❝ Az affektus, az erős vágy, a hatalom szenvedélyei, a szerelem, a bosszú, a bírvágy: a moralisták ezeket mind ki akarják oltani, kitépni, "megtisztítani" tőlük a lelket. A logika a következő: a vágyak gyakorta okoznak nagy szerencsétlenséget, bajt, következésképpen gonoszak és elvetendők. Az embernek meg kell szabadulnia tőlük: különben sohasem lesz belőle jó ember... Ez ugyanaz a logika, mint az, hogy: "ha fáj egy végtagod, vágd le".
Igaz, hogy Romannel sikerült zöld ágra vergődnöm, de ez nem jelentette azt, hogy minden rendben van. Igen is fűtött a bosszú vágy és meg akartam torolni azt, amit velem tettek, így folyamatosan tervezgettem miként és hány féle módon végezhetnék Horatioval, amiért ő és Frank ezt tették velem. Lucifernek hála a bőröm is szépen gyógyult és bár tudtam, hogy Roman biztosan rajtam tartja a szemét, örökké ő sem ülhetett a seggemben, így egy óvatlan pillanatban, amikor nem volt mellettem megléptem. Horatio napja viszont később kezdődött, mert be kellett mennie még a kórházba egy varratszedésre, ugyanis nem is olyan rég konyhai baleset érte és megcsúszott a kés, miközben a párjának segédkezett a konyhában, így miután Killian elvitte a lányukat iskolába, ő pedig elment az egyetemre tanítani, ő pedig otthon maradt és egy rendőr kollégájával beszélgetett a nappaliban, miközben készültek varratszedésre menni, onnan pedig a munkába. Frank halála után Horatio új társat kapott, aki volt olyan rendes és vállalta, hogy elviszi őt a sebészetre, utána pedig együtt mennek majd be a kapitányságra, noha erre nem került sor. A ház csengője megszólalt, Horatio pedig épp indult volna, de társa, Tim intett neki. - Kösd nyugodtan a nyakkendőd, nyitom. - Köszi - felelte a felügyelő, de mikor Tim ajtót nyitott már nyomtam is a fegyverem a fejéhez és keresztül lőttem a koponyáját. Horatio összerezzent, főleg, mikor hallotta a puffanást, ami a holttest volt. Ráérős léptekkel indultam meg a nappali felé, miután magamhoz vettem a halott rendőr fegyverét is, a nappaliban aztán ráfogtam a pisztolyom. - Lám-lám, itt a nagy áruló. Nyomozók gyöngye! - Carver... - hápogta nevem döbbenten. - Carver? Carvert megöltétek. Nem emlékszel? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Alastair már nincs többé. Szólíts Bíbornak - mosolyodtam el, majd meghúztam a ravaszt. Épp csak el tudott mozdulni, de még így is horzsolta a lövedék a bicepszét. Ha jól láttam a pisztolya még nem volt nála, addig nem jutott el az öltözködésben, így előnyben voltam. - Na mi van, gyilkos?! Meg akartatok engem ölni! És sikerült! Egy részem meghalt! - lőttem rá a kanapéra, ami mögött megbújt. Nem hallottam hangot, szóval nem találtam el. - Te tettél szörnyeteggé! De te is az vagy! Csak egy szörnyeteg tud szörnyet teremteni! Mindig is lenéztél, kinéztél, utadban voltam! Ellenem fordítottad a páromat és a kollégákat! Megöltetek! - lőttem kettőt, a hangok alapján pedig egyszer biztos el is találtam valahol. - Te nem vagy normális! - kiáltott rám a kanapé takarásából! - Nem tettünk semmit! Nem ártottunk neked! Frank meg akart menteni, te őrült! - HAZUDSZ! - lőttem újra, de addigra már vállát fogva kiugrott a kanapé mögüll. - Láttam, amint bezárta rám az ajtót! Te biztattad, te pszichopata! Mindenkit te manipuláltál! Josephnek igaza volt! Neked kéne az elmegyógyintézetben lenned! Semmit nem érsz a pisztolyod és a jelvényed nélkül! Miért nem védekezel? Csak nem bűntudatod van és tudod jól, hogy meg kéne halnod?! És nem én vagyok az egyetlen, akinek tönkre tetted az életét! Maga elé emelte kezeit és próbált volna kinyögni valami épkézláb mondatot, de mikor látta, hogy újra meg akarom húzni a ravaszt futni kezdett az egyik ajtó felé, így én csak egy vitrint robbantottam be a lövedékemmel. Utána siettem, hisz tudtam, a pisztolyáért indulhatott. - Kár elfutni! Nem tehetsz semmit! - lőttem ki az utolsó lövedéket a pisztolyból, ami el is találta a combját, így elvágódott a földön fájdalmasan ordítva, amint a lábában szétterjed a fájdalom. Már tudja jól, nem fog tudni elfutni. - Nincs senki, aki megmenthetne téged! De ne izgulj. Senki nem fog hiányolni, ha átküldelek a pokolba! - guggoltam le hozzá, majd kiejtettem a tárat a pisztolyból, hogy újat tegyek bele. - Tekints erre úgy, mint egy gyónásra - löktem be az új tárat és nevetni kezdtem. - Mik az utolsó szavaid, mielőtt az ördög elé állsz?
