EElég érdekes helyzetbe kerültem, mikor kaptam egy megkeresést a New York Universitytől, hogy az egyik diákjukat kéne körbevezetnem a legújabb Modern Művészetek kiállításon a Metropolitan múzeumban. A diák a Sacha Blackhood névre hallgatott. Hogy őszinte legyek, nagyon nem tájékozódtam a hallgató felől, mivel úgy voltam vele nem az én dolgom volt, hogy ki ő és milyen diák, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy körbevezessem és művészettörténeti előadást tartsak neki a tárlatról és arról, amit a tárlat tartalmaz.
Megkaptam a nyilatkozatot is, amit alá kellett vele itattatnom és megvolt a nyilatkozat, amit nekem kellett kitöltenem, továbbá összedobtam az előadást a tárlatvezetés előtti napokban, hogy legyen puskám. Nem, mintha nem tudnám, nem érteném, de én sem voltam mindent tudó, fejből nekem sem volt meg minden információ mindenről, így kellett valami, amire néha rá tudok pillantani, ha megakadnék.
Mikor mindennel elkészültem már csak egy dolog volt hátra: A növendék. Szóval már csak arra vártam, hogy eljöjjön az idő, hogy Sacha tiszteletét tegye a múzeumban és megejthessük a körutunkat és elmondhassam neki a kis előadásomat. Ez az idő el is jött egy pénteki nap képében, a kora délelőtti órákban. Szépen felöltöztem, majd időben ellenőriztem is a helyszínt, hogy minden kép épségben van-e, minden szép tiszta-e, minden irat és oktatóanyag nálam van-e. Mindent ki lehetett pipálni. Voltam elég maximalista ahhoz, hogy az ilyesmibe ne csússzon hiba. Ha valamit csináltam, azt úgy csináltam, hogy ne lehessen belekötni. A férjem mellett megtanultam a tökéletességre törekedni és úgy csinálni a dolgaim, hogy ha belefogok, senki ne tudjon belekötni. Mindig mindent igyekeztem kézben tartani és ügyelni rá, hogy ne csússzon porszem a gépezetbe.
Hamarosan meg is jött a fiatalember, viszont elsőre nem esett le, hogy ő lenne az, viszont a mellkasomon lévő névjegy elárulta ki vagyok, ő pedig tudta, hogy engem kell keresnie. Őszintén meglepődtem, hiszen én egy huszonéves hallgatóra számítottam, nem pedig egy negyvenhez közelítő férfira, így kicsit zavarba is jöttem. Elpirultam, a mappámat pedig szoknyámhoz fogtam, hiszen kis híján levegőnek néztem. Ha nem szólít meg, akkor tuti el is megyek mellette.
- Jó napot. Audrey Peyton vagyok, az ön tárlatvezetője. Kérem, ne haragudjon, de mikor azt mondták egy egyetemista jön, egy húsz év körülire számítottam - mentegetőztem és magam elé vettem a mappát, majd egy kis asztalkához vezettem, ami mellett két kényelmes szék is volt. - Ezeket kérem töltse ki. A nyilatkozat, hogy részt vett az előadáson. Az egyik példány az egyetemé, a másik az öné, a harmadik pedig nálam marad.
Mikor a formaságokon túl estünk, elmagyaráztam neki a múzeumi szabályzatot, hogy mik tiltottak, mikre kellene ügyelnie, mint pl.: A fényképezés tilos, illetve díjhoz kötött, tehát költséges, továbbá a házirendet, ami többek közt azt takarta, hogy nem szabad fogdosni a kiállított dolgokat.
Végül intettem neki, hogy mehetünk.
- Jöjjön - indultam útnak, bár még mindig éreztem, mennyire kínos is volt az előbbi kis jelenet.

Azt hittem az iskola első hete lesz a legkeményebb, de tévedtem. Az egyetemen szabályok vannak, mikor hol kell lennem, és mit kell csinálnom, akár csak bent... Valahogy megnyugtató érzés, de az órákon kívül minden kaotikus és zűrzavaros, de az élet már csak ilyen a rácsok túloldalán. Magam sem tudtam, hogy mennyire is zűrös, amikor Walsh professzor elintézte, hogy valamelyik múzeumban kapjak egy külön tárlatvezetést. Walsh professzor az egyetlen, aki tisztában van a múltammal, már mint a tanulmányiosztályon kívül, vagy azokon kívül, akik nagyon alaposan utánam járnak.
Nem nagyon készültem előre semmi, elvégre nem vizsga vagy ilyesmi lesz. Felveszem az egyetlen fehér ingemet, hozzá farmer, és fehér converse cipő, és végül egy fekete nyakkendő, amint nem kötök meg rendesen, mert zavar, ahogy folytogat. Az egész öltözékem nem kerülhetett többe, mint 20-25 dollár. Másnak lehet, hogy ez mind olcsó, és igénytelen, de nekem egy hétre összesen van 28,5 dollárom, amiből meg kell élnem. Ha még hozzá veszem az utazás költségeit, akkor azért rá kell jönnöm, hogy ez a kis kirándulás nagyon sok pénzbe kerül nekem. Azért ott vagyok időben. Ahogy kérte Walsh professzor a jegypénztárosnak, aki ad egy névtáblát, amit fel is csíptetek az ingem zsebére, miközben hallgatom, hogy merre kell mennem, hogy találkozzak Mrs Peyton-nal. Lassú egyenletes lépésekkel haladok a megadott útvonalon, de azért minden terembe belépés előtt megállok a biztonsági őr mellet arra várva, hogy engedélyt adjon a belépésre. De mindig rá kell jönnöm, hogy ez nem a börtön. Az adott teremben erőt veszek magamon, és halkan megszólítom a biztonságiőrt.
