Nem tartom magam aggódós típusnak, de az év végi hajtást nagyon megéreztem. Érzésem szerint sokkal inkább, mint indokolt lett volna. A szakadatlan munkamennyiség, a kevés vagy éppen betegállományban lévő kollégák, a szorító határidők, kerettervek, profitszázalékok, az ünnepek miatt ingerültebb ügyfelek… Nagyon rám ült a stressz, és az állandó időhiány miatti feszített tempó.
Mindezt csak a Lynnel való elmérgesedett vitám tetőzte, azzal a hülye kávébabos, gyerekre vigyázós üggyel. Azon a napon kábé minden félresiklott, ami csak tehette, és olyanokat vágtunk egymás fejéhez, ami kis híján oda vezetett, hogy örökre kilépjek az életükből. Furcsa, hogy mennyin múlnak fontos döntések… Vagy már rég meg kellett volna hoznom, csak nem vagyok elég tökös hozzá? Fogalmam sincs, melyik lenne a jó döntés.
Az a veszekedés viszont tényleg valamiféle tetőpont volt nálam, bár ittam is valamennyit, többet, mint amit jól esne bevallani, akkor nyúltam először a felírt tablettákhoz, mert úgy éreztem, a szívem át akar szakadni a mellkasomon. Szóval tudom, hogy csak a nagy hajtás miatt volt, azért mégis úgy döntöttem, teszek egy látogatást a kedvenc doktornőmnél. Mostanra biztos már úgyis hiányzom neki, mosolyodom el, és még a kocsiban rácsörgök, hogy meg is érkeztem. Mindig azzal fogad, hogy gyakrabban kellene jönnöm.
Igazság szerint későn jelentkeztem be, és még csak nem is olyan ügyben, amivel kéne. Syl ortopéd szakorvos, akkor ismerkedtünk meg, amikor a vállammal kényszerültem kezelésre, de valahogy rögtön megvolt köztünk az összhang, és úgymond a nyakán maradtam. De sosem éreztem még rajta, hogy ez egy percig is zavarná. Mikor tegnap felhívtam, azt ígérte, szakít rám egy kis időt, tudja, hogy nehezen szabadulok el a cégtől, és hogy ennél is nagyobb hátráltató tényező, hogy nehezen is veszem rá magam. Lényegében azt sem árultam el neki, hogy miért jövök. Kitérő válaszokban túlságosan profi vagyok. Bár hozzá kell tenni, hogy személyesen sokkal inkább átlát rajtam.
-  Szia – üdvözlöm immár a kis rendelőjében, miután sikeresen átvágtam magam a bejutási procedúrán. – Remélem, ez lesz a befutó – nem is kertelek, egyből a kezébe nyomom az apró, csomagolt dobozkát, mintha csak emiatt érkeztem volna, olyan izgatott kíváncsiság ül az arcomon. Már meg nem mondom, honnan indult ez a dolog, de megfogadtam, hogy akkor is rájövök, hogy mi a kedvenc süteménye, és valahányszor találkozunk, mindig cipelek magammal egy aktuális jelentkezőt. Ezúttal néhány színes macaron lapul a csomagolás alatt. Remélem, nem kínoz meg azzal, hogy nem bontja ki rögtön.
- Apropó, odakint láttam rohangálni egy hörcsögöt, nem tőletek szökött meg valahonnan? Nagyon anyátlannak tűnt - befogni azért mégsem álltam neki, az elég érdekesen nézett volna ki, előbb-utóbb biztos megpróbálkozik vele valaki. Rám pedig, mint általában orvos közelben jellemző, mindenről beszélek, csak arról nem, amiről kéne.
- Hogy vagy? - érdeklődöm egy kicsit beljebb lépve.

Nem szívesen járok ide, úgy egyáltalán kórházba se igazán, pláne ha az még csak nem is magán üzemeltetésű, valahogy automatikusan nem bízom benne.  Pedig ez még nem jelenti azt, hogy alacsonyabb színvonalú lenne – főleg a Mount Sinai, elvileg még valami díjat is hozzá vágtak, hogy a legjobb csodatévő helyek közé tartozik –, de gyerekkorom óta magánrendelésekre hurcoltak a szüleim, egyszerűen bennem maradt ez az ősi eredetű és igen, sznob bizalmatlanság. Az egyetlen, ami miatt mégis ide vezet az utam, az Syl.
Fogalmam sincs, hogyan történt már, de a második ficamomnál többszörösen megkavartak mindent körülöttem, eleve a mentősök sem abba a kórházba vittek, ahová én akartam, és házon belül sem mehettek annyira olajozottan a dolgok, ha baleseti sebész helyett Syl kezei között kötöttem ki. Vagy ha ez így normális, akkor az elsőnél történtek nagy furcsaságok. Legalább ennyi pozitívuma van, ha az emberek viszonylag gyakran ugrik ki a válla: egész fifikás összehasonlítási alappal rendelkezik. Vagy csak akkora mázlim volt, hogy épp ő lehetett ügyeletben? Franc tudja most már. A lényeg, hogy szerencsés találkozás volt.
