❝ Szép az élet; szebb, mint a datolyapálma, ami karcsun emelkedik a homokos Afrika síkjain; szebb, mint az erdő király-szarvasa, ami délcegen jár ruganyos lábaival a rengeteg pázsitjain; (...) szebb mindennél, - de nem szebb annál a barátságnál, ami az igaz becsületes embereket egymáshoz füzi.
Shelley & Wang
Minden nap egyforma. Napról napra ugyanabban a mókuskerékben van az ember és nincs belőle kiszállás. Ugye? Így beszélne egy átlagos ember a mindennapjairól, viszont az én mindennapjaim annál sokkal többet nyújtanak. Mindig más dolog történik velem. Hol a cégemmel kapcsolatban, az üzleti életben, hol a harctéren, hol a magánéletemben, hol pedig a hősködések hagynak nyomot rajtam. Rossz és egyben jó tulajdonságom, hogy nem tudok tétlenül állni, ha valaki segítségre szorul. Csak nem rég értem haza egy kora reggeli Underground MMA harcból, amiből nyertesen szálltam ki. Nem voltam már rászorulva, hogy illegális harcokban vegyek részt, meg volt a magam bevételi forrása a cégemből, de, amit tettem, az bosszú volt. Az egyik barátomnak eltörették a kezét, és úgy kellett ringbe szállnia. Megtette, becsületből és önhittségből, de nekem elmondta mit tettek vele. Vesztett és elég csúnyán helyben is hagyták, én pedig most megtoroltam azt, amit vele tettek és alaposan a földbe döngöltem azt a szemét kick-boxost, akinek az embere eltörte Lance kezét. A tus alá álltam, imitt, amott véreztem, de csak könnyebb sérüléseket szereztem a harcokban, amiken átverekedtem magam, közben hallottam, hogy csörgött a mobilom is. Lejjebb vettem a vízerőt, kinyúltam érte és benyomtam, majd kihangosítót. A fiam keresett, hogy mikor tudunk találkozni, mert elmenne velem edzeni. Mára már sok tervem volt és nem akartam felrúgni a napirendem, így holnapra lefixáltam vele egy időpontot, majd a tusolás után megtörölköztem és felöltöztem, majd megeresztettem egy céges telefont, miután átnéztem a határidő naplómat, hogy véletlen se felejtsek ki semmit. Délután egy órakor lesz egy megbeszélésem egy partner cégemmel, akik forgalmazzák a termékeimet, de addig még több óra van hátra. Első körben egy teára lenne szükségem és valami diétás süteményre, ráadásul ma Shelley és a fia is benn vannak, így nem itthon fogom megejteni, úgyis egy ideje már nem fordultam meg feléjük, már biztosan hiányol Beni is. Bekészítettem egy pakli kártyát a táskámba és még néhány apróságot, amikkel eddig még nem mutattam neki semmit. A nagyapám remek bűvész volt, sokat tanultam tőle és annak idején, fiatal koromban megtanított rengeteg mindent, később pedig az egyetemen tovább képeztem magam könyvekből és oktató videókból, majd elkezdtem kitalálni a saját mutatványaimat, trükkjeimet. Most milyen jól jön? Nekem a családom azt tanította, minden, amit életünk során elsajátítunk a hasznunkra válik egyszer és éppen ezért, mindig érdemes tanulni és ami tudást, képességet csak lehet, sajátítsunk el. Legyen az egy kis apróság, vagy nagy dolgok. Minden tudással többek leszünk, mint előtte voltunk. Összecsomagoltam és beültem a Toyotámba, ami volt elég drága és ritka, hogy ha meglátják az ismerőseim, sejthetik, hogy én ülök benne, vagy vagyok ott, ahol ez a kocsi parkol. Egykori tanító mesterem, akinek a templomában tanultam fiatalon, most biztosan csúnyán nézne rám, hiszen ez az autó - Supra - nem éppen azzal egyenlő, amit annak idején nekem tanított. Tudom, az életformám nem teljese