Frances Murphynél jobban szereti Frances Jamie Murphyt, de Francesnél jobban szereti Frannyt. Franny Murphyt nem kedveli, úgy cseng, mint az Eddie Murphy, akit kedvel, csak nem akar úgy csengeni. Szereti Frant is, Frankiet az apjától kapta, Jamienek pedig senki sem hívja, mert fiús, pedig őt lehet, hogy a legjobban szeretné.
Imádja és isteníti Andrew Murphyt, az apját, kár, hogy tizenhat éves korában lelépett és azóta nem nagyon hallott felőle. De mit csinál a hívő, ha Isten hirtelen gondol egyet és a középszar rockbandájával beül a régi kisbuszukba és úgy dönt, hogy turnézni indul az államokba? Franny azért mégis úgy nőtt fel, hogy olyan szeretett volna lenni, mint az apja, hogy ő tökéletes, és hogy teljesen igaza van, hogy ott hagyja őt és inkább elmegy élni az életét. Attól még, hogy ő az apja, igazán nem tartozik érte felelősséggel.
Felelősséggel. Felelősséggel.
Franny anyja, Jean, aki már nem Murphy, mert rögtön Andrew leléptét követően visszavette a leánykori nevét, és új életet kezdett New Yorkban a lányával meg Paul-al, korábbi szeretőjével, azt gondolja, hogy Franny felelősséggel tartozik emberekért. Hogy a tetteinek igenis súlya van. Hogy az életet nem lehet csak úgy: élni. És nem csinálni mást.
Franny nem ért vele egyet, az apjával ért egyet, ami azt a rettentően ambivalens kimenetelt eredményezi, hogy fáj neki, amiért ott hagyta az ember, akit a legjobban szeretett, de az ő pártján áll, nem a sajátján. Matematikailag Franny elhagyná saját magát.
Helyette elhagy másokat.
Nem is köszön el, mert nem kell elköszönnie, nem kell magyarázkodnia, nem kell beszámolnia senkinek semmiről; ha kedve kottyan, hát holnap buszra száll és meg sem áll a következő államig. Vagy elmegy Európába, egy pár hónapot egy berlini hostelben dolgozik, aztán átmegy Amszterdamba egy kávézóba. Ott összeszed egy srácot, akivel aztán távkapcsolatban él, amikor hazajön. Nem azért, mert szereti, persze kedveli, csak azért, mert nem szeret szakítani. Felesleges kimondani egyértelmű dolgokat.
Ennek ellenére sok barátja van. Rengeteg barátja van; ki tudja miért, mindig ismer mindenkit valahonnan. Senki nem bízná rá az életét, és mindannyian tudják, hogy ha megbeszélnek vele egy találkozót, akkor vagy el jön, vagy nem. Hogy nem válaszol az üzenetekre időben. Vagy soha. Hogy néha eltűnik a social media platformokról hónapokra, máskor meg naponta öt képet kirak instagramra. Van aki elfogadja, hogy ő ilyen, van aki megharagszik rá, és úgy dönt, megvárja, amíg Franny keresi őt. Franny általában nem keresi őt.
De kedves. Ha eszébe jut/van kedve/van ideje elmenni, akkor jó társaság. Sosem lenne goromba vagy rosszindulatú senkivel, miért is esne nehezére, hogy kedves legyen? Ha megbánt valakit, az mindig véletlen; véletlen rossz viccet mond, véletlen kiszalad valami a száján, véletlen magával ragadja az indulat. Néha elég durva, de rögtön meg is bánja. Direkt sosem ártana senkinek, inkább hazudik. Bármit. Mindent. Akkor is ha tulajdonképpen elmondhatná az igazat. Lehazudja a csillagokat az égről. Nappal.
Huszonöt vagyok. Aha, jól áll nagyon! Szerintem te is bejössz neki. Neem, ez lemosható tetoválás.
Pedig nem lemosható. Van egy apró mosolygós szmájli a fenekén.