-Elnézést kérek, Mrs. Peyton-t keresem, meg tudná mondani, hogy merrefelé találom. - Nem nagyon válaszol, csak biccent a fejével az emberek felé. Nem sokra megyek a válaszával, így próbálok találni olyan személyt, aki tud nekem segíteni megtalálni azt, akihez jöttem. A legtöbben 2-3-4 fős csoportban mozognak őket nem merem megszólítani, így marad az a csinos nő narancssárga felsőben egyetlen, aki egyedül álldogál. Óvatosan oda lépek elé, és próbálok nem a szemébe nézni, hanem inkább a lábát nézni, miközben megszólítom.
-Elnézést kérek, tudna nekem segíteni? – kérdezem félénken, de úgy látszik, hogy ő valahonnét felismer engem, és máris köszön.
-Sacha Blackhood. – mutatkozok be én is, miközben a kezemet szorosan magam mellet tartom, ahogy a börtönbe kellet, de rá jövök, hogy itt ez illetlenség, ezért félénken nyújtom a kezemet neki. Már kezd is bele, hogy valamiféle papírokat kell kitöltenem. Nem ellenkezek, hanem szó nélkül megyek utána, és teszem, amit kér. Ugyan nem ülök le, mert nem adott rá engedélyt, azért az asztal fölé görnyedve töltöm ki a szükséges dokumentumokat. Átolvasni nem olvasom át, csak gyorsan kitöltöm a szükséges részeket, ahol kell.  A kapott papírokat nem túl szépen félbe hajtom, majd megint, és megint addig míg elég kicsi nem lesz, hogy a farmerem hátsó zsebébe elférjen. Eszembe sem jutott táskát, vagy mappát hozni, azt sem gondoltam, hogy itt kapok valamit, amit el kell vinnem az egyetemre. Türelmesen hallgatom, ahogy a szabályzatot magyarázza nekem, hogy mit nem szabad. Nem lehet fényképezni, vagyis lehet, ha fizetek. Nem nagyon terveztem fényképezni, de nincs is rá pénzem, ahogy fogdosni sem szeretnék. De tisztában vagyok vele, hogy el kell mondania, ezért csak hallgatom. Végül megkér, hogy menjek vele, miközben ő elindul. Nem közvetlenül mellette megyek, hanem egy lépéssel hátrébb, ahogy bent is a fegyőrök megkövetelték.
-Mrs. Peyton. – szólítom meg – Ebből vizsgáznom is kell majd valamilyen formában az egyetemen? – teszem fel a legnagyobb kérdést, ami egész nap foglalkoztatott idefelé.
.

Furcsa volt a fiatalember viselkedése. Valamiért a filmekben látható katonák jutottak eszembe, akik hosszú évek szolgálati ideje után visszakerülnek a civil életbe és igyekeznek beilleszkedni kevés sikerrel. Látszott rajta, hogy kínosnak érzi a viselkedését, amit az évek során felvett, próbál hétköznapi lenni, de nehezen megy neki.
A szépen ápolt, formás lábaimat nézte, ami picit zavarba ejtett, mikor már szemeit tartósan ott felejtette és monotonan bámulta, noha valahol hízelgő volt és még az önérzetemnek is jót tett, csak éppen egy idő után már kezdett kínos lenni. Kezet fogtam vele, aztán az asztalhoz vezettem a formaságok elintézése miatt és a rövid házirend ismertetés után elindultam vele a kiállítás térbe. Ő mögöttem jött, ami nem zavart, ellenben neki jó kilátás nyílt a lábaimra és csábos lépteimre, melyhez elegáns csípőmozgás is társult. Ha bámult is - mert miért ne tette volna, - mivel nem néztem hátra, nem láthattam.
Kérdése miatt megtorpantam, elgondolkodtam és szembe fordultam vele.
- Hát ezt én nem tudhatom, de van rá esély. Ami itt elhangzik, az egyetemi tananyag is, szóval az itt kiállított alkotások és művészek benne vannak az egyetemi tanmenetben is. Esélyes, hogy lesz egyszer vizsga belőle. Nem tudhatom, hogy a napokban lesz-e belőle számon kérés. Én inkább arra gondolnék majd írnia kell egy beadandót és azt fogják osztályozni. De ezt ne vegye készpénznek - mondtam, majd haloványan rámosolyogtam. Még első éves volt, biztosan izgult, főleg, hogy már elég idős volt. Mármint az egyetemistákhoz képest. A középiskolát se ma fejezhette be, szóval ki volt már esve a rutinból. Nem is értettem ennyi idősen miért fogott bele az egyetembe, de nem is az én dolgom volt.
