Domenico azon férfiak táborát erősítette, aki csakis otthon húzott magára melegítőnadrágot. A munkájához hozzátartozott az, hogy mindig figyeljen a külsejére, hanyagolja a slampos megjelenést, de amikor nem vették körül üzlettársak, potenciális üzletfelek, engedett a kísértésnek, a kényelemnek, talán pontosan ezért vált meg korábban a fekete hajszálcsíkos zakójától, a tengerkék ingétől és az egyedileg készített, monogramos cipőjétől is. Kényesen ügyelt a részletekre, de akkor nem kellett, amikor azon emberek társaságát élvezte, akikkel szeretett is egy légtérben lenni. Ugyan a fekete farmerre esett a választása, ám a csuklyás pulóver mellé párosította a fekete mintanélküli zokniját, amiben csak kétszer csúszott meg a fényesre polírozott padlón az elmúlt tíz percben és Carmine sárgarépa darabokkal dobálta meg, amiért bénázott. Kétszer is. A konyhát hangos, karcos férfias nevetés töltötte be és Silvio zeneválasztása. Az utóbbi időben kísérletezgető kedvében volt, mert a felesége szinte mindent megvétózott: Marilyn Mansont, Scorpiont, U2, de még a régi Eminem zenéket sem hallgathatta anélkül, hogy ki ne kellett volna kapcsolnia a zenét, amivel a nejét felidegesítette. Jelenleg Carmine és Dom volt az, aki nagyjából húsz másodpercenként szívta Silvio vérét.
- Seggfejek vagytok! Nem értékelitek a művészetet - közölte, miközben a csak huszonöt centivel rendelkező bárddal suhintott egyet a levegőben, rámutatva az unokatestvérekre. A mozdulattól egy szalámi darab röpült el a kuka irányába, de előbb leesve a padlóra.
- Igazad van, Signore Bocelli, bocsásd meg bárdolatlanságunkat. Legközelebb áriával köszöntelek majd az Everbranchen, ha átléped az igazság kapuját - hajolt meg derékból DB Silvio felé, amire Carmine nyerítve felnevetett, Silvio pedig mérgében a fa vágódeszkába állította a bárdot. Dom vigyorogva egyenesedett fel, mert szükségük volt azokra a pillanatokra, amikor nem Silvio feleségének betegségével kellett megküzdeniük. Baldassare és Di Vito mindent megtettek volna azért, hogy megkönnyítsék a Gallina családot, elűzve a kimondatlan borzalmakat is az életükből. DB hetek óta a telefonszámláin ülve, idejét és pénzét nem sajnálta arra, hogy a lehető legjobb orvosokat keressék meg a nő számára, mert egyikük sem volt arra felkészülve, hogy a valódi vérkötelék nélküli barátjuk és bizalmasuk fiatalon megözvegyüljön. Ezek a pillanatok nekik szóltak, hogy eltereljék Silvio gondolatait mindarról, ami beárnyékolta a gondtalan életét.
A szőlészet volt a második otthonuk, és talán Domenico a saját otthonában töltötte a legkevesebb időt. Számára az otthon ott volt, ahol az ügyeit intézte, ahol a barátai, a családja jelen volt. És bár a nevén lévő tetőtéri lakás férfiasan kényelmes volt és kellemes, felért egy művészeteket magába is foglaló galériával. A csend túl néma volt ott, a fények pedig túlságosan is távoliak, de egy pohár bor társaságában szerette kinyitni az erkélyének ajtaját, hogy a heti kettő cigarettáját elszívja abban a magányban, ami ott érte utol.
És ha már munkamánia, nem csak ők hárman voltak megszállottak, hanem az a nő is, aki csupán harminc méterre tőlük bizonyára tervezett és gépelt, körmeinek hegye serényen kopogtak minduntalan a számítógép klaviatúráján. Minden áldott nap, ha feszes programot diktáltak, Dom pedig kedvelte benne ezt az elhivatottságot, mert a pontosság volt az egyik alapvető eleme a sikerességének.
- Hívd már ide... komolyan, ha éhen hal és el kell őt is földelnem, ideges leszek - nógatta Carmine Domot, aki erre csak elmosolyodott, meg is vonva a vállait.
