Az enyhén túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem vagyok ideges. Valójában átkozottul az vagyok, még akkor is ha tudom, hogy minden rendben lesz és amint a színpadra lépek, semmi más nem marad, csakis aminek maradnia kell. A szövegem mindenképp... Legalábbis remélem. Na nem mintha nem lennék jó improvizálásban, de jobb szeretem nem elfelejteni a mondanivalómat, amiből amúgy is mindig sok van. Persze azt sem mondhatom, hogy még soha nem esett meg, elvégre emberek vagyunk, nem robotok. - Tiana! - Kiált rám Maggie a hátam mögül, cseppet sem ijiesztgetési szándékokkal, aminek következtében ugrok egyet, még a kezemben lévő virágokat is eldobom. Mikor pedig megfordulok, a nő arcáról lesül milyen boldog is amiért sikerült a frászt hoznia rám. Szörnyű ez a lány! - Az ég szerelmére, Maggie! - Nézek rá durcásan, hiszen nem először szórakozik így velem. Szerinte viccesen festek mikor halálra rémülök. Szerintem meg, egyszer meglássuk ő hogyan fog festeni, csak ragadjam meg a legmegfelelőbb alkalmat. - Most el kell rohannom egy kicsit, ugye nem bánod? - Már hogy is bánnám? Elvégre minden alkalommal mikor ránk jut ki a díszletek kidolgozása, neki véletlenül mindig el kell rohannia egy kicsit. Ami természetesen nála annyit jelent, hogy talán úgy három óra múlva megjelenik és gratulál, hogy milyen gyorsan kész lettem. Gondolom sokkal gyorsabb lenne, ha neki is hasznát venném, de végül csak egy mosollyal és egy fejrázással válaszolok. Nem mintha megállíthatnám bármiben és egyébként is már megszoktam. Ahogyan azt sem bánom ha egyedül kell dolgoznom. - Na nézzük csak! - Csapom össze kezeimet, miután sikerült az összes korábban eldobott virágot összeszednem, melyeket végül csak belegyömöszölöm az egyik vízzel töltött vázába. Ugyebár senki sem szeretné ha elhervadnának még idő előtt, később még szükség lesz rájuk. Végül a díszletekhez lépek, megpróbálom előidézni, hogyan is terveztük meg a helyszínt, majd pedig a korábban már a számomra előkészített létra segítségével kezdem el felaggatni azokat. A saját magam szórakoztatására, ha már ismételten egyedül maradtam, egyszerűen csak éneklésbe kezdek, többnyire az esti előadáshoz tartozó dalokat kezdem el kántálni, hogy aztán valami hasznot húzzak még ebből is. Elvégre a gyakorlás mindig jól jön és legalább nem a gyomromban növekedő hatalmas sziklára kell koncentrálnom. Nagyon igyekszem nyújtózkodni, hogy minden a helyére kerüljön, de még a létra sem ad elegendő magasságot számomra, így aztán egy kicsit meggyűlik a bajom itt mindennel. Hol elejtek valamit, hol elszakítok valamit, hol pedig én magam indulok dőlésnek, bár többnyire mindig sikerül visszanyernem az egyensúlyom, leszámítva ezt az utolsó alkalmat. Azt mondanom sem kell, hogy az énekléstől igen hamar elmegy a kedvem, inkább ijedtség veszi át a helyét. - Oooh! - Lepődöm meg már saját magamon, ahogyan kapálózva igyekszem nem kezem-lábam törni és leesni. Az ellenkező irányba próbálok dőlni, visszanyerni az egyensúlyt, ami hosszas szenvedés után sem jön össze. A hosszas igazából csak néhány másodpercet jelent, de ebben a pillanatban éveknek tűnik.
