Öt órája tart a műtét, és a kezem még mindig olya stabil, mintha három perce állnék a felnyitott mellkas felett. A műtét hamarosan véget ér, és ha minden jól megy, az előttem fekvő betegnek megoldódnak a problémái a szívével. Eddig sikeresnek tűnik a beavatkozás, remélhetőleg így is marad. Kezdek kicsit fáradni, de az utolsó simítást végzem el, majd a maszk felett a szemben álló gyakornokra nézek.
- Zárja be. – utasítom, és én pedig lassan mozogva teszem le az eszközöket. Elég ritka, hogy rábízom egy kezdőre a munkám végét, de most sietnem kell, mert nem tudom, Grace meddig van ma bent a kórházban, és elkell kapnom. Na, nem azért… Bár, igazából igen jó nő, szóval még az is lehet, hogy befűzöm, és elszórakozunk a hátralévő pár órában. Ma én leszek éjjel ügyeletben, kellene valaki, aki ébren tart. Kissé kimerült vagyok, ami azt illeti, ez nem csoda egy öt órás műtét után.
A műtőből kijövök, leveszem a maszkot, a kesztyűt, és a műtős köpenyt, majd megmosom a kezem, és a tükörbe pillantok. Rám férne egy kiadós alvás, a szemeim alatt csak gyűlnek a karikák, ami erősen árt a jóképűségemnek.
Lassan indulok kifelé a folyosóra, ugyanis ennyi idő egyhelyben állás után, halálosan jól esik újra mozgatni a végtagjaimat. Legszívesebben futnék két kört a kórház körül, de az a helyzet, hogy egy szendvics is jól esne, mert már kezd korogni a gyomrom.
- Hé, nem látta dr. Elliottot? – szólok hátra az egyik rezidensnek, de az csak nemlegesen bólogat, és rohan előre fele. Valószínű valami jó eset jöhetett, és foggal-körömmel fog érte küzdeni, hogy ő asszisztálhasson a műtőben. Éles kanyart veszek a sarkon, s közben a padlót bámulom, majd mikor egy lábat látok a fal mellett, felvezetem a tekintetem a testen, s hirtelen megállok.
- Na, épp magát keresem, dr. Elliott. Milyen jó, hogy itt van. – mosolygok rá, és tekintetem megállapodik az arcán. Ő sem látszik épp fittnek. – Fáradtnak tűnik. – jegyzem meg, majd nekidőlök a falnak, pont mellé. Oldalra fordítom a fejemet, és komoly arccal nézek rá.
- Beszélnünk kell. – mondom, mintha valami hatalmas dologról lenne szó, de ami azt illeti, nekem tényleg nagy. El kell vállalnia Lotte-ot, mert én nem vagyok hajlandó még csak egy fonendoszkópot sem elővenni a kedvéért. – Gyere, meghívlak egy fánkra, és közben elmondom mi a helyzet. – mondom, s közben átváltok tegezésre. Nagyon közelről nem ismerjük egymást, de egyszer volt már szerencsénk a másikhoz, igaz, az nem most volt, és nem is döntöttem meg, csak összegabalyodtunk kicsit az egyik kórházi buli után. Azóta valahogy nem futottunk össze, de szerintem megvan a véleménye rólam, mint a kórházban dolgozó nők nyolcvan százalékának. Sajnos nem szokott tetszeni nekik, hogy csak úgy megtaposom a kis lelküket, miután átmentem rajtuk.
Elindulok a folyosón a büfé felé, s remélem, hogy jön velem, hogy aztán meggyőzhessem arról, milyen remek beteg vár rá.
- Csak nem ügyelsz ma te is? – kérdezek rá, mert ugyan nem néztem a tabellát, de úgy gondolom, hogy nem lenne itt ilyenkor már, ha nem lenne kiírva. Legalábbis én biztos nem basznám a rezet itt. Szeretem a munkám, de ha nem muszáj, nem tartózkodom a kórházban. Ha viszont ma Grace is ügyel, akkor találhatnánk valami jó kis elfoglaltságot. Egymással, természetesen. Jól elszórakoznánk.
- Lenne egy-két ötletem az unalmas órákra. – nézek rá oldalra felvéve a csábos mosolyom, és az arcát fürkészem. Befordulunk a büfé felé, én pedig zsebre tett kézzel kérek magamnak egy szendvicset, és megvárom, míg Grace is kér magának, majd fizetek.
Remélem lesz szabad kapacitása, mert ha nem vállalja el Charlotte-ot, akkor jó nagy szarban lesz, ugyanis én akkor sem leszek hajlandó semmire az irányába. Nem teszek érte semmit, ha fene fenét eszik sem.