Végül egy barátságos mosolyt villantottam felé és zavartan megsimogattam a tarkóm, majd kínosan elkuncogtam magam. Nem tudtam mit mondjak, mit kérdezzek, mert most nekem is új volt ez a szituáció. Voltak már nálam első éves egyetemisták, de ők azért jobban képben voltak az egyetemi élettel és a tanulmányokkal, pontosabban a művészetekkel, de valahogy ez a férfi minden szempontban kilóg a sorból. Idős is volt már és láthatóan az egyetemi dolgokkal, sőt, még a művészetekhez sem nagyon konyít. Nem is értettem mit keres itt és mit keres az egyetemen. Nem ítéltem el, csak ez így kicsit kínos volt nekem is. Nem tudtam miként kéne hozzáállnom, hiszen a legtöbb diák tudta mit akar, mit keres itt, értette a világot, amibe cseppent, de olyan, mintha Sacha véletlen cseppent volna bele a művészvilágba és ebbe az egészbe.
- Akkor szerintem kezdjük is itt - intettem a kép felé. - A képet Odd Nerdrum készítette. Ő egy norvég festőművész, a 20. és a 21. század egyik meghatározó skandináv művésze. Rembrandt és Caravaggio voltak rá hatással, ma pedig az absztrakció és a konceptuális festészet képviselője. Műveit sok esetben anekdoták és elbeszélések ihletik. Nerdum a Giccs mozgalom egyik képviselője. Saját műveit is giccsként kezeli. Saját bevallása szerint posztmodern alkotó, aki szembe megy az akadémistákkal. Az ő kortársa többek között a szintén norvég Vebjørn Sand, akinek a képe itt látható. A különbség szembetűnő. Sand számára az európai reneszánsz, de különösen a barokk kori művészet jelentett inspiráció, ami a képein is észrevehetőek.

Szerintem nem ment olyan rosszul a bemutatkozás és a formális dologok, mint a papírokkitöltése, és a szabályok ismertetése. Legalábbis az agyam szerint, de belül az a kisördög nem alszik, és próbálja bebizonyítani, hogy igen ezt is elcsesztem. „Túl sokáig nézted a lábát, ezt nem szabad, mert megböknek érte” „Túl közel álltál hozzá, a végén még magánzárkát kapsz.” „Tilos a szemébe nézni, mert az provokáció.” Próbálok úrrá lenni az ilyen gondolatokon, de nehéz. Mrs Peyton, nagyon is kedves, segítőkész, és nagyon dögös, legalábbi egy fegyőrhöz képest, a kérdésemre is válaszol, hogy szerinte vizsgáznom kell majd ezekből, de ő nem tudja megmondani, hogy mikor. A beadandó megemlítésekor azért lesápadok, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy holnap már emlékezni fogok az itt elhangzótokról, így észre sem veszem a kedves mosolyát, a kuncogástól viszont egyből elvörösödők, mert nem értem, hogy mi történik, és biztos vagyok benne, hogy én miattam kuncog.
-Értem. – köszönöm meg a tájékoztatást, nem mondok többet, hogy tudjuk megkezdeni a tárlatvezetést.
Az első festmény valami borzadály, olyan mintha 3 focista magán hagyta volna a szuszpenzort, és az már nagyon szorítana nekik. A színek olyan fakók, mint amikor túl sok vizet használok és a megfolyt festék egyszerűen nem fed eléggé. Említi, hogy a pasas norvég volt, ha jól tudom az valahol Európában lehete. Rembrant neve ismerős, de a másik nem.
-Ez a Karavadzszó a munkatársa volt? – teszem fel a kérdést, próbálva leutánozni a nevet amit mondott – Már mint Renbrant-nak.
Absztrakció. Megint egy olyan szó, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Gondolom nem az Abortuszhoz van köze, és nem is az abberációhoz. Próbálom megjegyezni a szót, hogy majd később utána tudjak nézni. Szóval meséket festet meg, amiket hallott a környékén. Érdekes elgondolás. Ha most megpróbálnám lefesteni az Agymanókat akkor nem tudom, hogy mennyire lenne ugyan az, vagy mennyire lenne más.
A második festmény már jobban élvezhető számomra, jobbak a színek, és az érzelmek is jobban értelmezhetőek. Jó alaposan megnézem, s kissé közelebb is hajolok, hogy egy egy arcot alaposabban megnézzek.
-A zöldruhás nő nem boldog a férje mellet, de ott marad, és teszi, ami a dolga, hogy a külvilágnak azt lássa boldog házasságban élnek. De férjét a játékok jobban érdeklik, mint a szerelme. A pasas kezei maga előtt vannak markolja a az újságot, vagy fogadási bilétát. Izgul, hogy nyerjen a lova, miközben a felesége keresztbe tett kezekkel ül, elzárkózik a világ elől. Ott van, de még sincs. Elég megnézni a fölötte lévő elmosódott tömeget, akik a lelkének megnyilvánulásai, egyik sikít, hogy ki akar szabadulni a börtönéből, hogy újra szabad lehessen, a másik pedig zokog fájdalmában. A fekete egyenruhás, akarja a nőt, de csak a testét. Az egy őnző szemétláda, aki csak el akarja venni, ami szerinte jár neki. – mondom ami eszembe jut a festményről, s fogalmam sincs arról, hogy evvel esetleg fájó dolgokat szakíthatok fel a nőben. – A nő szeretetre vágyik, egy érintésre, hogy újra érezhesse fontos, de fél a férjétől, pedig biztos vagyok benne, hogy tisztában avval, hogy a férje a piros kalapos nővel tölt el egy két éjszakát.
