Egyesek szerint egyszerre változott meg és nem is. Mindössze 16 éves volt, amikor egy autóbalesetben elveszítette a szüleit. A bűntudat minden nap marja a lelkét, hiszen ő is velük volt a kocsiban, de egyes-egyedül ő élte túl az egészet. Talán pont ezért is akar megragadni minden lehetőséget arra, hogy az élete olyasmi lehessen, amire a szülei is büszkék lehetnének. Rendkívül kitartó és a maga módján makacs is, ez picit sem változott, hiszen erre sokat panaszkodnak, hogy bezzeg ezt nem tudta elfelejteni, vagy levetkőzni magáról. Persze eleinte senki nem mert ilyen "viccekkel" dobálózni, de jobb szereti, ha inkább viccet csinálnak a helyzetéből, mintsem ez így egy olyan seb lenne a lelkén, amit folyamatosan nyalogatnia kellene. Nagyon sok mindenre nem emlékszik a baleset előttről köztük a szüleire sem, de talán, ami a mind közül a legszomorúbb, hogy a kishúgát is elfelejtette. Persze kishúghoz méltóan ezt személyes sértésnek vette és a fejéhez vágta, hogy bár ő is meghalt volna, mintsem önmaga árnyékaként térjen vissza. Azóta nem is nagyon beszéltek, hiszen hiába éltek egy háztartásban még egy darabig a húga, amit tehette menekült a környezetéből. A kettejük kapcsolata előtte sem volt felhőtlen, hiszen mindig úgy érezte, hogy Miyoung ki akar vele szúrni, pedig csak védeni szerette volna.
Ahogyan a jóra, úgy a rosszra sem emlékszik a szüleivel kapcsolatban, de elmondták neki, hogy nem sokkal a baleset előtt nyújtották be a válási papírokat. Hiába nem emlékszik, valahogy érzi az ürességét annak, hogy nincsenek vele a szülei annak ellenére, hogy a baleset után a nagybátyához és a párjához költözött az államokba. Sok időbe telt, mire igazán beilleszkedett, igazán magának való lett, amire azt mondták, hogy nem hozzá illő, hiszen nagyon barátságos és nyitott volt egykoron. Hiába mondtak rosszat bárkiről ő csak úgy senkinek nem hitte el vakon, hiszen a saját igazát kereste mindig is. Ez pedig most sem változott. Tehát végső soron sokat nem változott, egyszerűen csak óvatosabb lett, hiszen tudja már milyen érzés elveszíteni valakit. Még akkor is fáj, ha nem is emlékszik rájuk igazán. Nem akarja tudni milyen érzés, ha ténylegesen kötődik valakihez és elveszíti így mindenkit igyekszik karnyi távolságra tartani minimálisan.

---

A szülei válása hátterében az állt, hogy az édesanyja azzal vádolta az apját, hogy megcsalja. Főleg azok után, hogy a fiút, akiről azt hitte, hogy a férje gyermeke magukhoz költöztette. Mi oka lenne rá azon kívül, hogy tényleg az ő fia. Pedig.. Csak egy jóbaráti cselekedet volt, hogy magához vette azok után, hogy meghalt a fiú édesanyja. Miyoung anyja sok szörnyűséggel tömte a fejét annak érdekében, hogy a fiú ellen fordítsa, avagy inkább az apja ellen, vagy a saját oldalára. Mégis Miyoung sosem érzett ellenszenvet a fiú iránt főleg azért sem, mert ha tényleg a féltestvére nem akarja utálni. Mégis ezt sem a fiú, sem a húga nem tudta. A húga pedig teljesen oda volt a fiúért, aki előtt mindig ott volt Miyoung, mint egy pajzs ez pedig hozzájárult a kapcsolatuk elmérgesedéséhez, hiszen a húga úgy szűrte le, hogy magának akarja. Pedig erről szó sem volt. Persze a fiú egyszer randira hívta, amire persze kinevette és azt mondta, hogy jó vicc volt. Nem akarta megbántani, de mégis így lett. Ezután nem sokkal a fiú távoli rokona jelentkezett és azóta nem is halott róla, de talán ami a legszomorúbb, hogy nem is emlékszik rá.. Egy icipicit sem.