Nagyobb méretűre kinyitott asztal felett dolgozom. A festék megszáradt már jó ideje, viszont szállítani is fogom őket, Így a megfelelő csomagást választom éppen ki. Sokszor megkaptam már, hogy ugyan, miért foglalkozom ilyenekkel már, hiszen a bolt nagyszerűen működik, nekem csak azt kéne csinálnom, amit szeretek. Nos, éppen ez az, amit szeretek. A pénzügyi részéhez nem értek, a jogihoz végképp, üzletet meg keresnem sem kell már, kézről kézre jár a nevem, s nekem ennél több nem is szükséges. A boltot akarom életben tartani, ami virágzik is, halkan érkezik a földszinti munkálatok zaja. Megvettem a szomszédos épület földszinti bolt terét is, így nem csak a kínálatot tudom bővíteni anyag terén, hanem lehet további foglalkozásokat indítani. Árnyék vetül a papírra, s egy szuszogó hang találja meg a fejem. - Igen? - Franzzal szemezek, finoman megfogom a fejét, s arrébb tolom, figyelve rá. Nem szeretném, ha összekoszolná a kész munkát. - Nem, most nem jöhetsz velem – nézek rá. Tudja, ha én csomagolok valamit, azt én is viszem, pláne, ha az emeleti műhelyemben dolgozok. Érti, amit mondok, szomorúan néz rám. - De mindjárt jön Anabel és szaladgálhatsz egy jót – remélem, nem úgy, mint a múltkor. Az ügyeletre kellett mennem Anabellel, mert felbukott valamiben, s hiába mondta Franznak, álljon meg, az csak robogott tovább. Öt perc múlva Franz arra sem emlékszik, hogy megsértődött, ahogy Anabelt meglátta, máris máshol volt, mi pedig a platóra tettük a többiekkel a kész díszletrészeket. Bár nincs annyira messze a színház, egyrészt ehhez nehezek az anyagok, másrészt termetes méretűek, hogy csak úgy rohangáljak velük az utcán. Beállok a kocsival, ahová engedik, s kézbe fogom az első adagot. Megtehetném, hogy mással vitetem el, hiszen ők is tudnak korrigálni, pótolni, ha szükséges, viszont ez az én munkám és szeretem az elejétől a végéig végigkísérni mindazt, amit alkottam. A nézőtér helyett hátulról jutok be, onnan könnyebb is felhozni az anyagokat. Ahogy közeledek, énekszó üti meg a fülem, méghozzá nagyon is kellemes. Ezek szerint akkor már próba van? Lehet, rossz időpontot néztem ki? Mielőtt belépnék a színpadra, inkább lejjebb engedem a csomagot, hogy lássak is a színpadra, nehogy belépjek egy próbajelenetbe. Aztán már engedem is a csomagot, ami már majdnem a földön van, hagyom nekidőlni a falnak, akárminek, mert ha most azzal szerencsétlenkedek, akkor nem tudom megtenni, amit tervezek. Puha talpú cipő van rajtam, s ezzel még könnyebben is megfog a talaj, hogy sprinteljek, s ha már a létrát nem tudom megfogni, a kemény érkezéstől kíméljem meg, aki éppen leesni készül a tetejéről. - Elkaptam! - a lendületet lendítem, oldalra, hogy ne lefelé, hanem kör irányba vigyem el az energiát, amit az esés okozott, ügyelve a létrára, hogy ne essek el benne, s aki a karjaimban landolt, se üthesse be semmijét. Szinte máris engedem le a lábát a földre, s a derekát fogom, hogy ha szédülne a lendülettől, eséstől, megtarthassam továbbra is. - Jól van Miss? Minden rendben? - Nézek rá, főleg a szemeibe, s még csak észre sem veszem, hogy míg az előző szavaim németül hangzottak el, a hirtelen jött akciótól, most már átváltottam angolra, német akcentus nélkül. - Még szerencse, hogy most hoztam el a kellékeket – mosolygok rá. - Elég kemény érkezés lett volna. A lába is rendben? - Hiszen akár be is akadhatott, üthette a létra fokába vagy oldalába. - Jobb, ha egy kicsit leül, a díszlet megvár pár percet – figyelem, hogy van. A díszlet meg ráér, nem pár percen múlik az egész előadás. Per pillanat.