Ahogy belépek, máris mosollyal fogad. És bevallom, rám is fér, kell még egy kis idő, mire feloldódom, ezt viszont – mint mindig – legjobb tudásom szerint leplezem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem láthat át rajta, de ő már ismer, egy idegent bárhol- bármikor simán átverek.
Pont jókor?
- Csak nem épp ebéd után vagy? Akkor meg is várhattál volna a kávéval – kúszik az arcomra egy egyelőre még halványabb mosoly, de a szemeim csillogása elárulja, hogy csak viccelek vele. Épp ő kampányol a leginkább amellett, hogy csökkentsem a napi kávéadagomat. És ha már ő szívja vele a vérem, hát én sem fogom vissza magam. Talán túl sokat is megengedek magamnak vele szemben, de hát… ilyen vagyok, ha valaki igazán szimpatikus.
- Biztos vagy benne? – nézek rá gyanakvóan, mintha csak össze akarnám zavarni. – Kóstold meg a rózsaszínt is, hátha az még finomabb. Elvégre, arról nem volt szó, hogy új kedvenced nem lehet – teszem hozzá mosolyogva. Akkor nyernék csak igazán, ha egyszer olyat hoznék, ami az eddig ismert favoritját is lekörözi. Fő az ambíció. De nem lehetetlen.
Ilyenkor, mikor szállítom itt neki a sütiket, kicsit én is mindig elcsábulok, de épp az ő tanácsára nem eszem édességet mostanában. Főleg most, a karácsonyi időszak után. Sosem ment hosszútávon diétát tartanom, de most januártól igazán elhatároztam. Egyelőre még működik.
A hörcsögös válaszát eleinte gyanútlanul fogadom, én tényleg csupa állatbaráti szeretetből hozom szóba, meg oké, azért egy halvány poénfaktor is van benne, elvégre mégsem gyakran találkozik szembe az ember egy futkorászó hörcsöggel a kórházi váró kellős közepén. A laborig még fel se tűnik semmi, ez az első, amin megakadok, ám néhány szóval később, enyhén lefagyva és a nézelődést felfüggesztve látványosan elkerekednek a szemeim. Úgy pillantok felé, csak szemeimet mozdítva.
- Ne hozd rám a frászt – bizonytalanodok el néhány pillanatra, de aztán nekem is félmosolyra futnak az ajkaim. Lyn is mindig azt próbálja beadagolni, hogy hipochonder vagyok, pedig nem. Tényleg nem. Csak… példának okáért nem szeretnék egy halálos betegséget terjesztő hörcsöggel összefutni. Ettől még nem leszek mániákus, vagy igen?
- Pedig tényleg ott rohangál egy. Ez kivételesen nem vicc volt – húzom össze egy kicsit a szemöldököm mosolygás közben, afféle jól van-jól van, ezt megjegyeztem nézést produkálva, majd beljebb lépkedek a világos színűre mázolt helyiségben, és szórakozottan vizsgálódva, átsétálok az asztal túloldalára.
- Megint a túlórák, igaz? – Ez közös betegségünk. Ő a kórházban, én a szalonban nyomom. Nem is tudom, melyikünk a megszállottabb. De tényleg látszik rajta, minta leterheltebb lenne. Remélem, nincs más, csak a túlórák. Annyira azért nem vagyunk közvetlen viszonyban, hogy egy az egyben rákérdezzek. Mikor visszatereli rám a témát, nem is habozok, szinte azonnal válaszolok.
- Felhívtak Franciaországból, hogy sürgősen utazzak oda valami felesleges szervizkonferenciára… – látszik rajtam, hogy nem sok kedvem van hozzá, de választásom nem biztos, hogy sok lesz. Ezzel egyidőben meg is zizzen a telefonom a zsebemben. – Ó, egy pillanat – halászom elő, és nyomban hatástalanítom is. Akartam már, de kiment a fejemből, ha nem teszem meg, ötpercenként hívogatni fognak.

Upsz. Határozottan bűntudatot kelt bennem, mikor mondja, hogy épp ebéd közben törtem rá. Három falat… az nem túl sok.
- Ó… de nyugodtan fejezd be előbb, én ráérek. Vagyis nem annyira – vagyok kénytelen bevallani egy halvány mosollyal, mikor kimondom, nekem is feltűnik, hogy ekkora hazugságot már én sem vagyok képes megvédeni. Pedig Lyn szerint az ügyvédi képességeim páratlanok. – De az ebédedet senki kedvéért nem lenne szabad magára hagynod, pláne egy ilyen magamfajta jött-ment betolakodó miatt.
