Gecire gyűlöltem a sulit. Minden egyes reggel virradatkor felkelni, valahogy összeszedni magad, félholtként eltántorogni egy romos épülethez, beülni egy összeszakadt padba, eljátszani, hogy figyelsz, elviselni a basztatást, a tekinteteket, nyelni a szart, aztán hazamenni, hogy mindez újra kezdődjön. Kurvára nem volt kedvem ehhez, csak azért jártam be, hogy anyámat ne hívogassa a diri azzal fenyegetőzve, hogy kifognak kúrni, de néha így is kivételt tettem. Theo sem segített sokat abba, hogy jó kisfiú legyek, gyakorta adta elő, hogy az apám, a bátyám, a nagybátyám, az unokatestvérem, akinek sürgős dolga van velem, így lógtam meg általában az unalmasabbnál unalmasabb órákról. Kérdezhetnéd, hogy ilyenkor mit csináltunk, de egyáltalán nem nehéz a válasz: szívtunk, sokat. 16 évesen vagánynak gondoltam, hogy egy felnőttel bulizhatok, menőnek tűnt, hogy az utca közepén is előmertük venni a marihuánás cigit, felszívni a kokaint, remegni az aluljáróban vagy kóvályogni az autók között. Úgy gondoltam, ha magam mellett tudhatom a srácot, az egész világ az enyém, az se érdekelt, hogy a muterom mivel traktált otthon róla. Azt mondta rossz hatással van rám, hogy ha még egyszer meglát vele, egy életre kiteszi a szűrömet, de tudjátok mi a gáz? Hogy gecire nem érdekelt. Tudtam, hogy színlelten félt és aggódik értem, felőle aztán egy árokban is döglődhettem volna, ha nem létezne gyámügy, rendőrség meg a többi jogias faszság, akik fenyegethetik őt mert végre valahára észbe kaptak és kiverte a szemüket, hogy anyám egy szar alak. Theo volt a legkisebb gond az életemben, ha ki is tette volna a szűrömet az a ribanc max átköltözöm hozzá, bár fogalmam sem volt, hogy van-e családja, barátnője, gyerekei, már ideje lett volna, de sose beszélt róluk. Kedd délelőtt volt, olyan 11 óra környéke. A nálam sokkal idősebb faszival jártuk az utcákat enyhén szólva is beállva, mint a gerely. Mindenből kettőt láttam, hangos nevetgélésekbe törtünk ki, ahogy előttünk repültek a tárgyak, szétfolytak az emberi arcok, zölddé vált az ég és kékké a fű. Kurva jól éreztük magunkat. Az egyetlen bökkenő már csak az volt, hogy a hülye is látta, ez anyag nélkül nem így nézne ki. Nem igazán figyeltünk oda, leszarva mindent magunk körül hacacáréztunk, elszórakozva az időt. Öregebbek jöttek oda hozzánk és fotóztak le, majd telefonáltak, amit csak később vettem észre. A beszívott állapot miatt magamról mit sem tudva fordultam feléjük, majd lehúzva a nadrágomon lévő cipzárt vettem ki nekik a farkamat, ritmusosan lengetve azt előttük, végezetül jóleső hahotázással küldve el őket a kurvaanyjukba, amire csak felháborodva újabb hívást indítottak. Fogalmam sem volt kinek kell beszámolni a méretes szerszámomról, de bóknak vettem, így csak meghajoltam a vén trottyok előtt, akik villámgyorsan elviharzottak. - Úgy tűnik, nem kellek a pumáknak - fordultam hátra Theo felé, aki szédelegve dőlt neki az egyik parkban lévő tölgyfának, behunyva szemeit. - Melyik pumának ne kellenél? - szólalt meg halkan, kuncogva. - Igazad van, ezt a farkat bárki leszopná - viccelődtem tovább, majd leültem hozzá. - Hova tovább? - pillantottam rá. - Várj még haver.. üljünk kicsit - tartotta csukva szemeit, szinte elbóbiskolva a kinti levegőn. Úgy tűnik, nála már beütött a cucc, csak nem a jó értelemben.