Lett ott egy kis lila folt¹ a térdemnél. Aznap este vettem észre, fürdésnél. Mindig furcsa viszonyban álltam a lila foltjaimmal. Lehet nem csak én, lehet, hogy akkor, abban a pillanatban százegy másik ember vett észre egy véraláfutást a térdénél, és lehet, hogy mindannyian furcsa viszonyban álltak a lila foltjaikkal. Az én viszonyom az volt hozzájuk, hogy feltétlenül tudni szerettem volna a körülményeikről. Minthogy az emberek görcsösen jelentést kerestek a tetoválásaikhoz, úgy én ezt is feltétlenül fontosnak találtam. Persze ez nem maradt ott örökké, mint az a pár kis tetkó, ami tarkította bőrömet, ez pár nap vagy hét alatt eltűnt. De azért amíg ott volt én mégis vitathatatlannak éreztem a jelentőségét; ezt nem önszántamból viseltem a bőrömön, ez a kis folt magától került ide. Így ha csak pár hétig is hát, kellett neki valami jelentést találnom, kellett egy neki állított emlék, hozzárendelt forrásmegjelölés. Kellett neki egy lábjegyzet.

kis lila folt¹: Bevertem a térdem felett, ahogy leültem a dohányzóasztal mellé. Nevetséges mennyire tud fájni az embernek egy ilyen kis semmiség. Ilyenkor csak-csak elgondolkozom rajta, hogy minek találtuk fel az atombombát, amikor az átlag ember pár útban lévő dohányzóasztaltól, ajtóküszöbtől, vagy földre szórt lego-darabkától megadja magát. Mondjuk én menthetetlenül az Y generáció szülöttje vagyok.
A rosszabb rossz a dologban nem az volt, hogy borzasztó gyengének bizonyultam, ahogy ott ücsörögtem a kanapén, mint harci sebesült, hanem hogy anyám enyhén OCD-s, és ha visszaér a konyhából, alighanem feltűnik majd neki az összkép változása az asztalon; arrébb zöttyent a távirányító, éppen annyira, hogy idegesítően ferdén álljon az asztallap párhuzamos fa erezetén. Nem udvariatlanságból mondom, csak mondom, zavarni fogja. És ilyenkor önkéntelenül végigfut az agyamon, milyen tökéletes rendben és összhangban áll minden mindennel anyám nappalijában, mint a csillagok együttállása. Elmélázom rajta, hogy vajon én beleillek-e.
Paul besétált a nappaliba. Azt hitte anya is itt van már, de még nem főtt le a tea. Vetettem rá egy satnya mosolyt, mert így nem tudta szegény mit csináljon a társaságomban, és én bátorítani akartam, hogy lényegében bármit. Emlékeztetni rá, hogy ez az ő nappalija is. És azt hiszem az enyém is, csak a hierarchia azt diktálta, hogy ez anyám nappalija, kicsit Paulé, és az enyém pedig annyira mégsem. Ezt az is kiválóan bizonyítja, hogy tizenhat éves korom óta most először vertem be a lábamat ebbe a dohányzóasztalba.

- Akkurvaélet...! - Kislábujjam találkozása Kristen szobájának ajtófélfájával.
- Ssszz! - Medencecsontom frontális ütközése az Easton család nyitva felejtett konyhafiókjával.
- Basszameg! - Könyököm és gimis szekrényem viharos kapcsolata. Pont a zsibbadópontba.
- Fszom! - Belerúgtam Oliver súlyzójába. Mi a halálért hagyja a szobája kellős közepén.

