Valószínűleg, ha meg kellenen választani a világ legrosszabb betegét, akkor jó eséllyel indulhatnék az első helyért. Tudom én, hogy egyszerűen borzasztó és türelmetlen vagyok, nagy a szám és néha beképzeltnek tűnhetek, de ez van, emberek! Utálok kiszolgáltatott állapotban lenni, márpedig az utóbbi időben ebbe a helyzetbe lettem kényszerítve, és ezt olyan rosszul viseltem, akár egy gyomorrontást kapott hisztis óvodás. Milyen jó, hogy Molly életének ezen időszakában még nem én neveltem őt! Ezen gondolkozva némi lelkiismeretfurdalás tört rám, hiszen imádtam az unokahúgom, és pont ezért nem mertem neki bevallani még most sem, hogy mi történt velem. Reményvesztetten dőltem hátra a kanapén, megpróbálva nem tudomást venni a sajgó fejemről. Hogy a fene enné meg, hogy tényleg ennyire fájt! Be is kaptam hát némi fájdalomcsillapítót, amit még az orvos nyomott a kezembe távozáskor, néhány másra felírt recepttel egyetemben. Semmi kedvem nem volt kiváltani, és különben is elvből volt szokásom elutasítani a pirulákat. Csak és kizárólag azokban az esetekben éltem velük, amikor már tényleg nem volt más megoldás. Néhány perc elteltével újra az ölembe vettem az egyik ügy mappáját. Képek voltak benne, jelentések, dokumentációk. És természetesen ezzel tilosban is jártam, mivel jelenleg kényszerpihenőre lettem ítélve, és nem dolgozhattam volna. Szerintem a főnököm is tisztában volt azzal, hogy úgysem fogom kibírni a tétlenséget, de mégis igyekezett a lelkemre kötni, hogy pihenjek. Évek óta nem voltam szabadságon, most élvezzem ki. Kérdem én, hogy a francba élvezhetném, mikor majd’ megőrülök attól, hogy ennyire viszket a seb a fejemen?! Nem, határozottan nem szórakoztam jól, hacsak nem attól, hogy tilosban járva, sunyiban néztem utána a futó ügyeknek. Máskor is dolgoztam itthonról, úgyhogy mindent elértem, amihez bent is hozzáfértem volna. Az sem érdekelt különösebben, hogy bármikor tudták ellenőrizni, hogy miket néztem meg. Nélkülem csoda, hogy képesek voltak felderíteni gyilkosságokat, már amihez az én szaktudásomra lett volna szükség. Nyilván volt még rajtam kívül a városban olyan, aki ezzel foglalkozott, de a nyomomba sem érhetett. Ez azért némi elégtételt mégiscsak jelentett, ám mégis erősebb volt a türelmetlenség és az idegesség bennem amiatt, ami velem történt. Azt szerettem volna már kideríteni végre, de fogalmam sem volt arról, hogy mire jöttem rá. Próbáltam újra átnézni mindent, amit a támadás előtt bogarásztam, de nem jöttem rá, hogy mit találhattam, amiért kimentem a helyszínre. Vagy inkább kiről találhattam valamit, ami a cselekvésre sarkalt ahelyett, hogy kivártam volna egy kis erősítést. Most már nem is a seb miatt, hanem a koncentrálástól fájdult meg a fejem. Hátra is hajtottam a kanapé háttámlájára, és önkéntelenül vakarászni kezdtem a kötést, összekócolva ezzel az amúgy is borzalmas állapotban lévő hajamat. Máskor általában kifogástalan volt a megjelenésem, most meg legalább egy hajléktalannal vetekedtem. Az volt a szerencsém, hogy senki nem látott így szétcsúszva, szerintem határozottan kezdett az agyamra menni a bezártság. Vastag zokniba bújtatott lábaimat hanyagul löktem az asztalra, és továbbra is úgy bámultam a plafont, mintha ez lenne a világ legérdekesebb dolga. Mi a jó büdös franc történhetett?!
Amikor év elején ide költöztem, akkor szent meggyőződésem volt, hogy ebben a városban egyetlen ismerősöm sincs. Viszont hamar összefutottam egy régi, puerto ricoi barátommal, akiről kiderült, hogy már évek óta itt lakik, és tánctanár lett. Majd pár napja Dean, Tío jobb keze az FBI-nál, robbantotta egy átlagos telefonhívással a bomba hírt: van még egy ismerősöm a városban. - Szia, Hugica! - köszönöm a telefonba, amikor felveszem. Vér szerint nem a rokonom, de az évek alatt pont olyanok lettünk egymásnak, mint a testvérek. - Szia, Dean! Ugye minden rendben? - kérdezem aggódva, de ezt már megszokhatta tőlem. - Velünk minden a legnagyobb rendben - és hallom a hangjában, hogy mosolyog az aggodalmamon. Átbeszéltük az elmúlt napok eseményeit, történéseit, majd egy fura kéréssel állt elő. - Ha van időd, akkor nem ugranál át Margaret Kinghez? Tudod, néhány éve ő volt az az antropológus, aki… - besegített nektek egy sorozatgyilkos új áldozatának azonosításába, és a gyilkos elkapásába - fejezem be a mondatot mosolyogva. Deannek nagyon bejött a doktornő, de az sosem derült ki számomra, hogy sikerrel járt-e, mert nem akartam tudni. Tío nem nézte jó szemmel az ilyen dolgokat, munkahelyi románc, így úgy voltam vele, jobb, ha én nem tudok erről, mert annak ellenére, hogy jól hazudok, Tíonak sosem tudnék, sem elvből, meg azért sem, mert ő mindet észrevesz, így képtelenség neki hazudni. - Persze, hogy megteszem, ha segítesz abban, hogy hol is érhetem utol - adok egy feltételt, ami logikus, hiszen nem csengethetek be a város összes lakásába vagy hívhatom fel az összes telefonkönyvben lévő számot. Egy cetlire írtam fel a Dean által diktált címet, hogy el ne felejtsem. Dean