Az apám szerint én egy gyenge, szánalmas alak vagyok, aki kivétel nélkül az ő kitartásának, erőfeszítésének, pénzének és mindenre kiterjedő kapcsolatainak köszönhetően tűnik elismerésre méltónak. Személyes bukásának élte meg, amikor kicsaptam a hisztit, hogy én nem akarok rögbijátékos lenni (hat évesen - hason fekve a földön, üvöltve sírva a kocsibejárónk előtt), amikor megszöktem otthonról (nyolc évesen - nem jutottam tovább két utcánál) vagy amikor az első tetoválásaimat csináltattam (tizenhat évesen - hirtelen felindulásból, egy kétes engedélyekkel rendelkező helyen).

Az anyám szerint én egy csoda vagyok, akit rajongásig szeret és akivel megkapta azt a sokak által áhított második esélyt arra, hogy egy olyan kifogástalan fiút neveljen, akire az egész család büszke lehet.

A bátyám szerint én egy igazán balszerencsés kismajom vagyok, aki biztos valami retteneteset követett el előző életében, amiért ebbe a családba született. De azért szeret, még az olyan napokon is, amikor az idegein táncolok. Ez állt a búcsúlevelében is, amit apánk abban a szent másodpercben elégetett, amint a rendőrök, fóliába csomagolva a kezébe adtak.

A barátaim szerint én egy laza srác vagyok, aki szinte éhezik a pillanatokra, amikor a helyiségben lévő összes szempár ámulva, csodálva vagy éppen irigykedve szegeződik rá. Valaki olyan vagyok, aki mindig tudja, mit akar, kell vagy éppen tilos mondania. Legyen szó előadásokról, köszönetnyilvánításról vagy éppen egy minden mocskos részletet feltáró történetről, ami magába foglalja az egyéjszakás kalandját.

A barátnőim szerint én egy megmentésre váró, szőke angyal vagyok. Aki lazán a motorjának dőlve, virággal várja őket a parkolóban és aki jazz-t kapcsol a mobilján azért, hogy megteremtse a hangulatot. S bár egyesek imádnivalónak találják, hogy a vacsora szent és sérthetetlen, amit a családommal kell töltenem, mások a pokolba kívánnak, amiért előttük sosem nyílik meg a házunk hatalmas ajtaja.
Később persze, így is, úgy is egy mocsadék leszek, aki eltűnik a képből még azelőtt, hogy - a csajok szerint olyan iszonyatosan fontos - második hónapfordulót ünnepelhetnénk.

A tanáraim szerint én egy irtó makacs és önfejű bajkeverő vagyok, aki mindig feszegeti azokat a bizonyos határokat. Egyszerre keserítem meg a munkával töltött életüket és emelem az iskolát egy magasabb szintre a tehetségemmel.

Az edzőim szerint én egy végtelenül és hihetetlenül keményen küzdő alak vagyok. Valaki olyan, akiből százévente csak egy születik. Olyan, aki akkor sem adja fel, ha a teste félreérthetetlenül hozza tudtára, hogy elege van. Ilyenkor, miközben a takarítónő épp a hányásom mossa fel a padlóról, a hátamra teszik a tenyerük és a remegő testem arról győzködik, hogy vegyek ki egy hétvégét, ami kizárólag a pihenésé.
Néha úgy érzem, őszintén aggódnak értem.

Az újságok szerint én egy kivételes aggyal rendelkező tehetség vagyok, olyan, akiből száz évente egy ha születik. Az iskolák valódi büszkesége és a szülők nagy kincse. Valaki olyan, akinek a teljesítményére felnézhet majd a következő generáció.

