Épp a konyhaasztalként funkcionáló üres boroshordón sodortam cigarettát, mikor felettem felhangzott az ugatás. A legapróbb neszre képesek azok a kis rohadékok felverni az egész tömböt. Nem panaszkodtam miatta, elvégre legalább van hol csöveznem, de az idegeimre ment az a két véreb mostanra. Felmarkoltam már szál cigarettát és felkocogtam az alagsorból, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Már éppen fordultam is volna az ajtó felé, mikor megláttam a folyosón álldogálni egy faszit, pizzával a kezében. Visszaléptem a lépcsőhöz, hogy ne lásson és vártam. Ha jól rémlik, akkor hiába kopogtat, mert az a lakás üres. Felújítják, azt mondta a gondnok. A fickó nagyjából fél perc után végül ráunt a kopogásra, és elindult a kijárat felé, én pedig néhány másodperc múlva követtem.
-Hé, haver! – szóltam utána, még azelőtt, hogy kilépett volna az utcára. – Bocs, csak nem hallottam a fülestől. Mennyi lesz? – böktem a pizza felé, a farzsebemhez nyúlva a tárcámért.
-Te rendelted? – kérdezte megütközve, úgy nézve rám, mint aki életében először lát embert.
-Ja – bólintottam, a tárcámban kutatva.
-Nem tűnsz … -  elhallgatott, mire értetlenül pillantottam fel rá. -– Kínainak.
Rohadt kínaiak. Egy kínainak nem kínait kéne rendelnie? Vagy koreait?
-Örökbe fogadtak – feleltem aztán egy fintort megeresztve felé, a pizzás dobozért nyúlva. – Rasszista seggfej. Egy fehér már nem is lehet kínai? – szerencsére láthatóan erre ő sem tudott válaszolni hirtelen támadt kínjában, úgyhogy a dobozt is könnyen téptem ki a kezéből. – Nesze, húzz innen! – dobtam felé egy ötdollárost, majd kinyitva neki az ajtót intettem, hogy húzzon el. Mormolt közben valamit bűnbánó fejjel, de amint kiért egyből becsaptam az ajtót és elégedetten sétáltam a lépcső felé. Az ingyen pizzánál nincs is jobb.
Már éppen a lépcsőhöz értem aztán, mikor megszólított a tizenhármas lakásban élő kínai fószer.
-Bocsánat, de nem látott erre egy futárt? Rendeltem egy pizzát, de …
-Bocs haver, de nem láttam senkit – ráztam meg a fejem, aztán eszembe jutott, hogy egy pizzás dobozzal a kezemben álldogálok. – Hazafelé jövet vettem, még egész meleg. Kérsz egyet?
Illedelmesen elutasította, majd valamit kínaiul káromkodhatott és bevágta az ajtót. Ez itt New York, senki nem fogadja el, ha csak úgy megkínálják őt valamivel. Ha legközelebb pizzát rendel, akkor mondjon jó címet. Vagy a futár bénázta el az ajtót, vagy ő ütötte félre a számot. Mondjuk nekem is simán odaadta a pizzát, szóval a futár így is úgy is egy szerencsétlen volt.
Elégedetten dobtam le magam a kopottas, agyon használt kanapéra, amit leselejtezés miatt hoztak le ide, mikor azonban felnyitottam a pizzás dobozt, csak hosszú pillanatokig meredtem magam elé. A doboz tetejére egy műanyag tasak volt ragasztva, amit kinyitva füttyentettem egyet. Félretoltam a pizzát és a dobozt forgatva a kezeim között aztán megakadt a szemem valamin.

68St Deli, Coney Island. Ez volt a dobozra írva, én pedig zsebre vágva azt egyből neki is indultam, hogy felkeressem a címet. Őszintén szólva gőzöm sem volt, hogy pontosan mit is vártam, de nem kéne meglepjen, hogy nem rí le a helyről, hogy van némi be nem jelentett jövedelmük. Pedig mindenkinek van, nem?
Belépek, odaköszönve az eladónak, akin egy pillanatra megakad a szemem, mielőtt elfordulnék, hogy körbe nézhessek, mint, aki csak vásárolni tévedt be ide. Megvárom, míg a vevő, aki épp fizetett kimenjen, és csak ezután léptem én is oda hozzá. – Helló – biccentettem, köszönve újra, és pár pillanatig csak némán figyeltem a csajt. Nincs melege ezekben a cuccokban? Nem értem az arabokat. Egész évben izzadnak, de ők csak még jobban beöltöznek. – Van fű is? – kérdeztem aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez. – Azt hittem a könyvetek tiltja, hogy csaljatok – nem rosszindulatú voltam, inkább csak … nem sokat tudok a vallásukról. Habár, ha a Koránban benne van, hogy robbantsd fel magad és az arab mennyországba kerülsz, akkor a ketaminért és hasonlókért piros pontok járnak, nem? Vagy ne legyek sztereotip? – Családi biznisz? – kérdeztem egy újabbat, miközben a pultra kitett dolgokat nézegettem. – Nálam landolt egy csomagotok, szokatlan a köretetek pizzához – adtam magyarázatul, ezzel kiküszöbölve azt, hogy lejátsszuk a felesleges köröket, amiket ilyenkor szokás. – Állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy utánajárjak, de lehet a zsarukra kellene bíznom. Láttam is egyet az utca végén parkolni – mormoltam az ajtó felé pillantva, majd újra a csajra néztem és megrántottam a vállam, jelezve, hogy még eltántoríthat ezen hirtelen felmerült ötlettől. Nem olyan egyszerű anyagot szerezni, mint sokan hiszik. Én vért izzadok néhány piruláért is. Tudni akarom, hogy honnan van, amit innen küldözget pizzás dobozokban.