Mondanám, hogy szinte már látom ahogyan lepereg előttem az életem, de attól még messze járok, hiszen mind tudjuk, hogy legfeljebb néhány csontom törne, ami igazából talán még rosszabb is lenne, mint a vég. Nekem, akinek a végtagjai valóban létfontosságú szervnek számítanak és élni sem tudnék nélkülük, bizonyára szörnyű sors várna rám. Éppen ezért is igyekszem menteni a menthetőt, aminek a végeredménye az lesz, hogy már nem csak én, hanem már a létra is dőlni kezd. Lélekben igyekszem magam felkészíteni a kemény ütközésre, az esésre, amit nagyon igyekszem úgy megtenni, hogy ne fejes legyen, ám valami meglepetés folytán, ez a bizonyos érkezés jóval korábban következik be, mint ahogyan azt először gondoltam. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is annyira fájdalmas, legalábbis ha eltekintünk attól, hogy a bokámnak még így is sikerült megsínylenie a dolgot, mikor a nehéz fából készült létra célba találta azt. Ugyanakkor koránt sem nevezném végzetesnek az esést. Mikor pedig az eddig összeszorított szemeimet ki is merem már nyitni, ennek okára is rájövök. Na nem mintha a németül tett felkiáltás nem ütötte volna meg a fülem, de túlzottan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ennek különösebb figyelmet szenteljek. Ellenben most... - Te jó ég! - Nézek fel a férfira, akinek valamilyen úton-módon, sikerült a karjaiban érkeznem. Tekintetemben még mindig ott bújkál a rémültségem nyomainak maradványai, de ugyanakkor zavartság és meglepettség is hatalmába kerít. Ő meg honnan pottyant ide? - Du hast mein leben gerettet! - Használom is ki az alkalmat, hogy megfitogtassam csodás német tudásomat, ami nem mellesleg cseppet sem csodás és még egy szörnyű akcentus is párosul hozzá, ami csak viccessé teszi a jelenetet, nem pedig az ellenkezőjét éri el. Na nem mintha ezt bánnám, megmentette az életem, ezt pedig nem árt megköszönni. Még akkor is ha közben hülyét csinálok magamból. - Oh. Jól... Jól vagyok, azt hiszem. Lehetett volna sokkal rosszabb is. - Válaszolom még mindig kissé zavartan, miközben már saját lábamon állhatok. - Köszönöm! El sem tudja hinni milyen hálás vagyok. Nem lett volna túl szerencsés ha összetöröm magam még az előadás előtt. - Egy mosoly kerül az arcomra, miközben már hálálkozom is neki, talán kicsivel hosszabban, mint azt kellene, dehát ez vagyok én. Soha nem aprózok el semmit sem, arra mérget vehet. - Igen, az is jól lesz, talán csak egy kis zúzódás. Amit meg minden bizonnyal túl fogok élni. - Bólogatok is saját szavaimra, miközben igyekszem elsántikálni a tőlünk csupán néhány méterre lévő dobozokig, amikre végül csak ráhuppanok, hogy egy szempillantást is vethessek hogyan fest az a bizonyos zúzódás. - Semmiség. - Mondom, bár azt már előre látom, hogy az esti előadás érdekes lesz. - Díszleteket hozott? Estére? - Értetlenkedem, még mindig nem sikerült teljesen összeszednem magam a korábbi ügyetlenkedésemből. - De muszáj befejeznem a díszleteket, már nem sok van hátra. Viszont ha szeretne, akár segíthet. - Ezzel ugrok is fel, hogy a korábban kidőlt létrához lépjek és annak felállításával bajlódjak, mikor beugrik, hogy mit is mondtam neki. - Mármint... Nem muszáj! Nem is tudom mit gondoltam, biztosan megvan a maga dolga is, sajnálom. Ne is törődjön velem, már így is bőven eleget segített azzal, hogy megmentett. Amit tényleg nagyon köszönök. - Már kezdek is bele a véget nem érő szóáradatba, aminek következtében csak zavarba jövök és fejetrázva próbálom kimagyarázni magam a helyzetből.