Credit

Őszintén remélem, hogy a tervem úgy fog végződni, ahogy szeretném, mert az istenért sem fogom elvállalni Lotte esetét. Amennyire peches vagyok az elmúlt pár hétben mondjuk nem csodálkoznék azon sem, ha Grace azt mondaná, hogy kösz, de nincs időm ilyesmire. Nyilvánvaló, hogy nem úgy fogom előadni neki, hogy a nő, akit kvázi rá akarok sózni, az exem, mert bármi is a helyzet, egy nő sem vállalná el a kollegájának a volt nőjét, amikor már volt köztük egyszer valami. Grace Elliottal az egyik bulin keveredtünk össze, mikor már egyikünk sem volt beszámítható, józan állapotban, és sajnos, vagy nem sajnos – ezt nem tudom megítélni-, nem emlékszem az éjszakára. Eléggé meglepődtem, amikor mellette ébredtem anno. De ennek már több éve. Szerintem felkellene idéznünk azt az éjszakát. Én persze benne lennék, azt nem tudom egyenlőre, hogy Grace is vevő lenne-e rá, de... szerintem simán. Bár ha jól tudom, van valami pasija. Nem igazán szokott érdekelni, csak jelen helyzetben nincs kedvem senkinek a kanjával megverekedni azért, mert nem vigyázott eléggé a nőjére. Más napokon valószínűleg leszarnám, és kérdés nélkül dugnám meg, de most nem az a helyzet... 
Kérdésére csak rámosolygok.
– Majd kaja közben elmesélem. Öt órás műtéten vagyok túl, éhen döglök. – vallom be neki, és amúgy sem fél pillanat alatt akarom megtárgyalni vele, hogy mi a stájsz, miben kérem a segítségét. Mikor beleegyezik a vacsiba, vagy mi is ez, elindulok vele együtt a folyosón. Előre engedem a büfé ajtajánál, mert egy igazi úriember vagyok. 

- Hogyhogy? Lehet, hogy fiatal vagy még ahhoz, hogy azt mond, hogy szabadnapodon nem vagy hajlandó dolgozni, de eljön majd az idő. Örülök, ha nem kell bent lenni. Még akkor is, ha szeretem a munkám, és a rajongója vagyok. – magyarázom. Nem tudom, hány éves, tudom, hogy nem olyan régen lett szakorvos, ebből adódóan az tuti, hogy a harmincas évei elején jár. Én négy éve űzöm rendesen a szakmát, már úgy értve, hogy a saját magam ura vagyok, és végre én parancsolgatok a rezidenseknek és a gyakornokoknak, nem pedig fordítva. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy a kardiológia főorvosa legyek, de ahhoz is pont elég, hogy azt mondjam, pihenni márpedig kell. Nem egyszer történt már meg, hogy túlhajtottam magam, de annak nem volt köszönet a vége...
A felvetésére halkan felnevetek, és máris megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy Grace a kórház folyosóit mossa fel... na de természetesen nem egy orvosi köpenyben... vagy akár az is lehet, csak éppen ne legyen alatta semmi. Vagy csak egy fehérnemű. 

- Még az sem lenne rossz ötlet, és még azt is fellehetne dobni, de... másra gondoltam. – kacsintok rá egy mosoly kíséretében, majd odaállok mögé a büféablakhoz. Megvárom, míg rendel, és azon is elmosolyodok, mert látszik, hogy őt is csak a kaja menti ma meg ebben a műszakban. 

- Négy sonkás szendvicset szeretnék. – adom le a rendelésem, majd ha odaadta, elveszem a büféstől, és Grace dolgaival együtt kifizetem. Elindulok vele együtt a kiszemelt asztalhoz, és leülök vele szemben. Nem akarok sokat kertelni, belevágok a közepébe. 

- A helyzet az, hogy van egy... nő. – mondom habozva, mert még én sem tudom pontosan, hogy is fogalmazzak. – Ez a nő... végstádiumú szívelégtelenséggel küzd. Nem sok van neki hátra, legalábbis az elmondása alapján. Nem vizsgáltam meg, vagy ilyesmik. Állítólag csak másodvélemény kellene neki, mert enélkül nem kerülhet fel a transzplantációs listára. Jogos a kérdés, hogy miért nem vállalom el, mielőtt megkérdeznéd... nincs időm. – felvázolom neki a helyzetet, ám nem vagyok benne biztos, hogy a nincs időm kifogást, elhiszi-e. Az eset igencsak figyelemreméltó lenne, amiért egy kardiológus küzdeni szokott, és a lényeget tekintve, hogy általában én is szoktam, elég érdekes, hogy nem vállalom el. Nincs időm? Mondjuk jobbat is kitalálhattam volna. 

- Elvállalod? – emelem rá a tekintetem, mielőtt beleharapnék a szendvicsembe. Életmentő ez most, már tényleg majdnem éhen haltam. Már csak egy jó numera hiányzik a mai napból, és a potenciális jelöltem meg is van rá, már csak azt remélem, hogy azzal megtudom majd győzni, hogy elvállalja Lotte esetét.

Credit