követi a Buddhista mesterem elveit. Egy ilyen autó a templomiak szemében szentségtörés, nyugaton viszont a siker és a gazdagság jele. Néha elítéltem és szégyelltem magam, ugyanakkor tudtam, ma, főleg nyugaton a civil életben nem működik az, amit akkor nekem tanítottak. A kolostorokban és a templomokban igen, de itt New Yorkban, 2024-ben nem lehet úgy élni, ahogy Gautama Sziddhártha tanította. Követtem a tant, de sajátos felfogásom volt róla. Az elvekkel és a szellemiséggel tudtam azonosulni, de tudtam, nem felelhetek meg mindenek, ha vinni akarom valamire és meg akarom állni a helyem a világban. Mikor megérkeztem a cukrászdába lezártam a kocsim és besétáltam. Csak egy-két apró seb árulkodik róla, hogy milyen reggelem volt. Egy kis seb a szám szélén, egy apró seb a szemöldökömnél, meg egy kis véraláfutásos folt az egyik könyökömnél, de az pont az ingem takarásában volt. De ettől függetlenül felhőtlen jókedvem volt. - Sziasztok! - köszöntem mosolyogva, mikor odaértem hozzájuk. A táskám magam már letettem, de rendelnem sem kellett, hiszen itt már mindenki tudta, hogy nem szoktam mást kérni, csak a kedvenc zöld teámat és egy cukormentes üdítőszeletet. A teámhoz már a kezdetek óta van itt egy saját teás csészém, amit még Shanghaiból hoztam magammal. Azt itt hagytam nekik, hogy mindig abba szolgálják fel nekem a teámat. Semmi bajom sem volt a nyugati csészékkel, de voltak dolgok, amikből nem szoktam engedni. Ilyen volt a hagyomány. - Hogy vagytok? - kérdeztem kedélyesen, majd megsimogattam és kicsit megborzoltam a srác fejét. - Szia Beni - mosolyogtam. A magam 168 centijével elég sok ember magasabb volt itt nálam Amerikában, még egy-egy nő is, de Shelley kivétel volt. Nála azért magasabb voltam valamivel, de nem annyira, hogy kellemetlen legyen mondjuk szemeznem vele. Nem kellett kimondottan felnéznem rá, ahogy neki se lenézni rám, ami üdítő kivétel volt, hiszen a legtöbb nő itt is egy hetven felett volt, a férfiakról nem is beszélve, így mindig volt egy kis jóleső érzés bennem, ha nálam alacsonyabbakkal hoz össze a sors. - Jól vagytok? - léptem Shelleyhez és adtam egy-egy puszit az arcára, majd leültem.
Amióta csak az eszemet tudtam az a kép ott függött a nappali és a hálószoba közötti széles falon, éppen szemben azzal a karosszékkel, ahol apa esténként valamelyik folyóiratot tanulmányozta, néha ujjai közé véve a gőzölgő teával töltött csészét, hogy kortyoljon belőle. Orrán a szemüveg hetykén billegett, és homlokát ráncolva mélyedt bele az éppen aktuális olvasnivalóba. Sosem értettem miért foglalja el a kép azt a fontosnak tűnő helyet három új-zélandi harci maszk, egy távol keleti kimonót ábrázoló tusrajt, és egy értékes, bár csak bizonyos körökben ismert művész portréja mellett.Valahogy nem illett oda a pacasárga és babakék színek össze-visszasága, nem illett oda az a kaotikus esztelenség, amely a képről sugárzott az ember felé, és végképp nem illett abba az értékes keretbe, amelyben olyan büszkén és kérlelhetetlenül feszített.Már középiskolás voltam, amikor megértettem, jobban mondva apa elárulta nekem, hogy miért olyan fontos és hovatovább kincset érő az a kép. A kép a következő címet viselte: “Gyógyulj meg, Apa!” Mint kiderült én festettem, négy éves koromban az édesapámnak, aki éppen a kórházban feküdt, egy epeműtétet követően.Sem azelőtt, sem azután nem készült tőlem semmi hasonló, és az igazat megvallva annyira