Adalrich       Maggie

Túlságosan hideg volt a szél, ez volt az első, ami feltűnt az új helyen. Ahogy kiszálltam a kocsiból, máris arcon vágott, talán mert itt nagyobbak voltak a terek, mint Brooklynban. Vagy csak nekem tűnt úgy, ezt nehéz lett volna megmondani, de a lényeg, hogy máris tudtam, itt jobban fogom érezni magam. Ugyan hónapok kellettek hozzá, de gyűjtögettem, aztán hallottam véletlenül egy remek lehetőségről, én pedig éltem vele. Nehezen viseltem a társasházakat, talán azért, mert igazodnom kellett valamennyire a lakóközösséghez, nem éreztem azt a privát szférát, amire amúgy szükségem volt.
Ez a ház azonban maga volt az álom, amibe készültem beköltözni. Ugyan nem lett az enyém, de már az is elég volt, hogy bérelhetem. Az idős bácsinak meghalt a felesége, ő pedig a fiához költözött, alig néhány utcára innen. Neki már túl nagy lett volna a ház, én azonban nem bántam, hogy nem kell majd osztoznom rajta senkivel. Sosem vezettem még háztartást teljes mértékben, de szerettem volna hinni, hogy el fogok boldogulni. Akár az udvar rendben tartásáról van szó, akár másról.
Ahogy ott álltam a szállingózó hóesésben, mélyen magamba szívtam a fagyos levegőt, és szokatlanul mély elégedettség szállt meg. Azóta nem éreztem ezt, hogy megnyitottam a Maggie’s-t. Ajkaimon végig is szaladt egy kósza kis mosoly, miközben hátra sétáltam a felocsúdást követően, és kinyitottam a csomagtartót. Ott is volt néhány doboz, a hátsóülésen is, de a költöztetőket későbbre vártam. Jöhettem volna akkor is, de a lakásnál már mindent felügyeltem, itt pedig szerettem volna előbb lenni, mielőtt minden bekerül. Az üres házaknak megvan a maga varázsa, ezen pedig úgyis lesz még mit csinálni. Apró alakítgatások csupán, de ráfért.
Addig-addig kotorásztam hátul, míg meg nem tudtam fogni az első kezembe akadó dobozok egyikét. Ügyesen sikerült elegyensúlyoznom a jeges járda ellenére is az ajtóig, hogy aztán a verandán hagyjam néhány perc erejéig, amíg elő nem szedtem a következőt. Még azzal sem akadt semmi problémám, és kezdtem bízni abban, hogy viszonylag hamar sikerül bekeverednem, mert a fűtést minél előbb jó lett volna elindítani.
Már a negyedik fordulónál tartottam, amikor váratlanul a doboz megadta magát. És, ha ez nem lett volna elég, a hirtelen történés miatt úgy megijedtem, hogy nem csak a holmim gurult szét az udvar kellős közepén, de nekem is sikerült rálépnem egy jégfoltra, aminek következtében azon nyomban dobtam is egy hátast. Valószínűleg a bírák tízből minimum nyolc pontra értékelték volna a mutatványomat, ha éppen ült volna itt egy zsűri a kertben. Hála istennek erről azonban nem volt szó, nekem viszont sikerült annyira bevernem a csípőmet, hogy percekig csak feküdtem a hidegben, és pislogtam a szürkeségbe burkolózó ég felé, hátha sikerül összeszedni magam valamelyest.
- Jézusom… - nyögtem fel, ahogy végre elkezdtem mozgatni a lábaimat. Még jó, hogy volt rajtam sapka, de a fenekemet így sem védte meg semmi plusz réteg a koppanástól.

A mai  nap a szabad napról szólt, s arról, hogy végre egy kicsit ejtőzhetek és egy kicsit messzebbre is mehetek Reddievel, mint a mindennapos körséták, amik sokkal inkább kocogások, és sprintek utána, mint sétálgatás. Tele van állandóan energiával, amit napi két futással némileg le tudok vezetni és egy rakat játékkal. Egy parkolóban találtam rá a németjuhászra, jó egy éve, didergett és csonttá volt soványodva és látszott, beteg. Azóta energiabombává nőtte ki magát és minden reggelemet egy rám ugrással kezdi, amiről leszoktatni nem megy, hiába vetek be minden taktikát.

Nem véletlenül választottam ezt a napot a szabad napok egyikének. A minap a szomszéd fia jött át, megmondani, ne lepődjek meg, ha új lakót látok a házban, valaki kibérelte. Ők kértek meg szintén arra, hogy időnként nézzek körbe a házban és a ház körül, noha az utóbbit Reddie rendszeresen megtette, naponta többször is. Ezt a szívességet megtettem, mint ahogy nyugodtak voltak eddig is, hiszen szerintük ki ne lenne nyugodt, ha egy testőr, egy volt katona a szomszéd. Erre inkább csak mosolyogtam mindig egyet. Senki sem örök életű és vannak kivédhetetlen helyzetek.

Reddie azonnal beugrott a kocsiba, ahogy kinyitottam az ajtót neki és az ablakhoz nyomva az orrát, figyelte a suhanó tájat.
- Nézd csak, megérkezett az új szomszéd - ahogy kanyarodok, úgy fordul kicsit a tekintetem balra, figyelve, ki is lehet az, s találgatva. - Nyugalom, haver, mindjárt megismered. Remélem, örülni fog neked. - kinyitom neki a kocsit, megvárom, míg kiugrik, ő is érzékelte az új lakót és tudom, hogy máris menne ismerkedni. - Maradsz.
Sértődötten leül, láthatóan toporog a kocsi mellett pár lépéssel. De nem akarom megijeszteni az új szomszédot a kutyával, szép kis indulás lenne.
Kiszállok én is a kocsiból, de még nem köszönök neki, nem akarom megijeszteni, ekkor látom, hogy a földön van. Becsukom ösztönösen a kocsiajtót és ih, arccal máris szaladok a nő felé, megkerülve a kocsiját s leguggolok mellé, mert azt már látom, hogy nem nagyon mozdul, noha magánál van.
- Minden rendben? Ne álljon fel - nem érek hozzá, előbb azt nézem, hogy hogy érzi magát. - Tudja mozgatni mindenét? - Várok, hogy megfigyelje magán ezt, remélve, hogy nem pattan fel egyből.
- Várjon, felsegítem - nyújtom a karjaim, félig felállva, hogy a súlyt rám terhelhesse.
- Hogy érzi magát? - Még nem merem elengedni, nehogy elessen újfent, s figyelem az arcát is, a tekintetét is.
Reddie megkerüli a kocsit, megáll az elejénél és figyel, érdeklődéssel. Oda sem nézek, tudja, hogy nem ugrálgatunk ilyenkor.
Alaposabban megnézem magamnak a szomszédot, azon kívül, hogy jól van-e.

