Mivel nem szoktam alkoholt inni, és nem is igazán vagyok barát vele, így talán nem annyira meglepő senki számára, hogy a kelleténél hamarabb üt ki, mint azt kellene, sőt egyáltalán nem segít az állapotomon az sem, ahogyan látom Riccardot nőkkel társalogni. Még annak ellenére is inni akarok, hogy már régen érzem, hogy elég kéne, hogy legyen ennyi is. Innentől pedig már csak a haragom miatt emelem fel a poharat újra és újra, majd azért, mert van bátorsága a közelembe kerülni ismét és még ki is fejti a nem tetszését ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy nem rá haragszok leginkább, hanem sokkal inkább magamra mert még mindig fogalmam sincs, hogy mi is az, amit szeretnék. Minden ellenére, ami köztünk történt, még mindig képes vagyok úgy nézni a vőlegényemre, mintha semmi sem változott volna meg bennem. Pedig de mennyire... nagyon rosszul érintett mindaz, ami Ricc és köztem történt, főleg, hogy nem váltunk el egymástól túl szépen. Nem tudom, hogy mi az, ami köztünk volt, azt sem, hogy miért jár folyamatosan a fejemben, de egyre jobban érzem azt, hogy bele őrülök ebbe az egészbe. Egyszerre akarok nevetni és sírni is, bár próbálok az előbbinek engedni inkább, mert az utóbbival ki mutatnám azt, hogy mennyire elgyengít a jelenléte. Egy váll rántás kíséretében végül mégis újra az ajkamhoz emelem a poharam, mert már csak azért is inni akarok, mert neki nem tetszik. Meguntam, hogy mindig mások mondják meg, hogy mit tegyek.
- Miért? Mi áll nekem jól? Az, ha mindenkinek a kedvében járok. A-a. - szólalok meg végül újból nevetve, bár én magam is pontosan tudom, hogy ha nem szállt volna a fejembe ez a nem is tudom milyen ital, akkor most szánalmasnak érezném magam, meg abban is biztos vagyok, hogy holnapra nagyon meg fogom bánni, hogy éppen úgy viselkedek, ahogyan az nem méltó hozzám. Össze húzom a szemöldökömet, amikor a kezemben lévő pohár után nyúl és meg is próbálok tiltakozni az ellen, hogy el vegye tőlem, de mivel a bennem lévő alkohol mennyiség miatt, nem túl jók a reflexeim, nem sok esélyem van rá.
- Ricc! Add vissza! Nincs jogod elrontani a szórakozásom! - szólok rá kissé felháborodva, majd a táskám fülét szorítva, puffogva ölelem át saját magam, úgy is érzem magam, mint valami durcás kisgyerek, akinek nem hagyják, hogy megtegyen valamit, amit szeretne. Ez a nyugodt állapotom viszont csak addig tart, amig eszembe nem jut, hogy lényegében Ricc egyik prédájává váltam, pillanatok alatt vadászott le, és mire észbe kaphattam volna, már megtörtént a lehető legrosszabb, ami csak történhetett. Aztán le mondott rólam...rólunk. Mindenről, amit elterveztünk. Persze, hogy dühös vagyok, miközben előtte hadonászok, és nem is tudom milyen hülyeségeket vágok a fejéhez. Ahogy hozzám ér, arra ösztönözve, hogy fogjam vissza magam, egy pillanatra körbe nézek, majd vissza húzom a kezem is.