- Amúgy is elférne még rajta pár kiló, de eszemben sincs ezt felhozni neki, mert tudjátok, milyenek a nők... - vad vigyorgó bólogatás volt a férfiak válasza. Egyből a huszonkettes csapdájába kerültek volna, ahol a nő húsos, vagy épp gebe, nem tetszik a férfiaknak, és Dom.. ebben a pillanatban nem volt arra felkészülve, hogy bárkinek is bevallja, neki nem a kifutókon végiggrasszáló nők szerepeltek az álmaiban. Szerette a nőies idomokat, és emlékezett így három év távlatából is, hogy az agya leállt egy pillanatra akkor, amikor az utolsó ruhadarabtól is megfosztotta a szőkeséget. Azon emlékek, amik fontosak voltak  neki és sokat jelentettek számára, mindig kiérdemeltek a gondolataiban dobogós helyezéseket. Megmosta a kezét, alapos odafigyeléssel előbb papírtörlőt és konyharuhát felhasználva megszárította a kezeit és mindenféle szófecsérlést nélkülözve a továbbiakban, úgy, majdnem mezítláb nesztelen léptekkel szelte át a folyosót, elhaladt az intarziás asztal mellett is, kikerülte a bőrrel fedett, faragott foteleket is, hogy végül a nyitott ajtóban megálljon, onnan nézzen a nőre, aki minden bizonnyal egy halom papír mögött gubbasztva dolgozott az íróasztal túloldalán.
- Sara! - köszörülte meg a torkát, és ha felnéztek rá, akkor mindenféle engedélykérés nélkül indult meg, hogy megkerülje az asztalt. Hogy a nő kezeit elvonja a billentyűzetről, és ha Miss Abernathy nem ellenkezett, akkor fel is húzta a nőt álló pozícióba. Még így, zoknis lábbal is jóval a nő fölé magasodott. - Úgy gondoljuk, hogy nem lenne jó, ha kihagyná az étkezést, mert a szívemre venném, ha lefogyna... aztán meg hízókúrára kellene ítélnem és basáskodva diktálnám magába az ételt - futott szélesre a mosolya, el is engedve a nőt, egyetlen lépést elhátrálva, csak hogy mutassa az utat a konyha felé. Mintha Sara nem tudná a járást, de úriember volt. Az idő nagy részében. Olykor. - A fiúkkal minestrone levest készítünk és lasagnet. Valami könnyűre vágytunk és önre gondoltam, mint zsűri tagra. Jöjjön, egyen velünk - nézett a nő szőke loknijairól a kék szemekbe. - Mondjuk még csak készülnek, de ígérem, nem fogjuk megmérgezni önt, leszek a kísérleti nyúl is, konyhamalac is, ha szeretné.. - ha a nő nem mozdult, vagy ellenkezni vágyott volna, Domenico ujjai a nő csuklójára fonódva kivezette maga elé, hogy ott a gerince mentén érjen hozzá és nem fájdalmasan, de irányítva, irányba állítva a nőt.. jelezve, hogy a munka várhat, az étkezés nem. Mert egy boldog olasznál már csak három tele hassal ejtőző olasz volt jobb. - Nem fogadok el nemleges választ, Sara, mint a főnöke mondom, hogy egyen. - ha nem lett volna elég ez az indok, akkor volt még a tarsolyában pár pro érv. Kontra egy sem.

Sara kifogástalan megjelenése még péntekre sem hagyta el, bár tudta, hogy ezen a napon nem sok vendég és ügyfél fog megfordulni az Everbranch birtokon, mégis mindig tartotta magát ahhoz, hogy ne hozzon szégyent a főnökére. Kimondva ugyan sosem volt, hogy miben kellene járnia, de az illem megkövetelte, hogy az elegáns öltözetű olasz mellett ne slampos szoknyában, vagy kosztümben tegye tiszteletét az irodában. A fekete szűkre szabott nadrág és a magenta színű felső csak még jobban kiemelte kékjeinek csillogását, és a hétvége közeledtéhez mérten csak lazán fogta hátra a haját egy fekete csattal. A loknik még így is keretbe foglalták az arcának vonásait, de a kis gyöngy alakú fülbevaló és a hozzáillő gyöngysor tettek róla, hogy egyetlen férfi se gondolhassa azt, hogy a titkárnő nem ad a külsejére. Ami igazán szemet szúrhatott a fekete Manolo Blahnik bokacsizma volt, melyet az előző hónapban vásárolt egy aukció keretei között. A cipői tisztaságára kényesen ügyelt, úgy tekintett rájuk, mint a saját gyermekeire. Ma szinte háromszor csak azért kelt fel az íróasztala mögül, hogy megcsodálhassa az új szerzeményét, de