Adalrich       Maggie

Addig a néhány pillanatig, amíg totális zavar köszöntött be a tudatomban, a látásom pedig elhomályosult, azt hittem csupán álom volt mindaz, ami velem történt. Csupán egy rossz álom, amiből most készültem felébredni, ám a hideg elég erővel bírt ahhoz, hogy csakhamar felocsúdjak a kábulatból. Utána már csak kellemesnek tetszett feküdni, illetve abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képes lennék megmozdulni.
Merengésemből, és békésnek tűnő állapotomból az érkező zökkentett ki. Először fel sem fogtam, hogy mit mond, amit annak tudtam be, hogy valószínűleg a fejemet is beverhettem, amitől csengett a fülem és nem értettem tisztán a szavakat. Próbáltam olvasni, ahogy mozogtak az ajkai, és néhány szót sikerült is összeraknom.
- Nem terveztem, az elmúlt néhány percben is remekül megvoltam így… - ugyanis annyi már biztosan eltelt azóta, hogy előadtam az új mutatványomat. Lehet, hogy gyakorolnom kellett volna még egy kicsit, aztán akár egy „ki mit tud” vetélkedőn is szerepelhetnék vele. Nem mondom, hogy elnyerném az első díjat, de határozottan dobogós lehetnék a produkciómmal. Egészen egyedi lehetett a kecses hátra vágódásom. Már csak az volt a kérdés, hogy volt-e hozzá közönségem, vagy sikerült megúsznom egy igencsak csúfos bemutatkozást a szomszédságom előtt.
- Fogalmam sincs, az ujjaim még mozogtak az előbb, bár nem érzem őket. Ez talán a hideg számlájára írható. – kótyagosan beszéltem, és talán azért szokatlanul sokat, mert még mindig a történtek hatása alatt voltam. Jó, alapvetően barátságos voltam, még ha kissé zárkózott is az idegenekkel szemben, de egy vendéglátóstól nem is meglepő. Csak bizonyos helyzetekben, vagy a rosszabb napjaimon zárkóztam be, amikor túlontúl megrohantak az emlékek. Ma nem erről volt szó, de zavaromban ömlöttek belőlem a szavak, a szokottnál is jobban.
- Köszönöm! – nem szerettem ugyan ráutalva lenni másokra, de ez egyszer talán kivételt tehettem azzal, hogy elfogadtam a felém nyújtott kart. Erősen kapaszkodtam meg benne, de hagytam, hogy felsegítsen, még ha félig igyekeztem is felhúzni magam, hogy legalább ennyi megmaradjon a méltóságomból. Nem sok maradt, az egyszer szent. – Mint aki az előbb vágódott el a jégen, aztán átment rajta egy úthenger. Vagy egy hókotró… - dobtam be az újabb opciót, ami jelen esetben talán életszerűbb is lett volna. – Úgy hatszor. – bágyadtan emeltem a kezemet a tarkómhoz, ahol sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnöm a járdámmal.
- Aú! – hasított bele a fájdalom a csípőmbe is, ahogy a tapogató ujjaim oda is eljutottak, és rátapintottam egy fájó pontra. Biztosra vettem, hogy holnap csodás lila árnyalatban fog tündökölni a fél oldalam, de most legalább nem azért, mert kaptam egy nagy verést büntetésképpen. Lassan azonban kezdtem annyira magamhoz térni, hogy felfogjam a helyzetet, és leessen, hogy egy idegen férfi karjaiban vagyok, ha szigorúan vesszük. Azzal a lendülettel meg is szólalt a fejemben a vészcsengő, de még időben kapcsoltam ahhoz, hogy ne pánikszerűen húzódjak el, csupán kicsit hirtelen.
- Jól vagyok! – bizonygattam zavartan, kibontakozva a támogató ölelésből. Tudtam, hogy semmi rossz szándék nem rejlett a mozdulatsorban, mégis kellemetlenül éreztem tőle magam. – Jó, hogy erre járt, még egyszer köszönöm! – némi távolságtartás máris belém költözött, de próbáltam valamelyest azért leplezni, hátha annak a számlájára írja, hogy zavarban vagyok a ciki helyzet miatt. – Szép kis bemutatkozás, igaz? – mondtam ki azt, amit korábban magamban gondoltam, hogy ezzel is megpróbáljam oldani legalább a saját feszültségem, elfedve a megilletődöttségem.

Amit látok, hogy magánál van, de zavarodott, így úgy vélem, hogy tényleg jobb, ha először még nem kel fel, aztán majd meglátjuk, miként javul, vagy romlik.
- Pár perc? - Ez rosszabbnak tűnik, mint elsőre láttam.
A szavai kótyagosak, mint aki nincs kapcsolatban ezzel a világgal. Nem vagyok orvos, de ez azt mutatja, hogy a fejét is beverhette, ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy a feje is a földön van.
- Ha tudja  mozgatni, az jó. Lehet, hogy a hideg - mosolyodom el. A logika a helyén, a körülményeket is beazonosította. Haladás. Csak ne romoljon.
- Kérem! - Egyszerre tartottam és adtam annyi lendületet, hogy ne is tépjem le a karját, de ne is essen vissza, az nem lenne most szerencsés.
- Nagyjából ilyen az ember, ha másnapos - mosolyodom el, némileg megkönnyebbülten, aztán látom, ahogy a tarkójához emeli a kezét. - Bevágta a fejét is? - Figyelem a kezét, imádkozva, hogy ne vérezzen, bár ez nem jelent semmit. Lehet, érdemes lenne mentőt hívni, hogy megvizsgálják. Ez azért ezek szerint esés volt.
Tartom még, akkor akarom csak elengedni, ha már biztosan áll a lábán, addig támasztom a törzsemmel is némileg, de főleg a karommal.
- Hol fáj? - tekintek a tapogatás irányába, s megrándul a szám széle. - Lehet, érdemes lenne elmenni a kórházba, hogy megnézzék. Ez nagyobb esés volt, mint aminek láttam az  eredményét.
Érzem a rándulást, ahogy ellépne tőlem, először megfognám, mert azt hiszem, hogy elengedte magát a lába, de aztán érzem az irányát. Ez nem arra utal, hogy megint rosszul lenne. Sokkal határozottabb annál.
- Minden rendben - mosolygok rá, de azért elengedem, figyelve arra, ha meginogna, vagy dőlne, újfent elkapjam, vagy adnám a karom, hogy kapaszkodjon bele. Éppen ezért nem lépek hátra, csak maradok, ahol vagyok.
- Szívesen és kívánom, hogy többet ne így kelljen összefutnunk. De biztos, hogy jól van? - A mosolygás átvált némi aggódásba, mégis, azt súgja valami, hogy ne lépjek közelebb.
- A nevét nem tudom, így nem tudom, milyen bemutatkozás - mosolygok, de a szemeim kutatón járnak rajta, ájul-e. - Pedig reggel felszórtam a járdát, a ház tulaja meg a feljáró részt. Úgy tűnik, közben megint csúszós lett. És valószínűleg többször is össze fogunk futni - a házam felé mutatok. - A főbérlője fia  mondta, hogy ma fog érkezni az új lakó a házukba. A szomszédja vagyok. Adalrich - nyújtom felé a kezem, üdvözlésként.
A holmikra mutatok a földön és a dobozokra.
- Ha gondolja, segítek. Jobb lenne, ha most inkább pihenne. A házban már meleg van, legalábbis az alapfűtés biztosan megy. De előbb jobb lenne, ha inkább bekísérném a házba.
Eszembe jut, hogy talán tolakodó vagyok. Lehet, a férje már a házban van.
- Lehet, kicsit tolakodó vagyok, nem szeretném zavarni. Csak így hagyni sem szeretném, egy ekkora esés után.