Gabe & Nana

pizza is my drug

Üdvözöllek Coney Islanden, ahol minden tábla, minden neonfelirat, minden vattacukros kocsi szivárványszínű, mármint nem az a San Franciscói szivárvány, hanem... Szóval, érted, mire gondolok. A családom csemegeboltjában szintén minden termék élénk színekbe van csomagolva, amiből rögtön látszik, hogy többnyire olcsó és egészségtelen (de finom!) dolgokat árulunk. Nem is igazán értem, miért nevezzük magunkat delinek, bodega helyett, mivel nálunk aztán keresheted a házi sajtokat meg felvágottakat: a legközelebb álló dolog, amit találnál, az egy zacskó négysajtos chips. De mit lehet tenni? Ez Coney Island, itt erre van igény. Ide mindenki csak lófrálni jön, üldögélni, esetleg bekapni egy hotdogot... És ha a tökkelütött bátyám ezt hallaná, már a padlón gurulna. Még jó, hogy most éppen a raktárhelyiségben van, és próbál úgy tenni, mintha csinálna is valamit. Már nem mintha egyébként tudna olvasni a gondolataimban, ha itt volna.
Jómagam mindeközben egyre laposabbakat pislogok a pulton könyökölve, melyet itt-ott félig lekapart matricák borítanak és színes rágógumikkal telirakott ablakok kereteznek. Tőlem jobbra elvehető lottószelvények sorakoznak, balra pedig szintén elvehető óvszerek, merthogy utóbbihoz én nem igazán érhetek hozzá, hiába néz ki egy kicsit úgy, mintha ehető volna. Tudok róla, hogy vannak olyanok is, de a gondolat alig látható fintort visz fel az arcomra, miközben a laptopom képernyőjét bámulom. Nem tudom, miért mélázom ehető óvszerekről, mikor ez egyébként egyáltalán nem rám vall – azt hiszem, a „gyógyszerészi etika” jegyzet lehet a bűnös, amit már másfél napja próbálok a fejembe vésni. Hogy is figyelhetnék a tanulnivalóra, mikor minden sor arra emlékeztet, hogy még le sem diplomáztam, de már most minden ponton megszegtem az etikai kódexet? Mégis miféle gyógyszerész vagyok én? Nem, inkább miféle ember?!
Mindössze két órája történt, hogy a raktárban jobbra-balra tekintve, remegő kezekkel ragasztgattam 120 miligramm ketamint egy pizzásdoboz belső fedelére. Lassan több, mint egy hónapja csinálom ezt, de még mindig nem voltam képes megszokni; tegnapelőtt pánikrohamot kaptam a raktárban, de csak miután az összes izét becsempésztem oda, és a szembeötlő reszketésem kis híján lebuktatott egy vásárló előtt. Azóta is összerezzenek, amikor megcsörren a telefon vagy csipog egyet az az ominózus chatablak, aminek minden latin betűs üzenete nekem szól, és minden kínai írásjele csak fokozza a feszengésemet. Azt kívánom, bár többet dolgozna a Google a kínairól angolra történő fordításon, de a Wikipedia szerint erre még évtizedeket kell várnom, ha egyáltalán eljutunk odáig. A mandarin nyelv vészesen kontextusfüggő, amivel a fordító nem tud mit kezdeni, a megbízóim által használt szleng meg nem segít.
A gyógyszerész egyéni, közösségi és társadalmi igényeket elégít ki – végre egy etikai tétel, aminek én is megfelelek, elvégre mit akarna Amerika, ha nem drogokat? Az összes többi tétel ellenben újabb szöget ver a koporsómba, én pedig memorizálás helyett ismét emészteni kezdem magam, miközben halványan összevont szemöldökökkel és szinte fájdalmas ajakharapdálással bújom a sorokat. Egy gyógyszerész megesküdik rá, hogy munkája során a páciens bizalmának megőrzésére fog törekedni. Egy gyógyszerész őszinteséggel és feddhetetlenséggel jár el a szakmai kapcsolatok terén. Egy gyógyszerész szem előtt tartja a páciens jóllétét és egészségét azzal, hogy kizárólag szakmailag megfelelő körülmények között gyakorolja hivatását. Észre sem veszem, hogy megint elkezdtem rágni a körmöm (régi szokás, ami az elmúlt hetekben visszatérni látszik), de ahogy annak idején apu is pisszegéssel zökkentett ki ebből a kényszercselekedetből, úgy most is egy hirtelen hang zavar meg. A bűnös lelkiismeretem úgy megugraszt, mintha legalábbis hipnózisból csettintett volna ki valaki, és elkerekedett szemekkel kapom tekintetemet a pult túloldalán álló vásárlóra.
– El-elnézést, elbambultam – hebegem el az automatikus bocsánatkérést, ez ugyanis az alapértelmezett válaszom mindenre, amit mondanak nekem. Hiába keresem a pulton a srác bevásárlását: úgy tűnik, nem akar vásárolni semmit, úgyhogy odabátorkodom egy jámbor mosolyt az arcomra, amivel kitölthetem az elhúzódó csendet. – Segíthetek valamiben?
A következő kérdésétől az arcomra fagy a mosoly, meg egy olyan kifejezés, ami azt sugallja, hogy talán épp most csináltam össze magam. Igazából nem kellene rögtön pánikolnom, mert lehet csak vicc is, esetleg egy véletlen egybeesés – elvégre egy tinisrácról van szó –, én viszont önként a pánikot választom, köszönöm szépen. Vannak helyzetek, amikor érdemes pánikolni, és én egyébként is jobban teljesítek nyomás alatt. Még akkor is, ha ez nem látszik meg abból, ahogy egy ülés és állás közti pozícióba pattanok, és a fiúhoz közelebb hajolva kezdem egy lecsittegni. Ő zavartalanul folytatja; csak beszél és beszél, én meg az ablakomból kihajolva tekintek körül, és nem nyugtat meg a tény, hogy a polcok között egy építőmunkás-forma pasas éppen ipari mennyiségű zacskóslevest pakol a hóna alá.
– Shhh, csend, csendesebben! – suttogom halálra vált arccal, olyan halkan, hogy az már majdnem elveszik az italautomaták és hűtőgépek örök zúgásában. – Ki vagy te? Úristen, csak nem egy rendőr?! Nem, nem lehetsz az, túl fiatal vagy... Vagy mégis?! Lehet, hogy egy álca. – Elhűlve a számra tapasztom a tenyerem, mögüle beszélek legközelebb. – Honnan tudtad?
Időm sincs megkérdezni, mégis hogyan történhetett meg az, amit mondott, de jobban belegondolva Steve azóta sem jött vissza, hogy elküldtem azzal a pizzával. Nála ez elég gyakori jelenség, és általában a forgalomra hivatkozik, de ezúttal egy kicsit többet késik a szokásosnál. Amint a srác kiejti a száján a „zsaru” szót, azonnal ugrom, és eleinte a hangom egy kicsit hangosabban jön ki a kelleténél:
– Ne, ne, ne, ne! Kérlek, mindent megteszek, csak a zsarukat ne! Mit kérsz cserébe? Van a kasszában... – a jegyzőkönyvre pillantok. – 157 dollár. Tudom, nem sok, de... Hé, a drog érdekel? Hát persze, azért vagy itt. Van még a raktárban, ha kérsz, hm? Várjunk, nem, az nem jó... Megölnének, ha... – ...neked adnám. Mielőtt azonban ezt kimondanám, megtorpanok, ugyanis rádöbbenek, hogy máris eljárt a szám, és sokkal többet elárultam a kelleténél. Jobban belegondolva egyáltalán nem nekem való ez a drogdílerkedés. Megigazítom a hijabom, és igyekszem egy kicsit összeszedettebb módon folytatni.
– Nézd; tudom, hogy mindez nem néz ki túl jól, de nem volt más választásom, oké? Abbu... mármint az apám, súlyosan beteg, és... – Elakad a szavam és a magyarázó kézmozdulatom is, ahogy a srácra pislogok, hiszen előre tudom, hogy nem fogják meghatni az anekdotáim. Az orvosokat se hatották meg, pedig nekik aztán volna miből adakozniuk, mégsem teszik. Ez a kapitalizmus fővárosa, itt még a legközelebbi barátaid is csak a kapcsolatépítéssel, toborzással és a saját vállalkozásaik reklámozásával keresnek fel. Tudom, hogy két dolog kellhet neki: pénz, és esetleg drogok. Mélyet sóhajtok és megvonom a vállam, de már kerülöm a tekintetét. – Szóval, 157 dollár, ennyi a vagyonom, a többit mind félretettem kolira. – Meg egy új laptopra, de ezt sunyi módon elhallgatom előle. – Nem tudom, mivel szolgálhatnék még... Ingyen pizza? Esetleg egy állás? Azt hiszem, van egy megüresedett pozíciónk. – Az utolsó mondatot behúzott nyakkal és komikus fejingatással adom elő, majd kínosan elnevetem magam. Steve-ben nem bízhatok meg mindezek után, úgyhogy a teendőim listája ezennel bővült azzal, hogy találnom kell valakit a helyére. Igazából a srác korában én tényleg örültem volna egy állásnak, de természetesen nem számítok arra, hogy valóban érdekelné a meló, elvégre most kapott rajta ketaminterjesztésen.