megpróbált úgy tenni, mint aki egy fontos irat miatt sétál el a nyomtatóig, vagy egyszerűen hívta a természet lágy hívószava. A mosdóban is egy kendővel törölgette át az orrát, mert útközben Carmine nem vette észre, és letaposta. Nem fájt neki, mert nem érte a lábujjait, de a kétajtós szekrény, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátja és bizalmasa volt Signor Baldassare-nak, valahogyan figyelmen kívül hagyta az incidenst és egy mosollyal engesztelte ki. Sara nem neheztelt, de egy bő negyedórája ráment az ebédszünetben, hogy elfogadhatóvá varázsolja a lábbelijét. A márka kötötte, és ez a harmadik kincs úgy került a birtokába, hogy egy fél vagyont költött rá. Tudta, hogy ez a luxus csakis annak köszönhető, hogy most kapták kézhez a negyedéves bónuszt. Mások a gyermekeiknek vásároltak, vagy éppen a családot vitték el valami jó kis helyre, de neki az ereiben volt az a kihívás, hogy csapjon le a csizmára. Napokon át még a munkahelyéről is az aukciót követte nyomon, nem akart lemaradni róla. Szégyellte, hogy a munka mellett más is lekötötte a figyelmét, ezért igyekezett ma behozni a lemaradását és szó nélkül túlórázni, holott már rajta és a három férfin kívül senki sem tartózkodott a birtokon. Elütötte az idejét, még most úgy járnak az ujjai a billentyűzeten, mintha ettől függne az élete. Signor Baldassate utalt rá az előző napokban, hogy elkívánja hagyni az Államokat egy rövid időre, így neki nem volt más választása, mint felkészülnie a főnöke távozására és arra az időszakra, amikor nem lesz jelen, és minden telefonhívást neki kell lebonyolítania. A legutóbb is egy orosz úr kereste, ugyan nem adta meg a pontos elérhetőségét, de Sara tudta, hogy vannak „ügyfelek” akik személyesen a főnökkel hajlandóak tárgyalni, és emberszámba sem veszik őt. Az Everbranchon kívül túl sok mindennel nem kellett foglalkoznia, ez is lekötötte a munkaideje nagy részét. A szerződések és a bónuszkifizetések után felmerült a kérdés, hogy a járvány miatt ki lesz jogosult az év végi kifizetésekre. A kimutatások ott feküdtek előtte egy mappában, de már összefolytak előtte a számok és a diagramok is. Signor Baldassare egyetlen alkalommal sem szólta meg, ha lassan készült el az excel ábrákkal, és bár pénzügyi diplomával rendelkezett, mégis jobban szerette, ha főnöke fordításokat kért tőle, vagy a külföldi ügyfelekre állította rá. A pillantása átszökik a faliórára, még a félig nyitott ajtón keresztül is hallja, hogy mennyire jól szórakoznak a konyhába száműzött olaszok. A skót véréhez képest hangos népségnek tűntek, akik minimum annyira adtak a család fontosságára, mint az üzletre, ha nem jobban. Signor Baldassare a minap máris karácsonyi ajándéktippeket kért tőle, és teljesen leizzadt, hogy nem tudott pontos ötletekkel előállni a testvére gyermekeihez. Sajáttal még nem rendelkezett a férfi, de azokat a kicsiket úgy szerette, mintha a sajátjai lettek volna. Minden szünetben vele voltak, még az is előfordult, hogy elvitte őket nyaralni. Nem merült bele az olasz magánéletébe, csakis annyira, amennyit tudnia kellett. Néha elmerengett azon, hogy mivel is érdemelte ki a bizalmát három évvel ezelőtt, de még most sem nagyon értette meg. A szex lett volna az áttörés, ennyire szigorúan gondolt vissza a múltbéli eseményekre? Lefeküdtek, de ez a téma azóta sem került szóba, és nem is kellett, mert professzionálisan álltak egymáshoz. A kékjei felfutnak az ajtóra és egyre jobban éledezik benne a kíváncsiság, hogy mi lehet a vicc tárgya odabent, ahonnan öblös felkiáltások hangzanak fel. Kitolja a székét, és elrugaszkodva az asztaltól, lehajol, hogy megnézze a csizmáját. A táskájából egy kendőt húz ki és óvatosan törli le az elejét, amikor a semmiből két fekete zokniba bújtatott láb tűnik fel. Szinte azon nyomban bevágja a fejét, és ijedten fordul egyet a gurulós székkel együtt.