Adalrich       Maggie

- Hát, az szerencsére már rég nem fordult elő velem… - de halványan azért még derengett, hogy tényleg ilyesmi érzés volt, amikor az ember felöntött a garatra előző este. Még mindig nem éreztem magam teljesen magabiztosnak, de egy fokkal jobb volt most, hogy sikerült két lábra küzdenem magam, hála az idegennek. Akit egyébként csak most néztem meg magamnak alaposabban, mert eddig homályos is volt a látásom, meg mással is voltam elfoglalva. Mondjuk azzal, hogy kitisztuljon a fejem.
- Attól tartok, hogy egy kicsit sikerült, de szerintem megmaradok. – azt már csak magamban tettem hozzá, hogy volt már rosszabb is. Annak idején nem egyszer kaptam olyan verést, hogy napokig fájdalomcsillapítót szedtem, és nyoma is maradt az ütésnek, mert mondjuk a tükörbe sikerült belevágódnom, vagy épphogy elkerültem az ágy sarkát.
- Azt inkább azt hiszem, hogy kihagynám! – ráztam meg sebesen a fejem, amikor a kórházat emlegette, de elég gyorsan rájöttem, hogy ez rossz ötletnek bizonyult. Egyből tompa fájdalom hasított a fejembe a mozgatás hatására, de már sikerült megállnom, hogy felszisszenjek. – A csípőmet is beütöttem, de kibírom. Biztos lesz egy nagy foltom holnapra, de ez bárkivel előfordul. – próbáltam nemtörődöm mozdulattal legyinteni, de nem voltam biztos benne, hogy elég meggyőzőre sikeredett. Azért nem mindenki vágta magát hanyatt az ideköltözése napján, ezt biztosra vettem. Még akkor sem, ha az időjárás tehetett róla főként.
- Persze, majd jegelem egy kicsit, tényleg! – bizonygattam tovább. Nem hittem el én sem maximálisan, hogy jól lennék, de pár nap és valóban jól leszek. Nem kellett nekem se orvos, sem másfajta segítség, hiszen mindig egyedül láttam el a sérüléseimet korábban is. Ezzel nyilván nem terveztem dicsekedni, és valószínűleg megnyugtatóan sem hatott volna rá. Sőt, talán csak még rosszabb lenne, és jobban aggódna, mint amennyire már most is tette.
- Ó, nagyon örvendek! – ha lehet, most még inkább zavarban voltam, mert ezek után kénytelen leszek minden nap találkozni vele, annak tudatában, hogy mekkora idiótát csináltam magamból. Biztosan megvolt rólam a véleménye. – Én pedig Maggie vagyok! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, mert ilyen esetekben azért nem volt problémám azzal, ha valaki megérintett. – Tényleg? – pillantottam tétován a ház felé. – Azt hittem, hogy majd ezután kell begyújtanom. – egy halovány kis mosoly is megjelent az arcomon, miután a tekintetem visszatért az újdonsült szomszédomra.
- Nagyon kedves, de megoldom én. Ezeket itt úgyis össze kell szednem most, hogy a doboz idő előtt megadta magát. – sóhajtottam, a földön heverő holmikra pillantva. – De azt mondjuk megköszönöm, ha a verandáról segít bevinni néhány dobozt. – azokat ugyanis már sikerült eljuttatnom addig, csak ezzel az eggyel gyűlt meg komolyabban a bajom. – Megleszek tényleg, emiatt ne aggódjon. Inkább csak nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek ilyen közvetlenek. A filmekben is mindig így megy a kertvárosokban, csak én nem nagyon laktam még ilyen helyen… - próbáltam lazának tűnni, amennyire tőlem telt.
Közben lehajoltam, és elkezdtem felszedegetni néhányat a szétszóródott tárgyak közül. Nem mondom, hogy nagyon stabilnak éreztem magam a hajlongástól, de nem akartam mutatni, hogy probléma lenne. Soha többé nem akartam gyengének és sebezhetőnek tűnni senki szemében sem.

Az esethez képes derültebben mosolyodom el.
- Most többszörösen bepótolta - mégis, az, hogy bevághatta a fejét, sokkal inkább aggaszt. Másnaposság érzést túl lehet élni. Ha valaki bevágja a fejét, az nem a legjobb dolog. Tapasztalhattam személyesen is, különben most valahol a kék égen hasítanék a vasmadárral. Nehéz feldolgozni, hogy a földön ragadtam. Hálás vagyok a feletteseimnek, hogy legalább a tartalékos pozícióra rávettek.
- Reméljük a legjobbakat - teszem végül hozzá.
Talán csak én fújom fel, nem tudom, de mivel kezdem úgy érezni, hogy erővel akarnám rávenni, hogy nézzessen már utána magának, jobbnak látom nem erőltetni a dolgot. Az ő döntése. És remélem, hogy nem lesz baj ebből, ha nem megy be.
- Maggie - mosolygok rá, s elfogadja a felé nyújtott kezemet.
- Nem, alapfűtésen volt eddig is, mert későn költözött át a fiához a bácsi, és tartottak attól, hogy befagy a rendszer. Ma reggel meg kicsit feljebb csavarhatta, nem tudom - nem voltam bent ma, tudván, hogy ma már lesz lakója a háznak.
- Rendben - ez esetben más nem marad, mint búcsút venni tőle, láthatóan egyedül szeretne maradni.
- Igen? - Vagy talán mégsem? - Természetesen! - Hiszen éppen ezért indultam el a kocsitól, nem csak, hogy köszönjek neki.
- Értem-értem, nem fogom kérdezni többet - mosolyodom el és a verenda felé tekintek. - Az ajtó nyitva van?
- Itt figyelünk egymásra - bólintok. - Szerencsére jó szomszédok laknak a környéken. Sokat javít az életminőségen és a közérzeten. És nem tolakodóak - már indulnék a veranda felé, de inkább visszafordulok. - Remélem, nem voltam tolakodó. Nem akartam zavarba hozni.
Mivel szedegeti már össze a holmikat, jobbnak látom, ha inkább nekiállok bevinni a dobozokat, amiket kért.
- Hova tehetem a dobozokat? - Emelem fel a legelsőt és visszafordulok ismét Maggie felé. Nem érzem, hogy nehéz lenne, de azért inkább alul fogom meg, s úgy emelem fel, a karommal tartom alulról a dobozt.

