Nem szeretek magamról beszélni, ez olyan, mint egy állásinterjú, mint mikor azt kérik, hogy mesélj magadról, és te csak ott ülsz és azon gondolkodsz, hogy most mit is mondj, szépíts? Vagy értékelik az őszinteséget? Nem, azt biztosan nem. Az ilyen helyzetekhez van egy mű mosolyom, amit álarcként használok, ez egyébként egészen bejön rendezvényeken, meetingeken, vagy ha csak nincs kedvem jó pofizni. De nem mindannyian álarcot viselünk? Néha én is szeretném szabadjára engedni a belső énem, hogy tomboljon és csak ne gondoljon a holnapra, de nagyon jól tudom, hogy nem tehetem meg, így a lehető legtöbbször diplomatikus és tartózkodó vagyok. Persze mindig vannak kivétlek, hisz a pasim és a legjobb barátom előtt nem szoktam megjátszani magam, utóbbi egészen az óvoda óta ismer, olyan, mintha a testvérem lenne, annak ellenére, hogy a bátyámmal egy idős, olyan, mintha két bátyám lenne, csak épp külön családból. Ők ismernek a legjobban, de eléggé?
Lobogó szőke fürtjeim miatt sokan nem vesznek komolyan, hisz nő, alig százhatvan centi és még szőke is, de ha kinyitom a szám és helyre rakom a hitetlenkedőket rögtön más lesz a felállás, megkövetelem a tiszteletet, hisz az üzlet világában sosem volt és lesz könnyű nőnek lenni.

Kezdjük az elején? Rendben, Spanyolországban születtem, tudom, nézz csak rám, szőke és kék szemei vannak, hát tipikusan Spanyol vagyok, meg a francokat, apám felmenői németek, akik a második világháború alatt szöktek Amerikába, itt felvették a Blaine nevet és próbáltak nagyon mélyen elvegyülni, akkor, hogy kerültem Spanyolországba? Nos, ezek a nincstelen emberek rengeteget dolgoztak, hogy messzire juthassanak, mára már a Blaine Industries egy eléggé ismert név, apa terjeszkedi akart, így üzleti útra ment egy hosszabb időre, és hát a többi már történelem,
Később New Yorka költöztünk, apát vissza hívta a munka, szóval felpakolta a feleségét, a két gyereket és vissza cuccolt minket az államokba, nem mondom, hogy egyszerű volt, mert hát nem itt születtünk, se állampolgárság, se túl sok angol tudás, nem volt könnyű beilleszkedni, távol a barátaimtól.
Eltelt pár év így, majd egyszer anya széles mosollyal mondta, hogy a hétvégén elutazunk, nem értettem, hogy ebben most mi a nagy öröm? Időnként elmentünk a tengerhez, apának van ott nyaralója, szóval igazából semmi újra nem számítottam, ez most mégis más volt, anya annyira készülődött, mintha legalább is haza menne Spanyolországba...
Amikor megállt az autó, nem tudtam hinni a szememnek.
- Salva!
Ugrottam kis és futottam rég nem látott drága barátom felé, hisz már oly rég elváltunk, egy darabka otthon, el sem hiszem, hogy ez ennyire hiányzott.
Mint később kiderült Ők is New Yorkba költöztek, ettől fogva elválaszthatatlanok voltunk, Ő a legjobb barátom, a legfőbb bizalmasom, a fő forrása minden bajba kerülésemnek, na nem, mintha én nem lettem volna benne nyakig...
Egy ilyen családi eseményről való ellógás estéjén ismertem meg Salva barátját, aki attól fogva az enyém is, az a sorsfordító este óta minden nap a kezem fogja és támogat engem, pedig sűrűn vagyok stresszes, eddig az egyetem, majd a diploma után a apa cégénél.
Mert hát mindenki csak azt látja, hogy a főnök lánya, és hát protekció és hasonlók, arra nem gondolnak, hogy nem én választottam azt, hogy át akarom venni apa cégét egyszer, amikor Ő már nyugdíjba akar menni, remélem jó soká, mert a drága bátyám kevesebb időt tölt itthon, mint amennyit oda van, valahol, sosem tudom épp merre jár, néha megjelenik egy új nővel, majd tovább is áll, szeretem Őt, de lehetne kicsit felnőttesebb.
Wild-el most költözünk az első közös otthonunkba, minden dobozokban, a teherautót várja, és, hogy az új lakásunkba érjen, anya búcsú bulit szervezett nekünk, a kicsi lánya felnőtt.