kicsit átérzem, milyen fájdalmai lehetnek. Hisz valaha engem is hasonlóképp próbáltak vallatni, vagy épp csak büntetni. Az igazság azonban az, hogy bár megannyi ütés és vágás, szúrás és egyéb sérülés tarkítja a megfáradt és kezelésbe vett korpuszt, bennem semmiféle érzelmet nem kelt az undoron és a végtelen haragon kívül.
- Engedjen el, és esküszöm, bármit megteszek. Nem mondom el senkinek, hogy mi történt. Majd azt mondom...azt mondom...amnéziám van. Nem akarok pert, csak elfelejteni az egészet. Jó? Csak kérem...engedjen el...kérem...
Zokogni kezd, mint ahogy megszokhattam már tőle. Baromi férfias, mondanom sem kell. Akár el is hihetném a meséjét a hirtelen javulásáról, de nem most ejtettek a fejemre. Elvigyorodok a kommandós maszk alatt, amelyből csak a kék szemeim villannak ki és feljebb húzom az alkaromon a fekete hosszú pólót. Aztán sóhajtok.
- Igen, megtehetnélek. Elengedhetnélek, hogy hazamenj, megnyugodj, és felgyógyulj. Lenne néhány maradandó sérülésed, de ezen kívül újra élhetnél teljes és boldog életet. Ez jól hangzik, igaz?
Heves bólogatással válaszol, látom a szemében, hogy reményt keltettem benne. És eljött a pillanat, amire eddig vártam.
- Gyorsan szeretném letisztázni, mielőtt félreértenéd a helyzetedet. Nem váltságdíj fejében tartalak fogva. Nem készül rólad titkos felvétel, amit majd a szeretteidnek továbbítok egy vaskos csekk reményében. Nem. A helyzet az, hogy te innen már soha többé nem mész haza. Értesz engem? Neked a dal véget ér, és csak tőlem függ, mennyi időn belül. Lehet egy perc, egy nap, egy hét, vagy egy év, míg itt maradsz. De innen te, barátocskám, kibaszottul nem mész sehová. Megértettél? - bököm meg a mellkasát, mire eltorzul az arca, és habzó szájjal kikelve magából kezd el üvölteni.
- Miért? Az isten verjen meg, legalább azt mondd meg, mi a picsáért tartasz fogva? Ennyit jogom van tudni, te rohadt kis szarláda! Én fontos ember vagyok, az egész város engem fog keresni! Meg fognak találni, és akkor...el foglak pusztítani! Egy kis senki vagy hozzám képest! Egy senki!
Elégedetten nézem az eltorzult képét, és a számon van, hogy felvilágosítsam róla, miért is tartom itt, de nem teszem. Ehelyett közelebb lépek, és újra lesújtok rá az öklömmel. Aztán újra, meg újra, és újra, s a végén akkorát rúgok a sípcsontjába, hogy reccsenve törik el. Először felsikolt, aztán elájul. Lihegve nézem a pasit, és szemernyi lelkiismeret-furdalásom nincs amiatt, amit tettem vele, és amit még fogok. Mára azonban ennyi, nem játszhatok tovább. Megígértem Norának, hogy elmegyek, és végre megismerkedem a testvéreivel egy kerti-parti keretein belül. Nem mondom, hogy sok kedvem van hozzá, ezt bevallom. Éjjel dolgoztam, reggel suliba vittem Lottiet, aztán ide jöttem, hogy Doriant leválthassam, mert neki is halaszthatatlan dolga akadt mára. Felügyelet nélkül hagyjuk néhány órára a pasast, de nem kell aggódnia amiatt, hogy fájdalmai lesznek, míg visszatérhetünk. Sikerült szereznem némi igen erős altatót, hála Rhys orvos-ismerőseinek, így egy injekciós tűt szúrva a pasiba biztosítóm, hogy az ájulása ne csak ideiglenes legyen. Eloldozom a széktől és a priccsre viszem. Nem túl gyengéden dobom le, aztán sínbe rakom a lábát. Nem azért, hogy rendbe jöjjön, hanem azért, hogy ha esetleg megmozdítja, nehogy elvágjon egy artériát a lábszárában, és idő előtt elvérezzen. Nem, én a szemébe akarok nézni miközben kioltom az életét. Tudnia kell, ki miatt történik vele mindez.
Negyed órával később úgy hajtok el a faháztól, mintha csak egy kellemes madárles miatt lettem volna itt kint, hogy fáradtan, izzadtan, és mérsékelt lelkesedéssel, de elinduljak a találkozóra. Az egyetlen ami jelenleg motiválni tud, hogy legalább végre megtudhatom az 'öcsém' és a 'bátyám' mögötti neveket és embereket, és persze, hogy ott lesz Nora. Már a negyedik hónapban járunk, de még nem szóltunk róla senkinek, hogy bővül a család. Doriannek sem mondtam, bár utaltam rá, hogy Alaszkában sok minden megváltozott, de az idő szűk keretei miatt erre nem igazán tértünk ki. Mellesleg Dorian igazán jó tanítványnak bizonyult, amikor segédkeznie kellett a kínzásnál, és meglepő módon még csak nem is hányta el magát, ez pedig igazán dicséretes. Az első napokban elég brutális dolgokat csináltam ehhez a maihoz képest, és szemrebbenés nélkül nézte végig, amíg dolgoztam. Azonban mára tényleg vége, így a megadott címhez érve már kissé lehiggadva, elűzve a fejemből a gyilkos indulatokat nyitok be a kerthelyiség kapuján, épp elkapva egy rám vonatkozó kérdést.
- Egy biztonsági cégnél dolgozom vagyon-, és személyvédelmi szakreferensként - lépek közelebb hozzájuk, és mosolyt erőltetek az arcomra. Egy gyors puszi a kedvesemnek, aztán a tesói felé indulok - Üdv, Christophe Devereaux. De szólítsatok csak Chrisnek - lépek a grill mellett álló férfihoz, és a kezem nyújtom felé, hogy határozottan megszoríthassam azt, ám igen nagy meglepetés ér, amikor a másik felém fordul. Egy pillanatra nem kapok szikrát, amikor meglátom Doriant, de hamar összeáll a kép. Nemrég beszéltünk a családi kapcsolatokról, de nem esett le, hogy ugyanazon érem két oldalát meséltük el egymásnak. Most nem tudom, mit kéne tennem, így csak állok, és várom, Dorian hogyan reagál a jelenlétemre, és persze Nora bátyjának a hozzáállására is kíváncsi vagyok.

**Dorian J. Lester** · Re: You call it madness but I call it love Szomb. Aug. 11 2018, 23:00

Devereaux-Weston vs. Lesters

Animal

Egy kezemen megtudnám számolni azokat a jelentős alkalmakat, amikor a családi kötelékek erősítésére került sor. Jó ideje már csak egymást boldogítottuk a bátyámmal, aki nem félt beleölni minden türelmét abba, hogy belőlem valami emberibb lényt neveljen. Nem hagyta, hogy belesüppedjek az önsajnálatom mocskába vagy magamba forduljak, amikor éppen úgy éreztem arra van szükségem. Gyerekként annyira más felfogni a dolgokat. Haragudni a világra, az emberekre és minden másra egyszerűbb volt, mintsem belátni a helyzet abszurd valóságát. Hibáztatni bárkit, akinek köze lehetett a szüleink elvesztéséhez és ahhoz, hogy mindezek után csak ketten maradtunk. Jake mindig is mellettem állt és az tagadhatatlan, hogy nélküle már rég nem itt lennék, és ezt lehet akár képletesen, akár szó szerint venni. Távollétemben, abban a szinte már nem valóságosnak tűnő mocsokban is sokszor az hajtott előre, hogy tudtam mit okozhatnék neki azzal, ha feladnám. Ő sem tette, nekem sem szabadott, így mikor mindennek a legaljára kerültem, akkor sem hagytam abba a felszínért küzdést. Egyszerűnek hatott csak egy személyre koncentrálni és érte tenni a dolgokat, bármennyire is piszkosul nehéz volt meglépni. Most viszont abban a valóságban, amit a jelemnek tudhatok, egészen másképp működnek a dolgok. Jake is jelen van, de már mások is a családunk részévé váltak. Kezdetben egy kislány, Hannah, aki az én művem. Szabad ilyet mondani? De nem tudnám miképpen kifejezni mennyire ostorozom és egyben áldom magamat a létezéséért, noha a körülmények egyáltalán nem könnyítik meg a dolgokat. Aztán itt van Nora. A véletlen találkozásunk után szinte már nevetségesnek éltem meg, amikor az igazság napvilágra került róla. Még azóta is sokszor pörgök mindezen, mert fura és egyben morbid humora van a sorsnak, de bármennyiszer is tapasztalja meg az ember elsőkézből mindezt, még mindig képes meglepetést okozni számára a dolog. A középső gyerek, a nővérem, akivel egy tündéri kislány is ugyanúgy szerepet kapott a mi elcseszett és kacifántos világunkban. Néha eljátszom a tudattal, hogy milyen is lenne kiadatni egy könyvet, Lesterek néven, benne pedig megfogalmazni azokat a történéseket, amik ezidáig vezettek. A nyakamat tenném rá, hogy páran vagy a fejünket akarnák ezután kitűzni trófeának vagy saját maguk is eszüket vesztenék. Bármelyik verzió is lenne a következménye mindennek, talán még várni kellene egy csavarra a történetben, ami mindkettőt teljesen kizárja.
Bénázok egy párat az asztal megterítéssel, de aztán csak valahogy megleszek vele. Azért még hatszor átvariálom, míg végül eljutok az első verzióig, Hannah meg olyan figyelmesen követi az apja szerencsétlenkedését, mintha legszívesebben arra készülne, hogy levágjon neki egy tarkóst, amiért ennyire döntésképtelen. Azért én sem leszek kuka, és a bátyám felé fordulok tanácsért, ő persze hozza szokásos formáját.
- Jobban értékelhetnéd néha, amit művelek. – morgok magamnak, de Nora megérkezése megment attól, hogy a magamnak beígért fülest a bátyám kapja. Puszta szeretetből. Mert mi így mutatjuk ki egymásnak, hogy jól megpüföljük a másikat, aztán jól megvagyunk egy darabig. Majd az egyikünk hülyeséget csinál és minden kezdődik elölről.
- Megvárod esetleg, hogy odaérjek vagy a képzelőerőmmel szeleteljem fel őket? – cinikus kérdésemet bátyám felé intézem, majd Norára mosolygok egyet. – Ne hallgass rá, szereti a véremet szívni. Jól tetted, hogy beengedted magadat amúgy. – kezdek neki a kiadott feladat elvégzésének, és ezzel is kötöm le a figyelmemet, amíg a többiek beszélgetésbe elegyednek. Fél füllel azért a pillanat részese vagyok, és ha kell, választ is benyögök, de egyelőre a zöldségeket iktatom ki. Alapjáraton nem nagyon szeretem az ilyen ismerkedős dolgokat, azonban tudom, hogy innentől kezdve nem csak a haveri kör bővítése miatt történik mindez, hanem azért, mert ők is a családunk részesei. Nem is igazán figyelek, de az említett Chris megérkezése ismerős hanggal jár együtt, és amikor rám kerül a bemutatkozás sora, a kezemet nyújtom felé, mintha életemben most látnám először azt az embert, akivel egyébként jót beszélgettünk, miután elsimítottuk a nézeteltéréseket.
- A híres, neves, Chris. – vezetem fel a dolgokat és megragadom a kezét. – Lester. Dorian Lester. Vagy Jason, amelyiket előbb megjegyzed. Már sokat hallottam rólad. – Mindketten tudjuk melyik lesz az, amelyiket megjegyzi, ezt viszont már nem teszem hozzá. – A zöldség kész. Isztok valamit helyettem is? Mert nekem szigorúan csak a víz játszik… - dörzsölöm meg a tarkómat, mielőtt hátrálni kezdenék. Nora meg Becks…meg Chris, aki Becks, én meg mindjárt röhögni kezdek kínomban, mint valami idióta. Milyen kicsi a világ és milyen fullasztó is lesz benne létezni majd. Hirtelen rémlenek fel beszélgetésünk részletei Norával kapcsolatban, akiről akkoriban nem tudtam, hogy kit is ért Becks ezalatt és érzem, hogy valami erősebb kell. Szénsavas ásványvíz. Igen, emeljünk a téteken és vaduljunk be! – Szóval? – kérdezek rá még egyszer, hogy a választ megvárjam, mielőtt menekülőre fognám a dolgot a rendelés felvevése nélkül.