- Signor…Baldassare… - zavartan les fel a főnökére, aki egyáltalán nem ideges vonásokkal van megáldva, ettől talán egy fokkal megnyugszik, és csak óvatosan kap a blúzához. – Menjek bevásárolni? – szökik ki az ajkai közül az első kérdés, de a férfi csak a kezét érinti meg és segíti fel álló helyzetbe. Nem érti, hogy mire fel kellett ezt megtennie, de ha már lebukott előtte, és a kezében ott lóg a bűntény eszköze, akkor gyorsan a háta mögé rejti. – Eszek útközben majd hazafelé valamit, nem szükséges a meghívás. – ellenkezik, de mit érnek a szavai, ha egyszer valamit a fejébe vesz az olasz? – Én úgy gondolom, hogy nem lennék jó zsűritag. Nem értek valami jól az olasz ételekhez, ez Önöknek hazai terep, és még rengeteg dolgom lenne az elutazása előtt. – folytatja kissé rekedtes hangon, de minduntalan ugyanoda jut vissza. A férfi kékjei nem eresztik és a távolság is csökken kettőjük között. – Gondolkodott már a szabadságkérelmemen? El kellene utaznom Párizsba még az év vége előtt. – nyögi ki, és tartva a szemkontaktust igazítja el a füle mögé a haját, a kendőt pedig Signor Baldassare lábára ejtve.

Évekkel ezelőtt, amikor 2013-ban a Dell'Aquila család szőlészetének pincéi előtt sétált el és meglátta a főépületet, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy neki erre volt szüksége. Nem csak egy szőlősorokkal teletűzdelt területre, amelyen blauberger, olaszrizling, gigant, kékfrankos, furmint és a két veltelini volt megtalálható, hanem az a rozsdállón málló cégértáblával jelzett birtok fogta meg, amelynek az Olaszországból érkezett család az Everbranch nevet adta. Hosszú hetekig tartó beszélgetések sora vette kezdetét, amelyet az apjával osztott meg, próbáltak egyfajta közös megegyezésre jutni, de Domenico hajthatatlan volt. A vagyonának jó részét nem sajnálva állt elő olyan rövid-, közép- és hosszútávú üzleti tervekkel, ami nem csak az apjának tetszett, hanem a Dell'Aquilaknak is. Nem volt nehéz bekerülnie a tanácsadói szerepkörbe, habár minden forradalminak ható újítást csak csínján osztott meg Benitoval, aki még a régi korok eszméivel élt a mai napig. Óvatosan, vigyázva tárta a férfi elé az ötleteit és ha nemleges választ kapott azokra, akkor sem csüggedve lassan-lassan beszivárgott a köztudatba, a szőlészet életébe mindaz, amit Baldassare képviselt anélkül, hogy az az eredeti tulajdonosok kárát okozta volna vagy anyagolag hátrányos helyzetbe hozta volna őket. Másfél évnyi kőkemény munkájába került, hogy azok a tervek, amiket előzetesen kiszámolt, beigazolódjanak. A szelektív hulladékgyűjtés, a minél több alapanyag felhasználása, a selejtet pedig újrahasznosítva sokkal élénkebb munkafolyamatok keltek életre, ahol nem csak egyetlen ember rendelkezett szakértelemmel, Benito személyében, és a többiek csak vakon követték; Domenico egy régi barátját is felkérte, hogy segítsen neki. Bosco azóta nélkülözhetetlen a szőlészet életében, az éves fizetése pedig minden esetben tíz százalékos növekedést mutat. Csak ekkora a sikere az Everbranchnek, Baldassare pedig néha azon kapta magát, hogy a kimutatások felett ülve a bőrszékében hátradőlve, elégedett kifejezéssel szemlélte a számokat, a bevételhez mérten szerényebb összegű kiadásokat, és ha valamit tudott: még a hajléktalannak is szüksége volt ételre és italra, hogy életben maradjon. Ez pedig azt jelentette, hogy borásznak lenni a mai világban is jó volt lenni, befektetésként tekintett a szakmájára, ami ne szerénykedjünk, sikeres üzletemberré tette Domot az évek során. Képes volt beleforgatni a profitját egy borüzletbe is, szélesebb körben tették ismertté a szőlészetet is, a minőség pedig évről évre kiválóbb lett.