A kávézós javaslatával viszont meglep. Azt mondja, ihatunk? Gyanús ez nekem. A kivizsgáláson viszont szintúgy fennakadok. Ó, nem, nem. Ennyire azért nem kell eltúlozni. Ez kábé úgy hangzik, mintha egy teljes hétre be akarna fektetni valahová. Nekem pedig momentán nincs időm, még meghalni se.
Á, a koffeinmentesnél már értem, hol a trükk.
- Sajnálom, azt tiltja a renomém. Mintha alkoholmentes sört itatnál egy férfival. Gyerekpezsgő feeling – magyarázom, bár nem vagyok benne biztos, hogy át fogja érezni a problémám mélységeit. De legyek akármilyen jó ügyvéd, a legjobb érvei úgyis neki vannak.
- Ma egész jól állok. Becs’ szó. – Azért szándékosan hagyom le a konkrétumokat. Igaz, attól függ honnan nézzük, a napi öt eszpresszó délig bezárólag valóban csak a csúcsidőszakokra vonatkozik. Sajnos pont arra, ami éppen mögöttem van. Ezt még nem tudom, milyen körítéssel fogom neki beadagolni, ha elmondom, miért jöttem, ez lesz az egyik első kérdése.
Hozzá kell tenni, hogy imádom a stílusát, ha egy zsémbes banya lenne, aki folyton csak baszogat, és még hozzá is tenné, hogy az én érdekemben, már kiszaladtam volna a világból is, nem hogy még visszajönnék hozzá. De belegondolva, nem lehet velem egyszerű dolga, mert valahogy azért mégis el kellene érnie a dolgokat. Gondolom én. De épp ezért jövünk ki jól. Pontosan tudja, hogyan bánjon velem. Vagy ha nem is, remekül előadja.
- Na jó, akkor majd legközelebb – adom meg magam a macaronok helyett is, és egy bujkáló mosoly mellett  visszakacsintok rá. Lehetséges, hogy pont elkap egy rosszul leplezett, sóvár pillantást, de csakis a másodperc tört része erejéig. Vagy csak a sütiről jut eszébe neki is, de egyelőre még megvagyok a diétámmal.
- Bírom a kísértést – jelentem ki magabiztosan, és amint kimondom, nekem is feltűnik, hogy ebben akár még egy kis játékos provokálás is megbújhatna. Flörtölnék vele? Talán egy kicsit. Egy icipicit. Tudom, hogy házas, és nem is gondolom komolyan, hogy én meg ő, de egy kis fűszer azért belefér, nem? Állítom, az ilyesmi minden házaséletet feldob. Mondjuk, én magam sosem próbáltam, de a kollégáim rendszeresen erről számolnak be. És az is tény, hogy van köztünk egyfajta különös rezonálás, talán ezért is működünk ilyen gördülékenyen az elejétől fogva. Mégis van egy határ, amit nem lépünk át. Érdekes.
Ahogy felnevet, én is elmosolyodom, de ahogy megemlíti a patkányt, sietve megingatom a fejem.
- Tudom, hogy nem tűnök kapásból expert biológusnak, de felismerek egy hörcsögöt – nyugtatom meg, bár a halvány mosolyt azért nem tudom eltüntetni. – Lehet, valamelyik alattomos beteg csempészte be magával. Manapság divatosak a lelkitárs-állatok. Nemrég elém került egy cikk, hogy valaki magával akarta vinni a repülőre Dextert, a lelkitárs-pávát.
Nem semmi. Én is ügyfelekkel dolgozom, és hajlamos vagyok azzal kábítani magam, hogy fel vagyok készülve az emberi hülyeség legmélyebb bugyraira is, de mindig be kell látnom, hogy nagyon is meg tudnak még lepni.
Azért hagyom telefonálni, ha akar, addig túrára indulok a szobában. Nem mondom, hogy nagyon meggyőző volt ezzel a túlórás válasszal, de egyelőre pont úgy hangzik, mint ki nem akarja, hogy tovább faggatózzak. A mi történtre pedig kimondom az első eseményt, ami az elmúlt két órából eszembe jut. De úgy látszik, ráharap a témára, amin, bevallom, én lepődöm meg a legjobban. Ez talán az első pillantásomon is kirajzolódik, először el se tudom dönteni, hogy megint csak szórakozik, vagy komolyan gondolja. Félelmetesen megtévesztő ez a nő, fogalmam sincs, hogy hol tanulta, de néha már-már vetekszik az én kamuzó-szédítő képességeimmel. Szerencsére csak néha.
Ez az a pillanat, mikor úgy döntök, engedek az invitálásnak, és inkább tényleg leteszem magam.
- Valamivel jobban is hangzik, mint egy szervizkonferencia – sóhajtok aprót, ahogy hátradőlök a széken. Az de szívás lesz pedig. Sajnos mindig túl feszített a program ahhoz, hogy kirándulni is jusson ideje, energiája az embernek. Az viszont feltűnik, hogy Syl teljesen felvillanyozódik.