ehhez könnyedén hozzáfért mindenféle határ átlépése nélkül, hiszen az FBI minden segítőjüknek számon tartja az elérhetőségét. Egyébként a doktornőt én is nagyon megkedveltem, mert lenyűgözött a tudása, és egészen jól össze is barátkoztunk szerintem. A biológia minden formája nagyon érdekel, és szerettem hallgatni, ahogy a munkájáról beszél. Persze csak azokat, amiket én, mint kívülálló hallhatott. Egy folyamatban lévő nyomozásba semmiképpen nem akartam belefolyni, a saját jól felfogott érdekemben sem, nem csak a szabályok miatt. Persze az kicsit nehezítette a dolgot, hogy a holttestek közelébe sem voltam hajlandó menni. Öt évesen a saját szüleim holttestét megtalálva is bőven sok volt számomra, de sajnálatos módon nem úsztam meg ennyivel a dogot. Később is haltak meg mellettem emberek, vagy találkoztam holtestekkel, de önszántamból kerülöm őket. Azok mindig hetekig tartó rémálmokat okoznak, és amúgy sem alszom valami sokat vagy jól. Képről megnézni egy sérülést, vagy egy modellcsontvázon, az már más, úgy nem annyira tudatosul bennem, hogy az valóság. Néhány hete az EPA-nál a főnököm úgy érezte, hogy jót tenne nekem egy kis pihenő, így megkért, hogy rövid időn belül vegyek ki majd legalább néhány nap szabit, hogy pihenhessek. Ennek fényében úgy döntöttem, hogy ha már befutott ez a hívás a tesómtól, és szabin is vagyok, akkor megejthetném most azt a látogatást. Tudom, hogy a doktornő beteg, ami miatt kórházban is volt, de túl sok infót Dean sem tudott meg az itteni kollégáiktól, így úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk, hogy miben lehetek a segítségére. Minden esetre hoztam magammal néhány gyümölcsöt, zöldséget egy közeli boltból vitamin gyanánt. Az nem árthat, és normál körülmények között is szükségünk van rá. Valamint beugrottam egy közeli étterembe Maggie kedven kajájáért, amit elvitelre kértem, és persze magamnak is rendeltem, ha már ott voltam. A házhoz érve becsengetek, és remélem nem szeg szabályt és itthon van, mert annyi biztos, hogy egyelőre még pihenésre van ítélve. Vajon ő is olyan nagyon rosszul éli meg ezt, mint én szoktam? Majd most kiderül.
Próbáltam néhány percig meggyőzni magam, hogy egyébként minden a legnagyobb rendben van, de semmi nem volt. Azt kívántam, hogy bárcsak elszublimálhatnék a saját házamból, de nem mertem kockáztatni. Bátornak tűnök ugyan a legtöbbször, de mivel vonzottam a rázós helyzeteket, ezért időnként azért tartottam attól, hogy valaki olyanba sikerül belebotlani, akibe nem kellene. Főleg a jelenlegi esetben. Talán egy-két napot valahogy még csak ki fogok bírni, ugye? Már éppen kezdtem elbóbiskolni ott a kanapén fekve, mikor megszólalt a csengő. Úgy pattantak fel a szemhéjaim, mintha ténylegesen a legmélyebb álmomból keltettek volna fel, és határozottan nem voltam elragadtatva ettől a fejleménytől. - A jó fenébe már! – még pár másodpercig bámultam a plafont, ám az újabb csengetésre már megerősítettem magam és feltápászkodtam az ülő helyzetemből. – Megyek már! – kiabáltam egyet, miközben vetettem egy kósza pillantást a tükörképemre. Mondjuk úgy, hogy borzasztó látvány fogadott, de igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez egyáltalán nem zavar engem annyira. Elég hiú nőszemély vagyok, szóval nem volt könnyű. - És előre mondom, hogy nem veszek semmit! – elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy a zárt ajtó túloldalán álló illető is tisztán értse. Annál is inkább volt erre esély, mivel addigra már a kilincs közelébe értem. – Itt vagyok! – közöltem a kulcs elfordítása közben. Elég nagy ostobaság volt a részemről, mivel bárki állhatott volna ott, de én már csak ilyen óvatlan vagyok, ha nincs kedvem alaposabban is átgondolni a dolgokat. - Ó, szia! – kerekedtek el meglepetten a szemeim, amikor végre kitártam a bejáratot, és szembe találtam magam Florral. Elég régen találkoztunk már, de azért még emlékeztem rá. – Hát, azt hiszem te vagy az utolsó, akire számítottam. – vallottam be őszintén, és reméltem, hogy a nyers stílusomat nem veszi magára. Mindenkivel hasonló stílusban adtam elő magam, ez egyáltalán nem neki szólt. – Hogy kerülsz ide? – böktem ki, továbbra is látható meglepettséggel. Remek pókerarcot tudtam varázsolni – annyira amúgy nem, mint ahogy én hittem -, de most még erre sem szántam időt. - Vagyis öhm… gyere be?! – félig kérdés volt, félig valóban invitálás, ahogy félreálltam az útból. Egy jó házigazda azt hiszem, hogy így szokta. Nem túl sűrűn szoktam vendégeket fogadni, és akkor még finoman is fogalmaztam. Amikor jött hozzám valaki, az lekorlátozódott az unokahúgomra, meg hébe-hóba a volt férjemre. Kyle-lal a viszonyom elég érdekesnek, és egyedinek mondható. Továbbra sem tudom pontosan, hogy mit érzek iránta, mert valahol a barátság és az annál kicsit több között voltunk már évek óta. Mindegy, jobb ez így… és egyébként is, miért gondolkozok éppen rajta? Talán mert egy kicsit arra számítottam, hogy ő fog a küszöbönöm toporogni. Nem lepett volna meg.