DB viszont nem érezte magát mindig kipihentnek, sikeresnek vagy nyugodtnak. Ahhoz, ahol volt, rengeteg kudarcot kellett megélnie, rengeteg nehézségen és akadályon átküzdenie magát, néha hagyta, hogy elússzon a remény is és azokban a pillanatokban engedte magának, hogy lassan-lassan a nihil szállja meg a lelkét, céltalan feketeségbe borítva az elméjét. Ugyanezt a semmit érezte akkor is, amikor az apja kegyetlenségét képezte le, de ameddig ő képes volt felállni, addig az apja már évek óta abban a szurokban létezett, azt lélegezte be és minden egyes falatjánál azt kebelezte be. Itt jött a képbe Sara Abernathy. Szó szerint is, mert Dom azokat a férfiakat hagyta hátra a nő miatt, akikre az életét egyetlen szó nélkül rábízta. Nem csak azért ment át az épület egy másik helyiségébe, mert Carmine nógatta, hanem amúgy is tervezte, hogy a szőkeséget elhívja egy vacsorára. Noha nem étterembe vitte volna, csak egyelőre a konyhapultig, hogy utána az olaszos rendezetlen otthonosságba kísérje az étkezőasztal egyik oldalára, attól még ugyanolyan fontos volt. Ha nem fontosabb. Ez az ő ajándékuk, az ő étkezésük, mert minden olasz imádott enni, de a Baldassare család úgy gondolta, hogy minden tányér ételben ott rejlett a szívük is, a befogadás és a családhoz tartozás egysége is. Nos, Dom csak ezt szerette volna megosztani Saraval, mert valljuk be, három év óta hűséges volt hozzájuk, három évnyi kemény munka állt a nő mögött az ő alkalmazásában és egy köszönöm itt aligha lett volna elég. Pontosan emiatt sikerült azt is elérnie Domnak, hogy a nő bónusza egy leheletnyivel több legyen - ha a könyvelő nem is volt túl boldog ettől, az már az olaszt nem érdekelte, az viszont igen, hogy Sara szinte ragyogott egész nap az új lábbelijét viselve. Baldassare tudta, hogy miért sétált el Sara pontosan háromszor többször át az előtéren, hogy a visszatükröződő felületeken nem önmagát, hanem a bokacsizmáját nézte meg. Ahogy Dom is, elégedetten szemlélve azt, hogy a nő valójában jó befektetés volt, még ha nem is akként gondolt rá. Sara neki dolgozott, de az Everbranch a nő nélkül nem tartana ott, ahol.
- Nem! Miért kellene elmennie bevásárolni? Vagy önnek van szüksége bármire? Szóljon és megrendelem ide - futott ráncba a homloka, nem értette igazán, hogy miért is kellett volna, pontosabban hova még több alapanyag. Ismerte hármójukat, tudta, hogy nagy étvágyuk van, de azért nem kellene felhizlalniuk magukat. Jobb a békesség, Carmine amúgy is egy jól lakott dömper eszményét testesítette meg. A zavart viselkedésre nem akart reagálni, de észrevette azt, továbbfűzve érkezésének célját, ám a nő már megint elutasította. Hanyadjára is? Már számon sem tartotta igazán. - Nagyjából négy órája kellett volna távoznia az Everbranchről, és azóta nem evett semmit, így kötve hiszem, hogy majd hazafelé bekap valamit. Az ételeink helyben vannak és higgyen nekem, nem fogjuk megmérgezni vele, a családunk birtokában van a recept már évezredek óta. Na jó, az talán kissé túlzás, de az biztos, hogy a nagyanyámmal is már ugyanezt ettük több, mint harminc éve. Egy laikus bíra pedig a legjobb választás, nem részrehajló, hanem objektív. Mint amilyen maga is nekünk itt, Sara - nem, nem fogja hagyni, hogy a szöszi ellenkezzen vele, de valahogy az ételektől eljutottak oda, ahova nem akart. Mármint dehogynem, csak nem ilyen kontextusban. Már épp nyitotta volna a száját, amikor a lábára a szinte semmi súllyal rendelkező kendő esett, úgyhogy azt nézte meg hosszan, mintha elfelejtett volna válaszolni. És tényleg, hogy fel tudja venni, leguggolt az anyagért, amit aztán a markába gyűrt, de a szemei így újra végignéztek a nő bokacsizmáján, ami a pénzt jelezte. Hogy nem olcsó darab, ellenben egy vagyont ért. Biztos, hogy többet áldozott fel Sara érte, mint amennyit Dom a legújabb telefonjáért. Elvigyorodott, mert a nő tényleg megérdemelte ezt és még többet is, így amikor felállt, csak lassan kapaszkodott meg - a nő csípőjére helyezve a jobbját egyetlen pillanatra.