.

Furcsálltam, hogy az arca színe kicsit fehérebb lett a normálnál, amit elsőre nem tudtam hová tenni, de aztán arra gondoltam biztos csak a stressz, hogy be lett dobva a mély vízbe. Nos igen, van, aki megijed a beadandók hallatán. Ilyen is van. Bár, ha őszinte leszek ránézésre sem tűnt annak a tipikus strébernek, aki annyira oda szokta magát tenni, hogy jól teljesítsen, mint inkább tűnt annak a tipikus Brooklyni srácnak, aki nem szeretne egyetemre járni és tanulni, de apa és anya ragaszkodik a diplomához.
Hamarosan meg is kezdtem a tárlatvezetést és a hozzá tartozó művészettörténeti kiselőadást.
- Nem, ellenben kortársak voltak. Rembrandt egy holland barokk festő volt, caravaggio pedig itáliai barokk. Vagyis mai szóval élve olasz. Mind a ketten festők voltak, de nem sok közük volt egymáshoz az irányzatukon kívül. Barokk festők voltak. De ennyi.
Idővel a másik festő képét is megmutattam neki és meséltem is róla kicsit. Hagytam, hogy megnézze magának, majd érdeklődve figyeltem mit mondd. Érdekes volt hallgatni, ugyanakkor köpni-nyelni nem tudtam, hiszen akaratom ellenére a saját házasságomat is hallottam benne. Nem volt teljesen ugyanaz, az én házasságom nem volt ennyire borzalmas, de azért rossz volt hallani, hiszen akaratlanul is megsavanyodtam kicsit egy időre, mikor a férjemmel való kapcsolatomon kezdtem kicsit agyalni. Nem értettem miként látta bele mindezt a képbe, ami Hugo Sperrle német tábornagyról szólt, amint Karl Fiehlerrel egy lóversenyt néztek az 1939-es Guernica bombázás előtt. Ez a kép teljesen más volt, teljesen más történettel. Nem értettem miként jött neki ez a gondolat. Lehet... lehet, hogy ismer engem és valaki mesélt neki a házasságomról? Erre a gondolatra elvörösödtem. Nem! Ez hülyeség!
Akkor lehet valamikor hasonlóan járt egy nővel? Nem, ez is hülyeség. Csak élénk a fantáziája.
- Hát... hát nem éppen. De ezt is jelenthetné a kép. Ez a kép egy valamikori német 2. világháborús tábornagy egyik életképét festette meg, de... de azért szép volt. Jó dolog, hogy így elmélyültél a képben. Igen jó. Ezek szerint a kép képes volt neked érzéseket átadni, még ha nem is azt, amit a festő közölni akart, de a lényeg, hogy hatással volt rád - bólogattam. Végülis ez a művészet lényege. Érzelmeket közölni, történetet mesélni, hatással lenni másokra. Ugyanakkor ha ezt írja le így egy dolgozatba egyből elégtelent kap.

Próbálok nem teljesen idiótának tűnni, és értelmesen a lehető legjobb tudásomat használni a válaszadáskor. De úgy látszik, hogy Karavadzszóval sikerült valami rosszat mondanom, mert hamarosan ki is oktatnak, hogy nem voltak munkatársak. Ellenben kortársak voltak. Szóval egy azon korban éltek. Akkor miért nem lehettek munkatársak? Elvégre Hollandia és Olaszország szomszédosak egymással. Elvégre simán felülhettek volna a vonatra átugrani a másikhoz, mert mennyi is lehetett a távolság az akkori vonatokkal? 1-2 óra? Az simán bevállalható. De nem teszem szóvá, hanem inkább megtartom magamnak a gondolatmenetemet.
A gondolatmenetemet engedi, hogy végig mondjam, amiért hálás vagyok neki, de utána kioktat, hogy nem jól gondolom. Bár ezt is jelenthetné. Szerinte ez a kép a másodikvilágháború szomorú napját ábrázolja. Most, hogy így említi tényleg észre lehet venni a náci tisztet, és lehet az embereken is ennek a nyomát észre venni.
-A lelkész azt mondta, hogy fessem ki magamból, amit érzek. Na már most, ha én most lefestek egy meztelen női testet, akkor honnét tudják mások, hogy én miért festem le, vagy hogy mit akarok mondani avval a művel? Szerinte a festmények mesélnek, ha megnézel egy festményt, akkor többet kell látni, mint a festék, és a maszatolás. – közben eszembe jut, hogy mennyire illetlen dolog is megzavarnom, illetve, hogy ő egy neves szakember, akit én nem vonhatok kérdőre.
-Bocsánatot kérek. – mondom miközben a földet nézem. – Nem lett volna szabad önt megkérdőjeleznem. Tudja még csak két könyvet olvastam el a festőkről, szobrászokról. De igyekszem behozni a lemaradásomat.
-Tudja festeni, vagyis inkább rajzolni jobban szeretek, mint megtanulni, hogy mit gondolhattak akkoriban az emberek. – ismerem el neki – Kérem felejtse el, hogy megzavartam. Ígérem, hogy meg sem szólalok, csak próbálok megjegyezni mindent, amit mond.

.