**Jake Lester** · Re: You call it madness but I call it love Vas. Aug. 12 2018, 12:45

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Hát a sütögetés megint az én reszortom, és most úgy örültem volna, ha nem nekem kell megtennem, de Dorianre nem mertem rábízni ezt a kényes feladatot, ha már azzal is többet bajlódik, hogy megterítsen, mint elmenjen pisilni. Tagadhatatlan, hogy testvérek vagyunk, és szívjuk egymás vérét, de bennem még mindig ott lappang az a ki nem mondott düh, amit iránta érzek. A fegyverrel való visszaélés, a pillanat, mikor megint drogokhoz nyúlt, és nem gondolt rá, hogy most már nemcsak magáért, hanem a kislányáért is felelős. Belefáradtam, hogy mindig én legyek az iránymutató, ezért is „bántottam” többször a kelleténél, hogy megadjam a revansot neki. Az eltelt években bármit megadtam volna azért, hogy hasonló eseményen vehessünk részt, de amikor itt állunk a küszöbén, már egy kisebb gyomorgörcs kerít a hatalmába. Nora is még új ebben a családban a kislányával együtt, de ma lesz szerencsénk megismerni a titokzatos párját is, aki nem akárki…ő Charlotte apja egyben. Most az egyszer feléledt bennem a vágy, hogy magánkopót béreljek, és szimatoljak egy kicsit a múltjában, ha már a húgommal szűri össze a levet, de eddig még nem tettem meg, azonban ami késik, az nem múlik. A bizalmatlanságom óriási, és nehezen veszek be új tagokat is, de egyelőre azzal ütöm el az időt, hogy Doriant fárasztom, ő meg engem.
- Értékelem kellően öcskös, ha józan vagy, és nem kell csapatokat rád állítanom. – sóhajtok egyet, és szakszerűen fordítok egyet a húsokon, mert nem akarom, hogy égett ebéd legyen belőle. Hannah jól elszórakozik, szem előtt van, és ez nem hátrány, különben tuti már Samira vagy Dózer lenne a közelében.
- Ó, azt hittem, hogy te az eltűnés nagymestere vagy, és nem jelent gondot néhány zöldséget felszeletelni, akár elméleti síkon is. – kárörvendő mosoly ül ki az ajkaimra, de hamarosan a húgunk is betessékeli magát, és ez a fintor őszinte gesztusba hajlik át a részemről.
- Milyen jó ötletet adtál öcsi…máskor lecsapollak, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe. Szia Nora. – köszönök neki is, és hamarosan az is kiderül, hogy miért nincs itt a lánya, és az emlegetett szamár, aki a mai sztárvendégünk lesz. Imádok a családomat, de ki lehet ez a fószer? A munkája talán még nem üti ki a biztosítékot, ezért azzal indítok, és körbejárnám a témát, de mi ad isten, befut mégis…és ettől bennem reked a szó is. Nagyágyú, legalább van kétméteres szekrény is, ami alapvetően veszélyt hordoz magában, de már a két szeme is rosszul áll. Mit eszik benne Nora? Nagy a két golyója, vagy jól nyal? Úristen…most képzeltem el, ahogyan a húgomat dugják? Leteszem a lapátot, és ellépek a grill mellől, ha már én vagyok a nagy testvér, akkor ezt érzékeltessük is a többiekkel. A figyelmemet nem kerüli el, hogy Dorian furán köszön. Lazának akar tűnni, de nekem valami nem tetszik itt. Az öcsém magához mérten szórakozik, és a vízzel jön, de nekem fapofa marad. Jaj, gyermekem mikor fogsz már felnőni? Egy gyilkos pillantást vetek felé, de nem áll le. A választ zsigerből érkezik…na persze én meg csakis neurológus vagyok, és sosem nyúltam fegyverhez.
- Igazán örvendek Chris…Jake Lester. Talán francia vagy? Nora eddig nem sokat mesélt rólad. – szorítom meg a kezét, hogy viszonozzam a „kedves köszöntést”. Már most nem tetszik a pofája, és dugja a húgomat.

**Nora Weston** · Re: You call it madness but I call it love Vas. Aug. 12 2018, 14:18

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Nem bajlódom sokat a csengetéssel, főleg mivel tele a kezem a pitével, meg Hannah ajándékaival, így hát feltételezve, hogy a fiúk elfoglaltak, és amúgy sem vennék zokon, beengedem magam. Az udvaron találok rájuk, és ahogy sejtettem, már nagyban szorgoskodnak. Cseppet sem lep meg a kép, ahogy Jake a grill mellett ügyeskedik, Dorian pedig a terítéssel szenved. Valahogy annyira tipikusnak tűnik – még így, az eddigi nem túl hosszú ismeretségünk után is –, hogy azonnal kicsit megmosolygom őket. Az üdvözlések után, és amint a karjaim is felszabadultak, már készen is állok, hogy segítsek nekik. Igazából még mindig szokatlan kicsit a helyzet, bár érezhető, hogy mindhárman igyekszünk könnyedebbé tenni, de tagadhatatlan, hogy továbbra is kissé kilógok a sorból, az ő összeszokott párosuk mellett. Csipkelődnek és szurkálódnak, mintha egy kis feszültség is lenne közöttük, de ezt leszámítva is nagyon testvéresen viselkednek egymással, én meg igazából szívesen hallgatom és figyelem őket. Megmosolyogtatnak, és minden pillanattal egyre jobban örülök, hogy rájuk találtam, hogy egy család lehetünk. Dorian után észrevétlenül megigazgatok egy-két dolgot a terítékben. Nem akarom szóvá tenni, csak gondoltam kicsit besegítek, hogy minden a helyére kerüljön. Aztán a másik kis tesóval egyetemben a zöldségek feldarabolásával foglalom le magam.
- Salátát szeretnétek belőle, vagy más tervetek van vele? - fordulok a kérdéssel Jake felé, hiszen ma itt most ő a főnök. - Mi lenne, ha te a paprikát vágnád össze, én meg a többit? - Ezek a szavak már Dornak szólnak, és azt remélem, ezzel a könnyebbik melót bíztam rá. Bár ha ragaszkodik ahhoz, amit most csinál, én szívesen figyelem továbbra is, ahogy a paradicsomokat gyilkolja teljes átéléssel.
Aztán a nagytesó Chrisről kérdez, ami várható is volt, bár nem biztos, hogy pontosan meg tudnám magyarázni, mivel is foglalkozik az én drágám. Ám az emlegetett az utolsó pillanatban be is fut, és megválaszolja helyettem is a kérdést.
- Szia – mosolygok rá, és szinte látom magamat, ahogy felragyog az arcom, amint megpillantom őt. - Hát mégis ide tudtál érni... – jegyzem meg, mintha nem lenne nyilvánvaló. Egy gyors puszit is kapok, mielőtt a srácokhoz fordulna, hogy bemutatkozzon nekik. Az viszont elég érdekesre sikeredik. Mindkét testvérem kicsit furán viselkedik, ráadásul egymásnak ellenmondó kijelentésekkel élnek. Egyik szerint sokat beszélek Becksről, a másik szerint keveset... Dorian mintha menekülőre fogná, bár tőle kevésbé hat furcsának ez a viselkedés, Jake viszont ahogy kihúzza magát, és amilyen arcot vág, mintha hirtelen a tesztoszteronszintje a duplájára ugrott volna. Lehet ezen sem kéne meglepődnöm, tekintve, hogy egy másik tesztoszteronbombával néz éppen farkasszemet. Bevallom, kicsit kínosan érzem magam. Az elmúlt három hónap óta először sajnálom, hogy nem ihatok alkoholt. Egy pohár fehérbor most nagyon jól esne. Megköszörülöm a torkomat.
- Öhm... A víz nekem is jó. Vagy esetleg valami gyümölcslé. Főleg, ha hideg – ennél többet most nem is remélhetek.
- Szívem, lenne kedved segíteni a zöldségeknél? Chris nagyon ügyes a konyhában – árulom el fiúknak, már csak azért is, hogy kicsit oldjam a helyzetet. Bár lehet, hogy csak én érzem kínosnak a szitut, továbbra is kissé zavarban vagyok, de igyekszem ezt leplezni. A segítséget amúgy tényleg nem bánnám, most hogy Dorian épp kereket old.

In My Mind

**R. Chris Devereaux** · Re: You call it madness but I call it love Szer. Aug. 15 2018, 10:55

Az ember néha kénytelen súlyos döntéseket meghozni. Gyümölcslé vagy kóla? Busszal vagy kocsival? Aktivitás vagy passzivitás? Csend vagy nyüzsgés? Nekem most abban kellett döntenem, hogy tovább kínzom a kis barátomat, vagy hagyom, hogy megpihenjen? Nos, én az utóbbit választottam. Dorian már végignézhette, ahogy egy sóba mártott kés pengéjével kaszaboltam a bőrét, amikor forró vasat nyomtam hozzá, vagy netán amikor apró kis fa ékeket vertem a körmei alá és a verést még nem is említettem amit grátiszként kapott. A játékszereim és a módszereim pedig még korántsem értek a végükre. Azonban most Norát kellett szem előtt tartanom, és azt, hogy mit kért tőlem. Nem parancsolta, nem is hisztizett. Azt kérte, ha tudok, menjek el, mert örülne neki, ha végre találkoznánk a testvérei és én. És amikor Nora kér...főleg, ha beveti a szomorú, árva kiskutya pofiját, na akkor nekem lőttek. Nem tudok neki nemet mondani, sem csalódást okozni neki, vagyis, ez utóbbi persze nem teljesen igaz, mert azt hiszem folyton próbára teszem a tűrőképességét, de igyekszem a legjobb formámra törekedni, ami nálam még ez idáig sosem fordult elő.
Magányos szundításra hagyom hát a kis havert, és a családi banzájra kicsit rendbe vágom magam, mielőtt Nora után indulnék, és gond nélkül meg is találom a megadott címet. Direkt nem hívom fel, hogy egy kicsit izguljon. Ez szemétség tőlem? Nem tudom, szeretek vele néha kicsit játszani. Az élete nélkülem elég kiszámítható volt, ha jól értettem. Egy kis edzés nem fog ártani. Odaérve nem nagyon zavartatom magam a kopogással, lazán besétálok, bízva abban, hogy nem fogja leharapni a lábam egy vérszomjas pittbull, és megkeresem őket. Épp rólam folyik a szó, így gyorsan bekapcsolódok a beszélgetésbe és egy jól hangzó ám annál semmitmondóbb címet adok válaszul. Ennél körmönfontabban nem is lehetne megfogalmazni, hogy biztonsági őr vagyok, már ami a civil szakmát illeti. Meg sem fordul a fejemben, hogy kibővítsem a sort, pedig lenne még pár dolog, amit hozzácsaphatnék. Norának adok egy puszit és a kérdésére, hogy ideértem-e csak rámosolygok és rákacsintok. Hogyne értem volna ide, te kis csacsi, hát te kérted, nem emlékszel? Egy pillanatig megengedem magamnak hogy imádjam a nőmet, aztán visszatérek a valóságba és a hozzám közelebb eső férfi felé fordulok, hogy bemutatkozhassunk egymásnak.
- Örvendek, Jake. Igen, francia vagyok származásom szerint, és én már nagyon sokat hallottam felőled. Persze csak jókat - felelek gyorsan a feltett kérdésre, és megállapítom, hogy a kézfogása határozott, erőteljes, és hogy zsigerből rühelli a fejem. Nem tudom miért, de ez engem határtalanul szórakoztat, így pofátlanul belevigyorgok a szemébe. Ó, a tipikus nagytesó kiállás. Szinte ordít róla, hogy már most beverné a képemet, de kultúrlény, szóval visszafogja magát. Nem kell izgulnia amiatt, hogy összetöri a kis szívemet, mert cserébe én sem fogok ezentúl Team Jake Lester- es pólóban aludni és az ágyam fölé ragasztani a poszterét. Csípőből átszúrnám a gigáját már csak azért is, mert orvos. És én gyűlölöm az orvosokat, tök mindegy, hogy az egy arrogáns, idióta gyereksebész, vagy egy még arrogánsabb neurológus, vagy egy perverz ortopédus. Nem számít. Ez aztán a gyűlölet első látásra, nem igaz? Azonban nem ragadhatok le egy embernél, mert még van itt valaki, akinek köszönnöm kell. A második delikvens, az öcskös. Felkészülök egy hasonlóan szívélyes fogadtatásra, de amikor felém fordul majdnem elárulom magam. Szerencsére olyan pókerarcom van, mintha kőbe lenne vésve, így nem történik elsőre baj, átadhatom Doriannek a gyeplőt. Ha elárulja, hogy ismerjük egymást, nem fogom letagadni, de azért örülnék, ha nem tálalna ki. Eszembe jut az első találkozásunk, majd a következő, a meccsek, és az a ficsúr aki most a kis erdei viskóm vendégszeretetét élvezi. Dorian szó szerint tudja rólam a legsötétebb titkaim jelentős hányadát. Tudja, hogy meg akarnak ölni. Tudja, hogy én is embereket teszek el láb alól. Tudja, hogy mit csinálok, amikor épp nem biztonsági őrként tevékenykedem és nem a családommal vagyok, és ez...hát ilyen velem még sosem fordult elő, úgyhogy kicsit összeugrik a gyomrom, ám parádésan megoldja a helyzetet. Rámosolygok, mikor elmondja a nevét. Basszus, nem is tudtam, hogy Lester a vezetékneve. Ő meg csak annyit tudott rólam, hogy Becks. Most ár tudja a teljes nevem. Ez nagyon nem gyere be szitu, de ez van, majd kialakul a többi. kezet rázok vele.
- Remélem csak jókat hallottál rólam, mert Nora áradozott rólatok. Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek titeket. Dorian, ugye? - kérdezek vissza, mintha nem tudnám nagyon is pontosan, hogy mi a neve, és azt sem, hogy mire képes. Jake szeme gyanakvóan járkál rajtunk, így amikor itallal kínál bennünket Dorian, visszafordulok Norához. Magamon érzem az idősebbik Lester átható pillantását, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.
- Hú, hát valami hideg alkoholmentes nekem is jó lesz, köszönöm. Még vezetek - mosolygok szelíden Dorianre, és Nora kérdésére felé fordulok - Hát persze, nagyon szívesen segítek, csak mondjátok meg mi a feladatom. Nem akarom felborítani a terveiteket. De előbb hadd köszönjek ennek a gyönyörű kislánynak itt - pillantok Hannah felé, és Jakere majd Dorianre nézek - Odamehetek hozzá? - kérdezem, és ha nincs ellenükre, leguggolok Hannah elé, aki épp a lábát próbálja a szájába tuszkolni nagy elégedettséggel. Nem vagyok túlzottan érzelgős, de őszintén mondom, hogy most látok ilyen közelről babát először, így kicsit érdeklődve nézem a csöpp királylányt, aki láthatóan észre sem veszi, hogy itt vagyok előtte.
- Szia Hannah, hogy te milyen édes kis csöppség vagy! Az a láb nagyon fincsi lehet, ha így rágicsálod, nem igaz? - suttogom neki átszellemülten, és bevallom, most kicsit megrémülök attól a felelősségtől, hogy ismét apa leszek. Hogy lehet egy ilyen kicsi gyereket megérteni? Vagy egyáltalán...mi van, ha összetöröm? Jesszusom, amikor megszületik, még apróbb lesz. Sokkal, sokkal apróbb. Olyan pici, hogy elfér majd a két tenyeremben. Mégis, mit...mit csinálok majd én egy ekkora gyerekkel? Próbálok nem bepánikolni, így csak megcirógatom a kis fejét és a kezébe adom a rágókáját ami leesett a plédre, majd felállok.
- Eszméletelenül cuki - fordulok ismét a társaság felé, aztán Jake-re nézek - Segíthetek akkor valamiben? Nagyon szeretek főzni, ez az egyik szenvedélyem. Azt hiszem Norát már az őrületbe kergettem vele - pillantok Nora felé és szélesen rámosolygok, mert a kis drágám csak arról szokott panaszkodni, hogy a főztjeim miatt extra edzéseket kell beiktatnia.