Meglehet nem vagyok már mai gyerek, meglehet az évek kurva gyorsan elrepülnek felettem, s meglehet az egész szarságban a volt nejem győzedelmeskedett, mikor elvitte magával a fiam, arra fogva, mennyire veszélyes életet élek, és ez nem való egyetlen gyereknek sem, de a szimatom még mindig jó volt. Mikor megkaptam az ügyet, minden létező aktát átolvastam, végignéztem a jelentéseket, újra látogattam a lehetséges helyszíneket, s egy cseppet furcsálltam, hogy még mindig nem kapták el a fazont, annak ellenére sem, hogy tudták kiről van szó. Arra gondoltam, még mielőtt indulna munkába, felkeresem Horatiot, és kérdezek tőle ezt azt, csak a pontosság kedvéért, hogy biztosan a megfelelő sorrendben rakjam össze az eseményeket. Kérdezni, az aznap estéről, mikor Carver megsérült, s majdnem otthagyta a fogát abban a kamrában. Borzalmas lehetett az élmény, a tudat, hogy már csak percei vannak hátra, s a magam részéről, meglehet nem csodálkoztam, s bizony meglehet én magam is belekattannék az ilyesmibe. Mondjuk ahhoz sem kellett sok, hogy beleroppanjak a kisfiú megmentésébe, de valahogy mégsem így lett. A húzós ügyek, és a pillanatok valahogy hajlamossá tesznek a távolság tartásra, ám van mikor nem lehet. Szóval aktákkal felszerelkezve indultam meg a ház felé, mikor is szembetűnt a nyitott ajtó. A mappák kihulltak kezemből, s egyből fegyverem után nyúltam, majd a rádiómon megtettem a bejelentést még odakintről. Elmondtam a címet, hogy mentőre lesz szükség, s erősítést kérek, és ne használjanak szirénát, majd kibiztosított fegyveremmel léptem át a földön fekvő testet, ellenőrizve az életjeleket, annak ellenére is, hogy egyértelmű volt, ennek semmi értelme. Benedvesítettem alsó ajkam, vettem egy nagyobb levegőt, s füleltem. Épp elcsíptem az ordítás pillanatát, a lövés éles hangját. -Picsába! -megszaporáztam lépteim, majd rászegeztem Carver-re. Persze kitalálhatnék valami hangzatos belépő szöveget, vagy épp utána mondhatnám amit utoljára mondott, vagy egyszerűen fejbe is lőhetném, hisz egy rendőr társ életére tőrt, ám még sem húztam meg a ravaszt, s a hangzatos szöveg helyett, maradtam a szokványos sablonnál. -Fel a kezekkel Bíbor!- hangom nem csattant, pusztán magabiztosan csendült fel a pillanatnyi csendben, s elnézve mellette a földön fekvő Horatiora siklott kérdő tekintetem. – Tegye le a fegyvert! Nem akarnám lelőni… -tudtam, hogy haragszik, s hogy valami bizony eléggé elmászott a toronyban, s hogy mennyi emberrel végzett már, s bizony csodás lenne végre rács mögé zárni, ám azzal is tisztában voltam, hogy meglehet nem lesz egyszerű dolgom. -Megértem, hogy megakarja ölni...de nem lenne túl kegyes számára a halál? – ha hagyta, tettem pár lépést felé, ám ha nem, akkor igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ha még is lőnöm kell, mindenképp eltaláljam a vállát. Természetesen azt sem akartam, hogy Horatio szenvedjen, ám úgy gondoltam, ha elterelem a figyelmét, az alatt, ő majd elmászhat onnan, vagy felveheti a fegyverét. Ám ha nem lesz más választásom, bizony meghúzom a ravaszt minden gondolkodás nélkül.