nem is szerettem a művészet ezen részét gyakorolni gyermekkoromban, éppen ezért volt olyan fontos és értékes az a bizonyos kép.Megmosolyogtató a történet, egyben megható is, leginkább azért, mert az édesapám soha nem engedte volna, hogy máshová kerüljön, az a szerintem továbbra is rémes kis alkotás, amely ezek szerint nekem köszönhető. Hogy miért is fontos ez az apró kis történet a mai, induló napom szempontjából? Talán azért, mert a padláson ráakadtam Beni első rajzainak kisebb kupacára, és mivel tündérieknek találtam, és hozzám képest ő már négy évesen is kész kis művész volt, úgy gondoltam, hogy feldobom velük a kávézó ablak melletti keskeny falait, amelyekről úgy éreztem hiányzik valami. Ott voltak a virágok, a csinos kis gyertya alakú egy karos kandeláberek, a hangulatos kis szív alakú lampionok, amelyek a függönytartón is áttekeregtek, de a fal olyan üresnek hatott.Korán reggel hozta meg a futár az egyforma, mélybordó keretbe foglalt alkotásokat és mire a nyitásra került a sor, mindegyik megtalálta a maga helyét. Helen, az egyik kis fiatal pultos lány meg is jegyezte, hogy olyan mintha éppen ide készültek volna. A színvilág, a választékosan tarka kavalkád, amivel Beni dolgozott, valóban kölcsönzött egyfajta gyermeki bájt a helynek. Amikor megálmodtam ezt a cukrászdát és kávézót, a kényszer szülte a terveket, de mindig is azt akartam, hogy ha nem is lesz teljesen tökéletes, az emberek jól érezzék itt magukat. Legalább arra az időre, amíg ha sietve is, de elfogyasztanak egy kávét, elmerengve kitekintve az ablakon néha beleszúrnak a villával a habos, pisztáciás krémesbe, vagy egész egyszerűen csak ülnek itt egy csésze tea mellett.A kávézó nem csupán az egzisztenciámat volt hivatott megmenteni sok évvel ezelőtt, hanem egyszersmind képviselt valamit belőlünk. A családunkból, az életünkből. Talán ezt érezhette rajta mindenki, aki betért, talán ezt érezték azok is akik ide visszajártak. Igyekeztünk odafigyelni az igényekre, a néha meglepő, de szinte semmibe nem kerülő kérésekre.Nem állítom, hogy minden tökéletes volt, de a Butterbean éppen az esendőségével adta meg a helynek a maga bájos sajátosságát. A reggeli nyitást követően elfogytak az illatos péksütemények, álmosan és üresen ásítozott a csupa üveg kínálópult.Tíz órára érkeztek meg a sütemények, a citrom és egyéb déligyümölcsök, a teafüvek is katonás rendben várakoztak, és lassan gomolygó kávéillat tekergett körbe az emberek között a lassan a nap közepe felé haladó időben. Ilyenkor már én is megengedtem magamnak egy csésze kávét, amit rendszerint vállalhatatlanul sok cukorral és tejjel ittam, leginkább azért, mert gyakran többet fogyasztottam belőle, mint amennyit az orvosom még homlokráncolás nélkül megengedhetőnek tartott.Mindenkinek megvan a maga káros szenvedélye: nekem a kávé és az egyre gyarapodó könyvgyűjteményem, amelynek a felét sem fogom talán soha elolvasni, de nem tudok elsétálni egy-egy jónak tűnő történet mellett. Apa gyakran nevetve jegyezte meg, hogy a könyvek nem azért vannak, hogy vásároljuk őket és aztán a polcon fogják a port mint az ócska piacról kimentett kis nippek, hanem azért, hogy olvassuk őket. Tudom, és szeretek is olvasni, csak éppen már nem megy úgy mint régen.Gyakran tíz oldal után azt veszem észre, hogy elveszítem a fonalat, és nem tudom hol tartottam, félig még talán sikerült be is szundikálnom.Sokszor másfelé kavarognak a gondolataim. Meg is ráztam magam hirtelen, mint akit álmodozásából zavartak fel, amikor meghallottam Beni kerekesszékének nyikorgását, és mögötte mosolyogva Nanny lépkedett, úgy tolta át a fiamat a kávézóba, hogy megvárja a délután egyet, amikor is valamiféle előadásra viszi el apa. - Nanny a fülemet is megmosatta velem. Kétszer!