**Dorian J. Lester** · Re: You call it madness but I call it love Hétf. Aug. 20 2018, 23:02

Devereaux-Weston vs. Lesters

Animal

Csak egy percre engedem meg magamnak, hogy elképzeljem az életemet valami normálisabb kiadásban, végigdöcögve azokon a természetes lépcsőfokokon, amiken manapság a magukat épeszűnek hívott egyedek haladnak végig. Iskolák felhalmozása, munkakeresés, végül pedig letelepedni valami filmekből ismert rendes környéken és családot alapítani. Mintha egy mosópor reklámmal ugratna az agyam és próbálná ezt a képet rám kényszeríteni, holott elég csak körbetekintenem és rájönnöm, hogy bármilyen úton is keveredtem ide, de legalább itt vagyok. Noha időközben párszor a nyakamat törtem és lejátszottam a lépcsőfokokon lefelé a tudom-dom-dom esetét, de ezek csak ízelítők voltak abból az életből, aminek most részese lehetek. És a mosópor sem az a fehér por volt, amivel összetalálkoztam, mégis beleillenénk egy reklámfilmbe. Talán olyanba, amit egy héttel később betiltanának és csak az internet sötét részlegein bukkanhatnál rá, hogy rájöhess ez mennyire abszurd, mégis egyben tök király és nem értenéd, hogy miért kellett elrejteni, holott ez sokkal valóságosabb, mint Juliska műmosolya Jancsi felé, ahogy a kis kenyérmorzsa gyerekeknek magyarázzák az élet nagy dolgait. Büszkén kihúzom hát magamat és nem érdekel, hogy Jake éppen a véremet szívja, noha színpadiasan a szívemhez kapnék, amiért a bátyuska ennyire nem értékeli az egyedileg összecsapott személyiségemet. Tudom, hogy mélyen belül csak fele annyira olyan akar lenni, mint én, én meg azt tudom, hogy fele annyira szívesen ütnék a bátyámra, ezt viszont jó kistestvér módjára elzárom magamban. Szeretjük a családtagokat, de nem fényezzük őket, mert még a végén elszállnak maguktól. Azt meg nem igazán szeretném, hogy csavarhúzóval kelljen az idősebbik felem után rohangálni, nehogy szétessen.
- Pedig a reflektorfényre éhezem. Kicseszett nagy önzőség, hogy így rejtegetsz a nyilvánosság elől.- célzok itt most az általa említett csapatokra, bár örülök, hogy nem szaladgál utánam senki, aki éppen arra van szakosodva, hogy a pohár közelébe ne menjek. Néha sikerült összebarátkoznom egy-két itallal és olyan jól kijöttünk egymással, hogy szinte felmerült a lehetőség, hogy örökre együtt maradunk, de a valóság befurakodott, mi meg úgy váltunk el egymástól, mint azokban a bugyuta szappanoperákban a két főszereplő. Lehet nem kellene többet azokon elaludnom. Valahol olvastam, hogyha alvás közben a tv megy a háttérben, a benne elhangzottak megmaradnak a tudatban. Bár sok mindent megmagyarázna. Legfőképp azt, hogy miért dúdolgatom a gumicukor reklám zenéjét vagy hallom a fejemben ismétlődni, hogy: Senki sem nevezheti Esteban Julio Ricardo Montoya de la Rosa Ramirezt tolvajnak! Egyáltalán ki a tököm az?!
Gunyoros mosoly kúszik a képemre Jake megjegyzésétől, ami a menekülésemet illeti, mégis tovább ugratom őt. Olyan morcos egy ember, néha egyszerűen jó seggbe kéne rúgni. - Csak nehogy mást is elsajátítsak ilyen keretek között, mert még a végén átrendezem az arcod. - a szeretet beszél belőlem, melyet egy felé intézett mosollyal is bebiztosítok. Eleget bántottuk már egymást, de azért azt senki nem tiltotta meg, hogy szavakban ne meccseljük le a dolgokat.
Úgy nézek rá mintha két feje nőtt volna, ahogy a lecsapolással jön és még zavaromban a tarkómat is megdörzsölöm. - Értem én, létezni sem tudsz nélkülem, de most már kezdesz átlépni egy határt. - mutatok rá figyelmeztetően, és inkább elfoglalom magamat a zöldségekkel, mielőtt kiharcolom magamnak a testvéri szeretet ütősebb oldalát. Noha úgy gondolom Nora jelenléte ezt bőven megakadályozza, aminek most tagadhatatlanul örülök. Már csak azért is, mert amit én össze-vissza szerencsétlenkedek, azután kell egy értelmesebb személy, aki helyrerakja a történetet és úgy tűnik ő azt a felet képviseli. Bár ha egyre több időt tölt majd a közelünkben, ez szépen és fokozatosan a másik irányba fog tendálni. Sajnálatosan - vagy nem úgy -, de mi Lesterek képesek vagyunk magunkkal rántani mindenkit a magunk által kreált zűrzavarba, ha akarja, ha nem. Valahol ezért sem viselem jól, hogy még több ember előtt kell titkokat őriznem önmagamról, mert annál nyomasztóbbá válik a helyzet. A biztonság még mindig nem teljes mértékben fedte le a valóságomat és ha lehet, nem akarnám, hogy bárki ebből egy kicsit is tapasztaljon.
Nora már párszor említette szívszerelmét, most viszont mégis türelmetlenül várom, hogy kivel kell arcoskodnom, hogyha az élet úgy hozza. A helyzet viszont akkor vesz a maga nemében egy poénos fordulatot, mikor kiderül kivel is állt össze a drága nővérkém. Pillanatok kérdése alatt mondja fel a szolgálatot minden értelmemet tápláló segítségem, mégis úgy mutatkozok be a jó havernak, mintha még csak hírből ismernénk egymást. Már azon vagyok, hogy hangos röhögésben törjek ki, de még tartom magamat.
- Jól mondod. - térek itt rá a kiejtett nevemre, végül pedig úgy döntök, hogy felcsapok felszolgálónak, mert kezdek egyre jobban irányíthatatlanná válni. Most legszívesebben behúznék egyet újdonsült vendégünknek, azonban azzal is tisztában vagyok, hogy visszakézből olyat kapnék utána, amit biztos nem tennék zsebre. Meg amúgy is, hogy magyaráznám meg a hirtelen ellenségeskedésemet? Totál sötét minden odafent a padláson vagy mi a franc? Ezért már húzok is be mint a vadliba és szerzem meg a kért italokat, meg időközben felhajtok egy pohár vizet, de valami ízesített löttyöt sikerül leküldenem, aminek egy cifra szitkozódássor lesz a vége, mert biztos az ilyenekkel embereket lehetne kivallatni, annyira rossz. Grimaszolok egyet, próbálom elűzni az utóízt, de nem megy, így ezzel a kellemetlen élménnyel csatlakozom a többiekhez, pontosabban a vadonatúj kis családomhoz és leteszem az asztalra a rendelésüket. Érdekes ez az egész. Nora úgy néz Becksre, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne elolvadni a látványától, Jake pedig úgy tűnik a sütés helyett inkább bérgyilkos üzemmódba kapcsolna és megsemmisítene mindenkit, akit csak lehet.
- Bátyóka, mosolyogj már! A családoddal vagy, nem ketrecharcra készülsz. - pofázok már megint össze-vissza, de aztán rájövök, hogy ezt pont nem kellett volna tennem, így inkább visszafogottan megindulok belefulladni a buborékokba, amit a vizem biztosít. - Szóval Chris...mesélj már valami jót a nővérünkről. Tényleg, miket is mondott rólunk? - nézek egyszer Norára, aztán Becksre kíváncsiságomat bevetve, majd letelepedek Hannah mellé, hogy közbe a kismajmot is lefoglaljam.

**Jake Lester** · Re: You call it madness but I call it love Szer. Aug. 22 2018, 19:43

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Még mindig nem döntöttem el, hogy mennyire volt jó ötlet ez az egész. Valamikor egészen kicsiként, mikor a Lester házban mulatság volt családi ünnepség kódolása alatt, akkor az azt jelentette, hogy az öcsémet dobáltam valami szarral, vagy direkt megsirattam, mert ki nem állhattam, vagy éppen azon gondolkodtam, hogy miképpen szökhetnék meg a családi kötelezettségek elől. Anya imádta, ha mi négyen együtt voltunk, de valahogyan mi nem egészen így éreztük. Most felnőtt fejjel szívesen visszarepülnék az időben, hogy egy kicsit ugyanaz a fiú lehessek, de már ezzel a felfogással. Nem igazán értékeltem, hogy van családom, mert adott volt minden…egészen addig, míg anyáék meg nem haltak abban a csúnya autóbalesetben. Hirtelen szakadt minden a nyakamban, és elkezdtem másképpen tekinteni Jasonre is. Bátor próbált lenni, és erős…a temetésen sem ejtett egyetlen könnycseppet sem, pedig tudom, hogy mennyire megviselte. Éjszakánként nem bírt elaludni, és mellettem kötött ki. Ellenségekből szövetségesek lettünk, és tudtam, hogy mit jelent, ha az embernek van egy testvére. Bármennyire is szidjam, és verjem be a képét, de Jason az öcsém, és az is marad. A rossz előélete ellenére is sokat fejlődött, azonban még mindig nem tudtam átlépni azon, hogy mit művelt legutóbb. Kell egy kis idő, hogy rendbe jöjjünk, de ettől még ez a kapocs nem szakadt meg, csak én már szeretném, ha egyenesbe jönne. A civódásunk szinte mindennapos, nem múlik el egyetlen perc sem anélkül, hogy ne kritizálnám, hiszen megérdemli, nehogy elszálljon. Mostanában megint elkezdett titkolózni, és nem tetszik, hogy ezt előttem teszi. Nem volt elég az elmúlt öt év…magánnyomozók hada, a kartell ügyei. Még mindig nem mutatkozhat a nagyvilág szeme előtt. Féltem őt, ahogyan a másik testvéremet is. Nora egy tünemény, kellett idő, hogy egymáshoz szokjunk, mégiscsak későn tudtuk meg, hogy ki is ő. Ennyi évet nem lehet egyik napról a másikra bepótolni. Elgondolkodtam már azon, hogy csináljak vele külön programot is, ahol senki sincs szem előtt, csak mi ketten. Rengeteg a bepótolnivaló, és Charlotte. Meg akarom ismerni az unokahúgomat, nagyon okos kislány…Nora nem hiába az egyik legjobb édesanya. Viszont aggaszt ez a Chris, mióta szóba hozta. Egy pasi, és Charlie édesapja. Milyen pasi csinál fel egy csajt, és hagyja ott? Ja…mint az öcsém. Lehet jól ki fognak jönni, ha ez lesz a menet náluk. Nagyon belemerülök a kajakészítésbe, és oda is égetek egy húst, miközben Hannah gügyög, Jason meg ismételten hozza a formáját. Egyszer tuti beverem az orrát, hogy érezze a szeretetemet.
- Téged bűn lenne, nem rejtegetni. Tudod, jobb is, hogy kevesen tudnak a létezésedről. Nem elég a fél kartell, aki a nyomodban van, ennél nagyobb hírnévre vágysz? – vetem oda neki félvállról, de aztán inkább hagyom, mert morci herceg nem érzi jól magát, ha nyaggatom.
- Majd én a tiédet, és most már fogd vissza magad, mert a lányod mást sem hall, csak a verekedést. Nem szeretném, ha ebben a szellemben nőne fel. – sóhajtok egyet, és a csípőmre teszem a szabad kezemet.
- Dehogynem tudok. Ne vegyél minket komolyan Nora. – pillantok a húgom felé. Még az hiányzik, hogy megijedjen a szentem, és akkor aztán végünk lesz. Az isten áldja, hogy feltalálja magát, és simán bejött. A puszikon már túl vagyunk, és máris a munka közepén találja magát, holott, ha rajtam múlna, akkor Jason csinálna mindent. Hamar túllendülök rajta, mikor egy harmadik veszélyforrás kerül szóba. Chris…az imádott pöcs Nora oldaláról. Remek, hogy késik…ezzel már most halott ügye van nálam, azonban nem kell sok, hogy befusson. Én aztán nem az a személy vagyok, aki előítéletes, de neki olyan „beverem a képed, ha közelebb jössz” kinézete van. Na, és ez a simulékony modor. A kézfogás nem maradhat el, meg a figyelmeztetés sem a részemről.
- Hát örülök Chris, hogy jókat hallottál rólam. – én már kevésbé, de átengedem neki a terepet, amíg köszönti a húgomat, de azért érezze a tekintetem a hátába. Nem az öcsém lenne, ha nem fogná menekülőre.
- Csendben legyél már öcsi…oké? Segíteni? – mondanám elvből, hogy ne, de elhallgatok. Ez a szirupos enyelgés nem az én világom. Megszomjaztam, így az öcsém után szólok.
- Kérek én is vizet. – akkor akadok meg a mozdulatsoromban, mikor Hannah-hoz lehajol, és elkezd neki bókolni. Le kell hűtenem magam, de nem sokáig bírom, így odasétálok, és ha már túljutott a körökön, akkor kiveszem az üléséből, és a karjaimba zárom.
- Gyere édesem. – adok egy puszit a homlokára.
- Jó vagy a konyhában? Figyelj ott vannak a kések, ha gondolod…szeletelhetsz húst. De csak óvatosan Chris, nehogy megvágd magad. – teszem mellé, és Hannah-val együtt odamegyek Norához.
- Hogy is ismerkedtél meg vele? – bökök a nekünk éppen háttal álló egyednek. Nem bírom. Egyszerűen irritál.