- Én meglennék, de sajnos a munkám nincs meg nélkülem. – Jó, ez lehet, hogy nem annyira igaz, mint amennyire jól hangzik, tény, hogy túlságosan belelovallom magam, és talán nem is tudnék több hétig nyugodtan lazítani, mindig az járna a fejemben, hogy mi lehet a GM-ben, és hogy oldják meg nélkülem. Ez már kóros lehet? Ha igen, akkor minden nagyvállalat felelős pozícióin ülő súlyos beteg lehet. Viszont annyit beszél róla, hogy az már kezd gyanús lenni.
- Mint én? – vonom össze a szemöldököm, mintha megsértődtem volna erre az én is olyan hülye vagyok betoldásra. – Szerintem neked semmi szükséged kávéra, anélkül is száz százalékon pörögsz – engedem ezúttal egy kicsit szélesebbre a mosolyom. Egy rövid pillanatra elgondolkodva méregetem, de végül mégis felteszem a kérdést.
- Hát akkor mért nem ruccansz ki pár napra? Mégis mi akadálya? Szerintem a férjed sem tiltakozna. – Mióta Syl-lel jóban vagyok, a férjét is ismerem. Mégpedig az egyik kiemelt ügyfelem a szalonban.

Aki ismer, tudja rólam, hogy nem szokásom orvoshoz járni, az pedig, hogy mégis itt vagyok, ráadásul ilyen random felbukkanással, talán okozott néhány kérdőjelet a fejében. Mégsem kérdez rá direktben, és ezt becsülöm benne, de itt jön megint az a kártya, hogy ismer már, tudja, hogy egyelőre még úgyis kikerülném. Még nem játszotta be a sakk-mattot.
- Igen, mondjuk, hogy legközelebb sütik helyett ebédet hozok – húzom össze a szemeimet egy mosoly kíséretében. A kávés válaszra elmosolyodom, ez már felér egy kis győzelemmel, és tetszik is, hogy ez a kör eddig az enyém. Szerencsére a diétáról sem kér részleteket, szóval kettő-null. Alig öt perc alatt. Ilyen jól még sosem indultunk. Indultam. Párdon.
- Pedig szerintem biztos van elképzelésed róla, hogy mi fog történni, ha egyszer megfejtem – dobom be egy számító mosollyal. Naná, hogy akkor majd azokkal állítok be. Úgysem jövök üres kézzel, kedvelem őt, és az ilyesmit szeretem is éreztetni.  
- Azt hittem, az lesz a vége, hogy „nah meg nagyon is szexi” – jegyzem meg, annyira adta magát oda a mondat végére. Persze csak szívom a vérét, de az a helyzet, hogy tőlem bármikor számíthat ilyen betoldásokra. Sportot űzök belőle, hogy zavarba hozom, legalábbis sokszor ez a célom, sokszor pedig csak élvezem, hogy szabadon beszélgethetek vele, és nem kell fékezni magam, mint egy hagyományos orvosi vizsgálaton. Nem szeretem a hagyományosat, szinte semmiből.
Kíváncsian sandítok rá, hogy reagál, azért őt se nagyon kell félteni, ha más páciensen nem is, rajtam biztos edződik.
- Ez neked valahogy sokkal jobban megy. – Már hogy mindig a legjobb oldalát mutassa, azért én sem vagyok benne utolsó, de Lyn tudna mesélni. Meg hát kár lenne szépíteni, a cégnél is vannak bőven, akiknél nem vagyok népszerű, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Már-már munkaköri leírás, hogy pöcs legyek. A cég érdeke.
- Tudod, mit? Áll az alku – döntök hirtelen, persze, nem gondoltam én ezt igazán át, de elsőre nem is tűnik olyan rossz ötletnek. – Roger úgyis jön jövő héten a szalonba, majd megemlítem neki, hogy itt lenne az ideje egy jó kis párizsi utazásnak, kezdhetsz is csomagolni – kacsintok rá. Mint kiderült, ismerem a férjét is, a GM ügyfeleihez tartozik. Nem vagyunk világ nagy cimborák, de azért szoktunk váltani pár szót, ha bejön valamiért.
Jól csinálja, hogy enged feloldódni, látszólag ez az egész nem más, mint egy kellemes baráti beszélgetés, de valahol a tudatom hátsó részében folyamatosan észben tartom, hogy mi a látogatásom gyakorlatiasabb oka, itt lenne már az ideje, hogy előadjam neki, de nem igazán találom hozzá a jó bevezetőt. Pedig az időm meg közben véges. Ráadásul szerintem az övé is. Nem tudom, mikor jön hozzá a következő beteg, de ha jól értettem az előbb, épp ebédszünete van. Szóval téma, tééma…
- Ez művirág? – mutatok rá hirtelen támadt érdeklődéssel az ablakpárkányon zöldellő gyanúsítottra, ha már közben úgyis odasétáltam bámészkodni. Gratulálok, Henson. Ez aztán a kertelés nélküli megközelítés.