Annyiban is hagyhatnám a dolgot. Ha valami gazdag fehér gyerek lennék, aki pillangókat fingik, akkor biztos így is tennék. Mondhatnám azt is, hogy nem az én dolgom. Csakhogy amerikai vagyok, csóró amerikai, ráadásul, úgyhogy lételemem az, hogy beleüssem az orromat mások dolgába, főleg, ha ott pénzt szagolok. A gyógyszereknél pedig nem sok mindenben van nagyobb pénz. Én már csak tudom, éppen ezért is jutok rohadt nehezen hozzá a cuccokhoz, amiket a suliban kérnek tőlem. A legutóbb kis híján rácsesztem, mert nem számoltam vele, hogy a legutóbbi próbálkozásom óta kicsivel több pénzt öltek a riasztóba.
Épp elégszer láttam rézbőrű barátomat, ahogy kidumálja, vagy épp beledumálja magát valamibe, így megtanultam, hogy sosem jó ötlet elhallgatni. Ha bedobtam a csalit, nem ülhetsz le és várhatod, hogy ráharapjanak, mert az emberek okosabbak, mint a halak, hiába nem tűnnek annak. Tovább kell beszélni, hogy még idegesebb legyenek, néha hagyni egy-két hatásvadász szünetet. Ha beszélsz, rád figyelnek és nem a saját gondolataikra, összezavarodnak, és kínjukban kénytelen lesznek olyan döntést hozni, amit finoman szólva sem gondoltak át. Éppen ezért nem is hallgatok el, hanem követem a tervet, hogy megizzasszam a pult mögött álló csajt. Vagyis, megizzasztanám, mert úgy látszik túl jó vagyok. Vagy ő adta fel túl korán. Tökmindegy, úgyis úgy fogom előadni, hogy én dumáltam ki belőle.
Akár személyes sértésként is vehetném, hogy zsarunak hisz. Úgy nézek én ki, mint akinek nincsenek erkölcsi szabályai? Habár, jól jönne egy bármitteszekúgyismegúszom jelvény, ami azoknak a seggfejeknek a mellkasán pihen. – A társad béna. Ráadásul rasszista – vontam meg a vállam, elégedetten elmosolyodva. Sínen vagyok. Túl könnyen ment, de a csaj se tűnik valami vérbeli dílernek, szóval lehet, hogy csak belebotlottam egy kezdőbe.
- Hű, nálad rosszabb terjesztővel még nem találkoztam – elismerően vigyorodtam el, bár nem ez kéne következzen a szavaimból. Ha az én cuccomat szórná ilyen könnyen, nem is mosolyognék. – Lassíts egy kicsit, oké? – emeltem fel a kezem. A végén még szívrohamot is kap nekem. – Kinek a cucca van a raktárban? – merthogy nem csak azt árulta el, hogy tényleg van itt anyag, de azt is, hogy hol találnám, ha mondjuk egy baseball ütővel és még két haverommal jönnék vissza. – Figyelj, már tudom, hogy van itt drog, és azt is, hogy a raktárban tartjátok. Eldumálhatunk most, vagy visszajöhetek egy haverommal, aki kevesebbet kérdez  – vontam meg a vállam. Nem fenyegetésnek szántam, legalábbis nem konkrétan annak, inkább csak … figyelmeztetésnek. A legjobb lenne, ha senkit nem kéne megverni és lelőni, ha pedig emiatt kicsit ijesztgetni kell … hé, az ő érdekében is csinálom, szóval még mindig inkább vagyok antihős.
- És kényszerítettek arra, hogy pizzás dobozokban küldözgesd szét az anyagot? – kíváncsian pillantottam rá, de van egy olyan érzésem, hogy a válasz az, hogy nem. – Szállítsak pizzát? Kösz nem! – ráztam meg a fejem. Keresve is nehezebb olyan melót találni, ahol könnyebb lenne meghalni. Bringával a New york-i forgalomban … öngyilkosság. Ráadásul, miért tekerjek, ha nálam van az aduász? – Kolira? Egyetem? Kitalálom. Orvos akarsz lenni, ugye? – most én vagyok rasszista. A legtöbb diplomás arab a filmekben szinte kivétel nélkül orvos.  – Azért az a 157 dollár jól jönne  – jegyeztem meg, kinyitva a tenyerem. Nem mondanám, hogy rosszul érzem magam miatta. Ő ajánlotta fel, egyébként is.
- Engem a bolt érdekel. Egyedül csinálod? – kérdeztem, a pultra könyökölve. – Kiknek dolgozol? Olaszoknak? Vagy kínaiaknak?  – ők nem vetik meg a gyógyszereket. A helyi bandák, ha akarnának se tudnának, mert a meth-en kívül mást nem tudnak kotyvasztani. Egyszerűbb, olcsóbb, és ugyanúgy jön belőle a pénz, akkor meg mi a francnak fáradozzanak, nem? Az oroszok a fegyvert szeretik, az olaszok pedig inkább a prostik és a szerencsejáték útján mennek, így maradnak a kínaiak. A kínaiak a mahjongtól kezdve a prostikon át a kakasviadalokig mindenben benne vannak, szóval az se lenne ésszerűtlen, ha ketamin, amit a pizzához kaptam is tőlük van. – Nem azért mondom, de miért nem valami arab gengszternek melózol? A kínaiak kapzsi kis köcsögök, ha komolyan keresztbe teszel nekik, tényleg képesek lennének kinyírni. Azok az állatok kutyát esznek, nincsenek erkölcseik  – magyaráztam könnyedén, de ő valószínűleg ő nehezebb szívvel hallgatja ezt. – Mennyit kapsz? – kérdeztem aztán, ahogy támadt egy hirtelen ötletem. – És mennyit kapott a barátod? – tettem hozzá. Ingyen biztos nem csinálta, ezek után pedig valószínűleg kiesett a csapatból. Miért tegyem tönkre az egészet, ha még pénzt is láthatok belőle? Nem épp az a vágyálmom, hogy belekeverjem magam a nagyok dolgába, de… az üzlet az üzlet.