**Nora Weston** · Re: You call it madness but I call it love Csüt. Aug. 23 2018, 00:37

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Tekintetem csak úgy cikázik a két testvérem között, akik folyamatosan szócsatáznak, mióta csak ideértem. De nem zavar a dolog, ellenkezőleg, szórakoztat, tetszik a csipkelődésük, lenyűgözve figyelem, mintha valami természeti csoda lennének, hisz nekem korábban sosem volt lehetőségem ilyenben személyesen szerepet játszani. A testvéri civakodás szerintem semmihez sem hasonlítható, ahogy a másik vérét szívják, ahogy félpoénosan bármit egymás fejéhez vághatnak, hisz másnapra úgyis minden megbocsáttatik. Mert a vér összeköti őket. Mert együtt nőttek fel, mert ismerik egymás gyengéit és erősségeit, mert látták egymást a legjobb és a legrosszabb formájukban is. Az én helyzetem velük sosem lesz ennyire szoros, mert túl sok idő kimaradt, és talán azért sem, mert nő vagyok, két fivér mellett egy lánytesónak természetes, hogy más szerep jut, de őszintén remélem, hogy a kapcsolatunk idővel így is valóban szorossá fonódhat.
Amikor már azzal fenyegetik egymást, hogy átrendezik a másik arcát, meg szóba kerül a kartell, és hasonlók, kicsit azért elkerekedik a szemem, hogy kezdenek túlzásokba esni, de Jake megnyugtat, hogy nem kell őket komolyan venni.
- Nem is teszem – szólalok meg mosolyogva. - De ha tényleg egymásnak estek itt, én esküszöm, hogy nyakon öntelek benneteket egy kancsó vízzel – ingatom a fejem, és a mosolyom egészen kiszélesedik.
Chris épp akkor fut be, amikor róla kezdenének faggatni. Tökéletes időzítés. Tinédzser módjára vigyorgok, amikor játékosan rám kacsint, aztán inkább a zöldségekkel foglalkozom, hogy a munka is haladjon, miközben a fiúk ismerkedni kezdenek. Egy kicsit furcsa a helyzet, mindhárman enyhén szokatlanul viselkednek, és nem igazán értem egyiknek sem az okát, de igyekszem úrrá lenni az izgatottságomon, és reménykedni, hogy amint megindul a beszélgetés, és valamennyire megismerik egymást, ez a feszültség is elszáll, és valamelyest meg is kedvelik majd egymást. Nagyon szeretném, hogy így legyen, hiszen mindhárman nagyon fontosak nekem, Charlieval és a szüleimmel együtt ők a családom, a legfontosabb emberek az életemben.
A három nagyra nőtt gyerek közül talán még Becks viselkedik a leginkább felnőttként, barátságosan fordul a másik kettőhöz, aztán Hannah köti le egy időre a figyelmét. Belül egy kicsit olvadásnak indulok, ahogy gügyög neki. Nagyon aranyosak, és persze közben eszembe jut, hogy milyen lesz majd a sajátunkkal, ha a pocaklakó a világra jön, hasonlóan édes kis csöppségként.
- Ez valóban így van – bólintok, és kicsit el is nevetem magam, amikor szóba kerül Chris főzőtehetsége. Tényleg nem kevés aggodalmat okoz nekem a főztjeivel, hisz már így is félek, hogy minden ruhámat dupla méretűre kell cserélnem a terhesség végére, és ő ezt még tetézi.
Dorian visszatér az italokkal, én pedig hamar megszerzem az egyik poharat, és nagyokat kortyolok a vízből, mert már megszomjaztam. Aztán majdnem vissza is prüszkölöm a felét, amikor meghallom a ketrecharc szót. Miért jön most ezzel? Hogy jutott ez eszébe? Kicsit megzavarodom. Az öcsémről Becksre villan a tekintetem, és nagyon furcsa érzésem támad. Emlékképek tolulnak a fejembe, ARRÓL az alkalomról... Ahogy Beast a földbe döngöli őt, és majdnem meg is öli, ott, a ketrec fogságában. Kevésen múlott. Már régóta nem gondolok arra, az agyam legmélyebb, leghátsóbb zugába száműztem az emlékeket, de most hirtelen minden visszatódul. Mintha Dorian képe is felrémlene közben. Feszülten tördelem az ujjaimat, majd önkéntelen mozdulattal végigsimítok a hasamon. A beszélgetés közben tovább folyik, de nem tudok rendesen figyelni. Jake telepszik le a közelemben, és az első találkozásról kérdez. Nem tudom, melyik elsőre gondol. A kilenc-tíz évvel ezelőttire, vagy a második elsőre, amikor... A véres emlékek felelevenítése után az utóbbiról is csak az ugrik most be, ahogy Woodsen a földre szorított azon a sötét folyosón, ahogy ujjai szorosan a nyakam köré fonódtak... Ideggóc gyűlik a hasamba, úgy érzem, hirtelen felfordult a gyomrom. A szám elé kapom a kezem, attól félek, mindjárt kidobom a taccsot. Felpattanok.
- Bocsánat, én... egy kicsit... kell... - de nem tudom végigmondani, megperdülök, és sietve rontok be a házba. Magam sem tudom, mi is történt pontosan. Csak szimplán a terhesség, a hormonok, meg a hiperérzékenység, talán a grill füstje, vagy a feszültség, meg a hirtelen keletkező gyomorgörcs teszi... Besietek a fürdőbe, kapkodva megnyitom az egyik csapot, de talán annak a hangja sem nyomja el eléggé, ahogy a következő pillanatban kiadom a reggelimet a vécékagylóba. Basszus, ez a nap egyelőre nagyon nem úgy alakul, ahogy vártam.

Gasoline

**R. Chris Devereaux** · Re: You call it madness but I call it love Vas. Aug. 26 2018, 20:14

Devereaux - Lester - Weston

Family means everything!

Nehéz visszafogni magam, és úgy tenni, mintha amúgy marhára barátságos lennék, mikor a közvetlenség messzebb áll tőlem, mint tengerésztől a sivatagi tevegelés utáni vágy. Senki más kedvéért nem vagyok itt, csak Nora kedvéért, és persze közvetve, de a lányomért. Nekik fontosak a családi kapcsolatok, nekem pedig csak ők számítanak.
A bemutatkozás kínos pillanatai mintha nem akarnának múlni. Dorian és Nora rokoni viszonya kissé felkavarja a magabiztosságom állóvizét, ezt nem tagadom, és bár Jake harciaskodó, kissé merev tartása viccesnek tűnik, azért én is érzem, hogy itt a béke most pengeélen táncol. Nem tekerem fel a lángot a benzines hordók mellett, igyekszem a békére törekedni, így Jake határozott kézfogását is csak diszkréten adom vissza, nem szorítok rá jobban a kezére, mondjuk, hogy éles fájdalmat okozzak, inkább csak pont eléggé, hogy érezze, nem ijedtem meg tőle. Doriannel úgy döntünk, jobb, ha úgy teszünk, mintha most látnánk egymást először. A lehetőségeimhez képest igyekszem bekapcsolódni az események alakulásába, és felajánlom a segítségem is, de Hannah tüneményes lábrágása megragadja a figyelmem, és igyekezvén jó benyomást kelteni, engedélyt kérek, hogy köszönhessek neki. Az első kisebb csalódás - vagy minek is nevezzem ezt az érzést. Kellemetlenség? - akkor ér, amikor ezt sem a drága apuka, sem a harcias nagybácsi nem reflektálja. Mintha ott sem lennék, vagy meg sem szólaltam volna. Nem mondom, hogy meglep, mert ismerem már a zavartság fogalmát, és azt is, hogy az ember olykor hajlamos elsiklani az apróságok felett, kicsit mégis bánt. Elfog az az érzés, ami ilyen esetekben mindig. Nekem nem itt van a helyem, kívülálló vagyok. Nem szívesen látnak a köreikben. El kéne tűnnöm. Mégis erőt veszek magamon, és odamegyek a kislányhoz, hogy megszemléljem,mert a makacsságom erősebb késztetést eredményez. Furcsa egy ilyen csöppséget élőben látni, mert bár hallottam Hannahról, de élőben látni egészen más tészta. Szép baba, már amennyire meg tudom állapítani, hogy egy baba szép-e vagy sem, mivel ő az első akit látok életemben. Olyan baba formája van, épp a lábát tömi nagy lelkesen a szájába. Nyáladzik és szuszog, láthatóan nagyon jól elvan magának, igazából hiába is beszélek neki, tudomást sem nagyon vesz rólam. Ettől függetlenül végtelenül bájosnak ítélem meg Hannah-t, azonban Jake a következő pillanatokban, mintha csak tőlem féltené, kiveszi a hordozóból, ezzel pedig eléri, hogy ismét rohadtul kellemetlenül érezzem magam. Csak egy villanásnyi gyilkos pillantás és az állkapcsom erőteljes megfeszítése mutatja, hogy kezd a vérnyomásom az egekbe szökni. Most mit kell köcsögösködnie? Nem bántottam azt a kislányt, tökre jól elvolt a hordózóban, amúgy is eljöttem volna onnan, csak megnéztem. Még csak hozzá sem értem. Nem ezt szokták az emberek? Megnézni egymás gyerekeit, kutyáit, halait, hogy aztán elmondhassák, mennyire cukik és édik meg ilyenek? Én imádok a lányommal büszkélkedni, és ha valaki kritizálja, azt jobb, ha megfontoltan teszi a jelenlétemben, mert igen hamar kitör belőlem a védelmező apuka. Egyből eszembe jut az eset, amikor először találkoztunk. Azóta is kísért, ahogy azt kérte - mit kérte? Könyörögte! - hogy hazudjam azt, hogy szeretem. Sosem álltak hozzám közel a gyerekek, meg alapvetően az emberek sem, de Lottie azonnal elvarázsolt. Talán a tudat, hogy az én vérem. Talán az emlék, hogy az én szüleimnek mennyire nem számítottam. Talán a váratlan lehetőség, hogy bebizonyítsam, több vagyok, mint amit elhittem magamról. Nem tudom. De a lányom mindenhol, mindenek felett első helyen áll, és amúgy sem bántottam soha gyerekeket. Ez volt az egyetlen kikötésem a munkáim során, hogy gyerekre nem támadok, pedig volt, hogy több tízezer dollártól estem így el, de akkor sem tettem meg. Az én kezem ha mástól nem is, de ettől tiszta. Így kicsit zavaros, Jake mit játssza meg magát nekem, mintha attól tartana, kárt teszek abban a csöppségben. Nem mondom, a kinézetem talán riasztó lehet, de amúgy csak egy kicsit jobban ki vagyok gyúrva, és ez nem határozza meg egy ember jellemét szerintem. De nem szólok, mert Nora itt van, és nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni. Dorian meg is jegyzi Jakenek, hogy ne legyen ilyen karót nyelt, de én csak megköszörülöm a torkom a sok füst miatt és a vízhez lépek, amit kihozott. Egy nyelésre lehúzom, még csak kortyolni sem kortyolok. Nem is tűnt fel mennyire szomjas voltam. Hát igen, valaki kioktatása, hogy mit is tehet egy Devereaux-val, eléggé ki tudja meríteni az embert.
- Kösz, ez jól esett - pillantok Dorianre, és majdnem megszólalok, hogy a következő meccsre kicsit több vizet kell bekészítenie, de szerencsére észbe kapok. Irritál, hogy nem tudok vele beszélni normálisan, mert úgy érzem ez az eset szinte ordít azért, hogy beszéljünk, de azt is tudom, hogy egyetlen mozdulattal sem utalhatok arra, hogy közünk van egymáshoz. Jake iránymutatására az asztalhoz lépek, és amikor figyelmeztet, hogy ne vágjam meg magam, erőteljesen rá kell szorítanom a kés markolatára, hogy olyat ne mondjak, amit magam is megbánok. Hú, barátom, még egy beszólás, és család ide, család oda, de úgy orrba baszlak, hogy mehetsz a sürgősségire. Most mi a faszt kell arcoskodni? De összeszorítom a számat. Egy értetlen pillantást vetek Norára és Dorianre, hogy vajon ők is érzékelik, hogy az idősebb Lester épp bevette a menstruáló, baszatlan házinéni kapszuláját, vagy csak én lettem hiperérzékeny? Aztán Jakere nézek, erőteljesen, jéghideg pillantással, és tekintettel, hogy Hannah a kezében van, feszesen elmosolyodok.
- Majd igyekszem a gyakorlatlanságomat kellő óvatossággal kompenzálni - mondom, és csak képzeletben játszom le a jelenetet, ahogy bemutatom Jake nagy arcának, milyen pontosan is bánok a vágó eszközökkel. A nagy arcából lefaragva egy kicsit innen-onnan. Kiveszem a tálból egy vágódeszkára a húst és nekilátok felszeletelni, és inkább nem szólok semmit. Csak az, ahogy a deszkán a húst vagdosom, abból sejthető, hogy az a hús bár nem ártott senkinek, de erős bosszúlevezető szerepet tölt be a kezeim között jelenleg. Nem is nézek fel amikor Dorian kérdésére válaszolok.
- Meséljek a nővéretekről? Jót vagy inkább rosszat? Mert egyfelől egy angyal. Türelmes, és a legcsodásabb nő akivel valaha találkoztam. Fantasztikus édesanya, szóval, ha Hannahval kapcsolatban aggályotok támad, mindenképp őt kérdezzétek, csípőből vág minden praktikát. Másfelől viszont beleiszik a tejes dobozba, imád hangosan énekelni a zuhany alatt, és folyton otthon felejt valamit, így reggelente úgy indul el, hogy már előre tudom, minimum háromszor szalad vissza a parkolóból valamiért. Ja, és nem szabad hagyni, hogy igyon, mert akkor össze-vissza kezd el beszélni. Egyszer így kellett érte mennem egy buliba. Aznap éjjel vagy tizenöt sms-t elküldött. Vicces volt - nevetek fel az emléken, aztán sóhajtok - Rólatok pedig annyit mesélt, amennyit tudott. Hogy hogy derült ki, hogy testvérek vagytok, és hogy Jake orvos, Hannah pedig a tiéd, de együtt nevelitek. Az első találkozás kalandosra sikerült, még szerencse, hogy a bátyád ott volt. De szívesen meghallgatom a ti verziótokat is, hátha hallok valami újat - pillantok fel, majd a következő percben csak Nora után nézek, ahogy öklendezve elrohan. Azonnal leteszem a kést és kétségbeesetten kutatok kézfertőtlenítő után, de mivel nem találok, feltartott, véres kézzel állok és nézek utána. Arcomra kiül egy rész bűntudat, egy rész aggódás és némi büszkeség, de ez utóbbi kevésbé szembetűnő, inkább csak én érzem.
- A francba, már megint... - nyögök fel - ...és ez megy már két hete. Akármit eszik, az rövid időn belül visszajön. Már nem tudom mit főzzek vagy vegyek meg, ami megmaradna benne. - morgom, aztán elhallgatok. Bassza meg! Dorian és Jake keresztpillantásában úgy érzem, kicsit többet mondtam, mint szerettem volna. Véres, feltartott kézzel megkövülten állok, és felkészülök. Nem hinném, hogy túl sok ész kéne hozzá, hogy összerakják a képet, bár nem terveztem egyedül elmondani nekik, hogy ismét babát várunk. Nora visszatérte pedig nem tudom hogy fogja befolyásolni az eseményeket.
- Azt hiszem inkább megnézem hogy van - indulok el befelé, mielőtt kitörne a háború. Megkeresem a bentről szűrődő vízcsobogás forrását, és a könyökömmel bekopogok.
- Életem, én vagyok. Kinyitnád? - kérdezem, és ha megteszi, belépve végigpillantok rajta. Bár átvehetném ezt a kínt. De nem tudok segíteni neki. A csapnál kezet mosok alaposan, fertőtlenítek is, aztán ránézek.
- Jobban vagy? - kérdezem, majd a fejemmel kifelé intek - Azt hiszem a tesóid már sejtik mi a helyzet.
Nem kell többet mondanom, ezért csak közel húzom magamhoz, megpuszilom és a pocakjára simítom a tenyeremet. Nem érdekel Jake, és ha Dorian ellenem fordul...hát azt majd kezelem ahogy kell. De Nora az enyém és amíg csak kell, én küzdeni fogok érte. Ahogy a gyerekeimért is.