Én valamiért azt szoktam meg, hogy segítünk egymásnak, lehet ez az árvaházból maradt meg, hogy ott lényegében csak egymásra számíthattunk. Ha valaki bajban volt, azonnal egymás segítségére siettünk, persze azokat, akik ebben nem voltak partnerek, azokat szépen ki is közösítettük. Család nélkül mi csak egymásra számíthattunk. Illetve ugyan ezt tapasztaltam Tíoéknél is. Ott is mindig segítettek egymáson, ha arra volt szüksége valakinek. Ezért is szeretném meglátogatni Maggie-t. Meg jó lenne látni, hogy hogy van, és tőle hallani, hogy mi történt, mert a pletykákra túl sokat nem lehet adni. Na, nem mintha most túl sokat tudnák erről az esetről. Bár igazából én sem szeretem annyira a váratlan látogatókat, de én tudom magamról, hogy vadásznak, vagy fognak vadászni rám hamarosan. Így igazából valahol nem is tartom igazán helyesnek csak így megjelenni Maggie-nél, de Dean szinte a bátyám, és megkért. Ráadásul én úgy gondolom, hogy szinte barátok lettünk Maggie-vel, nem túl közeli, de nem is annyira távoli, hogy ez egetverő gond legyen. Tudja, hogy számomra nem okoz gondot, ha másnál rumli van, még, ha Tíonál próbáltam is nagyon figyelni a rendre, és igényem is lenne rá, ha az időm úgy engedné. Csak túl sok a programom, hogy erre megfelelő mennyiségű időm legyen. A munka, a spanyoltanítás, a tánc, az edzések, az önvédelmi órák, a lőgyakorlatok eléggé betáblázzák a mindennapjaimat. Egyébként bent az FBI központnál azt valahogy sokan tudták, hogy másnál, már, akihez átjártam, azoknál simán besegítettem a pakolásba, mosogatásba vagy éppen a főzésbe. Nem okozott gondot, mert valahogy úgy mindenki fesztelenebb volt, ha nem csak úgy ültünk egymás mellett vagy egymással szemben. Valamint ezzel azt is jeleztük egymás felé, hogy nem várom le a kiszolgálást, és így a másik is nyugodtabb volt, hogy nem kell körülugrálnia, mint más vendéget. Jó, néha egy kis szóbeli segítségre szükségem volt, de a következő alkalommal már tudtam, hogy hol kell keresni például a poharat, ha szomjas vagyok. Az első csengetésem elég vérszegényre sikeredett, de utána már egy normálist is sikerült elérnem, persze nem azt a „hol az úristenben vagy már” stílusút, csak, hogy ne képzelgésnek vagy véletlennek hasson a másik oldalon. Utána már hallok is egy kis mocorgást bentről, majd egy morcosnak tűnő hangot. - Helyes! Nem is szabad házalóktól semmit sem venni - erősítem meg mosolyogva, amikor kinyitja a bejárati ajtót, hogy nem eladni akarok neki valamit. Én például sosem nyitok ajtót az ilyeneknek, hanem szépen csendben megvárom, amíg elmennek. - Szia! - köszönök neki végre, de az előző megjegyzésemet nem tudtam magamban tartani. Talán egy kicsit oldja benne a feszültséget, amit a váratlan felbukkanásom eredményezett. - Igen, tudom, és sajnálom, hogy csak így rád török, de Washingtonban Dean aggódott, és miután hallottam, hogy lábadozol, bevallom én is - mondom el őszintén, hogy hogyan is kerültem most ide, az ajtaja elé. - Nem akarok zavarni, de hoztam kaját, meg látni szerettem volna, hogy jól vagy - emelem fel a hozományaimat. A zavart kérdésén én nem lepődök meg, csak kedvesen elmosolyodok. - Köszönöm! Csak, ha nem zavarok - lépek be, ha megerősít abban, hogy nem tolakodok. - Hogy vagy? Mi történt? - kérdezem meg a legfontosabb dolgokat, amikre szeretnék választ kapni. - Tudok segíteni valamiben? - érdeklődök, és remélem, tudja, hogy most bármit kérhet, akár bevásárlás, akár más, amit most nem tud megcsinálni, mert átmenetileg akadályoztatva van benne. Nem néz ki rosszul, de azért látszik rajta, hogy nem az kicsattanó egészséges állapotban leledzik, mint kellene.
Nem akartam udvariatlan lenni egy pillanatig sem, viszont a reakcióm a látogatóval szemben mégiscsak annak hatott. Nem tehetek róla, az efféle dolgok nálam gyakran okoztak gondot, nem véletlenül mondogatták, hogy a hullákkal jobban szót értek, mint az emberekkel. Pedig ez nem igaz, csak volt egyfajta furcsa természetem, de aki ismert, vagy huzamosabb ideig volt már velem esetleg munkakapcsolatban, az tudta, hogy ezt felesleges magára vennie. Úgy sejtettem, hogy Flor is ebbe a kategóriába tartozhatott, szóval egy percig sem lett volna értelme magamat ostorozni amiatt, amiért előbb csúszott ki az őszinte meglepettség szülte reakció, mint ahogy végig gondoltam volna, hogy az esetleg sértő lehet a másiknak. Azért általában próbáltam odafigyelni a viselkedésemre, de jelenlegi helyzetemben talán nem meglepő, hogy nem működött kifogástalanul a dolog. - Hogy micsoda?! – akadtam meg egy pillanatra, ahogy eljutottak a tudatomig a szavai. – Washingtonban… - ismételtem meg, mint aki rosszul hallott. Közben önkéntelenül is a fejemet tapogattam, mert el tudtam képzelni, hogy milyen borzalmasan festhetek, ami egyébként abszolút nem volt rám jellemző. Mindig ügyeltem rá, hogy a megjelenésem azért, ha nem is kifogástalan, de vállalható legyen. Mostanában ez nem működött, de úgy voltam vele, hogy itthon úgysem látja senki, itt nyugodtan megengedhettem magamnak ezt a fajta lazaságot. Legalább tükrözte a zaklatott, lassan őrületbe hajló lelkiállapotomat. A bezártság határozottan rossz hatással volt rám. Elhiszem, hogy bárki másra is, de úgy éreztem, hogy rám különösen. - Mégis, hogy a fenébe jutott el ennek a híre egyáltalán oda? – továbbra is csak értetlenül pislogtam, el is felejtkezve a minimális jómodorról, miszerint illene beinvitálnom a küszöbönöm állót. – Egyébként jól vagyok! – bizonygattam, miután sikerült valamelyest felocsúdnom a döbbenetből. Oké, hogy elég elismert szakember vagyok, de attól még nem gondoltam, hogy ilyen „semmiségek” az országban így terjednek. Vajon ki tud még arról, hogy már megint azt csináltam, amit nagyon nem kellett volna? - Persze, időm mint a tenger! – tártam szét a kezeimet jobb híján. – Nincsenek bokros teendőim, amiket el kellene végeznem, szóval fáradj be! – ezúttal már elálltam az útból, hogy Flor tényleg be tudjon jönni a kinti hűvösből. Még jó, hogy szellőztettem minden reggel, különben még az állott szag miatt is szégyenkezhettem volna. Így csak kellemes meleg volt, amit a nappaliban lévő kandalló csak tovább fokozott. – Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán beszélhetek róla, mivel folyamatban lévő nyomozásról van szó. – hárítottam a kérdést, habár a részletek kihagyásával akár vázolhattam is. – Maradjunk annyiban, hogy olyanba ütöttem bele az orrom, amibe nagyon nem kellett volna. – rántottam meg végül a vállaimat. Ezzel a tulajdonságommal már máskor is törtem borsot mások orra alá, de ez engem soha nem zavart különösebben, mert az ügyeket mindig sikerült lezárni. Sokszor természetesen az ét hathatós közreműködésemnek hála. - Ó, ugyan… - legyintettem elsőre, gondolkodás nélkül. – De azért köszönöm! – erőltette ki belőlem a szavakat az udvariasság, mert gyűlöltem, ha rá voltam utalva másra. Tudom én, hogy nem ciki elfogadni a segítséget, de az én olvasatomban ez egyfajta gyengeség jele volt, amit utáltam. Én mindent képes voltam elintézni magam, és erre büszke is voltam. Csak éppen voltak olyan esetek, amikor mégsem minden úgy működött, ahogyan én azt elképzeltem. - Na, jó… talán lenne valami. – böktem ki végül, kissé kínosan érezve magam. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. – Esetleg meg tudnád mosni a hajam? – kérdeztem végül. – Tudom, röhejesen hangzik, de a kötést még nem vették le, én meg addig nem merem magamnak megmosni, mert nem látok rá. A hajam viszont egyszerűen borzalmas… - hiúság lenne? Ó, maximálisan, de legalább ettől egy kicsit jobban éreztem volna magam.
Sokan udvariatlannak vennék azt a reakciót, amit Maggie tanúsított, de én már ismerem is, meg én is szoktam hasonlókat produkálni, főleg, ha nem vagyok teljesen jól. Én is bizonyos szempontból „rossz” beteg vagyok, mert nem igazán hagyom másoknak, hogy segítsenek. Persze van, amikor muszáj, de akkor is a lehető legkisebb és legkevesebb dologra próbálok szorítkozni. Egyre nagyon emlékszem, amikor kifordult a bokám. Nem tört el, nem volt szakadás, még részleges sem, mégis napokig csillagokat láttam már attól is, ha a lábfejem hozzáért a talajhoz. Ettől függetlenül nagyon jól boldogultam, mert a lépcsőn is tudtam közlekedni, jó sokkal lassabban, mint előtte, de segítség nélkül is ment. Bizonyos dolgok levételéhez viszont bizony szükségem volt segítségre még így is. A százhatvan centiméteres magasságom nem igazán segítség, hogy a falra szerelt szekrényekben, a magasabb polcokon lévő dolgokat elérjem. Ezt normál esetben persze meg tudom oldani, mondjuk egy székkel, vagy kislétrával, vagy, hogy csak egyszerűen felállok az alatta lévő pultra, asztalra, esetleg, felugrok és lekapom, de ezeket egy lábbal lehetetlennek tűnt akkor is, és a mai napig is megoldani. Így ciki, nem ciki, bizony segítségre szorultam ebben, de szerencsére ezt senki sem rótta fel nekem, hanem szívesen megtették, Tíotól még puszit is kaptam utána. Ezt a kiszolgáltatottságot sajnos magunkban kell lerendezni, de nekem is nehezen megy. A betegség miatti tehetetlenség viszont teljesen más, mintha valaki „szórakozásból” használ ki másokat. A betegség jó esetben elmúlik, és utána minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Ráadásul, ha makacskodunk, akkor lehet még rosszabb is lesz, mert elhúzódik, súlyosbodik vagy esetleg maradandó lesz. - Igen, tudod hiába országos szervezet, azért mégis csak egy szervezet. Az információk pedig áramlanak, arról nem is beszélve, hogy azért Te eléggé nehezen vagy helyettesíthető - mosolygok rá kedvesen. Elképesztően jó szakember, és bár nem vagyok részese ennek a körnek, de szerintem világhírű a tudása. Ezért sem azt mondtam, hogy pótolható, mert nem Őt nem lehet pótolni, csak ideig-óráig találni valakit a helyére, de az nem ugyan az. - Ha pontosabb tippet kellene mondanom, akkor azt mondanám szükségük lett volna az ottaniaknak Rád, csak mivel nem voltál elérhető, így szárnyra kapott a hír, hogy baj van. A rossz hírek gyorsabban terjednek, mint a jók - húzom el az utolsó mondatra a számat. Az valószínűleg senkit sem akasztott volna meg, ha „csak” külföldön van valami miatt, de egy betegség… az azért már nem szokványos. Persze folyamatban lévő ügyeket sem árulhatnak el nekem, így ezt valóban csak tippelem, hogy szükségük lett volna a munkájukra. - Zavar, hogy nincsenek, ha jól látom - kérdezek rá mosolyogva, de együtt érzően. - Köszönöm! - mondom, amikor beljebb megyek. Még az ajtóban leveszem a cipőmet, mert nem karom a koszos lábbelimmel bejárkálni a lakást. Bent kellemes meleg volt, ami azért jól esett a kinti idő után. Hiába élek éve óta itt, „északon” azért ehhez még nem igazán sikerült asszimilálódnom a meleg klímájú San Juan után. Amikor kiejti a száján, hogy „folyamatban lévő ügy” egyből magam elé tartom a kezemet a megadás jeleként, hogy nem is kell tovább magyarázkodnia. Amihez nincs közöm, vagy amiről nincs jogom tudni, abba nem mászok bele. - És orvosilag mi történt? - kérdezem meg, amire valahol az előbb is ki akartam lényegében térni. Nem kell nekem azt tudnom, hogy mondjuk egy „delikvens” feje úgy találkozott a fallal, hogy megbotlott és lefejelte, vagy egy másik „kedves” emberke segített neki ebben a műveletben. - Az meg, hogy valaki olyanba üti bele az orrát, nem ismeretlen számomra sem - húzom el a számat ismét. - Én is keveredtem már ilyenbe, pedig még szándékos sem volt - nyugatatom meg, hogy ez összességében nem egyedi. - Feltételezem, hogy segítő szándék vezérelt, és szükség is lett volna a dologra - egészítem ki, hogy megértem miért tette, vagy próbálta tenni azt, amit tett. Nem nézem ki belőle, hogy szórakozásból, adrenalin termelés céljából csinálta volta, ahhoz Ő túl összeszedett. Amikor hárítani próbál, hogy boldogul ő mindennel egyedül is, kicsit még várok, hátha mégis eszébe jut valami. Türelmem pedig eredményt is hoz; mégis csak van valami, amiben a segítségére lehetek. - Persze, hogy meg tudom mosni a hajadat - állok egyből a rendelkezésére. - De ettől függetlenül, szerintem nem borzalmas. Bár kétség kívül jobb az ember közérzete, ha felfrissíti magát egy hajmosással - értek egyet ezzel. - Egyébként ez nem röhejes, én, amikor bokarándulás miatt nem tudtam járni, olyan kéréssel fordultam szinte minden reggel a többiekhez, hogy vegye le nekem valaki a kávésbögrémet, mert egyedül nem megy - nevet kicsit az emlék hatására.