---

Picit sem furcsa a számomra, hogy mondhatni nincs olyan a számomra, hogy egy határozott alvási beosztás, hiszen egy folyamatos zűrzavar közepén élek. Ha utazunk valahová, akkor azért tolódik el minden, de van, hogy egyszerűen csak éjszakába nyúló forgatáson vagyok, ami miatt akkor teszem a párnára a fejemet, amikor a nap éppen felkelőben van. De persze nem csak a munka az, ami teljesen tönkreteszi a rendszerességet ebben a formában, hiszen a legnagyobb hunyó végső soron én magam vagyok. Egy picit munkamániás is vagyok, de ha éppen nem a munka tart ébren, akkor én vagyok az, aki félig elalszik egy könyvvel a kezében, mert csak még egy fejezet. Szeretem a különféle történeteket és talán egy picit túlságosan is bele tudom élni magam a helyzetbe. Így talán nem is olyan meglépő a pályaválasztásom. Szeretem átélni a hirtelen semmiből felbukkanó szerelmet, a veszteséget és a fájdalmat. Mindez a munka kereteiben teljesen rendben van, hiszen utána elsétálhatok az egésztől, megfoszthatom magam az érzésektől, de mégis színesebbnek érződik az életem, hogy megtettem. Mégis a fájdalom, a veszteség olyasmi, amit szeretnék elkerülni, hiszen már így is azt hiszem éppen eleget kaptam belőle így csak a pozitív dolgokra igyekszem fókuszálni az életemben.
De az, hogy az életemben erre törekszem nem azt jelenti, hogy a munkában is ezeket keresem. Mondhatni szeretem a szívfacsaró történeteket, hiszen most is egy ilyen történet forgatókönyve van a kezeim között. Egy árva, akit egy mondhatni idegen nevel fel, egy családban, ahol mindenki csak kívülállóként és ellenségként tekint rá. Lehet, hogy velem nem így történt, hogy nem voltam kívülálló és a családom fogadott be, de ettől még egy picit annak éreztem magam. Hiszen nem igazán volt meg a magam helye, vagy inkább csak én okoztam mindenkinek kellemetlenséget. Nem csoda, hogy a húgom sem beszél velem, de nem is tudom mit mondhatnék neki, hiszen az emlékeim ugyanolyan távol vannak tőlem, mint mikor egy életre elzárkózott előlem. Nem állíthatok oda, hogy emlékszem és sajnálom, mert nem így van. Persze megjátszhatnám, de annak mi értelme, mikor elég hamar fény derülne arra, hogy csak megtévesztem, ami még inkább elidegenítené tőlem. Azt sem tudom, hogy hol van, de annyit tudok, hogy jól van, hiszen a nagybátyánkkal legalább tartja a kapcsolatot. Talán elmondaná, hogy hol van és mit csinál, de nem érzem úgy, hogy jogom lenne hozzá, így nem is kérdezem. Talán majd egyszer.. Egyszer minden visszatér. Vagy talán soha sem, hiszen ennyi idő után már nem is nagyon reménykedem az egészben. Szeretném azt mondani, hogy szeretnék emlékezni, hogy küzdök.. De nem vagyok benne biztos, hogy akarok. Hiszen így is fáj. Mi lenne, ha még pontosan tudnám, érezném mit is veszítettem?
Azt, hogy a könnyeim is most a gondolataimtól potyognak, vagy a soroktól, amit olvasok nem tudom, de az időt sem figyelve veszem magamhoz a telefonomat, hogy hamar a menedzseremet kezdjem el hívni, miközben erőszakosan szorongatom a forgatókönyvet, szinte gyűrögetem a széleit.
- Há.. Helló..? - Nagyon komás és mély hangja van hirtelen, ami miatt egy pillanatra elemelem a telefont a fülemtől és tudatosul bennem, hogy már lassan hajnali három óra van, ami azt jelenti, hogy az éjszaka közepén zaklatom. - Sziaaa.. Ne haragudj, de a forgatókönyv miatt hívlak, amit nálam hagytál.. Akarom, nem érdekel, hogyan-miként.. De muszáj lesz ezt nekem eljátszani.. - Persze már megvan a magam hírneve és mondhatom, hogy van lehetőségem válogatni dolgok között, de semmi sem jelenti azt, hogy mindez garantált, hiszen semmi sem történik csak azért, mert azt mondtam, hogy akarom, de nem csak erről van szó, hiszen bármire képes vagyok azért, hogy ezt a szerepet megkaphassam. - Nem beszélhetnénk meg ezt reggel? - Kérdezi nyöszörögve, ami miatt már megint rosszul érzem magam. Más azt hiszem már hússzor elküldött volna a fenébe, vagy fel sem veszi a telefont nekem, de ő mindig kitart mellettem és ezért nem is lehetnék hálásabb. - De persze.. Bocsi, nem figyeltem az időt. - Ami talán nálam már megszokott, de lehetnék picit figyelmesebb is, csak nagyon elragadott a hév és nem gondolkodtam. - De amúgy, ha ez a fantasy-s, akkor nem biztos, hogy olyan jó ötlet. - Zavartan pislogok magam elé és picit egyenesebben ülök hirtelen a kanapén, hiszen a szívem is hevesebben ver hirtelen. - Miért ne lenne? Valami baj van vele, vagy mi? - Mert hát persze lehet, hogy van egy jó forgatókönyv, de egy borzalmas rendező vagy valami, de mondjuk egy borzalmas rendező még mindig jobb, mint egy író, aki mondjuk félúton meggondolja magát és megöli a karaktered, mert nem vagy neki szimpatikus. - Hát, aki a másik főszerepet kapta.. Azt mondják, hogy nem feltétlenül egyszerű vele dolgozni.. Persze ez csak szóbeszéd, még nem volt hozzá szerencsém. - Megkönnyebbülten engedem ki a levegőt, amit eddig túszként tartottam fogva. - Ah, az nem számít. Akármire képes vagyok ezért, szóval.. Ha nehéz picit együtt dolgozni azt kihívásnak tekintem.. De.. Akkor megbeszéljük a részleteket reggel. Ne haragudj.. Remélem könnyen visszaalszol. - Azzal már le is teszem  a telefont és félreteszem magam mellé, majd magamhoz ölelve a forgatókönyvet dőlök hátra és a lábamat az égben lóbálva örülök a nagy semminek, hiszen még semmi sem biztos. Bár, ha tényleg nehéz a már bebiztosított főszereplővel együtt dolgozni.. Talán könnyebben kihullik a konkurencia. Hiszen engem ezzel kapcsolatosan.. Tényleg semmi sem állít meg.