- Mondták már magának, hogy jól állnak a csizmák önnek? Egészen.. - nem fejezte be, de az elismerő pillantásba forrt mosolya a nőnek szólt. Kidobta szemetesbe a kendőt, hogy végül a nő vállait fogva meg fordítson száznyolcvan fokot az apró testen. A tűsarkak szinte úgy siklottak a padlón. - Ha végeztünk a vacsorával, átbeszéljük az utazását is, Sara. Addig viszont engedje meg, hogy csak az ételen járjon az eszem - vigyorgott bele a nő tarkójába egészen közelről, célorientáltan, lágyan tolva a csípőjén, hogy elinduljanak, és ha Sara ellenkezett volna, akkor megesküdött volna, hogy úgy kapja a vállára, mint egy zsák krumpli, de végül egy kis nógatással megindult felkoppanó léptekkel a nő, mire Dom az ajtón túl érte utol, lazán hagyva a tenyerét a nő gerince mentén a csípője felett, hogy még csak véletlenül se szökjön meg előle Sara.
- Én nem biztos, hogy el tudom hagyni az országot, még mindig rendkívüli állapotok vannak és habár van letelepedési engedélyem is, még a követség is beleköphet a levesembe, azt meg mindenképp szeretném elkerülni - tudta, hogy az apja és az otthon maradt nagy családjának egy része biztosan neheztelne rá, ha nem tudna hazamenni, de az élete itt volt. Ebben az országban, ebben az istenverte városban és Long Islanden. No meg a Manhattan-béli otthonában. A bizalmasai körében, és ha utazhatott volna, nem telt volna el olyan nap, hogy ne dolgozott volna.
- Áh, Sara! - Carmine olyan volt, mint egy amorf óvodás, a kóstolásának eredménye kirajzolódott a szája szegletében. Csak a maradék húsos szószt tolta be és azzal kente ki magát, amit ahogy a kézfejével törölt volna le, csak még inkább elkent magán. - Kér egy falatot? - nyújtotta a fakanalat a nő felé, a konyha és a pult pedig olyan volt, mint egy háborús övezet. Reszelt sajt, nyers tésztalap darabok, zöldségek héjai terítették be a pultot, Silvio pedig mindezek ellenére a fekete kötényében foltmentesen kevert egyet a levesen, dúdolgatva az olasz rap egyik felkapott számát. Domenico szeme alatt az ideg csak alig rángott be. Szeretett olasz lenni, a nacionalista hajlamait viszont nem élte ki mindenki előtt.
- Szeretné ezt a zenét? Vagy inkább kapcsoljam el... - be sem fejezhette, mert...
- Biztos Celine Diont akar! - így Carmine.
- Inkább Beyoncé. Fogadjunk! - Silvio is beszállt, mire DB köhögésnek álcázta a feltörő nevetését.
- Fogadjunk. Szerintem nem azt választaná Sara - állt bele a fogadásba, ami rendszerint a Serie A meccseire tett odds-ok nyereményének bezsebelését jelentette. Heti szinten fogadtak és valamelyikük, ha nyert is, mindig elbukták - igen, a fogadásaik miatt.
Egyszerre három szempár kereszttüzébe került csak így Sara, három megtermett férfi figyelte csak a nőt a válasza miatt.

