Életem során mindig nagyon igyekeztem független lenni és elkerülni azokat a helyzeteket, hogy kiszolgáltatottá váljak bármilyen élethelyzetben is. Ha függünk, az azt jelenti, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Márpedig én ezt nem engedhettem meg magamnak, mégis az élet néha szeret keresztbe tenni. Buddhistaként tisztában vagyok a karma működésével, tudom, hogy minden okkal történik, mindennek van egy keletkezése. De mit is értek azon, hogy az élet keresztbe tesz? Azt, hogy mégis csak volt egy olyan mozzanata az életemnek, ahol kiszolgáltatottá váltam.
A cégem jól jövedelmezett, a termékeimet jó áron tudtam tovább adni, olcsón, de ehhez nagyban hozzá járult az is, hogy Haruto cége nekem nagyon jó áron szerezte az anyagokat, amik az előállításhoz kellettek. A gond csak az volt, hogy így rákényszerültem, hogy fejet hajtsak neki és olyan dolgokat is elnézzek neki, amit másoknak nem. Ha felrúgom vele az üzleti kapcsolatomat, lehet, hogy sosem találok egy másik ennyire jövedelmező beszállítót és a termékeim ára akár a duplájára is nőhet a megemelkedett költségek miatt és egy nagy vevőtábort veszthetek el, ami hatalmas bevételi kiesés nekem és a hirtelen áremelkedés miatt a vevők még rossz híremet is kelthetik.
A gond részben ez. A másik pedig az, hogy Haruto nem egy átlagos üzletember, hanem egy maffiózó, akivel gyakran verjük egymást laposra, ha úgy hozza a sors. Továbbá nincs túl jó hatással a híremre, hiszen a médiában egyre inkább úgy tűntünk fel, mint holmi szerelmes pár, pedig a szerelemhez annyi közünk volt, mint Hitlernek a Buddhista szerzetesi élethez. Én lennék a legmeglepettebb, ha kiderülne, hogy Huang valóban szerelmes belém és nem csak azért teszi, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon engem.
Ismét egy találkozó, ismét egy kellemetlen vacsora. Nem tettem szóvá, jobb volt ezen békében túlesni és majd ráérek laposra verni, ha egyik este összezörrenünk, amikor a másik arcunkat vesszük elő.
Szinte percre pontosan érkezek meg és parkolok le a vörös Cabriommal, aztán ki is szállok belőle. Már a megjelenése és a mosolya is elborzasztott, mert ez már annak az előjele volt, hogy ismét egy nagyon kellemetlen estének nézek elébe. Nem, ez akkor sem lenne kellemesebb, ha nem tudnám, hogy ki is Haruto valójában. Akkor is kellemetlen lenne, hogy egy meleg párként tűnünk fel a médiában, ha nem tudom, hogy ki ő, de így ez még rosszabb.
Kedvem lenne eltörni a karját, mikor a derekamnál átkarol. Talán egy fejjel lehetett nálam magasabb, ami még kellemetlenebb volt, hiszen dominánsabbnak tűnt így, de mindketten tudjuk, hogy a magasság nem jelenti azt, hogy ne tudnám jól fejbe rúgni, ha akarom. Mindennek megvan a módszere, én pedig elég gyakorlott vagyok benne, hogy felugorjak fejmagasságba és két lábammal is képen rúgjam közben.
Csak azt tudnám: őt ez miért nem zavarja? Pedig nem is meleg. Vagy igen? Már magam sem tudom... de úgy tudom volt csaja. Bár... ha a saját életemet megnézem, jobb ha én nem mondok semmit.
- Remek - mondtam, de igazán remek akkor lenne, ha egy jó hosszú svédasztal két végében ülnénk. Ő az egyikben én a másik végében. - Látom ma is kifogástalan jókedvedben vagy. - Persze, hiszen szívhatja a vérem. - És éhes is vagy, vagy csak egy süteményt fogsz elnassolni? - azon túl, hogy megszívja magát a véremmel és az életenergiámmal.