megjegyzés • szószám • ™️

**Dorian J. Lester**

Devereaux-Weston vs. Lesters

Animal

Oltári nagy hazugságnak számítana tőlem azt kijelenteni, hogy tisztában vagyok vele miképpen kell kezelni az ilyen helyzeteket, ezért valahol egyáltalán nem meglepő a bénázásom meg a mindenhol értelmetlen szövegelésem. Az pedig közel sem segít, hogy a vendégek száma egy olyan személlyel növekedik, akivel egészen aktívan munkálkodtam a valóság baljósabb területein. Nem én vagyok az emberek mintapéldánya. Szobrot sem fognak állítani rólam, és bár a helyzetem úgymond javulófélbe mozdult át, ez még közel sem jelenti azt, hogy ne lehetnének kisiklásaim, csak jobban tartom magamat mint az előtt. Más az, hogyha az embernek léteznek olyan személyek az életében, akik miatt kétszer is meggondolja a tetteit, mint az, mikor belefullad a magányba. Én tapasztaltam mindkettőt és őszintén bevallom, az első most jobban a kedvemre van, így nem szeretném újra a rosszabb verzióba taszítani magamat. Már megtanultam, hogy a legtöbb dolog az életben átmeneti és ha nem vigyázunk rá, könnyen kicsúszhat a kezeink közül az irányítás, ezt pedig tekintetbe véve a körülményeket nem tehetem meg.
A helyzet többnyire kínos, mi meg úgy lavírozunk a témák között, mintha bármelyik pillanatban taposóaknára léphetnénk. Mi bátyóval egymás vérét szívjuk - mindennapos probléma -, amelyet egy idő után ráhagyok. Képtelen elviselni, ha nem az övé lehet az utolsó szó vagy úgy egyébként bármilyen baromságot, ami engem szórakoztat. Mindannyian nem kevésbé vagyunk feszültek, holott a szituáció hangulatának nem erről kellene szólnia. Ismerkednünk kellene, jól érezni magunkat, ezzel szemben valahol mégis átugrottuk ezt a szakaszt, hogy a másikat mérjük fel. Ismertetve már régóta hozzám nőtt mutatványomat, valami szegényes ürüggyel mentem ki a hátsómat ebből a fojtogató helyzetből és miközben megszerzem a kért italokat, igyekszem rendbe tenni azt a káoszt, ami nem csak a többiek között uralkodik, de az én fejemben is ugyanúgy jelen van. Becks jó arc, bár nem szívesen lennék az ellensége. A kezdeti ismerkedéshez képest most egészen jól megbarátkoztunk a másikkal, mégis felmérve azt, hogy milyen szerepben tetszeleg is ő valójában ezen a kis összeröffenésen, mégiscsak fújnom kellene rá. Noha élvezem a másokkal való összetűzéseket, úgy tűnik a bátyám duplán teper helyettem is, hogy ellenségesen lépjen fel az említettel szemben, és mindent elkövet, hogy teljes pszichológai profilt állítson fel Becksről, a személyiségét boncolgatva meg minden egyéb más tényezőket figyelembe véve. Kívülről nézve inkább érzem magamat az oroszlánok ketrecébe, mintsem valami családi sütögetés keretein belül. Norát sajnálom leginkább, akinek mindezt végig kell követnie, habár van egy sejtésem nem így képzelte el a nagy találkozást. Az pedig közel sem tetszik, hogy Hannah is ennek a közepén csücsül, mert noha tudom, hogy egyikük sem ártana neki, de kezdek ideges lenni amiatt, hogy bárki is hozzáér. Meglehet az elején volt egy nagy adag bizonytalanság a kislányommal szemben, mostanra viszont olyan erős ösztönné vált, amely azt sugallja, nélküle el sem tudnám képzelni az életemet. Rettenetesen a hatása alatt vagyok, ez pedig duplán megugrasztja a védelmezésre kialakított érzelmeimet, amikor is bárki kezét szemrebbenés nélkül törném el, aki a közelébe merészkedik. Ezért egy idő után magam ülök le a közelébe, hogy megakadályozzak bármilyen kezdeményezést, és hogy oldjam a feszültséget, inkább kikérdezem Beckset..khm Christ a nővérkémről, mint ahogyan azt jó öcsike módjára szokás. Valami szaftos kis részletet, amit felhasználhatok ellene - természetesen bizonyos keretek között. Eléggé labilis természet vagyok, és ki tudja milyen hatást váltana ki belőlem a hálószobai titkok elemezgetése.
- Lesz mit tőle tanulnunk, ha kevésbé akarunk egy állatkertre hajazni. - vigyorodok el arra a nőszemélyre nézve, aki valójában egy angyalnak tűnik a mi ördögi hármasunk mellett, de a következő pillanatban a képemre fagy az idióta mosoly, mert Nora másodpercek alatt tűnik el a lakásban rosszullétre hagyatkozva. Ez egyáltalán nem tetszik nekem, erre pedig még Becks is rátesz egy lapáttal, mikor olyan magyarázatokba kezd, amiből könnyedén lejön a szituáció lényege, én pedig vetek egy pillantást Jake felé.
- Nyugtass meg, hogy nem az történik, amire gondolok. - magamat áltatom ezzel csak, azért mégis bepróbálkozok, meglehet én sem most jöttem le azért a falvédőről. Őszinte véleményem kifejtése előtt azonban befogom Hannah aprócska füleit, hogy nehogy apucitól olyat tanuljon, amivel a későbbiekben rosszban lehetünk.
- A rohadék! Esküszöm Ken babát csinálok belőle... - nem, nem utálom ezért, de Nora a testvérünk és bassza meg, ez valami kegyetlenül rossz szitu. Tudom, hogy Becks a maga módján jó ember és apaként is szuperál, de itt van ez a valami..ami ösztönösen hajtja bennem az ideget és nem hagy nyugodni. Az az érzés, ami a szeretteim hatására tör belőlem felszínre, és amiért bevállalnék egy lövést is, hogy élő pajzsként funkcionáljak előttük. Mindezeket összevetve átrendezném drága havercsávó képét, noha tisztában vagyok azzal is, hogy rejtvényfejtés közben verne péppé és meg se kottyanna neki. Ez viszont jelenleg a legkisebb gondot képezi bennem.
Felállok a helyemről, mert a tehetetlenség megnyúz és magammal viszem a kicsit is otthonunk falai közé, mert úgy érzem muszáj tennem valamit. Beszólnom, felrúgni valamit, morogni, mint valami veszett görény..bármit, csak ne üljek a seggemen, mert ahhoz most túlságosan is eleven vagyok.
- Ugye azt tudod haver, hogy addig vagy biztonságban, amíg odabent vagy? - a vendégszeretetem kiváló, az idegbaj meg ökölharcot vív a fejemben, míg én belül maga vagyok Jean-Claude Van Damme egy harcos jelenete közepén. A folytatás viszont valamiért mégis a nyugodtabb énem hangjává válik. - Nora, minden oké? Szükséged lenne valamire? - egyik kezem Hannaht tartja, másikkal egy hangyányi időre zavartan a tarkómhoz kapok. Távol állnak tőlem ezek a dolgok, meg úgy összességében a segítségnyújtással sem vagyunk országos cimbik, de azért próbálkozok, hátha előrukkolhatok valami hasznossal. Mellesleg nem én vagyok a jó zsaru a történetben, mert én is tettem, amit tettem, de a helyzet kezelhetetlensége elég ahhoz, hogy az idegesség harcot vívjon a józan eszemmel, amiből mindannyian tudjuk, hogy már nem sok maradt.

**Jake Lester**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

A családi kör egészen mást jelent, mint évekkel ezelőtt. Akkor ott voltak a szüleim, és az öcsém, amivel a kör be is zárult. Nem vágytam többre, mint rájuk, most meg kapkodom a fejemet egy féltestvéren, a párján, az unokahúgaimon, és a megkerült öcsémen. Mennyi év telt el azóta, mióta utoljára ültünk össze egy jó kajára, ahol zavartalanul folytathattunk beszélgetést az ügyes-bajos dolgainkról. Alig egy éve még megrögzötten kutattam Jasont, de mára megleltem, és itt nem állt le a történet. A magányos napjaim véget értek, mégsem éreztem, hogy ez a család lenne az, amire vágytam. Nem úgy képzeltem el, hogy Jas majd egy agyonvert lányt felcsinál, és megfogan Hannah, akit a lépcsőnkön hagy egy pap. Mit tehet ő róla, hogy megszületett? Mi van Charlotte-tal? Nora nagyon jó anyuka, mégis hiányzott neki az édesapja, aki csak most tűnt fel az életében újra. Chris…ízlelgetem a nevét, meg a származását, de nem lesz szimpatikusabb attól, hogy elemezgetem. Egyáltalán mit érzek a vérszerinti rokonaim iránt? Dorianra pillantok futólag, nem véleményezem a közöttük lévő párbeszédet. A drogos mintaapa, aki miatt öltem, aki fegyvert fogott rám. Mosolygós, és zavart, de észre sem veszi, hogy a lánya mennyire függ tőle. Veszélyes játszmába kezdett, és nem tetszik, hogy nem cselekszik. Én vagyok a védőpont, a menedék, hogy talpra álljon, vagy éppen ne vesszen el a süllyesztőben. Megígértem a szüleim sírjánál, hogy vigyázni fogok rá, de ha nem hajlandó változtatni, akkor el fogom engedni a kezét. Nem bírom tartani a hátamat a bűnei miatt. El fognak jönni érte, és akkor már felelős lesz egy másik életért is. Hannah még nagyon kicsi, egy apára van szüksége, és nem egy élő céltáblára. Nevetnek, de én már a jövőt látom, ami elől menekül. Továbbsiklik a tekintetem a húgomra. Néhány hete, lassan hónapba fordul át az információ, hogy ő is Lester. Apa megcsalta anyát, és szeretőt tartott. Micsoda örömforrás, hogy még ők is hazudtak nekem. A gazdaglét hamar megszűnt, kétkezi munkával tartottam életben az öcsémet, miközben valahol a világ másik felében egy kislány hasonló génekkel rendelkezett, mint mi. Nora gyönyörű, és életerős, megpróbál beilleszkedni, és ezért hálás vagyok neki. Nem követelőzik, hagy időt a beépülésre, de mégis idegen. Nem tudom, hogy mit szeret, úgy teszünk, mint egy nagy boldog család, de nagyon messze állunk a valóságtól. Átadom a karomból a kis unokahúgomat, miután a védelmi ösztönömből kifolyólag meggyőződöm róla, hogy Chris nem bánthatja. Nem bírom a csávót. Adhatja nekem itt a jó pofát, de sosem lesz az. Norát elhagyta, és ott maradt a csávában. Mit akar tulajdonképpen jóvátenni, hogy kimaradt a lánya életéből? Látom rajta, hogy feszeng a körünkben, és ez részben az én hibám, de én vagyok itthon, és ha nem tetszenek neki az itteni játékszabályok, akkor el is mehet, ahogyan a többiek. Mindent az szakít félbe, hogy Nora rosszullétre hivatkozva rohan el, és négyesben maradunk. Eleinte csak a szája mozgását figyelem az idegen férfinak, aztán eljut a tudatomig…a húgom ismét áldott állapotban van. Rohan utána, nekem földbegyökerezett a lábam, és csak bámulok utánuk. Jason mond valamit, de érdemben nem tudok rá felelni. Mocskos hazugok. Megropogtatom a kezemet, és elsuhanok a lépcső irányába, miközben a többiek a lenti fürdőnél szenvednek. A családom. Az első utam a fenti zárt térbe vezet, és a régi Glockomat veszem magamhoz. A lejutásnál megy a dörömbölés, mikor megpillantom az öcsémet.
- Menj az utamból, sőt vidd fel a lányodat, és fektesd le. Legyél egyszer a büdös életben felelősségteljes, és ne csak megjátszd azt. – förmedek rá, és a fegyvercsövével kopogok a bentieknek.
- Chris…felcsináltad a húgomat…gratulálok. Azt ajánlom feltartott kezekkel gyere ki, és akkor beszélgessünk egy keveset arról, hogy mit jelent a család. Mit mondtam neked JASON? – emelem fel a hangomat, mert itt most az én játékszabályaim szerint fogunk eljárni. Ez az én házam.