- Ez tény… - ismertem el, már ami a pótolhatatlanságomat illeti. Jó, tudtam én, hogy vannak még rajtam kívül más remek emberek is a szakmában, de szerettem azt gondolni, hogy én vagyok a legjobb. Mindig egyfajta vetélytársnak tekintettem őket, ez volt az én nagy hibám; a maximalizmusom. – De csak hébe-hóba segítek be az FBI-nak, és ez az ügy nem is kapcsolódott hozzájuk. Fura… - dünnyögtem magam elé, kicsit bosszantott, hogy híre ment ennek az egésznek. Így már tudtam, hogy mások is tudnak róla, hogy milyen szerencsétlen helyzetben vagyok most. Még többen lettek tisztában azzal, hogy kiszolgáltatott, munkaképtelen nőszemély vált belőlem egy időre. - Ó, igen, ez egészen logikusnak tűnik. Ó, a fenébe, de utálom ezt! – szorultak ökölbe a kezeim tehetetlenségemben. Elestem még egy lehetséges munkától, amit valószínűleg nélkülem hosszú idő alatt fognak csak megoldani. Vagy nem is oldják meg. Oké, talán egy kicsit sokat gondoltam magamról, de az eddigiek engem igazoltak ezen a téren. Csak kár, hogy a legtöbb embernek az ilyesmi visszatetsző szokott lenni, de azért próbáltam alakítani a hozzáállásomon. Sosem küzdöttem azért, hogy kedveljenek mások, vagy szimpatikus legyek nekik, de ez már egy másik dolog. Túl voltam azon, hogy meg akarjak felelni nekik, a munkámról ez már nem volt elmondható. Annak kapcsán bizony nagyon is azt akartam, hogy feddhetetlen maradjak. - Borzasztóan zavar. A legtöbb ember egy idő után szeret pihenni, szabadságra menni, kikapcsolódni. Én ezt a kényszerpihenőt azonban borzasztóan viselem. Amikor már majdnem kikészülök a sok munkától, előfordul, hogy a pokolba kívánom az egészet. Hosszútávon azonban nagyon nem viselem jól, ha nem tudom magam lekötni semmivel. Túl sok időm van agyalni… - húztam el a számat jól láthatóan. A túl sok gondolkozás még senkinek sem tett jót, ezt akár tényekkel is alá tudtam volna támasztani, ha valaki vitába akarna szállni velem. - Mondjuk úgy, hogy egy kicsit betört a fejem. – böktem az ujjammal futólag a fejemen éktelenkedő kötésre. – Néhány nap mesterséges kóma, efféle finomságok… - vázoltam, nem túl bő lére eresztve. – De már jól vagyok! – sajnos ez még magam számára is csak vérszegény bizonygatásnak tűnt, én sem hittem el. Sajgott a fejem, néha kába is voltam még, de ez nem meglepő. Vezetni sem mertem volna, mert ki tudja. Néha még homályos volt a látásom, máskor olyan elviselhetetlenül fájt, hogy még én is inkább a gyógyszerhez nyúltam a felesleges szenvedés helyett. Pedig alapjáraton nem voltam híve az ilyesmiknek, mert utáltam, ha eltompítanak. Ezek pedig elég erős szerek voltak, de az orvos csak így engedett haza. Gyakorlatilag elszöktem, mert még nem akartak kiengedni, de ezzel inkább nem dicsekedtem Flornak, meg senki másnak se. Az én felelősségem volt, hogy úgy mondjam, de alá is írtam a papírokat ehhez. - Hát, az enyém szándékos volt. A kollégáim nem felejtenek el soha emlékeztetni rá, hogy én nem vagyok rendőr, de hát istenem! – tártam szét a kezeimet tanácstalanul, mint aki nem érti, hogy mi ezzel a probléma. Persze tudtam, nem voltam képzett, és nem voltak olyan felhatalmazásaim sem, amik lehetővé tették volna az olyan magánakciókat, ami most ilyen csúfos véget ért. – Meg kellett volna várnom őket, de hát ismersz… - türelmetlen vagyok, ha tudok valamit biztosra, és cselekedni kell minél előbb. Nem akartam veszni hagyni a nyomot, amire most egyébként nem is emlékeztem. Ez dühített a legjobban. Valami rémlett, de fogalmam sem volt, hogy mire jöttem rá a támadás előtt, és miért mentem abba a raktárépületbe, ahol megtaláltak. Még szerencse, hogy hagytam telefonon üzenetet az illetékesnek, csak éppen megvárni nem voltam már hajlandó. Azért mégsem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek olykor-olykor látszom. És hősködni sem állt szándékomban, csupán lezárni az ügyet. - Ó, hidd el! Rosszabb, mint amilyennek tűnik. Másfél hétig voltam kórházban, és már pár napja itthon. A „dolog” előtt mostam meg utoljára, szóval inkább nem is ragozom tovább. Szerintem az egész egybe tapadna, ha kibontanám most. – fintorogtam undorodva saját magamtól. – És tényleg jobban érezném magam tőle. – állapítottam meg, ahogy említette. – De csak ha nem gond, kicsit fura kérés, de nem akartam emiatt fodrászhoz menni. A fodrászok olyan kíváncsiak, imádnak pletykálni, és ahhoz semmi kedvem. – sóhajtottam kissé gondterhelten. – Egyébként mi van nálad? – érdeklődtem a szatyrot szemlélve, amit magával hozott.