Még időben odaérek, s remélem, el tudom majd kapni. Megmentéis komplexusom jó pár év egy pillanat alatt a semmibe foszlott, azóta sem tért vissza, most inkább arra koncentrálok, hogy aki éppen esni készül, a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg. Figyelem a szorosan összezárt szemeket, s tekintetem végigsiklik rajta, keresve, megütötte-e valahol magát, mert éreztem, hogy valahol visszatartott egy pillanatra, de azt inkább mintha lent éreztem volna. Még mindig tartom, hátát támasztja az egyik karom, s elé hajolok, hogy figyeljem, jól van-e. Az ijedt kifakadásra, melyben a meglepettség is ott bújkál, elmosolyodom. - Ja, es scheint so – felelem automatikusan, jót mosolyogva az akcentuson közben. Figyelmem azonban arra irányul még mindig, hogy lássam, hogyan van. Tudom, hogy van úgy, az első percekben minden rendben, aztán mégsem. A válaszára óvatosan elveszem a kezem a hátáról és hátrébb lépek, készen arra, hogy újfent elkapjam, ha a valahogy mégis kiderülne, annyira mégsincs jól. - Ezt jó hallani – bólintok. - Sajnos nem tudom elképzelni, hiszen ön nem én vagyok. - aztán meglepődök. - Őn is szerepelni fog este? Akkor...? - hogy hogy mégis díszleteket rendez, akarnám folytatni a kérdést, de körbenézve, megértem. - Valóban kellemetlen lett volna – értek vele egyet. - S mivel ez nem következett be, így az előadás megmentve. Látva, hogy sántikál, odalépek hozzá és a hozzá közelebb lévő karomat nyújtom felé. - Így könnyebb lesz. Van konyhájuk? - Segítek leülni, már ha elfogadta a felé nyújtott karomat. - Jobb lesz jegelni a lábát, hogy esélye se legyen feldagadnia. - Ezt megkérdezem majd este, előadás közben is – tekintek rá sokat sejtetően. Most még nem érzi, de majd egy kis idő és nem biztos, hogy kellemes lesz neki. Ha van konyha, s benne hűtő, nejlon zacskóba beleteszek egy jókora adag jeget, megcsavarom, s egy tiszta konyharuhát keresvebeletekerem, hogy fogni is lehessen, s azzal térek vissza. Már válaszolnék, levegőt is veszek, mire folytatja, így megvárom. Aztán csak nyugalommal elmosolyodom. - Díszleteket hoztam, s mivel vállalkoztam, hogy a helyükre teszem, így a többit is fel tudom tenni, ha megmondja, mit, hova tegyek. Maga addig jegelje a lábát és pihentesse még egy kicsit, azzal jobb lesz a lábának - bemutatkozni viszont még nem mutatkoztam be, - A nevemet még nem mondtam, amiért elnézését kérem. Adam - bólintok mosollyal felé, s csak akkor nyújtok kezet neki, ha ő kkezdeményezi. Megszokás, így nevelődtem. Hol van már a laza hobo, aki az út szélés stoppolt, szakadtan, teljesen szétesve? - Van valami, amit a hozott díszletek előtt kéne elrendezni, feltenni? - Ekkor esik le. - Hogyhogy egyedül csinálja a díszletet?
