Egy hosszú nap után jól esik az embernek egy finom kávé és mellé egy finom süti. A kórházban a kávé nem a legjobb, minden orvos liter számra issza, így a minőségre nem figyelnek oda, amit meg is értek. Sütit meg hát inkább hagyjuk... Pudingból dögivel van nekünk, de finom sütink, nos az ritka. Így jutottam arra a döntésre, hogy beülök az egyik kedvenc kávézómba. Egy kis kikapcsolódás csak nem okoz gondot férj uramnak. Mondjuk szerencsémre éppen külföldön tartózkodik munka miatt, de ez nem jelenti azt, hogy nem figyeltet a kopóival. Szinte már azonnal kiszúrom őket. Kezdetben elmentem mellettük, mint egyszerű emberek mellett, de ma már pontosan tudom kiket kell keresnem. Türelmesen állok be a sorba, miközben a kínálatot nézegetem. Általában egy cappuchinot és sajttortát szoktam kérni, de most kipróbálnék valami mást. Hmmm csupa csokis… Ez nagyon is jól hangzik… Amint sorra kerülök egy mosoly kúszik arcomra, majd szépen le is adom a rendelésemet. Miközben a kávé készül fizetek és már indulok is egy szabad asztalt keresni magamnak. Ahogy körbe pillantok kissé elszomorodom. Elég sokan vannak. Eddig erre nem is figyeltem. Csatlakozni idegenekhez… Nos nem az én szokásom. Egy üres asztal keresgélése közben egy ismerős arc villan fel a tömegben. Ismerős, de honnan? Hirtelen nem jut eszembe hol találkozhattam már vele. Talán az egyik betegem vol?... Nem… Nem az nem lehet, akkor emlékeznék rá. Bááár, ha nem volt komoly sérülése. De az is lehet tévedek és csak összekeverem valakivel… De még mindig nem jöttem rá, hogy kivel.
Miután végeztem a munkahelyemen, elugrottam a szüleimhez, akik vigyáztak ma a kisfiamra. Tegnap megígértem Matnek, hogy ma elmegyünk sütit enni. Így hát beültettem a gyerekülésbe, és megindultunk a legközelebbi kávézó felé. A kávézóban a szokásosnál nagyobb volt a tömeg. Miközben kiálltuk a sort, a nyakamba ültettem a kisfiamat, és megbeszéltük, ki mit szeretne. Ő a szokásos kakaós muffint választotta, én pedig egy hosszú kávét kértem. A hosszú kávét gyorsan elkészítették, de a muffinra várni kellett egy kicsit, mert éppen elfogyott, és még nem hozták ki az újabb adagot. Addig gyorsan elfoglaltuk az egyetlen üres asztalt. Letettem a kávémat. - Idehozom a sütidet, te addig maradj itt és vigyázz az asztalunkra, jó? - Kihúztam egy széket Matnek, hogy odaültessem, de hevesen tiltakozott. Mindenáron ő akarta elhozni a sütijét, hiszen ő már nagy fiú. Mosolyogva beleegyeztem, és leültem az asztalhoz, figyelve, ahogy áll a magas pult mellett, majd ügyetlenül elveszi a kis porcelán tányért a muffinnal, majd nagyon kicsi, óvatos lépésekkel, megfeszített figyelemmel hozza az asztalunk felé. Pár méterrel arrébb feltűnt az emberek között egy ismerős arc. Hogy pontosan honnan volt ismerős, azt hirtelen nem tudtam volna megmondani, de biztos voltam benne, hogy láttam már azt a nőt. Közben Mat megérkezett a muffinnal, és büszkén lerakta az asztalra. - Ügyes vagy - dicsértem meg. Felültettem a mellettem lévő székre. Rögtön nekiesett a süteménynek, de miközben rágta az első falatot, felemelte a tekintetét, és hirtelen lelkesedéssel rámutatott arra a nőre, aki az előbb nekem is olyan ismerős volt. Mat teli szájjal magyarázott valamit, amiből egy szót sem értettem, de töretlen lelkesedéssel mutogatott a nőre, aki közben az asztalunk mellé ért. - Úgy tűnik, nagyon szimpatikus a kisfiamnak - jegyeztem meg. - Nem ismerjük egymást valahonnan?
Általában megjegyzem a betegeim arcát, nevét, még azokét is, akik mogorvák vele. Lehet van már olyan régi betegem, akit nem azonnal ismernék fel, hisz az én agyam sem képes mindent eltárolni, de igyekszem. Azokat a pillanatokat nagyon is szoktam szeretni mikor összefutok velük az utcán és látom, hogy jól vannak. Most viszont a férfi arcát nem tudom hová tenni. Észre sem veszem, hogy közben lábaim közelebb vittek hozzá. Csak mikor megszólít eszmélek fel, hogy már az asztala, vagyis asztaluk mellett vagyok. Ahogy a gyerekre pillantok azonnal beugrik a kép. Hát persze! Mat! Ő volt az én betegem. Egy széles mosoly kúszik arcomra, majd az apukára pillantok ismét. -Nekem is nagyon ismerős volt, de Mat arcát sosem felejtem el. Sylvia vagyok. Én voltam az orvosa, mikor eltört a lába. Látom most már teljesen rendbe jött. Hát szia Mat! Huu micsoda finom süit eszel!-A kedvenc betegeim mindig is a gyerekek voltak. Egy időben el is gondolkoztam azon, hogy elmegyek gyerekorvosnak, de rájöttem nem bírnám. Sajnos náluk sem mindig boldog a befejezés. -Nem szeretnék pofátlan lenni, de esetleg csatlakozhatom Önökhöz? Nincs túl sok szabad asztal.-Pillantok ismét körbe. Amennyiben nincs kifogása leülök velük szemben.