Tudom, hogy Maggie ritkán segít az FBI-nak, de azok mind-mind, egytől-egyig, kiemelt, és nagyon nehéz ügyek, ahol egy tőle képzetlenebb antropológusnak nem igazán vennék a hasznát. De az sem mindegy, hogy egy ügyben mennyire gyorsan jönnek a bizonyítékok, hiszen nem biztos, hogy jót tesz, ha például egy évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, még néhány évig húznak, mert az elkövető annál jobban el tud tűnni. Laikusoknak mindegy, de ez a valóságban nincs így. A valóságban a gyilkosnak több ideje van büntetlenül élni, a családok pedig tovább élnek kétségek között, ami felőrli az idegeket és a kapcsolatokat, arról nem is beszélve, hogy több áldozat is felbukkanhat, amíg szabadlábon van az elkövető. - De azok fontosak, kiemeltek - mondom mosolyogva. A másik megjegyzésére, hogy „nem kapcsolódik az ügyhöz” nem reagálok, mert nagyon úgy tűnik, még mindig az jár a fejében, amiben megsérült, és eszébe sem jut, hogy azért vannak más bűncselekmények is azon kívül, amin ő dolgozik, dolgozna. - Nyugi! - mondom lazán, amikor meglátom az ökölbeszoruló kezeit. - Ha megoldja, akkor fölöslegesen rángattak volna át, ha meg nem, akkor meg úgy is megvárnak vele - mondom „nagylelkűen”. De valóban így van, ha nem boldogulnak a mostani antropológussal, akkor úgy is keresnek mást, vagy megvárják, amíg Meggie visszatér, vagy találnak olyan kiskaput, amivel meg tudják oldani, hogy mindenki jól járjon. - Tudod, a központban nem kell félteni senkit, ha úgy gondolják, csak Te tudod megoldani, akkor úgy is mindent megtesznek, hogy ott legyél a felderítésnél - mosolygok rá kedvesen. A törvényszéki szakértőjüket is messziről hívták be az állásinterjúra is, de volt, hogy helyettesíteni kellett volna valakinek, mert az igazgató kényszerszabira küldte a sok felgyűjtött szabija miatt, de végül visszahívták, pedig Európában volt. Jó nagy csinnadrattával ment érte egy vezető ügynök, és egy buliból „rángatták ki”, hogy hazamenjen velük. - Igen, ezt az érzést én is ismerem. Folyton kell valamit csinálnom, hogy lekössem az agyamat, mert ha pihenhet, akkor az őrületbe kerget - húzom el én is a számat. Nem véletlen vagyok úgy betáblázva egész héten, hogy lényegében csak aludni járok haza. - Ha meg valaki a munkától sokall be, akkor meg lehet elég egy éjszaka, amit végig alszik, és máris más színben látja a világot - értek egyet vele. Nekem most a fáradság miatt kellett szabira jönnöm, mert vagy sok hibát követtem el, vagy egyáltalán nem haladtam az anyagokkal, és a határidők minket is kötnek. - Zavar valami, ami nem hagy nyugodni - nem kérdés. Kijelentés. Látom rajta, hogy valami nagyon nem hagyja nyugodni, ezért nem köti le most semmi a figyelmét. Ezért sem jövök most azzal, hogy olvasson valamit, mert tudom, hogy úgy sem értené, hogy mi is áll a lapokon. Persze nem azért, mert baj lenne a felfogó képességével, hanem, mert el sem jutna a tudatáig a betűk jelentése. - Te jó ég! - fintorgok, ahogy belegondolok. A fejsérülésekről tudom, hogy nagyon erősen véreznek, és már egy viszonylag apróbb ütésnél is nagy körültekintéssel kell bánniuk vele, de az nem hittem, hogy Maggie-é ennyire súlyos volt. - Akkor az nagyon súlyos lehetett - mondom ki a nyilvánvalót. - És most erről magadat vagy engem akarsz meggyőzni? - kérdezem kétkedve. Az arcomon pedig szerintem látszik, hogy engem nem fog. Nem azért, mert valóban annyira szörnyen nézne ki, hanem, mert jól olvasok az emberekben. Rajta pedig látszik, hogy ezt Ő sem gondolta komolyan. - És nem kellett volna még bent maradnod? - kérdezem olyan semlegesen. Valójában nem tudom, hogy mikor szerezte a sérülést, és hogy meddig volt bent, de valamiért azt érzem, hogy még bent kellett volna maradnia. - Ejnye - rovom meg játékosan. - Máskor legyél felkészültebb, fegyver, sokkoló, paprikaspray vagy gázspray - sorolom a szerintem elvárható felszerelést. Egy pillanatig nem jut eszembe azért szidni, mert nem várta meg az erősítést, de az önvédelmi eszközök hiányáért igen. Tudom a saját bőrömön, hogy van, amikor nem lehet várni, ráadásul, sajnálatos módon mindenki azt hiszi, hogy „velem sosem történhet baj”. Bár azt hiszem, ez alól én kivétel vagyok, sőt, éppen az ellenkezője. Én szinte mindennek a sötét oldalát látom. - Ha gond lenne, fel sem ajánlom - válaszolok őszintén. - Nem is kell ilyenkor feltétlen fodrászhoz menni - rázom meg kicsit tagadóan a fejem. - De mindenképpen kelleni fog utána valami sebtisztító és fertőtlenítő szer, nehogy baj legyen. Egy fertőzés hiányozna most a legkevésbé. Ha nincs itthon, akkor leugrok a patikába venni - ajánlom fel, de csak az után vagyok hajlandó csak megmosni a haját, hogy tudom, utána kezelni tudjuk a sebet. - Óh, csak néhány apróság - veszem ki a szatyorból a dolgokat. - Csak egy kis zöldség és gyümölcs a vitamin miatt - teszem az asztalra őket zacskóstól, ahogy megvettem azokat. - Meg említetted egyszer, hogy a lakásod közelében van a kedvenc éttermed, és onnan hoztam neked a kedvencedből - nyitom fel az egyik doboz tetejét, csak annyira, hogy lássam, melyik mit rejt, és az övét elé is teszem. És nagyon reménykedek benne, hogy mindenre jól emlékszek, bár az étteremben ezt elvileg megerősítették, de az a biztos, ha Maggie mondja rá a tutit.
