Vallási hovatartozástól függően vitatható kérdés, de Chess számára, akinek hitvallása a rock 'n roll, nagyon is igaz a mondás, miszerint egyszer élünk. Yolo, vagy mi a szar, ahogy a fiatalok mondják. Mit tesz az ember, amikor rájön, hogy már bőven a harmincas éveit tapossa, szar a munkája, szar a házassága, és életének nagy álma még mindig csak egy álom? Chess felmondott, otthagyta a feleségét, a lányát, a kicseszett pázsitot, amit hetente kell nyírni, és a Tigers büszke frontembereként indult turnéra, hogy egy rozoga kisbuszban zötykölődjön a siker és a hírnév felé. Mert yolo.
Hogy kicsoda ő most, 6 évvel később, miután rájött, hogy hiba volt eldobni mindent, és soha nem lesz belőle rocksztár, azt nehéz lenne megmondani. Ő is épp ezt próbálja kitalálni. Úgy tért haza a sikertelen turnéról, mint katona az elvesztett háborúból, megtörten, önmagából kifordulva. Egészségtelen mértékű cinizmussal és öniróniával védekezik, amikor azzal kell szembesülnie, hogy mennyire kicseszett vele az élet. Sok mindenért persze csak magát okolhatja, és okolja is. Egész életében szabadságról álmodott, most azonban, hogy mentesült férji és apai kötelezettségeitől is, rá kellett jönnie, hogy borzasztóan magányos. Azon van, hogy valahogy visszapofátlankodjon a lánya életébe, de fél újra a szeme elé kerülni.
Olyan időnként, mint egy nagy gyerek. Önző, makacs, és híján van mindenféle felelősségtudatnak. Hiányoznak belőle az alapvető túlélési ösztönök, sokszor gondolkodás nélkül járatja a száját és még kocsmai verekedésbe is képes belekeveredni. Az önpusztítást már-már hobbiszinten űzi. Létének három alappillére a cigi, az alkohol és a gyorskaja.
Mindezek ellenére meglepően mély érzelmi világgal rendelkezik, egyszerűen csak könnyebb úgy tennie, mintha szarna mindenre. Alapvetően szórakozott, közvetlen és laza, könnyen megtalálja a közös hangot másokkal. Nem mindig van azonban energiája arra, hogy tekintettel legyen a környezetében lévőkre, ezért is olvasható annyi negatív értékelés az uber profilján.

---

"Az utolsó párszáz méteren driftelve vette a kanyarokat.. Féltettem az életemet!!!!"

---

"megállt az út közepén hogy ráüvöltsön egy galambra"

---

"Az egyik piroslámpánál meghúzott egy whiskeys üveget és egész úton káromkodott."


A hotelszoba padlószőnyegén fetrengve azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes dolog is ez. Új életet teremteni. Jean a lepedőbe csavarodva, meztelenül feküdt mellettem, szorosan az oldalamhoz bújva. Óvatosan kibújtam az öleléséből, és megpróbáltam feltápászkodni. Félúton felrúgtam néhány üres üveget, amik csörömpölve gurultak szét. Ő nem ihatott, mert terhes. Szóval ittam helyette is. Eltántorogtam a fürdőig és miközben csurgattam, egyre csak ezen járt az agyam. Milyen érdekes dolog. Nem csináltunk semmi különöset, csak dugtunk. Szórakoztunk, éltük az életet, élveztük egymás társaságát. És bumm. Kilenc hónap múlva az ölünkbe pottyan majd egy vadonatúj kis ember. Valaki, akiért felelősséggel tartozunk.
Lehúztam a wct és elmélyülten figyeltem, hogyan örvénylik benne a víz. Még néhány pohár whiskey, és talán bele is állok, azt remélve, hogy magával ránt egy új világba. Ehelyett inkább csak visszaballagtam a szobába, olyan nehézkes léptekkel, mintha hirtelen az egész világ súlya a nyakamba zúdult volna. Az ágy szélére ültem és a tenyerembe temettem az arcom. A francba is, nem álltam készen még rá, hogy apa legyek. És az élet most kurvajó volt. Turnén voltunk, öcsém. Dübörgött a talpunk alatt a színpad, a tömeg üvöltve kántálta a nevünket, és végre azt csináltam, amire mindig is vágytam: zenéltem. Még csórók voltunk, de tudtam, éreztem, hogy nem vagyunk messze a nagy áttöréstől. Siker, hírnév, szabadság. Sehol nem szerepelt a jövőképemben kertes ház, bömbölő gyerek, meg szaros pelenka.
Az éjjeliszekrényen lévő cigiért nyúltam és rágyújtottam. Jean nyújtózkodva fordult felém a földön, még jobban belegabalyodva a paplanba. Laposakat pislogva nézett fel rám, az ablakon beszökő napfény aranyló mintákat rajzolt a bőrére. Hosszú pillanatokig csak csendben néztük egymást.
- Biztos vagy benne, hogy… - kezdtem bele, de csak gondolatban tudtam a végére jutni. Biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani? Az arcán átsuhanó fájdalomból arra következtettem, hogy sikerült kitalálnia, mire gondolok. Szégyenkezve lehajtottam a fejemet és megadóan fújtam ki a füstöt. Szótlanul vártam, amíg mellém kucorodik az ágyra. Hagytam, hogy óvatosan kivegye az ujjaim közül a cigit és elnyomja az éjjeliszekrényen lévő üveg hamutálban. Finoman a hasára tette a kezemet. Még túl korán volt ahhoz, hogy bármiféle mozgolódást is lehessen érezni, de nem számított. Tudtam, hogy a tenyerem alatt egy apró élet növekszik.
- Egy kisbaba, Chess. Belőled és belőlem. Hát nem csodálatos? - kérdezte és végigsimított az arcomon. Láttam a szemén, hogy ő is fél, talán még jobban is, mint én. De mindketten tudtuk, hogy már nincs visszaút. Megcsókoltam, és egy rövid időre még el is hittem, hogy minden rendben lesz.

