A szülök között ülve nézem, ahogy az óvodások ballagnak. Még két csoport van Dany csoportja előtt. Nem tudnám leírni, amit érzek ebben a pillanatban. A tény, hogy érettségi nélkül, segítség nélkül eljutottam idáig....drága egyszem öcsémet nevelve, tudván mennyire veszélyes a munkám. Csak mosolyogni tudok. Szinte biztos vagyok benne, hogy elfogom bőgni magam, ha meglátom Dany-t a kis ruhájában, büszkén végig sétálva a teremben.
A csoportot várva a mellettem ülő anya felém fordult.
- Melyik az öné? - kérdezte a nő. Az anyára nézve rossz érzés szorul a gyomromba. Évek óta nem éreztem így. Az egyetlen, aki ilyet kiáltott belőlem, az a nő volt, aki életet adott nekem.  
- Még két csoport hátra van, mire ő jön. - válaszolok röviden.
- Aah. Akkor nincs az én lányom csoportjában. - a nő jobban megfigyel. - Maga szemtelenül fiatal, hogy apa legyen. Bátyus esetleg?
Sosem szerettem, ha az emberek kérdezősködtek rólam és az öcsémről. Habár mindig azt mondom, hogy a bátyja vagyok, sosem korrigáltam Dany szavait, mikor apának hív. Nem tudom elfelejteni a tényt, hogy van rá lehetőség, hogy tényleg az enyém....Nem. Nem lehet. Akkor az is biztos lenne, hogy olyan betegségei alakulnak ki, amiről én tehetek. Nem.....az nem lehet.
- Mit is mondhatnék. Korán kezdtem. - bökők oda egy választ a nőnek. Ekkor a nő jobban megnézett és a mellettem ülőt
- Azt mondanám egyedül álló. Hiszen nem hord gyűrűt és nincs is egy nő a közelében. - ekkor a kezét a combomra teszi. - Tudja.....én is egyedülálló vagyok. - suttogta a fülembe. A szívem kihagy egy ütemet és úgy éreztem a levegő a torkomba ragad. Teljesen lefagytam. Az emlékek előtörnek belőlem. És az érzés, mikor meghúzom a ravaszt, gondolkodás nélkül.
Minden szó nélkül csak helyet cseréltem a mellettem ülővel és a nő csalódottnak tűnt, de nem érdekelt. Nem fogom hagyni, hogy egy ribanc elrontsa Dany ballagását. Kissé sajnálom a lányát. Remélem nem lesz olyan, mint ő.

Felkavaró dolgok!

2010

Míg a legtöbb hatéves izgatottan várta az iskola kezdetét. Az új kalandot, amit az iskola falai fognak nyújtani. Az új barátokat, arcokat, a tanárok és a tantárgyak, miket az eszükbe fognak verni. Addig én teljesen mást tanultam. Édesapám, Ivan Smirnov egy generációs bérgyilkos. Az ő apja és nagyapja is a szakmában voltak. Eredetileg még a Szovjetuniónak dolgoztak, tele politikával. Apám Amerikában született, hogy a hivatalokba belépést tudjon szerezni és a munkájukat megkönnyítse. Mikor a Szovjetunió felbomlott apám kénytelen volt magán vállalkozásba kezdeni. Később feleségül vett egy amerikai nőt, aki 2004-ben életet adott nekem.
Tudva a családi háttért, biztos volt az elszigetelésem és magántaníttatásom. Én is tudtam, hogy apám a szakmába fog nevelni. Anyám nem tudja mit is csinál apám igazából. Csak a hazugságokat ismeri és abban él.
- Jól van Kazimir. Emlékszel mit tanítottam? - kérdezte apám ellenőrizve a pisztoly állapotát. A hangtompítót rácsavarja. Kérdésére csak bólintok.
- Helyes. Fogd és lődd le az az üveget a távolban. - parancsolta, majd mögém lépve kezét a fülemre tette. A nehéz pisztolyt felemelve próbáltam a legjobban célozni. Elsütöttem a pisztolyt és mellé ment. Kezem zsibbadni kezdett a visszarúgás erejétől. Apám nem volt csalódott. Tudta, hogy sokat kér egy hatévestől és nem voltak nagy elvárásai. De a maga módján örült, hogy legalább a pisztolyt biztosan tudtam tartani és nem remegett a kezem. Hozzászoktam a pisztoly látványához, így nem féltem.
Apám pár óráig még korrigálta a tartásomat és a célzásomat és két óra után sikerült eltalálni a célt. Fáradt voltam és a kezeim zsibbadtak. A könnyeimmel küzdöttem, nem akartam apám előtt sírni. Apám végül megkócolta a fejem és mondta, hogy mára elég lesz. Tudtam, hogy szeret. Még, ha nehezére is esett kimutatni, tudtam, hogy törődik velem és nem csak a szakmája miatt. Kezébe vett és a kocsihoz cipelt. A hátsó ülésre beültetett és bekötött.
- Még egy helyre elkel mennünk. Utána megyünk haza, oké? - én csak bólintottam, mint egy jó fiú. Türelmesen ülök az autóban, míg apám vezet. Az ablakon kibámulva nézem a házakat elsuhanni mellettünk, ahogy a házak egyre ritkulnak és a fák felváltják őket. A külvárosba érve egy kis iroda előtt megállunk. Egy egyszintes ház, ami inkább egy kezdetleges irodának nézett ki, egy kis vállalkozásnak. Apa kiszállt az autóból és felhúzta a kesztyűjét. Kopogás nélkül bement a házba és pár pillanat múlva lövések hangzottak el. Láttam ahogy egy férfi az ablaknak ütközik és a vére az ablakra kendőik. A szemembe bámult, majd lassan a földre rogyott. Reakció nélkül vártam, hogy apám visszajöjjön. És visszajött. A kocsiba ült, majd egy mosollyal rám nézett mielőtt beindította a kocsit. Nem szóltam semmit. Normálisnak tűnt számomra és tudtam is már ilyen kicsin, ez lesz az én életem. Hozzá kellett szoknom.