- Igen… - dünnyögtem az orrom alatt, bólogatva is mellé. – Mint minden, amivel alapvetően az FBI foglalkozik. – bár én szerettem jelentőséget tulajdonítani magamnak, ami azt jelentette, hogy egy egyszerű rendőrségi hatáskörbe tartozó gyilkosság is kiemelt és fontos volt. Minden, amihez én nyúltam, hogy úgy mondjam. Igen, tisztában voltam vele, hogy nagy hibám ez a fene nagy magabiztosság, talán már nagyképűségnek is beillene, de ez van. Azért még egészen elviselhető vagyok, nem? - Hát, ezen most még ők sem tudnak segíteni, de azért jó erre gondolni. – szerettem ugyanis számítani. Mindenki szereti magát nélkülözhetetlennek gondolni, még olyan esetekben is, amikor nem kifejezetten azok. Az én szakterületemen azonban nem hemzsegtek a hozzáértő emberek, nem volt sem népszerű, sem egyszerű szakma. Éppen ezért mondhatnánk, hogy nem nehéz kitűnni benne, de azért nem ennyire fekete vagy fehér minden. Mindenesetre a sérüléseimet még az FBI sem tudta gyorsabban gyógyítani, hiába tennének meg mindent. Az ügy pedig nem várhat csak úgy, amíg én felépülök, hiszen egy gyilkosról van szó. - Engem is, ráadásul most folyton azon gondolkozom, ami nem jut eszembe. Rá akarok jönni, hogy mi történt pontosan, de elég nehéz, mikor ilyen ködösek az emlékeim. Így aztán folyton agyalok, meg a félbehagyott ügyeimen is. Nem könnyű… - elviselni magamat jelenlegi állapotomban meg pláne nem. Ez bizonyára látszott is rajtam, hogy mennyire nehezen viseltem az egészet, nem is próbáltam titkolni. Nagy a fájdalomküszöböm ugyan, de úgy látszik, hogy nagyon hálátlan, hisztis és nehéz beteg vagyok. Jobban jártak az ápolók is, hogy eljöttem a kórházból. - Persze. Többek között ez itt a fejemen! – böktem rá a kötésre, ami határozottan irritált, az őrületbe kergetett szinte. De igen, nem csak ennyire fizikailag megfogható dologról volt szó, ez igaz. Az is zavart, hogy nem jutott eszembe, mi a fenéért mentem be abba a gyárépületbe. Biztos, hogy teljesen meg voltam győződve valamiről, ha kockáztattam egyedül, de ki tudja, hogy mikor fog kiderülni. Nem hittem a hipnotizálásban, meg az efféle pszichológusi praktikákban, de talán előbb-utóbb nem ártana majd valakivel beszélnem. Bár az orvos azt mondta, hogy még visszatérhetnek a hiányzó kis képkockák a fejemből. - Talán is-is, de az biztos, hogy jól leszek. Amint ez lekerül a fejemről… - a fejembe hasító fájdalomról pedig inkább nem beszéltem. Sem neki, sem másnak, mert ez a biztos, én legalábbis úgy hittem. Az csak a gyengeség jele lenne, és még később engednének vissza a saját környezetembe. Mintha valami istenverte karanténban lenné a saját házamban. – De, kellett volna, csak nem akartam. Saját felelősségre, némi győzködés után kiengedtek. – vontam meg a vállaimat látszólag könnyedén. Azért nem volt olyan egyszerű, de végül csak kiengedtek, és ez volt nekem a lényeg, semmi más. - Aha, ezek mind nagyon hasznosak, amikor valakit hátulról ütnek le, és nem is látja a közeledő veszélyt. – bólogattam kissé cinikusan, pedig egyébként tényleg nem volt nálam fegyver. Ha szemből jöttek volna, akkor sem tudtam volna mivel megvédeni magam, ez azonban lényegtelen volt jelen pillanatban a történet szempontjából. Hátulról ütöttek le, a többi pedig már csak részletkérdés, és amúgy sem akartam, hogy a hibáimat hánytorgassák fel, nekem meg el kelljen ismernem. Jobb volt a lelkemnek, hogy az igazság mellett legalább igazam is volt. - Valami biztos van itthon, ne mászkálj annyit. Nekem az is elég, ha gondosan kihagyod azt a részt, és csak ott mosod meg, ahol lehet. – legyintettem, mert én ennyitől is jobban éreztem volna már magam. – Aha… - néztem gyanakvóan a zöldeket. Nem voltam az egészséges életmód ellen, csak nem volt rá időm általában, hogy efféle dolgokat egyek. Vagy egész nap el is felejtettem enni, vagy bekaptam egy szendvicset, esetleg valami gyors kaját. – Tényleg? – a thai kaja említésére azért már felcsillantak a szemeim. – De jó, három napja pizzát eszek! – szerettem én azt is, de most már vágytam valami más ízvilágra. - Hm… és mit hoztál? – kíváncsiskodtam, bele lesve a dobozba. – Rák, és lazac! – meg is szimatoltam, a köret természetesen a kedvenc zöldséges tésztám volt hozzá. – De előbb a hajmosás, vagy nagyon éhes vagy? – pillantottam fel futólag. – Ehetünk is, ha igen, de aztán legyünk túl ezen a szörnyű procedúrán. – meg is fogdostam újra a hajam, már a gondolattól is rosszul voltam, hogyan festhetek.