Gabe & Nana

pizza is my drug

A fiú kérdéseit hallgatva a pultra könyököltem, és arcomat mély sóhajjal tenyerembe temettem.
– Ya rab! Ezt nem mondhatom el! – suttogtam idegesen hadonászva. Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, kitől féljek jobban: ettől az árulkodós Júdástól, akinek csak egy telefonhívásába kerül lebuktatni engem; vagy a munkáltatóimtól, akiknek szintén csak egy telefonhívásukba kerül lelövetni engem valami craiglistes önjelölttel. Nem tudom, hogy valóban így intéznének-e el, de igazából nem is merek túl sokat gondolni erre, mert az is átfutott az agyamon, hogy ezek a rejtélyes idegenek talán még a fejemben is olvasnak.
A srác készségesen emlékeztetett rá, hogy fél lábbal már amúgy is a sírban állok. Abban a sírban, ahová a rossz lelkiismeretem hajtotta szómenés juttatott. Ezek után voltaképpen már nem is volt annyi veszíteni valóm, de a célom túl fontos volt számomra ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam. Tudtam, hogy valahogyan együttműködésre kell bírnom ezt az idegent, különben nekem annyi.
Úgy éreztem, a szívem menten kiugrik a mellkasomból. Hirtelen hatalmába kerített egy – a helyzet horderejéhez viszonyítva nevetséges – késztetés, hogy makulátlanra sikáljam az izzadó tenyereimet. Nem tudom, mikor száradt ki így a bőr a kezeimen, de az utóbbi időben állandóan csak mosom őket, akárhányszor hozzáérek valamihez.
Hogy kényszerítettek-e? Nem tudom. Szeretném úgy gondolni, hogy valamilyen közvetett módon valóban csak rákényszerültem erre az egészre, és hogy nem volt más választásom.
– Gyógyszerész – nyögtem válaszul a fiú feltételezésére. Szerencsére a fejem még mindig a tenyeremben volt, így nem láthatta, hogy szégyenkező pír szökik az arcomba. Inkább így is maradtam, bujkálva, közben pedig vakon kitapintottam a kasszát, felmarkoltam a papíralapú kenőpénzt, és a pulton a srác elé csúsztattam. – Tessék, a tiéd. Majd elkönyvelem valahogy.
– Bocs. – A korábban említett férfi tolakodott be a képbe, mire én a torkomat köszörülve kihúztam magam. Egy rakatnyi zacskós ráment borított ki a pultra, a halmot pedig megkoronázta egy elektromos cigarettába való patronnal. – Ez elég kínai áron van. Mennyi az esélye, hogy szétrobban az arcomban?
– Nem valószínű, Uram.
– Ha te mondod... – Tekintete kezdődő félmosollyal talált rá a fejkendőmre.
– De ha gondolja, a magasabb árkategóriából vannak...
– Jó lesz, jó lesz – szakított félbe ennek hallatán, és szipogva a farzsebébe túrt, hogy előbányássza a tárcáját.
– 14 dollár, 59 cent – motyogtam.
A férfi a pultra csapott tizenöt dollárt, a visszajáróra már csak legyintett. Összesöpörte és a keblére ölelte a ropogó zacskókat, távozófélben pedig még a srác bal vállát is majdnem magával sodorta. A szemem se rebbent, hiszen hozzá voltam szokva a kiégett vásárlókhoz. Tekintetem a pulton heverő pénz és a velem szemben könyöklő fiú arca között ingázott, hiszen nehezemre esett még több bevételről lemondani, ugyanakkor túlságosan tartottam tőle ahhoz, hogy a szeme előtt csaklizzam el azt, amit kenőpénznek is használhattam volna.
– A tiéd, csak kérlek, tedd zsebre, vagy valami. – Lemondó legyintésekkel fordítottam el a fejem, míg ő el nem tüntette a szemem elől a pénzem szívbe markoló látványát. Akarom mondani, az ő pénzéét.
Bepötyögtem az Excel-táblázatomba a könnyen jött és könnyen ment keresetet – csak magamnak, hogy lássam, mennyivel vetett vissza Steve bakija. Apám a garast is a fogához veri, úgyhogy egyelőre ötletem sem volt, mit mondok majd neki, ha hiányérzete támad.
– Itt minden kínai – felelem a fiú kérdésére gépelés közben, majd mélyet sóhajtok. – A mi ügyfélkörünknek mindegy, csak olcsó legyen. – Az se baj, ha életveszélyes.
A kérdezősködésén megütközve pillantottam fel a laptop képernyőjéről. – Honnan tudsz te ennyi mindent róluk? Csak nem... Csak nem ők küldtek? Úristen, te most fenyegetsz? – Nyakamat nyújtogatva fogtam ismét suttogóra, szemeim eszelős módon kerekedtek el. Azt hiszem, kezdett kiütközni rajtam az egyre romló idegállapotom.
Azt hittem, ha kifizetem, eltűnik – de ehelyett máris a részesedésem felől kezdett érdeklődni. Ezt a srácot más fából faragták, a telhetetlen fából. Minél tovább faggatott, annál inkább feszegette az idegszálaimat a szándékainak kérdése: mi van, ha sosem elégszik meg? Mi van, ha meglátta bennem az adakozó fát, és addig nem száll le rólam, míg le nem fosztja minden ágam? Oké, fogalmam sincs, honnan jöttek ezek a fa-hasonlatok, de azt tudom, hogy ideje határvonalakat húznom. Kár, hogy ezt képtelen vagyok dadogás nélkül megtenni.
– Nézd, én... én nem akarok bajt. – A laptopom felett áthajolva tértem ki a válasz elől. – Megkaptad a pénzed, de többet nem adhatok anélkül, hogy visszakapnék belőle valamit. Ha kell a fizu, akkor mondd ki, és fel vagy véve, akár mai kezdéssel. De ha nem kell, akkor... – Nem hiszem, hogy valaha megfenyegettem volna bárkit is ezelőtt, és ezúttal is alig akart kijönni a számon. Nyeltem egyet, aztán kiböktem: – ...Akkor csak egy üzenetembe kerül, és hidd el, ők előbb kiérnek, mint a rendőrök vagy a barátaid. Láthatatlanok, de mindenhol ott vannak.
Loptam egy sanda pillantást az ablak felé. Bár én voltam az, aki éppen megfélemlítéssel próbálkozott, a saját szememben is rettegés tükröződött. A fiú arcát fürkészve, lassan hajoltam el tőle, válaszra várva. Olyan aggodalommal néztem rá, mintha arra kérlelném: ne mondjon ellent. Ne csináljon hülyeséget, mert ahogy mondta, a megbízóim mindenre képesek.
– Sajnálom, de nem engedhetem, hogy elrontsd ezt nekem. Túl sok minden múlik rajta – szabadkoztam elvékonyodó hangon, a fejemet csóválva. Szégyelltem magam, de közben volt egy olyan érzésem, hogy nincs értelme, mert mi ketten hasonlóan gondolkodhatunk, ha sok pénzről van szó. A kérdéseiből és az időzéséből ítélve úgy láttam, hogy őt is megfogta az ajánlat. – Ha válaszokat akarsz, tudnom kell, hogy bízhatok benned. Vagy bent vagy, vagy kint.

Felkúszott a szemöldököm, miközben arra vártam, hogy színt valljon. Kétlem, hogy ő kotyvasztja a cuccot a pincében, szóval teríti. Hacsak nem valami rokona az, aki főzöcskézik odalent, akkor pedig mégis minek lojális? Voltam már én is hasonló helyzetben, még az elején, mikor André feldobta, hogy mi lenne, ha besegítenénk a nagybátyjának. Azt hittem kemény vagyok, hogy tartom magam, de hülye voltam. Jól összevertek, majd még vissza is kellett szereznem a pénzt valahogy. Gyorsan megtanultam, hogy felesleges keménykedni, mert akadnak, akik nem csak fenyegetve lóbálják a fegyverüket, hanem lőnek is vele. Szar helyzet, egy golyó ütötte lyuk pedig nem segít rajta.
- Profilba vágó hobbid van – jegyeztem meg. Megértem őt, a drága kormányunk rám is nagy ívből szarik. Ilyenkor pedig az ember csak azt teszi, amire lehetősége van. Kettő közül pedig mindig azt fogja választani, amelyik jobban fizet.
Szó nélkül húztam magamhoz a pénzt és tüntettem el a zsebemben, egy halovány mosollyal könyvelve el, hogy bőven pluszban vagyok a mai nap. Az utóbbi időben eléggé rám jár a rúd, André hülyesége miatt szinte lopakodnom kell, hogy ne akarjon senki se összeverni és kirabolni, aki tudja, hogy vele szoktam lógni. Ha ő kiakarja nyíratni magát, hogy bizonyítson, az ő dolga, de én még élnék egy darabig.
- Anyád – morogtam a fickó után, akinek derogált egy lépést oldalra tennie, hogy elkerüljön engem. Egy darabig még néztem utána, majd egy sóhajjal elhessegetve a hirtelen támadt indulataim fordultam vissza a lányhoz, aki láthatóan egy újabb hirtelen döntéskényszerben volt. Ahogy én is, mikor a pénzre pillantottam.
- Napi egy rablás - vontam meg a vállam, ahogy a kezem alatt lévő bankjegyeket felé toltam az asztalon. – Leszokóban vagyok – magyaráztam a fejem vakarva, de nyilván hazudtam. A napi egy jó cselekedetem meg volt, így talán majd gyorsan elégek a pokolban, nem kell sokáig szenvedni. Az előbb százötvenhét dolcsival lettem gazdagabb, megleszek enélkül a tizenöt nélkül. Néha emlékeztetni kell magamat, hogy azóta mennek szarabbul a dolgok, mióta többet akarunk, mint amire szükség lenne. Én nem az apám vagyok.
- Azért ez vicces – inkább magamnak jegyeztem ezt meg, mintsem neki. Kettőnk közül csak nekem vicces valószínűleg az, hogy az arabok boltjában a kínaiak cuccát adják el. – A kínaiak? Nem, nem bírom a burájukat – ráztam meg a fejem. Rohadtul idegessé tesz, ahogy folyton hunyorítva néznek rám. Tudom, ez náluk ilyen gyári beállítás, nincs mit tenni, de nekem meg feláll miatta a szőr a hátamon. Olyan, mintha kifeszítették volna az arcbőrüket, nincs mimikájuk, emiatt nehéz átlátni a pókerarcukon. Nem csoda, gondolom műanyagból vannak. – Csak figyelmeztetlek – helyesbítettem. Bár a kettő lényegében ugyanaz lehet néha, azt aláírom. Szerencséjére nem valami helyi tősgyökeres gengszter vagyok, aki egy vaskulccsal veri ki az emberből a válaszokat.
Meglepetten hajoltam vissza, mikor megfenyegetett. Csak kifejezéstelen arccal néztem rá, majd követtem a pillantását az ablak felé. – Hűha – bólintottam, mielőtt újra felé fordultam. – Szóval dobsz nekik egy üzenetet ők pedig lelőnek, bezsákolnak és már visznek is a disznóknak? – vagy mivel technikailag kiskorú vagyok még, kivisznek Kínába, hogy telefonokat szereljek össze nekik, és csak utána lőnek le, zsákolnak be és vetnek a disznók elé. – Nem irigylem az exeid – biztos ő is disznó tápként végezte. Viccet félretéve, nem vagyok hülye. Valószínűleg ő sem, ráadásul nem is olyan béna, mint elsőre hittem. Van még mit csiszolni a fenyegető énjén, de gyakorlat teszi a mestert. – A kínaiak egyébként nehezen tudnak láthatatlanná válni. Eléggé… érted, feltűnök – vontam meg a vállam. Persze, dolgoznak nekik fehérek, feketék, mindenféle ember. Lényegében a kínaiak a modern rabszolgatartók.
- Azt látom, simán bemártanál – húztam el a szám. Nem voltam dühös, vagy csalódott, csak tényeket közöltem. Még, ha nem is gondoltam ténynek, hogy majd dob egy üzit a főnökének, aki rám küld egy bérgyilkost. – Megy ez – bólintottam elmosolyodva. Gyorsan tanul, úgy látszik. – Na jó, figyelj – dőltem a pultra, újra közelebb hajolva. – Pizzákat szállítani nincs időm, de enélkül is valószínűleg jobban csinálnám, mint a barátod. Van egy kevés tapasztalatom már. De tudnom kell, hogy mennyiért játszom a drogfutárt, és kiket kerüljek el közben – főleg az utcai bandák esnek ebbe a körbe, ők nem komálják, ha egyszer csak feltűnik egy fehér gyerek, aki az ő környékükön teríti a cuccát, az ő olcsó szarjuk helyett.
- Kell neked a pénz. Nem tudom honnan volt az a srác, de eléggé felsült, szóval kell a segítség. Én segíthetek, de többet kell tudnom, mielőtt vásárra viszem a bőröm – vagy talán az előző bűnsegédje csak valami szerencsétlen udvarló volt, aki így próbált meg bizonyítani? Elég elcseszett egy szerelmi történet lenne az.
– Oké, nézd, ehhez mit szólsz? – számoltam le ötven dollárt abból, amit elvettem tőle, majd elé csaptam az asztalra. – Az együttműködésünk bizalmi alapjának. A többi kell, van pár tartozásom – vontam meg a vállam, ha esetleg eszébe jutna a maradék százhét dollár. De így is elég nagylelkűnek érzem magam, nagylelkűbbnek, mint szoktam lenni. – Szóval, mi a helyzet? Túl sok Breaking Bad-et néztél? – nem hibáztatnám érte, ha lett volna otthon bármi, amin működőképes és nézni lehet rajta valamit, én is így tettem volna. Ennek hiányában maradt a gyakorlati kivitelezés. - Vagy hogy az istenbe kezdtél te a kínaiakkal? - nem akarok megsérteni őt, de nem tűnik egy bűnöző alkatnak. Gyógyszerészként pedig biztos jó buli lehet ez, de valahogy nehezen látom magam előtt, hogy ő egy ilyen buliban dalolászva részt vesz. Zsarolják? Mondott valamit az apjáról, csak nem figyeltem eléggé. Talán az lesz az?  