❝ Az affektus, az erős vágy, a hatalom szenvedélyei, a szerelem, a bosszú, a bírvágy: a moralisták ezeket mind ki akarják oltani, kitépni, "megtisztítani" tőlük a lelket. A logika a következő: a vágyak gyakorta okoznak nagy szerencsétlenséget, bajt, következésképpen gonoszak és elvetendők. Az embernek meg kell szabadulnia tőlük: különben sohasem lesz belőle jó ember... Ez ugyanaz a logika, mint az, hogy: "ha fáj egy végtagod, vágd le".
Meglehetősen közel voltam már a kritikus ponthoz, hogy meghúzzam a ravaszt, amikor is valaki betoppant és a határozott hangra lettem figyelmes. Elfordultam a hang irányába, ahol az egyik ismerősnek tűnő rendőrt pillantottam meg stukkerrel vagánykodni. Már láttam párszor, de nem dolgoztam még együtt vele. Azt hiszem Cain a neve. - Nocsak, ez a különbség köztünk - nevettem el magam, hiszen én megölném, ha azon múlna. - Akkor azt hiszem ez most patt helyzet - vigyorogtam. Persze tisztában voltam vele, hogy ha most meghúzom a ravaszt, hogy kiszellőztessem Dr. Hayes fejét, akkor ő is lőne rám egy szellőzőt, ami nem tenne jót az egészségemnek. Tudni illik se halhatatlan, sem golyóálló nem voltam. DE! Amíg a fegyvert Horatio fejére szegezve tartottam, tudtam, ő sem lesz bolond kockáztatni, hiszen, ha nem halálos lövést ad le, úgy én is fogok lövöldözni. - Nos... mi legyen? Tegyük próbára a lövési sebességünket? Számoljunk el háromig és lássuk melyikünk lő hamarabb? - kuncogtam. - Vagy várjuk meg, amíg Horatio elvérzik? - nevettem. - Ooo... micsoda izgalmakat élünk itt át. Na mit tippel, mennyi idő, amíg kiszárad, mint a pulton felejtett kenyér? - pillantottam le a felügyelőre, majd vissza Cainre. Szó mi szó, a nyomozó szavai elgondolkodtattak. - Igaz-igaz... - bólogattam. - Akkor daraboljuk fel. Hozzunk egy láncost és aprítsuk fel lábtól felfelé kis kockákra és adjuk el egy kínai étteremnek - kacarásztam a remek ötleten. - Ott úgyis minden vacakot megfőznek és még pénzünk is lesz belőle. Bomba ötlet, majd felezünk. Édes-savanyú Hayes - röhögtem. - Vagy fessük ki céltáblának és tegyük ki egy késdobáló elé - vigyorogtam, majd kicsit tanácstalan képet vágtam. - Bár ha jobban belegondolok ezek mind a halálával járnának... - tört rám a felismerés. - Am... eleven bokszzsák? - kérdeztem, majd lenéztem Horatiora, aki kellő távolságban volt azért, hogy ne tudjon hozzám érni. Biztos-ami biztos, bár már elég kis kába volt, hogy ne akarjon hősködni. A szamóca sűrítmény már szépen terjedt a földön. - Hoppá... ahogy elnézem a felügyelőt jól meglékelhettem szépen ütemesen ereszt lefelé, mint egy lyukas tank. Lehet el kéne zárni. Van önnél parafadugó? - hülyültem tovább, de még mindig a felügyelő fejére szegezve a pisztolyt. - Tudja mit, Cain? Ha ön eldobja a pisztolyt én is eldobom és ide engedem, hogy elállítsa a vérzést. Mit szól, Blackstone nővérke? Dobjuk ki az ablakon a pisztolyainkat háromra. Nos? - pillogtam rá, hogy bele megy-e a játékomba. - Huha... mennyi vééér. Csak azon csodálkozom, hogy piros. Amekkora beképzelt kis úri genya volt, azt hinné az ember, minimum kék neki - viháncoltam. - Érti neeem? Kék vérű. Áh... magának úgysincs humorérzéke. A sztár nyomozó. Íme a Bajnok! - legyezgettem meg a pisztollyal Horatiot. - Mr. Sherlock Horatio Holmes. És még csak le se kellett löknöm a vízesésbe, mint anno a névrokonát a Reichenbachfall-ba Moriartynak. Micsoda győzelem! Na? Számoljak vissza? Vagy állítsak be egy stoppert? Vagy tán nem tetszik az ötletem? Tegyük inkább próbára, hogy én lövök-e gyorsabban a fejébe, vagy maga