Adalrich       Maggie

- Igen, én is azt hiszem. – nevettem fel kurtán, még mindig kissé kóválygott a fejem. Igyekeztem ugyan leplezni, mert már nagyon jól megtanultam, hogyan kell, de azért nem volt kellemes érzés, az már egyszer biztos.
Egyébként egyelőre még azt sem nagyon tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak az idegenhez. Már leküzdöttem rég a félelmemet azokkal szemben, akiket nem ismertem, de nem mindig ment egyből a lazaság. A Pubban igen, mint jó vendéglátós igyekeztem barátságos lenni mindenkivel, de itt, amikor senki nem járt az utcán és csak ő volt, meg én, azért egy kicsit még bizonytalannak éreztem magam. Főleg azért is, mert elgyengültem az esés miatt, és biztosra vettem, hogy egy esetleges támadásnál a reflexeim nem lennének olyan jók, mint kellene. Nem mintha azt feltételeztem volna róla, hogy ilyesmit forgat a fejében, de a férjemről sem hittem sokáig, aztán megkaptam az első pofont. Kijózanító volt.
- Nagyon jól tájékozott, Adalrich. – állapítottam meg, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ez megijesszen, vagy örüljek neki, hogy afféle segítséget hagytak itt a főbérlőim. Annyira azért még én sem voltam paranoiás, hogy azt gondoljam, utánam nyomozna, és most előadja magát. – Azt mondták, hogy ráfér némi felújítás a házra, de mindent kedvem szerint alakíthatok. – kíváncsi voltam, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy ezt a tulajdonosok komolyan gondolták. Amikor megnéztem a házat, elég lelakottnak látszott, és cseppet sem éreztem otthonosnak, de láttam benne a lehetőségeket.
- Igen, már kinyitottam, csak addig nem jutottam el, hogy be is vigyem őket. Gondoltam a lehető legközelebb viszek mindent, és majd utána behordom. – az ő segítségével viszont jelentősen lerövidült volna a folyamat. Nem szerettem többé másra utalva lenni, de azt el kellett ismernem, hogy néha még én is elfogadhatom a segítő szándékot. Ahogy teltek a percek, kezdtem fokozatosan megnyugodni és visszazökkenni a normális állapotomba.
- Nem igazán laktam még ehhez hasonló környéken… - vallottam be őszintén. – Brooklynból jöttem. – tettem hozzá mintegy magyarázatképpen, noha nem New York szülötte voltam, és még csak nem is a Nyugati-parté, ahol az elmúlt éveimet töltöttem. Egyszerűen csak kiment már a fejemből az emberek közvetlensége, elszoktam a jó szomszédoktól. A férjem ugyanis nem rajongott az ilyesmiért, ezért elbarikádozott minket hatalmas falak mögé, hogy ne zaklassák őt mindenféle jött-mentek.
- Dehogyis, inkább figyelmes! – pillantottam fel mosolyogva a pakolás közepette. – Sajnálom, hogy ilyen gyanakvóan és ostobán viselkedtem, nem akartam megbántani vele, ha esetleg magára vette… - mondtam őszintén, mert amennyire meg tudtam ítélni, tényleg csak figyelmes volt. Annyira elmerültem alig pár másodperc alatt a gondolataimban, hogy a szavai zökkentettek vissza, mire fel is kaptam rá a tekintetem.
- Egy pillanat, máris megnézem! – azzal hátra hagytam a maradék holmit a földön, és a lehető legóvatosabban átszeltem a kettőnk között lévő néhány méteres távolságot, hogy megnézzem, mi van a doboz oldalára írva. – Úgy látom ez majd a nappaliba fog menni, de szerintem az is elég, ha egy helyre pakoljuk mindet. Mondjuk pont a nappaliba! – határoztam végül, mert az tűnt a legtágasabbnak, ahol nem fognak zavarni.
- Nem tudom, hogy mikor érkeznek a költöztetők, ők hoznak még néhány cuccot, pár nap múlva meg érkezik a többi is. Nem tudnék mindent egyszerre elhelyezni. – tettem hozzá magyarázatképpen, mielőtt teljesen szétszórtnak nézne. – És maga melyik házban lakik? – közben a kutyus is beóvakodott mögöttünk, de egyáltalán nem zavart. Egyrészt kosz volt amúgy is, másrészt meg szerettem az állatokat, még ha kint nem is volt érkezésem figyelmet fordítani rá.

- Ezt jelenti az egymásra figyelés nálunk. - bólintok mosollyal. - És mert a szomszéddal megegyeztem, hogy figyelek a házra, míg vissza nem tud költözni - már akkor is tudtuk, mind a ketten, hogy ez nem fog megtörténni, nekem meg semmibe sem került.
- Felújítás ráfér, a többiben nincs közöm, ha ezt mondta, akkor így is van - bólintok. - Szerette a házat karban tartani, de az utóbbi években erősen legyengült egészségileg.
Én meg nem vagyok akkora ökör, hogy a fiú kötelezettségeit átvegyem, csak mert a szomszéd vagyok. Az az ő dolguk, ennyiben tudtam segíteni, másban már az ő dolguk, miként cselekszenek.
- Rendben! - bólintok, akkor nem kérem meg, hogy kinyissa az ajtót. Erről jut eszembe! majd hozzam át a kulcsot, hiszen az már az övé. Jó lesz pótkulcsnak.
- Brooklyn? Nagy változás lehet akkor, hogy ide költözik - értek egyet vele. - Nem ismerem annyira azt a részt, csak megfordultam arra párszor.
- Nem bántott meg - mosolyodom el. - Szeretném, ha jól érezné magát és ha ez tolakodó és sok már, akkor magára hagyom - mindössze ennyi, ám lehet, én gondolom túl. - Lehet, hogy egyedül szeretett volna bepakolni, én meg jövök és .. - mutatok a dobozok felé.
Megvárom, míg megnézi a dobozt, ha már voltam olyan, hogy nem olvastam el előtte, hova is megy. - Rendben.
Fordulok is be a házba, kinyitva a könyökömmel az ajtót és lepakolom a dobozt, ahol nem lesz útban és még lehet dobozokat oda pakolni, úgy, hogy nem kell hegyet mászni, ha keres valamit.
- Akkor jó is, hogy egy helyre tettem - teszem le az újabb dobozt. - A kellemes dobozon és dobozban lakás első élményei - mosolyodom el. - A jobb oldaliban, ahol a kocsi áll.
Észreveszem Reddiet. Meglep, hogy bejött, nem szokása.
- Reddie - szólok neki és lépek felé, egyáltalán nem fenyegetően, vagy parancsolóan. Fejére teszem a tenyerem, finoman. Láthatóan nem érdeklem, szaglászik a levegőben és csupa kíváncsiság. - Nem kéne bejönnöd. Elnézést - fordulok Maggie felé. - Nem szokása bejönni házakba, csak nagyon kíváncsi. Mindjárt jövök, csak előbb átviszem, ne zavarjon. Remélem, nem ijedt meg tőle.