"Ez kedves tőled. Nagyon kedves tőled. Nagyon jól esik a gesztusod. Kedves tőled." Ezeket az apró részelteket kiragadva az utóbbi két-három percből, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tényleg ennyire lenyűgözően kedves fickó volnék? Vagy talán Syllel nincs rendben ma valami? Mintha furcsán viselkedne. Nem tudom, hogy a fáradtság teszi-e, vagy van valami más is a háttérben.
A szerény vagyok beszólásra viszont megint csak elvigyorodom.
- Munkahelyi ártalom. Valahogy egyensúlyban kell tartani a kettőt. – Már a kedvességet és az asszertív kommunikációt. De azért az sem okoz túl nagy károkat, ha szexinek tartják az embert. Bár így összegezve ezt még kettőnk közül csak én állapítottam meg magamról.
- Valamiről nekünk is beszélgetnünk kell a gumiproblémákon kívül, nagy tévhit, hogy a férfiak nem pletykásak – persze, hogy feltűnik, hogy nem akarja, hogy szóba hozzam Rogernek a dolgot, de ezt most már jobb, ha elkönyveli: így lesz. Nincs kibúvó. Furcsa, hogy ennyi ideig nem árulta el a férjének, hogy mennyire vágyik Franciaországba, nekem meg csak ilyen random felhozta. Vagy az is lehet, hogy már sokszor beszéltek róla, csak mindig halogatásra kerül? Annál jobb lesz egy kis rásegítés.
De aztán ki is megy a fejemből a téma rogerestől, párizsostól együtt, mikor végre elhatározom magam, hogy rátérek végre az eredeti problémára. Nem szoktam tötyörészni a dolgokkal, de ebbe valahogy nehéz belekezdenem. Azt sem tudom, mit mondjak neki. Kicsit húzósra sikerült az évvége, és jobb lenne tudni, hogy minden rendben van-e? Túl általános. Mostanában indokolatlanul gyakran érzek némi szúró fájdalmat a mellkasomban, és kicsit aggaszt. Ez meg túlságosan konkrét. Szilveszter előtt volt egy kevésbé átgondolt vállalkozásom, mikoris italra vettem be az egyik nyugtatót, amit előzőleg még ő írt fel kissé vonakodva és szigorú utasításokkal. Túlságosan őszinte. És nem nagyon fog megdicsérni érte. Az lett volna még érdekes, ha azon a bizonyos éjszakán ide futunk be rendőri kísérettel, ő pedig épp ügyeletben van, biztos nézett volna egyet, még akkor is, ha nem először látott volna hordágyon, ilyen állapotban.
Az utolsó pillanatban azonban mégis meggondolom magam. Elég valószínű, hogy nem igazán akarom majd tudni a válaszokat. Ezúttal hiába viccelődöm vele, és beszélünk mindenről össze-vissza, a bőröm alatt mozgolódó, halvány idegesség nem akar elmúlni.
A megszólítás és az a gyereknyelv, amivel hozzám szól viszont kizökkent ebből a dilemmából. Visszafordulok az ablakból, és meglepetten ráemelem a pillantásom.
-  Drágám? – mosolyodom el azonnal szándékosan rájátszva a mimikámmal. – Szóval elég csak a virágaidról kérdezősködnöm, és máris a kegyeidbe fogadsz? Úgy látom, van még mit tanulnom Rogertől – szélesedik ki kicsit a mosolyom, de elfordítom róla a tekintetem, és inkább csak elsomolygok rajta az orrom alatt, miközben visszamasírozok a székhez, és a zakómból kibújva, a szék támlájára terítem a lefejtett ruhadarabot, majd az öltönynadrágomat megigazítva leülök, ahogy kérte.
Jobbommal a bal inggombjaimhoz nyúlok, hogy lazítsak rajta egy kicsit a feltűréshez, de aztán rá kell jönnöm – mint minden alkalommal –, hogy ez a fajta szűkre szabott ing nem nagyon fog engedni az akaratnak, szóval ebből is ki kell bújnom, hogy hozzám férjen.
Mint mindig, most is csak elmosolyodom, ahogy leesik a dolog, és felpillantok rá, tudom, hogy az ő fejében is ugyanez jár, és bizonyára jól mulat rajta, hogy milyen egy retardált vagyok. De nem szólna.
Némán gombolni kezdem az ingem, és végül ez is a zakóm tetején landol, én pedig akcióra készen csücsülészek előtte, vagyis, azt hiszem, valahogy így mondta.
- Kész is – nyújtom felé a karom, hogy beleilleszthesse a vérnyomást mérő bizbaszba. Én pedig végül úgy döntök, hogy mégis felteszem a kérdést. – Tegyük fel, hogy nem ismered a kartonom, és most látsz először, hány évesnek saccolnál? – pillantok rá halvány, várakozó mosollyal. A válasz mondjuk több szempontból is érdekel.
