Mindig is csodálta a nőt, aki most magában zúgolódva ül az asztal másik oldalán, fejét egyetlen centiméternyit sem mozdítva, mióta megérkezett hozzá. Fabiola büszke, tartása földöntúli, már-már megrendíthetetlen, mégis Dario, aki jól ismeri, látja most rajta az elveszettség jeleit.
– Nem én vagyok az ellenség – szólal meg harmadjára, nem gondolva arra, hogy ez talán majd megmozgatja a nőt, aki neheztel rá.
Minden joga megvan rá. Tudja jól, hogy abban a pillanatban, mikor becsukta apja dolgozójának ajtaját, hívnia kellett volna a másikat, találkozót kérni, elrepülni a világvégére és még tovább, hogy ő legyen a hír hozója. De nem tette. Félt. Nem az apjától, hiszen annak haragja már mit sem, hanem a Pellegrini lány vérmérsékletétől, haragjától és attól, hogy majd a hírhozót fojtja bele egy kiskanálnyi vízbe.
Dario pedig szeret élni. Végtelenül hálás az életéért és azért, amit képes volt felépíteni, miközben igyekezett megfelelni a vállait nyomó családi terheknek.
– Felépül – mintha látna valamit, egy remegést, melyet az vált ki a másikban, akire céloz. Nem hülye és vaknak sem vallaná magát. Évek óta követi a kispadról, ahogyan ez a hurrikán magába bolondít nőt, férfit, anyákat, apákat, özvegyeket vagy akár árvákat. Fabiola eszes játékos, tudja mikor kell kegyesen rázni a csípőjét, megrebegtetni a pilláit ugyanakkor a szavakkal is tökéletesen bánik. Egyetlen kivétellel, aki nem más, mint Marcello Serra.
Ha Dario apját kérdeznénk, ő úgy jellemezné a fickót, hogy legalja söpredék, ám ennek a férfinak a szemében sokkal többet ér, mint Aurelio valaha is fog, hiába a vére. Kispadon ülni azért jó, mert olyasmit is észrevehet az ember, amit a játék középpontjában lévők közül sokan nem. Darionak pedig szemet szúrt az, ahogyan ezek ketten viszonyulnak egymáshoz.
– Fabiola, olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél. Ismerlek, mint a tenyeremet, hiszen együtt nőttünk fel. Nézz rám – és hangjában nincsen követelőzés, mert kényszeríteni nem akarja semmire sem a másikat. – Nem haragudhatsz a végtelenségig, mert szükséged lesz barátokra, szövetségesekre – az elmúlt napokban neki is ott kellett ülnie több megbeszélésen, tanácskozáson is, így volt lehetősége belelátni abba, hogy mi várhat most rájuk. Nem húzhatnak szét ezekben az időkben, hiszen akkor az egyenes út lehet a halálba, Dario pedig utolsó leheletéig védi a szeretteit, köztük ezt a méregzsákot is.
– Dühöngj, küldj el a pokolba, húzz be egyet, mindegy mit csinálsz, csak vedd már észre, hogy a te oldaladon állok – a bizalom fontos dolog számára, főleg, ha hosszú évek óta tartó barátságon alapul. Mikor kiderült a jegyességük, melyet a nő éppen olyan hevesen fogadott, melyre a férfi számított, nem kezelte a legjobban. De az első adandó alkalommal biztosította a másikat arról, hogy mindketten azt akarják, ne legyen házasság. Ezért sem érti, hogy miért van közöttük ez a hűvös viszony.
Még öt percet vár, de ezalatt sem kap semmit, ami előre lendítené őket. Némileg csalódott, mert hevességet és vitatkozást várt, mellyel a másiknak lehetősége lett volna kiadni magából némi feszültséget. Hiszen ő ezért jött, segíteni bárhogyan, mert ez előrébb valónak tűnt, mint otthon ücsörögni és szivart szívni. Az nem Dario lenne.
- Szólj, ha segíthetek - szakad ki belőle végül egy lemondó sóhaj, mely után felemelkedik és elindul, mert nem csak erre a nőre kell figyelmét kiéleznie.

   

