a little closer

a little further a little crazier

Szeretem ezt a csapatot, a Met kutatói vagy túravezetői mind, csak éppen mellékesen hozzám hasonlóan elvakult természetvédők is. Így is találkoztam velük, egy Green Peace tüntetésen, aztán néha így felváltva hívjuk meg egymást nagyobb publicitást kívánó eseményekre. Két éve elkezdtek felvenni egy podcast műsort, Open Green Eyes címmel, és tulajdonképpen válogatott, változatos vendégekkel tárgyalják ki az aktuális környezetvédelmi eseményeket. A mai arról szólt, hogy Biden mennyi ígéretét váltotta be, és mennyit felejtett el, mióta beiktatták, kezdve az alaszkai helyzettel, befejezve azzal, hogy milyen környezetvédelemmel kapcsolatos programokat töltöttek fel a hivatalos platformokra, és azok hogy olvashatóak, meg hogy olvasandóak. Máskor is voltam már vendég, most az alaszkai helyzet miatt vagyok, főként. Vagy hatórányi anyagot vettünk fel, sok szerencsét annak, aki ezt megvágja, mindenesetre én élveztem minden percét. Maximum azt nem, mikor kicsit úgy nézett ki, hogy technikai okok miatt elhúzódik minden, és nem jön össze az ebéd Danával, mert… nos. Nem én vagyok a legfigyelmesebb férfi a világon. De azt még én is érzem, hogy legutóbb sikerült kiakasztanom. Vagy mi.
Egy ponton túl azt hittem, többet nem hallok felőle, és valahol el is fogadtam a dolgot, de végül csak válaszolt. És még abba is belement, hogy találkozzunk. Na már most ezen a ponton lemondani… köcsögség a négyzeten. Szerencsére végül sikerült összeeszkábálni a harmadik kiállást, és csak egy két órás késésről kellett Danának hírt adnom. Meg aztán arról, hogy ha nem bánja, közös ebéd a csapattal. A telefonbeszélgetés alapján nem tudtam eldönteni, hogy most muszájból mondja, hogy oké, vagy tényleg nem bánja, de ha nem szól, akkor gondolom nem fog senki belehalni. Úgy tűnik, jól érzi magát, de legalábbis még nem szólt, hogy menjünk, és akárhányszor felé néztem, ő is beszélgetett valakivel. Néha velem is, vagy közösen is másokkal, szóval nem tűnt úgy, mint aki kilóg a társaságból. A többiek meg élvezték, hogy valakinek tudnak újdonságot mondani a témában.
Nem is tudom, mióta ülünk az egyik nagyobb bokszban kilencen, mikor körülnézve nem látom Danát. Ugyanakkor itt a kabátja, szóval… Várok kicsit, a mosdók felé lesve, és valóban, meg is jelenik az ajtóban, ami arra vezet. De nem az asztal felé indul, hanem a pult felé, és elég nyilvánvalóan a számlát kéri. Amit mondjuk nem kéne. Szóval kimentem magam, és én is a pult felé veszem az irányt, ahol a pincér épp hátramegy a jegyzettömbjét lapozgatva. – Hát te? Menni szeretnél? Szólhattál volna… - lépek mellé, a pultra könyökölve. – A podcastosok közösen akarják fizetni a számlát, de ha azt nem is szeretnéd, állhatnám én az ebédet? Ha már én hívtalak el? – kérdezem, lopva az órámra lesve. Ó… Vagy két órája itt ülünk. Nem tűnt annyinak. Visszafordulok Dana felé, és hát mit ne mondjak, nem az őszinte derültség sugárzik felőle, sokkal inkább frusztráció. Vagy nem tudom. Hát értem én a nőket? Most így jobban megnézve, elég nyilvánvaló, hogy megint valami rosszat tettem. De mit? Hát máskor is beültünk ismerősökkel ide-oda egy ebédre vagy vacsorára, ha erre jártam, és épp ráért. Annyira sokat nem vagyok itt, nem tudok minden ismerősömre külön étkezést kijelölni, hát ötévente látnám őket. Eddig nem éreztem, hogy zavarta volna, ha magammal hívtam valami ilyenre. – Baj, hogy eljöttünk? Mondhattad volna, akkor kimentem magam, azt hittem, nem bánod – mondom összeráncolt homlokkal. Itt rohadjak meg, ha értem, mi baja.

| ⚶