Nem akartam én rosszat mondani. Bár nem láttam rajta, hogy megbántottam volna, de én tényleg nem rosszat akartam. Kioktattam, hiszen rosszul tudta, én pedig azért voltam itt, hogy segítsek neki pontos képet kapni a dolgokról, ezért oktattam ki. Nem tehettem meg, hogy tévhitekben hagyom, hiszen azzal ártottam volna neki. Mégis úgy érzem kicsit a lelkébe gázoltam, mert az, amit mondott és ahogy mondta számomra sértődésre utalt és arra, hogy megkérdőjelez engem. Persze volt igazság benne, de nem úgy, ahogy ő hiszi. Az viszont meglepett, hogy egy lelkész mondta neki. Furcsa.
De jól hallom, bocsánatot kért? Furcsa fiú...
Kedves mosollyal az arcomon tettem kezemet a vállára.
- Semmi baj. Ne ostorozza magát. Nem vettem zokon. Nyugodtan mondja el a véleményét és a gondolatait, nem lesz baj. Csak akkor tudunk megbeszélni bármit is és akkor tudok segíteni, ha tudom mit gondol. Beszéljük meg a nézeteinket. Nem kell feltétlen egyet értenünk, de nekem el kell mondanom mi a hivatalos álláspont, ahhoz, hogy később maga is ezt tudja felelni, ha kérdezik egy vizsgán.
Ez nem költészet, Mr. Blackhood. Illetve... szerintem tegeződjünk, légyszíves - mondtam és ha belement, akkor tegezve folytattam. - A költők azok, akik verset írnak és az emberek azt látnak bele, amit akarnak, de a festészet nem ilyen.
Egyrészt, a kép tartalma utal arra, mi történik. Ez a kép egy történelmi eseményt ábrázol, ahogy a Théodore Géricault festett Medúza tutaja és a Eugène Delacroix által készített A szabadság vezeti a népet című festmények is megtörtént eseményeket ábrázolnak. De persze van igazság abban, hogy sok festő képe rejtély, mint szeretne ábrázolni, közölni. Ott van pl.: Picasso, vagy sok absztrakt festő, expresszionista festő és más olyan ágazatok képviselői, akik festenek, de nem tudni mit és miért. Na ott van fejtörés. Itt két dologra lehet hagyatkozni. Az egyik, amit annak idején a művész közölt a képekről. Vannak feljegyzések, amiket az alkotó mondott, hogy mit és miért festett. A másik, ha az előző nincs, vagyis, ha a művész nem beszélt a képről, vagy nincsenek meg a feljegyzések, akkor a műértők készítenek egy értelmezést és az lesz általánosan elfogadott.
Szóval, ha te festesz egy... pucér nőt, de nem mondod el miért festetted és milyen érzéseid voltak általa, akkor a szakértők kielemzik a festményt és ők eldöntik azt, hogy mi lehet a kép háttere és az lesz a hivatalos elemzés és talán még tanítani is fogják. Attól függ mennyire leszel neves festő - magyaráztam el, majd ismét őt hallgattam. Kezem még mindig ott pihent a vállán, miközben kedves, megértő pillantást vetettem felé.
- Nem. Dehogy. Nyugodtan mondd ki, amit gondolsz. Abból baj itt nem lehet. Az pedig, hogy alkotni jobban szeretsz, az természetes. A legtöbb egyetemista is ilyen, a művészettörténetet csak kötelességből tanulják, de mindenki inkább a gyakorlatot imádja. Nincs ezzel baj - mosolyogtam rá, majd lassan elvettem a kezem.

A sitten két dolog miatt érintették meg a válladat. Egy, ha balhét akartak, hogy fordulj oda, és akkor hamar bunyó lett. Viszont, ha egy fegyőr érintette meg a válladat, akkor nem érdemes megütni az illetőt. Az érintésére kissé megfeszül a testem, a jobb lábam egy nagyon kicsit előrébb csúszik, és rá helyezem a testsúlyomat, miközben készen állok, hogy bármelyik pillanatban gyomron csaphassam. De nem szorítom ökölbe a kezem, és ő is szinte csak annyit érezhet belőle, hogy megfeszül a testem az érintésétől. Amikor arról kezd el beszélni, hogy nyugodtan mondjam el, amit gondolok, akkor azért elkerekedik a szemem. Amikor kimondja, hogy nem lesz baj belőle, ha elmondom, amit gondolok, abban kételkedek. Bent is mennyiszer hallottam az őröktől is, meg a raboktól is.. aztán 2 hét magánzárka lett a jutalmam, illetve egy elég véres fürdés, aminek a hegei most is látszódnak a testemen. De ahogy hallgatom kezdem megérteni. Gondolhatok én akármit, de ha nem azt mondom, amit hallani akarnak, akkor nem lesznek boldogok.
-Igen is asszonyom! – válaszolom reflexből amikor jelzi, hogy tegeződjünk, de amit kimondom rá is jövök, hogy helytelenül válaszoltam. – Már, mint elnézést Mrs… -megint nem jó, de igazából nem is tudom, hogy mi is a keresztneve. – Rendben. – egyezek bele, de nagyon furcsa nekem ez az egész.