rám, mielőtt megtenném? Figyelmeztetem, vagyok olyan gyors, mint Clint Eastwood!!! Vagy tán nyuszi vagy, McFly? OOO te magasságos! Minő borzalom! Ez a szegény ember itt mindjárt meghal!!! - játszottam a kétségbeesett néni. - Hívjanak mentőt! Hát szegény jó kötésű fiatalember, aki már igaz, középkorú és lassan közeledik a negyvenhez, itt fog elvérezni, mint a kiszakadt tejeszacskó a rögtönzött asztalon, amikor otthagyja a kakaót a kőműves, hisz valaki hozott sört a tonhalad szendvics mellé, dolgozni meg már úgyse akar senki, hisz köt a beton a zsalukőben - kacarásztam. - Baszki, kezd kiszáradni a szám... - nyálaztam be ajkaim. - Pont, mint ez itt! - mutogattam a pisztoly csövével a felügyelőre és úgy elröhögtem magam, hogy a falnak dőltem tőle
Nem engedtem le a fegyvert, pusztán szemmel tartottam a pofát, és olykor odasandítottam a vértől csatakos Horatio-ra, majd fegyveremet megmozgatva mutattam a pofára. -Ha lelövi magának is vége. Mi lenne abban az öröm? – halovány mosoly költözött néhány pillanatig arcomra, s igyekeztem úgy tenni, mintha tényleg játék lenne az egész. Igyekeztem nem azon lenni, hogy az jöjjön le, leszarom az egészet, s felőlem ledurranthatja, ám akkor ő sem éli túl, s mivel elkapnék egy gyilkost, a nyomozó járulékos veszteség lenne. -Nem mutatna szépen. Sokat kellene várni, míg olyan lenne mint egy kiszáradt kenyér, és nekem még el kell kapnom egy gyerek gyilkost… tiktak Bíbor! Pörög az idő. Na dobja el szépen! – ismét picit meglengettem a fegyverem, mintegy mutatva, mit is várok el tőle, de nem vettem le róla a fegyver csövét, s még tettem is felé néhány lépést, hogy aztán megálljak kicsit közelebb, majd Horatio sápatag arcára pillantottam. Egyre vacakabbul festett. -Ez sajnos nem egyenértékű azzal a ténnyel, hogy nem öli meg. A sérülése révén, a boksz sem lenne élvezetes. Azt hittem stílusosabb… - körbeforgattam szemeim, de a fegyvert még mindig nem engedtem le. -Ha előbb eldobja, eldobom én is. Addig meg ne is álmodjon róla. – megengedtem magamnak egy apró mosolyt, s mivel telefonom megrezzent zsebemben, tudtam, már közeledik az erősítés, mit hívtam még odakintről. – Tegyük fel eldobom… én a maga helyében lelőném magam abban a pillanatban amint fegyvertelenné válok...és nálam mindig van másik fegyver… - duruzsoltam negédes mosolyt költöztetve arcomra. Reméltem, sikerül az ablak elé terelnem, hogyha nem sikerülne megállítanom, akkor legalább majd a lövészek szedhetik le kintről. -Értem. Sosem bírtam a beképzelt pofákat. Lője le, vagy fogja be a száját! Vagy menjünk ki, egy ital mellett megbeszélhetjük miért is akarja megölni. Az ő verziójuk van az összes aktában… a magáét meg nem ismerem. Itt lenne a lehetőség sztorizni kicsit. Mit szól? – meglehet, csak az időt akartam húzni, meglehet, csak a figyelmét akartam elterelni, de a tény, hogy Horatio egyre szarabb állapotban volt, felért egyfajta időzítővel, hogy nem érek rá olyan sokáig szarakodni. Vajon érnék vele célt, ha az egójára építenék? Vajon érnék el vele célt, ha becsmérelni kezdeném? -Tudja Carver… nem értem ezt az egész játszadozást. A legtöbb sztoriban itt bassza el az összes nagyképű segg, aki azt hiszi túljárhat a nyomozók eszén, vagy akit az indulatai vezérelnek. Maga is ilyen?- nem tudom mennyire lenne jó ötlet magamra vonni a haragját, s esetleg eljátszani a lehetőségemet arra, hogy épp bőrrel megússzam, de azt is tudtam, ha nem teszek próbát, vagy ha leteszem a fegyverem, bizony ő nem tenné, s szépen keresztül lyukasztana, azzal az idétlen vigyorral a képén..