Sara tökéletes munkatársként tekintett magára, szerette volna, ha minden igényt ki tud elégíteni, mellyel a főnöke rendelkezik, sosem viselte túl jól, ha valami nem sikerült az életében. A munka területén csak három éve maximalista, hiszen ettől függ az anyagi és nagyobb részben a személyi függetlensége is. Európából menekült el, hogy a szégyent elkerülve egy humánusabb megoldással tartsa egyben a házasságát. Nem bírta volna ki, ha még egyetlen napot is a férje közelében kellett volna töltenie. Nem panaszkodott, közeli barátokkal nem rendelkezett, pedig lett volna rá alkalma, hogy társaságba járjon, de jobban szeretett egyedül lenni. Néhány önkiértékelős teszt kitöltése után vált világossá számára is, hogy nem az extrovertált személyiségek táborát erősíti, hanem az ellenkezőjét. Tisztán látta már, hogy nem orvosi eset amiatt, hogy inkább egyedül tölti az estéit, a kulturális programokra is szívesebben ment el úgy, ha nem zavarták meg az alkotások nézegetése közben. Rendkívül allergiásan kezelte, ha valaki nem vette komolyan a színházat, az irodalmi esteket, vagy éppen a szívéhez oly közelálló Jane Austin estélyeket. Mr. Baldassare előtt sem kérkedett vele, talán egyetlen alkalommal került szóba, hogy milyen hobbit űz, de akkor is csak az ebéd keretei között néhány mondatban világosította fel az olaszt arról, hogy imád a régi korok ruháiban díszelegni, és belelapulni egy másik hölgy bőrébe. Hangosan sosem mondtam volna ki, hogy ez is egyfajta szerepjáték, mert megvetették volna, de titkon imádta, izgalmat csempészett a bőre alá a tudat, hogy kibújhat önnön magából és egy másik kor szülöttjeként elevenedhet meg. A múlttal való kapcsolata már-már veszélyesen önámító volt, mert a jelenben nem léteztek úriemberek, maximum bárányként funkcionáló csalók…de itt meg is torpant a gondolatmenetében. Domenico Baldassare nem azon férfiakat testesítette meg számára, akiket a könyvek hasábjairól ismert? A modernkor felfogásában az olasz előzékeny, gazdag és még facér is, bár a személyes viszonyairól nem sokat tud, egy éjszaka mégis megízlelhette, hogy milyen szerető a déli gyökerekkel rendelkező férfi. A hétköznapokban udvarias és kedves, néha a kelleténél hallgatagabb, de Saranak éppen az imponált, hogy nem fecsegett feleslegesen és mindig volt üzenete annak, ha mondott valamit. A munkában tökéletesen egészítették ki egymást, néha már megmerte volna azt is kockáztatni, hogy olvas a főnöke fejében, de azért nem tette volna rá a nyakát. A három év elegendő időszaknak tűnt ahhoz, hogy szimbiózisban létezzen a férfival, de valahogyan mostanság megint eszmei képet társított hozzá, talán annak köszönhette, hogy közeledtek az ünnepek és a társas magány éppúgy eluralkodott rajta, mint számtalan másik egyedülálló nőn a városban. Nem vallotta szükségét annak, hogy valaki legyen mellette a karácsony három napján, néha megesett, hogy még huszonnegyedike délelőttjén is a papírokba temetkezett és csak este vetkőzte le a megfelelési kényszerét. Azon kevés pillanatok egyikén megengedte magának, hogy egy pohár bor társaságában elmélkedjen és csodálja a manhattani lakása ablakából lévő panorámát. New York pezsgését egy valóra vált álomként élte meg. Ez a város a lehetőségek fellegváraként nyújtotta neki azt, amit Párizs, de még Skócia sem tudott megadni neki. Bármelyik este is gondolta meg magát, simán belebújt a kedvenc cipellőjébe és beült egy bárba, nézte az ottani embereket, vagy jazzkoncerteken mulattatta az idejét. A férje messze volt ahhoz, hogy aggódnia kelljen, és volt egy másik férfi, aki talán a munkán túl is lehetett volna egy ábrándkép, de Sara csak a kis gondolatai útvesztőjében merte megélni az erotikus vágyait, amelyek Domenico Baldassare-hoz kötötték.
New York fölött az égbolton csakis a narancs és a vörös árnyalata szabhat határt annak a csodás naplementének, melynek részesei lesznek Saraék is. A képernyője mögé bújva fojtogatja az egyre mélyebbről kikívánkozó bűntudat, amiért az elmúlt napokban a cipők körül jártak a gondolatai és az aukciót lebonyolítva szerezte meg a legújabb darabját. A legtöbben nem értették volna meg, hogy mi fán terem egy ilyen csizma, de neki már az is melegséget lopott a szívébe, ha napjában többször nézhetett rá a szerzeményére és dicsérhette magában a megalkotóját, hogy ennyi nőt tesz boldoggá világszerte. Ebédidő alatt ugyan történt egy kis baleset, de nem szentelt neki akkora figyelmet, inkább a „szabad” pillanatokban áttörölte a lábbelit, hogy a csillogása ne szűnjön meg létezni. Ezen lopott szekundumok egyikén figyelt fel rá, hogy már nincs egyedül az irodában és maga a főnöke eredt utána. Bekapcsoltak a vészharangok, és azonnal felugrott még ültében is, de nem volt annyira szerencsés, ha nem akarta beverni a térdét is az asztal szélébe. A meghívás váratlanul érte, nem szeretett volna láb alatt lenni, és nagyon jól tudta, ha a három férfi nekilát főzni, annak egy nagyon hosszú vacsora lesz a végeredménye, megannyi íncsiklandozó fogással.