2018. Február

A nő, aki életet adott nekem ismét kórházban van. 9 hónapja már hogy az öcsémmet hordozta és most ideje volt a szülésnek is. Nem vagyok boldog. Nem azért, mert nem akarom az öcsémet. A problémám a nővel van, aki anyámnak kéne hívnom. De nem teszem. Nem tudom neki ezt a tisztességet megadni neki. Nem azok után, amit tett. Már a legelső alkalom után nem voltam hajlandó az anyai titulussal megilletni őt. Csendben várok a váróteremben a kezeimet bámulva. Már két óra eltelt és semmi. Úgy érzem nagy a nyomás rajtam most, hogy apám meghalt és egyedül maradtam ezzel a szörnnyel. És most egy csecsemőről is gondoskodnom kell. Félek. Félek attól, hogy az a nő bántani fogja az öcsémet. Félek, hogy nem leszek ott és baja esik. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben. Üvölteni akarok és sírni. Elakarom mondani valakinek az igazat és megvédeni Dany-t. De nem tehetem. Nem, azok után, hogy apám mindent feláldozott a tanításomért és a nevelésemért. Tartozom neki. De nem fogom Dany-t erre nevelni. Azt akarom...hogy normális élete legyen. Boldognak akarok tudni őt. Hajlandó vagyok elkárhozni a lelkem, miatta. A kis szemem fénye.

2018. Augusztus

Fáradtan és megviselve jövök haza. Nehéz egyensúlyt tartani a tanulmányaim és a munka között. Kellett egy perc, hogy megtaláljam a kulcsaimat. Elfordítva a zárban hangtalanul lépek be a házba. Előbb jöttem haza. A sors úgy hozta, a célpontom pont úgy határozott és cselekedett ahogy akartam. Ritka a sima megbízás. De pont e miatt tudtam előbb haza jönni. Leakartam fürdeni, inni egy hideg italt és korán ágyba menni miután Dany elaludt.
Ahogy belépek a házba zene üti meg a fülem. Ismerem ezt a zenét....ezt használta az a nő, hogy tompítsa a sikolyaimat és sírásaimat. Hezitálás nélkül a forrás irányába rohantam. A szoba ajtaját kinyitva megláttam azt, amitől féltem. A nőt meztelenül a még nem egy éves öcsémre mászva. Előhúztam a fegyvert és hezitálás nélkül lőttem. A nő elterült az ágyon, a feje lelógott és a padlót a vér kezdte beteríteni. Karjaimba vettem Dany-t aki üvöltőt a félelemtől. Betakartam a kabátommal és próbáltam nyugtatgatni. De elkezdtem vele együtt sírni. Úgy éreztem elbuktam. Azt gondoltam az én hibám, hogy ez történt.
- Shh. Shh. Minden rendben lesz....Annyira sajnálom Dany....annyira sajnálom...Kérlek ne emlékezz erre. Kérlek ne válj azzá, ami én lettem. Kérlek hadd legyen egy normális életed... - Dany-t magamhoz szorítva sírtam, próbálva megnyugtatni mindkettőnket.
Egy óra múlva mindketten abba hagytuk a sírást. Az én fejem csengett, míg Dany elaludt a karjaimban. Dúdoltam neki, amíg az ágyába tettem és betakartam. Bekapcsoltam a babamonitort, majd visszamentem a szobába. Nem kaptam megváltást, mikor meghúztam a ravaszt. Szerintem túl gyorsan halt meg. Túl...fájdalom mentesen. De talán ahogy feldarabolom és megszabadulok tőle egyszer és minden korra...talán minden jobb lesz.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Juj, hát őszintén nem tudom mit is írhatnék most. Mitagadás, egy kicsit lesokkolódtam a végén, még annak ellenére is, hogy már az elejétől kezdve számítottam a végkimenetelre. Szörnyű dolgok történtek veled, olyasmik amiket valószínűleg egész életed során cipelned kell majd, pedig olyan fiatal vagy még. Szomorú, hogy már gyerekként érettebbnek kellett lenned, mint a saját szüleid. Nagyon hamar fel kellett nőnöd és még csak nem is akármilyen munkát végezned.
A karaktered szerintem nagyon különlegesre sikeredett, a - remélhetőleg - öcséd iránti szeretet, törődés és odaadás példaértékű, amiért hajlamos vagy a saját életedet is félretenni, feláldozni... nagyon sokat elárul ez a jellemedről. Őszintén remélem, hogy sikerül majd egy legalább aránylag normális életet élnetek és sikerül legalább őt kihagynod majd a "családi bizniszből".
Mindenesetre szabadon engedlek, még ha nem is szívesen, hiszen nem kimondottan szeretünk bérgyilkosokat látni a városban, dehát ilyen az élet. Szóval sok szerencsét a túléléshez, meg a gyerekneveléshez. Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!