Adalrich       Maggie

- Szóval szemmel akarnak tartani, hogy nem rendezek-e titkos orgiákat, vagy hatalmas házibulikat? – kérdeztem egy kicsit oldottabban, némi viccelődést is megengedve magamnak. Nem akartam olyannak tűnni egy kedves szomszéd előtt, mintha karót nyelt lennék, vagy túlzottan merev és humortalan. Ez cseppet sem volt rám jellemző, csak némi bizalmatlanság az ismeretlenekkel szemben. Ez csak annak lehetett furcsa, aki már eleve ehhez a környezethez volt szokva, de nekem egyelőre mindez még idegen közeg volt. Az viszont szándékomban állt, hogy beilleszkedjek majd idővel, és a magaménak érezzem a közösséget.
- Nos, vele nem találkoztam, csak a fiával. Az azért látszik, hogy törődtek a házzal, mert sokkal rosszabb is lehetne, főleg ennyi pénzért. – a sok információból, amivel rendelkezett, arra következtettem, hogy akár még a bérleti díjam összegével is tisztában lehet. Egyébként máris dédelgetett álmom volt, hogy egyszer talán megvegyem a házat, ha jól érzem itt magam és minden számításom bejön a hellyel kapcsolatban. Ez azonban még nagyon a távoli jövő volt, egyelőre még jó lett volna birtokba venni az épületet.
- Igen, elég nagy. – egyetértően bólogattam, közben persze nem álltam meg egy percre sem, mert nem akartam a szükségesnél tovább feltartani. Bizonyára neki sem ez volt a mára tervezett programja. – Nem teljesen szakítom meg vele a kapcsolatot, mert az éttermem továbbra is ott van, úgyhogy ugyanúgy minden nap be fogok járni. – magyaráztam, mivel ez nem volt titok. Előbb-utóbb valószínűleg vagy szóba került volna, vagy egyszerűen csak kiderül számára. Talán mert a szomszéd elmondja, vagy ki tudja.
- Úgy terveztem, mivel nem számítottam rá, hogy esetleg lehet segítségem hozzá. Szeretek mindent önállóan megoldani, néha talán már túlzottan is… - vallottam be, ami leginkább azóta volt rám jellemző, hogy kiszabadultam a vasmarok szorításából. Amióta ekkora szabadságom lett, valahogy próbáltam megőrizni az állapotot, és nem másokra utalva lenni ismét. Soha többé! – Maga is így kezdte a költözést? – érdeklődtem, időnként elengedve egy halovány kis mosolyt felé. Tényleg hálás voltam a váratlan segítségért, még ha nem is a legjobb módon mutattam ki.
Amikor a városba érkeztem, semmim nem volt. Mindent, ami itt volt most bedobozolva és arra várt, hogy kipakoljam, azóta gyűjtöttem össze. Ezek már csak az enyémek voltak és maximálisan az én ízlésemet tükrözték, nem pedig azt, amit elvártak tőlem. Vidámak, színesek, mégis nőiesek voltak a bútoraim. Olyanok, amiktől az ember igazán otthonosan érezheti magát a lakásában. Közben az ablakon át kinéztem abba az irányba, amit Adalrich mondott, hogy lássam miről is beszél.
- Ó, ugyan! Egyáltalán nem zavar! Szeretem az állatokat, és úgysem tud ennél jobban összekoszolni semmit. – legyintettem egyet, miután odafordultam az ablaktól a kettős felé. – Megengedi, hogy megsimogassam, vagy inkább ne erőltessem? – kérdeztem udvariasan, mert nem tartoztam azok közé, akik csak úgy lerohannak egy kutyát. Az szerintem egyrészt a gazdával szemben otrombaság, másrészt sohasem lehet tudni, hogy az adott eb hogyan reagál egy idegen közeledésére. Nem is attól tartottam, hogy kárt tenne bennem, inkább csak nem akartam tolakodó lenni, így várakozóan pislogtam a kutyusra. Ha engedélyt kaptam, akkor barátságos mosoly futott végig az arcomon, mintha ő is érzékelné a jelentését, és leguggoltam hozzá, hogy a fejünk nagyjából egy szintben legyen. Meg akartam várni, hogy ő jöjjön oda, ha úgy van, de ha újdonsült szomszédom úgy határozott, hogy jobb most nem ismerkedni, akkor egyszerűen csak maradtam a korábbi helyemen.

Röviden felnevetek, aztán félig komolyan válaszolok.
- Ha így lesz, a szomszédok azért fognak megsértődni, ha nem hívja meg őket a buliba.
Tetszik a humora és a közvetlensége, ugyanakkor a kérdése azt is jelenti, hogy az előző helyen, ahol lakott, talán éppen ez volt a módi. Éppen ezért szeretek itt lakni.
- Hétvégente, majd ne lepődjön meg, ha az egész utca kitelepül, ha jó idő lesz. Szeretjük együtt eltölteni az időt, ugyanakkor nem kötelező részt venni. Én sem tudok minden alkalommal itt lenni - a munkám, ha elszólít, akkor akár többször is megtörténik ez.
- De nyugodjon meg, elég szolídani tesszük, ha valaki pihenni akar, vagy egyedül akar lenni, az a lehetőség is adott.
- A bácsival nem találkozott? - Érdeklődve kérdezem. - Ha lesz alkalma, beszélgessen vele. Olyan történeteket tud.... hogy a fele sem igaz, de ahogy meséli - elismerően bólogatok.
Rápillantok arra, hogy továbbra is oda fog utazni.
- Ez így elég hosszú utazási idő lesz - tény, hogy nekem Manhattan és más egyéb helyek az utazási, vagy inkább ingázási célok. - Étterme van? - Elismerően hümmentek. - Az nem kevés munkával járhat - nem tudom, nem vagyok benne, nekem elég volt néha azt látni, mikor a konyha ajtaja kilibben és csak eszeveszett rohangálásokat láttam a standok között, serény munka mellett.
- Értem - vagyis sikerült tolakodónak lennem. No, nem baj, majd ha bevittük a dobozokat, elhúzom a kondenzcsíkot.
- Mózeskosárban, igen - nevetem el magam. - Amúgy pedig csak egy hátizsákkal. Miután meghaltak, enyém lett a ház, nem adtam el, hanem inkább visszaköltöztem.
- Biztos? - Reddiről Maggiere tekintek, majd megvakarom Reddie fülét. - Persze, szabad. - Reddiere nézek ismét. - Mehetsz.
Reddie egyáltalán nem félénk, a múltja ellenére sem. Talán az is segített, hogy a környéken gyerekek is voltak, rengeteg szeretettel és rengeteg nyitottsággal, kíváncsisággal Reddie felé. Mikor már jobban lett, s megerősödött, megengedte a kisebbnek, hogy lovagoljanak rajta, vagy közéjük feküdt, míg játszottak, ha elege volt, akkor csak fogta magát és elment. Sosem kapta meg egyiküket sem. Maggie nadrágszárát szaglássza meg előbb, majd a térdét, végül a kezét. A farokcsóválása jelzi, hogy minden rendben, majd megnyalja a kezét. Nem szólok bele, ez az ő ismerkedésük.
- Azt hiszem, lekenyerezte - mosolygok. - Ezután majd ne lepje meg, ha továbbra is teszi a megszokott körútját a kertjében. Ha nem szeretné, akkor megtanítom, hogy ne jöjjön át. Elvégre, most már itt lakik. - s így azt tesz, amit szeretne, a saját háza körül.