- emelte meg a kezét fintorogva és mutatta a “V” alakot, mintegy nyomatékosítva a dolgot. Nevetve borzoltam meg a haját a fél kezemmel, a másikkal a félig már üres kávésbögrét egyensúlyoztam. - És ahogy látom sikerült magadra erőltetned a fehér inget és a sötét pantallót. Illeni fog az előadáshoz. Bár szerintem még túl gyerek vagy ehhez a darabhoz, de a papa erősködött, hogy látnod kell.Én kilenc voltam, amikor kötelező jelleggel magával cipelt. Shakespeare-t nem lehet elég korán kezdeni.- idéztem még mindig vidáman az édesapámat, még a hangját is próbáltam utánozni, amire Nanny-ből is kibukott a hahota.Várt még két percet, aztán elköszönt, és megígérte, hogy hat órára visszajön, segíteni ellátni a fiamat, hogy ott legyek az esti zárásnál.Nehéz volt az életünket megszervezni, de azt hiszem egyetlen percét sem akartam volna másképp csinálni. Han nélkül minden más volt, de az évek alatt egyre jobban összekovácsolt bennünket az, hogy egy elszakíthatatlan szövetséget építsünk ki egymással.Ebbe a körbe pedig Nanny is beletartozott. - Szóval a Szentivánéji álom…- kezdtem volna bele és úgy gondoltam azért tartok némi kis előadást a fiamnak arról miről is szól a darab, amikor egy ismerős hangot hallottam kissé srégan magam mellől, és lassan abba az irányba fordultam. Ott virított arcomon még mindig a korábbi derűs mosoly, amikor is egy árnyalatnyit haloványabbá vált, ahogy megpillantottam az érkező fizimiskáját. - Ó te jó ég!- ijedtem meg egy pillanat alatt, mire Beni is odafordult és az én elképedésem ellentételezéseként egész szélessé vált a komisz gyerekvigyor az arcán. - Hűhhhhaaaa….nem lennék a másik helyében, aki ezt okozta neked! Ha te ilyen arccal sétálgatsz, ő hogy nézhet ki? - Benjamin Lane!- fordultam felé szemöldököm összevonva, de persze csak félig sikerült komolyra vennem a dolgot, mert meg kell hagyni hogy az érkező Wangot öröm volt újra látni, és tudtam, hogy képes vigyázni magára. - Szia Wang!- hajoltam én is közelebb, hogy viszonozzam az arcomra adott puszit. Beni a kerekesszékből pislogott felfelé, és intett a régen látott barátnak. - Csumi Wang! Jó hogy jöttél! A két hete bemutatott kártyatrükknek azt hiszem rájöttem a titkára. Bár nem vagyok benne biztos, mert csak minden harmadikra találom el. Jah, szóval akkor a’sszem mégsem jöttem rá.- vakarta meg a tarkóját kissé bizonytalanul pislogva fel a férfira. - Jól vagyunk, köszi. És remélem te is. Elég csúnyán néznek ki azok a sebek….- igen, hajlamos vagyok néha túlaggódni dolgokat, de úgy neveltek, és azt hiszem az alaptermészetem is valamiféle gondoskodásra van ráhangolva. - Helen….kérlek!- állítottam meg az éppen elsiető pultos kislányt, finoman érintve meg a felső karját. - Hoznál kérlek Mr. Weiguangnak egy csésze teát? A készlet ott van a felső polcon, a zárható szekrényben és megtalálod ott a teafüveket is. Csak a forró vizet hozd és a teát, a többit elrendezzük. És két marcipános puffancsot is tegyél kérlek a tálcára, köszönöm.- a lány finoman biccentett én pedig visszafordultam Wang felé. - Nos igen….Beni már hiányolta a bűvésztrükkjeidet én meg a jó kis beszélgetéseket.