Közben felkészülök a szorító érzésre, és azt tippelgetem, vajon mennyit fog mutatni a műszer. Olyan egy óra körül lehet, délelőtt emlékeim szerint két kávét ihattam, és egy könnyed reggeli mozog bennem valahol, ezen kívül érzem, hogy egy kicsit feszült vagyok, talán épp a vérnyomásmérés miatt. Nem lesz rendben. Előre látom. És erre a gondolatra érzem is, hogy emelkedésnek indul a pulzusom.

Elmosolyodom az elképedésén, és szinte látom, ahogy kattognak benne a fogaskerekek. Ennyire elképzelhetetlen lenne, hogy a férje, így hogy tudja, én is ismerem, olykor-olykor szóbahozza? Talán inkább az lenne furcsa, ha nem tenné. Vagy rosszul gondolom?
- Hoppá. Elszóltam magam? – játszok rá, mintha a vonásait elnézve épp most jutna eszembe, hogy ezt nem kellett volna elárulni. – Most már izgulhatsz, hogy vajon milyen részleteket tudok a magánéletedről – jegyzem meg, csak hogy húzzam vele egy kicsit, és ez tényleg feledteti is velem egy rövid időre, hogy miért is vagyok itt.
De most már nem sokáig, akárhogy manőverezek, végül eljön az a pillanat, hogy nem enged tovább kibújni a feladat alól. A drágámon tényleg meglepődöm, de mint kiderült, épp ez is volt vele a célja, hogy kizökkentsen, és mondjam már el végre, hogy mi van, illetve hogy ne érezzem magam annyira orvosi közegben. Ami azért nehéz. Az egész szoba orvosi műszerekkel felszerelt, ő maga is dokiruhában van, még valahogy az illat is olyan jellegzetes, hiába teszünk úgy, mintha egy baráti találkozó lenne, a feszültséget azért nem tudom feloldani. Még akkor se, ha tudom, hogy bizonyára csak valami gyerekkorból visszamaradt hülyeség. Részben. Másrészt meg nem biztos, hogy készen állok, hogy kiderüljön: fél év múlva elhalálozok valamiben.
- Ilyen gondjaim szerencsére nincsenek – szögezem le gyorsan, és el is mosolyodom, ahogy – a teljesség igénye miatt, vagy talán célzásképp? – megemlíti. Őt ismerve az elsőre tippelek, de azért nem tudok, nem belegondolni. Egész félelmetes, hogy ilyen vizsgálatokat képesek nők elvégezni, na, akkor azért nem kicsit lennék zavarban.
És ezzel talán még utoljára nyertem egy kis időt. Leveszem az ingem, és elfészkelem magam a székben, hogy rám rakhassa ezt a műszert.
- Abszolút nyugodt vagyok – kontrázok rá a szavaira, de a mosolyom az most már azért eltűnik. Inkább arra koncentrálok, hogy kiegyensúlyozottnak tűnjek, ám ahogy csak rágondolok, hogy magas lesz, érzem, hogy már szökik is fel magától.
- De azért inkább mérd meg még egyszer– teszem hozzá pár másodperc múlva, és ez már felér egy halvány beismeréssel.
Miután felteszem a kérdést, hosszú időre csendben marad, és engem figyel. Nem hallatszik más csak ez a sípoló pittyenés, ami teljesen betölti a szobát. Nem hiszem el, hogy pont most hallgat el.  Várakozás közben meg-megemelem az ujjaim a szék karfáján, hogy aztán monoton ritmust kezdve vissza is ejtsem őket, és veszek egy mély lélegzetet. Tényleg nyugodt vagyok, mért lennék ideges?
- Mennyi?! – bukik ki belőlem a kérdés, és mellé a csodálkozás is kiül az arcomra. Erre azért nem számítottam. 35? Ez azért gyomros. Inkább maradtam volna csöndben én is. – Ugye ezzel azt akarod mondani, hogy kezd rajtam meglátszani a felhalmozott bölcsesség? És kicsit sem azt, hogy kezdek kopaszodni, és pocakos öreg úrrá változni. – 35 éves. Te jó ég. Ezt mikorra fogom feldolgozni. Meg kell kérdeznem Lyntől is.
- Rutinellenőrzésre már nem is jöhetek? – hunyorítok rá egy elég vérszegényet, de most már tényleg abbahagyom a ködösítést. Ismét veszek egy halk, de mély lélegzetet.
- Nos… hogy hogy történt, azt inkább hagyjuk, de… volt egy elég mozgalmas estém, még decemberben, egy mondhatni elég mozgalmas hónap után, és csak tudni szeretném, hogy minden rendben van-e. Már a szokásoshoz képest – teszem hozzá, mert hát csodát azért én sem várok. – A szívrohamnak azért vannak előjelei, ugye? - bököm ki végül, ami néhány hete nem hagy nyugodni, és próbálok úgy tenni, mintha csak úgy lájtosan érdeklődnék róla. Mintha az egyik barátomnak kéne az infó. Vagy ilyesmi.