Nem nevezné feszültnek magát, ahogy a bőrfotelben ülve hallgatja atyja nagyratörő terveinek következő, az öreg által világrengető tervet. Még csak a harag aprócska szikrája sem süvít végig ereiben, ahogy fülén keresztül száguld elméjéig a tény, hogy házasodnia kell. Arca akkor rendül meg először, amikor Alvize majd Fabiola neve merül fel, de nem csattan, csak hallgat. Látja apján, hogy most tényleg elhiszi magáról, hogy megnyílnak előtte a kapuk és végre lesz belőle valaki. Dario szemében nem fog változni egy fikarcnyit sem az előtte álló, egy kissé görnyedt hátú, itt-ott már őszülő férfi, akinek már talán fogai sem lennének, ha a fogászati kezelések nem élnék manapság aranyéletüket.
Aurelio Conti egy senkinek született, talán még a sárban is dagonyázott disznók között, mígnem egy napon a sors kegyes lett vele és édesanyja szépségébe – melyet az öreg nem örökölt – beleszeretett a nápolyi közeg egy már özveggyé vált, ám pénzes férfija. Aurelio bálványozta a mostoha apját, minden szaván csüngött és az évek során már oly szinten művelte a fortélyait, hogy Andres halála után, ő került a helyébe. Így született meg az ember, ki fennhangon ecseteli most számára, hogy mennyire előnyös lesz a Pellegrinikkel kötött házasság, főleg, ha minél hamarabb gyermekáldás követi.
Dario itt röhögi el magát, mert eddig is biztos volt abban, hogy sem apja, sem pedig az öreg Pellegrini nincs tisztában azzal, hogy Fabiola miféle nőszemély, de a terhesség teszi eme  gondolatmenetére a pontot vagy inkább felkiáltójelet.
Aurelio arcán átsuhan a sötétség, mely már nem ismeretlen a férfi számára, hiszen gyermekkorában ezen villanás után, gyakorta érkezett egy ütés, mely arcán vagy gyomrában csattant, olykor szíj kíséretében került a hátára, ám ez már hosszú évek óta nincs rá hatással, hiszen legalább kétszer akkora, mint apja. Hogy miért hallgatja még mindig meg? Mert ő soha nem vágyott arra, ami majd egyszer rászáll, ha Aurelio kikerül a képből.
Mindig is örvendett annak a ténynek, hogy másodszülött és ha lett volna lehetősége arra, hogy tinédzser korában ezt önfeledten kiélvezze, akkor biztosan futkosnának a környéken tizenéves, fattyú kis Contik, akik eléggé hasonlítanak rá.
Ám a sors vele nem volt kegyes.

A húga mellett feküdt az ágyban, a kedvenc meséjét olvasta neki, amikor a félig lehúzott redőny apró lyukain keresztül beszűrődtek a váltakozó piros-kék fények. Azt gondolta, hogy ismét csak egy aprócska csíny, mely abban az időben elég gyakori volt, hiszen bátyja éppen a határait feszegette. De az anyjuk éles sikolya, mely betöltötte az egész házat, hamar adta tudtukra, hogy ez bizony most valami egészen komoly. Dario a húgát kezdte nyugtatni, nem engedte neki, hogy elhagyja a szobát. Betakarta, majd kulcsra zárta az ajtót és nesztelen léptekkel közlekedett. Még nem volt akkora darab, hogy ne tudott volna megbújni a sötétségben, második fiúgyermekként amúgy sem irányult rá soha akkora figyelem, mint bátyjára Diegora.
Apja reménysége volt attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett. Az öreg gyakorta dicsekedett azzal, hogy fia megszületésekor, egyhetes tivornyát tartott legközelebbi talpnyalóival, ahol – az ő fogalmazásában – nem csak ital, hanem vér is folyt dögivel. Dario mára megtanulta már, hogy apja szavait el kell osztani legalább százzal és még utána gyököt vonni belőle, hogy valamelyest közel legyünk az igazsághoz. Láthatatlansága azonban ezen az augusztusi éjszakán megszűnt létezni, hiszen a rendőrök azért jöttek, hogy közöljék a családdal, fiúk életét vesztette egy balesetben.

Olvasott egyszer egy mesét, melyben egy majomnak egyszerre két gyermeke született. Nem szerette őket egyformán, választott egy kedvencet, aki mindenből többet kapott. Étel, figyelem, törődés. Egy szép napon hatalmas vihar kerekedett, a majom kedvenc gyermekét karjai közt óvta, így kapaszkodott egy faágba, míg a nyegle, erőtlen kis majom, a hátába kapaszkodott. Mikor egy hatalmas villám becsapott a fába, az öreg majom megijedt, ijedtében pedig kiesett kezei között dédelgetett fia és nem maradt neki más, mint az addig semmibe vett kölyök.
Eme mese mintha csak életre kelt volna, hogy képébe röhögjön, amikor egy hónapnyi csend után, apja elé állt és arcába fröcsögte, hogy mennyire satnya és hasztalan, de majd lesz belőle valaki.

Szerencsére nem olyanná vált, mint amire apja vágyott.
   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A háttérbe szorítva éltél, mint másodszülött, ez pedig minden nélkülözés (figyelem, szeretet) ellenére a javadra vált, hiszen meg tudtad figyelni az emberek igazi mivoltját. Talán éppen ezért tudtad nyugodt tartással szemlélni, amikor előrántottak téged az árnyékok közül rád hárítva a reflektorfényt, hogy előnyt kovácsoljanak belőled.  
Váratlan figyelem hárult rád, amely talán ismeretlen számodra, de valamiért kétségem sincs afelől, hogy képes leszel majd megbirkózni a helyzettel, kiutat és megoldást találni, talán éppen azokkal a szövetségesekkel karöltve, akik még nem teljesen biztosak abban, hogy valóban egy oldalon álltok.
Nem habozol segítséget nyújtani a szeretteidnek, a barátaidnak és azoknak, akik szerinted érdemesek rá és ez egy igen becsülendő emberi erény, főleg hogy a múltad sérelmei ellenére meg tudtad őrizni ezt a tulajdonságodat.
Kíváncsi vagyok merre sodor még az élet, hogyan harcolsz meg a kihívásokkal, a nyomással és a kényszerrel.
Nem is tartalak fel tovább, ha jól látom már sokan várnak rád. Sok sikert kívánok neked, úgy érzem bőven szükséged lesz rá.

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!