Adalrich       Maggie

- Akkor majd igyekszem odafigyelni rá, hogy egyetlen meghívó se kallódjon el. – mosolyogtam rá Adalrichra, habár egyértelműen csak viccnek szántam az egészet. – Egyébként egyáltalán nem jellemző rám, hogy bulit tartsak… - tettem végül hozzá, bár nem tudtam, hogy ezzel vajon mentem a helyzetet, vagy éppen rossz képet festek magamról, amiért egy kicsit magamnak való vagyok. Nem voltam én akkora társasági ember, mint amire az előbbiből lehetett volna következtetni. Nem azért, mert nem szerettem beszélgetni, hanem mert egy másik élettel ezelőtt annyira a mindennapjaim része volt az összejövetelekre járkálás, hogy már egyetlen porcikámnak sem hiányzott többé.
- Miket szoktak csinálni? – érdeklődtem, mert ilyen helyen viszont tényleg nem laktam még, ahol ennyire összetartó lenne a lakóközösség. Talán vásárokat rendeznek? Vagy közös sütést a grillen? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, csak néhány filmből igyekeztem ihletet meríteni, noha számomra teljesen idegen volt ez az életvitel. Tudnék én ennyire kertvárosi lenni? Igazából el tudtam képzelni, csak egyelőre távol állt tőlem.
- Nem, hozzá nem volt szerencsém. – mondtam meg őszintén, kissé megrázva a fejemet. – Csak a fiával tárgyaltam, ő mutatta meg a házat, meg vele rendeztem a papírokat is. – bár erre nyilván az előbbiből már ő is rájött, de gondoltam azért elmondom, ha már kigondoltam. – Kedvelem a szórakoztató történeteket. Főleg, ha idősek mesélik el. – vallottam be. Az ilyen idős emberek mindig a nagyanyámra emlékeztettek, és arra, amiket ő mesélt a fiatalkoráról. Sosem tudtam eldönteni, hogy csak kitalálta a szórakoztatásomra, vagy tényleg ilyen izgalmas életet élt annak idején.
- Annyira nem vészes… - legyintettem könnyed mozdulattal. – Igen, Maggie’s Steakhouse & Pub. Ha arra jár, nyugodtan nézzen be! – invitáltam meg, amihez természetesen a címet is hozzátettem, mert valljuk be, Brooklyn sem éppen kicsi. – Szívesen látom! – egy kis reklám simán belefért még, nem? Ha nem lettem volna ennyire szétpakolva, akkor talán még egy szórólapot is előbányásztam volna a kedvéért.
- Ó, nagyon sajnálom, nem akartam feltépni a sebeket. – haraptam be zavartan a szám szélét, amiért felhoztam egy kellemetlen témát. Pedig én tényleg csak barátkozni akartam. Egyébként általában én is azt mondtam, hogy már nem élnek a szüleim, pedig nem volt igaz. Valószínűleg pontosan ugyanabban a házban laktak a mai napig, mint ahol felnőttem. Mióta megszöktem, már rég megkereshettem volna őket, de nem mertem. Egyrészt szégyelltem magam, másrészt féltettem őket a férjem haragjától. Ha én kerestem volna magam, akkor biztos figyeltem volna őket, hogy mikor veszem fel ismét a kapcsolatot. Szerettem őket, sosem volt rossz a kapcsolatunk, hogy menekülni akarjak előlük, de így volt biztonságos. Nekik.
Azért, hogy az egyúttal bennem is feltépett sebeket enyhítsem, inkább a kutyára figyeltem. Barátságosnak tűnt, én pedig szívesen ismerkedtem vele. Tényleg kedveltem az állatokat, talán nekem is hiányzott volna egy ide, de még nem volt alkalmas az idő.
- Valóban? – néztem fel csillogó szemekkel, már-már boldogan sugárzó arccal. – Dehogyis, engem egyáltalán nem zavarna. Igazából még örülnék is időnként a társaságnak. Ad egy kis biztonságérzetet, ha van, aki figyel rám. – észre sem vettem, hogy egy kicsit jobban megnyíltam, mint szerettem volna. A kutya az oka, túl sok bizalmat áraszt, és túlságosan eltereli az ember figyelmét. – Ha megkérem, segítene még behozni azt a néhány dolgot? – közben felegyenesedtem, úgy néztem először Alre, majd kifelé az ajtón.
- Még azt sem tudom, hogy min fogok aludni… egy takarítás sem ártana. – pillantottam körbe aggodalmasan, csípőre téve az egyik kezem.

- Ezt a szomszédság nevében köszönjük - mosolygok vissza rá, majd elnevetem magam a folytatásra. - Egyáltalán nem ezért mondtam. Itt azt is tiszteletben tartják, ha valaki nem akar aktívan részt venni a közösségi életben. Azt hiszem, talán éppen ezért költöztem ide vissza - ha éppen magamra akarom csukni az ajtót, egy ideig hagyják. Aztán már sejtik, hogy baj van, akkor úgyis rám nyitják, amiért viszont általában hálás vagyok.
- Általában grillezés a fő tevékenység, beszélgetéssel, sörözéssel, egyéb társasjátékokkal egybekötve, akinek amihez kedve van. A gyerekek meg birtokba veszik az utcát, mert ez idő alatt nem jár itt kocsi vagy motor.
- Ha van ideje, s kedve, szerintem örömmel mesélget. De nem erőltetem - tartom fel a kezem megadóan. Én élveztem, noha nem minden alkalommal. S csak néha zavart,  hogy már vagy hatodjára hallom a történetet. Az ízessége fogott meg minden alkalommal. És mert elképzeltem, én is leszek majd ilyen. Remélem, nem.
Ismét megadóan felemelem a kezem, elvégre mindenki maga dönt, mennyi fér bele az utazási idejébe. Magam sem véletlenül maradtam inkább itt. Szeretek itt lakni.
Magamban mondogatom a nevet, majd bólintok.
- El fogok látogatni, vendégcsalogatón hangzik! - pillantok rá köszönettel.
Újabb adag doboz, s úgy pakolom a dobozokat, ahogy látom, ő teszi. Mindenkinek megvan a maga rendszere, és feltételezem, gondolatban már rendezkedik is.
- Nem szükséges sajnálkoznia. Gyönyörű életük volt és szerették egymást. Ennél többet én sem kérhetnék az élettől - mosolygok rá. Nincs ború az arcomon és szomorúság sem. Szeretem őket most is, megtették, amit lehetett, és ennél többet amúgy sem tudok tenni. - A szomszédok legnagyobb derűjére némely szokást át is hoztak a másik kontinensről. Azt hiszem, a többiek még most is űzik - azért azt az asszonycipelést megnézném megint Harristól. A felesége mint egy tank, ő meg egy gyufaszál. De akkor is derekasan elrohan vele a füvön a sarok végéig.
- Igen-igen. Ez esetben néha bejárat előtt fog trónolni, ne lepődjön meg. A szomszéd bácsi is szerette és szokásává vált, hogy reggelente megleste, s hallott mozgást, akkor visszajött.
Örülök, hogy nem gond neki Reddie.
- Jaj, persze, látja, Reddie egyből mindenkinél központ lesz - nevetem el magam, megborzolva a kutya fejét a két füle között, majd megvakarva a távolabb lévő fülét. Szeretem Reddiet, és hogy meghallottam a hangját a parkolóban. Ajándékot kaptam így.
- Mit tudok még behozni? - Máris emelem, amit jelez.
- Nincs hol, vagy nincs min? Az utóbbin tudok segíteni, azt hiszem. Ha jól emlékszem, van egy becsomagolt, használatlan matracom a padláson. Ha nem akarja az itteni ágyat használni, vagy ha gondolja, kivehetjük a matracot és berakhatjuk, amit áthozok.
Lerakom a csomagot a házban.
- Hozom a matracot. Maradj - Reddie ugrana, de inkább itt hagyom, mert egészen biztosan felbukok rajta. Rajong a padláslépcsőért, a padlásért, fogalmam sincs, miért.
Azért egy negyedóra eltelik, mire visszatérek, kicsit porosabban, a csomagolásról letakarítottam a némi port, hiába csavartam be még egy pokrócba, azért áll ott egy éve lassan.
- Nem tudom, belefér-e az ágyba - teszem le győztesen a padlóra állítva. És azért nézem még, jól van-e Maggie. S azt is tudom, sokáig már nem szeretném zavarni, biztosan már inkább egyedül lenne.