Kicsit meglepődöm rajta, hogy szinte ijedt arcvonásokat produkál, mikor szóba hozom, hogy olykor mi is trécselünk róla a férjével. Nem tudom hová tenni. De lehet, csak én túlzom el, vagy értem félre a reakciót. Lehet, van valami, amiről nem akarja, hogy bárkinek is elárulja a férje, mikor Lynnel együtt voltam, azért izgalmas volt egy munkahelyen melózni. Ott szinte semmiből nem lehetett titkot csinálni. Vagyis… ügyesen kellett csinálni.
Szeretem zavarba hozni, de most az az igazság, hogy még csak nem is én voltam a ludas. Ez a röpke párbeszéd tényleg annyira félreérthető köztünk, hogy a végére nem tudok visszafojtani egy mosolyt. Szóval örömmel hallja?
Kivételesen nem dobok rá semmit, amivel még jobban elmélyíteném a helyzetet, ahhoz túlságosan ideges vagyok a vérnyomásmérés miatt. Nem mondhatnám a barátomnak ezt a műszert, de hátha csak a ráparázás miatt szökött fel ennyire az érték, aztán reménykedem abban a második fordulóban.
A figyelmemet azonban teljes mértékben eltereli a koromra tett megjegyzése. A harmincöt azért lesújtó, pláne olyasvalakinek, aki azért ennyire ad az igényes megjelenésre.
- Ha a kor pozíció alapján változik, a főnökömnek kétszer annyi idősnek kéne kinéznie. – Más védekezés elsőre eszembe sem jut. Én lassítanék, de akkor nem lesznek meg a kellő eredmények, az évek során komolyan az a tapasztalat, hogy nem hogy javulna a helyzet, de a GM egyre nagyobb bajban van. Már nyilván nem a felső vezetők profitját értem ezalatt, de a nyomás csak fokozódik rajtunk. Egyre több feladatot akarnak megoldani, egyre kevesebb dolgozóval, miközben a válság mostanra teljes mértékben elmúlt. Kiszállhatok, de… akkor mi lesz? Komolyan ott kellene hagynom a céget? Majdnem tíz éve csinálom. Vezetővé küzdöttem magam. Máshol minden kezdődne elölről, és az sem biztos, hogy bármi is változna.
- Túlságosan jól ismersz – pillantok fel rá hamiskás mosollyal. – Látod, hátrányai is vannak a jó kapcsolatnak. – Példának okáért nem tudok neki hazudni. Na jó… nem annyira.
A válasza nem nyugtat meg annyira, mint vártam. Sőt. A tünetek, amiket említett szinte kivétel nélkül mind megvan nálam. Ez pedig, azt hiszem, ad okot némi nyugtalanságra. Ahogy felidézem, az ujjaim néhány másodpercre belemarkolnak a szék kartámlájába, nem is tűnik fel.
A kérdésére azonnal megingatom a fejem. Ha az lett volna, csak észreveszem… ugye? Az ilyesmi azért általában fel szokott tűnni. De nem szólok, csak hallgatom tovább. Talán igaza van, tényleg meg kellene látogatnom egy kardiológust, de az ő szájából akartam hallani. A befejezést viszont kicsit erősnek találom. Hány évet akarok élni? Őszintén szólva nem fél évet, de nem is harmincat. Huszonkilenc vagyok. Irreális elvárásaim lennének? Tényleg erről lenne szó? A saját életemet rövidítem?
De ez már a huszonegyedik század. Az én fejemben ez valahogy úgy él, hogy oké, fárasztó, amit művelek, de hát mindenki ezt csinálja, nem? Máshogy nem lehetsz cégvezető. Biztos van valami gyógyszer, ami segít, vagy kezelés, amire beutalnak, ezért járnak az emberek orvosokhoz.
Azt hiszem. Igazából lövésem sincs róla, de ez így egész logikusnak tűnne.
- Én… nem tudom, ötöt-hatot, néha hetet, attól függ, hogy jön ki – vonok vállat halványan a kérdésre. És hogy mennyire tudok kikapcsolni éjszaka. De elvagyok így, a kelést szívből gyűlölöm, de ha kikecmeregtem az ágyból, utána már egész jól bírom, néhány kávéval. Azért annyira nem vész.
De amiket mondott azért még ott visszhangzanak a fejemben.
- Nincs valami kezelés, vagy gyógyszer, ami megelőzi a problémákat? A nyugtató, amit a múltkor felírtál, egészen hatásos. – Feltéve, ha nem iszom rá, de erről nem kell tudnia. Huszonkilenc éves vagyok. A testemnek még sokkal többet kell bírnia. Szerintem csak aggódik, és eltúlozza. És erre a gondolatra meg is nyugszom egy kicsit.
