Abby Morganstan írta:

Ryan & Abby

Oh My Mr. Slaughter...

Sosem gondoltam arra, hogy én leszek az, aki majd segít egy olyan emberen, akiről mindig az volt a benyomásom, hogy ura a helyzetnek. Még ha csak elvétve is váltottunk pár szót, kialakult bennem a szikla szilárd véleményem. Eltekintve a sérelmet, amit tudatlanul okozott, azt hittem, ő egy szikla. Egy veszélyes atmoszférával körül lengett szikla, amelynek titkai vannak. Talán sötét titkai. Démonai, mint mindenki másnak.
Amikor kilépek a lakásomból, az első ember, akit meglátok Mr. Stevenson. Napról-napra egyre bátrabb a műlábaival, és széles vigyorral az arcán int nekem. Ő volt az első nagyobb betegem, akivel megjártuk az érzelmi skála összes pontját. Mélyről indultunk, nagyon mélyről. Azóta röhög a helyzetén és illetlen vicceket süt el. Persze ehhez egy jó terapeuta is szükséges volt. A férfi úgy a korai hetvenes éveiben járhat, de a gyógytornáimnak köszönhetően meglehetősen fitt.
- Szóval Abby? A diós süteményed friss kávéval, vár rád – int a nyitott terasz felé, ahonnan kedvesen integet az új partnere Margie Gibson. A kis Casanova…
- Sietnem kell, de este ígérem, hogy benézek hozzátok – intek vissza.
- Rúgd seggbe azt a pasast, ha nem bír magával!
Visszafojtok egy nevetést, miközben a kocsimba ülök. Egy részeg éjszakámnak köszönhetően, amikor véletlenül kizártam magam a lakásomból, Stevenson és a nője befogadtak éjszakára. Azt hiszem, kicsit túlságosan is megeredt a nyelvem.
A megadott címre hajtok, miközben heves szívdobogásaimat nyugtató légzésekkel próbálom csillapítani. Ujjaimmal türelmetlenül dobolok a kormányon, és élesen kifújom a levegőt. Ryan Slaughter… Idejét nem tudom annak, mikor láttam utoljára. Tudok a helyzetéről, és semmi jóra nem számítok. Egy ilyen eset nem csak a betegre van hatással, hanem a körülötte lévőkre is.
Amikor leparkolok, kisimítok egy hajtincset az arcomból. Kócos lófarokba fogtam a nagy sietségben, és fogalmam sincs sikerül-e tükröznöm azt a látványt, mintha lazán, mégis szexisen kaptam volna össze magam. De ez nem számít. Profi vagyok, és most munka miatt vagyok itt, az az ki kell zárnom Ryan-t, amennyire csak tudom.
Impozáns a hely, ahol él, és ahogy végigsétálok a macskakövön, majd az ajtóhoz lépek, hogy kopogásra emeljem a kezem, megigazítom magamon a termo felsőm.
Ebben a pillanatban az ajtó kitárul, és ott áll előttem Ő.
Ryan Slaughter egy hegylakó. A fenébe is… Régen olyan letisztult volt, most pedig olyan, mint egy magányos cowboy. Lenőtt borosta, kócos haj, ételmaradékos felső, megviselt tekintet… Az első szó, ami eszembe jut, az a káosz.
Felmérem őt, alaposan, nem törődve azzal, hogy hozzám beszél. Magas test, izmos combok, széles vállak… ez az ember hatalmas!
Aztán amikor szavai eljutnak végre hozzám, meglepetten felkapom a fejem. A felismerés hiánya szinte tarkón vág. Nem emlékszik rám…
Gondolkodj Abby! Légy profi! Itt az idő, hogy mindent újra kezdj. Menj bele a játékba, tegyél úgy, mintha soha az életben nem találkoztatok volna!
Odanyújtom neki a kezem, és feszes mosolyra húzom a számat.
- Örülök, hogy találkozunk végre Mr. Slaughter! Abby Morgansten – mutatkozom be.
Érdes tenyere az enyémbe simul, és a vibrálás végigcikázik a karomon. Elhúzom tőle a kezem, a combomba törlöm, és megköszörülöm a torkom. Amikor félreáll, és belépek a házba, körbe nézek. Erős kávé illat csapja meg az orromat. Egy kislányt találok a nappaliban, aki játszik. Hatalmas szemeit rám kapja, ahogy meglát, és a mosolyom sokkal őszintébbé válik.
- Azta, hát úgy néz ki ez a játék nem ment ki a divatból– guggolok le hozzá. – Én is játszottam vele gyerekkoromba – mutatok Gwen babára, ami egy igazi klasszikus.
A lány elmosolyodik, fejét oldalra billenti.
- Te ki vagy?
- Abby – nyújtom neki is a kezem, ő pedig aprócska tenyerét belecsúsztatja.
- Te vagy Ryan bácsi barátnője?
Jézusom… Érzem, hogy a férfi mögöttem van, én pedig kissé remegő térdekkel felegyenesedem.
- Nem, szívem. Igaziból az anyukádhoz jöttem.
Megfordulok és Ryan viharvert szemeibe nézek.
- Akkor… hogy kezdjük?

●    ● b

[/i]

To Aby

IT COULDN'T HAVE HAPPENED ANYWHERE BUT IN LITTLE OLD NEW YORK.

- Nem mondhatsz ilyet Emily, légy szíves, legalább egy kicsit egyél - a tányér szó szerint ekkor borult az ölembe, miután a nővérem dühös lendülettel lökte meg a tálcát, amin felvittem neki az ételt. Próbáltam nem kifordulni magamból, nem felhúzni magam azon, amit csinált, és inkább magamba fojtottam a kikívánkozni készülő dühömet. Le kellett higgadnom, de már egyre nehezebben kezeltem azt a helyzetet, amibe belekeveredtem egyik pillanatról a másikra. Egy baleset vetett véget mindennek, a nővérem teljesen padlón volt, nem tudott magáról gondoskodni, ahogy a kislányáról sem, aki épp odalent játszott a babáival. Nekem ez túl sok volt, én erre nem voltam lelkileg kész.
- Jól van, akkor nem eszel - dünnyögtem végül, aztán felkeltem az ágya széléről, félre raktam a tálcát és a tányért, majd egy konyharuhával feltöröltem a kiömlött ételt, a takaróját pedig félredobtam, míg huzatot cserélek, addig pedig egy pléddel takartam be. Emily viszont a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy bármi is érdekelné, a fejét oldalra fordítva bámulta a plafont. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy mi a helyzet a kislányával.
Kezdtem úgy érezni, hogy egy komoly csomagot kaptam a nyakamba, és ha nem érkezik meg sürgősen a megoldás, akkor kénytelen leszek berakni őt egy otthonba, mert nekem ez tényleg nem fog menni, hiába a nővérem, hiába is szeretem. Ekkor hallottam meg a csengőt, ezért már szaladtam is le a lépcsőn, hogy ajtót nyissak. A pólómon még ott virított egy kis ételmaradék, ami rám fröccsent és nem is voltam a legjobb formámban, hónapos borosta tarkította a képemet. Az ajtót kinyitva egy nő állt velem szemben, nekem fel sem tűnt, hogy ismernem kéne, bár a vonásai ismerősek voltak. - Üdv, ugye Ön az, akit a másik hölgy helyett irányítottak ide? - reméltem, hogy azért jött, hogy segítsen, mert ha nem, akkor nagy bajban leszek.