**Nora Weston**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Izgatottan vártam ezt a sütögetést, hogy életem férfijai végre megismerjék egymást, és ezzel is tehessünk egy lépést előre, hogy kicsit jobban összeszokjunk, összecsiszolódjunk. Számomra mindig is fontos volt a család. A szüleim nem voltak tökéletesek, és mostanában, miután kiderült, hogy hosszú éveken át hazudtak nekem, már még kevésbé látom őket annak, de mégis sikerült többé-kevésbé követendő példát állítaniuk elém. Jelenleg egyelőre, azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy teljes a káosz ebben a famíliában. Chris csupán néhány hónapja tért vissza az életünkbe, Charlottenak csak nemrég lett apukája, a fivéreimet és az unokahúgomat is csak most ismerhettem meg, és ennek tetejében pár hete még kiderült az is, hogy ismét babát várok, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ebből a zűrzavarból kihozzak valamit... valami valódi családra emlékeztetőt, magam, magunk miatt, de elsősorban a gyerekeimért. Hogy Charlie-nak – ahogy ennek a babának sem – ne kelljen soha többé hazudnia a barátainak a szüleiről, a családi hátteréről, hogy olyan környezetet teremtsek, amit büszkén vállalhatnak, és amiben boldogak.
Ám ez az összejövetel egyelőre közel sem úgy alakul, ahogy vártam. Talán az az pár perc, amíg Chris be nem fut, még egész átlagosnak mondható, ahogy a két Lester fiú egymással civakodik, de utána mintha rögtön érezhetően csökkenne a hőmérséklet néhány fokot. Nem is tudom, mit vártam? Valószínűleg azt, hogy ennél azért barátságosabban közelednek majd egymás felé, ehelyett viszont tartózkodást és ellenségeskedést látok a tekintetekben. Kicsit az az érzésem támad, hogy ha nem lennénk itt Hannahval, már nyíltan egymásra is támadnának, mintha nem is civilizált emberek lennének, hanem állatok a vadonban. Nem értem, mi lehet a gond, mitől viselkedik mindhárom ennyire furcsán. Talán túl sokat képzelek bele, mert annyira izgulok, hogy minden jól alakuljon, hogy fejben már a legrosszabb eshetőségek jelennek meg előttem. Próbálkozom, és próbálkozunk elindítani valami értelmes társalgást, beszélgetni, ismerkedni, és tényleg azon vagyok, hogy tudomást sem vegyek egyesek magatartásáról. Egyesek alatt pedig főleg Jake-re gondolok, és a szurkálódós megjegyzéseire, amelyeket, azt hiszem, Becks még elég türelmesen fogad. Dorian kérésére mesélni kezd rólam, a jó és rossz tulajdonságaimról, amelyen kezdetben még mosolygok, és egyik-másik kijelentését hallva más esetben talán el is pirulnék, de olyan hirtelen tör rám a rosszullét, hogy aztán még magyarázkodni sem igazán marad időm, csak rohanok a fürdő felé.
Nem sokkal később, miután már valamelyest kezdek jobban lenni, és épp a mosdónál szedem rendben magam, Chris kopogtat az ajtón. Elzárom a vizet, megtörölgetem az arcomat, és még a kezemben a törölköző, amikor beengedem őt.
- Igen, már jobban – bólogatok, miközben hátrálok, hogy be tudjon jönni. Apró, aggodalmas fintor kerül az arcomra, amikor közli, hogy a tesóim valószínűleg már tudják, mi a helyzet. - Sajnálom, nem így akartam a tudtukra hozni – mondom csüggedten, majd egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel felőlem, amikor magához húz. Jól esnek ezek a meghitt pillanatok a kinti, kissé fagyos hangulat után. A következő pillanatban Dorian kiabál be az ajtón, mire elkerekednek a szemeim, majd értetlenül pillantok fel Chrisre.
- Miről beszél? - kérdezem halkan, mert tényleg kezdek összezavarodni. Mi a fene van ezzel a családdal? Történt valami abban a fél percben, amíg magukra hagytam őket? Vagy ez most amiatt van, mert kiderült, babát várok?
- Minden rendben... – válaszolnám az öcsémnek, de a hangomat elnyomja Jake kopogtatása és a fenyegető szavai. - Feltartott kezekkel...? - ismétlem utána az orrom alatt, a homlokomat ráncolva, de most már nem csak zavarodott vagyok, hanem dühös is. Odalépek az ajtóhoz, és hirtelen feltépem azt, mire a bátyámmal nézhetek farkasszemet, aki épp egy fegyvert tart a kezében.
- Mi a jó...?! Ti teljesen megőrültetek? - nézek egyik testvérről a másikra. - Azzal meg mégis mit akarsz? - kérdezem komolyan, és igyekszem elnyomni az idegességemet, de ez nem az a helyzet, amiben ez menne. Dühös vagyok, és aggódom is, mert nem ismerem még elég jól Jake-et ahhoz, hogy tudjam, mire is számíthatunk tőle. Pontosan ezért is nem vagyok hajlandó elmozdulni az ajtóból, ezzel belül tartva Christ, bár valahol tisztában vagyok azzal, hogy az egyik és a másik is simán félretaszíthat az útból, ha komolyan egymásnak akarnak esni.
- Dorian...? - pillantok el Jake mellett az öcsémre, és könyörgő tekintetem szavak nélkül is azt sugallja, hogy csináljon már valamit. Abban bízom, hogy ő azért még valamennyire észnél van, és tud racionálisan viselkedni, hiszen ő ismeri legjobban Jake-et, és ő tudná leállítani, ha valami hülyeséget akarna tenni. Csak szegény Hannaht sajnálom, hogy itt kell lennie ennek az őrületnek a közepén. Legszívesebben fognám, és visszamennék vele az udvarra, vagy ki a házból, de továbbra sem merek félreállni az útból.

Russian Roulette

**R. Chris Devereaux**

Devereaux - Lester - Weston

Family means everything!

Sosem szerettem az orvosokat. Számomra mióta csak az eszemet tudom, egyet jelentettek a fájdalommal, a halállal. A csalással. Szentnek állítják be őket, fantasztikus csodatevőknek, úgy járnak köztünk, mintha legalábbis Istenek lennének, csak mert be tudnak adni egy pirulát meg fel tudnak helyezni egy sebtapaszt. Mi a különbség tőlük és tőlem? Én tudom, mit teszek, és annak mi a következménye, és azt is, hogy milyen hatással van rám. Ha elkapnak, a sitten rohadok meg. Ezek? Azt gondolják minden felett hatalmuk van, az arcuk akár a hókotrólapát, akkora, és ha megölnek valamit, gyorsan kitalálnak egy szuper körítést, egy mesét, és máris mossák a praclit. Semmi következmény, Még egy ejnye-bejnye sem. El van annyival intézve, hogy: "Nem volt előre látható komplikáció. "Vagy: "A szervezete nem bírta, feladta a harcot. Mi mindent megtettünk. "És itt van a lényeg. Én is gyilkos vagyok, ők is. Csak ők díjat meg nagy gázsit kapnak a társadalomtól, én meg kötelet a nyakamba. Persze senki ne higgye, hogy elfelejtettem, mit is tettem az életem során. Nem mosom magam, tudom, hogy éveken át a rosszak táborát erősítettem. Én voltam, aki begyűjtöttem az alanyokat olykor, legtöbbször jelen voltam, míg kihunyt a szemükben a fény, és elszállítottam a szerveiket azoknak, akik nagy lóvét fizettek értük. Tudom, hogy az alvilág legsötétebb mélységei jelentették az otthont, de ettől még nem fogom megmásítani a véleményem. Utálom a dokikat, és jelen esetben ez Nora bátyjánál nem hoz plusz pontokat a szememben, főleg akkor nem, ha kóstolgat. Persze azt is tudom, hogy az orvoslás nem csak ennyiből áll. Tudom, miről szól, azt is, hogy nélkülük sok minden másként lenne a világban. De az utálatom már sajnos túl mélyen gyökeredzik, nem tudom kiölni magamból.
Nora rosszullétére a reakcióm ösztönös, nem gondolom át az egészet. Más van fókuszban. A tesók eddig csak névről ismert felével azonban eddig is nehezen találtam meg a hangot, éreztem rajta, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy valakinek nem tud parancsolni. Márpedig én egy bizonyos ponton túl nem vagyok hajlandó egy lépést sem tenni azért, hogy jóban legyünk. Kinőttem már a homokozóból, ez nem az ovi. Ezért sem állok neki magyarázkodni, sem pedig különösebben meghatódni azon, hogy mire jöttek rá, vagy mire nem abból, amit mondtam. Minden szó nélkül hagyom magukra és megyek Nora után. Bekopogok, és amint beenged, más lelkiállapotba kerülök. Nora jelenti számomra a mindent, így igyekszem támaszt nyújtani neki, amennyire csak tudok. Örülök, hogy jobban van, de azért aggódom még érte, nem teszik, hogy szinte állandóan rosszul van. A végén még kiszárad.
- Sajnálom Kicsim, de...ne aggódj ezen. Így alakult, nincs mit tenni. Majd megbékélnek vele. Nem hagyományos család, biztos feldolgozzák valahogy - felelem a sajnálkozására, és elhiszem, hogy bántja a dolog. De már nincs mit tenni, ez van.
Közelebb húzom és megölelem, hogy érezze, minden rendben van köztünk, de hirtelen megzavarnak minket. Dorian hangjára sóhajtok, és amikor azt mondja, addig vagyok biztonságban, míg itt vagyok, elfojtok egy röhögést. Mintha nem ismerne engem. Tényleg? Mitől is kellene félnem? Jake rám támad egy szelet hússal? De nem szólok, csak mikor az emlegetett verni kezdi az ajtót, akkor kapom fel én is a fejem. Feltartott kézzel? Mi a fasz? Baljóslatú felhők gyűlnek felettem, és az eddig legyűrt haragomnak most utat engedek. Már lépnék, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez a pasi tényleg azt teszi-e amit gondolok, de Nora gyorsabb. Ahogy kitárja az ajtót, először Jakere majd a fegyverre siklik a tekintetem. Őrült, gyilkos düh terjed szét a testemben. Megszívom magam levegővel, ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben azonnal a torkának ugranék, de Nora elém áll, mint egy védőpajzs. Jake kezében még mindig ott a fegyver, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ma még kinyírom ezt a faszt. Hogy van képe fegyverre fenyegetni? Normális ez a pasi, vagy van valami gebasz az agyával? De a tekintetem Dorianre siklik, és a pillantásában van valami furcsa, ahogy Hannaht a kezében tartja. Nem tudom hová tenni, de ez higgadtságra ösztönöz. Hisz ott egy csöpp baba, és Nora várandós. Nem éppen nekik való műsor lenne, ha egymásnak esnénk.
- Rendben - bólintok teljesen nyugodtan és felemelem a kezem, de egyelőre csak Norát mozdítom finoman arrébb, hogy elé kerüljek, aztán Dorianre pillantok.
- Vidd innen a gyereket, Dorian. Nem neki való ez a cirkusz - morgom halkan, mintha minden rendben lenne, és annyira barátságos arcot próbálok vágni, amennyire csak tőlem telik. A gyereknek nem kell ezt látnia. Felemelem a kezem, aztán hátra fordulok.
- Nora, maradj itt vagy menj Doriannel. Nem lesz baj - mondom aztán Jakere nézek - Jake nem fog lelőni. Igaz? - kérdezem kissé gúnyosan, majd a tarkómra teszem a kezemet és elindulok az udvar felé. Csak a szememben látszik a haragom lángja, egyébként rezzenéstelen arccal fordítok hátat nekik. Odakint térdre ereszkedem a földön, ahogy a katonaságnál szokás és lehajtom a fejem. Az izmaim olykor összerándulnak az idegesség elfojtásának következtében, de amúgy rezzenéstelenül tűröm, bármit is tegyen.
- Szóval, mondd csak el, mit is jelent a család fogalma, Jake. Mert ha szerinted az teljesen elfogadható, hogy gondolkodás nélkül előkapsz egy Glockot egy kisgyerek és egy várandós kismama jelenlétében és rám szegezed, csak mert épp felbasztam az agyad, akkor nálad valami nagyon nincs rendben a fejedben - mondom, majd felemelem a fejem lassan és a tekintetét keresem meg.
- Tedd el azt a fegyvert, amíg szépen mondom, aztán beszélgethetünk. Például elmesélhetnéd, kedves sógor, mégis mi nem tetszik? Az, hogy a húgod valaki másra hallgat, és nem tudod úgy irányítani, mint egy marionett-bábut, mint Doriant, vagy az, hogy kettőből kétszer sikerült egyből összehoznia velem egy gyereket? Az a másik, Sam, talán jobban tetszett volna neked? Az, amelyik hülyére csalta a titkárnőjével? Vagy tán arra számítottál, hogy még szűz? - röhögök egyet, és direkt nem mozdulok. Nem fogom elkezdeni a balhézást, de abban biztos lehet, hogy ha folytatni fogja a harcot, tőlem megkaphatja amit vár. Kiverem belőle a szart is. Csak mondjon olyat, vagy hadonásszon még azzal a stukkerral, és a grillpartira nemsokára mentőt kell hívnia. Nehezen tartom vissza magam, de azért törekszem rá, mert tényleg nem akarom egyből tönkre vágni ezt a napot, de ha így folytatja...

