Egy ecsetvonás.
A festék rendezetlen a papíron, az ecset szálai külön-külön látszanak, ami rettentő nagy hanyagságra utal. Az én művem nem lehet hanyag! Pár hónapja minden megváltozott, az egész életem fenekestül felfordult. Nem vagyok boldog, legszívesebben üvöltenék, próbálom helyre hozni a lelki békém, de nem megy. Kezdek kifordulni önmagamból.
Egy kört festek.
Ez az alakzat mindig is az egészet szimbolizálta a számomra, a családom kezd széthullani, az egész már rég felbomlott. Más idők köszöntenek be, a világ megváltozik, a kör eltorzul. Egy olyan síkidom keletkezik belőle, amely teljesen felismerhetetlen lesz, mint én.
Összegyűröm a papírt, újat veszek elő, egy kisfiút rajzolok rá, aki mosolyog, ám a szeme nem látszik ki barna hajkoronája alól.
Egy koron ez a kisgyerek voltam én. Apám egészen kiskoromtól iszik, az alkoholista jelző lenne rá a legjobb. Mindent tönkretett. Az otthonunkat. A játékaim. Engem. Az édesanyám. Mindent. Mindent, ami valaha is fontos volt nekem.
Régen rengeteget rajzoltam le az érzelmeim, amelyeket apám alkoholizálása váltott ki belőlem.
Most mindennek vége szakadt, apám halálra itta magát, eltemettük és az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem érzek semmit. Megrémiszt, hogy nem tudok együtt érezni, amikor anyám teljesen összetört miatta, pedig mindig csak bántott minket!
Nem tudok ép ésszel gondolkozni, elmémet elteríti a düh és muszáj valahogy kiadnom magamból. Le kell rajzolnom.
Nem.
Most ez sem segít.
Ez életemben az első alkalom, hogy nem nyugtat le a rajz, a festés, a vonások, amelyeket máskor olyan nagy kedvvel és szeretettel vetek a papírra. Kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, hogy mit is tehetnék. Azt akarom, hogy anyám ne sajnálja azt az embert, aki mindig is csak megkeserítette az életünk, s ahelyett, hogy jó apám lett volna csak elvett tőlem dolgokat, amelyeket már sosem kaphatok meg. A boldog gyermekkort.
Minden csak illúzió. Hülye, elcseszett kényszerképzet. A kisfiú a lapon nem én vagyok, akármennyire is próbálom elhitetni magammal. Sosem mosolyogtam. A haj, mely a szemembe furakszik csak a könnyeket, a szomorúságot rejtik el. A mosoly, pedig azt jelképezi, amit mindenki felé mutattam. Már akkor meg kellett tanulnom sok mindent, amiről egy annyi idős srácnak még hallania sem kellett volna.
Egyszer minden értelmet nyer majd. Megtanultam az életem során, hogy muszáj sodródnom az árral. Úsznom kell, mielőtt elsüllyednék. Összességében úgy gondolom, hogy mára kiforrt a jellemem, a személyiségem, ám apám hatalmas pecsétet hagyott rajta. Én nem akarok senkit sem bántani, sosem kérkedtem, sosem okoztam fájdalmat más embereknek, mert csak és kizárólag azt szeretném, hogy minden rendben legyen mindenkivel. A festményeimet egy-két kivétellel mindet eladom és az összeggel segítem édesanyámat. Sajnos nem állunk úgy anyagilag, hogy különböző szervezeteknek adjam azt az aprócska pénzt.
Szeretném azt hinni, hogy egy nap felébredek és minden jó lesz. Ekkora klisét, mi? Tudom, hogy minden ugyanolyan romlott marad majd, de azt mondják a remény hal meg utoljára, s nem kell elkeseredni, mert egyszer jön valami vagy valaki, ami vagy aki mindent helyrehoz és akkor nem lesz más csak a boldogság. A rideg valóság majd egy kellemetlen, távoli emléknek tűnik és soha többé nem kellesz vele foglalkoznom. Készen állok erre, szükségem van valamire, ami felpezsdít, amitől mindig mosolyra érzek késztetést. Olyan emberré akarok válni, aki tényleg vidám és elégedett. Vajon valaha lesz erre lehetőségem vagy megmaradok a torz világ szülöttje?