Automatikusan húzódik mosolyra a szám amint meghallom a válaszát. Na nem is azért mert olyan vicces lenne, sokkal inkább mert az én válaszom volt vicces... Az övéhez képest. Ami sokkal jobban tűnik németnek, mint az én elnyekeredett megszólalásom, ami még csak meg sem közelíti a tökéletest. De ha a jó oldalát akarjuk nézni, akkor legalább megértette amit mondtam és nem csak egy kérdő tekintetet kapok válaszul. Tehát azért annyira szörnyű még én sem lehettem. - Nem mintha beszélném a nyelvet. - Mondom én, még mindig mosolyogva, holott valószínűleg erre már rájött magától is, nem igazán hiányzik neki a felvilágosításom. Elég volt csak egy mondatot elejtenem. - Ellentétben önnel, ha jól sejtem? - Gondolom nem azért szólalt meg németül, mert olyan menőnek találta, sokkal inkább tűnik úgy, mintha egy tudatalatti elszólás lenne. - Igen, én is szerepelni fogok. A megmentésének hála, talán nem kell majd kihagynom. - Azért teljesen biztos mégsem lehetek benne, elvégre nem tudhatom, hogy miként fog működni a lábam, bár azért azt nagyon remélem, hogy estig még helyre fog jönni. Viszont azt hiszem mindenképp sikerült megúsznom egy jóval nagyobb sérülést, mint amit valójában elszenvedtem, ezt pedig kizárólag neki köszönhetem. Abban pedig biztos lehet, hogy legközelebb nem hagyom Maggiet sem csak úgy lelépni, el sem tudom képzelni ha ténylegesen egyedül maradtam volna, ki tudja mikor tért volna be bárki is, hogy megtaláljon. - Igen, van hátul. Szerintem jég is lesz, általában szükség van rá. - Intek is hátra, majd zavartan nézek fel rá. - Mármint nem azért mert szokásom lenne létrákkal együtt felborulni, de egy előadás sem mehet le sérülések nélkül. - Teszem hozzá, mielőtt még azt hinné, hogy ennyire ügyetlen lennék. Ami persze vagyok is, de talán nem olyan szinten, hogy minden alkalommal halál közeli élményekbe lenne részem. Viszont igen sűrűn akad valaki, aki valamilyen formában lesérül, aztán nem árt elővigyázatosnak lenni. - Ezt azt jelenti, hogy megnézi majd az előadást? - Csalafinta mosoly jelenik meg arcomon, le sem tagadhatom, hogy mennyire örülnék is annak, ha tényleg megnézne minket. - Köszönöm. - Mondom, mikor megjelenik a jéggel, ami talán tényleg jót fog tenni a zúzódásnak, bár azt semmiképp sem hagyhatom, hogy helyettem csináljon meg mindent, amíg én csak nyugodtan ülök és nyalogatom a sebeimet. - Mit szólna ahhoz, ha együtt csinálnánk meg mindent? Nem hiszem, hogy nyugodtan végig tudnám nézni ahogyan megcsinálja az én munkámat. - Pillantok fel rá ártatlanul, holott jól tudom, hogy jobban járnék a jegeléssel meg a nyugton maradással. - Adam. - Ismétlem utána, akárcsak egy visszhang... Egy nőiesebb visszhang. - Tiana. Örvendek a találkozásnak. Nem is tudja mennyire. - Utalok vissza még mindig a korábbi szerencsés szerencsétlenségre, miközben már nyújtom is felé a kezem. - Csak ezek maradtak hátra. Ide kellene őket felaggatni, sorban. Aztán jöhetnek a hozott díszletek. - Mondom, miközben mutogatom, hogy mit meg hová is kell elhelyezni, majd újabb kérdésére rápillantok. - Megeshet, hogy a partnerem faképnél hagyott, de már megszoktam. - Csak legyintek egyet egy ártatlan mosoly kíséretében. - Talán nem sokára visszatér és majd gratulál, hogy milyen jó munkát végeztünk. - Nevetek fel, akárcsak ez egy teljesen természetes dolog lenne. - Megtenné? Nem szívesen másznék vissza oda. - Mutatok ezzel a létrára, gondolom hosszabb magyarázkodásra sincs szükség ahhoz, hogy tudja miért nem szeretnék ismételten felmászni rá. Így aztán szívesebben jelentkezem az adogatásos pozícióra, amiben talán még a lábam sem fog eltörni.