- Inkább...ne érj hozzám! - szólok rá hisztérikusan, és ezúttal nem is az érdekel, hogy bárki félre érthet bármilyen érintést köztünk, hanem az, hogy félek közel lenni hozzá, mert valami olyan ézelmeket vált ki belőlem, amilyeneket nem szabadna. - Te romboltál le mindent! Nem jöhetsz mehetsz az életemben kedved szerint, hallod? Hetekig átnézel rajtam most meg... most meg, hogy jössz ahhoz, hogy... - nem tudom be fejezni a mondandómat, mert fogalmam sincs, hogy mi is az, amit mondani szeretnék neki. Nagyon sok mindent igazából, és óriási erőre van szükségem ahhoz, hogy ne kezdjel el itt sírni mindenki előtt. Szerencsére nincs is időm rá, mert a következő pillanatban úgy kezd maga mellett kifelé vezetni, mintha valami bábu lennék. - Mit csinálsz, Ricc? Engedj el...nem akarok haza menni! - förmedek rá, de azért lépkedek mellette, és örülök annak, hogy tart, mert egyedül azt hiszem, hogy nem menne olyan könnyen. Csak most érzem azt, hogy forog körülöttem minden és még a lépteim is olyan nehéznek tűnnek. Megpróbálom kihúzni magam amikor az egyik kollégánknak kezd magyarázkodni a különös jelenetről, amit nyújthatunk, de a komolyságom csak addig tudom megőrízni, amig ki nem érünk a levegőre, ahol aztán ki jön belőlem egy jóízű nevetés újból. - Nagyon profi hazudozó vagy. - nevetem még mindig, holott sírni sokkal nagyobb kedvem lenne. Kész őrület az, amibe vagyok és az, ami a fejemben kavarog. Mint valami pincsi kutya úgy követem őt, aztán megtorpanok amint meglátom a kocsimat, mert komolyan mondtam, hogy nem szeretnék haza menni. Makacsul érintem meg a mellkasát és próbálom eltaszítani magamtól, hogy ne tudjon tovább menni velem, mert félek kettesben maradni vele ismét és mert nyílván ilyen állapotban tudom, hogy nem lenne túl jó haza mennem. A tökéletességemet azonnal lerombolná mindenki szemében.
- Nem tudom hol van. Keresd meg, ha kell. - gúnyos mosolyra húzódik a szám, bár nem olyan nehéz kitalálni, hogy ha a táskámban nem lesz benne, akkor csakis a dzsekim zsebében lehet. - Tudod nem vagy abban a helyzetben, hogy utasítgass engem! Ha azt mondtam, hogy nem akarok haza menni, akkor az úgy is van! Mi bajod? Talán nem esik jól a nőkkel való flörtölgetésed, ha én is itt vagyok? Csak nyugodtan, Dr. Monti! Nem kell zavartatnia magát! - puffogom még mindig próbálkozva ki szabadulni a kezei fogságából, mert nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek látszom. Gyengének érzem magam mellette és épp ez a legnyagyobb baj.  

Azt szokták mondani, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket, de én a napok elteltével egyre inkább érzem úgy, hogy az enyémek a gyógyulás helyett, csak egyre mélyebbek lesznek. Annyira megzavart az a néhány közös élmény Riccardoval, hogy egyre nehezebben megy az, hogy fent tartsam a látszatot, amely olyanná formál, amilyennek mutatom magam. Annak ellenére, hogy tudom az a legjobb, ha tartjuk a távolságot és megpróbáljuk meg nem történtté tenni, mindazt, ami abban a rövid időszakban olyan valóságosnak tűnt köztünk, én folyamatosan azt érzem, hogy valami hiányzik belőlem. Akárhányszor a vőlegényem szemébe nézek, eszembe jut, hogy mennyire elárultam és a megbánás helyett mégis arra gondolok, hogy minden mennyire szép volt. Igyekeztem mégis kevésbé kimutatni azt, hogy annak ellenére, hogy mosolygok, egyáltalán nem vagyok jól. Az pedig csak még nehezebbé tette az egészet, hogy majdnem mindennap a kórházban hol itt, hol ott, akaratom ellenére is találkoztam Riccel, néha úgy éreztem, mintha az égiek folyamatosan, - hogy nehezítség az életem -, szándékosan küldenék az utamba. Éppen úgy, mint ezen a születésnapon, ahová csak azért jöttem el, mert illetlenségnek tartok vissza utasítani egy ilyen meghívást. Ha tudtam volna, hogy Riccardo is a meghívottak között szerepel, akkor talán mégis inkább kitaláltam volna valami mesét arról, hogy miért is nem tudok jelen lenni ezen a napon. Nem mintha különösebben le kötnének ezek a helyek, az pedig csak még feszültebbé tesz, ahogyan azt látom, hogy Ricc kindenkivel jól el van, csak épp velem nem hajlandó beszélni. Nem mintha lenne bármi mondanivalóm is a számára. Nem illünk össze, semmi közös nincs is bennünk. Lisannal ellentétben... Ő még mindig olyan, mintha a másik felem lenne. Csak épp valami mintha kihalt volna a kapcsolatunkban. Szeretem Őt még mindig, ugyanakkor nem hiszem, hogy az túl egészséges, hogy Riccardo folyamatosan a gondolataimban van. Még olyankor, is, ha a vőlegényemmel kettesben vagyunk.