Általában nem itthon éldegéltem és haldokoltam.
Szóval Paul csak állt, bólogatva birizgálta a hűtőmágnest, amit Amszterdamból hoztam nekik ajándékba. Igazából itt vettem, egy new york-i miniboltban, két órával ezelőtt, de úgyis ugyanúgy Kínából importálták, mint a holland boltokban lévőt.
Anyám ekkor toppant be a nappalijába, egy tálcára pakolt a teakészlettel és teasüteménnyel. Anyám ilyen teasüteményes arc volt. Ő sütötte.
- A kedvencedet csináltam.
Rámosolyogtam és összepréseltem a számat. Én nem voltam teasüteményes arc.
- Kösz Anya, de nem ehetek ilyet. Vegán vagyok.
- Tudom. De ez édes sütemény. Nincs benne hús.
- Tojást sem eszek Anya.
Megütközve rám nézett és végül is inkább kiöntött nekem egy csésze teát. Gondolom abban reménykedett, hogy a sima, mezei teát még nem bojkottálta a generációm. - Mióta? - kérdezte közben és elém tolta a csészét.
- Fél éve. Berlinben kezdtem el, először csak próba szintjén, aztán így maradtam.
Paul is leengedett a háttérben, közelebb jött és leült az egyik fotelbe. - Berlin? Azt hittem Amszterdamban voltál - mondta.
- Berlinben dolgoztam a nyáron, aztán szeptemberben utazásra költöttem a megkeresett pénzt. Voltam Bécsben is, Budapesten, Rómában, egyszóval így nagyjából végigjártam a fővárosokat. Aztán Amszterdamban megrekedtem.
- De akkor most itthon maradsz, ugye? - Anya is letelepedett mellém a kanapéra, de nem nézett rám. Az asztalt szuggerálta.
- Aha.
- Örülök! - mondta az asztalnak, de azért cseppet sem tűnt őszintétlennek. Örültem, hogy nem az arcomnak beszél, így is megindult bennem az a hányingerre emlékeztető gyomorgörcs, ami akkor jelentkezik, ha az ember akaratlanul bánt meg valakit. - Rendbe raktam a szobádat is, úgyhogy...
- Kösz anya, te vagy a legkirályabb, tényleg, de nem itthon itthon. New Yorkban, de nem itthon. - Idióta kifejezés az itthon. Az ember kontextustól függően megváltoztatja a jelentését. Néha az itthon egy ház, néha az itthon egy város, néha az itthon egy ország, néha az itthon egy random ház, ahol hullamerevséggel ülsz a konyhaasztalnál egy pohár csapvíz mellett, mert azt mondták, hogy "érezd magadat otthon", te meg csak egy kibaszott pohár csapvizet mertél kérni. - A koliba költözöm. Azokért a cuccaimért jöttem, amik nem voltak már amúgy is a bőröndömben.
- Koli? Milyen koli? - Anyám most fontosabbnak tartotta, hogy tőlem kérdezze és ne a dohányzóasztalától.
- NYU koli. A Palladium Hallban kaptam helyet.
Egy percig némán bámult rám, Paul is köhintett egyet, hogy megadja a jelenet drámaiságát, én meg művi mosolyt vetettem rájuk. Most mi van?
- Nem értem. Mi közöd neked az NYU-hoz?
- Oda járok, anya.
- Mióta?
- Hát tulajdonképpen jövő hét óta, úgyhogy nem egészen járok még oda, de ha a beiratkozástól számítjuk...
- Jelentkeztél az NYU-ra?
- Fel is vettek. Ösztöndíjjal.
- Miért nem mondtad?
- Mondtam! - meredtem rá meglepetten. Vagy nem mondtam? - Vagy nem mondtam? Elfelejtettem mondani?
Oké. Elismerem. Néha elfelejtettem neki mondani dolgokat.

- Ez mi?
- Ja, azzal kell kennem a tetkóm.
- Csináltattál tetoválást?

- Miujság kicsim?
- Szakítottunk Olival.
- Ki az az Oli?

- Hova pakolsz?
- Holnap megy a gépem.
- Mi? Hova mész?
- Európába.

A dohányzóasztal bizonyára nem irigyelte tőlem azt a tekintetet, amit most anyám vetett rám. Valamiért mindenért ezt a dohányzóasztalt éreztem felelősnek; nem tudom honnan jött a harag, de szabályosan utáltam ezt a kis szardarab bútort. Gondolatban belerúgtam, kettétörtem, de csak pszichésen megint megfájdult tőle a térdem.
Lepillantottam rá, egyik kezem ujjaival megdörzsöltem a sajgó pontot.
Anyám követte pillantásomat. Nem tudtam, mi játszódik le most a fejében, de el tudtam képzelni. Tulajdonképpen mintha csak én találtam volna ki őt, én adtam volna a szájába mindent, amit mondani készült nekem, előre tudtam az egész forgatókönyvet: elmondja, hogy az élet nem így működik, és aztán nem magyarázza majd meg nekem, hogy de akkor az élet hogyan működik. Azt ő sem tudja, mondja majd, de nem úgy, ahogy én csinálom. Egészen biztosan nem úgy.
Azt hiszem ezt akarta mondani. Szólásra volt nyitva a szája, de aztán nem mondta.
- Beütötted a lábad? - kérdezte váratlanul.
Úgy néztem rá, mint egy barom. Ilyen volt az arcom alap berendezése is, de most még úgy is néztem rá. Mert valamelyik párhuzamos univerzumban biztosan aranyosnak hangzott ez az aggódó kérdés, de itt, ebben, inkább fura volt. Fél órája, mikor felértem, villogó fejjel fortyogtam a világ legfaszfejebb taxisán, aki kishíján a betonra kent az épület előtt. Akkor anyám csak annyit mondott, hogy felejtsem el és ne idegeskedjek ezen utólag, feleslegesen. Most meg kihívja az ügyeletet, mert beütöttem a térdem.
- Csak az előbb, mikor leültem. De nem gáz, nem fáj. - Fájt, az ilyenek, amikből lila foltok lesznek, piszkosul tudnak fájni. Anyám megigazította az asztalt és visszatette a távirányítót is tisztes helyére.