❝ Az affektus, az erős vágy, a hatalom szenvedélyei, a szerelem, a bosszú, a bírvágy: a moralisták ezeket mind ki akarják oltani, kitépni, "megtisztítani" tőlük a lelket. A logika a következő: a vágyak gyakorta okoznak nagy szerencsétlenséget, bajt, következésképpen gonoszak és elvetendők. Az embernek meg kell szabadulnia tőlük: különben sohasem lesz belőle jó ember... Ez ugyanaz a logika, mint az, hogy: "ha fáj egy végtagod, vágd le".
- Igaz - sóhajtottam, hiszen ezzel én is tisztában voltam. Tudtam jól, ha lelövöm, ő is lelő engem és akkor mindketten "jól járunk". Én megöltem Horatiot, ő pedig lelőtt engem. Az ügy pedig itt véget is ért volna. De nem lett volna ez túl könnyű? - Mmmm... nem, nem dobom - ingattam meg a fejem. - Fogja fel úgy, mintha a kezemhez lenne ragasztva a stukker - kuncogtam. - Méghozzá Loctite ragasztóval - nevettem. - Nekem van időm, nem tehetek róla, ha maga siet - vonogattam vállam. Láttam, hogy közeledett, de még nem idegeskedtem, hiszen ugyanakkora eséllyel lőhettem le őt, mint ő engem. Nekem is volt fegyverem, nem csak neki. Minden azon fog múlni, hogy melyikünk lő először. Nem hinném, hogy közelharcban szeretne nekem esni, hisz ha rám vetné magát, le tudnám lőni. Láthatóan semmi ötletem nem tetszett neki, még a bokszzsák lehetőségébe is belekötött, de valahogy ez most lepattant rólam. Nem vagyok elég stílusos? Na nem baj, majd egyszer ő is meg fogja tapasztalni a stílusom, amikor majd ő lesz a prédám. Persze ő sem volt teljesen hülye, jól sejtette, én sem dobtam volna el a fegyverem. Amint eldobta volna, lelőttem volna őt is és Horatiot is, de nem tudtam palira venni. De ez nem jelenti azt, hogy nincs veszélyben. Még lelőhetem egy váratlan pillanatban. - Jól van naaa. Oké, okos tojás, persze, hogy nem dobtam volna el és persze, hogy lelőttem volna magát na - feleltem hisztisen. - De egy próbát megért, nem? Mindig van rá esély, hogy egy palira vehető hülye jön ide zsarut játszani - nevettem. De persze én sem voltam hülye, hiszen rendőr voltam. Tudtam jól, hogy az ablakhoz szeretne terelni, de volt annyi sütni valóm, hogy nem mentem bele a játékába, így mindig úgy helyezkedtem, hogy ne legyek tűzkeresztbe, csak azok számára, akik Cain felől próbálnának lelőni. Az viszont őszintén meglepett mennyire keményen szólt be nekem. Most komolyan arra kért lőjjem le? Egy rövidke időre lefagyvtam, újra kellett indítanom magam, miközben hallgattam. Valahogy nem hiszem, hogy tényleg annyira érdekelné mi történt velem. Kérdésén tudtam nevetni egy jót. Igen. Ami azt illeti én is ilyen voltam, de ezt miért ismerném be? - Hát jó - mondtam és Cainre fogtam fegyverem, majd meghúztam a ravaszt, ha ő nem volt nálam gyorsabb.