megjegyzés • szószám • ™️

**Jake Lester**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor besokall. Lehet ez egy rosszul sikerült nap vége, egy veszekedés kezdete, bármi, ami megtölti azt a bizonyos poharat, és a befogadó nem képes több cseppet a felszínen tartani. Azt hiszem az emberekkel is így van, ha túl sok minden történik egyszerre. Nem bírjuk el a terhet, és bár látszólag a tűrőképességünk óriási, mégiscsak emberek vagyunk, tehát van egy határ, amit nem kellene átlépni. Tisztán látom magam előtt ezt a szekundumot. Az agyam felfogja, hogy ez a családi összejövetel nem lesz olyan, mint ahogyan azt mindannyian külön megálmodtuk fejben. Én nem fogom nyugodtan sütögetni a húst, nem fogunk koccintani sem a nagy boldog jövőre. Hannah nem fog többet Chris karjába kerül a mai délután folyamán, és én sem leszek már megértő egyik családtagom felé sem. Az áldott állapot akkor jó, ha időben tudunk róla. Nekem még az is fura, hogy Nora Lester lett, és van két unokahúgom, de ez az információ, hogy még egy gyermek útban van, már korántsem szórakoztat. Nem tudok örülni neki, nem érzem át, hogy ez helyes lenne ezekben a vészterhes időkben. Nem is ismerem a húgomat, idegen, és ez még csak most kezd igazán lecsapódni. Megpróbálhatok normális férfi módjára viselkedni, de az eltelt szar időszak úgy szakad a nyakamba, mint még sosem. Az öcsém nyakába liheg a kartell, a húgom emiatt veszélybe kerülhet, és aztán jön egy múltbéli alak, és fölényeskedve közli velem, hogy felcsinálta ismét. Hol volt az elmúlt közel nyolc évben? Egy éjszaka, és a felelősség? Komolyan egy ilyen férfi fog nekem parancsolgatni, és megmondani, hogy mi lenne a helyes? Szarok rá, hogy mit akar ő, vagy az öcsém. Nem csináltam fel senkit, nem keringtek gyerekek a DNS-emmel a világ több táján. Elég volt! A fegyveremért megyek fel, mert másképpen nem tudok rendet tenni ebben a nyamvadt házban. Jason is úgy jár és kel, mintha az totál normális lenne, hogy pár hete fegyvert tartott a fejemhez, és összeverekedtünk, vagy hogy Nora ismét összejött egy olyan pasival, akinek semmit nem tud a múltjáról. Ennyire naivak? Nem gondolkodom, a védelmi ösztönöm nagyobb, kitör belőlem a katona, és nehezen fogom vissza. Larson értelmetlen halála, a megannyi szar, hogy megtaláljam az öcsémet, a volt menyasszonyom megcsalása, a húgunk megjelenése, a repülőgép szerencsétlenség, a gyilkosság, amit Jason miatt követtem el, egy pontban forrnak össze. A mában, a jelenben, és abban, hogy nem sikerült összetartanom a családomat. Lefelé már ki is biztosítom a Glockot, és se szó, se beszéd iramodok neki a fürdő ajtajának. Látom, hogy Jason meg van döbbenve, Hannah a kezében, ezért is kérem meg, hogy hagyja el a terepet. Nem neki való ez, sem Norának, de ő bent van, és nem tudok ellene tenni semmit. Felszólítom Christ, hogy jöjjön ki feltartott kezekkel, és teljesítse a kérésemet. Jason nem mozdul, kénytelen vagyok rákiáltani, de ekkor kinyílik az ajtó, és a húgom megpróbál élő pajzsot képezi közénk. Nem jó ötlet, megrándul a szám szeglete, és majdnem hangosan káromkodok, de aztán felfogja Chris is, hogy ezt kettőnknek kell elrendeznünk.
- Úgy van, az lesz a legjobb, ha mindannyian felmentek az emeletre. Nora, szépen kérlek, ne most játszd a hőst. – tudatom vele, hogy a bizalmam felé sem teljes, nem is várhatja el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Ez az én házam.
- Nem foglak. – nem szándékom Istent játszani, de intek neki, hogy fáradjon kifelé az udvarra, ott nagyobb a tér, és nem kell megfélemlítenem mindenkit. Nem szólok semmit, megvárom, hogy letérdeljen, és mögé lépve a tarkója felé irányítsam a fegyver csövét. Piszkosul nehezemre esik, hogy mélyeket lélegezzek, és ne húzzam meg a ravaszt. Nem mondok semmit, megkerülöm, hogy szembekerüljek vele.
- Sosem állítottam, hogy normális lennék, de olyan ne ítélkezzen felettem, aki nem ismer. – mondom mérgesen, de nem üvöltök, azonban a veszély kiérezhető a hangomból. Azt hiszi nagyon vicces, de én nem nevetek vele. Odasétálok elé, majd leguggolok, és úgy nézek vele farkasszemet.
- Nem akartam én a húgomat irányítani sosem, alig pár hónapja tudok a létezéséről. Ellenben feltehetném én is ezeket a kérdéseket? Büszke vagy arra, hogy másodjára felcsináltad, és nyolc év után megismétled ugyanazt a hibát? Most már nem nevetünk? – felállok, és úgy folytatom, de a fegyver még mindig a karomban van.
- Charlotte…a lányod, aki a mai napig nem tudott jóformán semmit az apjáról. Követendő minta vagy…tényleg. Bárki lehet Nora mellett, aki elég megfelelő ahhoz, hogy komolyan vegye, vagy megóvja…de te. Idejössz a házamba, és fölényeskedve bejelented, hogy felcsináltad? Mit hittél, tárt karokkal fogunk várni? Ember…ez nem az az otthon. Kurvára nem voltál ott mellette az előző terhességnél sem, és ehhez elég volt pár hónap is. Egyedül nevelte fel a kislányodat, aki minden nélkülözés mellett is egy életrevaló gyermek lett. Hannah…elmondjam neked, mi a helyzet vele? Letették a házunk lépcsőjére azt a kislányt. Az unokahúgom anyját halálra verték. Féltem-e? Igen, mert idegen vagy, és ha nem tetszik valami, akkor szóvá fogom tenni, mert a családomhoz tartozik. Nora szintén. Ha csak egy haja szála is meggörbül melletted, vagy rosszul szólsz hozzá…elevenen fogom az agyadat kitépni, mert kurvára nem érdemled meg őt, sem a születendő gyermekedet. Én felneveltem az öcsémet, vigyázok Norára is, de nekem te itt nem parancsolgatsz. Nem tetszel, megvétózhatom, ha akarom. Ha majd egy kicsit is bizonyítod, hogy érdemes vagy arra, hogy ne fogjak rád fegyvert, akkor megteszem, de addig…minden vendéggel úgy bánok, ahogy nekem jól esik, vagy ha ezzel biztonságot nyújthatok annak a kislánynak is, aki odafent van. Mert, ha az öcsémmel történik valami, én leszek az egyetlen, aki felnevelheti. Ez a család…és üdv a köreinkben sógorjelölt. – zárom le a témát.

**R. Chris Devereaux**

Devereaux - Lester - Weston

Family means everything!

Az események váratlan fordulata nagyban meghatározza a Lesterekhez való hozzáállásomat. Nem szívesen mondanám ki most mire is gondolok, mert nem akarok senkit feleslegesen bántani, de Dorian és Nora is látott már olyan állapotban, amikor kikapcsol az agyam és nem működik bennem más mint az esztelen, gyilkos ösztön és a vágy, hogy vérben fürösszem meg az áldott anyaföldet. Most azonban csupán az arcom árulkodik arról, hogy az a bizonyos cérna pattanásig van feszítve és elég hozzá egyetlen tollpihe, hogy elszakadjon. Azonban ránézve Hannah édes kis arcára, majd onnan Dorianére, és érezve Nora rémült dühét mégis sikerül visszaszorítanom a démonjaimat. Nem könnyű fejet hajtani Jake fenyegetésére, mégis megteszem. Nem miatta, hozzáteszem. Nem azért, mert félek tőle. Norát féltem. És a kisbabát. És Doriant, bár nem világos, miért is nem szól rá a hülye bátyjára, hogy ne hadonásszon már kibiztosított fegyverrel, mielőtt valaki megsérül, azonban nincs nagyon időm pszichológiai elemzésekbe kezdeni. Teszem amit mond, mert érezhetően nincs tudatában annak, mit is művel épp. Mondjuk, le is szarom az indokait, ha őszinte akarok lenni, de mindenképpen az a célom, hogy a lehető legtávolabb vigyem azoktól, akik ártatlan szemlélőkből áldozatokká válhatnak.
Kimegyek. A kezem a tarkómra simul, a gyenge szellő megcirógatja a bőrömet. Kavics ékelődik a térdem alá, ahogy letérdelek és elkerülve a szemkontaktust egy ideig megadásra kényszerítem magam. Voltam már hasonló helyzetben. Sőt, rosszabban is, ám nem tudhatom biztosra, hogy ez itt most számomra a véget jelenti vagy csak egy újabb húzást a végtelen listámon. Jake azonban nem lopta be magát a szívembe, és bár igazán szar lesz, ha Dorian emiatt az egész miatt megharagszik rám, mert talán ő állt a a legközelebb a barátság szónál a szótáramban, ettől még nem fogom hagyni, hogy Jake a végtelenségig szórakozzon az idegrendszeremmel. Érzem ahogy a tarkónak feszíti a fegyver csövét. Hideg. Érzéketlen. Jakeben tombol az indulat és abból, ahogy még jobban belenyomja a bőrömbe, tudom, épp azon filózik, meghúzza-ez elsütő szerkezetet. Egy kilencmilis Glock esetében ez igen jellegzetes hanghatással és csupán egy felfoghatatlan ideig tartó fájdalommal járna. Azonnal megölne. A lövedék a koponyámba hatolna a tarkómnál, és attól függően milyen szögben tartaná a fegyvert, de igen nagy eséllyel felismerhetetlenségig roncsolná szét az arcomat a távozó lövedék. Mindent beterítene az agyvelőm és a koponyám szilánkjai.
Félnem kéne, és nem tagadom, hogy van is bennem némi aggodalom, mert az már bizonyos, hogy Jake esetében valami rohadtul elkattant az agyában, azonban elköveti azt a hibát, hogy nagyon alábecsül. Én nem vagyok az a fajta aki csak azért, mert ő most fegyverrel hadonászik, nekiáll a nadrágjába vizelni, így beszélgetést kezdeményezek. Hadd jöjjön ki belőle aminek ki kell, az ellenségeink indítékait jobb megismerni, és aszerint kezelni egy helyzetet, ha van rá lehetőség. Az információ hatalom. Nem tudom Dorianék merre járnak, de csak remélni merem, hogy elég távol ahhoz, hogy nem hallják a köztünk folyó beszélgetést. Rákérdezek mégis mi a célja ezzel az egésszel, és bevallom, élvezettel találgatok arra vonatkozóan mi vezérelheti az irántam érzett ellenszenvét.
- Nocsak...bagoly mondja verébnek? - kérdezek vissza gúnyosan, és remélem leesik neki, hogy épp ugyanezt teszi velem szemben. Nem ismer. Nem tud rólam jóformán semmit, és tényleg igyekeztem jól viselni a basztatásait, ő mégis nekem támadt, pedig nekem talán több indokom lett volna arra, hogy felhúzzam az agyam a viselkedése miatt. Azonban amikor elém guggol és a lányomat és a Nora pocakjában növekvő új életet is hibának nevezi, sötéten emelem rá a tekintetem, és a mosolyom lehervad az arcomról. Érzem, hogy közel állok ahhoz, hogy robbanjak, és mélyeket kell lélegeznem ahhoz, hogy ne rúgjam ki alóla a lábát, de mielőtt vitába szállhatnék, folytatja. És én csak hallgatom a válogatott sértéseit, amiket a fejemhez vág. Nézem, ahogy a fegyverrel hadonászik, ahogy újra meg újra az életem fenyegeti és egy életre szóló traumát veszélyeztet Noránál és Hannahnál is. Hol a picsában van ilyenkor Dorian? Sandán oldalra pillantok, hátha feltűnik, hogy valahogy észhez térítse az Isten-komplexussal és nagy eséllyel idegösszeomlással küzdő faszfej bátyját, de nem látom sehol, így csak tovább hallgatom, ahogy sérteget és fenyeget. Ahogy azonban befejezi a mondandóját minden erőmmel összpontosítanom kell arra, hogy az arcom higgadtságot és elfogadást tükrözzön. Mélyen a szemébe nézek majd bólintok egyet.
- Hmm...hát, ez tömény volt. Kösz a meghívást a családba, és hogy figyelmeztettél a belépti díjra - mondom, majd újra elröhögöm magam - De te valahogy...nem is tudom...félreértelmezted a jeleket amiket küldtem - mondom, majd megrázom a fejem. Kezd kurvára elegem lenni abból, hogy azt képzeli, bármit megtehet. Elismerem, hogy biztos valaki beletáplálta, hogy ő itt az Istenkirálymiafaszom, meg Dorian múltja sem épp lányregény, mert bár Jake nem tudja, de én tudok egyet s mást Dorianről is, de ő rólam rohadtul semmit.
- Kemény ellenfél vagy, Lester, nem tagadom. De jó, ha gyorsan és elég világosan lefixálunk néhány alapvető szabályt, mielőtt tévhitekbe ringatnád magad. Honnan a picsából vetted, hogy én a családodhoz akarok tartozni, bazd meg? Én Norához akarok tartozni, és mindenki mást magasról leszarok. Látod te magad? Nézd...biztos vannak, akik szeretik ha egy seggfej diktátor dirigál nekik, de én nem vagyok az a fajta ember akinek bármit is megszabhatsz. Kurvára nem tudsz rólam semmit, te fasz. Nem elhagytam Norát amikor terhes lett, hanem szimplán nem is tudtam arról, hogy úton van a gyerekem. Amióta viszont tudom, ezer százalékban támogatom őket. Téged nem láttalak az ajtó előtt tolongani, hogy Norának bármiféle segítséget felajánlj, pedig volt egy igen zűrös ügye is azzal a barommal aki majdnem megfojtotta miközben meg akarta erőszakolni. Na, így már világosabb, hogy is kerültem újra a képbe? Azután mondta el, amikor ott megmentettem, hogy van egy lányunk. És attól a perctől értük vagyok. Neked sürgősen orvosi segítségre van szükséged, kezeltesd magad. Ha a gyerekeimet még egyszer hibának mered nevezni, az agyvelőddel fogom lefesteni a bejárati ajtódat, és leszarom azt is, ha emiatt Nora kisírja majd a szemét, bár kiindulva belőle talán jobban is jársz, ha én öllek meg és nem ő, amiért ki merted ezt ejteni a szádon. Másrészről mióta is vagy Nora bátyja? Két perce? Leszarom, mit képzelsz magadról és mennyire hiszed, hogy jogod van megszabni nekem mit tehetek és mit nem. Azt is leszarom, hogy miként került hozzád az a kislány, de ha még egyszer fegyvert mersz rántani a családom jelenlétben és ez a fülembe jut, megöllek. Remélem eléggé specifikusan fejtettem ki neked ezt a dolgot - mondom, és amint kicsit errébb libbenti a fegyvert az arcomból egy váratlan és gyors mozdulattal a tarkómra szorított könyökömmel úgy orrba vágom, hogy megtántorodik. Aztán újabb mozdulat, és mielőtt a fegyvert rám foghatná újra vagy elsüthetné, kiütöm a kezéből. Éles fájdalom hasít a lábamba ahogy támadásba lendül és belém rúg, térdre is rogyok, majd megérzem ahogy eltöri az orrom. Vér kezd ömleni a pólómra, és csillagokat látok, majd újabb ütést mér a bordáimra, de én sem hagyom magam. Dulakodni kezdünk, ő akkorát vág a fültövemre hogy elterültemben felborítom az egész kajás asztalt. Ahogy felránt magához, kissé szédelegve vigyorgok bele a képébe.
- És most? Jöhet a csókjelenet? - gúnyolódok, majd újabb dulakodás közepette sikerül elkapnom hátulról a torkánál és keményen a könyökhajlatomba szorítom a nyakát.
- Ne ugrálj, vagy itt töröm el a nyakad - sziszegem a fülébe, majd szusszanok egyet, és folytatom - Otthagytam abba, hogy fegyver, igaz? Azért még hozzá tennék valamit, Kedves sógor-jelölt. Nora kibaszottul, kurvára nem a te családod, ahogy Charlotte vagy a pici sem. Hannahért pedig légy hálás, de az, hogy kijelölted magad családfőnek, vagy akármilyen más vezetőnek, nem jelenti, hogy ezt nálunk is bevezetheted. Mert te, barátocskám kibaszottul nem vagy senkinek sem az apja. Hannah Dorian gyereke, és ott főnökösködhetsz, ha az öcséd megengedi. De Lottie az enyém, és a pici is. Ők az én családom. Ha jó gyerek leszel, megengedem, hogy tartsátok a kapcsolatot és eljátszhasd a szuper nagybácsi szerepét. De ha még egyszer előadod ezt a kis műsorodat, hidd el, nem fogod megköszönni. Érthető voltam? Amíg nem kezelteted magad, ne merj a családom közelébe jönni, vagy megöllek. Most pedig fogom a nőmet, a születendő gyerekemet, és elhúzunk innen. Te pedig csak annak köszönheted, hogy még élsz, hogy kettőnk közül nekem még van annyi józan eszem, hogy ne rendezzek vérfürdőt. - mondom, és biztos ami biztos, még tartom a nyakát. Remélem lenyugszik annyira, hogy ne fojtassuk a korábbi verekedést, mert abból nem sülne ki semmi jó. Ha Nora végre lejön és nagyjából higgadtak maradhatunk, akkor pedig kézen fogom a nőmet és a kijárat felé irányítom. Azt hiszem a bulinak vége.