Lett ott egy kis lila folt² a térdénél. Aznap este vette észre, fürdésnél. Mindig furcsa viszonyban állt a lila foltjaival. Lehet nem csak ő, lehet, hogy akkor, abban a pillanatban százegy másik ember vett észre egy véraláfutást a térdénél, és lehet, hogy mindannyian furcsa viszonyban álltak a lila foltjaikkal.

kis lila folt²: Beverte a térde felett, ahogy leült a dohányzóasztal mellé.
Az csak a kisebbik baj volt, hogy Jean enyhén OCD-s, és tekintete azon nyomban az asztalra tévedt és az arrébb szökkent távirányítóra. A nagyobb baj az volt, hogy Paul a sarokból méregette, ő meg próbálta nem összeszarni a kanapéját a fájdalomtól. Nem tudta melyik lenne kínosabb, összeszarni az exfelesége kanapéját, vagy összeszarni az exfelesége egykori szeretőjének a kanapéját. Így mondjuk, hogy ezeknek közös volt a kanapéjuk, meg a lakásuk, meg az életük, egy kicsit még kedve is szottyant hozzá, hogy összeszarja. Mert hát mekkora pofátlanság már ez.
Helyette csak ült bénán, egy pohár vízzel maga előtt. Jean meg akarta kínálni teával, de rohadt idiótán érezte volna magát, ha teázgatni kezd, és Jean különben sem akarta igazán megkínálni. Szóval így is rohadt idiótán érezte magát. Feszengve, mint valami nem ideillő kirakós darab, mint egy másik kirakóba való darab. Ő volt a szar a palacsintában. Mindig ő volt a szar, ugye.
Jean le sem ült mellé. Bassza meg. Azt gondolta, ha leül, akkor majd biztos leülnek ők is. De állva maradtak. Pault nem ismerte, csak sejtette, hogy faszméregetésből nem ült le, mert neki olyan hosszú, hogy leülni se tud vele, vagy ki tudja, ettől ő miért érzi magát olyan kemény legénynek. De azt egészen biztosan tudta, hogy Jean azért nem ül le, mert utálja. Jean ilyen volt. Nem ült le azokkal, akiket utált. Valahol becsülte ezt benne. Ő mindenkivel leült volna, tényleg mindenkivel, a világon bárkivel, és miután olyanokkal haverkodott - de akár órákon át, a legjobb hangulatban -, akiket nem is szeretett, mindig elgondolkozott rajta, hogy miért csinálja ezt. Minek jófejkedik azokkal, akiket tulajdonképpen utál. Jean nem ilyen volt. Ha fel is ajánlotta a teát, olyan passzív-agresszívan tette, olyan szándékosan félreérhetetlen hangsúlyozással, hogy a világért se hidd, hogy nem fog beleköpni a teádba, mielőtt felszolgálja. Kérsz egy csésze csulát?
Na szóval ott ült, ők meg álltak. Jean keresztbe tette a kezét, nekitámasztotta a hátát az egyik polcnak. De nem rá nézett. Még mindig az asztalt szuggerálta.
- Nézd Jean, igazából már rosszul érzem magam, hogy rátok törtem a lakásotokon. Tudod, hogy miért jöttem. Frankie hol van?
Jean most felpillantott rá. Felröhögött. Azóta, hogy hat évvel ezelőtt se szó se beszéd lelépett, és otthagyta őt a kamaszodó lányukkal, aki ráadásul őt hibáztatta a történtekért, mert egész szívével, már-már betegesen imádta ezt a hülye idiótát, aki most ült a kanapéján... Szóval hat éve gyakorolta a zuhanyzóban, hogy mit fog majd mondani neki, ha egyszer visszajön. Az a baj, úgy képzelte, hogy hozzá is lesz majd egy-két szava. Hogy nem csak Frankiet keresi majd. A kicsi Frankiet, akit fél éve nem is látott, mert az gondolt egyet és elköltözött Európába, mintha legalábbis senkinek nem tartozna egy sziával. Egy búcsúöleléssel. Valamivel.