Nem okozott csalódást azzal, hogy nem dobta el a fegyvert. Tulajdonképpen pont ez volt az, amire számítottam. Megtartja a fegyvert, és talán majd még használni is akarja, s annak ellenére, hogy próbáltam az ablak elé terelni, nem felejthettem el azt sem, hogy egy ex zsaruval van dolgom, s bizony tisztában van a hasonló kis aljas trükkökkel. Szavaira körbeforgattam szemeim, s cinikus mosoly futott át arcomon. -Pedig jobban járná ha eldobná.- fegyveremmel mutogattam kicsit, ám nem vettem le róla a csövét. Mivel nem ejtettek a fejemre, és nem voltam olyan oktondi, hogy hiszékeny módon bevegyem a lehetőségeit, ezért a fegyver megmaradt a kezemben, s még a véleményem is megosztottam vele. -Nem ma kezdtem, így az ilyenek...-megvontam vállam. – Leperegnek. Mint magáról az ablak… Persze sokkal egyszerűbb lenne, ha szép engedelmesen odaballagna az ablak elő, hogy a lövészek leszedhessék. Odamenjen, azt tegye amit akarok, de hát az ilyen események sosem egyszerűek. Ugyan úgy, mint a múltkor az a nyomorult semmirekellő, ki végül nem abba a lövésbe halt bele, mivel megkínáltam, hanem egy autóbaleset következtében. De vajon attól én magam is ugyan olyan szörnyeteg vagyok, hogy annak szurkoltam a dokik ne tudják megmenteni? Meglehet nem gondoltam végig mindazt, mit kiejtettem számon, s meglehet az egész egyszerűen csak a kapkodás műve volt, de még hosszú nap állt előttem, és meglehet a türelmem sem volt a régi azóta, hogy a kisfiú ügyében nyomoztam, mi végül megfeneklett. Persze az lett volna remek fordulat, mi meglehet filmbe illő mozzanatokat adna, de tökéletes pillanatot varázsolna egy fegyver Horatio kezébe, hogy aztán szépen lepuffantsa az utolsó pillanatban ezt a marhát. Ám mielőtt bármi ilyesmi történhetett volna, addigra Carver fegyvere elsült, én félreugrottam, s centiken múlt, el ne találjon, ám közben magam sem tétlenkedve húztam meg a ravaszt, s tüzeltem, s ha mázlim volt, akkor a vállát találtam el, ám ha mellé ment, akkor a golyóm a falba fúródott, aztán ismét meghúzva a ravaszt újra céloztam, aztán odakintről mozgolódás hallatszott, s körbe vették embereink a házat. Én pedig igyekeztem fedezékbe húzódni, s megmenteni Horatio-t a további lövedékektől. -Adja fel! Körbevették a házat! Még megúszhatja élve!
❝ Az affektus, az erős vágy, a hatalom szenvedélyei, a szerelem, a bosszú, a bírvágy: a moralisták ezeket mind ki akarják oltani, kitépni, "megtisztítani" tőlük a lelket. A logika a következő: a vágyak gyakorta okoznak nagy szerencsétlenséget, bajt, következésképpen gonoszak és elvetendők. Az embernek meg kell szabadulnia tőlük: különben sohasem lesz belőle jó ember... Ez ugyanaz a logika, mint az, hogy: "ha fáj egy végtagod, vágd le".
Úgy tűnt mégis csak az lesz a vége, amire a kezdetekben is számítottam. A reflexeken fog múlni az eset. Én megpróbáltam lelőni Caint, aki félre ugrott és visszalőtt rám, amire botor módon nem számítottam, így az amúgy is lövéssértült vállam, ami még nem gyógyult meg rendesen kapott még egy golyót, ami nem kicsit fájt, így egy rövid időre a fájdalom elvonta a figyelmem és vállam fogva, jajgatva, de dühösen meredtem Cainre, amiért meglepett. Illetve... én voltam túl magabiztos. Talán pont jó céltábla is lehettem most, mert az ablakon át lövések dörrentek, Cain pedig Horatiot húzta fedezékbe. Legszívesebben kihasználtam volna az alkalmat, hogy Cainék nem velem foglalkoznak, de tudtam jól, most minden perc számít, így gyorsan visszasiettem a lépcsőkre, ahol a falakkal körbevett folyosó biztos fedezéket nyújt majd nekem, noha hallottam, lenntről lépések zaja hallatszott. Bejöttek a házba is. Erre csak még mérgesebb lettem. Lecsúsztam a lépcső melletti korláton, majd berohantam a konyhába, ám mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy arra is őrzik az udvart. A konyhaajtóra irányítottam a pisztolyom ellépve az ablaktól, hogy kinntről ne tudjanak rám lőni. Mikor belépett a rendőr, rálőttem, de golyóálló mellény volt rajta, így a következő lövés már tőle jött és el is ejtettem a pisztolyom. Utána vetettem magam, de fel már nem tudtam kelni, mert két erős rendőr letepert és megbilincselt. Na és mindeközben Horatio? Az a fene jótét lélek Cain biztosan már ápolja és azt is el tudom képzelni, hogy már ki is menekítették a mentőbe. Pedig olyan közel voltam...
Kezdőlap