A költészetes magyarázata is teljesen logikus, nem tudnék bele kötni. Igaz a festmény látványa is befolyásolja a dolgokat. Bár még soha nem próbáltam így festeni, hanem csak, ami jött. A két festő, akit említ számomra semmit nem jelent, még csak nem is hallottam őket. De azért próbálom értelmezni, amit mond. Piccasoról tudom, hogy nagyon furcsán festet, nem azt, amit látott, hanem darabolta azokat. Akkor ezek alapján az első két festő nagyon is azt festette, amit látott és könnyen „leolvasható” volt a festmény. Szóval a művészettörténet nem más, mint elolvassuk, amit a művész mondott, és próbálunk kapcsolatot teremteni a műve között, és a műértők eldöntik, hogy mi a megfelelő elmélet. Érdekes. Ezek a műértők gondolom az interneten beszélik meg és vitatják meg valamijen fórumban. Magam sem veszem észre, de a testem már nem feszül meg az érintésétől, hanem valahogyan kellemes érzés. Megnyugtató.
A pucér nős festmény ötletét nem hagyja szóvá, és közli, majd a szakrétő eldönti a dolgokat, hogy ha híres leszek. És ha nem leszek híres? Akkor nem mondják meg a szakértők? Próbálom jól érteni a dolgokat, de valahogy kissé zavaros. Támogat abban, hogy elmondjam, amit gondolok, de azt is kifejti, hogy bizonyos szituációkban jobb azt mondanom, amit hallani akarnak. A mosolya újabb erőt ad, hogy elmondjam amit gondolok.
-Ez csak egy ötlet volt. – mondom, miközben a tekintem el indul lefelé, hogy megint a földet bámuljam, de a combjánál megakad a szemem. – Tudja…Tudod a múlt héten láttam egy filmet. Egy fiatal szerelmespárról szólt, akik felszálltak egy nagy hajóra. Azt hiszem Titán volt a címe. Volt benne egy rész, amikor a férfi lerajzolja a nőt anyaszült meztelenül, úgy, hogy csak egy medál van a nyakában. Miközben azt néztem az jutott eszembe, hogy milyen jó érzés lehet, ha egy olyan szép nő megbízik ennyire bennem. Ugyan akkor nagyon kíváncsi lennék, hogy képes lennék e hitelesen visszaadni azt a szépséget, ami előttem van. – nézek a szemébe, és hirtelen elvörösök, mert rá ébredek, egy másik szemébe nézek – Már mint nem maga… nem te.. – na most azt mondtam, hogy nem elég szép. Még jobban elvörösödők. – Nagyon szép vagy, nem azt mondom, hogy a másik szebb nálad. – Ez sem jó. – A francba.. – szalad ki a számon.
.

Kicsit furcsa volt nekem Sacha viselkedése, de nem akartam számon kérni. Nagyon érdekesen, nem túl hétköznapian reagálta le a tetteimet és ezt nem tudtam hová tenni. Magamban kezdtem kerestem a hibát. Vajon én csinálok valamit rosszul? Én tettem valamit, amivel megbántottam, vagy épp ennyire feszültté tettem? Pedig annyira igyekszem és azt hittem elég rutinos vagyok már az embereket illetően.
- Audrey - feleltem, ha esetleg nem olvasta volna még le a nevemet. Olybá tűnt nem tudta a nevem, pedig be is mutatkoztam neki az elején. A nagy izgalomban biztosan elfelejtette.
Igyekeztem tömören és hozzáértően elmesélni neki a művészet apró rejtelmeit, hogy mire érdemes figyelnie és próbáltam nagyon megértő is lenni vele. Éreztem, hogy csak nemrég cseppent bele ebbe az egész művészeti világba és még nem nagyon találja a helyét, éppen ezért próbáltam egyszerű és lényegre törő lenni konkrét hasonlatokkal és példákkal, hogy ő is megértse miről szól ez a szakma, de valami félre siklott, mert rövidesen olyan téma került felszínre, ami miatt mind a ketten fülig vörösödtünk. Nem tudnám megmondani, hogy lyukadtunk ki itt, de az biztos, hogy valahol éles kanyart vett itt minden, hogy már az én szépségemről és az akt képekről beszélgettünk.
- Hé... semmi baj - igyekeztem biztató mosolyt küldeni felé. Nem tudom hol volt ez a pasas eddig, de annyira esetlen, mint valami tizenéves. Talán burokban élt? Pedig nem nézném ki belőle. Mennyire érdekes.
Furcsa mód szimpatikussá vált. Nem szoktam kedvelni a kétbalkezes, életképtelen embereket, de volt valami elbűvölő Sacha személyében, ami furcsán szimpatikussá tette és még meg is sajnáltam őt, hogy ennyire esetlen. Talán ez a gyermeteg esetlensége volt az, ami bűbájossá és kissé sajnálatra méltóvá tette.
Megsajnáltam és most már azon voltam, hogy szeretnék neki segíteni és egy kicsit boldoggá tenni és mire jobban is átgondolhattam volna a dolgokat, már meg is szólaltam.
- Leszek a modelled - mondtam. Épp most egyeztem bele egy akt kép festésébe. Oké, végül is nem nagy dolog. Igaz, még sosem voltam modell, akt modell meg főleg nem, de nem olyan ciki az. Csak egy festésre. Ezt nem kell megtudnia a férjemnek, mert biztosan kő kövön nem maradna. De ez akkor sem megcsalás, hiszen nem lefeküdni fogok vele, csak lefest ruha nélkül és ennyi. Ő boldog lesz, én pedig hozzá segítettem egy kis örömhöz, mert most annyira elveszettnek tűnik és annyira esetlennek. Látszik rajta, hogy új neki a világ. De miért? Hol volt eddig? Őszintén szólva abban is kezdtem kételkedni, hogy valaha is voltak emberi kapcsolatai. Biztos burokban nőtt fel. A széltől is óvták, magán tanár nevelte, nem tudom.