És persze, hogy végre meg tudd kóstolni a marcipános puffancsot, amit már legutóbb is ígértem neked. Ez a legújabb sláger…elraktam kettőt, különben mire ideérsz semmi nem marad. Mindig elkapkodják a péksüteményeket. Többet meg egyelőre nem győzünk. Véges a sütőkapacitás, és az egyiknek elég fura a hangja.- magyarázom, miközben ha Wang leült, akkor én is helyet foglaltam, úgy helyezkedve, hogy vele szembe kerüljek, Beni pedig azon az oldalamra irányította a kerekesszéket, amivel közém és Wang közé került. - Képzeld, a nagyapa elvisz egy előadásra, a kis Broadway színpadra. A Szentivánéji álomra.Anya szerint nem egy hét évesnek való, de én már amúgy is nemsokára nyolc leszek, és a nagyapa mindig mondja, hogy Shapespeare-t nem lehet elég korán kezdeni.- utánozta le a nemrég általam is idézett klasszikust a papától és ahogyan én, úgy ő is igyekezett a maga gyermeki módján átvenni a nagyapja stílusát és hanghordozását. Egész ügyesen.Elnevettem magam, és újra Wang felé fordultam. - Jól vagy amúgy? Kicsit nyúzottnak tűnsz.- jegyeztem meg a vonásait fürkészve, amely azonnal szemet szúrt. A tekintete mindig olyan nyugalmas volt, akár egy lassan elcsillapodó, estét simogató folyó.Mégis most volt benne valami árnyék…valami, amit ritkán látok.
❝ Szép az élet; szebb, mint a datolyapálma, ami karcsun emelkedik a homokos Afrika síkjain; szebb, mint az erdő király-szarvasa, ami délcegen jár ruganyos lábaival a rengeteg pázsitjain; (...) szebb mindennél, - de nem szebb annál a barátságnál, ami az igaz becsületes embereket egymáshoz füzi.
Shelley & Wang
Sem Beni, sem Shelley nem hazudtolták meg magukat. Csupán csak egy kis "karcolásról" volt szó, hiszen nem sérültem meg komolyabban, mégis mind a ketten nagy feneket kerítettek neki. Míg Shelley inkább megijedt és aggódott, Beni pont az ellenkezője volt és vagány kijelentést tett. Való igaz, az ellenfelem ramatyabb állapotban ment el, mint én, szóval Beninek olyan szempontból igaza volt, hogy tényleg senki sem akarna a helyében lenni. Nem kíméltem. - Ugyan, csak egy kis karcolás - nevettem és legyintettem. Ez a mi körünkben, harcosok körében olyan, mintha valaki lehorzsolná a bokáját, mert elesett. Rutin sérülés, senki nem idegeskedik ilyenek miatt, de hát Shelley más körökből van, ő ilyenkor megijed, hiszen normál esetben, ha valaki így kerül elő, általában ki is rabolták, vagy megerőszakolták. - Ne aggódj. Pár nap és begyógyul. Puszi-puszi Shelleyvel, üdvözöltük egymást Benivel is, aztán el is foglaltam a helyemet, miközben hallgattam Benit és a bűvésztrükkömet, amire, mint kiderült, nem jött rá, bár szépen hangzott, hogy talán igen. De nem. - Semmi baj. Majd össze jön egyszer. Csak gyakorold szorgalmasan és sikerülni fog - mosolyogtam biztatóan, mert bár elárulhatnám a nyitját, akkor oda lenne a varázs és az izgalom. - Hoztam ám új trükköket is - mondtam, majd Shel felé fordultam, aki a röpke megjegyzés után intézte is nekem a teámat és a süteményemet. - Megküzdöttem egy kick-boxossal - feleltem Shelleynek. - De én nyertem - tettem hozzá, noha szerintem nem voltak kétségei efelől. Nem tartottam magam verhetetlennek és nem is voltam az, de kevesek tudtak legyőzni. Jó tanítást kaptam és sokat edzettem életem során, szóval nem voltam könnyű ellenfél, aki le akart győzni, alaposan oda kellett tennie magát. Utoljára Kínában szenvedtem