megjegyzés • szószám • ™️

**Jake Lester**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Az életem döntések sorozata. Benne van a hibázás lehetősége, a rossz életút választása. Amikor ráfogom a pisztolyt Chrisre, akkor is tudom, hogy döntenem kell. Ezernyi gondolat cikázik át a fejemen. Mi lenne, ha valóban meghúznám a ravaszt? Megbántódna Nora, a sírba küldeném a húgomat, Jason nem bírna rám nézni. Orvos vagyok, arra tettem fel az életemet, hogy másokét megmentsem. A katonai múlt azonban ott van, mint zavaró tényező. Nem mindig az életmentés volt az első, akadtak olyan idők is, amikor öltem, és ezt parancsra tettem. Elmentem Oroszországba, itt hagytam a családomat, és veszélyes vizekre eveztem. Telnek a másodpercek, és látom magam előtt azt a jövőképet, amit nem akarok látni. Norát feketében, Charliet sírva látva, és Hannah-t megsemmisülve. Mindenki jövője az én kezemben van. Nem teszem meg, mert nem akarok még egyszer ugyanoda kerülni, ahol évekkel ezelőtt voltam. Pontosan azért lettem orvos, hogy segítsek. Nem tetszik a fazon képe, el is mondom neki a véleményemet. Nem kertelek, amolyan Lester módra tálalom, hogy én mit látok. Nem kedvelem, bizalmatlan vagyok, és talán jó szerepet kellett volna magamra ölteni, de amint kiderült, hogy a húgom ismételten babát vár…valahogyan a hangulat is megváltozott. Nem akartam, hogy olyan férfi legyen mellette, aki a nagyobbik gyermeke életéből is kimaradt. Nem faggattam sosem a húgomat a történtekről. Az is lehet, hogy tévedek. Megkerülve, farkasszemet nézünk egymással. Érzéketlenül adom a tudtára, hogy nem szívesen látott ember a házamban, azt is sejtem, hogy ezzel egy rossz pontot szereztem Noránál, talán az öcsémnél is, de egyik sem állíthat pellengérre. Én vagyok a legidősebb, megjártam a poklot, ezt az öcsém tudja a legjobban. Látom Chris arcvonásain, hogy már nem sokáig bírja türtőztetni magát, és ha kikel önmagából, akkor legalább tudom, hogy nem nyúltam annyira mellé. Fújtat, az orrnyerge összeszűkül, mikor leguggolok elé, és befejezem a mondandómat. A pisztoly még a kezemben, már elszállt belőlem az indulat arra nézve, hogy használjam ellene. Kezdhettük volna ezzel is, és belátom, hogy nem volt jó ötlet lehozni a Glock-ot, de ekkor meglepetés ér. A szavak összefolynak, és kilöki a kezemből a pisztolyt. A fejemben még ott visszhangzik, amit mond, és amire utal. Nora bajban volt? Nem ismerem annyira, nem tudhattam, hogy mi van a háttérben, és én is elítéltem őt, azonban, aki a verekedést kezdeményezi, az nem én vagyok. Jön az orrba vágás, meg a hasonló finom jelenetek egyike. Elered neki az orra vére, nem könnyű ellenfél. Sejtem, hogy nem éppen abból kereste a kenyerét eddig, hogy biztonsági rendszereket építsen be mintapolgárok házába. A fejem zsong, és csillagokat látok, de harcképtelenné tesz, amikor hátulról ragad meg, és elszorítja a torkomat. Ismerős fogás, a katonai kiképzésem alatt sokszor találkoztam vele. Még ellenkeznék, de aztán okosan leengedem a kezemet, és meghallgatom, hogy miket mond. Elborulna az agyam, de jelenleg nem jut elég oxigénhez. Azt hiszem a félelmem nem alaptalan, spórolok a levegővel. Orvos létemre szarul festek, de mire a végére ér a mondatnak, örülök, hogy elenged. Nem érdekel, hogy elviszi Norát, vagy megfenyeget azzal, hogy nem láthatom. Az első dolgom, hogy a földön kötök ki, és az éltető oxigénért küzdök. Nem nézek rá, menjen, vigye el őket. Kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és odahúzzam a fegyvert is, de nem áll szándékomban használni. Noráék talán még mindig nem jönnek le, és azt hiszem Jason lenne az, aki hamarabb közbeavatkozik. Ismerem már annyira az öcsémet. Feltápászkodom, és a térdeimen támaszkodva tekintek fel Chrisre, majd némi hörgés után szólalok meg.
- Takarodj a házamból. – köpöm ki a vért. – Vidd Norát, és ne lássalak soha többet. A te felelősséged innentől kezdve a húgom. Mondd meg neki, hogy amíg veled van, nem vagyok hajlandó látni sem. Világos voltam? A legnagyobb veszélyt nem én jelentem rá, hanem te. – lezártnak tekintem a dolgot, és faképnél hagyva indulok be, hogy megtaláljam a fürdőt, és megmossam az arcomat. Ennek a családi banzájnak vége. A húgommal pedig addig nem fogok beszélni, amíg nem tér észhez. Mert ilyen férfi csak a bajt hozza rá. Levettem róla a kezemet, ahogyan az öcsémről is. Kell egy kis friss levegő, el kell mennem.

/Részemről ez volt a záró. Köszönöm skacok. Very Happy

/

**Nora Weston**

family meeting

Our family just the right mix of chaos and love

Nem tetszik a helyzet, és ez még a legenyhébb kifejezés, amivel körülírhatom, amit jelenleg érzek. Nem tetszik a feszültség, az ellenségesség a fiúk tekintetében. Nem tetszik, hogy Jake fegyvert szegez ránk, pontosabban Becksre. Nem tetszik, ahogy ő kikerül, és kisétál a bátyámmal kettesben az udvarra. Nem tetszik, hogy félreállítanak, azt mondják, maradjak ki ebből. Legszívesebben rájuk ordítanék, hogy fejezzék be ezt az őrültséget, viselkedjenek már normális, civilizált felnőtt módjára! De nem teszem, semmi értelme nem lenne, azon kívül, hogy Hannaht megijeszteném vele, így csak magamban fújok és toporzékolok. Mire jó ez az egész? Ez most azért van, mert kiderült, hogy babát várok? Vagy más az oka? Kész őrület! Becks tud vigyázni magára, egyedül ez nyugtat most, mert Jake-től fogalmam sincs, mit várhatunk. Nem láttam őt még ilyennek, nem ismerem eléggé, és nem értem őt. Idegesen túrok a hajamba, szeretnék utánuk menni, de tudom, hogy nem tehetem. Ezt most nekik kell elrendezni. Hannah így is egyre nyűgösebb. Persze a kicsi nem értheti, hogy mi történik, de a feszültséget ő is érzi. Azt még egy újszülött is képes érzékelni, és átragad rá is a nyugtalanság. Tehetetlenségemben csak intek Dornak, hogy felőlem felmehetünk. A gyereknek jobb minél távolabb lenni ettől az egésztől.
- Ha szeretnéd, átvehetem. Talán meg tudnám nyugtatni – ajánlom fel, és ha engedi, valóban magamhoz is veszem a kislányt egy kicsit, amint felértünk a szobájába. Ringatom, sétálgatok vele, dúdolok neki, amíg kicsit meg nem nyugszik, végül már gügyög, és kacarászik. Úgyhogy aztán leülök vele a földre, leteszem őt is, játékokat pakolok köré, és hagyom, hadd másszon el értük. Kicsit még el is mosolyodom, látva, mennyit fejlődött már a nagyjából három hónap alatt, mióta megismertem őket. Közben felpillantok az öcsémre.
- Mondd meg nekem, ez normális Jake-nél? Máskor is borult már el így az agya? - fakadok ki, de próbálok normális hangszínen maradni, hogy ne zaklassam fel újra az unokahúgomat. Őszintén szólva nekem az sem tetszik, ahogy a bátyánk vele beszélt, ahogy félreparancsolta őt az útból. Bár ma első perctől kicsit olyan ellenségesek egymással, fogalmam sincs mi az oka, mi zajlik közöttük... Ezt az egész délutánt nem értem úgy ahogy van. Miért olyan nagy kérés, hogy beszélgessünk, ismerjük meg egymást, ismerjék meg a páromat, a gyerekeim apját egy nyugodt grillezés mellett? Amíg a Lester fiúk be nem léptek az életembe, nem voltak testvéreim, nem igazán tudom még, milyen, ha vannak, de úgy érzem, nem is jó úton haladunk afelé, hogy kiderítsem. Mert ez az egész így nagyon nincs rendben. Nem is tudok tovább nyugton lenni, eddig voltam képes távol maradni.
- Muszáj megnéznem, mit csinálnak – közlöm Doriannel, majd felpattanok a földről, és megindulok vissza a földszintre, el az udvar felé. A kijáratig jutok, de megtorpanok az ajtónál. Mindkettőn verekedés nyomai látszódnak, feldúltak, de csak Jake utolsó mondatait sikerül elcsípnem, amelyeket tulajdonképpen éppen nekem szán. Megkövülten állok néhány pillanatig, aztán sarkon fordulok, és egy éles ajtócsapással kiviharzom a házból. Nem vagyok képes tovább itt maradni egy pillanatig sem. Nem várok senkire, és semmire. Külön kocsival jöttem, szóval csak bepattanok a volán mögé, és elhajtok. Valószínűleg nem is megyek rögtön haza, nem vágyom a négy fal közé. Zaklatott vagyok, dühös és csalódott, kell egy hely, ahol lenyugodhatok, vagy csak kocsikázom még egy ideig...

Russian Roulette

Ajánlott tartalom

» nothing to love about love -- leta & romilda
» "I love the way you walk, I love the way you talk"
» When does intelligence give way to madness?
» Leo X Rain; you don't love her,, just love me down
» Khaled & Gyda || Back to the madness