Gabe & Nana

pizza is my drug

A srác visszatolta elém a tizenöt dolláromat, mint krupié a zsetont, és ez elsőre csodálkozó pislogást váltott ki belőlem. Másodjára meg pánikot. Újabb forró hullám futott végig rajtam, ahogy a szervezetem felkészült a menekvésre, mintha lett volna bárhová futnom. Még mindig nem elég neki a pénz? – tépelődtem, ahogy tekintetem a fiú arca és a pult lapja között ingázott. A bűnöm súlyához mérten valóban nevetséges az összeg, amivel megvesztegetni igyekeztem, de nem rejtegettem többet sem a kendőm, sem az otthoni padlódeszkák alatt. Már nagyban a következő lépésem kiszámításán zakatolt az agyam, mikor végre felfogtam, amit a srác az imént mondott, és elkezdett derengeni bennem, mit is érthetett alatta. Nemhogy elégedetlen lett volna az összeggel, még vissza is juttatta, pedig ebben a városban az ember lánya ritkán kap vissza bármit is, miután már kicsavarták a kezéből.
– Köszönöm – leheltem meghatottan. Igaz, hogy nagyjából öt perce zsarolta ki belőlem a mai összes bevételemet, de utána vissza is adta a tizedét. Ez New York, soha senki nem volt még hozzám ilyen kedves.

Pillanatnyi megkönnyebbülést hozott, amikor életem első fenyegetésére nem késrántással válaszoltak, és be kell vallanom, hogy egy csipetnyit büszke is voltam magamra. Megfordult a fejemben, hogy talán máskor is kipróbálhatnám ezt a „határozott fellépés” dolgot, ha már úgyis annyira hasonlítani szeretnék Malala Yousafzaira. Igaz, hogy ugyanúgy az egekbe szökött a szívritmusom, mintha engem zsaroltak volna orgyilkossággal, de az érzés kivételesen inkább bungee jumpinghoz hasonlatos, mintsem halálos szabadeséshez. Még sosem bungee jumpingoltam, és remélhetőleg nem is fogok, de valahogy így képzelem el az adrenalin löketet.
– Rosszabb! – vágom rá, mikor a munkáltatóim kivégzési szokásairól kérdez, majd beismerő vállvonással hozzáteszem: – Oké, azt nem tudom, hogy tényleg rosszabb-e, de biztos nem jó.
Igazából elképzelni sem tudom a módszereiket, mivel egyelőre engem még nem végeztek ki, viszont hajlamos vagyok a lehető legrosszabbra gondolni. Ebben az a jó, hogy még soha életemben nem ért kellemetlen meglepetés. Lehet, hogy mind a tíz körmömet tövig rágom aggodalmamban, mire odáig eljutok, de végül mindig minden a vártnál jobban végződik.
A fiú a pult fölé hajolt, és arra kért, figyeljek. Jobban nem is figyelhetnék, annyira figyelek, hogy mindjárt idegösszeroppanást kapok. Még azután is bizalmatlanul fürkésztem az arcát, hogy bizalma jeléül visszaadta a kenőpénz harmadát. Hiába néztem ki belőle, mégis nehezemre esett elhinni, hogy ilyen simán beszállna az üzletbe. Egyébként is, hol vannak a szülei? Kezdtem arra gyanakodni, hogy talán eleve az álláskeresés céljával érkezhetett, és teljesen felesleges volt megvesztegetnem az egész napi bevételünkkel, de ahogy mondani szoktam: jobb félni, mint megijedni.
Mielőtt még feleltem volna neki, a sokadik rögeszmés körbetekintéssel bizonyosodtam meg róla, hogy senki nem hallgatózik a polcok takarásából.
– Apám... – kezdtem a magyarázatba, de mondatközben bele is fáradtam, így a válaszom fásult sóhajba fulladt. Lesütöttem a szemeimet, és elintéztem ennyivel: – Csak kell a pénz. Nagyon kell.
Azzal közelebb hajoltam, és sugdolózva rátértem a lényegre: a pénzre, ami nyilván neki is nagyon kell.
– Amit kaptál, az egy 120 dolláros pizza volt – szögeztem le először, hogy ő is tudja, hányadán állunk. – Az orvosnál egy ketamin-kezelés ötezer, velünk a csináld-magad kezelés harminckettő. Mármint harminckét dollár – ismételtem meg, hátha elsőre nem hiszi el. Igazából nem a mi áraink hihetetlenek, hanem a közegészségügy árai. Ez Amerika, itt az inzulint is feketén veszi mindenki, akinek kedves az élete. Mi is árulunk. Meg metamfetamint is, azoknak, akiknek nem kedves az életük.
– Azt állítják, havonta átlagosan húszezret keres a patika. Százalékban számítják a részesedésünket, hogy motiváljanak minket. – Mélyet sóhajtottam, majd egyenesen a fiúra szegeztem a tekintetemet. Azt akartam, hogy lássa rajtam: halál komolyan beszélek, amikor kimondom az összeget. – Két százalékot kapok, kábé havi négyezret. De ha jól bánsz a BitCoinnal, akár a tízszerese is lehet.