- Egyezzünk meg, én megígérem, hogy napi két órát pihenni fogok, te pedig felírsz nekem valami csodaszert. Áll az alku? – villantok rá egy reménykedő mosolyt. – Mellesleg, felöltözhetek, vagy vizsgálsz még valamit rajtam? – jut eszembe, hogy félmeztelen vagyok, és bár nem jövök zavarba, de azért a kísértés nagy úr.

Fejezzem be a munkát? Furcsa gondolatokat indít el bennem mindaz, amit mond. Huszonkilenc éves vagyok. Ennyire rossz lenne a helyzet? Hagyjam ott a GM-et hét év után? Miután felküzdöttem magam abba a pozícióba, amit kezdetben nem is reméltem volna? A többiek számítanak rám… de még ha így is tennék, mit csináljak azután? Utazni jó, egy ideig, de aztán? Valami kell, hogy lekössön, különben megzakkannék. Muszáj dolgoznom. Másrészt valamiből élni is kell. Vannak tartalékaim, nem is kevés, de erre nem lehet alapozni sokáig. Ott van Rosie is… bár egy kicsit én is meglepődöm, hogy pont ő jut eszembe. Sosem lehet tudni. Szeretek kockáztatni, de nem ebben.
Azt mondja, hogy a szervezetem nem bírja a terhelést? Van, akié igen, de pont az enyém nem? Ez mekkora szívás. A végén még az apámnak is igaza lesz. De biztos van valami megoldás. Mindenre van.
Ám mielőtt még nagyon lesüllyednék a gondolatok súlya alatt, ránézek, és kezdődő mosollyal felvonom az egyik szemöldököm.
- Az is lehet, hogy éppen ezért van sikerem a nőknél. Azt mondják a férfiak csak nemesednek a kortól, akár a jó borok. Borok tekintetében pedig máris kezeskedem érte, hogy így igaz. – Gondolok itt a harmincöt éves tippjére, ahonnan indult ez a téma.
- Látod, tudok én meglepetést okozni. – Az alvási szokásaimon, próbáltam, de képtelen vagyok változtatni. Ha el is határozom, pár napig talán megy, de ha bejön pár extra meló, késő délutánig dolgozom, és csak utána kezdődik a magánéletem, amit meg szeretek tartalmasan élni. Valahol ki kell ereszteni a gőzt. Nem tudok este tízkor lefeküdni. Talán éppen akkor érezném magam tíz évvel idősebbnek.
- Úgy lesz, doktornő – a bujkáló mosoly továbbra is az arcomon, ahogy figyelem a lelkesedését. A nyugtató témát viszont igyekszem komolyabban venni, arra szükségem van, hogy felírja. Nehogy itt nekem meggondolja magát.
- Nem azért kell, mert ettől várom a megoldást, de még ha minden tanácsodat megfogadom, akkor sem tudok olyan iramban csökkenteni a stresszen, hogy ne jöjjön jól egy kis besegítés – pillantok rá, és próbálok nagyon meggyőző arcot vágni. Hogy mi lesz idővel? Azon még ráérek gondolkodni, egyelőre a most problémáit kell megoldanom valahogy. Idővel úgy is mindig minden megoldódik, azt mondják, nem igaz?
Ám mikor visszautasítja a kérésemet, érzem, hogy kicsit idegesebb leszek. Kellenek azok a tabletták, már most hozzászoktam, hogy csodásan megoldják a gondot, ha a stressz fizikai tüneteket produkál, vagy ha néha szúrni kezdene tőle a mellkasom. De egyelőre még nem győzködöm tovább, bólintok a telefonszámra, aztán felállok a székről, hogy jobban hozzám férjen a sztetoszkóppal. A libabőr vékony csíkokban kezdi beborítani a bőröm, ahogy hozzámér a hideg műszerrel. Az elsőnél halványan meg is borzongok. Majd mikor már a hátamnál jár, váratlanul de nem hirtelen, megfordulok, és lepillantok rá.
- Syl, tudom, hogy jót akarsz, és hogy rövid időn belül különösen jóban lettünk, ez valahogy még egyetlen nővel sem jött össze… – jelenik meg egy halvány, de csibészes mosoly az ajkaimon, és a pillantásom egy-két másodperc erejéig megakad az övéin. Nos, igen, pontosan ezért nem, mert aki átlép nálam egy bizalmi határt, és még vonzó is, annál túl nagy a kísértés ahhoz, hogy soha ne menjek még tovább.
Ilyen közelről még sosem néztem a szemébe, pláne nem ilyen helyzetben. Innen még a parfümje illatát is érzem.
Átfut bennem a gondolat: Vajon ha most megcsókolnám, tiltakozna ellene?
- Mostanra nem csak az orvosom vagy. Ismersz, tudod, milyen szenvedélyes természetem van, ha nem írod fel ezeket a bogyókat, én sem tudok felelősséget vállalni a tetteimért... - egy halvány félmosoly közben végig az arcomon játszik, de a tekintetemben komolyság csillan.