Persze nem volt minden rendben. Pedig próbálkoztam. Isten látja lelkem, igenis próbálkoztam. Először a karjaimban tartani azt az apró, ráncos kis csecsemőt nagyobb örömet okozott, mint ahogy valaha is gondoltam volna. Szerettem azt a kis szarost, ez nem is volt kérdés. Elvettem Jeant és felhagytam a koncertezéssel. A banda, az álom, minden háttérbe szorult, legalábbis egy ideig. Nem Frannyre haragudtam, soha nem Frannyre. Mégsem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy fel kellett adnom az álmot. Mikor Jimmy először hívott azzal, hogy újra össze akarnak állni a bandával, már csak a frontemberükre van szükségük, kiröhögtem. A gondolat azonban olyan makacsul fészkelte be magát a fejembe, mint valami falánk kis kukac. Napokig nem tudtam aludni. Aztán fogtam magam, összepakoltam, és kisétáltam az ajtón. Nem tudtam, mit mondjak Frannynek, szóval nem mondtam semmit, csak leléptem.
Azóta se találtam meg a szavakat.

A siker persze nem jött. Hat év kellett hozzá, hogy végleg szembesüljek a ténnyel, hogy ami nem sikerült 20 évesen, az most, közel a negyvenhez aligha fog. Már a sokadik lemezkiadó dobta vissza a zenénket, én pedig a folyosóra érve olyan erővel ütöttem a lambériába, hogy nemcsak az öklöm, de a fa borítás is megrepedt. A falon lógó bekeretezett albumborítók megrázkódtak, de állták a megpróbáltatást. Legszívesebben darabokra törtem volna az összeset. A mi nevünk soha nem fog itt lógni. Az egyetlen emlék, amit magunk után hagyunk, az a horpadás a lambériában. Erőtlenül süppedtem a váró egyik bőr fotelébe, és nem foglalkozva az ujjaim közt csordogáló vérrel, cigit kotortam élő, hogy rágyújtsak. Pont leszartam, hogy szabad-e itt dohányozni. Mit számított, hogy a saját lábamon sétálok-e ki innen, vagy a biztonsági őrök gurítanak ki az ajtón? Sehogy sem fog kevésbé fájni a visszautasítás. A banda többi tagja, az a másik négy szerencsétlen, akivel osztoztunk az álmon, amit az imént tiportak a porba, komor arccal, leszegett fejjel álltak körül, mint egy temetésen. Úgy éreztem, mintha a saját kibaszott koporsómból bámultam volna ki rájuk. Menjünk haza, szólalt meg halkan Jimmy, mintha csak az utolsó koporsószöget akarná beverni. Horkantva fújtam ki a füstöt a tüdőmből.
Nem volt hová hazamennem.