Miközben a gondolataimba elmerülök, azon kapom magam, hogy egyik pohárral a másik után fogyasztok valami számomra ismeretlen alkoholt, ami csak úgy itassa magát. Nem szoktam inni, ha igen is csak nagyon keveset, de látva Riccet nőkkel körbevéve, elfog valami magányszerű érzés. Fáj még annak a gondolata is hogy ilyen könnyedén lemondott rólam...rólunk. Mintha lehetett volna egyáltalán is ilyesmiről beszélni. A hajamba túrok feszülten, miközben intek a pult mögött állónak, hogy töltsön még egy pohárral, fejem közben megtámasztom a pulton könyökemmel, és pont úgy érzem magam - talán úgy is nézhetek ki -, mint valami alkoholista, aki nem tud meglenni a piája nélkül. Mikor azonban a pohár után nyúlnék, egy kicsit még a széken ülve is kibillenek az egyensúlyomból, ami miatt ösztönösen kapaszkodok meg a szék szélébe, a táskám viszont, ami az ölemben pihen, sikeresen landol a földön.
- Remek. - fújtatok a földet bámulva, és közben azon gondolkodok, hogy hogyan oldjam meg azt, hogy úgy álljak fel, hogy kevésbé vegyék észre rajtam azt, hogy már nem számítok józannak. Nem is tudom, hogy valaha az életem során fogyasztottam-e egyáltalán ennyi alkohol. Sőt... az egész életézesm alatt sem hiszem, hogy ittam ennyit, mint ez a pár óra alatt. Végül csak legyintek, és ismét vissza fordulok a poharam felé, de csak megfogni van azt időm, mert a közvetlen közelemből hallatszódó ismerős hangra automatikusan kapom arra a fejem. Riccardot megpillantva pedig a szívem olyan heves kalapálásba kezd, hogy szinte érzem, hogy azonnal ki fog ugrani a helyéről.
- Kösz. - veszem el a felém nyújtott táskát, és helyezem vissza az ölembe, bal kezemmel tartva azt, és bár szeretnék nem elveszni a tekintetében, de valahogy képtelen vagyok nem nézni rá. Az újabb megjegyzése viszont olyan hírtelen jön, hogy nem is bírom ki, hogy ne röhögjek fel hangosan, holott sírni sokkal nagyobb kedvem lenne.
- Eszem ágában sincs haza menni. - válaszolok végül és a még mindig teli poharamat felé emelem, aztán a szemébe nézve iszok egy újabb kortyot, már csak azért is, mert nincs joga megmondani, hogy miből és mennyit igyak. - Menj inkább vissza a kis nőcskédhez és hagyj engem békén! - egy keserű gúnnyal az ajkamon nézek rá, majd arra a helyre ahol az előbb állt, és már nem is emlékszem, hogy melyik nő társaságában volt az előbb. Nem mintha különösebben számítana. Ha Ő lemondott rólam, én miért kéne aggódjak azon, hogy kivel és mit csinál?
- Riccardo a nők bálványa! Ügyesen játszol... ezt el kell ismernem. - kezemmel még mutogatok is felé, majd ismét a poharam után nyúlok, és közben újra nevetni kezdek ezúttal a saját ostoba poénomon. Jól rá szedett engem is...