Négy évesen rettegtem a szörnytől, aki a szekrényemben lakott. Nagy, emberszerű lény volt, tűhegyes, éles fogakkal. A bőre csupasznak látszott és ha úgy vetült rá a hold fénye, látni lehetett a kiálló bordáit. Éhezett. Meg voltam róla győződve, hogy gyermekhúsra. Mi másra is vágyott volna? A körmei, amivel éjszakánként a faajtót kaparta besárgultak, de vihar idején vörösen izzottak. Hozzám hasonló kisfiúk vére színezte be őket.
Amikor csendesek voltak az éjszakák, megbújtam a takaróm védelmében, de amikor odakint villámok tarkították a sötét égboltot, az akaratom ellenem fordult.
Aztán megtörtént az első baleset, majd a második és harmadik... Anya minden ilyen reggelen szeretően, mégis a szemeiben végtelen szomorúsággal nézett rám. Majd egy fáradt sóhaj kíséretében lehámozta rólam az ekkorra már hideg, vizelettől nedves pizsamát.
Eleinte ez a kettőnk titka volt.
Aztán megtudta a nyolc évvel idősebb bátyám. Michael grimaszolt, de nem szólt róla másnak. Nem nevetett rajtam a barátaival és nem csúfoltak ki más gyerekek. A pokol akkor kezdődött, amikor az apám fülébe jutott. Ott álltam az ágyam végében, remegtem a nedves pizsamámban. Előttem apa. Sokkal magasabbnak és rémesebbnek tűnt, mint valaha.
Nem emlékszem arra, mit mondott, csak a nagy kezére, ami a szavak kíséreteként újra meg újra meglendült. Végül megfogta velük a karom és mintha egy rizzsel töltött zsák lennék, behajított a szekrénybe. Az ajtó rám zárult én pedig ott maradtam a sötétben, egy viharos éjszakán, a szörny társaságában.
Addig kiabáltam, dörömböltem és sírtam, amíg az utolsó csepp erőm is elfogyott.
Mint kiderült, a csend volt a kulcs, ami nyitotta az ajtót.
Utána egy hétig alig ettem. A legkisebb, legpuhább falat is felhasította az üvöltéstől véresre mart torkom.
Nyolc évesen elkezdtem attól félni, hogy sosem leszek olyan jó, mint a bátyám. A szörny meglépett a szekrényből, átalakult és felvette Michael alakját. Nem számított, mit tettem, mennyire próbálkoztam, ő mindig egy fokkal jobb volt nálam. Egy dicsérettel többet zsebelt be a tanároktól, egy éremmel több csillogott a nyakában a versenyek végén, egy mosollyal többet kapott anyától és egy, szinte már elismerő hümmögéssel többet apánktól.
Kizárólag egyetlen dologban előztem meg. A falokon, miattam darabjaira robbant tányérok és porcelánok számában.
Tíz évesen a szörny némán csorgott ki a bátyám felvágott ereken keresztül. Emlékszem, teljes nyugalommal álltam a kád mellett, vizsgáltam a rózsaszínné vált vizet és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Az annyiszor kivételesnek hívott agyamban lévő fogaskerekek közé porszem kerül és az egész gépezet megakadt.
Emlékszem a búcsúlevélre. A macskakaparásra és a gondolatra, miszerint apa ezért nagyon dühös lesz. A szépen formált betűk pontos olyanok, mint valakinek a megjelenése. Egy kapaszkodó pont, amiből egy ismeretlen megformálja rólunk az első véleményét.
Ezek után az életem minden területén kerestem a szörnyet. Kutattam a sofőr mozdulataiban, aki elvitt minket egy messzi városba. Anya szemében, amikor pislogás nélkül hazudta újdonsült szomszédainknak, mindig is hárman voltunk és én vagyok az egyedüli fia. A tanáraim szavai mögött is kerestem, miközben megosztották velem a tudásuk. A versenytársaim pillantásaikban, amikor újra és újra a dobogó tetejére kerülök. Az aktuális barátnőm csókjai mögött vagy éppen a barátaim nevetése mögött egy-egy lazán előadott történetem végén. Még a vacsoraként tálalt halott malacban is, amikor apám közölte, miattam és az egyetem miatt mégis visszaköltözünk.

Mégis, két hely volt, amikor úgy érzem, tényleg ott lehetett. Az egyik az apám kezében, amikor elhajít egy tányért vagy lekever nekem egy pofont. ...és a tükörképemben, amikor arra gondolok, egyszer megölöm.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Első dolog, ami nagyon megtetszett a karakterlapodban, nyilvánvalóan PB választás volt, mert én magam is nagy kedvelője vagyok MGC-nek!   Emellett külön tetszett az is, ahogy felsoroltad az iskoláid szépen csokorba szedve, ezzel megadva az alap érdeklődési körét a hobbik mellett.
Annak ellenére, hogy a jellemed nagyo nbarátságos hosszal rendelkezik, tökéletesen öszefoglaltad azt, hogy milyen a karaktered, úgy érzem, hogy sikerült minden oldalát megismernem, amit bemutatásra szántál belőle. Jó volt látni a különböző nézőpontokat, amik végül kidomborították a jellemedet, emellett egyfajta vibe-ot is kölcsönzött Colsonnak a sok leírás. Egyébként én személy szerint úgy gondolom, hogy az apádnak nincs igaza téged illetően, nekem nagyon szimpatikus fiatalember vagy, szóval továbbra se hagyd magad, így vagy jó, ahogy vagy  
A történeted egészen megrázó, de annál reálisabb, mert sajnos a családon belüli erőszak és az apák negatív mintája, amit a saját szüleiktől tanultak el, sokszor a gyerekeken csattan, akik egyáltalán nem tehetnek semmiről. Úgy gondolom, hogy ez az esetedben is így van. Az, ami veled történt, csak a tünete volt annak, ahogy később alakult az életed. Úgy gondolom, hogy nem vagy felelős a családod visekedéséért és nem kell magadon hordanod azt a bélyeget, amit rád égettek. Te is egy csoda vagy, de semmiképpen sem az a szörny, amit a tükörbe nézve látsz. Remélem idővel sikerül leküzdened a démonokat, amikkel harcolsz, és boldog lehetsz, mert megérdemled!

Most már nem is húznám tovább az idődet, mert épp eleget vártál arra, hogy bevethesd magad a játékba. Köszönöm, hogy olvashattalak, a foglalókról semmiképpen se  feledkezz meg   Kellemes időtöltést kívánok az oldalon!


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!