Válaszra várva pislogtam rá, de mielőtt még túlságosan megörülhetett volna, kötelességemnek éreztem a dolog sötét oldaláról is tájékoztatni. Már éppen belekezdtem volna, amikor a szemem sarkából mozgást érzékeltem. A fejemet felkapva láttam, hogy a bátyám időközben előkerült a raktárból, és most felénk tart. Olyan sebességgel hajoltam el a fiútól, mintha puskából lőttek volna ki.
– Naz! – üdvözöltem őt természetellenes vigyorral, pedig soha nem szoktam örülni neki, mikor megjelenik.
– Nana! – köszönt vissza lelkesen, engem utánozva, miközben a fiú mellé lépett. Tekintete kettőnk között váltakozott, és láttam rajta, hogy nem tudta mire vélni sem az irányába mutatott kedvességemet, sem pedig az új pajtásomat. Lassított felvételben érzékeltem, ahogy a száját szóra nyitni készült, minden bizonnyal azért, hogy kérdőre vonjon, és ezt én nyilván nem engedhettem.
– De jó, hogy itt vagy! – vágtam közbe, azzal sietve kioldalaztam a pult mögül. – Már nagyon kellett a mosdószünet, kösz, hogy felváltasz!
A döbbenten hebegő bátyám tekintetét idegesen kerültem, közben pedig a szőke srác mellett termettem, és karon ragadtam őt.
– Gyere, öhm... – A nevét még mindig nem tudtam, ezért idegességemben ennyit hadartam oda a helyére: – Csak gyere!
A bátyám a saját tengelye körül forgolódva figyelte, ahogy a háta mögött magam után rángatok egy mindkettőnk számára ismeretlen tinisrácot. Bár Naz végtelenül engedékeny, tőlem ez annyira hallatlan magatartás, hogy úgy tűnik, életében először még neki is elállt a szava.
– Együtt mentek a mosdóba? – hallottam a hátam mögül Naz megemelt hangját, mivel már a polcokon is túl jártunk, mire ő magához tért annyira, hogy végre szóhoz jusson. Kérdő hanglejtéséből sel tudtam képzelni, ahogy értetlenül széttárja karjait. Szerencsére nem követett minket a raktárba, ahová csak azért menekítettem az új kollégámat, hogy ne kelljen Naz arcába hazudnom. Tudtam, hogy erre képtelen lettem volna.
– Ya rab! – sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben lehunyt szemekkel a raktár ajtajára lapultam. Gyakran élek ezzel a kifejezéssel. Előre tudtam, hogy Naz az elkövetkezendő egy hónapban folyamatosan ezzel az esettel fog szekálni, de ennél volt nagyobb gondom is.

Simítottam egyet a hijabomon, és ezzel össze is szedtem magam, már amennyire tőlem telik. Elléptem az ajtótól, és már a szűk raktárhelyiségre nyitottam ki a szemeim, meg egy minden bizonnyal teljesen összezavarodott idegenre. A falak mentén kartondobozokkal megrakott, porréteggel borított polcok sorakoztak, melyekről első ránézésre senki nem mondaná meg, melyikben van kutyakaja, és melyikben Percocet. Széttárom a karjaimat, mintha így próbálnám bemutatni egymásnak a fiút meg az új munkahelyét.
– Nos, tessék, itt történik a csoda – heherésztem, közben pedig kínosan sokat mozgolódtam, mert zavaromban nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiába volt ez a valaki épp olyan arcátlan, mint én, mégis szégyelltem magam egy kissé.
– Még jó, hogy a bátyám soha nem segít a dobozokkal, különben már rég lebuktam volna. Öhm, hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy kit kéne elkerülnöd. Hát, nemrég az FBI lekapcsolt egy oldalt, ahol szintén árultunk, legalábbis a Google Fordító szerint – dünnyögtem oda a végére bénán, mint pontosítás. Bár látom a munkáltatóim legtöbb üzenetét, angolul szinte semmit nem osztanak meg, mert nem igazán érdeklem őket. – Ebben nem vagyok biztos, de azt hiszem, letartóztatták két emberüket... Emberünket – ismertem be, ismét csak kiegészítésképp. Nehezemre esett annyira azonosulnom a munkáltatóimmal, hogy többes szám első személyben beszéljek róluk... rólunk. – Nem tudom, mi történt velük, de azóta is fent van az oldalunk, úgyhogy biztosan nem árulkodtak. – Felmerült bennem az a hátborzongató lehetőség, hogy hozzájuk is előbb értek ki a főnökeim, mint a rendőrök, de ezt hamar kivertem a fejemből, hiszen még csak gondolni sem mertem rá.
Sóhajtva lépkedtem a legközelebbi polc mellé, majd egyik kezemmel annak lapjára támaszkodtam, a másikat pedig csípőre vágtam. Megy nekem ez a lazaság.
– Szóval, szeretnél nekem dolgozni? Hidd el, nálam profibbat nem találsz. – Amint ezt kimondtam, a polc instabil léce megbillent a súlyom alatt. Egyensúlyomat vesztettem és kis híján az orromra estem, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és még azelőtt megállítanom a lefelé csúszdázó dobozokat, hogy gyanús hangzavart csaphattak volna. Mindig is egy szenilis professzor szétszórtságával bírtam, de ekkora felfordulást elég régen okoztam utoljára. Ezt teszi velem a stressz.
– Mert ha igen, akkor kezdhetnél azzal, hogy segítesz – nyögtem erőlködve.