Good and evil are a question of perspective. What a massive responsibility, being a moral creature If I cannot bend heaven, I will raise hellmonster
"Mert az élet úgy szép, hogyha zajlik", szokták ugye mondogatni a nagyon okosak. Csak mondjuk, szerintem az ilyen nagyon bölcselkedő okostojásoknak nincsen otthon egy nagyon terhes feleségük, aki az első gyerek kapcsán mindenben IS vitába száll az emberrel. Mert az hagyján, hogy ő ragaszkodott a zöld-sárga falakhoz a gyerekszobába, én mondjuk rühellem a zöldet, de mindegy, ő nyert, kifestettem olyanra. De most már több mint egy hete azon ment a vita, hogy ha fiú lesz, kapja az én nevemet, amit én meg nem akarok, csak azért se! Az a kreativitás teljes hiánya, nem? Mikor annyira szar szülő vagyok, hogy meg se erőltetem magam, kicsit se, annyira se, hogy egy saját nevet válasszak a gyereknek? Ne már... Ennél azért kicsit jobban akartam indítani, ha már belementünk ebbe a gyerek-dologba. Eleve ezt se direkt csináltuk, és nem is ugráltam érte elsőre... mint ötlet... vagyis, akkor már nem ötlet volt, hanem tény... Érthető okokból nemigen hinnék én abban, úgy magamtól, hogy nekem való lenne egy gyerek... de... egyesek szerint... igen a feleségemre célzok... szóval egyesek szerint... csak akarni kell. Ha akarsz jó szülő lenni, az már félsiker. Mert ha akarod, akkor ott vagy, és igyekszel... Pff... igen, ő is egy olyan bölcselkedő valaki, aki nagyon ráér ezek szerint... Dehát... a gyerek elkészült, szóval innentől nem nagyon volt más választásom se, mint belemenni a játékba. És ja, ha már benne vagyok a dologban, akkor igen, jól akarom csinálni. Lássuk be, az enyémnél csak jobb lehetek. És ha már erre a projektre adtam a fejem, akkor... legyek már annyira tettre kész, hogy saját nevet adok a gyereknek, és nem az enyémmel szúrom ki a szemét. Akasztófahumoromat kihasználva, reggel, a búcsúcsókunk közben azért mondtam az asszonynak, hogy ha agyonlőnének netán szolgálat közben, akkor örülhet, mert áldásomat adom rá, hogy úgy nevezze el a gyereket, ahogy csak akarja. Mondjuk, ő nem nevetett, szerinte nem voltam vicces. Habár, mostanában mindenre ezt mondja, de még nem sikerült eldöntenem, hogy az ő humora veszett el, vagy a gyereké ilyen rossz-e, és ő hat így az anyjára bentről? Na, majd ha kijön, kiderül... Kezdésnek ma is jó napom volt amúgy, nem azzal indítottunk, hogy bárki is lőtt volna ránk, szóval a társammal épségben és békességben tölthettük óráinkat az amúgy nyüzsgő városban. A parkhoz küldtek minket járőrözni. Az amúgy jó volt, csak ott naponta legalább párszor biztos hogy futni kellett, mert valamiért sokszor érezték viccesnek itt zsebtolvajkodni a népek... és még nekem mondják, hogy nem vagyok vicces... Hát az hol vicces, ha babakocsis anyukákat, meg galambokat etető öregeket zsebelgetnek ki? Na, ma is jött, aminek jönnie kellett, bár nem pont úgy, ahogy gondoltam. Rádión kaptuk az üzenetet, hogy több bejelentés is érkezett, miszerint a parkban drogos rendbontás volt, meg hogy egy ránézésre kiskorú személy, illuminált állapotban szatírkodik... A társammal egymásra néztünk, miközben lejelentettük, hogy megyünk a helyszínre. Én magamban már csak arra tudtam gondolni, bárcsak mégis tolvaj jött volna, mert semmi kedvem nem lesz egy pucér vagy félpucér kölyköt kergetni a parkon át... De ha meg mégis kergetni kell, legalább legyen rajta a ruhája...! Mondjuk, a park ugye nagy, de az instrukcióknak köszönhetően nagyjából be tudtuk határolni, merre volt a gubanc... szóval arra haladtunk, egy idő után már gyalogosan, hisz a park bizonyos területein nem autókázunk, ha nem muszáj. Rend a lelke mindennek, meg nekünk is jót tesz egy kis testmozgás, szokták volt mondani. Mondjuk, nekem mindegy, a társam volt kicsit túlsúlyos, szóval neki volt nyavalygósabb a séta, nem nekem. Hamarosan egy idős páros "szaladt" felénk az ösvényen, kellő közelségbe érve már hadonászva magyarázták is, hogy arrafelé, a fáknál keressük őket, ketten vannak, és botrányos, amit művelnek. Szóval igyekeztünk megnyugtatni őket, hogy nincsen semmi gond, itt vagyunk, intézkedünk máris. Mentünk tovább, távolabbról aztán már magunk is kiszúrhattuk a két feltételezett jómadarat... egy fa alatt... végülis, ülve, fekve... vegyesen. Az egyik némileg mozgékonyabbnak tűnt, és már távolról is fiatalabbnak, a másikról nehéz volt eldönteni, hogy amúgy magánál van-e még... - Fogadunk, hogy futkosós? - nézett rám a társam séta közben, ahogy az említettek felé indultunk nyílegyenesen. Értettem a célzást. Ha a srácnak az lesz a csillagos ötös ötlete, hogy elszalad előlünk, futhatok utána én. - Így sose fogsz lefogyni, csak mondom - feleltem, mintegy beleegyezés képpen. - Ki mondta, hogy akarok? - kérdezte vigyorogva, amire megforgattam a szemeim, és úgy feleltem. - Mondjuk a feleséged, mikor salátát küldött a múltkor ebédre? - tettem fel a költőinek ható kérdést, mert ő csak egy undorodó fintorral válaszolt rá. De ennyivel amúgy is lezártuk volna a témát egyelőre, hiszen hallótávolságba értünk a fa alatt heverőkhöz. Szinte vártam, hogy kinyithatjuk-e a szánkat, mielőtt felvenné bármelyik is a nyúlcipőt. - Szép napot, urak, van valami probléma? - nyitotta meg a kollégám a kaput a lehetőséggel nekik, hogy civilizált és békés keretek közt tárgyaljuk meg, mi is zajlik éppen itt.
Kezdőlap
