Igen tág az a kör, amit egy kalap alá véve nevezek havernak, barátnak vagy éppen közeli ismerősnek. Ők a ragacsok. Ideig óráig az emberre tapadnak, még akár néhány kellemesebb találkozó is összejön, esetleg egy-egy erősebb buli, amikor tényleg egészen kedvelhető a társaságok, de idővel lekopnak akár a rágógumi az ember cipőjének a talpáról. Ezzel szemben ott van a kemény mag. Az igazán közeliek, akikért hajlandó lennél megjárni a Poklot, felgyújtani a Mennyországot, akik ha éjjel hívnak, akkor annyit kérdezel, hogy ásó kell, tűsarkú, bor vagy csak egy rohadt nagy pofon, hogy szebbnek lássák a világot. Ezért a szintű full extrás csomagért szerintem nem nagy ár a teljes őszinteség, aminek a hiányában megrendül az ember bizalma, ahogyan most meg is történt. Kimondhatatlanul csalódott vagyok, mérges és sértett, amiért ezek szerint már a legjobb barátnőim sem képesek arra, hogy kinyissák a szájukat, ha történik valami. Akkor nem lettem volna ilyen dühös? Dehogynem, csupán azzal a különbséggel, hogy nem feléjük irányult volna. Most pedig jobb híján rákényszerülök arra, hogy a tiszteletbeli csajnak kinevezett Kit-hez forduljak, akit eddig a többiek szeretete miatt nemes egyszerűséggel megtűrtem. Igazából sosem fogom bevallani szerintem, de csupán az első időszakban zavart a jelenléte, mert nem értette, hogy miért kellett plusz egy fővel kibővíteni a bandát, ennek ellenére valahogyan... konkrétan valami isteni csoda folytán megszoktam, hogy köztünk van. Nem mondom, hogy hiányzott, amikor elköltözött, de azt sem, hogy nem tűnt fel az, hogy nem lóg velünk. Most azonban szégyenszemre rákényszerülök, hogy előléptessem fő bizalmasommá, mert más aligha lenne alkalmas erre. Nagyon fújok a lányokra, de másnak nem adnám ki őket semmilyen szinten. Türelmetlen sóhajokkal konstatálom a telefonom kijelzőjén megjelenő órára pillantva, hogy sikerült elkésnie. A szememet forgatva, a fejemet ingatva görgetem tovább az ismerősök bejegyzéseit minden komoly érdeklődés nélkül várva, hogy Kit méltóztasson megjelenni. A közeledő lihegésre és a köszönésére pillantok fel. Most komolyan még engem méreget? -Szia! Késtél.-közlöm vele egyből, még akkor is, ha látom, hogy igyekezett menteni a menthetetlent. Ha vízben kellett volna idáig eljutnia bezzeg akkor nem lett volna gond, hogy ideérjen. -Nem tervezZÜK.... már megtettem.-elöljáróban csak ennyit. -Menj csak.-bólintok, mintha az engedélyem kellene hozzá, addig pedig a telefont lezárva vissza is csúsztatom a táskámba. A tekintetem lustán követi, amikor elindul vissza az asztalhoz és leül velem szemben. Kortyolok még egy utolsót mielőtt a poharat lerakom az asztalra és a széken hátradőlve összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. -Nos.. még nem ástam el senkit, de mond csak mit tudsz arról, hogy Kevin írogatott a túlagyalás koronázatlan királynőjének? Lina elszólta magát, hogy egy ideje bőszen kussolnak mindketten erről az apró tényről, miközben az a gyökér a csillagokat lehazudta nekem az égről, hogy valahogy visszafogadjam.-nem igazán körülményeskedek azzal, hogy finomabban vezessem fel a témát. Ha tudott róla ő is akkor ez egy rövid találkozó lesz és mehet a csajokkal együtt a gödörbe, aminek egy jó darabig a közelébe nem fogok menni. Nem hitegetem magam azzal, hogy ez végérvényesen megöli majd a csapatot, annyit nem ér egy pasi sem, de ez most tuti nem fog egyik percről a másikra elmúlni.