-  Akkor minden alapanyag a rendelkezésükre áll? – megkörnyékezte egy kisebb szívroham, mert az agya már titkárnőbe kapcsolt át és a lehetséges élelmiszerboltok listáját futtatta végig, de aztán a férfi közeledése apró lépésekben zökkentette ki abból, hogy továbbra is robotként funkcionáljon. A függőleges testtartás egészséges, de a férfi előtt állva inkább kisebbségi komplexust okozott a majdnem kétméteres magasságával. Többször kellett felpillantania a kék szempárba és jegyzetelnie, de a kifogásai elég gyérek voltak, és a hazafele bekap valamit szöveg elcsépelt, és leszavazott megoldásként eltűnt a kosárból. A kezében tartott kendő a gravitációnak megfelelően hullott alá némi szünetet csempészve a kissé döcögős társalgásba. Le kellett volna guggolnia érte, de az olasz megelőzte és lassított felvételként hozta el a folytatást. Sara a nyaka peremén érezte előbb a melegséget a pillantás röntgensugarú képessége gyanánt, de ahogyan a férfi kékjei egyre feljebb haladtak, úgy remegett meg a két térde és akadt el a lélegzete is egyetlen másodpercre.
-  Nem…még nem mondták. – cincogva jelezte a bók váratlan fordulatát, és ennek eredményeképpen ösztönszerűen mozdította oldalra a lábát is, hogy a csizma profilból is megmutassa egyediségét. A csípőjén megpihenő kéznek nagyobb jelentőséget tulajdonított és abban is biztos volt, ha már egyedül lesz a mosdóban, vagy a lakása mélyén, akkor megnézi a bőrét, hogy nem keletkeztek-e rajta hólyagok, mert momentán attól is lúdbőrözött, hogy ennek a tekintetnek volt kitéve. A mosolytól pirosba futó orcája megtelt élettel és kénytelen volt elfordítani a szemeit a férfiról, miközben a használt kendő a kukában végezte. A teste irányának megváltoztatásán nem elmélkedett sokat, mert Mr. Baldassare parancsainak követését nem tudta volna, még mindig az előbbi jelenet hatása alatt állt. Megszeppenve konstatálta a konyhába érkezését, mintha időgéppel jutott volna el idáig és az előző másodpercek kiestek volna az emlékezetéből. Nem dolgozta fel a hallottakat, csak a másik két rátermett olaszt bámulta, akik hadiövezetre emlékeztető helyszínné varázsolták át az Everbranch konyháját. A főnöke és annak barátai nem azt a benyomást keltették, mint akik a munkával lennének elfoglalva, ahogyan Carmine felajánlotta a kóstolást, vagy Silvio a fekete kötényében kavargatta a lábasban illatozó levest.
-  Köszönöm nem kérek. – utasította vissza szerényen és végigpillantott magán, hogy mennyire alkalmas ez a ruházat a főzéshez. Cseppet sem illett hozzá, és más körülmények között átöltözött volna, de csak a zene ritmusára figyelt fel a mellei bámulásából.
-  Öhm… - megilletődött a három szempár láttán, és a konyhapult biztonságába menekült. – Egyiket sem szeretem. Régimódi lány vagyok, aki jazzt hallgat, vagy éppen Stinget vagy George Michael-t. – vallotta be a zenei ízlésére irányuló érdeklődést.
-  Szerelmes számok, gondolhattam volna. – Carmine széles vigyora úgy terült el az arcán, hogy beleillett volna egy fogkrém reklámba, kivéve a fél arcát beterítő szósz lenyomata.
-  Nem mindenki olyan, mint te. – szólalt meg a féloldalasan feléjük mozduló Silvio.
-  Maradhat ez a zene, én nem zavarok. – emelte magasba a két kezét védekezően a nő, csak a mögötte felbukkanó Carmine-re nem számított, aki a vállát megérintve tolta közelebb a csapat tagjaihoz. – Ne szerénykedjen Sara. – paskolta meg a vállát, de annyira megindultak a barátságos paskolgatásban, hogy Sara egyenesen nekiment a pultnak és a szósz ráfröccsent a magenta színű blúzára. Az utolsó előtti pillanatban ragadta meg a pult szélét.
- Jaj, elnézést. – vette észre a szerencsétlen fordulatot elsőként Carmine, aki fél fordulattal már valami kéztörlőt kutatott.