Adalrich       Maggie

- Mert maga sem az a közösséget kedvelő ember? – ráncoltam a homlokomat értetlenül, mivel azt hittem eddig, hogy társasági ember. Lehet, hogy rosszul értelmeztem, és tényleg csak azért segített nekem, mert a főbérlőm megkérte rá, és nem azért, mert amúgy mindenkivel ezt tenné. Ki érti ezt? Persze az is előfordulhat, hogy én értettem félre, de most már teljesen összezavarodtam.
Elhessegettem a fiozofálgatós gondolataimat inkább, még a fejemet is megráztam. Helyette a pakolásra kellett volna inkább koncentrálnom, mivel hideg is volt, csúszott is minden, és nem akartam kihűteni a lakást azzal, hogy az ajtó nyitva van a rendezkedés miatt.
- A grillezés jól hangzik, ahhoz van érzékem. – állapítottam meg, mivel az éttermem egyik fő profilja ugyebár pont a grillételek és a steakek voltak. Volt egy-két remek receptem pácokhoz, meg praktikáim a sütéshez. Szerettem főzni mindig is, csak az elmúlt jó pár év során nem tudtam hódolni ennek a hobbimnak, lévén a férjem házában volt személyzet. – Sok gyerek van az utcában? – érdeklődtem kíváncsian. Néhányat már láttam legutóbb, amikor jöttem a kulcsokért meg egyeztetni, de ma egyelőre még nem kerültek elő. Biztosan a csúszós utak miatt aggódtak a szülők.
- Ennek nagyon örülök! – mosolyogtam rá barátságosan, mert egy-egy új vendég mindig jól jön, ráadásul a kezdeti bizonytalanságom ellenére egészen szimpatikusnak találtam az újdonsült szomszédomat. Abban bíztam, hogy a többiek is hasonló kaliberűek lesznek, és akkor jól fogom itt érezni magam. Már természetesen akkor, amikor sikerült feloldódnom. Mostanában már gyorsabban végbement ez a folyamat, de még mindig nem volt olyan tökéletes, mint annak idején. Tartottam attól, hogy nyissak az emberek felé, mert egyrészt nem akartam még véletlenül sem veszélybe sodorni őket, másrészt, ha ragaszkodom, és valamiért tovább kell lépnem innen, akkor jobban fog fájin a szívem értük.
- Szerencsések! – állapítottam meg ábrándos mosollyal az ajkaimon. Én évek óta nem beszéltem a családommal, és ez egyszerűen szörnyen felemésztett, de nem mertem őket felhívni. Szégyelltem is magam, meg féltem attól, hogy lebuknék hamar. – Miféle szokásokat? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. Az ilyesmiben nem nagyon mozogtam otthonosan, pedig szerettem magam tájékozottnak tekinteni. Legalább ma is fogok valami újat tanulni, ha beavat.
- Szeretem a kutyákat, gyerekkoromban nekem is volt egy. – továbbra is ismerkedőn simogattam a bundást, és valamelyest sikerült is visszahoznia az emlékeimet. Talán nekem sem ártana egy állandó társ most, hogy már kert is van. – Még van egy-két doboz, azokat kellene. Nagyon kedves, hogy segít nekem… - őszintén hálás voltam a figyelmességért, mert egyedül valószínűleg megsokszorozódott volna a rakodással töltött időm, meg persze nem is volt mind könnyű. Próbáltam úgy pakolni, hogy elbírjam őket, de néhány doboz esetében talán egy kicsit elszámoltam magam, meg az edzettségi szintem.
- Hát, a kocsimba nem fért be a matrac, és nem tudom, hogy mikor hozzák… - vontam meg tanácstalanul a vállaimat. – Holnapra várom a többi holmimat. – tettem még hozzá, mintegy mellékesen. – Azt hiszem, hogy a bútorok többségét elvitték. – pillantottam az emelet irányába, meg körbe az üresen hagyott nappalin is. Így egyeztünk meg. – A világért sem szeretném elorozni a matracát, de nagyon hálás vagyok, hogy felajánlotta. – derült fel az arcom a javaslat hallatán. – Nem szívesen venném használatba a bontatlan matracot egyetlen éjszaka kedvéért. Reményeim szerint holnap már tényleg hozzák, sértetlenül. – még csak az kéne, hogy kénytelen legyek újat venni a közeljövőben. A mostani sem volt éppen régi ugyebár.
- Nos, köszönöm! De biztos ne segítsek? – léptem is egyet az ajtó felé, de mivel Adalrich önállósította magát máris, ezért végül hoppon maradtam a kutyussal együtt. – Gyere, nézzük meg a konyhába való dobozt! – invitáltam magammal a négylábút, és a konyha feliratú kartondobozt óvatosan fel is emeltem, hogy aztán a megfelelő helyiség irányába kormányozzam magunkat. Éppen abból pakolásztam ki, amikor az önjelölt hősöm visszatért.
- Szerintem az a csomagolás kelleni fog alá, nem szívesen koszolnám össze. Mondanám, hogy vigyük fel, de felesleges igazából, elalszom itt rajta a nappaliban is. – határoztam, miután előjöttem a boltíven át a konyhából. – De biztosan nem gond? – kérdeztem meg már vagy századjára, mert én tényleg nem akartam problémát okozni senkinek. – Megkínálhatom egy kávéval esetleg? – ajánlottam fel, mert a kávéfőzőmet sikerült beállítanom a megfelelő helyre, és egy másik dobozban ott voltak a bögréim, meg a kávém is.