Fenyegettek már meg, nem is egyszer. Általában csak szájhősködés persze, de akadnak olyan súlyos arcok, akiknek jobb készpénznek venni a szavait, akármilyen nevetségesen is hangzanak. Egy arab csaj családi deliben való fenyegetése nem esik éppen ebbe a kategóriába, de az eddigiekhez képest egész jól nyomja.
- Hát, meghalni mindig elég szar lehet, nem? – vontam meg a vállam. Azt elhiszem neki, hogy a főnökei nem szarral gurigáznak és valószínűleg tényleg disznókkal zabáltatják fel az embert, az viszont már erősen kérdéses, hogy lenne egy privát halálosztaga, aminek csak üzenni kéne. Ezt mindketten tudjuk, ahogy azt is, hogy ez New York, itt az győz, aki nagyobbat és hihetőbben hazudik. Minden őszinte ember halott, vagy csöves itt. Nem véletlen, hogy a gazdagok többsége inkább szar ember.
- Akkor egy nyelvet beszélünk – a pénz ugyanis mindenkinek kell. Aki azt mondta, hogy a pénz nem boldogít, a világ legnagyobb gyökere volt, vagy csak a leggazdagabb. Pénz az alapja mindennek. Ha enni, gyógyulni, szórakozni akarsz, ez mind pénzbe kerül. Anélkül csak boldogan megnyuvadni lehet.
- Harminckettő? – kérdeztem vissza, mert bár nem vagyok egy Einstein, de azért az ötezer és harminckettő közötti különbséget még én is érzékelem. – Naná, hogy a kínaiaknak melózol – vakartam meg a halántékom. Ők az egyetlenek, akik ilyen olcsón számolnák a cuccot. – Négyezer … mi a fasz, négyezret? – kérdeztem megint, de ezúttal sokkal jobban hüledezve. Mi a fasz … át kéne értékelnem rohadt gyorsan az életemet. – A bitcoinhoz nem értek, de … mióta csinálod te ezt? És miért vagy még itt? – mármint Queens-ben. Én pedig azt hittem, hogy nekem megy jól az üzlet, erre … aztarohadt. Így egybe.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha valami családi vígjátékba csöppentem volna. Feltűnik a (gondolom) testvér, akinek fogalma sincs arról, hogy kivel beszélget a húga, és csak egy intésre futotta tőlem köszönésképp felé. Nem tudtam, hogy a Naz valami név, vagy a nyelvükön valami, a Nana-ban már biztosabb voltam, hogy egy névnek kell lennie, vagy inkább egy becézésnek, de az volt a biztos, ha inkább csendben maradok.
Tovább játszottam a némát, és követtem őt, vagyis inkább mentem utána, mert maga után húzott, és egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy talán disznók vannak ott hátul. Túl sok időt töltök Andréval, lassan minden rohadt raktárban valami hullagyártósort látok. – Egyébként, Gabe vagyok, Nana – pillantottam rá oldalra. Ha már úgy tűnik, hogy üzlettársak leszünk, mégiscsak hívni kéne a másikat.
- Szóval akkor ő nincs benne? Miért? – bár nem az én dolgom, úgyhogy végül csak elfordítom róla a tekintetem a dobozok felé, ha ezt inkább kikerülné. Az persze feltűnt, hogy a srác előtt elég furcsán viselkedett, bár azelőtt is. Így viszont akkor ez nem családi mellékvállalkozás, hanem egyéni. – Az FBI … na az már kemény – nekem eddig főleg helyi zsarukkal volt dolgom, akiket próbáltam lesprintelni, de azért az FBI-t annyira nem lehet könnyű legyorsulni, mint Fánkzabáló Dan-t. – Lehet, hogy csak megfigyelik. Tudod, a nagyobb vadra mennek rá – vontam meg a vállam, bár ez az eshetőség finoman szólva sem tetszett volna. – Vagy csak simán nem beszéltek. A kínaiak kemény arcok. Hallgatásért börtönben lenni jobb, mint meghalni, mert eljár a szád – mondjuk én börtönbe se mennék túl szívesen, de mint fiatalkorú, aki ráadásul hátrányos helyzetű, talán valahogy megkegyelmeznek majd. Nem úgy, mint neki. Az FBI persze nem ad a sztereotípiákra, de az az arab símaszk, vagy bármi is a neve, nem sokat segítene rajta, ha lekapcsolnák.
- Azt látom, Ms. Profizmus – vigyorogtam rá, majd közelebb léptem, hogy segítsek neki a dobozokkal. – Amúgy, nem neked, hanem veled fogok dolgozni – ez nem valami „nem lehet női főnököm” dolog, egyszerűen csak nem érezném azt túl okésnak, ha alá-fölé rendeltség lenne köztünk. – Na és mennyi volt az elődöm részesedése? – jutott eszembe az egyik legfontosabb kérdés, és újra előtérbe került a lelki szemeim előtt az a négyezer dollár, amiről beszélt. Már egy ezressel is elég jól elboldogulnék.  
- Mennyire vannak itt kemény cuccok? Mármint, csak gyógyszerek, vagy azért becsúszik némi hernyó, vagy ilyesmi? – nem néz ki drogdílernek, de azt se nézném ki belőle, amit csinál, szóval … kitudja. A heroinban elég jó pénz van, ez köztudott tény, talán kap egy keveset, hogy azt is elosztogassa prémium fejében. – És mi volt az a Google fordítós dolog? Így beszélsz velük? Az a srác kínai volt, ő nem … tudod, beszélte a nyelvet? – egy kínaitól azért mégiscsak elvárná az ember, hogy beszéljen kínaiul, nem? Gyári hibás darab lehetett.
- Milyen gyakran kell szállítanom? – kérdeztem egy újabbat, ahogy a dobozok mentén sétáltam végig a nyakam nyújtogatva. A milyen gyakran és a mennyit kulcskérdések, mert akkor úgy készülök fel majd. Eddig a táskámmal mindent simán megoldottam, és kétlem, hogy egy bőröndnyi gyógyszerrel kéne utazgatnom a városban, de jobb felkészülni, ha tényleg ennyire veszélyes alakokkal üzletel.

Gabe & Nana

pizza is my drug

Miközben elrendeztük az általam okozott felfordulást, legalább tízszer hálát adtam Allahnak, amiért a helyiségben két ventilátor is keverte a levegőt. Időnként megkaptam a kérdést, hogy nincs-e melegem a minden tagomat eltakaró „hacukáimban”, és mindig azt válaszoltam, hogy nem, mert a műselyem jól szellőzik. Az igazság az, hogy igenis melegem van, de nem akarom beismerni, mert azzal igazat adnék nekik. Érzem a kérdéseikben az aggodalomnak álcázott szánalmat, na meg a hitem iránti ellenérzést. Nem értik, hogy ha úgy tartaná kedvem, bármikor beugorhatnék az Urban Outifftersbe vagy a Forever 21-ba, és vehetnék magamnak egy sortot meg egy crop topot. De én nem bánom a kendőt, ők bánják a kendőt.
– Hát persze, velem – pihegtem beletörődően, majd elengedtem egy esetlen nevetést. Igyekeztem leplezni, mennyire kezdtem már beleélni magam a drogbárónő és főnökasszony kettős szerepébe. Mint Zubia a kedvenc sorozatomból, a Yaqeen Ka Safarból, mármint ami az *egyik kedvencem a húsz közül. Igazán kár, hogy mindössze öt másodperc erejéig sütkérezhettem a tekintélyben, de nem bánom, már ettől is elöntött az adrenalin.
– Szóval, üdv a klubban, Gabe! – Már felszabadultak a kezeink, de nem nyújtottam az enyémet az övé felé, és reméltem, ő sem kezdeményez majd kézfogást. Nem érintkezhetek férfiakkal, viszont kínomban nem is igazán tudtam hová tenni a két tenyerem, úgyhogy csak hadonásztam velük össze-vissza. Inkább nem nyúltam már a berendezéshez, mert a végén felborítom a másik polcot is, és arra már Naz is biztosan felfigyelne.
– A nevem Nadira, de hívj nyugodtan Nanának, mindenki így hív. Ő pedig odakint a bátyám volt, Naz. Nasir. Illenek egymáshoz a neveink, tudom. – Elnevettem magam, majd beszívtam egy mély, remegő lélegzetet, és elkezdtem tördelni az ujjaimat. – Tudod, nagyon fontos lenne, hogy előtte titokban tartsuk ezt a... Igen, szóval, ezt. Naz nem értené meg. – És hatalmasat csalódna bennem.
A pénz kérdése ismét kizökkentett az önemésztésből, amiért igazán hálás lehettem a fiúnak.
– Ó, igen, persze, a részesedésed. – A halántékomra koppintottam, amolyan „én butus!” jelleggel. – Két százalék, ahogy az enyém is, mivel, hát, elég sokat kockáztatsz. Mondjuk a becsületed, meg a szabadságod, meg, tudod, az életed... Szóval, elég sokat – bizonygattam könnyedén, egy oda nem illő mosollyal. Mindezt egymásra fektetett tenyereimmel párosítva úgy festhettem, mint egy zuhanó Emirates gép légiutaskísérője.
– Hidd el, hamar el fogod költeni – nyugtattam meg. – Tudtad, hogy a legtöbb lottó győztes egy éven belül tönkremegy anyagilag? Ez az üzlet olyan, mint havonta megnyerni a lottót. Sosem tudod, hová tűnt a pénz, csak arra eszmélsz fel, hogy New York mind felemésztette. Lakbér, tandíj, bevásárlás, kórházi számlák... – Egy pillanatra elhallgattam és felsóhajtottam. Már megint elszóltam magam, nagyjából harmadjára.
– Nos, itt a válaszod arra, hogy miért vagyok még itt. Most, hogy munkatársak lettünk, jobb lesz, ha tudod. – Karjaimat széttártam, majd tehetetlenül engedtem, hogy kezeim visszahulljanak a combjaimra. A lábaimhoz simítottam a szoknyámat, hogy leereszkedhessek a sarokban álló nagyobb dobozra. – Lehet, hogy sokat keresek, de ez közel sem elég. Ez a csemegebolt a családomé, ez mindenünk, és nem jár hozzá egészségbiztosítás. Apám súlyos beteg, képtelen már dolgozni, és rengeteg gyógyszerre van szüksége. Hiteleket halmoztunk fel, és a számlák csak nőnek, és nőnek... – Megráztam a fejem és lesütöttem a szemeimet. – Nem látom a végét.
Mindössze egy rövidebb szünet erejéig halkultam el. Bár nem terveztem kimutatni, mennyire kilátástalannak láttam a helyzetem, sajnos nem voltam valami Oscar-jelölt színész. Amikor apámra gondoltam, képtelen voltam leplezni az elkeseredettségemet.
Éppen ezért kellett minél gyorsabban elterelnem a gondolataimat.
– Te mire fogod költeni? – kérdeztem, felkapva a fejemet. Mosolyt húztam a számra, felpattantam a helyemről, és tettre készen csípőre vágtam a kezeim. – És ha már az interjú-kérdéseknél tartunk... Az elődöd, Steve, egy perc alatt fel tudott szürcsölni két tál ráment. De tényleg, még le is mértem. Neked mik az erősségeid?
A „kemény cuccokat” illető kérdése hallatán megfogtam a sarokban hagyott összecsukható létrát, átcipeltem a halmokba gyűlt rumlin, és a polcok elé állítottam. Felmásztam rajta a legfelső szintig, és elkezdtem a hátsó dobozok közt turkálni.
– Meg kell tanulnod címkézni az áruinkat – közöltem sejtelmesen. – Mi régi módra csináljuk, filccel. A kódneveket is egy füzetbe szoktam lejegyezni, mert ami digitális, az nyitott könyv. Ezt a kínaiaktól tudom.
Felemeltem egy dobozt, és olyan óvatosan másztam le vele, mintha porcelánt rejtene. A padlóra helyeztem, mert ez volt az egyetlen szabad felület a helyiségben. Leguggoltam a karton mellé, kinyitottam, és felfedtem a tartalmát: egy rakatnyi női tisztasági betét sorakozott benne, csomagolásaikon kínai és koreai írásjegyek álltak.
– Íme. – Felnéztem a fiúra. – A legtöbb cuccot női higiéniai termékek közé rejtem, mert Naz bottal sem piszkálná őket. – Elkezdtem kipakolni a felső sorokat, és minél több köteget tettem félre, annál több látszódott a doboz aljába gyűrt nejlonzacskókból. Mindegyik fehér, porcukor-állagú anyaggal volt megtöltve.
– Nálam nincs heroin, viszont van... – Zörögve kihalásztam és felmutattam egy tasakot. Az arcomon olyan komoly kifejezés ült, ami egyébként nem jellemző rám. – Fentanil. Kesztyű és szájmaszk nélkül a közelébe se menj. Mindig mikrogrammra pontosan kell kimérnünk, különben valakinek az életébe kerülhet. Két milligramm ölni tud.
És öl is, nagyon gyakran.
– Ez most a legkelendőbb. Hígítani lehet vele a heroint, töredékére csökkenti az árát. – Az arcom elkomorult, miközben mindent körültekintően visszapakoltam a dobozba. De milyen áron?
– Nem igazán tudnak angolul – feleltem, miközben a helyére raktam a dobozt. – Mikor nekem akarnak üzenni, akkor egymás mellé raknak pár angol szót, de egyébként nem igazán foglalkoznak velem. – Kurtán elnevettem magam.
– A biztonság kedvéért azt is lefordítom, amit egymásnak mondanak. Steve tud kínaiul, de ők kódolják az üzeneteiket, úgyhogy ő sem tudott ennél többet kezdeni velük. Olyan, mintha csak egy átlagos keddi délutánjukról beszélgetnének, pedig... Pedig biztos nem arról beszélgetnek.
– Amilyen gyakran csak tudsz. A rendelések folyamatosan jönnek, és a kínaiak elvárják, hogy tartsuk az iramot. De a gyorsaságnál fontosabb az óvatosság, ezt ne feledd! – kötöttem a lelkére, mutatóujjammal bökve felé. – Ha már erről van szó, szerintem ebben a pillanatban is csak gyűlnek a rendelések. Mit szólsz, készen állsz egy próbanaphoz?