- Nincs itthon. - Jean ennyit mondott, előlépett, és megigazította az asztalt meg a távirányítót. El is vette előle a poharat, mert ha csak ennyiért jött, akkor nyilvánvalóan le is zárult a beszélgetésük. Megindult a konyhába.
- Oké... És mikor jön haza?
- Nem tudom! - Jean hangja már a konyhából érkezett, erős csörömpölés követte, mintha legalábbis messziről, nekifutásból zsákolta volna be a mosogatóba azt az ártatlan poharat. - Honnan tudnám? Én ehhez nem érek fel ép ésszel - jelent meg ismét a nappaliban. - Hat nap múlva, hat hónap múlva, hat év múlva - sorolta vállat vonva és visszaállt a polcot támasztani. - Én ehhez nem értek. Miért nem őt kérdezed? Lehet neked megmondja.
- De hol van?
- Európában.
- Mi?
- Ja, érettségi után fogta magát, és mint aki jól végezte dolgát, elillant.
- És te hagytad? - Idegesen felpattant a kanapéról és tett Jean felé egy hirtelen lépést. Paul megfeszült a sarokban. Nem tudni hogyan, eddig is annyira feszült már, hogy csaknem kipukkadt.
- Hát figyelj... - Exfelesége fújt egyet és megcsóválta a fejét, mintha már maga sem hinné el ezt az egészet. Azt várta, hogy felébred ebből az ördögi álomból, és... De nem is tudta. Nem is tudta hol találná magát, mikor ébredne fel. Hat évvel ezelőtt? Akkor már régen rossz volt minden. Tíz évvel ezelőtt? Akkor a családjuk még rendben volt, de Pault most már nem dobná el magától. Vagy még azelőtt, minden előtt? Dehát a lánya a lánya volt, és bármennyire is különbözött tőle, bármennyire is fájt tőle a feje, azért mégsem kívánhatta, hogy bár meg sem született volna. Azért szerette azt a kis ördögöt, még ha olyan nehéz, fájdalmas feladat is őt szeretni. - Hát figyelj - ismételte. - Nem tőlem örökölte - motyogta.
Ott álltak egymással szemben, Paul a sarokban feszült, de nem jött közelebb; tiszteletben tartotta, hogy olyasvalamiről van szó, amibe neki nincsen és nem is lehet beleszólása.
Végül Jean törte meg a csendet.
- Miért nem hívod fel?
Lesütötte a szemét. Szégyellte, de mégis ki kellett mondania.
- Nem tudom a számát.
Jean egy pillanat erejéig csak nézte őt, szinte megsajnálta. Végül csak fújtatva nevetett egyet.
- És élőben szeretnék beszélni vele - tette hozzá, mintha ezzel a gesztussal enyhíthetne a tényen, hogy nem tudja a saját lánya telefonszámát.
Jean határozottan bólintott egyet.
- Hát itt nincs.
- Ha beszélsz vele, megmondanád neki, hogy kerestem?
Jean sóhajtott és megint csak bólintott.
- Persze. Mindenképp.
Nem egészen tudta, hogyan került ki a lakásból. A lépcsőt választotta, mert olyan súlyosnak érezte magát, hogy attól félt, ha beszáll a liftbe, leszakad. Azt sem tudta, hogy vajon azért verte ki a víz, mert ez egészen konkrétan huszonöt emeletnyi lépcsőzést jelentett, vagy csak az elmúlt hat év jött ki éppen a pórusain.
Csak akkor tért magához, amikor a taxi, amiben ült, hosszú, mély dudaszóval fúrta át az agyát. Majdnem elütöttek valakit.
- Faszfej! - hallotta a hardány feleletet odakintről, és a hang tulajdonosa bizonyára rá is csapott a sárga autó motorháztetejére.
- Ne ugorj elém, baszdmeg. Utálom ezeket a hülye kis kurvákat. Ő ugrik elém baszdmeg. Ő ugrik elém!
Andrew csak bólogatott. Ki sem látott a fejéből.