- A választás lehetőségét szeretem - felelem mosollyal. Szeretem a rendet és a fegyelmezettséget, abban dolgoztam és dolgozok most is. Magánéletben szeretem, ha dönthetek abban, mit teszek és mit nem. - A közösséggel nincs bajom. Rendesek - ismétlem meg korábbi szavaimat. Sokukat ismerem, hiszen nagyrészt itt nőttem fel.
- Ez esetben hamarabb a szívükbe fogadják. Szeretik a hasukat - ki nem? De tény, hogy a jó receptek körbe-körbe járnak. Kedvelem a grillezést, hamar megvan. - Ajánlom Bobby pác receptjét, igazi ínyenc falatokhoz jut tőle az ember.
A kérdésre bólintok, de azért számolni kezdem fejben a lurkókat.
- Három tíz év alatti és talán két tini. A nagyobbik elég lázadó korszakában van, így ha néha ütemes bömbölést hall az egyik kocsiból, az ő lesz, ahogy megérkezik, vagy elmegy. Megkapta a jogsit tizenhét évesen, kocsival együtt, menőzik is vele. De azon kívül nincs nagy gond vele - a tinikhez képest.
Bólintok arra, hogy örül. És arról szó sem lehet majd, hogy a vendége legyek, szó szerint. A munkámba nehezen hívhatnám meg, még a korábbiba sem, így inkább nem is hozom szóba.
- Igen, azok - mosolygok, majd a kérdésre elnevetem magam. - Szólok, ha elérkezik az az ünnep. Nincs olyan, hogy kihagyná bárki is az utcából.
- Akkor nem lesz meglepetés, hogy néha megjelenik egy négylábú a kertben. Rendben - még az ajtóból visszatekintek. - Igazán nincs mit, szívesen. Hamarabb megvan. - és addig is nézhetem, hogyan van. Néha később jön a rosszul lét. De eddig minden rendben.
- Értem - azt nem tudom, miben egyeztek meg és nem is tartozik rám, az már eléggé szemtelen és nyomulós lenne tőlem. Mindenkinek megvan a maga élete és döntése.
- Ahogy gondolja. Áthozom és úgy használja, ahogy szeretné.
Elég volt a vállamra dobni a hengert, úgy viszem át a másik házba.
- A műanyagból viszont ki kell venni, hogy felvegye az alakját. De ha tud hengeren keresztbe aludni, akkor... azt megnézem magamnak - mosolyodom el. - Estig kirúgja magát annyira, hogy nyugodtan aludhat rajta. Még egyszer megkérdezi, vendégem egy kávéra - ennyi szabadkozást!
- Ó nem, köszönöm, nem akarom már tovább zavarni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy nyugton hagyjuk. Reddie - intek a kezemmel is, hívón, de már ugrik is, az ajtóhoz trappol.
- Ha bármire szüksége lenne, a szomszédban megtalál. Örülök a szomszédságnak!
Reddie ki is lő, ahogy kinyitom az ajtót, meg sem áll a házunk ajtaáig. Azért visszafordulok még egyszer a ház felé. Remélem, nem lesz rosszul, tényleg. Majd holnap azért ránézek.

Adalrich       Maggie

- Ezt mondjuk megértem. Azt hiszem, hogy valahogy én is így vagyok ezzel… - vallottam be neki őszintén. Nem voltam én annyira zárkózott és magamnak való, de ha éppen magányra volt szükségem, akkor szerettem, ha megvolt a lehetőségem az elvonulásra, és egyetlen kíváncsiskodó tekintet sem akarta követni a mozdulataimat. Az elég kellemetlen lenne, márpedig egy ilyen kertvárosban sokszor még a falnak is füle van, meg persze szeme. Mindenki lát mindent, és mindenki jobban tud mindent, mint maga a szóban forgó illető. Reméltem azért, hogy itt nem ez lesz a helyzet. Túl sokáig figyelték minden lépésemet ahhoz, hogy ne vágyjak többé ilyesmire.
- Tényleg? – mosolyodtam el, de ez a férfiak esetében már tapasztalat volt számomra is. Nyilván voltak női vendégeim is, de a többségük az erősebbik nemhez tartozott, és ha beültek egy sörre, előbb-utóbb rendeltek is valamit vacsorára. Nem feltétlenül egy kiadós steaket, de valamit mindenképpen. Ez volt az én szerencsém, meg az, hogy jól főztem, és jók voltak a receptjeim, ami alapján az alkalmazottjaim is készítették a fogásokat. Természetesen mind saját volt, másképp nem is lettem volna hajlandó dolgozni, de persze nyitott voltam az újításokra is. Ha valakinek jó ötlete volt, nem zárkóztam el, vagy ragaszkodtam megrögzötten a sajátjaimhoz.
- Talán, ha jobb idő lesz, majd egy kis benzinpénz fejében hajlandó lesz lenyírni nálam a füvet… - vetettem fel mintegy mellékesen. Kedveltem az embereket, bár gyerek társaságban nem sokban volt részem. Ettől függetlenül annak idején én is nagyon szerettem volna saját családot, mára már nem voltam biztos benne. Jelenleg nem volt itt az ideje, mondjuk így, és utólag örültem is neki, hogy nem jött össze. Elég nagy baj lenne, akkor soha nem szabadultam volna el.
- Azt megköszönöm, bár hátha fogom látni én is. Szoktak ilyenkor bedobni valami szórólapot, vagy ilyesmit? – érdeklődtem kíváncsian, jobb mindenfélével tisztába kerülni. Új környék, új emberek, és már megvoltak a szokásaik is. Nekem is meg kellett őket tanulnom, és elég nyitott voltam ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Csak idő lesz, míg befogadnak, egyelőre úgyis azért fognak érdeklődni irántam, mert én vagyok az új ember, és az új embereket mindenki meg akarja ismerni, és felfedezni magának. Előadni, hogy ő a legjobb szomszéd, és a többi. El tudtam képzelni. Noha nem tapasztalatból, hanem inkább filmek alapján, amiket reálisnak gondoltam, de attól még volt némi elképzelésem ezekről a dolgokról. Persze lehet, hogy hibás, és idővel majd kiderül, hogy tévedtem. Talán pozitívan is csalódok.
- Köszönöm még egyszer! – mosolyogtam ismét, most már bátrabban. Tényleg jól fog jönni az a matrac, az már biztos. Aztán talán az enyém is megérkezik majd valamikor a közeljövőben. – Nem, azt nem hinném! – nevettem fel jókedvűen, ahogy elképzeltem a dolgot. – Oké, akkor majd kibontom és meglátjuk, hogy boldogulok vele. – bólogattam, nézegetve magamnak az új fekhelyem. – Biztos? – néztem rá komolyan, de ha nem, hát nem. Már így is sokat segített, és igazából én meg őt nem akartam feltartani. Vicces, hogy kölcsönösen próbáltuk egymást kímélni.
- Én is nagyon örülök, és még egyszer nagyon hálás vagyok, Adalrich! Még biztosan találkozunk a napokban! – az ajtónak dőlve néztem, ahogy elmennek, és búcsúzóul odaintettem, mikor visszanézett. Nos, jöhet az új kezdet, igaz?