Talán kicsit nagy áldozatot vállaltam most? Talán. Nőként nem illene csak úgy kitárulkoznom neki a ruhából, de ugyanakkor ez már nem a 19. század, ahol megköveznek érte, ha egy idegen előtt kigombolod a blúzod, hogy lássa milyen melltartód. Azért ma már egy szabadabb világot élünk, noha biztosan mindkettőnknek elég zavarba ejtő helyzet lesz és nem is fogok vele eldicsekedni. Majd megbeszéljük, hogy azt a képet jól rejtse el és ne mutassa meg senkinek. De biztos nem olyan perverz, hogy a neten reklámozza a rólam készült meztelen festményt.
Normál esetben nem is mennék bele ilyenbe, de látom Sachan, hogy égető szüksége van egy kis kedvességre, emberi kapcsolatokra és egy kis bizalomra, barátokra és olyan érzésem van, mintha én tettem volna valamit. Ha beszélek, ha megérintem... mintha félne tőlem, vagy mintha bántanám őt. És ez nekem sem kellemes érzés. Talán ez a festés majd kiengeszteli. Talán ennyi áldozatot hozhatok érte.
- Mikor és hol szeretnél lefesteni?

A legnagyobb vágyam, hogy ne legyek olyan, mint egy UFO, hanem inkább egy normális ember legyek, mint mindenki más. Próbálom leküzdeni a gátakat bennem, de amit évek vagy akár évtizedek alatt bele nevelnek az emberbe az nem olyan, amit egyik pillanatról a másikra levetkőzik.
-Audrey. – mondom utána, de próbálok kerülni a tekintetét, aminek az a következménye, hogy az ajkait nézem, amik nagyon csábítóak.
Próbálom megérteni, amiket mond, közben a téma olyan síkra terelődik, amitől rendesen zavarban leszek. Észre sem veszem, hogy ő is ugyan úgy zavarban van, mint én. Próbál megnyugtatni, hogy nincs baj avval, hogy ilyesmit szeretnék, de nehéz elhinnem. Próbálom kerülni a tekintetét, nehogy lebukjak a bizonytalanságommal, de evvel csak azt érem el, hogy a tekintetem meg – meg ragad egy egy részénél, és azt kezdem el alaposabban megnézni magamnak. A kezei selymes és bársonyosnak tűnnek, pont olyannak, aminek az érintése édes és kellemes. A combjai talán még selymesebbnek tűnnek, s kedvem lenne megérinteni, hogy megsimogassam. De gyorsan elhessegetem, így próbálom az arcát figyelni, ami nem jobb ötlet. Az ajkai annyira hívogatóak, és csábítóak. Kedvem lenne megkérdezni, hogy lenne e a modellem. De úgy látszik, hogy a gondolataimban olvas, mert ki is mondja.
-Köszönöm szépen. – mondom halkan és bizonytalanul, mert igazából mást szeretnék mondani, de félek, hogy a túlzott lelkesedésem megrémisztené. Vagy az, hogy rá vágom, hogy ez az! Bár belül a gyomrom nagyon is összeszorul, mert még soha életemben nem rajzoltam embert. Vagyis rajzoltam már, de nem modell alapján, hanem csak úgy emlékezetből, vagy a fantáziámból. Bizonytalan vagyok benne, hogy mennyire is menne hűen visszaadni egy ember vonásait, vagy a szépségét egy ilyen nőnek.
Az is kétséges, hogy mit szólna a felügyelő, ha megtudná, hogy egy meztelen nővel kettesben lennék órákig egy teremben. Mi van, ha feljelent amiért illetlenül viselkedek? Mi van, ha nem tudok elszakadni a testétől, és a kezeim megmerevednek? Mi van, ha nem bírom megragadni a lényét, és lerajzolni? Mi van, ha a meztelen női akt rajzolása már szabály ellenes a felügyelőmnél? Még sohasem kérdeztem rá nála, hogy ezt szabad e. Azt sem tudom, hogy mihez kezdenék a kész képpel, hiszen nem tervezek semmilyen kiállítást, de otthon a szobámba sem raknám ki a falra. Maximum a mappám mélyén tárolnám, hogy időnként meg tudjam nézni. Így emlékeztessem magam arra, hogy mennyire szerencsés is voltam egyszer.
Igazából azt sem tudom, hogy a normális embereknél ez hogyan is szokott menni. Megbeszélnek egy időpontot, és akkor felmennek a szobára, ahol a nő levetkőzik. Vagy esetleg előtte el mennek vacsorázni? Esetleg előtte beszélgetni is kell az érzelmeinkről? Vagy inni valamit, hogy a gátlások feloldódjanak? Nekem is meztelennek kell lennem közben? A gondolataimat a kérdése zavarja meg, ami egyszerre váratlan, és szívmelengető. Kedvem lenne azt mondani, hogy most azonnal, és itt. De se felszerelésem, se lehetőségem sincsen most rá.