Kissé paródiajellegű volt az, ahogy vég nélkül mutogatott a kezeivel, úgyhogy bár megindult a kezem, de végül csak leeresztettem magam mellé. Nem vagyok valami kulturálisan tapasztalt, vagy tanult, de a sulinkba jár néhány arab csaj, akikkel alighanem ugyanonnan öltözködnek. Az egyikük még azt is elérte, hogy a testnevelés órákra se kelljen járjon. De ha látni se lehet őket ruha nélkül, alighanem arra is harapnak, ha hozzájuk érnek. Nem lehet valami könnyű így élni.
- Oké, akkor Nana – bólintottam és egy halovány mosolyra késztetett az a gondolat, hogy nem olyan régen még pénzt zsaroltam ki belőle, most pedig megengedte, hogy Nanának hívhassam. – Tőlem nem fog megtudni semmit se – a szívemre is tettem a kezemet, mintha csak megesküdnék. Nem látom magam előtt, hogy a bátyával együtt lógnék, szóval nem valószínű, hogy sokat beszélnénk a jövőben. Annál nagyobb esélye lehet viszont annak, hogy betéved ide és meglátja, amit nem kéne. Ezt viszont gondolom Nadira, vagyis Nana, tudja kezelni valahogy. Ha eddig nem bukott le, akkor biztos van valami működő rendszere.
- Igen, ezek elég… fontosak. Főleg az életem meg a szabadságom, azt megtartanám – bólintottam vigyorogva. A becsület, mint azt a mostani eset is jól mutatja, pénzért megvehető. Van, akinél elvi kérdés, hogy nem árul drogot és nem seftel gyógyszerekkel. Nálam csak pénz kérdése az egész, és Nanánál is. Legyen akármilyen jó oka rá, a becsület nem olyan sziklaszilárd dolog, mint szeretik hangoztatni.
- A kórházak rohadt drágák – bólintottam, és éreztem némi késztetést, hogy rákérdezzek a dologra, de végül hagytam. Anyám kezelése miatt a pénz nem fog rosszul jönni, és talán egy kisebb lakást, vagy szobát is tudok bérelni valakitől, aki kiadja feketén és nem ragaszkodik a szerződésekhez, meg a többihez. A tandíj miatt meg nem kell aggódnom, én nem fogok egyetemre menni. – Hát én … sajnálom. Sejtem milyen az, ha nem látod a végét. De úgy tűnt a bátyáddal jól kijöttök. Összetartotok – magyaráztam, hogy mire is gondolok. Ez az, ami a mi családunkban elképzelhetetlen. Senki nem ment meglátogatni az anyámat, mikor kórházba került, és senki nem ajánlotta fel, hogy segítene az ellátásában. Ahogy értem sem jött senki az apámhoz, hogy elvigyen.
- Lakbérre, főleg. Meg gyógyszerre. Anyámnak, elég drága cuccok, nehezen beszerezhetők – vontam meg a vállamat, majd kissé furcsállva pillantottam rá. Szóval a kínai elődöm japán kajákat evett. – Sörpongba verhetetlen vagyok. És elég jó a problémamegoldó képességem – tettem hozzá, mert volt egy olyan érzésem, hogy a sörpongot kevésbé értékeli, mint Steve rámen evési szokásait.
Felemeltem a kezem, hogy segítsek neki a dobozzal, mikor lemászott. Közben figyelmesen hallgattam, és nagyokat bólogattam, hogy adjak valami visszajelzést is. – Okos – jegyeztem meg mosolyogva, mikor kiderült, hogy miként is veri át a saját bátyját. – Szájmaszk és kesztyű, vágom.  De hidd el, akiknek ilyen cucc kell, csak a koporsóban szoknak majd le – vontam meg a vállam. Nem voltam valami megilletődött, de csak mert épp elég drogost láttam már, hogy tudjam milyenek. Így, vagy úgy, de a többségük túl lövi magát és ennyi volt.  
Elmosolyodtam, mikor elnevette magát, de sejtettem, hogy ez a tény nem kicsit könnyíti meg a lelkét. Senki se lenne odáig azért, ha kínai bűnözőknek ő lenne a kedvenc témája. – Lehet, hogy jobb is, ha nem tudjuk miről beszélnek – jegyeztem meg. A kíváncsiság persze sose szűnik csak úgy meg, de én a magam részéről inkább nem akarom tudni, hogy miről beszélnek egymás között a kínai gengszterek.
- Óvatosság, értem, ez lesz a fedőnevem – bólintottam mosolyogva. Nem csorbítani akarom a helyzet komolyságát, mert átérzem, ahogy tudom azt is, hogy óvatosabbnak kell lennem, mint eddig voltam. A fű az csak fű, de a fentanil és a hasonló cuccok már komolyabb büntetést vonnak maguk után, hiába számítok még kiskorúnak.
A kérdését hallva elmosolyodtam. Úgysincs éppen dolgom. – Naná, lássunk neki!