A Kaliforniában töltött néhány év alatt megtizedelődtek a kapcsolataim az otthoniakkal. Egy darabig sűrűn beszéltem a minden sulis haverommal, aztán szépen lassan elkezdtek kikopni ezek a rendszeres üzenetváltások, és megmaradtak az évi egyszeri születésnapi köszöntések, majd fokozatosan azok is elhaltak. Persze volt néhány ember, akivel továbbra is szoros kapcsolatot ápoltam. Ilyen volt például a három grácia, akik akkor se engedték volna, hogy elfelejtsem őket, ha szándékomban állt volna. A San José-i koli szobámban aszalódva megannyiszor okozott kellemesen otthonos érzést, hogy a Girl Power csoport szabályosan felrobbant a csajos pletykaparádétól, a random lenyomozott emberek Facebook profiljaitól, és a semmi generálta mikro veszekedésektől. Olvasni is elképesztően szórakoztató volt, és bevallom férfiasan, némi homványam lett midnen alkalommal, mikor ők bulizni mentek, én meg háromezer mérföld távolságra maximum lélekben lehettem velük. Szóval jó érzés volt hazatérni New Yorkba, és ismét élőben követni a latin szappanoperát, azaz az életüket. Na meg újra érezni a véremben azt a pezsgést, amit csak köztük tapasztalhat meg az ember. Az elmúlt nyolc évben hozzászoktam, hogy napi szinten rezgett a telefonom az üzeneteik hadától. Olykor Katy nem tudta eldönteni, hogy a csíkos vagy a kockás szoknya passzol jobban az új palijához, máskor Lina hiperventillálta ki magából az élete legapróbb részleteit, de kuss, na az sose volt. Ha viszont beállt a fagyos néma csend, akkor minden túlzás nélkül a legrosszabb szenáriókra kellett számítani. Kórházba kerültek, valakit közös erővel megöltek, majd elrejtették a hullát, esetleg egymást gyújtották fel vagy vérig sértették a másikat. Ezek voltak az ésszerű magyarázatok arra, hogy napokig egy kisegér cincogását se lehetett hallani. Végül azzal a meme-vel próbáltam megtörni a csendet, ahol Pablo Escobar random helyeken ácsorog, és várakozik, de emögött az üzenet mögött is hosszas gondolkodás állt, úgy éreztem, a frontvonal kellős közepén lépek egy aknamezőre. Még ezek után is gyakorlatilag ignoráltak, aztán jött Julie üzenete. Julie-é, aki jóformán csak akkor írt rám, ha kellett neki valami. A tartalmas néhány szót olvasva kissé aggodalmasan masszíroztam a homlokom, és habár lett volna délután háromra tervem szombaton, úgy tűnt kénytelen leszek elhalasztani, mert valakinek Svájcnak is lennie kell ebben a háborúban, ami kitörni látszott köztük. Ugyan minden erőmmel igyekeztem nem elkésni, mert nem akartam Julie lézertekintét állni, de régi jó szokásomhoz híven, ezúttal se sikerült időben elindulnom. Így a smoothe bárhoz egy laza negyed órás késéssel érekeztem meg. Mentségemre szóljon, hogy a taxi dugóba került, és négy háztömböt sprinteltem, ami miatt kissé lihegve léptem be a légkondicionált helyiségbe. A tekintetem végig páztázta a bent lévőkön, és hamar kiszúrtam a lányt, aki magát aznap se meghazudtolva túlöltözött a találkához. Legalábbis az én póló-nadrág kombóm elég slamoposnak hatott az ő szettjét látva. A vele szembeni szék háttámláján támaszkodtam meg, mikor az asztalához értem. Fújtam egy nagyot, hogy visszanyerjem a légzésem megszokott ritmusát, majd a hajamba túrva megigazítottam a menetszél által szétzilált tincseket. - Szia - köszöntem kissé gyanakvóan, hogy mi is az, ami miatt így mi kettecskén találkoztunk. - remélem nem a harmadik világháborút tervezitek kirobbantani - fürkésztem összevont szemöldökkel, mintha az arcáról le tudtam volna olvasni a teljes igazságot. - Kérek én is valamit, aztán elmesélheted kinek a hulláját ástátok el a Central Parkban - kicsit ellökve magam a széktől a pulthoz sétáltam, és kiválasztottam az első turmixot, aminek a neve jól csengett. A pultban a lány néhány perc alatt össze is dobta, és miután fizettem kíváncsian foglaltam helyet a Juliettel szembeni széken. - Hallgatlak - közöltem a szívószálat a számba véve.