Amikor meglátom és hallom a reakcióját, csak szélesen elmosolyodom, és egy nagyon halk nevetést engedek meg magamnak. - Jogos - mondom szűnni nem akaró vigyorral. Nekem valahogy mindig kimegy a fejemből, hogy az FBI-nak mindig kiemelt ügyei vannak. Én sokáig szinte ott éltem köztük, így már nekem is mást jelent a „kiemelt ügy”. Bár ettől függetlenül például a rendőrség munkáját sem nézem le, mert ők is derítenek fel gyilkosságokat, bűnügyeket, amikkel veszélyes bűnözőket kapnak el, vagy életeket mentenek meg. - A gyógyulásodon valóban nem tudnak, de húzni az időt szükség esetén tudják - ejtek meg egy félmosolyt. Általában a gyors munkavégzést szeretik, hiszen, minél frissebb a nyom, annál könnyebb elkapni valaki, és annál kisebb az esélye, hogy esetleg újra elköveti ugyanazt, viszont, ha nem tudnak bizonyítékot találni, mert nincs jó szakértőjük, akkor annyira mindegy, hogy csak ímmel-ámmal dolgoznak, vagy valóban félreteszik, amíg Maggie felépül. Az időhúzáshoz pedig néha nem kell más, csak minden szabályt szóról szóra betartani, és máris úgy tűnik, hogy nem csinálnak semmit, de nem is tudják megtámadni őket, mert csak szabályszerűen járnak el. - Szerintem a lehető legrosszabb, ha ezen agyalsz, mert akkor úgysem fog az eszedbe jutni, és csak idegesíted magad, ami visszaveti a gyógyulásodat - mondom szomorúan. - Inkább tényleg próbálj valamit találni, ami eltereli a figyelmedet, bár még nem voltam amnéziás - egészítem ki. - Szerintem erre is van megoldás, de nem most. Majd, ha meggyógyulsz, mert nem szeretném, ha ettől is nagyobb bajod lenne. És mindenképpen úgy, hogy valaki vigyáz rád - bocsátom előre, abban bízva, hogy most kicsit megnyugtatom, hogy van remény, de csak akkor árulom el a megoldást, ha már jól van. Sokan haltak már meg a családomból, és most nem csak a vér szerintire gondolok, hanem a fogadottra is és nem akarom ezt szaporítani. Megjegyzésére csak kap egy rosszalló pillantást. - Tudod, hogy nem így gondoltam - ingatom meg a fejemet. De nem igazán akarom erőltetni, hogy beszéljen, ha nem akar. [color=#eeeeee]- Persze, hogy jól leszel, viszont addig sajnos még várni kellv - érzem át a kellemetlenséget, amit érez. Viszont mintha a fájdalom is átsuhanna az arcán, de nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja tudomásul venni, mintha titkolni akarná. - Fájdalomcsillapítót azt szedsz? Mert biztosan nagyon fáj még. A fájdalom pedig önmagában nem gyógyít, és a fölösleges hősködés sem - utalok arra, hogy néha igen is jó, ha az ember használja a modern gyógyászat eszközeit, hiszen a nélkül most valószínűleg nem beszélgetnénk itt, vagy nem itt beszélgetnénk. Bár valóban, nem kell mindenre gyógyszert kapkodni, ezt aláírom, de tudni kell, hogy mikor kell bevenni egy szem gyógyszert a saját egészségünk és közérzetünk érdekében. - Viszont így egyezzünk meg abban, hogy, ha bármi baj van, ha nem érzed jól magad, vagy rosszabbul vagy, akkor azonnal hívsz. Rendben? - és előveszek egy tollat és egy jegyzetlapot, hogy ráírhassam a telefonszámomat. Érzem, hogy mentőt nem hívna. Így, ha mást nem, akkor hívjon engem, és a főnök is biztos elenged egy ilyen esetben. Nem vagyok orvos, de az elsősegélynyújtás megy, ráadásul mentős a lakótársam, bár ő Queensben dolgozik, de biztos tudna akár telefonon keresztül is segíteni. - Na, éppen ezért van a társ, vagy legalább egy fejvédő - utalok itt arra, hogy a bevetésieken, kommandósokon is mindig van sisak, hogy védje a fejüket, ők sem díszből használják. Tudom, hogy rossz, ha emlékeztetnek a hibáinkra, de most még, ezek szerint, olcsón megúszta. Ha valaki tilosban jár, akkor nagyon körültekintőnek kell lennie, és ezt most Maggie nem tette meg. Kicsit haragszom rá, hogy ennyire könnyelmű volt. Tudom milyen tilosban járni, milyen, ha érezzük a veszélyt, de akkor még körültekintőbbnek, elővigyázatosabbnak kell lenni, hogy ne történjen baj. - Ez pont nem az, aminél kockáztatni kellene. Hajmosás után ki kell tisztítani a sebet, hogy ne fertőződjön el még véletlenül sem - kacsintok rá kedvesen. Tudom, hogy Ő nem betegeket gyógyít, de ezeket biztosan tanulta, csak most nem tud rendesen koncentrálni. Egyszer már bajba sodorta magát a könnyelműsége miatt, de most itt vagyok, és vigyázok rá. - Ugye Te sem szeretnél egy fertőzést összeszedni? - a választ nyilván tudom, de azért jó lenne az ő szájából is hallani. A gyors gyógyuláshoz kell a vitamint, sőt ilyenkor több is, mint normál esetben, így nem igazán értem, miért néz ennyire furcsán a gyümölcsökre és zöldségekre. Most kicsit olyan érzésem van, mintha nem is akarna igazából meggyógyulni. Rossz pasztban lehet, talán rosszabban, mint hittem. Végre egy kis lelkesedés. Ez legalább valamennyire egészséges, legalább is a pizzánál mindenképpen. - Én is így gondoltam - értek egyet azzal, hogy előbb a hajmosás. - Nyugi, én még nem vagyok éhes. Meg nálam az éhség hamar elmúlik, és sosem volt egy központi kérdés - nyugtatom meg, hogy nem kell aggódnia miattam. Hozzá hasonlóan nálam sem központi kérdés az evés, csak én ezt tudatosan próbálom kontroll alatt tartani, persze, ha lehet. Ha nem így tennék, már régen éhen haltam volna.
Kezdőlap