Hát persze, a doktornő! Így már én is tisztán emlékeztem a napra, amikor találkoztunk. Mat fára mászott a szüleim kertjében, de leesett, és olyan rosszul érkezett a földre, hogy eltört a lába. Persze rohantam vele a kórházba. A doktornő szerencsére nagyon kedves volt vele, ellátta, és hamarosan mehettünk is haza. Az utána következő hetek kínlódását mondjuk nem kívánom senkinek: elég nehéz megmagyarázni egy kétéves gyereknek, hogy nem szaladgálhat, és még a kedvenc programja, a hétvégi úszás is elmarad. - Tényleg! Örülök, hogy újra találkoztunk. Persze, üljön csak le - válaszolom gyorsan, elvégre két üres szék is áll még az asztalunk mellett. - Nem gondoltam, hogy ekkora tömeg lesz. Úgy tűnik, mindenki most éhezett meg egy kis édességre. Különösnek találtam, hogy Mat így megörült a doktornőnek. Kedves nő volt, persze, de a gyereknek mégiscsak egy rossz élménye társul hozzá, a lábtörés. Örültem, hogy ezek szerint nem egy traumatikus élmény volt neki a kórházban töltött néhány óra. Mat hevesen bólogatott, és miután lenyelte a falatot, immár érthetően magyarázta tovább, hogy hogy mindig ilyen muffint eszik, mert ez a legfinomabb minden édesség közül. Ugyan másikat ebben a kávézóban még nem kóstolt, de akkor is biztos, hogy a kakaós muffin a legjobb. Nem csak a magyarázata volt megmosolyogtató, hanem már az is, ahogy kihúzta magát a széken, hogy felérje az asztalt. Már hetek óta nem engedte meg, hogy az ölembe ültessem ilyen helyeken, vagy alá rakjak egy nagy párnát, mert hát ő már nagy fiú. Ráhagytam, és csak bátorító mosollyal néztem az igyekezetét. - Hogy van? Mostanában is olyan bolondokháza van a kórházban? - fordultam Sylviához. Amikor mi voltunk ott, elképesztő fejetlenség uralkodott. Becsületére legyen mondva az orvosoknak, kiváltképp neki, hogy még ilyen körülmények között is ennyi figyelemmel és szeretettel fordultak a kis betegeik felé.
Örömmel veszem én is, hogy a gyerek így emlékszik rám és nem rémült meg a látványomtól. Elég csúnya törése volt, ami iszonyatosan fájhatott is neki, de a jelek szerint ennek ellenére is sikerült úgy meggyógyítanom, hogy nem társított rossz emléket hozzám. -Nos az édességre mindig szánnak időt az emberek. Ami nem baj, ha a mértéket betartjuk... Bocsánat... Szakmai ártalom.-Próbálok nem doktornőt játszani. Ilyenkor én is csak egy sima civil vagyok, aki bejött kicsit lazítani, megenni egy finom süteményt. Nagy érdeklődéssel hallgatom, ahogy Mat a muffinjáról beszél, majd szép óvatosan odacsúsztatom neki az én tányéromat. -Szeretnéd megkóstolni az én sütimet? Ez csupacsokis. Én még nem ettem ilyet, de nagyon jól néz ki!-Amennyiben belekóstol megvárom a reakcióját és csak az után veszem vissza magam elé. -Köszönöm a kérdést, megvagyok! Már hazafelé tartok. Sikerült most is túl sokat bent maradnom. Néha úgy repül az idő, hogy észre sem veszem... Főleg műtét közben... De mellesleg szerintem nyugodtan maradjunk a tegeződésnél.-Mosolyodom el ahogy az apukára tekintek, majd vissza a gyerekre. Amennyiben rábólint a felajánlásomra úgy rögtön át is váltok. -És ti hogy vagytok? Nagyon sokat nőtt Mat és milyen helyes! Mondjuk akkor is az volt már... Biztosan dögleni fognak utána a csajok!-Ezt azért már csak halkan teszem oda, hogy a gyerek annyira ne hallja meg. Mondjuk nem meglepő, hogy ilyen szép fiú, hisz az apja is jó kiállású fickó. Közben én is beleeszem a tortába, ami tényleg mennyei. Lehet, hogy lesz egy új kedvencem?
Kezdőlap