A barátságokban vannak bizonyos íratlan szabályok, amik szentek és sérthetetlenek, ezek közül talán az egyik legalapvetőbb az, hogy nem kezdünk semmibe a másik exével, mert az soha semmi jóhoz nem vezethet. Erre ékes példaként itt van a jelenlegi helyzet, ami Lina minden rosszindulat vagy ártó szándék nélkül robbantott ki, amikor jó szokásához híven hamarabb nyitotta ki a száját, mint hogy átgondolta volna mi is fog kijönni belőle. Ő félreértett és azt hitte Katy már beszélt velem arról, hogy Kevin, az én nem túl megfontolt exem megkörnyékezte őt. Hát... ez nem így volt. Kis csapatunk méhkirálynőjeként kifejezetten érzékenyen érintett, hogy az én állítólagos legjobb barátnőim képesek voltak eltitkolni ezt az egészet. Nem akartak megbántani, nem akarták, hogy veszekedés legyen, Lina megígérte, hogy hallgat amíg Katy ki nem találja hogyan lehetne egy ilyen információt szépen beadagolni nekem. Bla bla bla. Szar kifogással tele már a padlás, így türelmemet veszítve olyan osztást tartottam telefonban Katynek, hogy abban nem volt köszönet. Ő kellene, hogy az okos és megfontolt legyen a csapatban, de ebben a szituációban sikerült sorozatosan rossz döntéseket hoznia, hiszen nem elég, hogy sunnyogott a hátam mögött, de amikor szembesítettem azzal, hogy mindenről tudok egyszerűen lapított, mint szar a fűben... bár nem vagyok benne biztos, hogy szóhoz tudott volna jutni miközben még a nagyszülei bűneiért is elhordtam mindennek, de igazából meg sem próbálta, így ez sosem fog kiderülni. Ezt a hirtelen kitörő háborút teljes csend követte a chatben és még csak Linahoz sem tudtam fordulni mert rá majdnem ugyanolyan mérges voltam, mint a vétkesre. Ez vezetett ahhoz, hogy Kithez minden előjel és figyelmeztetés nélkül hozzávágtam egy üzenetet: "Juice Generation. Szombat, 15:00! A többiek nélkül." Nem kérdeztem, nem érdeklődtem, hanem közöltem még azzal sem kifejezetten törődve, hogy esetleg programja lehet, hiszen ez az ő problémája, nem pedig az enyém. A köztünk lévő igen felszínes és ritka kommunikáció ellenére egyetlen másodpercig sem kételkedtem abban, hogy vajon eljön-e. Még sose volt olyan, hogy valamelyik csapatprogramon ne jelent volna meg, így nem feltételeztem, hogy ezen változtatna a többiek részvételének hiánya. Fogalmam sincs, hogy ő tud-e bármit a történtekről, bár szerintem mindkét lány ügyelt arra, hogy a lehető legkevesebb helyről juthasson el hozzám az információ, de korántsem biztos, hogy Lina szája nem járt el Kit előtt is. Az egyik asztalt elfoglaltam, hiszen jó szokásomhoz híven a találkozó előtt tíz perccel már ott voltama helyszínen. Kissé unottan forgatok magam előtt egy cseresznyés turmixot amiből néha egyet-egyet kortyolok a szívószálon keresztül miközben az instámat pörgetem elütve az időt, amíg egyedül vagyok.
Kezdőlap
A Kaliforniában töltött néhány év alatt megtizedelődtek a kapcsolataim az otthoniakkal. Egy darabig sűrűn beszéltem a minden sulis haverommal, aztán szépen lassan elkezdtek kikopni ezek a rendszeres üzenetváltások, és megmaradtak az évi egyszeri születésnapi köszöntések, majd fokozatosan azok is elhaltak. Persze volt néhány ember, akivel továbbra is szoros kapcsolatot ápoltam. Ilyen volt például a három grácia, akik akkor se engedték volna, hogy elfelejtsem őket, ha szándékomban állt volna. A San José-i koli szobámban aszalódva megannyiszor okozott kellemesen otthonos érzést, hogy a Girl Power csoport szabályosan felrobbant a csajos pletykaparádétól, a random lenyomozott emberek Facebook profiljaitól, és a semmi generálta mikro veszekedésektől. Olvasni is elképesztően szórakoztató volt, és bevallom férfiasan, némi homványam lett midnen alkalommal, mikor ők bulizni mentek, én meg háromezer mérföld távolságra maximum lélekben lehettem velük. Szóval jó érzés volt hazatérni New Yorkba, és ismét élőben követni a latin szappanoperát, azaz az életüket. Na meg újra érezni a véremben azt a pezsgést, amit csak köztük tapasztalhat meg az ember.