A mosolyt úgy veszem, hogy ha már humorizálást mosollyal fogadja, akkor annyira nagyon nagy baj nem lehet. Csak utána esik le, hogy milyen nyelven is reagált és én is. Erre még szélesebb lesz a mosolyom. - Nekem nem úgy tűnt. És elég spontánul jött – mosolygok még szélesebben. A kérdésre csak sóhajtok és széttárom a kezeim. - Szégyenben is lennék, ha az anyanyelvemet nem tudnám beszélni. Noha elég hamar elkezd kopni, ha nem használom. Ha hirtelen kell megszólalni, vagy fáradok, első esetében a német jön elő, utóbbi esetében pedig német akcentusra váltok. - Ó – értem meg. - Akkor talán tényleg jó, hogy pont most toppantam be – noha eleve azt nem értem, miért nincs itt vele még valaki, elvégre létráról dolgozik, s elkélhet a segítség. Mivel azonban nem az én dolgom, inkább csendben maradok ezen a téren. - Jobb, ha jegeljük, az is sokat segít. Még egy pillantást vetek a lábára. - Rendben, az jó, szükség is lesz rá – a folytatásra halkan elnevetem magam. - Ezt nem is feltételeztem. És előfordulhatnak balesetek, ami miatt van, hogy nem állhatnak meg dolgok – bólintok. Ezzel nagyon is tisztában vagyok. - Én? - Nézek rá meglepetten. - Ó, nem, ez csak egy szólás féle volt. Lehet, rosszul használtam – akadok meg pillanatra. Lehet, hogy valamit nem jól használtam? Hiába vélem második anyanyelvemnek az angolt, néha el-elrontom. - Kérem – leguggolok elé. - Nem lesz kellemes az elején, utána könnyebb lesz. Ne álljon fel majd hirtelen, most csak borogassa. Hol érzi? - Oda helyezem, ahol a legjobban érzi szükségesnek. Rámeredek. - Márpedig muszáj lesz, ha szeretne este fellépni. Legalábbi addig pihentesse a lábát, míg a duzzanatot leviszi a jég. Utána még azt is meg kell nézni, van-e nagyobb gond a bokájával. - Tiana? - Még sosem hallottam ilyen nevet. Furcsán hangzik, s illik is rá. - Örvendek a találkozásnak, bár jobb lett volna, ha máshogyan futunk össze – nyújtom felé a kezem, mikor felém nyújtja az övét. - Ugyan, nem történt nagyobb baj. És szívesen – mosolygok rá. Figyelemmel hallgatom, s nézem, mit hova mutogat. Ez annyira nem lesz nehéz, s meglesz.- Rendben, megcsinálom. A többit mind maga tette? - Csodálkozom el, hiszen azért ez derekas munka. - Ez a megszokás majdnem a bokájába került – mert úgy néz ki, kettőn áll a vásár. Ezekbe a dolgokba viszont szintén nem szólhatok bele, ez a kettejük meccse. A véleményem ettől még elmondom. - Nem fogom neki megköszönni – felelem komorabban. Igazából, ha nekem dolgozna, elbeszélnék vele, de mivel nem az én házam, maradok csak annyinál, ami rám vonatkozik. A nevetésére önkéntelenül elmosolyodom mégis, még ha inkább szomorúságot is érzékelek. - Természetesen! - bólintok. A létrához viszem, amik a helyükre kerülnek, mielőtt a hozott díszleteket tenném fel, s felmászok a létrára, átlendítve a lábam, s úgy haladok vele. - Régóta dolgozik itt? - Nem tudom, találkoztunk-e már, van sokszor, hogy senki sincs itt a portáson kívül, így csak leteszem, ahová mondja, vagy felhelyezem a hozott díszleteket. - Maradjon ott kérem, s borogossa a lábát – pillantok felé, ahogy látom, segítene. - Csak mondja meg, mit hova tegyek, nekem már az is nagy segítség – mivel nem tudom, miként nézne ki a teljes díszlet, csak a hangulatot kértem, mondja el. Az, hogy mit játszanak, helyenként isi más tartalommal bír, pláne, ha egy teljesen másként értelmezett előadásról lesz szó. - Hol tanult németet? - Kérdezem, hiszen érdekel. Sokan nem tanulnak iskolában nyelvet, akkor is inkább a franciát, amit én is tanultam, de koránt sem vagyok annyira jó benne, mint az angolban.
Kezdőlap