-Holnap nekem mondjuk jó lenne. – mondom a szemébe nézve. – Túl sok helyem nincs, de a lakásomat fel tudom ajánlani. Igaz nem túl nagy, és nem túl kényelmes, de el tudok pakolni.
.

Elismételte nevem, de kerülte a tekintetem. Észre vettem, hogy ajkaim nézte, de nem zavart, mert valahol egy ponton hízelgő volt és én is vonzó férfinak tartottam, de tudtam, hogy férjezetten nem lehet köztem és közte semmi. Pedig, ha szingli lennék, akkor lehet kapnék az alkalmon és adnék neki egy esélyt, de így nem tehetek semmit az ügy érdekében. Megejtettem egy kedves mosolyt és megpróbáltam elcsípni a tekintetét újra, de ő még lentebb nézeget engem, amitől elpirulok. Lassan, talán kényszeredetten néz újra arcomra, akkor pedig pirongva pillantottam szemeibe, de próbáltam nagylánynak tűnni és komolynak, hiszen elvileg én már az voltam, így próbáltam megemberelni magam.
Önként ajánlkoztam modellnek neki, amit meg is köszönt, bár fogalmam sem volt - csak sejtéseim, - hogy mindez hová vezethet, de már felesleges lenne ezen gondolkodni. Amit mondtam, kimondtam, már nem változtathatok rajta és nem is akartam. Ha megtettem volna, talán a lelkébe gázoltam volna, amit nem akartam. Nem szerettem volna sem fájdalmat okozni, sem kellemetlen helyzetbe hozni.
- Szívesen - mosolyogtam zavartan, félre billentett fejjel.
- Holnap nekem is jó. Holnap elég sok lesz a szabadidőm - mondtam, aztán már csak hallgattam őt. Elgondolkodtam, hogy fel akarom-e ajánlani a házunkat. A férjem úgy is sokáig dolgozik holnap, de mi van, ha hamarabb hazajön? Igaz, nem szokása, hiszen mindig becsületesen kidolgozza a munkaidejét. Aztán... mi van, ha azt fogja mondani, hogy csak kérkedni akarok? Vagy mi van, ha kínos lesz neki, hogy az ő pici lakása után a mi nagy házunkban látom vendégül? De azt is láttam, hogy kicsit mintha kellemetlen lenne neki a gondolat, hogy a lakásán fogadjon. De nem. Jobb, ha nem látják a környékbeliek, főleg nem a szomszédok, hogy egy másik férfival állítok haza.
- Rendben - bólintottam, majd megbeszéltünk egy időpontot és cseréltünk telefonszámot is, majd kényszeredetten, de vissza kellett térnünk a tárlathoz, hiszen időhöz voltunk kötve.br>

Úgy indult ez a nap, hogy semmi extra dolog nem fog történni. Egy kis reggeli, kis olvasás, utána elmegyek múzeumba, ahol kb 1 órát fogok tölteni, hogy felkészüljek a művészetekből. Erre egy nagyon csinos nő tart nekem tárlatvezetést, zavarba ejtő is a dolog. Nagyon is csinos nő, és hiába próbálok nem arra figyelni, hanem arra, amit tanulnom kellene. Félek, hogy észreveszi, és szóvá fogja tenni. Miss Peyton a neve, szóval házas, ami annyit jelent „börtönszlengben”, hogy ha túl sokáig nézed, akkor elkaplak a bökővel, és kiszúrom azt neked. Tudom, hogy idekint nem csinálnak ilyet, de akkor is tudom ez tiltott dolog. Próbálok megfelelően viselkedni, de nehéz, és olykor-olykor ide, oda pillantok a testének csábos részeire.
Önként felajánlkozik modellnek, ami nagyon meglep, de egy úttal nagyon is jól esik. S innen már nem lehetne visszakozni. Ha most azt mondanám, hogy bocsi meggondoltam magam, az semmiféleképpen nem jönne ki jól. Pedig hát nagyon nem tudom, hogy miként is fog ez megtörténni, próbálok hálás lenni, és megköszönni neki, amire egy nagyon aranyos mosolyt kapok, s hogy szívesen teszi. Kedvem lenne megkérdezni, mivel is hálálhatnám meg, de félek ilyen kérdést feltenni. Nagyon hamar megállapodunk a holnapi napba. Gyorsan az egyik lap hátuljára felírom a címemet, s hogy melyik kapucsengőt kell majd megnyomnia. Illetve megadom a telefonszámomat. Majd eszembe jut, hogy azért még adok neki támpontot.
-Ha a 9es busszal jön… jössz – javítom ki magam gyorsan – akkor a 60aik utcánál szállj le, s onnan csak 2 sarkot kell lesétálni. A 6-os busz nagyon messze tesz le. – nem tudom, hogy melyik busszal jön majd, de próbálok segíteni. Eszembe sem jut, hogy esetleg taxival, vagy kocsival közlekedik valaki.
Utána kénytelenek vagyunk visszatérni a tárlatvezetéshez, hiszen ez az itt létünk oka. Próbálok figyelni, de annyi ismeretlen festő van, és annyira más és más mindegyik. De végig azon jár az agyam, hogy holnap talán… de mi van, ha el sem jön… mi van, ha meggondolja magát. A tárlat vezetés után megköszönöm a körbevezetést.