vereséget, nyugaton még nem tudtak legyőzni, bár volt, aki közel állt hozzá. Még két éve egy profi bokszoló majdnem legyűrt. Helen után pillantottam, majd vissza Shelleyre. - Most rá érek, szóval mindent be tudunk pótolni - mosolyogtam, hiszen most elég sok szabad időm volt, szóval tudok velük tölteni időt bőségesen. Aztán úgy is jön majd a hóközi mizéria a cégnél. - Nos, nem lepődök meg, hiszen itt minden baromi finom és a helynek is elég jó híre van, amit meg is tudok érteni. Szóval persze, hogy folyamatosan üresedések vannak a pultban. Ami pedig a sütőt illeti, ha gondolod ránézek majd, hátha tudok vele kezdeni valamit - ajánlkoztam. Igaz, számítástechnikai mérnök voltam, nem sütőszerelő, de mivel rengeteg mindenhez értettem, a gépek pedig gépek, függetlenül attól, micsodák, így úgy voltam vele tehetek egy próbát. Végül is értek a kocsiktól kezdve a filmes műszaki eszközökig, szóval egy sima sütő sem okozhat különösebb fejtörést. Én szívesen bütykölök, Shelley pedig megtakaríthatja a szervízköltséget. Figyelmemet Beni felé irányítottam, mikor a napi programot emlegette, noha én keveset tudtam az ilyesmikről. Kínában mi nem nagyon tanultunk az angol irodalomról, meg a nyugati dolgokról. Persze volt, amit igen. Shakespeare neve rémlett, valamit tanultam róla, de ez a tudás már megkopott. Az Ázsiai irodalom és művészet volt a mi fő témánk, mintsem a nyugati. Említettek párat, de csak annyira, mint itt Amerikában mondjuk a magyar, vagy portugál írókat. Nem nagyon. A volt feleségemmel voltam egy-egy Shakespeare előadáson, talán a Hamlet volt az egyik, de nem voltam otthonos a témában, így csak bólintottam egy kedves mosoly kíséretében. - Ha a nagyapa ezt mondta, akkor biztos igaza is van. Én is mindig hallgattam a szüleimre és a nagyszüleimre és nézd meg mire vittem? Te is lehetsz még a helyemben. Sőt, talán egyszer sikeresebb is lehetsz még nálam is - simogattam meg buksiját. - Csak mindig figyelj az idősebbekre és kövesd a tanácsaikat. Én is így tettem. Ismerem jól Shel apját és nagyon kedvelem az öreget. Talán vele is lesz lehetőségem összefutni valamikor. Mondjuk ha jön Beniért, lesz lehetőségem üdvözölni. - Régebben én is láttam pár Shakespeare előadást. Rachel nagy kedvence volt, sokszor elcipelt magával engem is, én pedig mindig elvittem a meccseimre, szóval kvittek voltunk - mosolyogtam. Shelley talán kicsit rátapintott a lényegre, noha inkább ismét csak túlaggódott. Picit nyúzott voltam, de nem vészes. Csak kicsit megviseltek a barátommal történt dolgok, de már épp kezdtem magam túltenni magam rajta hála a társaságuknak. Szóval ideje volt megnyugtatnom kicsit Shelleyt is, hogy ne idegeskedjen. - Picit. A verseny bukmékerei eltörették Kevin kezét, hogy ne tudjon versenyezni. Meg akarták vesztegetni, de ő nem adta el a mérkőzést, így eltörték a kezét. Ennek ellenére ringbe lépett és vesztett. Törött kézzel nem tudott rendesen harcolni. Én pedig most igazságot szolgáltattam - ami azt is jelentette, hogy nem csak Kevin legyőzője ellen vívtam sikeres harcot, hanem egy időre ágyba küldtem azokat a szemeteket is, akik megtámadták és azokat is, akik kiadták parancsba, hogy törjék el a kezét. - Jól vagyok, csak hát... sajnálom Kevint és bánt az igazságtalanság, amit a fogadások miatt csináltak. Elég szemét világot élünk a sportfogadások tekintetében. De bízom benne, hogy pár éven belül változni fog a helyzet.
Kezdőlap
